Számát sem tudom, mennyi könyv van otthon, amit még nem olvastam.
Komolyabbnál komolyabb, igazabbnál igazabb munkák a történelemről, ennek-annak az embernek, nemzetnek, politikai csoportnak a viselt dolgairól, Gigantikus bölcsességek ettől-attól, összefüggések feltárása, elsüllyedt titkok felszínre hozása. Meg természettudományos törvények feltárása. S persze mindenfajta szépirodalom, könnyebb-súlyosabb, nevesebb, meg névtelen. S gyerekkönyv meg ifjúsági is. Rengeteg Pöttyös Könyv is.
Gyerek- és kamaszkoromban ha nem is megvetettem a Pöttyös Könyveket, mert ilyet bruttó sohasem tettem, de távolságot tartottam tőlük. Mert a lányoknak valók. Jó, volt egy-két kivétel. Például A két Lotti. Meg Az utolsó padban mert annak filmváltozatát akkoriban adták a tévében. Meg a Katrin professzor, mert Várnai György illusztrálta. Aztán a Hárman a szekrény tetején, mert az meg olyan vicces. A Harisnyás Pippi-t csak azéért, mert akkor még nem találtam másfajta kiadását. De mást és többet igazán nem vettem kézbe. „Mit adtak nekünk a rómaiak?”, ugyebár...
Felnőtt fejjel megenyhültem, és keresetlen trágársággal csak azt mondom, pont leszarom, kinek mi a véleménye, ha csajos vagy bármilyen egyéb szempontból ciki könyvet lát a kezemben! De tényleg egyáltalán nem érdekel. Emiatt lehetek infantilis vagy fasiszta is, de akár a legnagyobb trágárság is rám zúdulhat: akár homofób is. De akár még liberális is, bár az szörnyen ritkán fordul elő.
Tegnap sem érdekelt a gyulai Várfürdőben, amikor A bujaság történetét befejeztem, miközben Szerelmetesfelségtársam a sokmilliomodik hosszát úszta föl s alá (elképesztő, nem hiszek az evolúcióban, de neki tuti hal, de legalábbis kétéltű volt az elődje!), és én gondos előrelátással rögtön vettem is elő ezt a lila pöttyösséget. A szeretkezés, dugás, baszás, meredő falloszok, nyitott vaginák után egy kis csipkés, derűs lányromantika. S feküdtem ott vörösre sült felső testtel, tar kopaszon, lefogyva, szakállasan, szemüvegesen, majd' hatvan évesen a nyugágyon az úszómedence partján és Jean Webstert olvastam. Érdeklődve, tetszéssel.
Mert sokat jártam könyvesboltba, antikváriumokba, rengeteg könyv van, amivel találkoztam már, de sohasem olvastam őket. Ilyen ez a Nyakigláb Apó is. El nem tudom mondani hányszor futottunk már össze, de soha kezet nem fogtunk, csak elmentünk egymás mellett. Pedig a borítója, az a kislány abban a rettentő széles karimájú kalapban a férfilábak között (nem félreérteni, megnézni hogyan férfilábak között!) mindig szimpatikus volt. A könyv ezért is volt már évek óta a többségében olvasatlan Pöttyös Könyveim között.
Mielőtt eljöttünk nyaralni valahogy összefutottam Webster nevével és ezzel a könyvével. Időben ahhoz, hogy kiássam a már minden polcon duplasorban áll-fekvő (jó, szégyellem magamat, de ezt teszi a helyszűke egy lakótelepii lakásban. („Morzsám, ezen olyan könnyű lenne segíteni!”, „Nem, Zsákom, ezt te nem érted!”, „Valóban nem...” – mélázik el SzFT, de nem kíváncsi a kifejtésre.)
Hát így. Közel a hatvanhoz elolvastam egy klasszikus lányregényt. Tetszett.
A képek a regény anime rajzfilm-változatából valók. (Az eredeti címe: Watashi no Ashinaga Ojisan.)
Állítólag ez a legjobban sikerült, a regényhez leginkább ragaszkodó adaptáció.
*
Tényleg olyan kis Pöttyös Könyv. S nem nehéz az eszembe jutnia róla Lucy Maud Montgomery-nek az Anne-könyvek írójának. A könyveinek. Már csak azért is, mert közel egy időben, két év különbséggel születtek, alkottak. Montgomery 1974-ben, Webster két évvel később. Akkor úgy hívták: Alice Jane Chandler Webster Csak aztán hiába a hosszú neve, életből neki sokkal kevesebb idő jutott, szegénynek: negyven évesen gyermekágyi lázban hunyt el. Mongomery majdnem harminc évvel túlélte, ő '42-ben hunyt el. S még a témájuk is nagyon hasonlított: árvaházi lányok előre jutása, felemelkedése. révbe jutása.
A könyv történése tehát a huszadik század elejére tehető. Ez nagyon fontos, hogy ne furcsálkodjunk egyes dolgokon, ahogyan azt a Molyon sok olvasója megtette. Mert nagyon más korban íródott, nagyon más korban élő embereknek, akik nagyon más körülmények, erkölcsiség között éltek, egy nagyon más szabályokkal és elvárásokkal működő társadalomban.
*
Mennyit mondjak el a történetből?
A főszereplő a nevét is az árvaháztól kapta. Mindkettőt. Úgy hívják: Jerusha Abbott. A keresztneve, ami ugyebár a Jerusha őt magát is elképeszti, annyira ritka, és ő annyira ocsmánynak tartja. Szívesebben nevezteti magát Judiynak. Az egyszerű, nem feltűnő, szép név.
Judy tizenhét éves a történet kezdetén. Már kijárta az iskoláit, mintegy kegyelemkenyéren maradhatott az árvaházban. De mert jó tanuló, felfigyelnek rá, és az egyik támogató jóvoltából kollégiumba kerül, tovább tanulhat. Mert jól fogalmaz. A támogatásnak egyetlen feltétele van: minden hónapban írnia kell a támogatónak egy levelet a sorsa alakulásáról. Aztán ezeknek a havonta megírt leveleknek a sora adja ki a regényt. Mert ez egy levélregény.
Jerusha/Judy levelei egy a felnőttkora küszöbén tétovázó, tapogatozó, műveltséggel és tapasztalatokkal igen szűkösen ellátott, naiv, alapvetően jóindulatú, vidám, bár nem kissé szemtelen fiatalfelnőttnek maximum csak a biológiájában mondható bakfis kapcsolatteremtési kísérletei egy a személyét eltitkolni akaró pénzes pasassal. Nem a pénz és nem a pasas a lényeg, hanem az, hogy Judy addig nem volt kölcsönös emberi kapcsolata, az árvaházban nemek szerint voltak elkülönítve a gyerekek, így a lány férfival gyakorlatilag szinte egész életében nem beszélt.
Judy a jótevőjét mindenképpen idős embernek képzeli el. A kép nem alaptalanul adja így magát. A háttérben tevékenykedő, és ott maradni akaró mecénás személye minimum a Monte Cristo grófja című Dumas-, vagy A púpos című Féval-regény megjelenése óta ismert és közkedvelt, és azóta tudható, hogy előbb-utóbb úgyis lebukik ez a jótevő.
Judy tehát írja a leveleit az iskolai mindennapokról, a világ és az élet számára eleddig teljesen ismeretlen, apró-cseprő dolgairól. És minden levélben iparkodik érzelmi kapcsolatot teremteni a jótevőjével. Az érzelmeit soha nem titkolja, ahogyan a cselekedeteit sem. Szorgalmasan ír, mesél, rendre kérdez és magyaráz. Folyamatosan hálás, és amikor hálátlan, azt nagyon hamar megbánja és bocsánatot kér miatta.
A helyzet tulajdonképpen az, hogy igazi, összefüggő cselekménye a nagy részében nincsen a regénynek. Legalábbis onnantól, hogy Judy bekerül a kollégiumba, egészen odáig, amíg szerelmes nem lesz. Addig csak ez-az történik vele, tapasztalatokat szerez, megismeri a világot, a működését, kicsiktől a nagyobb dolgokig. A szerelem azonban a regény háromnegyedénél következik be. És a végső csavar sem annyira bonyolult, s pláne nem kiszámíthatatlan, mintha valaki az XP utáni oprendszeren akarna otthoni hálózatot beállítani. (Win7-en is működött jó darabig, majd egy frissítéssel tönkre vágták, a 11-es meg eleve..., á, hagyjuk, rohadt idegesítő!)
*
Kicsit értetlenül olvastam néhány, a könyvről szóló értékelésben, hogy mennyire elítélték Nyakigláb Apót azért, amit tett. Tudniillik, hogy kitenyésztett magának egy feleséget, aki kezesbáránnyá idomított. Ezt mondták. Én meg csak lestem. Értetlenül.
Mint ma reggel, amikor az MI-t kértem, hogy keresse meg nekem, melyik oldalon tudnék megnézni egy magyar filmet, mire ő felsorolta az oldalak neveit, ahol rákereshetek. Ahogy mondta, ezt neki is keresnie kell. Bakker mint egy lusta alkalmazott! Mondtam, hogy akkor hajrá! Mire ő Kicsit dacosan, megsértve közölte, hogy ő nem egy böngésző keresősáv. majd magyarázkodott, hogy ezeken az oldalakon hű, de gyorsan változik a tartalom („Miért, tizedmásodpercenként vagy mi a szent szar?”), meg a streaming jogok, meg nem annyira egyszerű, meg ez, meg az... A legjobb érve az volt, hogy erre nem tud teljesen pontos választ adni. Mondta ezt azután, hogy így 2025 júliusában közölte velem, hogy ne akarjam még online nézni a filmet, mert csak 2025 január 25-én mutatják majd be! Aztán a végén nagy nehezen kinyögte, hogy na, konkrétan itt megnézhetem, valószínűleg fent van. Kösssz! Egyébként nem volt fent...)
Azért lestem értetlenül a könyvről írt véleményeket, mert nagyjából teljesen figyelmen kívül hagyták a könyv tartalmát, a megírásának az idejét és a célcsoportot. (Csak a rend kedvéért. A tartalom: nem Frankestein épít magának műembert, sokkal inkább Henry Higgins professzor döbben rá Eliza Dooolitle mindennemű értékességére. A Nyakigláb Apó megírásának, pontosabban az első megjelenésének az ideje 1912. Ami több mint száztíz éve volt. Ugye. A célcsoport akkor nem tudom, ki volt, de mai napság, ugye pöttyös a könyv, tehát a bakfis lányok. Micsoda anakronisztikus zavara a koroknak, ha mai elvárásainkat alkalmazzuk olyan korra, amely mit sem tudhatott a miénkről! Minden író (jobb esetben) a maga korának ír. (A rosszabb eset, amikor önmagának.)
Kérjék már számon Karoli Géspárt, miért van olyan marha sok „vala” a Biblia-fordításában! Vagy akár kérjék már számon, mennyire érthetetlen, hogy „Láttyátuk feleim szümtükkel mik vogymuk. Isa pur es chomuu vogymuk”!
De persze azt ne hidd, hogy nyelvezetében valami ócskaság a Nyakigláb Apó! Nem az. Csak nem mai. Vágod? Én adom! (Hjaj, de rühellem ezt a műmagyart!)
*
Viszont ha már nyelvezet...
Azt írtam, Judy mindenféle mindennapi semmiségekről ír Nyakigláb Apónak. (Mondtam már miért Nyakigláb? Amikor első és nagyon-nagyon sokáig utolsó alkalommal látja az arctalan és névtelen támogatót, akkor csak a hátát, az alkatát és valamelyest a mozgását látja néhány pillanatig. A férfinak hosszú lábai, karjai vannak, sovány, és meglehetősen frissen mozog. Olyan kis nyakigláb. De mert pénzes támogató, adja magát, hogy nem valami sihederről van szó. S a kamaszoknak mér egy harminc éves ember is vénember. Amikor Pipi barátommal tizenéves korunkban Óbudán, az Ezermester- és Úttörő Bolt előtt számolgattuk hány évesek is leszünk 2000-ben, elképedtünk: „Én harminchárom, te harmincnégy? B...meg, annyira öregek? Ne má'!” Immeg közel hatvan vagyok, Pipi meg már soha nem lesz negyvenhatnál idősebb. Bameg, Pipikém'!)
Ezek a semmiségek neki akkor a komplett életét jelentik. De ettől persze nekem, az olvasónak lehetnének felettébb unalomgerjesztők is. Mi több, az események maguk unalomgerjesztők is. Csakhogy Judy (értsd Webster) stílusa ugyancsak feldobja azt, amiben tulajdonképpen semmi érdekfeszítő nincsen. Figyeld csak például ezt a majdnem random kiragadott semmiséget!
Ha látnád az eget! Minden különös, narancsvörös fényben tükrözik. Vihar készül.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Már itt is van az első esőcsepp, akkora, mint egy tallér, és minden reszket. Futottam, hogy az ablakokat betegyem, míg Carrie egy csomó tejessajtárral a padlásszobába rohant, hogy a
tetőn levő lyuk alá állítsa. Én éppen írni kezdtem, és ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy egy párnát, egy korsót, egy kalapot és Matthew Arnold verseskötetét künn felejtettem a gyümölcsösben egy fa alatt – repültem, hogy megmentsem kincseimet, de csak teljesen átázva jutottam hozzájuk. A verseskönyv vörös födelének festéke belefolyt a lapok közé. „A Doveri-öböl”-ben ezentúl piros hullámok tornyosulnak.(117.)
Könnyed, beszélgetős, mosolygós, átélhető. Ha semmiség is. Vagy annak ellenére, hogy semmiség, ilyen. S egyébként a levelekből nagyon szépen, nagyon finoman és nagyon gyorsan összeáll Judy személyisége. Ami ezzel a gyorsasággal szimpatikus is lesz. Mert egyszerre tisztelettudó, ha megérdemli az alany a tiszteletet és egyszerre lázadó, amikor nem. Egyszerre engedelmes és egyszerre rugalmasan mielőbbi megoldást kereső. Érdekli Apó véleménye, de képes önállóan is cselekedni. Megérti, hogy rászorul a segítségre, de nem hagyja el magát, nem lustulja az egész életét az eltartottságra. Nem önmagától fedezi fel az íráskészségét, de amikor rádöbbentik, hogy van neki olyan, hát műveli, gyakorolja magát, és ki is próbálja, mit tud: az elbeszélései megjelenése nem csupán pénzt jelent a számára, bár azt is, hanem visszajelzést, hogy jó az út, amin jár. És így tovább.
Szóval ifjúsági, meg lányregény, meg múlt századi, annak is az elejei, de a főszereplő személyiségét tekintve sem ócskaság a regény. Egyáltalán.
*
Mit mondjak még róla, ha az eddigiek nem keltették fel a figyelmedet? Tudom már! A grafikái. Azokat a szerző maga követte el. Nem rosszak, de annyira nem jók. Engem annyira nem győztek meg. Akkor sem, ha a levélregény írójának a ceruzájából kerültek ki a szöveg szerint. Megmutatom azért.
*
Jó, azt elfogadom, elismerem, hogy a slusszpoén, ha nem is váratlan és kikövetkeztethetetlen, kicsit valóban elhirtelenkedett. S hogy a regény azonnal véget is ér, az csakugyan meghökkentő. De védhető. Már ha támadja bárki is.
. Móra, Budapest, 1976, 176 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631105873 ·
Fordította: Altay Margit · Illusztrálta: Jean Webster
7/10
Az alábbi kép egyben link is ám!
2025 júliusának a vége, Szerelmetesfelségtársam névnapja, Még négy teljes és egy fél nap napunk van itt Gyulán.
Tegnap olyan kis érdekes idő volt, de tulajdonképpen ez lenne az ideális. Pólóban, rövid naciban éppen jó volt. Megint olyan kis semmittevős volt a nap. SzFT reggel, délelőtt dolgozott néhány órát, aztán bementünk Békéscsabára, a Hádába. SzFT elválogatott, öltözködöttnem is tudom, mennyi időt. Három óra felé jöttünk ki.
– Menjünk itt Csabán valamamerre vagy menjünk haza ebédelni?
Hazamentünk. Ébredés után szívem szerint mentem volna egyet bringázni, de SzFT-nek munkája lett. Aztán kiderült, hogy nekem is, mert a Colonnade biztosító visszautasította mind a két kárigényünket (kádszerelés, elveszett iratok), mert amikor leadtam őket, az itthoni, rossz iratmentésünk miatt rossz kötvényszámot adtam meg nekik. De elvileg tizenöt napra vállalják a kárrendezést. Több mint egy hónap telet el, és csak azért válaszoltak, mert SzFT buldog-stílusban hívta fel őket, és nem eresztette el az ügyintézőt, amíg ki nem nyögte, hogy mikorra várható bármiféle válasz.
– Azért inkább add be újra mindkettőt, Morzsám! Ha már ilyen balfasz a rendszerük is, meg ők is, hogy képtelenek jelezni, ha az ügyfél elszar valamit. De tényleg, nem látják a rendszerben, hogy oké, rossz az ügyfélszám, egy régebbi biztosításé, de van egy újabb, az ügyfél nevén levő, nagyon hasonló biztosítás? És nem tudnak szólni, hogy, hahó, balfaxkám, figyelj már oda, erre a biztire jó lesz, ha csekkolunk?
Na, aztán le akartam sitty-sutty adni a kárigényeket az új kötvényszámú biztire. Mire kiderült, hogy a lementett számlák, számlakivonatok sehol sincsenek meg a gépemen. Meg a felhőben sem. Keresgéltem jobbra-balra, gondolkodtam, hogy a fenébe is voltak a kifizetések. Vagy három órám elment a szarakodással, számlaböngészéssel. Egy tételt sehogyan sem leltem. Aztán csaptam a homlokomra: bakker, persze, hogy nem lelem magamnál, azt SzFT fizette, az ő számlakivonatán kell keresni. S még nincsen vége, mert még Csemetét is dolgoztatnom kellett: szerencsére éppen nálunk volt, Kaszásdűlőn, és meg tudott keresni egy másik, nyomtatva kapott számlakivonatot. Aztán amikor már elindult tőlünk, rájöttem, hogy még egy kell. Csemete akkor már a kocsijánál volt, és készségesen visszament volna, de mondtam, ráér, majd intézem, ha hazamentünk. Mire ő meg azt, hogy holnap úgyis jön megint. Köszi!
Mire mindennel végeztem, kilenc óra volt. Még egy órán át keresgéltem valami élő linket Hattinger Gáborról, meg a zenekrától valami muzsikát. Gábort a Gion-bejegyzésben említettem meg. A felesége három napja dobott fel róla egy képet. Gábor kilenc éve, majdnem ezen a napon halt meg. Azon tűnődtem, hogy milyen keveset találkoztunk, pedig lehetett volna sokkal többet. Szerintem nem Gáboron múlt.
