A könyvnek már a címe is ínycsiklandozó. Ízlelgessük csak! „A közönséges ember”. Mi a közönséges? Ami mindennapi, amiben nincsen semmi rendkívüli, ami alpári és híján van minden cizelláltságnak, műveltségnek finomságnak. Ki a közönséges ember? Aki alpári, trágár, akinek a viselkedése nem kulturált, aki híján van minden finomságnak, árnyaltságnak. No, és az ő „diadaláról” beszél Legutko. Hogyan arathat diadalt a középszer mocskos része?
Legutko lengyel katolikus filozófus, politikus. Ahogy az utószó mondja, ebből mindegyik lényeges. A szemlélete, a világnézete és a mélysége miatt is.
Azt mondják, a kellő könyvek megtalálják az embert. Meg hogy egyik könyv vezet a másikhoz. Jelen esetben velem ez úgy esett, hogy a valahol találkoztam Alexander Dugin könyvével, aminek a címe: A negyedik politikai eszme. Dugin azt állítja, hogy a XX. században már volt három domináns politikai eszme, ezt kell követnie majd a negyediknek. Sajnálatos módon a negyedikről túl sok konkrétumot nem mond, annál inkább tárgyalja az előző hármat: a kommunizmust, a fasizmust és a liberalizmus. Azt mondja, hogy az utóbbinak sokkal nagyobb és rafináltabb hatalma van, mint az első kettőnek volt. Már csak azért, mert alig van ember, aki megkérdőjelezné, hogy van egyáltalán bármi alternatívája, és mert szinte észrevétlenül lett domináns eszmévé. Viszont annyira domináns lett, hogy manapság ember nincsen, aki a legitimitását megkérdőjelezné. Nos, Dugin gondolatait fejti ki Legutko nagyon részletesen.
Kedvcsináló
Azt mondják, aki fiatalon nem liberális és öregkorára nem lesz konzervatívvá, az valamit nagyon nem tud az életről. Én is liberálisként kezdtem. Naná! Még ha nem is ideológiaként, eszmeként kezeltem a liberalizmust, akkor is. Minden heti betevőm volt a „168 óra” és a „Hócipő”, ha nem is voltam vallásellenes, de hivőnek semmiképpen nem mondtam volna magamat, még akkor sem, ha mélyen hatott rám például a „Napfivér, Holdnővér”. De az egyházzal, bármilyennel, soha nem szimpatizáltam. Aztán mindez a visszájára fordult. Rájöttem, hogy a balos, liberális nézetek voltaképpen teljes ellentétben vannak a saját nézeteimmel. És akkoriban a másság ájult imádata messze-messze nem tartott ott, ahol ma tart. Mintegy harminc évvel ezelőtti dolgokról mesélek.
Manapság ezek a dolgok már ott tartanak, hogy lízingelt lányom figyelmét fel kell hívnom arra, hogy bizony-bizony, kedvenc sorozatában az, hogy a két nagypapa egymással folytat szerelmi viszonyt, az nem a természetes mindennapok ártatlan visszatükröződése, hanem kőkemény agymosás láthatatlan propagandája. S nem, nem okos Facebook-kiírás, hogy a Pride nem a homoszexualitás, hanem a jogok ünneplése, és nem, nem okos érv, hogy heteroként örüljek, hogy nekem nem kell Pride-ot szerveznem, és bizony, jól látjuk, a két állítás egy gondolatban összefoglalva több mint ellentmondás, sokkal inkább vaskos baromság és hazugság, bár valóban jól hangzik.
Lényeg
Legutko könyvének alapállása az, hogy alkalmazott módszereiben bizonyos fokig igen, de lényegében semmi különbség nincsen a kommunista és a liberális politikai berendezkedés között. Ennek bizonyítását öt területen keresztül végzi el: politika, ideológia, vallás, ember.
Nagy a kísértés, hogy elmerüljek a részletekben, de végtelenné válna a könyv bemutatása. A zanzája a következő: mindkét rendszer az alsóbbrendű embert állítja a középpontba, a színvonalat folyamatosan az alsóbb társadalmi régiók felé közelíti, irtózik, fél a múlttól, sutba dobja az általános társadalmi erkölcsöt, értékeket, vadul vallásellenes, és összemos minden mindennel, de közben szemernyi kritikával sem él az uralkodó eszmével, politikai renddel szemben, sőt, azt nyomja minden téren, gazdaságban, jogban, társadalmi erkölcsben, művészetben egyaránt. Aki nincs velük, ellenük van, könyörtelenül, gondolkodás nélkül. (Az utóbbi két hónapban háromszor találkoztam ezzel a hihetetlenül ostoba megfogalmazással: Mindennel toleráns vagyok, kivéve az intoleranciát.) Legutko kifejti: a tolerancia önmagában semmit sem jelent, a mércévé emelése pedig ostobaságokhoz vezet.
A liberalizmus fel- és kiforgatja az erkölcsöt, elsekélyesíti a gondolkodást, és miközben a sokszínűségre hivatkozik kocka-embereket termel. És végtelenül intoleráns mindennel, mindenkivel szemben, ami, aki megkérdőjelezi az a nézeteit, az igazát és a mindenekfelettiségét.
Valamint levezeti, hogy Kelet-Európában a volt politikai elit hogyan tudott pillanatok alatt liberális demokratává válni. (Végre felfogtam, hogyan volt képes az MSZP az SZDSZ-el, és vissza koalícióra lépni. Ez számomra permanens ellentmondás volt.)
Ez a könyv alapmű. Olyan tisztán, világosan fogalmaz, hogy liberális oldalról nagyjából egy dolgot lehet vele tenni: el kell hallgatni, ha már elhallgattatni nem lehetett. Aláhúzottan ajánlott mindenkinek, aki csudálkozva néz szét, hová jutott ez a világ, és miért tartunk ott, ahol tartunk. Szerintem mindenkinek lesz jó néhány aha-élménye. Külön erénye, hogy nem kell sem filozófusnak, sem politológusnak lenni a megértéséhez.
Vélem, hogy a liberális demokrácia egyik vívmányát, az öncenzúra óhatatlan megjelenését (ennek módszertanát is kifejti Legutko) is ezért alkalmazta a szerző: a közel háromszáz oldalas könyvben az egyik legfőbb, a liberálisok szemében talán legvörösebb posztót, az antiszemitizmust és a holokausztot jóformán meg sem említi. (Megteszi ezt egy másik, korántsem és egyáltalán nem revizionista könyv, de erről majd később, egy másik értékelésben.)
5/5
Rézbong, Göd, 2018, ISBN: 9786155475252
(Megírás időpontja: 2018)
Azért elgondolkodtató, hogy az összes régi magyar gesta beszél Nimródról, a hun-magyar, szkíta-magyar rokonságról. Nézzétek csak meg! 
„Minden”, amit a Szovjetunióban a XX. században történtekről tudni érdemes! :-) 
Vannak alapművek, amelyek ezért vagy azért, de kitörölhetetlenül rögzülnek az emberben. Természetesen nem mindenkiben ugyanazok. Van, amikor a művel való találkozások körülményei is ezerrel megmaradnak, vn amikor csak egy nagyon fontos gondolatfoszlány által válik mérföldkővé, életalakítóvá valami. Emlékszem, Mike Oldfield Platinum című lemezével való találkozás (egy nyáron át hallgattam, szinte szakadatlan) vagy Peter Schaffer Equus-ának Sidney Lume-féle filmváltozata, abból is Dysart professzor utolsó monológja. De ilyen volt a Tizenkét dühös ember is. Nagyimmal laktunk kettesben az Üllői úton, csak az ő szobájában volt tévé, és péntek esténként, rohadt késő éjjel fantasztikus filmeket vetítette. Így láttam az Equus-t is, és a dühös embereket is. Egyikről sem tudtam semmit, de mindkettő bevésődött, örök élmény, meghatározó darab maradt.