Moha olvasónaplója

Gion Nándor: Az angyali vigasság

2018. július 30. - Mohácsi Zoltán

gion_angyali_vigassag.jpgEz egy hat az egyben könyv, ugyebár. De mert megérdemli, nagyon-nagyon megérdemli, nem egyben, hanem regényenként szólok Gion Nándor pompás prózájáról néhány szót. 

 

ENGEM NEM ÚGY HÍVNAK 

Gion az Gion. Vagy: Gion az Gion! Inkább így. 
Miközben nagyon is zárt térben és időben vagyunk, fogalmunk sincsen, hol van ez a tér és ez az idő. De nem is hiányzik, mert voltaképpen bárhol lehet, most nem erről szól a történet.

Miközben nagyon is meghatározott jellemekről van szó, voltaképpen olyan az ábrázolás, mintha impresszionista festményt nézegetnénk: messziről minden egyben van, közelről ezer kérdés tolul fel.

Minden oldalon történik valami, mégis, voltaképpen semmi sem történik, a főszereplők mégis jutnak valahonnan valahová, miközben minden marad a régiben.

Véges-végig drukkol az ember, aki én vagyok a „kis taknyosnak” és a Reá-nak (akiről persze szintén semmit alig tudunk meg valamit az életkorán, a sárga trikóján és a szép lelkén, és az őt körülvevő sivárságon kívül), hogy sikerüljön a tervük, hogy menjenek, túl mindenen irracionalitáson, túl minden lehetetlenségen, túl mindenen, menjenek… S a drukkolás közben inkább nem gondolok bele, hogy mi van, ha tényleg sikerül nekik.

S mégis, a végén gombóc nőtt a torkomban (a fenébe, öregszem vagy mi, hogy érzelmes lettem?), hogy jaj, jaj, mi történt, ne tedd, Péter, akit nem úgy hívnak, ne tedd, és jaj, jaj, a hajó, és mégis, voltaképpen így jó minden, miközben így lesz szürkévé a világ, de vajon a színesség mennyire tartható fenn évekig, élhető-e, ha az élet egy szakadatlan road movie? S közben ezer jaj, hogy a hajó…!

Gion ismét (bár ez egy korai műve) olyat írt, ami valahol elmondhatatlan. mert ismét nem a történet, ösmét nem a stílus, és közben ismét mind a kettő adja ki a koherens csodát, amit ezzel a mindennapi történettel elmond. S Gion kell, hogy ne értékeljen, ne mondjon ítélet, hogy ilyen finoman ránk bízza, döntsünk mi. Logikus a kifejlet vagy megalkuvás? Valóban boldog lenne az ember, ha megkapná, amire vágyik, amit nagyon szeretne? Vagy csak innen tűnik eszményinek, s ha ott lennék, akkor azok az apró, pici ilyenolyanságok, ezmegazok ugyanúgy alább szállítanák az eszményi boldogságát, ahogyan a ma harmóniáját is rontják?

Csak a rohadt konzervdoboz, az…

 

POSTARABLÓK 

Hm. Minden oldalát élveztem, pörgős, szellemes. Börleszk az egész, vigyorgós, nevetős, röhögős, s néha ijedős (Zavarkó Pepi figurája erőteljes szinkronitást mutat Indián Joe-val, brrr!). Bár nekem alapvetően nem Gion, miközben stílusában az. De azt a finomságot, ami a többi könyvét jellemzi, mégis hiányoltam. Olyan volt az egész valahogy, mint egy Jiři Menzel-film.

 

A KÁRÓKATONÁK MÉG NEM JÖTTEK VISSZA 

(A 2012. augusztusi értékelésem.) 
Ez volt az első Gion-könyvem, amit olvastam. Giont magát nem kis mértékben szerelmestárspárom hatására vettem a kezembe. Nem bántam meg.

Olvasás közben végig gondolkodtam rajta, hogy ez ifjúsági regény-e vagy sem? Mert a hátulján ott van, hogy tíz éven felülieknek ajánlják. Hát: ámen, ha a mai tíz éven felüliek ilyeneket olvasnak. Igaz, a könyv 1999-es kiadású.

Érdemben: nem tudom megfogalmazni, megfogni, mi az, ami megragadott olvasás közben. Nem a sztori, mert az nem nagy durranás. Nem a stílus, mert nehezen tudnék megnevezni nagyon egyedi stílusjegyeket. Nem is a karakterek, mert nagyon plasztikusak, nagyon élők, de nem ütnek nagyot. Az egész együtt viszont igen.

Most néztem meg a neten, hogyan néz ki egy kárókatona. Nem lettem szerelmes belé, de a könyv olvasása közben rohantam volna segíteni a megmentésük érdekében, meg tornyot építeni, üvölteni, üvölteni a felhők felett… Hjaj, de szép volt!


SORTŰZ EGY FEKETE BIVALYÉRT

A filmet láttam már. Nem fogott meg igazán. Voltak benne emlékezetes percek, de úgy összességében nem volt rám igazán nagy hatással. Pedig alapvetőn szóról-szóra hozza a könyv történéseit. 

Így, a könyvet olvasva már tudom, hogy valószínűleg a gyerekszereplők karaktereivel volt baj. Fel nem tudnám
idézne Burai J. alakját, aki pedig a könyvben az események fő motorja, anélkül, hogy a dolgok miatta történnének. 
A „Sortűz”, miközben minden oldalon történik valami, jóformán történet nélküli könyv. Az a bizonyos fekete bivaly is igen későn kerül elő, igaz, amikor előkerül, az a jelenet mindent tarol. De amíg nincsenek bivalyok, szinte csak találgatunk, miről is szól a könyv . 

Azzal együtt, hogy a zseniális első mondat voltaképpen elmond nagyon sok mindent, és felébreszti, sőt voltaképpen fent is tartja az érdeklődést, miközben a mozaikokból összeáll annak a szomorú, „bitang nyárnak és ősznek” a történetét.

 

ANGYALI VÍGASSÁG 

Egy halványgyenge, indokolatlan, lezáratlan és motiválatlan kerettörténetre felfűzött letehetetlen novellasor, amit a főszereplők személye köt össze. Az egésznek az összekötő mondanivalóját, kapcsát azonban nem leltem meg. Csodálatosan szépek a novellák, de a kohézió hiánya miatt komoly hiányérzetem van.

 

ZONGORA A FEHÉR KASTÉLYBÓL 

Egy másik háború keretébe ágyazott visszaemlékezés. A kerettörténetben Gion, vagy legalábbis az ő személyével nagyon könnyen azonosítható szerkesztő talál a szerkesztőség fotósának munkái között egy fotót, amin egykori faluja három asszonyát a Torontál nővéreket véli felismerni. S a könyv voltaképpen a nővérek megalázó sorsának, az erőszak, a különbözőségből fakadó gyűlölet és a szeretet erejének bemutatása. Különböző nációk szenvedése a történelem sodrában, és a mikroföldrajzi kieegyezések, amik balzsam a szívre. A szerelmes fiúk (micsoda ötlet, elhatározzák, hogy szerelemesek lesznek a náluk tíz évvel idősebb nővérekbe, testvérisesen „elosztják” őket maguk között, és megállapítják, hogy az előzőleg kiszemelt, kortársaik közül választott szerelmeik még várhatnak. 
De a könyv felnőtteinek a világa is, furcsa szó ide, de szép. Mintha a sorsüldözött nővérek, miközben kihívják maguk ellen a puszta létezésükkel a sorsot, megszépítenék a környezetüket, jobbá lennének körülöttük az emberek. 

S a sok szépség mögött vastagon ott van a politika, a történelem. A nővéreket egyedül a németek nem bántották, de a koncentrációs táborokból fogatlanul visszajött zsidó asszony a bizonyíték, hogy nem voltak mindenkivel udvariasak. De a faluba visszaszökő németet, aki az apja sírját jött megnézni, aki meghalt, miközben ő a háborúban volt, mégis megsegíti, mégsem adja fel a senki által nem szeretett bőrkabátosoknak. A felszabadító orosz csapatok végigrabolták a falut és az asszonyok tisztességét, de Dimitrij, az itt ragadt orosz az egyik legsegítőkészebb ember a faluban. 

S ahogy telnek-múlnak az évek, a Torontál nővérek sorsa egyre ismétli magát: nekik mindig költözni kell valamiért: az új háborúban is menniük kell, nincs megnyugvás; leégett a házuk, és benne égett a szépséget szimbolizáló zongora is. Vajon tényleg nincs már semmi lehetőségük az ősz hajú nővéreknek?

4.5/5

(2013)

Noran Libro, Budapest, 2010, ISBN: 9789638857682

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr414151509

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.