Moha olvasónaplója

Philip K. Dick: Különvélemény

2018. augusztus 16. - Mohácsi Zoltán

pkd_kulonvelemeny.jpgPKD. Megannyi sci-fi könyv szerzője. Sci-fi-k, amik nem is annyira tudományosak, mintsem fantasztikusak. Illetve, ha az egyre ismertebb, divatosabb és még a fizikusok által sem értett kvantumfizikára gondolok, párhuzamos világok, húrelmélet, miegymás, akkor talán PKD mégis sci-fit ír, beleértve annak sci-részét is.

PKD mára klasszikussá érik. Nem ír olyan szépen, mint Bradbury, nem ír olyan izgalmasan, mint Asimov, nem annyira fitoros, mint Lem, viszont izig-vérig, összetéveszthetetlenül PKD. Nincsenek feledhetetlen szókapcsolatai, metaforái, nem rágja le az ember a körmeit, és nem röhög jóízűeket, amikor őt olvassa, hanem, mára közhely már, körülnéz, hogy a fotel, amiben ül, az ágy, amin fekszik, a busz, amiben utazik, a szerelme, akit maga mellett tud, az otthona, ahová hazatér, és a valóság, amit annak tud, az mind megegyezik-e önmagával? S végső soron ő maga megegyezik-e önmagával. És egyáltalán: mi az, ki az, amivel meg kellene egyeznie? Végső soron nem is az a kérdés, hogy mi a valóság, hanem hogy van-e egyáltalán valóság?

PKD írásait többször filmre vitték, és nem találkoztam még olyan írásával, amit úgy vittek volna filmre, hogy ne írták volna át, ha nem is a felismerhetetlenségig (bár a Truman show esetében a Kizökkent idő -vel majdnem sikerült ezt elérni), de általában alapjaiban, csak a lényeget megtartva maradt PKD az adaptáció.

Ez a kötet az ismert filmekre alapoz, már a címében és a borítójában is. Talán éppen a Különvélemény az, aminek esetében az adaptáció leginkább hajaz az irodalmi eredetire. De persze nem is ez a lényeg. Ha az ember fia úgy áll neki PKD-t olvasni, mármint azokat a köteteit, novelláit, amelyekben nem a filmes sztorikat keresi, nem éri csalódás. Ahogyan engem, például a Szárnyas fejvadász eredetije, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?olvasásakor. Akkor tanultam meg, hogy PKD-t PKD-ként kell olvasni. Sehogy máshogy.

Ennek a kötetnek is így veselkedtem neki. Szerencsére. Így érhetett nagyon kellemes meglepetés már a címadó novella esetében is. S a lelkesedésem nem csökkent a kötet háromegyedéig. Ott szembesültem azzal, hogy a legnagyobb patronok a könyv elején eldurrantak, de úgy talán még vékonyka maradt volna a kötet, hát tettek még hozzá néhány novellát. Olyanokat, amik az öt-hét évvel később megjelent Agave-s PKD-sorozat két novellás kötetében* már nem kaptak helyet. 
Illene most végig mennem a novellák során? Nem teszem. 
A novellákkal egy kicsit mindig bajban voltam. Semmiféle fentartásom nincsen velük. Hemingway és Maupassant írásait olvasva megtudtam, felismertem, hogy valóban külön műfaj, sajátságos technikát igényel, de ugyanolyan teljes tud lenni, mint egy regény. S hogy a novellára is születni kell. Ahogy Bradbury voltaképpen arra született, a regényei nem is annyira jók. Szerintem Hemingway-nek sem, de emiatt bizonyára kőzápor zúdul rám. PKD esetében az a vicc, hogy tökmindegy mit ír, az PKD marad. S ahogy az életű egésze is, változó színvonalú. Mint ez a kötet. A közepe teljesen leül, hogy aztán az utolsó novella kicsit megnevettessen a parodisztikussága miatt, s megadja a kedvet a további PKD olvasásokhoz. (Számomra az Amit a holtak mondanak volt a mélypont: olyan hidegen hagyott, hogy olvasása közben kiolvastam egy Réti-könyvet, ami simán eltolta önmaga felé az érdeklődésemet.)

Viszont az is tény, hogy az első öt novella percekig tartó magam elé bambulást váltott ki. A sci-fi novellák jellemzője, természetesen nem törvényszerűn, de meglehetősen sűrűn, hogy valamiféle meglepetésre, poénra futnak ki. Ebben az első ötben PKD sem kivétel. A poénok, nem a vicc értelemben, hanem a meglepetés revelációjával mind az ötben ülnek, de nem is ez a fő erősségük (talán a Második változat kivételével; ez egy hadi sci-fi, a’la Terminator-sorozat, előfeltételezve az emberi nem technológia általi, nem direktben kiváltott öngyilkosságát). A fő erősségük PKD specialitása, az általa ezerszer, majdnem mindem esetben körül járt téma, a valóság, az identitás kérdése. Mert PKD mindig ugyanazt a könyvet, témát írja. De nem lesz unalmassá. 
Mondom, az első öt, meg az utolsó zseniális**, az Elektromos hangya hozza a színvonalat, a többi kettő*** feledhető. S ez több, mint jó arány!

Még szerencse, hogy PKD ugyanabban a mátrixban, valóságban létezett, amiben én is élem a napjaimat! Már ha azonos vagyok velem, és PKD valóban létezett, írásai nem csupán szimulákrumok a valóságomban. S mármint akkor, ha én létezem egyáltalán, nem csupán egy megírt program része vagyok, aki azt véli, hogy PKD-t olvasott.

* Lenn a sivár Földön , Már megint a felfedezők 
** Különvélemény , Második változat , Imposztor , Emlékmás , Citadella , Kémek 
*** Apáink hite , Amit a holtak mondanak

4/5

(2016)

Szukits, Szeged, 2002, ISBN: 9639441333 · Fordította: Galamb ZoltánSántha DávidSzántai ZsoltSzente Mihály

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr9214185733

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.