Csalós lesz ez a bejegyzés

Mert ez a blog alapvetőn, ugye, az olvasmányélményeimről szól. A könyvekről, amiket elolvastam. Mondom: alapvetőn. 

Hetek, sőt évek óta kering bennem a kérdés, nagyjából megválaszolatlanul: miért jó olvasni, mi haszna van az olvasásnak? Amióta a betűket megismertem, olvasok. Apai nagyapám polcán az akkori szememmel rengeteg könyv volt. Apu és anyu is rendszeresen olvastak. Óbudai lakásunkban, apuék szobájában a borzalmas, tűzpiros szekrénysor polcai tele voltak könyvekkel. Sokszor álldogáltam, üldögéltem a polcok előtt, és olvasgattam a felnőtt könyveket. Valahogy az ivódott belém, hogy olvasni jó, az olvasás, a könyv érték. 

De a memóriám sosem volt valami pengeéles. A gondolkodásom meg sosem volt Mariana-árok mély. Olyan kis oldalvizesen emlékszem dolgokra és ugyanígy vannak önálló gondolataim is. Vannak, de nem áradnak. Amíg kamaszkorom barátja, Prof furfangos ösztönösen jött és érzett rá dolgokra, amíg meghalt Pipi barátom a maga egyszerűségében a józan paraszti ésszel jutott el evidenciákra, amíg Ofi barátom és Szerelmetesfeleségtársam apró kis mozzanatokból képes pikkpakk egész képet összeállítani, addig én elolvasok három-négy könyvet, hogy eljussak ugyanoda, ahová ők sokkal hamarabb. 

Szóval amióta képessé tett rá az általános isi, azóta olvasok. Azám, de így ötven felé már nagyon sokszor felmerült bennem a kétség, vajon a rengeteg olvasás mennyire hatékony, mennyi gyakorlati haszonra teszek szert általa? S vajon az, hogy a szobánk egyik, hosszabbik falát könyvespolc borítja, amiben (sajnos) helyhiány végett dupla sorban vannak a könyvek, az vajon micsoda, hogyan értékelhető? (Amikor az előző, kétszer ekkora lakásból ide költöztünk, pontosan nem tudom mennyi, de legalább háromszáz kötettől meg kellett válnom. Majdnem zokogtam, képzelheted!) 

Szerelmetesfeleségtársam rövidre zárta a kérdést:
– Mindenkinek meg van a maga függősége. A tiéd a könyvek.

 Az olvasás és a információ

Egyszerűbb esetben, ugye, azt mondjuk, olvasni azért jó, mert információkhoz jutunk. Legyen az a szódabikarbóna háztartási alkalmazásának csínja-binja, az autónk olajcseréjének mikéntje vagy Nolan Interstaller című filmjének a fizikával való tudományos kapcsolata, a porszívónk működésének leírása vagy a Árpád-házi királyaink meggyilkolásának sora, de akár a sziámi harcoshalak szaporodásának érdekességein át Európa demokrácia-történetén keresztül a liberális gyereknevelés csődjén a kereszthímzés hogyanjáig bármi. Olvasni azért jó, mert növekszik a tudásunk. Ez mondjuk vaskos közhely, ugyebár. De attól még vagy éppen azért, igaz.

Az már mondjuk más kérdés, hogy bizony ha nem arról van szó, hogyan kell szétszerelni egy adott márkájú laptopot, hogy megtisztítsam a procijának a hűtőjét, hanem arról, hogy vajon a demokráciára igaz-e, hogy nem jó államforma, csak nem találtak még ki jobbat, vagy arról, hogy jogosak voltak-e a nürnbergi per visszamenőlegesen alkalmazott törvényekre épülő ítéletei, de akár arról, hogy a krecionizmus mennyire tekinthető tudománynak, vagy netán arról, hogy miféle rokonsággal rendelkeztek az ősmagyarok, és ezek a rokonok a finnugorok, a hunok, netán a sumérok voltak, meg ezer más hasonló kérdésben már nem találunk egyértelmű konszenzust a különböző olvasmányélményekben. Mert mindenről és az ellenkezőjéről is olvashatunk. Jól okadatolva. S a könyvek még hagyján, mire egy nyersanyagból könyv lesz, azért elég sok lépcsőn át kell mennie a nyersanyagnak, ám a digitáis sajtó megkötöttségeinek lazasága (lásd például ezt a bejegyzést) nagyjából a végtelen felé konvergál. Vagyis sokat olvasva nagyjából arra jövünk rá, hogy semmiben sem lehetünk bizonyosak. Ha mégis egy szimulációban, mátrixban élünk, még abban sem, hogy reggel valóban felkel a Nap. De azért mégis, az információért való olvasás haszna viszonylag egyértelmű.  

Az olvasás melléktermékei

Azt mondják a hozzáértők, hogy az olvasás nagyon hasznos következményekkel jár az ember gondolkodására, fantáziájára, szókincsére, verbális készségeire nézve. Hogy az olvasás olyan területeket mozgat meg, amelyeket semmi más. Hogy az olvasás által fejlődik a gondolkodás készsége, az empátia, a kreatívitás, szállnak a pillangók, oszlanak a fellegek, okosabbak leszünk, mint ide Lacháza, stb. (Nem vitatkozom, de ha ez valóban így van, akkor nekem kellene lennem már az egész Nobel-bizottságnak!) 

A gyakorlat biztosan alátámasztja a hozzáértők véleményét. De a gyakorlatban úgy tetszik, műveltebbé igen, de jobbá nem tesz az olvasás. A műveltségnek semmi köze nincsen a kulturáltsághoz. Eco vak szerzetese Jorge az isteni tökéletesség, a kultúra nevében pusztítja el a műveltség lehetőségét, gyújtja fel a könyvtárat A rózsa nevé-ben. Jorge bár hihetetlenül művelt volt, ez nem akadályozta meg abban, hogy meggyilkoljon meg egy csomó embert. Teszem hozzá a tiszta tudás, a műveltség érdekében. Amely műveltséget ellenfele, a ferences nyomozó, Vilmos egészen másképpen értelmezte. A könyvek ismerete egészen más eredményezett kettejük lelkében. Pedig még az olvasmányélményeik is hasonlók voltak.  

Szórakozás

Persze van jó és rossz irodalom. Tudnék bőven példát mondani erre is, arra is. Lehet jó vagy rossz valami esztétikai megformázásában, lehet jó vagy rossz az üzenetében. De persze az esztétika nem kőbe vésett kategória. Van akinek a gipsz kerti törpe a szobrászat csúcsa, van aki Rodin alatt rá sem néz semmire. S van akit mindkettő hidegen hagy. Van, aki azt mondja, Paul Klee, Joan Miró, Willem de Kooning vagy Mondrian festészete a szépség csúcsa. Van aki azt, ezeknél ostobább, randább baromságot nem lehet festeni, és Öcsi vasárnap délelőtti pemzliskedése a vízfestékkel nem rosszabb ezeknél. Van aki azt mondja, Krasznahorkai, Darvasi vagy Oravecz, van aki azt Danielle Steel és Vavyan Fable. Van aki azt, Wass Albert, Nyírő Gyula, van aki azt Lackfi János, Spíró György. Van aki azt, Terry Pratchett, Dan Simmons, van, aki azt Isaac Asimov, Stanislaw Lem. Toma barátom például azt, jóformán egyáltalán nem olvas kortárs szépirodalmat, mert nem dolgozni akar, amikor olvas, hanem szórakozni, ezért neki csak a fantasy és a krimi jöhet szóba. (Mondjuk már többször kiderült, hogy szeret néha nagyokat mondani, tehát ezt teljesen komolyan nem veszem tőle.)

Aztán van az is, többször tettem értem már a moly-hu-n is, hogy egy adott szerző írásainak az értékét az a politikai szempont, nézőpont határozta meg, amellyel az olvasó nekifogott az olvasásuknak. Ezen a ponton a szerző írhat bármit, meg lesznek a  természetesen tökéletesen objektív, és minden kétséget kizárón abszolút politikamentes és irodalmi érvek az írásainak a minősége ellene vagy mellett.

Egyértelmű, hogy meg lehet fogalmazni az esztétikai kategóriákat, körbe lehet írni, mi miért szép, hasznos, bravúros, vagy silány, semmitmondó, hatalmas blöff vagy irdatlan méjy gondolatiság, amit olvasunk. Azt sem mondom, hogy ennek nincsen értelme. Ám nem találkoztam még emberrel, aki esztétikai érvek miatt saját esztétikai megítélésén változtatott volna. (A sznobizmus nem vált esztétikát, csak alkalmazkodik egy szerinte a hozzáértőktől elvárt minőséghez.) 

Be kell látnunk, hogy a művészet elsősorban, akkor is ha lélekmélyi rengéseket okoz, ha életeket változtat, ha új gondolatokat ad, bármit tesz is, elsősorban szórakozás. Mert ami nem szórakoztat, az munka. Lehet élvezni a munkát is, persze, de aki magának olvas, az jobbára nem dolgozni akar, hanem elsősorban kikapcsolódni vagy művelődni. Ahogy Toma mondja. 

A történetek

Szerelmetesfeleségtársam azt mondja, Boldizsár Ildikó meseterápiájából kiindulva, hogy a mesék, a történtek egykor terápiás szerepet töltöttek be az emberek életében. A mese, ez ma már közhely, nem gyerek-, hanem egyértelműen felnőtt műfaj volt eredetileg. A mesék egyfelől őrizték a régmúlttal való kapcsolatot, másfelől segítették a mindennapi eligazodást az életben. A mesék, a történetek a múlt önfejlesztő, pszichológiai eszközei voltak. Meglehetősen kötött szabályokkal. (Ami manapság, a mesékre gondolva meglehetősen furcsa gondolat. De ne feledjük, meseterápia elsősorban a népmesékben gondolkodik!)

De mi a helyzet manapság, amikor csak az nem ad ki könyvet, aki nem akar, vagy akinek nincsenek jó kapcsolatai vagy elsősorban elég pénze a kézirata nyomdai testet öltéséhez? A könyvesboltok, könyves webáruházak kínálatában ezer és ezer író neve, tízezer és százezer címmel néz vissza ránk, néha csak lesek, hogy ezt meg azt miért veszik kezükbe emberek, mi vajon az indíttatásuk rá? (Mások meg biztosan rajtam csudálkoznak, mert mi lehet az indok egy Mács József vagy egy Sztaniszlav Sztratiev-könyv elolvasására, amikor ezeket még a moly.hu-n sem olvassa a kutya sem?)

Szóval vajon mi a fenéért olvassuk szívesen, hogy más emberekkel mi minden történt(hetett volna)? Miért érdekes mások sorsa, kalandjai, megfeneklése, bukása, felemelkedése, gyötrelmei, fájdalmai, csalódásai vagy éppen a vágyainak a beteljesedése? Miért a világ egyik legszebb története a Rómeó és Júlia, amikor csóró kamaszkáimnak jut egy azaz egy darab szeretkezés rövid kis életükben, aztán mindketten belehalnak a szerelmük következményeibe, mert faterék és a nagycsalád olyan eszement, mint kelet és nyugat, iszlám és kereszténység, fekete és fehér, tűz és víz: irtják egymást dicstelen szorgalommal és hatékonysággal, mit sem törődve sem az egyén jólétével, sem a város előmenetelével. Bele is pusztul a két szerelmes csemete. 
Miért szép, miért jó ez a történet? Persze, az oktalan csetepatékról szól, meg a beteljesült szerelemről. Örök mementója annak, hogy a gyűlölet, az ostobaság miként akadályozza meg az észszerűséget, az emberhez méltó érzések kiteljesedését. 

De vajon Rómeó és Júlia történetén keresztül egy fikarcnyit is lett-e jobbá a világ? A Száz év magány Buendiáinak története által csökkent-e ezen a túlzsúfolt Földön a magány, került-e egy centivel is közelebb egymáshoz, csökkent-e egy millimétert a roppant, jeges űr távolsága két szív között, vagy maradt minden a régiben, olyan távol vagyunk egymástól, mint ide a Szíriusz?* Az 1984 vagy a Szép új világ után, Asturias Elnök úr-ja után ment-e el a kedve bárki érdekeltnek a diktatúrák kialakításától, fenntartásától? Döbrögi uram elgondolkodott-e azon, hogy nem kellene Ludas Matyit többet deresre húzni? Anna Karenina átgondolja, érdemes-e, megengedhető-e bármit is kezdenie a Nyevszkij iránti érzéseseivel? 

Költői kérdések. Bár természetesen a választ csak az Isen tudja. De tényleg csak ő. Mert, hogy mi zajlik a szívben, a lélekben, ki tudhatná más. Látni csak azt látjuk, hogy van, aki rendre pszichológia témájú könyveket olvas, és semmi meg nem látszik az olvasás hasznaként.

Meg azt, hogy miközben szerelmes könyvek garmadáján van már túl a negyvenes-ötvenes háziasszony, az életén az olvasás haszna semmiben meg nem látszik: egyedül van, magányos, kielégületlen. Meg azt, hogy művelt, agyonolvasott, értelmiségi titánnak mégis mások megalázásra, sárba döngölésére van szüksége igaza bizonyítására, mert képtelen a kulturált vitára. Célja nem a beszélgetés, hanem a győzelem. Még akkor is ha csupán esztétikai kérdésekről van szó. 
Sorolhatnám tovább. De nem teszem. 

Mindazonáltal a történetek mindannyiukat érdekelnek. Ha nem így lenne, nem lennének könyvek, nem lenne televízió. Stephen King is erre alapozza az egész munkásságát: az emberek szeretik a történeteket és szeretnek borzongani. King ezért egy fikarcnyit sem töri magát, hogy a történeteinek tanulságai legyenek, hogy mondanivalóval súlyosbítsa a sztorikat, sőt néha még arra sem, hogy a történetek kerek, lezárt valamik legyenek, Az élet vajon tanulságos, kerek, lezárt sztori? Ugyan! Anyukám huszonhét éves korában halt meg, leukémiában, amikor hétéves voltam. S nekem mégsem volt sanyarú sorsom, annak ellenére, hogy én vagyok az az ember, akinek három anyja volt, egy édes, meg két keserű. Ugye, lám csak, az én életem is egy külön sztori! Hogy elmesélve lekötne-e valakit, vezetne-e valahová, a csuda tudja, de szerintem szerkesztés és stílus kérdése, hogy bestseller lehessek.  

Végszó vagy mi a csuda...

Jut-e a könyvek által előrébb a világ? Érnek-e annyit a könyvek, amennyi időt, pénzt fordítunk a létrejöttükre, a kiadásukra, a megvásárlásukra, az elolvasásukra? Ér-e annyit a tér, amit foglalnak, hogy évtizedeken keresztül ott foglalják a helyet a polcon, a könyvszekrényben?

Biztosan nem. Biztosan igen. 
Nem, mert ha nézem a moly.hu-n jó pár könyv olvasottságát, akkor néha azon csudálkozom, ezt vajon miért olvassák ennyien, amannál pedig elképedek, hogy a kutya a kezébe nem veszi, pedig... 
Igen, mert van olyan, hogy akár egy jó időben jött, pengeélesen megfogalmazott mondat életet formálhat, és ha ez így van, már megérte minden.**

S lássuk be: olvasni jó! Pont. Van akinek hajózni, van akinek olvasni kell. 

* Igen, Tóth Árpád, Lélektől lélekig.
** Tizenkét évvel ezelőtt engem eltalált egy mondat, és megváltoztatta az életemet. Egy szilveszter éjszakán egyedül ültem otthon, és egy hölggyel cseteltem. Ő találta nekem ezt írni: Egyszer élünk, bár örökké, de amikor mindenek vesznek és múlnak, csak az marad meg, amit a szívünk tud. Ez a mondat lerombolta azokat a gátlásaimat, amelyek visszatartottak attól, hogy meglépje azokat a lépéseket, amik fájdalmasak voltak, de elkerülhetetlenek ahhoz hogy kinyíljon az életem. S hogy megértsem: a hazugság akkor is hazugság, ha önmagamnak mondom, s bármilyen érvekkel próbálom gyönyörű ruhába öltöztetni, a hazugság ebben az esetben semmi más, mint a takony cukrozása (ahogyan Ofi barátom szokta volt mondani).