A könyv jobb alsó sarkában a hármas szám azt jelzi, amire gondolsz: volt első és második része Szinetár Miklós könyvének. Látod, vannak hozzájuk linkek, és ezek a linkek belső, a blogomon belüli linkek. Tehát mindkettőt olvastam, és mindkettőről írtam már. Viszont élve a technika biztosította lehetőségekkel, az azokban megfogalmazottakat nem másolgatom, csak meghagyom a szabadságodat, hogy megnézed, elolvasod-e őket vagy sem. A helyedben én biztosan odakattintanék... 

Ugorjunk fejest, mint Robbie Williams a tegnapelőtti, budapesti koncertjén a stilizált rakéta tetejéről, úgy tíz-tizenöt méter magasból. (Ha már: írtam a koncertről.) 

• Az első kötetben arról volt szó, hogyan cseperedett fel, találta meg az útját Szinetár MIklós (ha érdekel, kicsoda ő ajánlom a fenti linkeket, tudod, az első két kötethez vezetőket) a Rákosi-korszakban.
• A második kötet egyértelműen a Kádár-korszak eseményeiről szól.
• Ez a harmadik pedig a rendszerváltás utáni sorsát, életét és az életét körülvevő világot ecseteli. 

Hangsúlyozottan nem életrajz, hanem életrajz--szerűség. A -szerűség szabad teret hagy a csapongásnak, az anekdotázásnak, az ad hoc odabökött véleménynyilvánításnak. Tehát mintha a kockás abroszos kisvendéglő asztala mellett mesélne. Közben néha koccintunk. 

ÖSSZEGZÉS

A könyv végén van egy lista a rendezéseiről, ami évenkénti bontásban sorolja fel hol mindenhol mit rendezett Szinetár Miklós. Tizenhárom oldalon keresztül, oldalanként tizenhat mű rendezéséről van szó. A végeredmény szerint kb. 208 rendezése volt. Ez átlagosan évi három megrendezett előadást jelent. Beleértve mindent, operát, színházat, tévét, filmet, itthonit és nemzetközi bemutatót, szerte e  nagyvilágon, Japántól Olaszországig, Németországtól Anglián át Moszkváig. 

Van egy oldalnyi felsorolás, holmindenhol ült mindenféle külföldi filmes, színházas, operás zsűrikben. 

A legszebb, legsokatmondóbb történet a könyvében a következő: amikor öt év után leváltották az Opera éléről, és az aktuális miniszter az ő nevéhez ért, nyolc perces vastapssal tüntetett mellette a tagság. A miniszter háromszor akarta folytatni a beszédét, de csak negyedjére járt sikerrel. Ugyan mi kell ennél több és ugye mennyi mindent elmond ez a történet az emberről? 

A képek a könyvből valók

SZINETÁR ÉS A POLITIKA

Szinetár Miklós rendezései olyan művészi szintet jelentettek/jelentenek, amely bárhol a világon elismerést keltett/kelt.

Viszont az, hogy Szinetár Miklóst szerte e nagyvilágban működött, kelettől és nagyon kelettől nyugatig, azt is jelenti, hogy tulajdonképpen hagyta őt dolgozni a mindenkori hatalom, és még csak attól sem tartott, mármint a hatalom, hogy ez az ember nyugaton rendezget. Tény, ami tény, letiltva, meghurcolva soha nem volt. 

Arról a második kötetben írtam, hogy Szinetár és a komcsi hatalom viszonya nem tisztázott számomra. Nem mintha az elvárásaim szerint kellene működnie bárkinek is... De hiába iparkodtam a Kádár-rendszerbeli politikai semlegességét a helyére tenni, ez még a kádári „aki nincsen ellenünk, az velünk van”-elv mellett sem sikerült. Erről írtam a második kötet ismertetőjében. 

Egyébként Szinetár még utólag sem foglal politikailag állást. Sőt, művészként kártékonynak tartja az elköteleződést, És a könyve tanúsága szerint iparkodik az embereket, főleg a munkatársait nem a politikai nézeteik, hanem a művészi képességeik alapján kategorizálni.

Jó példa erre Csurka István, akit kiváló írónak tartott, kedves lóversenyező partnerének, de az, hogy Csurka szobrot kapjon, a politikai nézetei miatt egyáltalán nem tartja indokoltnak. (Egyébként Lakitelken áll a szobor.)

Vagyis a színházban deklaráltan nem érdekli egyik munkatársa politikai álláspontja sem, ezért balról jobbra, jobbról balra bárkivel képes dolgozni. Mert a művészi produktumra koncentrál. Pont. Illetve azért nem. Ahogy írja, egyetlen vörös vonal van a számára: a fasizmus.

Mondjuk ez a szokásos gondolatmenet: hiába a kommunizmus bármilyen bűne, az mégis menthető. Nem megyek most abba bele, hogy mi lett volna, ha a fasiszták is kapnak negyven-hetven évet, ha van ideje annak a rendszernek is konszolidálódni, ahogyan a tömeggyilkosságok után a kommunizmus eljutott Sztálintól Gorbacsovig, Rákositól Gyurcsányig, s hogy mennyivel jobb egy mintegy háromszázmilliós áldozatszámú rendszer mint a hatmilliós, meg tényleg mennyivel kulturáltabbak az osztályalapú lágerek, gyilkosságok mint a faji alapúak...

Szinetár a rendszerváltás utáni mindenkori miniszterelnökökről is kiegyensúlyozottan ír. Ahogy belegondolok, Gyurcsány mintha kimaradt volna a sorból, vagy talán egy történetecskében ha megemlíttetik, de a többiek mindnyájan ott vannak. 

[...töprengés...]

Mégsem: a két megbízott, nagyon rövid ideid tisztségben levő miniszterelnök, Boross Péter, illetve Bajnai Gordon kimaradtak. 

Szinetár a miniszterelnökök tevékenységeit nem értékeli. Nem hangsúlyosan értékeli. Antallt és Medgyessy úriembernek tartja, volt idő, hogy reménykedett abban, hogy Orbán miniszterelnök lesz. Nos és az lett. Ehhez gyorsan hozzáteszi, hogy változnak az idők. De azt is, hogy itt-ott nagyon jókat beszélgetett Orbánnal. Horn néhány hétig hordott pufajkáját mentegeti és előtérbe tolja a nevéhez köthető határnyitást. 

Baráti, összejárós viszonya egyik főemberrel sem alakult ki. Nem ír ilyesmiről. 

De arról igen, hogy a két oldal áldatlan, antagonisztikus harca már nem árok két oldalán, hanem egy sebes sodrású, széles folyó két oldalán acsarkodó, észérvekre egyáltalán nem hallgató szekértáborokról szól. 

SZINETÁR KÖNYVÉNEK AZ ÜZENETE

Na, ez az alcím nagyot mondott. De ha belegondolok, van ám üzenet. Nem arra a kicsit coelho-sra sikerült listára gondolok, amit az unokái számára hagyott örökül, és beletett ebbe a könyvbe is, hanem inkább a művészet szeretetére és elsődlegességére. 

Mert az abszolút lejön, hogy Szinetár mennyire elkötelezett az opera, az operett és úgy általában a színpad felé. Olyannyira, lejön, átjön, hogy Szerelmetesfeleségtársam könyvespolcának zenei szekciójából előkerestem Tótfalusi István Operamesék című könyvét, és mellé tettem Till Géza Opera címűjét is. MIndkettőt azért, mert rohadtul frusztrált, hogy Szinetár dobálózott az operák címeivel, nekem meg csak nagyon halvány fogalmam volt arról, melyik micsoda. 

Sőt, behívtam a YouTube-on a Cosi fan tutte című operát is. Igaz sokra nem jutottam vele. Az opera az a műfaj, amit soha nem tudtam megkedvelni. Pedig többször próbálkoztam vele. Még az Operába is eljártam egy időben. De az opera és én egyáltalán nem lettünk barátok. Lennének érveim, hogy miért nem, de eszembe sincsen sorolgatni őket, mert de tényleg, minek tenném? Győzködjek akárkit is, hogy ne szeresse, amit szeret, mert én nem szeretem? Teljesen értelmetlen, ostoba tevékenység lenne. Jobb nekem, ha nem szereti, mert én nem értek hozzá? Jobb lesz akkor a világ? Ugyan már! 

Viszont lehúztam a netről gróf Bánffy Miklós Erdélyi történet-ét e-könyvben, amit Szinetár egy Wass Albert írásművészetét lefitymáló, a népszerűsége felett értetlenkedő és az irodalmár Bánffyt előtérbe toló megjegyzése késztetett erre. Nem az volt szimpi, hogy lekezelőn fikázta Wass-t, hanem egyéb, Bánffyt érintő dicsérete. 

Sőt leszedtem a Háry János-t is, amit Szinetár rendezett. Mi több, megtaláltam a Háry animációs változatát is, bár annak nincsen köze főhősünkhöz. S ha már, akkor körülnéztem, milyen film, tévéjáték van még, amit Szinetár rendezett. 

Hát mi az eredmény, ha nem ez? Elégedett a munkájával, Szinetár úr? 

VÉGÖSSZEFOGLALÁS

Ugyanaz mint eddig, az első két kötet esetén. Szinetár úgy halad kronologikusan, hogy össze-vissza csapong, és úgy merül el a részletekben, hogy felületesen siklok vele minden felett. S közben úgy élvezem mindvégig minden sorát, még azt is, amivel netán nem értettem egyet, úgy vagyok vele empatikus, hogy hogy a fenébe lehetnék empatikus egy ekkora aggyal, aki ráadásul elősorban az operában nagy agy. S mondom, miközben mindvégig ott bujkált bennem a kisördög, hogy a csudába lehetett nagy ember abban a korszakban, amikor a még nagyobbak csak azt hagyták érvényesülni, aki az ő emberük volt, ráadásul az akkori média legnagobb állami intézményének az élén állt, valahogy mégis tök simán felül tudtam ezen emelkedni. (Mintegy mellékesen teszem hozzá, maga Szinetár sem veszi semmibe a dilemmámat: többször is érinti a kérdést.)

Vagyis az van, hogy ugyanott tartok mint eddig: tetszett a könyv, nagy élvezettel olvastam. Meg egy csomó kérdéssel. De már elég régen nem bánom, ha erre-arra nem kapok, nem lelek válaszokat.