Moha olvasónaplója

Katherine Paterson: A ​Nagy Gilly Hopkins

Utálva mindent és mindenkit, okosan gyűlölve a világot...

2020. május 31. - Mohácsi Zoltán

paterson_a_nagy_gilly_hopkins_00.jpg

Nem titok, többször mondtam már: én vagyok az, akinek három anyja volt. Elsősorban persze egy édes. Ő huszonhét éves korában, amikor én hétéves voltam, meghalt. Beteg volt, leukémiás.

Apu, bár lelkileg egyáltalán nem volt felkészülve rá, nagyon nem engedte még el Anyut, viszonylag hamar megnősült. Margit akkor már anya volt. A gyerekét nem hozta be a házasságba. Én ennek csak örültem. Csak sokkal később, már apaként esett le a tantusz, hogy vagy volt valami olyan fontos szempont, amiről nem tudok, vagy simán rettentő vacak anya volt. De azért anya volt, és ezt én, a nevelt gyereke is éreztem. Akkor is, ha voltaképpen nem voltunk jóban. Margit nem volt rossz nő, évekkel később tudtam meg Aputól, hogy az intimszférában messze a legjobb nője volt. Talán ezért is féltékenykedett rá. Egy darabig ok nélkül. Aztán addig-addig, hogy Margit megunta, és okot is adott rá. Aztán az okkal le is lépett. Válás. A kronológia keveredik, de mert Apu minden betonkemény  látszat ellenére sem volt egy magányos típus. Meg szerencsés sem. Zsuzsa jött, majd mindent vitt, ami Apu nevén volt. Igaz, jócskán hozzá is tett a saját képességei és módszerei által. Nem csinálta rosszul, csak a végét battyintotta el nagyon: rendőrségi hír lett belőle a Blikk Magazinban, hogy százmillió körül tartozik nagybankoknak. Ez úgy a kilencvenes években volt. Mire Zsuzsa hír lett, addigra Apu meg halott: az alkohol hanyatt vágta egy Gvadányi utcai lépcsőházban, a nagymamám, Apu édesanyja pedig háromnegyed órát sivalkodott, hogy „Jaj, Dodikám, m lesz veled, Dodikám, micsinájjak most, micsinájjak?” A kézenfekvő megoldás, tudniillik, hogy tán mentőt kellene hívni, fel sem merült benne. Apu negyvenhárom éves volt. Én most ötvenhárom vagyok. Bakker, anyut eddig huszonhat évvel, Aput tíz évvel éltem túl. Így mondom: nagyon keveset éltek. 

Eszembe sincsen melldöngetve transzparensre festeni önnön sanyarú sorsomat, hogy a nőkből könnyeket csaljak ki, a férfiakból meg egy elismerő cöccenést, hogy baxi, nem lehetett könnyű, aztán mégis ember lettél, komám. Anyáim tömkelegének a történetét azért írtam le, hogy világos legyen: ha nem is voltam állami gondozott, azért némi belátásom volt a nevelőszülőkkel élés szépségeire. 

Aztán negyven évesen magam is nevelőszülő lettem. Megnyertem Szerelmetesfeleségtársammal egy négyéves kislányt is. Meghökkentőn mély hanggal, gyönyörű beszédkészséggel, hihetetlen mélybarna szemmel, megtörhetetlen akarattal, komoly érdekérvényesítő képességgel, alternatív erkölcsi mércével. Vagyis átkerültem a folyó másik partjára...

KATHERINE PATERSON

amerikai írónő. A Wikipedia adatai szerint máig élő, kortársunk. Ahogy olvasom a legnagyobb gyermekirodalmi díjakat mind elvitte: 

paterson_a_nagy_gilly_hopkins_kp.jpg

„...Newbery medált és két Nemzetközi Könyvdíjat nyert. Egyike annak a három embernek, aki két jelentős nemzetközi díjat is megnyert: "a gyermekirodalomhoz való tartós hozzájárulásáért" 1998-ban megkapta a Hans Christian Andersen Íródi Díjat, valamint karrierje elismeréseként a "gyermekek-, és fiatal felnőttek számára készült irodalomban betöltött szerepéért" elnyerte a Astrid Lindgren-emlékdíjat a Svéd Művészeti Tanács díját 2006-ban (ez utóbbi a legrangosabb, gyermekirodalmi téren kapható elismerés). 2011 és 2012 között ő volt az évente cserélődő nagyköveti poszt, a National Ambassador for Young People's Literature (Fiatal Emberek Irodalmának Nemzetközi Nagykövete) gazdája. 2013-ban megkapta a Laura Ingalls Wilder medált az Amerikai Könyvtáros Szövetségtől.

Úgy vélem, azért ez elég impozáns felsorolás, a hölgy tud valamit. S csak úgy mondom, hogy a Híd a túlvilágra című könyvéből készítettélk a Híd Terabithia földjére című filmet. Ami már sokaknak ismerős lehet. 

paterson_a_nagy_gilly_hopkins_02.jpgMIHEZTARTÁS VÉGETT

máris tisztázzuk, nézz csak a könyv borítójára: Gilly Hopkins, a nagy: lány. A Piknik-sorozatos könyv borítójáról, illusztrációiról ez nem annyira nyilvánvaló. Sőt! Sőt! Vagy a grafikus, Kovács Tamás értett félre valamit, vagy egy annyira vagányul fiús lányt akart képpé tenni, hogy vaskosan túllőtt a célon. 

S ha már itt tartunk: a sztori nem túl komplikált. Adva van egy tizenéves csitri, állami gondozásban. Fontos szempont, nagyon fontos. Mert így, gondolom, azonnal empátia-üzemmódba vált az emberfia, mert a sanyarú sors, az intézmények packázásai, a vacakabbnál vacakabb nevelőszülők, a sors fintorai és így tovább... 

Na, és itt álljunk is meg szóra, barátom! A hosszú bevezetőben elmondtam. bár nem kerültem állami gondozásba, de volt három anyám: egy édes, és kettő keserű. Vagyis ha nem is kellett költöznöm állandóan, ha nem is dobált horgonyvesztett ladikként ide-oda a sors, de valamiféle rálátásom azért csak van a nevelőszülős létről pro és kontra is. (Igen egyfajta nomegálljcsak-tréfa volt, amikor megnyertem azt a négyéves kislányt negyvenéves koromban.) 

Már kamaszkoromban is idegesítettek az olyan történetek, filmen, könyvben egyaránt, amikben a sokat szenvedett gyerek magyarázhatón, de elviselhetetlenül arrogáns, mert neki nincs apuja/anyuja, és érkezik valaki az életébe, aki az elveszettet pótolhatná, de a csimota minden erejével azon van, nehogy harmónia és békesség  legyen, és veszettül utálja az érkezőt, csak azért, mert veszettül nem az, akit ő elvesztett. Azért idegesítettek az ilyen gyerekhősök, mert jómagam soha nem így gondolkodtam. 

paterson_a_nagy_gilly_hopkins_anyuapu.jpgHétéves voltam, amikor Anyu örökre elment. Ő huszonhét. (Itt vannak mindketten, az esküvői képükön. Nem tudták, hogy csak hét év adatik nekik együtt. Én a képen nem látszom, de már Anyu pocakjában voltam.) Nagyon fájt, nagyon hiányzott, nagyon igazságtalannak tartottam. Szép és derűs asszony volt az anyukám. Tudta, hogy meg fog halni, de ő volt az egyetlen, aki ezt szemmel láthatón, minden fizikai és lelki fájdalmával együtt derűsen, csendesen mosolyogva kezelte. Akkor is, amikor körülötte mindenki sírt. 
– Senki sem értette, de mindvégig mosolygott – mesélte a nagymamám, Nagyi, Anyu édesanyja. – Mi meg mind sírtunk körülötte.

Ezzel együtt tudtam, hogy Apu még fiatal. Ő huszonnyolc éves volt Anyu halálakor. S azt is tudtam, hogy férfiból van. Éppen ezért semmi gyilkolási vágy, undor, felháborodás nem volt bennem, amikor úgy fél évvel Anyu halála után, egyszer hallottam, hogy Apu nem egyedül jött haza az éjszakai műszakból, és a néninek, aki vele hazajött, igen-igen jó volt vele az éjszaka. Hallgatóztam kicsit, fura volt, hogy Apu és egy idegen néni, de semmi rossz érzés nem volt bennem. Megértettem Aput. Az a nénit nem ismertem meg soha. 

Az eljövendő feleségeit is nyitottan fogadtam. Minden bizonnyal én is rontottam el dolgokat, hogy nem lett velük jó a kapcsolatom, persze, az én fejemben is megfordult, hogy „mit pattogsz nekem, nem vagy az anyám”, de még ilyenkor is ott volt a tény, hogy ő a felnőtt, ő apám választottja, aki felelősséget vállalt értem is. A kettedik nevelőanyámmal, Zsuzsával akkor számoltam le, amikor suttyomban a naplómból szerzett rólam infókat („Miért olvastam? Meg akartalak ismerni!”) és visszaélt az infókkal, megzsarolt velük. Végleg pedig akkor, amikor felfogtam, hogy simán kiforgatta Aput mindenéből, a családjára íratott minden ingó és ingatlant, tőlem pedig, amikor érettségi után elköltöztem tőlük, számon kérte, hogy a bútoraimat (egy ágy, két pozdorja szekrényt és egy dohányzó asztal) el sem kértem, hogyan gondolom, hogy elviszem. Akkor már kinyitottam a számat, és megkérdeztem tőle, hogy egy két szoba összkomfortos lakás elég-e cserébe, netán kifizessem-e a bútort? Akkor kisomfordált. Apu halála után örököltem egy szakadt bőrkabátot és egy festékfoltos kombináltfogót. Ahogy ezt már írtam valahol. 

De mondom, mindkét nevelőanyámat nyitottan fogadtam. Oly annyira... Nos, ezt még nem meséltem senkinek, most is van bennem ódzkodás, mert a történet nagyon nem a méltóságról és az ésszerűségről szól, szégyenteljes és magyarázhatatlan, úgy, ahogyan van, de volt egy helyzet... Leírjam? Magyarázni, megokolni nem tudom, de ne gondolj mögé semmi betegeset, nincs itt látnivaló, sem Oidipusz-komplexus, sem beteges, túlfűtött szexualitástól bíborködös Vargas Llosa-effektus a' la A mostoha (Zsuzsa soha, egy pillanatig nem tetszett mint nő), de megtörtént. Az indokára nem emlékszem, magyarázni máig sem tudom. Semmiképpen nem munkált a háttérben az sem, hogy bevágódjak, valamiképpen beédesgessem magamat nála. 

Este volt, valami filmet néztünk hármasban. Apu és Zsuzsa a heverőn ültek, és a földön, a heverő előtt. Ott volt kényelmes, semmi másért. Zsuzsa a lábát pihentette a fejem mellett kinyújtva egy fotelon. Én, most jön a gyónás: spontán simogatni és puszilgatni kezdtem a lábait. Senki számára nem volt ott és akkor semmi zavaró ebben. Pár perc múlva abba is hagytam, mint amikor a kiskutya fülébe víz megy, és mindent abbahagy, hogy kirázza onnan. Éreztem, hogy van ebben valami túlzás, nem a felnőttek szóltak rám. Vagy hallgattak, mert nem akartak megbántani, vagy nem is érezték, hogy ez olyan izés, csak nekem kattant be, hogy nem helyénvaló, s főleg nem indokolt. Soha nem beszélgettünk erről, soha nem beszéltem erről, de ha rágondoltam, most, hogy leírtam, minden alkalommal szégyelltem. Az is lehet, hogy csupán a kapcsolatunk későbbi, utálatig fokozódása miatt. Nem tudom. De jó példa arra, mennyire nyitottan fogadtam az érkezőket. 

Höhöhö. Negyvenéves koromban, amikor én lettem érkezővé, az a négyéves kislány a leghalványabb jelét sem mutatta a nyitottságnak felém. Sőt! Bár iszonyatosan rosszul esett, de teljesen megértettem. Akkor is, ha marha idegesítő volt. Abszolút széllel szembeni volt az egymással kapcsolatos érzelmi életünk. Akkor jöttem rá, milyen könny lehetett volna az Egyes és Kettes nevelőanyáimnak velem, ha értékelték volna a nyitottságomat. Nem tettek ilyet. 

paterson_a_nagy_gilly_hopkins_05.jpgDolgoztam a gyermekvédelemben. Igaz, csak a partvonalon, sofőrként. Találkoztam, élő, funkcionáló, a rendszerben levő srácokkal. Beszélgettem is velük. A többségük valóban xarik bele mindenbe, tele vannak frusztrációval, daccal, haraggal, lázadással. Igaz, a rendszerbe bekerült gyerekek csak nagyon kis százaléka kerül be azért, mert árva lesz, nincsenek szülei, hozzátartozói, akik gondoskodjanak róla. A legtöbbjüket kiemelik a családból, ahol élnek. Vannak szüleik. Csak olyanok, amilyenek, olyan életmódot folytatnak, amilyet. Jobb esetben. Rosszabb esetben (ökölbe szorul a talp is, előkerül a Kínzások, kivégzések című könyv mint alapvető kiindulási alap) ők futtatják a kamaszlányt, a pénzt behajtva tőlük, rosszabb esetben apu és anyu bevonja a négy-ötéves csemetéket a szexuális repertoárjuk bővítésébe, mindenki mindenkivel, mindenhogy... Erről az alapról indulva bizony nem csoda, hogy a srácokra igen-igen nagy százalékban a börtön vár, a lányokra pedig a prostitúció. (Egy gyámkollégát kérdeztem egyszer, hány sikeres gyámkodása volt eddig? 
– Mit értesz sikeren?
– Tanul, dolgozik, családot alapít, házasodik, gyereket nevel...
– Ja, hogy így! Hááát, úgy... hm... tíz százalék. 
– Egek! Hány gyerek volt eddig a kezeid között? 
– Mindent összevetve úgy háromezer. 

paterson_a_nagy_gilly_hopkins_03.jpgSzóval Gilly (aki, ugye, a Piknikes kiadás illusztrátorának elképzelései ellenére lány) szintén ilyen dühös kamasz. Ő is családból kiemelt, mert él az édesanyja. Csak valahol Amerika másik oldalán. Gillyt pedig hol ezért, hol azért, hol a nevelőszülők miatt, hol a saját viselkedése végett, kézről kézre adják. Ezért utál mindent és mindenkit, egy icipicinyi résnyi nyitottság sincsen benne senki és semmi iránt. Pedig okos, intelligens, de szeretet és erkölcsi érzék nélküli kiskamasz. Egy játszmázós, átverős, hazug, tolvaj, rasszista kislány. Aki, ha akarom, nagyon hamar átlátja a felnőttek álságait, viszonyait, viszonyulásait. 

De számomra azoknak az alakoknak a sorát gyarapítja, akiktől férfi létemre sikítani tudnék. Mert igazságtalanok, gonoszak, és mindezt a sorsukra fogják. Ahogy én soha nem tettem, és soha meg nem értettem, mi szükség van rá, Akik a saját fájdalmuk miatt egy szikrányit nem törődnek azzal, mennyi fájdalmat okoznak a körülöttük levőknek, mert úgy érzik, a saját életük nyomora mindenre felhatalmazza őket. Aki persze, részvétet vált ki az emberből, de ez a részvét elég hamar hamvába hal a viselt dolgai miatt. 

Csak hogy értsd, miről is lehet szó. Alig pár hónapja dolgoztam a gyermekvédelemben, amikor egy délután útra keltünk egy azonnali gondozásihely-váltást elintézni. Ezt úgy képzeld el, hogy eljut a füles az illetékesekhez, hogy a nevelőszülők valamelyike bántalmazza (ide tartozik egy kellő időben elhelyezett atyai saller is, nem szükséges a vízbe áztatott kenderkötéllel való módszeres véresre verés) ne adj' Isten, szexuálisan zaklatja a gyereket. Amikor ott dolgoztam, de vélem, ez a mai napig él, zéró tolerancia volt az ilyen esetekkel szemben. Egy vidéki kisvárosba szálltunk ki meglepetésszerűen, két gyereket csomagoltunk össze, és vittük őket azonnal egy nyolcvan kilométerrel odábbi nevelőszülő pároshoz. Az addigi nevelőszülők mindaddig, amíg meg nem álltunk a házuk előtt, semmit sem tudtak a dologról. 

Már aznap este merültek fel bennem komoly kérdések a módszerrel szemben. Nem vontam, vonom kétségbe, hogy a gyanú önmagában elég, mert ha például valóban abúzus történik, abból a helyzetből rögtön és azonnal ki kell menten a gyereket. De mondom, több esetben egy makarenkói helyretevés is teljesen lefedheti ezt a vádat. A gyám, akivel erről beszéltem, megértette a kérdésemet. 
– Azért a srácokat sem kell félteni, mert mi van, ha...
– Igazad van, Moha! Néhány hónapja történt. Egy nevelőszülő pár nevelt három orgonasípot. Testvérek voltak, mindhárom csecsemőkorban került hozzájuk, tehát voltaképpen szüleiknek tekintették őket. Amikor a legkisebb egy éves volt, odavették egy tizenöt éves kamaszlányt, egészen más szülőktől. A lány egyszer csak elpanaszolta a gyámjának, hogy apuci nőként közelített meg őt. Eljárás indul, azonnali gondihely-váltás, a nevelőszülők státusza azonnal megszüntetve (értsd: megszűnt a munkaviszonyuk, nem kaptak fizetést; vidéken sok helyen ez a jövedelemhez jutás nagyjából egyetlen esélye). 
– De akkor vitték az orgonasípokat is, nem? 
– Úgy van! Ha az egyikkel megtörtént, megtörténhet a többivel is. 
– Aztán? 
– Úgy fél év múlva a tizenöt éves benyögte, hogy izé, voltaképpen nem is történt semmi, csak akar valami elektromos kütyüt, telefont, tabletet, és nem kapta meg. Gondolta, majd ő megmutatja. Megmutatta. A nevelőszülőket teljesen letérdeltette anyagilag, erkölcsileg. Gondolj bele, falun, ha elterjed, hogy „Hallottad, a Józsi benyúlt annak az édes kislánynak a bugyijába!”, akkor Józsiról azt már az Isten sem mossa le, mert nem zörög, ugye a haraszt... De gondolj bele, mit éltek át az orgonasípok, akiket gyakorlatilag a szüleiktől vettek el, és mit élhettek át a nevelőszülők, akiktől elvitték a kicsiket, akiket a sajátjukként nevelték! 
– És ilyenkor nincsen vizsgálat, pszichológus, valami?
– Van. Utólag. De a tizenöt éves megetetett mindenkit, nem vették észre, hogy a jogaira hivatkozva hazudik. Profi volt a maga nevében. 

GILLY ÉS AZ Ő SORSA

Gilly tehát elkerül egy új nevelőszülőhöz, aki intelligenciában mélyen alatta áll. Érzelmi intelligenciában pedig jóval felette. A nevelőszülővel, egyedüálló, hatalmas darab, bálnaszerű hölgy, akinek a szíve akkora mint ő maga együtt él egy másik állami gondozott gyerek is, a törékeny, ijedős, nyámnyila kisfiú, W. E. vagyis William Ernest. 

A könyvnek van is története, meg nincsen is. Ha van, akkor a következő: Gilly Mrs. Trottel-hez kerülve (ő a bálnanéni, akit szinte soha nem Mrs. Trottel-nek, hanem simán csak Trottelnek hívnak a szereplők. Fura. Mintha Szabó nénit csak Szabónak szólítanánk. Nagyon furcsa az is, hogy Gilly kapásból tegezi a hölgyet, pedig nem is a svédeknél vagyunk, hanem Amerikában. Vagyis egy megszólítás így fest: „Figyelj, Trottel!”) hamarosan felismeri, milyen szeretettnek lenni, valahová, valakikhez tartozni. És a kezdetben fikázott emberek, a bálnanéni, az ijedős, nyámnyila kiskrapek, a szomszéd, vak, feka, versmániás öregember a szíve csücskei lesznek. De bekavarja a saját sorsát, mert veszettül ragaszkodik ahhoz, hogy neki az anyukája kell. Aki nem mellesleg tizenhárom éve le se kakkantja a fejét. 

Az üzenet kettős. Egyfelől, hogy a világ olyan, amilyennek látni akarom. Ahogy nézem, amilyennek tartom, olyanná válik. Az élet meg kemény, de nem rossz. Mi több, az emberek is olyanok, ahogyan rájuk nézek.

Ezzel már van egy kis bajom, mert egyrészt igen, másrészt über túlbecsülése, mire képesek egyesek. Mondom, én alapvetően pozitívan állok mindenkihez, és volt néhány nagyon kemény pofára esésem. Azóta inkább realista próbálok lenni, kisebb a csalódás, ha jönnie kell.

Másfelől: a másikat változtatni csak szeretettel lehet, mert tudjuk, jól csak a szívével lát az ember és felelősek vagyunk azért, amit megszelídítettünk. Ahogy a Biblia mondja „Jóval győzd meg a gonoszt!” (Róm 12:21) 

Persze, s ezzel tizenhét évet vettem el magamtól és az exemtől. Mert a felelősségérzetem megvolt, a kémia meg nem. Aztán még az ideológia is megérkezett, hogy miért kell együtt maradnunk. S amikor ő kitört ebből a karámból, nekem két és fél év kellett, hogy felismerjem, nem a büntetés ért utol, hanem lehetőséget kaptam az elengedés utáni újrakezdésre. Szóval csínján ezzel a rósa-felelősséggel!

Persze, az is világos, hogy a gonoszság gonoszságot szül, az erőszak erőszakot. Jean Valjan atttól változhatott, hogy az abbé nem buktatta le, hogy lopott, hanem hazudott az érdekében. De sajnos a gyakorlatban az a tapasztalat, hogy vannak esetek, amikor a gonosz örül annak, hogy vele szemben a jót gyakorolják. Örül, mert jót röhög a jó erőtlenségén, tehetetlenségén. s így szabad utat kap a maga céljai felé. Ahogy Vonnegut fogalmazta a már közhellyé váló axiómájában: „Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának.”

paterson_a_nagy_gilly_hopkins_04.jpgS Katherine Paterson története éppen ezen ponton kap hatalmas gellert. Mert persze, szörnyen sanyarú, ha saját anyánkat nem érdekli a sorsunk, ha él, de szemernyi érdeklődés nincsen benne a gyermek iránt, akit a világra pottyantott. Borzasztó, hogy vadideg emberek döntenek a sorsunk felett, adnak kézről-kézre, házról-házra, hogy nem a szív, hanem a paragrafusok a fő vezérlő elvek. Az is törvényszerű, hogy aki ezt éli át, aki ebben növekszik, annak a dac, a harag, az önző, pillanatnyi célok megvalósítása lesz az egyetlen hajtóereje. Természetes, hogy nem bízik senkiben, mert védi önnön magát a további csalódásoktól, pofára esésektől. 

Amíg a szerző a dacos Gilly festi elénk, jól is működik a történet. Sőt, tulajdonképpen akkor is, amikor Gillyben felolvad a jég, változik, szeretni kezd, gondoskodóvá válik és le kell számolnia élete legnagyobb váradalmával, akkor is működik a történet. Csak a kettő közötti átmenet ha nem is motiválatlan, de túlságosan gyors, hiteltelen. S érdekes módon éppen azért, mert Trottel, W. E. és a szomszéd, fekete férfi igen jól sikerült, életteli alakok lettek. Ellentmondás, ugye? De mert Trottel szeretete igazi, de eléggé szirupos, mert a lakása koszos, ragadós, mert a kommunikációja a szomszéd négerrel valami fenomenálisan nyálas, mert W. E. valóban egy nyávogós, bepisilős kis giliszta. Ugyanakkor tény, hogy nem fekete-fehér alakok, és ugyanennyi mindent fel lehetne sorolni a jó tulajdonságaikból, képességeikből is. De Paterson az átmenettel szinte egyáltalán nem foglalkozott. Annyira elnagyolta, nagyvonalúan kezelte, a gonosz meggyőzése a jó által annyira gyorsan következik be, és vesz új fordulatot az új, megértő, rugalmas, alkalmazkodó Gilly élete, hogy hihetetlenné, hiteltelenné válik a történés. Értem én, hogy örülni és meghatódni kellene, de az átmenet hiánya miatt 2 in 1-történetté válik a cselekmény, ezért kizuhantam a folyamatból, és egy jóízű, meghatódott sóhajtás sem hagyta el a számat, nemhogy könnyek garmadája a szememet. Ahogy pedig annak, érezhetőn történnie kellett volna. 

Két megoldási út állt Paterson előtt. Vagy a kezdeti Gillyt kellett volna kevésbé kérlelhetetlenné, kevésbé lázadóvá, öntörvényűvé, erkölcs nélkülivé tennie, vagy az átmeneten kellett többet dolgozni. Mert ugyan a gazella gyomortartalmával megeszi az oroszlán a füveket, de nehezen hihető, hogy egyik pillanatról a másikra a gazella kihagyásával azonnal és kizárólagosan a fűre térne át. Gillyvel pedig ez történik. S ez a hiány tönkre is teszi a történetet. Annak ellenére, hogy vannak nagyon szépen kidolgozott részletek, finomságok a történetben. Elég csak arra gondolnom, hogy ugyan amerikai történetet olvasok, Paterson mégsem erőlködött, sőt, hogy happy end-et facsarjon ki Gillynek. Ezáltal még a befejezés is hihető. Csak éppen mégsem áll össze egésszé a történet. Csak befogadóként nagyvonalúan erőlködöm vele egy kicsit. Viszont akkor meg nem a megfelelő munkát végzem, mert végső soron irodalmi alkotásról van szó. Ugyebár. 

AZ ILLUSZTRÁCIÓKRÓL

A rajzok nem rosszak. Arról már ejtettem egy keresetlent, hogy Gilly alakja annyira szerencsétlenül fiúsra sikerült, hogy az már megtévesztő.

A rajzok ezen felül jók. Életszerűek, részletgazdagok. Viszont ha az alakokat mozgás közben ábrázolja, akkor a mozdulatok, mi is erre a jó szó, nem valóságosak és nagyon erősen orrba vágja a szemlélőt a jelentek kompozíciójának a hiánya. De az a furcsa, hogy még ez sem következetes. Ha megnézed az előző, fenti rajzot, és összehasonlítod azzal, amit ez alatt az alcím alatt látsz, egyből kitűnik, mire gondolok. A fentiben van némi előre tervezett beállítás, A baloldali alakok, Trottel és Gilly teljesen rendben vannak. A jobb oldali alak mozdulata már suta, a z elhelyezkedésének sem a képen, sem a térben nincsen semmi indoka. Ráadásul bár Trottelhez beszél, nem egymásra néznek. Miközben az egész jelenet azt sugallja, hogy de. Ennél csak rosszabb az alábbi kép. 

paterson_a_nagy_gilly_hopkins_01.jpg

Majdnem van szerkezete, majdnem van dinamikája, de mégis borul az egész. A baloldali alak, Gilly lábai mozgásának valamint a felsőteste és a fejtartása megfeleltetésének a hiánya ordít. A jobboldali fekete fiú kedvesen simogatja a labdát, nem elvenni akarja, csak viszonylag határozottan odalép. A háttérben levő harmadik alak meg ott van, hogy ne legyen olyan üres a háttér. Kovács Tamás egyébként sem sokat szöszmötöl a környezeti valósággal, jobbára olyan nincsen. A képen levő három alak játszik. A történetben levő alakok hamarosan verekedni fognak, a labdáért pedig küzdenek. Ebből a képen semmi nincsen. 

Ellenben ha egy kicsit felgörgeted a bejegyzést, van az a kép, ahol Trottel és a szemöveges W. E. vannak a képen. Nos, az a kép teljesen harmonikus elrendezésében is, az alakok egymáshoz való viszonyában is, meg mindenben is. 

Ezért a végeredmény több mint ellentmondásos lett. Kicsit olyan, mintha a szemmel láthatón jó képességű, tehetséges, ámde képzetlen grafikus valakinek a valakije lett volna a kiadóban, ezért a képeit mindenféle szerkesztési megjegyzés nélkül belepakolták volna a könyvbe. 

 

Móra, Budapest, 1986, 168 oldal · ISBN: 9631142434 · Fordította: Göncz Árpád · Illusztrálta: Kovács Tamás
5/10
(2020 május vége, ekkor volt az esküvőnk, sok éve, és a lányom is ekkor született, huszonsok éve)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr7815729400

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.