Szubjektív olvasónapló a XXI. század elejéről

Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Hendrik Groen: Lesz ez még így se (Hendrik Groen 1.)

Ahogy megszülettünk, máris haldoklunk, avagy visszafogott kalandok egy idősotthonban

2022. augusztus 02. - Mohácsi Zoltán

groen_lesz_ez_meg_igy_se.jpg

Hendrik Groen a könyv írója közzé tette a 83 és 1/4 éves korában írt naplóját. Majd megtette ezt 85 és 90 éves korában is. A 90 évesen írt könyv 2022 júliusában magyarul még nem olvasható.

Hendrik Groen nyílt, bár a napló szerint nem kicsit cinikus ember. Az irodalmi teljesítménye tiszteletre méltó. Mondd már, ebben a korban! 

Hendrik Groen holland író. Aki nem is létezik. Na, ezt add össze! Az egyik legnagyobb holland könyvsikernek, eddig legalább huszonkilenc nyelvre fordították le, nincs is írója. Legalábbis nincsen ilyen nevű holland író. Nincsen ilyen nevű ember. Illetve lehet, hogy van, de akit így hívnak, az biztosan nem írta ezt a könyvet. Aki írta, azt nagy valószínűséggel úgy hívják, Peter de Smetre és nem Hendrik Groen. 

Peter de Smetre, amikor a könyvet írta, 62 éves volt és nem 83,25. 

Bár mindent összevetve szerintem itt Magyarországon az átlag olvasó ezzel sincsen sokkal előrébb, tehát akár maradhat is Hendrik Groen.

Valamint ilyen című könyv sem létezik, hogy Lesz ez még így se. Illetve, lehet, hogy létezik, de az meg nem egy 83 és 1/4 éves ember titkos naplója, és nem Hendrik Groen írta, aki nem létezik.

Bár, ahogy mélyen eltöprengek, be kell látnom, van olyan könyv, amelyiknek ez a címe, és amelyik egy 83 és 1/4 éves ember naplója. Hogyne létezne, hiszen most olvastam el! Csakhogy a könyv címe eredetileg egyáltalán nem ez. Határeset, csak teljesen más. Ugyanis a könyv címe eredetileg ez: Pogingen iets van het leven te maken. 

Ugye, hogy egészen másképpen cseng, mint a lopott magyar cím sugall? 

Perfekt, a Google Fordítóból származó holland tudásom szerint a cím eredetileg pozitív kicsengésű: Valahogy így fest magyarul: Megpróbál valamit kihozni az életből. 

A magyar címváltoztatást egyszerűen nem értem. Mondjuk sohasem értettem. A cím szerintem szerves, a szerző, szerzők által integrált része egy alkotásnak. A megváltoztatása a mű megváltoztatása. Ebben az esetben ráadásul egy magyarul már foglalt, mert felhasznált, nagyon ismert film címével cserélték fel az eredetit. Erről a címről mindenkinek Jack Nicholson jut eszébe. Meg Helen Hunt. Meg „Simon, a buzi” (az érzékenyebb gyengébbek kedvéért, s mert egy sort sincsen kedvem erről vitatkozni: idézetet olvastál a film szövegéből. Pont.)

Szóval amíg a magyar cím a pesszimizmus soha be nem fejezett alagútjának a a végén toporog, tehetetlenül bámulva a még érintetlen sziklafalra, csüggedt erőtlenségében még a tíz körmével sem kaparászik, nem hogy egyéb megoldásokat keressen, mindössze arra vár, hogy minden még szarabb legyen, addig az eredeti holland cím pont az ellentétjéről beszél: kihozni a rossz helyzetből is a legjobbat, élvezni ami az életből még megmaradt. Igen komoly látásmód-különbség! Egészen más az üzenet. S az eredeti cím illik a történethez, a stílushoz. 

Azon kívül, hogy mind az eredti műre, mind az olvasókra nézve tisztességtelen ez a címmódosítgatás, elképesztően olcsó megoldás is. Átlátszó. Hazug. És ostoba. Méltatlanul hülyének nézi a célközönséget. Etethetőnek, információhiányosnak, műveletlennek. Akinek elég bevetni egy kultúrális pavlovi reflexet, és rohan is a pénzét költeni. A részemről kikérem magamnak ezt az eljárást, már megbocsássanak ott a kiadónál!

Nem tudom, a fordító vagy a kiadó eszement ötlete volt a címlopás, ám bármelyik is, mélyen szégyellje magát! (Ha nem jól tudok Google Fordító hollandul, a fenti dohogást gyökereitől felejtsd el, és nézd el nekem! De a cím azonosság abban az esetben is megbocsáthatatlan.)

Jelentem, kidohogtam magamat!

S ha azt mondanád, hogy na, a cím eredetiben is Adrain Mole, akkor arra meg azt felelem: vedd észre, játékos fricska. 

groen_lesz_ez_meg_igy_se_1.jpg

Az öregségről három lépcsőben – Első lépcső: önkorom

Ötvenöt éves vagyok. Ennek megfelelően: középkorú. Gyerek- és kamaszkoromban a középkorú az öreg szinonímája volt. Amikor Pipi barátommal a nyolcvanas évek elején kiszámoltuk, hány évesek leszünk, elképedtünk: „Bakker, harminchárom! Mocsok aggastyánkor!”

Manapság, aki harminchárom, az számomra alig van túl a tinédzserkoron. Pipi meg már nem is él... :-(

Minél több év telik el felettem, az öregség korhatára egyre odébb tolódik. Manapság egy hetvenéves sem öreg már számomra, csak közelít hozzá. 

Jó helyen dolgozom, idősotthonban, ott fiatalnak érezhetem magamat. Egyébként meg tapasztalom, hogy valóban, negyven után már vannak bajok. Magas vérnyomás, cukorbetegség, meglepetés infarktus, izületi ez meg az. (Tegnap kétszáz métert leúsztam, aztán a vállam feladta. De még a kétszáz is ajándék volt, pár nappal előtte ötvennél azt hittem, nem jutok ki a medencéből, a gyors- és a hátúszás tökéletesen esélytelen volt).

Úgy két hónapja, Óbudán, hazafelé menet elcsúsztam a sáros úton, és miután kikáromkodtam és kirühögtem magam a sárban fetrengve (vö. vaddisznó), felállva konstatáltam, hogy az eséssel meghúztam a derekamat: aznap úgy keltem fel a heverőről, mint a hátára fektetett büdösbogár. Másnap és folyamatosan mentem dolgozni, de a mozgásom: akárha tojáshéjakon lépkedtem volna. 

Egy kertiparton, pár éve azt vettük észre, a cimbikkel beszélgetve, hogy nem arról beszélgetünk, kinek, melyik nő, hogyan volt meg (mint tizen-huszonévesen), nem is arról, hogy a gyerek... (mint harminc-negyvenévesen), hanem arról, ki milyen gyógyszert szed a kinek, milyen bajára. Amikor tudatosult, témát váltottunk, és a sört gyorsan felcseréltük egy-egy pálinkára. 

Vagyis komoly empátiával bírok a munkám személyei iránt. Az infarktusom pedig tudatosította, hogy ugyanúgy fogyóeszköz vagyok mint ők. Szép kilátások! Vannak céljaim az életben, az egyik a túlélés. Főleg, mert szerelmes vagyok, van két gyerekem, s van egy viszonylag friss unokám.)

Az öregségről három lépcsőben – Második lépcső: Nagyi és Ari néni

Nagyi kilencven éves volt, amikor meghalt. Azt mondta, a kilencvenet mindenképpen megvárja, mert meg akarja kapni a neki járó kilencvenezer forintot. Márciusban megkapta, áprilisban elment. Szavatartó asszony volt. 

Az utolsó évében már nem tudott kimozdulni a lift nélküli társasházunk második emeleti lakásából. Ebben az időben már volt, hogy nem volt képben, mondott és tett olyan dolgokat, amikre alaposan felszaladt a szemöldökünk, aztán másnap nem is emlékezett ezekre. De amúgy képben volt. Úgy kb. nyolcvan-húsz százalék volt az arány a képben levés javára. 

De testileg, egészségileg mindenképpen, egyértelműen baj volt. Sokat mondta, hogy tulajdonképpen minek már neki az élet. Amíg ki tudott menni a lakásból, lejárt a piacra („Mekkora piac, alig tudtam bejárni! És mennyi minden van!”), amíg elsertepertélt a konyhában, nem is volt nagy baj, pedig már akkor mondta ezt a mineknekiazéletet. A baj akkor lett, amikor már a szobájából is nehezen mozdult ki, és minden a nehezére esett. 

Az volt a fő baj, hogy igaza volt. Nem a számunkra vált feleslegessé az élete, hanem ő nem talált már célt benne. A puszta létezés kevés célnak. Én meg ezt láttam be nagyon lassan. 

Kórházba került az én Nagyikám, és mert anyagilag képtelenség volt számunkra állandó felügyeletet biztosítani a számára, úgy festett, nem is jön ki onnan. A belgyógyászatról elvileg a szociális belre (értsd: elfekvő) került volna. El is intéztem mindent, sírva jöttem ki onnan, hogy ide az én Nagyikámat...? S mit fog érezni, gondolni, amikor a nyolcvan százalék a domináns? 

Szerdán felhívott a belgyógyász orvosa, és azt mondta, hogy hétfőn már mindenképpen átkerül. Pénteken felhívott, hogy sajnos mégsem kerül át. Éppen a villamoson ültem, hazafelé tartottam, amikor hívott. Leszálltam, sétáltam, kibőgtem magamat az Egressy úttól a Hungárián Óbuda felé battyogva, majd rögtön és azonnal arra gondoltam: hála Istennek, hogy kimaradt a szociális bel! 

*

Momentán, még néhány pillanatig Svájcban élő barátom és a szintén barátfelesége, amikor összcsaládilag svájciak lettek, havi apanázs fejében rám hagyta az édesanyja és a felesége nagymamája körüli teendőket. Bevásárlás, takarítás, csekkfizetés, pénzkezelés, ügyintézés, stb. 

Barát-anyu viszonylag hamar eltávozott közülünk. Nagymama szerencsére még évekig, kilencvenhárom éves koráig élt. Csuda kedves néni volt, egyfajta pótnagymamám lett. Valami olyasmit is éreztem, amikor ő is meghalt, mint az én Nagyim halálakor. Ari néni  két és fél évig idősotthonban élt. Két évig egy békásmegyeri átmenetiben, azt nagyon-nagyon szerette, fél évig egy kőbányaiban, azt meg nagyon-nagyon nem. Az érvei teljesen ültek, igazat adtam neki mindkét esetben. 

Mielőtt otthonba került, egy óbudai lakásban élt, egyedül. Az egyetlen társaságot jelentettem a számára az unokája és családja hazajövetelei közötti negyedéves terminusokban. Majdnem mindennap meglátogattam. Visszatérő motívum volt a találkozásaink során, hogy milyen jó lenne, ha magához venné már a jó Isten. Kezdetben vele is vitatkoztam, ahogy Nagyival, de nála hamarabb beláttam az igazságát. Mert az akkori élete döntő részét egyedül, a lakásba zárva élte, egyre rozogább, eső-kelő egészséggel. De volt, hogy kelni sem bírt, és így egy napot a konyhája kövén töltött. Szerencse, hogy nyár volt.

A második, állandó otthonban nem érezte jól magát. Oka volt rá. Egyre többet esett, és már nem kelt egyáltalán. Megunta, feladta szegény. Nem volt alkalom, hogy ne mondta volna, mennyire elfelé kívánkozik. Elbúcsúzott az unokájától, a barátom feleségétől, és két nap múlva már nem élt. 

groen_lesz_ez_meg_igy_se_2.jpg

Az öregségről három lépcsőben – Harmadik lépcső: az otthon, ahol dolgozom

Mondom, idősotthon. Abban az intézményben, ahol dolgozom, a lakók nem annyira panaszosak. De van, aki az. Például egy néni az egészségi állapotát már rettenetesen unja: tényleg nagy a baj. A gyereke is nagyon külföldön van, anyagilag támogatja, ha tudja, de látogatni nem tud jönni. Ráadásul a néninek van lakótársa is (társas apartmanban él), és nagyon nem jön ki vele. Már nagyon elvágyik ebből a világból. Pedig nagyon aranyos, kedves ember. De ember. 

A hasonló esetekben már nem vitatkozom. Nincsen miről. Csak hülye közhelyeket tudnék mondani. Viszont megtanultam természetesen beszélni a szenvedésről és a halálról. S meglepődtem, mert az idősek is tök természetesen tudnak beszélni róla. Viszont nagyon vacak látni, hogy szívem csücskei milyen gyorsan tudnak leépülni. Az meg még cefetebb, ha valakit hosszabb ideig nem látok, és rákérdezek kollégáktól, mit tudnak róla, és a felelt így kezdődik: „Ó, ő egy hónapja már...”

De van élet az otthonban. Szerelem is van. Van egy pár, akik itt ismerkedtek meg, egymást kísérői, társai, kézenfogva járnak. Vannak alkalmi, khm, egészségügyi kapcsolatok is. Olyan is volt, aki reményt adott. 

A bácsit vérátömlesztésre vittem a Szent László kórházba. A Keletinél rám nézett, és megkérdezte: 
– Tudja Zolikám, mi az én legnagyobb bajom?
– Hát, Pista bácsi, így a vérátömlesztésre menve sejteni vélem!
Pista bácsi legyintett. 
– Á, abba, úgyis beledöglöm!
Sajnos fél éven belül be is következett az önjóslat. De ott a kocsiban keresetlen tömörséggel megfogalmazta a baját.
– Most nyolcvanegy vagyok. Hetvenötéves koromig így állt a ...om, ni! – mutatta is. – Azóta bárki csinál vele bármit, már semmi, csak ez... – ezt is mutatta.
Elgondolkodtam. 
– Pista bácsi, én most ötvenhárom vagyok, tudja, ezzel nekem még huszonkét év reményt adott!

Meg jó nézni, ahogy az idős emberek táncolnak, helyi koncerteken énekelnek, állatot simogatnak, óvodásokkal  találkoznak, vagy éppen az én unokámat csodálják, amikor a lányom kicsit behozza őt. De egy gyönyörűséges kertet is ápolnak fáradhatatlanul az otthonban. Vagy csak kiülnek egymással vagy velünk, a személyzettel beszélgetni a kertbe, az aulába. Vagy halottak napján mennek visszagondolni a mécsesekkel körbetett, kis helyi emlékező-helyhez. Vagy éppen a rendezvénybusszal mennek erre-arra, mikor mire van lehetőség. Vagy kártyáznak az aulában, válogatnak a helyi ruhavásáron, a keddi, szintén helyi piacnapon...

Élnek. Ha öregen is, rozogán is, néha felejtősen is, de élnek. Ki méltósággal, ki összeomolva, de élnek. Olvasnak, tévét néznek, zenét hallgatnak, néha perlekednek, az egészségükre sokszor panaszkodnak (vizsgálatokra hordom-viszem őket, segítek felszállni, leszállni a buszba), de a legdöntőbb többségük szerethető ember. (A nagy számok törvénye alapján persze van, aki nem, de egy kézen tudom számolni, hányan tartoznak ide a több százból.)

A nővérek, takarítók, szocmunkások mesélnek cifra dolgokat, nekik persze van, hogy csikarniuk kell magukból kifelé az empátiát és a türelmet. Itt van például a bácsi, aki ha nem kapja meg a maga gigantikus alkoholadagját, bizony nem mindennapi dolgokat produkál: a múltkor félmeztelenül jött ki az aulába. A főbaj az volt, hogy alulról volt félmeztelen... Képzelheted...! 

*

Ahogy belépek mindennap az előtérbe, egy idézet fogad. Tudnom kellene idézni, mert mindennap látom, de most csak a Károli-fordításból vagyok rá képes.

Az ősz ember előtt kelj fel, és a vén ember orcáját becsüld meg...

(Mózes harmadik könyve, 19:32)

Nincsen ha, nincsen mert.

A lakók egymás közötti viszonyaira, annyira nem, a gondolataira természetesen soha, az érzéseikre meg nagyon ritkán, de rálátok. 

Annyira nem mint amennyire a bejegyzés tárgya könyv ráláttat. De mert van némi betekintésem egy idősotthon dolgaira, s mert legalább három időssel testközelből foglalkoztam, azt mondom, a könyv hiteles.  

groen_lesz_ez_meg_igy_se_film1.jpg

A napló

Ez a regény, ahogyan a címe is mondja, napló. Egy nyolcvan pluszos, holland nyugdíjas nyilvános titkos naplója, aki idősotthonban él. Aki, mert titkos a napló, nagyon nyíltan beszél a gyarapodó nyavalyáiról, az egyre szégyenletesebben sáfrányos alsónadrágjairól, a számára elviselhetetlen, gyerekes, nevetséges, mert rettentő kicsinyes, infantilis, butácska öregekről, a saját megalkuvásairól az állapota és a gyávasága végett, az otthon személyzetének, vezetésének visszásságairól, az étkezések szánalmasan mulatságos, vagy éppen visszatetsző részleteiről (fogsor a salátában), mindenről. Az otthon Hollandiában van, a szereplők hollandok, de ennek, innen Magyarországról nincsen jelentősége. Ugyanazokkal foglalkoznak, mint itt nálunk: az egészségükkel, mert hogy a fenébe ne, egymás viselt dolgaival, a kicsinyes történésekkel, a vezetéssel, a személyzettel, a napi politikával, a pénztárcájuk vékonyságával, az emelkedő árakkal, s vágyakoznak egy rollátor vagy egy elektromos kisautó után. Meg hogy legyenek látogatóik. Akik szintén ugyanolyanok, akár az itthoniak: szeretők, gondoskodók vagy szeretetlenek, hanyagolók.

Az álneves szerző mindezt úgy mutatja be, hogy néha a szívünk facsarodik bele, de legtöbbször mégis úgy, hogy igen jókat derülünk a néha torokszorító megfogalmazásain. Mert érintettként cinikusan tud mosolyogni önmagán és a sorstársakon is. 

Amikor lementem újságért, vettem neki [Eefjének, egy idős hölgynek] egy tévéújságot, mert elég nehezen jár. Azt mondta, mindegy, melyiket választom, amit a bizalom barátságos megnyilvánulásaként értékeltem. 
– Hát nem mindig ugyanazt veszi? - kérdezte döbbenten Gorter úr.
De nem ám: kiderült, hogy Eefje egyik héten ezt, a másik héten amazt próbálja ki.
De akkor hogy találja meg benne a műsorokat? - nézett rá Gorter elkerekedett szemmel. El sem tudta képzelni, hogyan viselhet el valaki ilyen mérvű káoszt.
Általában kikeresem őket. Vasárnap után jobbára hétfő jön, utána a kedd, aztán a szerda, és így tovább.
Eefje Lang, nem lesz sok barátja ebben a házban, magamat azonban melegen ajánlom szíves figyelmébe.

*

A liftbe egyszerre csak két elektromoped vagy négy gurulós járókeret fér be. Mire ezek mind végeznek a ki- és beparkolással, az barátok közt is negyedóra. És persze hogy a kerekesek közben türelmetlenül áthajtanak a többiek lábán - ahogyan az is természetes, hogy a kocsijukkal lecövekelnek a liftajtó előtt, mit sem törődve a további ki- és beszállókkal. Az igazgatónő azt találta ki, hogy az egyik liftet ezentúl csak a személyzet használhatja. Ezáltal persze tovább nőttek a sorok a másik lift előtt. Előbb el kell indulnia otthonról, ha az ember időben oda akar érni valahová. A házban nemsokára nyugodtan be lehet vezetni a helyi közlekedési híreket. Korábban mindig lépcsőn mentem, de már nem bírom, úgyhogy jobb híján én is ott rostokolok a dugóban. 
Ha valaha tűz üt ki a házban, a lakók hamvasztása egy csapásra megoldódik. Csak a személyzet jut majd ki az épületből.

*

Most olvastam az újságban, hogy egy értelmi sérült fiatalembert kikötöztek a radiátorhoz az őt kezelő intézetben. Hogy miért tették, azt nem írta meg az újság, gondolom, verekedhetett. Nálunk, a demenciarészlegen nemhogy ütni, felállni is alig bírnak a páciensek, és úgy hevernek az ágyukon, mint a szabadulóművész, aki elfelejtette a trükköt. 

*

Nagypéntek. Ezen a napon régebben három órakor mindenki elnémult, és szegény Jézusra gondolt. Ha ma Hollandiában egy szülő fogná a fiát, és keresztre feszítené, a bolondokházában azt sem tudnák, mihez kezdjenek egy ilyen pszichopatával. Az mindenesetre biztos, hogy ha lennének még gyerekei, nem egykönnyen kapna próbaeltávozást. A barkácsboltokra vonatkozó távoltartási végzést viszont igen. 
De nem leszek kicsinyes, adok Istennek még egy esélyt: ha ma pontban három órakor újra 12,4 másodperc alatt lefutom a százat, visszatérek a római katolikus anyaszentegyház kebelére. Esküszöm!

Március 30. szombat

A csúcsom száz méteren jelenleg 1 perc 27 másodperc. Tegnap mértem le, nagypénteken, pontban délután három órakor. Talán tévedek egy-két másodpercet, mert lehet, hogy néhány méterrel többet vagy kevesebbet futottam; mindegy, ennek nincs nagy jelentősége. 
A másfél perces sprint után mindenesetre jó öt percig lihegtem egy padon.
Isten nem vitt véghez csodát egyetlen fia halálának pillanatában: nem adta vissza régi gyorsaságomat. Úgyhogy fújhatja a visszatérésemet a katolikus egyházba.

*

A termékenységi ráta egyébként Olaszországban ugyancsak 1,3. Hol vannak azok az idők, amikor a katolikusok még úgy szaporodtak, mint a nyulak? 
A mostani kevés baba negyven év múlva komoly nyugdíjasfölösleget eredményez majd. Azt én szerencsére nem érem meg. A nyuggereknek jóformán már most sincs semmilyen társadalmi értékük, de ha még többen leszünk, a hetven fölöttiek alighanem komoly prémiumot kapnak, amennyiben hajlandók önszántukból kérvényezni az eutanáziát.
Attól biztos nem lenne szebb a világ, ha egyszer csak kétmillárd elektromoped száguldozna a városok útjain.
Vállalkozó kedvű huszonévesek, figyelem, egy befektetési tipp: vásároljatok felnőttpelenka-részvényeket!

Úgy gondolom, a fenti idézetek egyértelműen bemutatják, hogyan is dolgozik a szerző a cinizmussal, az iróniával és az öniróniával. Nem a realista nyavalygás, az állapot feletti siránkozás, az öregség fájdalmas egészségügyi és pszichikai következményeinek drámai bemutatása a célja, hanem arra mutat rá, igen, ez van, szar ügy, de azért jócskán hozzáállás kérdése, miként éli meg, aki megéri ezeket. 

Nem hazudik az öregségről, az állapotról, a leépülésről, de minden fizikai fájdalma, leépülése, szánalmassága mellett (figyelj, amikor egy férfinek az inkontinencia miatt már pelenkában kell randevúra mennie, na?) is tud nevetni, röhögni helyzeteken, sőt, az önmagában való élvezet mellett azért is alakít egy önprogramokat szervező, hatfős klubot, hogy borsot törjön a folyton folyt a szabályok ketrecére hivatkozva mindent magakadályozó igazgatónő orra alá. 

Vagyis Groen azt mondja, vacak ez az egész öregség-ügy, de ha már itt vagyunk, próbáljuk meg kivonni magukat a nyávogó, panaszkodó, morgókórusból, élvezzük a dolgokat, amig tehetjük! Persze neki sem sikerül ez mindig, emberből van, egy 83 és 1/4 éves, holland, viszonylag pénztelen nyuggerből, de legalább törekszik.

groen_lesz_ez_meg_igy_se_film2.jpg 

Szerelmetesfeleségtársam talált a minap egy cikket a neten. Egy magyar tetováló srácról szólt. Bercsényi Balázsról. Ha nem is olvasod el, legalább a képeit nézegesd meg a linknek, le fog esni az állad, garantálom!

Balázs tetovált munkái olyan esztétikusak, annyira részletgazdagok, annyira művésziek, hogy az valami elképesztő! Amerikából jött haza, de a sztárok jönnek utána, hiába ezer euró az óradíja. 

De Balázs nem csupán tetovál. Kapcsolatot épít. A tetkók beütése előtt meg akarja ismerni az embert, akin dolgozni fog. Odafigyel, beszélget, van akivel három napot is együtt van. 

Azt mondja az interjúban, hogy igen, egy bizonyos pénzösszegre szükség van, hogy ne a munkáról szóljon csak az élet, ez kétségtelen. De azt is mondja, ha nem azt dolgozná, amit, ő akkor is boldog lenne, mert iparkodik a mában élni. Nincsen se tegnap, se holnap. Számunkra mindkettő változtathatatlan. Az, hogyan állok a mosthoz, alakítható és tanulható. Szerinte ez a legfontosabb, amit meg kell ismernünk, amit el kell sajátítanunk. 

Mert a harmónia és a boldogság kívülről soha nem nyerhető el, senki nem tudja azt biztosítani a számunkra. A forrása és a kulcsa önmagunkban van. 

A naplónak nincsen átfogó tartalma, cselekménye. Ezáltal nincsen íve sem. A főhős és a sorstársai mindennapi életét mutatja be, amelyet az állapotuk és az otthon csip-csup eseményei határoznak meg és határolnak be. Vannak történések, történetek, de nem egy adott történet elmesélése a központi mondanivaló, hanem egy állapot bemutatása. Azt tartja a mondás, hogy az élet nem más, mint egy permanens öregedési folyamat, szakadatlan út a születéstől fogva a halálig. Groen arról mesél, milyen az, amikor már nincsenek igazából célok, s az egyetlen cél a túlélés. Vagy már az sem. S hogy még ebben az esetben is lehet élet a halál előtt. S ehhez bizony némi szemléletváltásra és társakra van szükség. S az a helyzet, szomorú vagy sem, döntse el ki-ki, hogy az utóbbi egy idősotthonban nem akkora feladat mint önállóan, egyedül ülve. Tény, hogy kompromisszumokkal és bosszantó dolgokkal is jár. De vannak kétségtelen előnyei is. Nem muszáj korán kelni, bármikor olvashat az ember, ha le akar dőlni napközben, simán megteheti, stb. 

Bár az egyik kedvenc lakóm egyszer kifakadt: 

– Szép öregkor, Zolikám? Felejtse el! Nincsen benne semmi szép, duma a köbön!

Ezt mondta, és rögtön utána megállt megcsodálni a bejárat előtti két virágágyást. 

Ha odaérek, megmondom, igaza volt-e. Valami azt súgja, ráadásul a könyv is ezt mondja, hogy igen. Nem szép. De a virágágyások csodálata is azt mondja, Groen szerint sem lehetetlen tartalmat adni neki, és kiélvezni, amit csak még élvezni lehet. Bármi is az. 

Nagyimmal sokat küzdöttem az étkezése miatt. Magas volt a vérnyomása, cukros volt. Örököltem is tőle mindkettőt. Aztán a küzdelem hevében, éppen megint valami süteményt készített, aminek a hatását profi módon kompenzálta az inzulinadagolással, odavetette nekem:
– Minek meghosszabbítani az életemet? Éltem már eleget! Hadd élvezzem már, ami még jó belőle! 
Lettek volna érveim, de mégsem lettek. Betettem helyette a sütis tepsit a sütőbe, mert félő volt, a mozdulat őt már kibillenti az egyensúlyából. Amíg késszé lett a lekváros rácsos, ő addig előkészítette az inzulin-szintjét. Aztán együtt ettük a végeredményt. Fontos dolog a dogmatika, de életszerűen kell alkalmazni, hogy meg ne gyilkolja az élet élvezetét. 

A munkahelymen több lakó mondta már nekem, hogy a haláltól nem fél. Egyes esetekben az akár egyfajta megváltás is lenne. Csak a hozzá vezető út tűnik félelmetesnek. Azt lenne jó lerövidíteni. Hogy kimaradjon a méltatlan állapot és/vagy a sok szenvedés. S ahogy látom, addig adott a lehetőség a virágokban való gyönyörködésre. Sőt a nevetésre is. 

Csatolom befelé a néni az autóban a biztonsági övet, ő nem találta, hová kell dugnia. Áthajolok előtte. 
– Bocsánat, egy kicsit átölelem, drága!
Spontán válaszol.
– Jaj de jó! Tudja milyen régen ölelt már át férfi?
S nevetünk mindketten. 

Alapszitu ugyanez, csak egy bácsi próbálkozik a helyére tenni az öv csatját. 
– A fenébe, nem tudok dugni! – csattan fel. Önkéntelenül bukik ki belőlem:
– Hát, az nagyon nem jó! 
Meghökken, rám néz, majd kapcsol felnevet: 
– A szentségit neki, de mennyire nem! 

Ülünk a harmadik lakóval a kertben, nekem pauza van, ő élvezi a kora nyarat. Elmegy előttünk az egyik nagyon kellemesen faros-bögyös kollegina. Önkéntelenül nézünk utána mindketten. 
– A mindenit neki, Zolkám!
Egyetértőn bólintok. Bár mániákusan monogám vagyok, ami szép, az bizony szép akkor is. (Különösen, hogy Szerelmetesfelségtársam az első, aki ezt a bejegyzést olvassa. :-D )
– Startolj, barátom! – mondom én. 
– Hej, ha még lenne értelme! De a cigarettám a legmerevebb velem levő dolog! Tiéd a pálya, nem kell küzdenünk! A cigiről jut eszembe, adj már egy szálat, légy szíves, abból a vaníliás szivarkádból! Adok helyette a sajátomból.

Hendrik Groen történeteiből, mindkét kötetből rövidfilm-sorozatot forgattak. 2017-ben mutatták be. 

Nem tudom, a személyes történetem, a rokon és barátok időseivel való foglalkozás, meg a napi munkámnak a könyv témájához passzolása volt-e az oka, de nagy élvezettel olvastam Groen naplójának minden egyes oldalát. Teljesen életszagúnak, reálisnak találtam. 

Csak azon döbbentem meg, mennyire egyformák mindenhol az emberek, Magyarországon és a világ egyik leggazdagabb országában, Hollandiában simán ki lehetne cserélni az emberállományt, ugyanúgy viselkednének egymás országában is. Ugyanakkor döbbenetes volt, hogy milyen gondok vannak abban az országban a nyugdíjakkal és az idősotthonok körül. Ugyanazok mint Magyarországon! Ez volt a döbbenetes! Bár... Most, hogy belegondolok, a Svájcban, otthonban dolgozó ismerősöm is horror dolgokat mesélt. S azért Svájc az Svájc, gondolná a proli, egyszeri ember szegény gyereke, miközben sóvárgó, vigyázó szemét arrafelé veti...

Na, mit akarok mondani, akiben van bármiféle és akármennyi vonzalom az idősek iránt, de akár csak egy iránt is, az élvezni fogja ezt a könyvet. Akiben pedig nincsen, annak egyenesen kötelező elolvasnia. Egyfelől azért, mert a főszereplő sem szereti az öregeket. A barátja még kevésbé. Másfelől meg azért, mert az öregeket nem szerető ember maga is öreg lesz, az ő egészsége is folyamatosan a pusztulat felé tart. Vagyis az öregeket nem szerető olvasó miközben olvassa az öregeket nem szerető idősotthoni nyugdíjas könyvét, azt fogja észrevenni, hogy bár nem szereti jobban őket, de valamiféle empátia nyiladozik ki benne az öregek eddig csak csontidegesítő dolgai iránt. 

Miközben, mondom, nagyon jókat tud mosolyogni is. 

 

Libri, Budapest, 2016 , 462 oldal · ISBN: 9789634330745 · Fordította: Wekerle Szabolcs

8/10

2022 júliusának vége. Az utolsó teljes napunk a nyaralásból, holnap reggel útra kell kelnünk haza. Tegnap megegyeztünk Szerelmetesfeleségtársammal, hogy hiába volt a szokásos két hét, most nagyon rövidnek tűnt, még egy hét simán kellene. Egyikünk sem szállt vitába a másikkal. Tényleg olyan, mintha csak tegnap érkeztünk volna, még rendesen ki sem csomagoltunk, azt nesze, csomagolhatunk is vissza. S valóban simán el tudnánk képzeli az életünket Gyulán.

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr9617892003

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása