Az ember olyan, hogy kategóriákban, fiókokban gondolkodik. Kell hová tenni, mihez kötni a dolgokat. Ha tudom, hogy az alsógatyáim és a zoknijaim a komód felső fiókjában vannak, nem kell minden egyes alkalommal kutatnom, hol is vannak, hová is tegyem őket? S ha újat veszek, akkor nem az ingek és kabátok közé nyúlok, nem a szerszámos polc felé közelítek, nem az íróasztal fiókban turkálok, hanem megyek a komód felső fiókjához. Nagyon sok időt takarítok meg ezzel.
Szelektálnunk kell az információkat, egyre gyorsabban, egyre radikálisabban.
Így vagyunk ezzel a Moly-on is. A könyvek egymásról szólnak, írta valahol, ha jól emlékszem, Umberto Eco. Sokszor egymásból születnek. egymás oldalhajtásaiból nőnek ki; egy ötlet, egy hangulat, egy mondanivaló annyira fontossá válik egy másik író számára, hogy abból külön könyvet csinál. Talán példákat sem kell nagyon sorolnom, elég csak mondjuk Swift Gulliverjére gondolni, aki megihlette Karinthyt és Szathmári Sándort is. És az ihletettség itt egyértelmű, egyenes vonalú, s mégis, mindkét mű, azonos súlyú az eredetivel. Sőt, részemről Szathmári még élvezetesebb is.
Namost, itt van ez az új régi PKD regény, A végső igazság. Már a címe PKD a legjavából, mert lehet a könyv utolsó mondata után agyalni vastagon, hogy mi is az a végső igazság? Mert ezen a háború utáni Földön csupa igazságtalanság van. Mindenféle szempontból. De a regény elsősorban a dezinformációra, az álhírekre, sőt, a kitalált személyek műszemélyiségére koncentrál. A tömegeket műszemélyiségek műhírekkel, műinformációkkal tartják sakkban, hogy teremtett művilágukban engedelmes rabszolgák legyenek. Egyáltalán: örüljenek szűk lakókörnyezetükben, hogy élnek, van mit enni, s hogy a Nagy Testvér, oppárdon, a Védelmező gondoskodik róluk. Ami egyfelől igaz, van gondoskodás, van élelem, van víz, van munka, de ezentúl semmi nem az, aminek látszik, semmi nem úgy van, ahogy gondoljuk.
Vagyis, igen, PKD megalkotta, újra fogalmazta az 1984-et. S bár vannak komoly áthallások Orwell művével (vö. zokni a komódban, Swift-Szathmári), nem volt olyan érzésem, hogy PKD lenyúlta az elődöt, kicsit átfazonírozta, különben minden ugyanaz, és már az eredeti ötlet meglepetés sincsen meg (vö. például: Vanília égbolt vs. Nyisd ki a szemed!)
A történetben nem merülnék most el. PKD módszere és stílusa PKD-i. Ahogy az lenni szokott: távol tartott figurák, akik nem ellenszenvesek, de nem is kerülnek közel a szívünkhöz, egy világ, ahol semmi nem az, aminek látszik, és a szereplők nagyon ritkán azok, akiknek tűnnek. Ebben tehát senki ne várjon nagy változást. Sőt voltaképpen a fő mondanivalóan sincsen semmi új: a világ, ami körülvesz,csinált, alkotott világ. Nem egy transzcendens isten által alkotott, nem valami párhuzamos valóság világa, hanem a hatalom birtokosai/bitorlói által, elsősorban a média és az erőszakszervezetek által alkotott világ. Amiben kiderül az is, hogy a hatalom emberei ugyanúgy emberek, félelmekkel, bizonytalanságokkal, bezárva a hatalom kényszerpályáira (ahol néha ölni is kell), a hatalom kikerülhetetlen módszereibe. S PKD kimondja a frankót: média és erőszak. S nincs kivétel: senki nem lehet önmaga. Aki alul van, az azért nem, mert etetve van, fogalma nem lehet, mi zajlik a felszínen, s ha lesz is fogalma, vagy meghal, vagy a földalatti léthez képest ugyan luxus börtönbe zárják: de börtönbe zárják.*
Aki felül van, az pedig tarthat a jól ismert kényszerpályáktól, módszerektől. Mert ma nekem, holnap neked… S aki fél, az nem szabad, mert nem lehet szabad. Csak mások a problémái.
PKD nyitva hagyja a regényt. Ahogyan szokta. Van egyfajta feloldás, de továbbra sem lehetünk biztosak semmiben. Mert emberek vagyunk. A célok, a kényszerpályák és a módszerek pedig adottak. Hiába szép a lelkünk, ha egyszer élni kell, s ebben a világban csak ennek a világnak a módszereivel lehet élni és életben maradni.
Vagy ez is csupán a velünk elhitetni kívánt látszat?
Elhagyva a Vadnyugatot, visszaugrottam a sorozatban. Sajnos a magyarul kiadott első könyv nincsen meg, így a másodikkal kezdtem. Folytattam. Vagy mi. Szóval Digedagék most Keletre mentek, szemmel láthatón, olvashatón a török szultán udvarába. Hogy mi lesz a sztori, a most nem derült ki, egyelőre csak annyi világos, hogy Digedagék nem hajlandók benyalni a szultánnak, de azért nem is küldik el a csudába, nem fordítanak neki hátat. Nem hajbókolnak a hatalomnak, de nem is veszik semmibe: hát csak megcsinálják azt a fránya repülő szőnyeget, igaz nem síkba terítve, hanem hurkába hajtva, gázzal töltve.
A Digedag-sorozatról.
A Digedag-sorozatról.
A Digedag-sorozatról.
A Digedag-sorozatról.
A Digedag-sorozatról.
A Digedag-sorozatról.
Digedagékról.
A Digedag sorozat egészéről 
Mivel azért, be kell látnunk, itt egy gyermekeknek szóló képregény-szappanoperáról van szó, nehéz minden részhez külön értékelést írni. Így ezentúl belinkelem majd az egészről szóló értékelésemet. Meg ha van külön véleményem, azt persze leírom.
Felmerül a kérdés, mi csudáért érdekli az embert egy író (színész, zenész, festő, akárki) élete, miért nem elégszik meg a produktummal magával? S na jó, kíváncsi arra, mik lehettek a motivációk, hol vannak a gyökerek, milyen volt akkoriban a társadalom, s milyen volt az alkotó, mint ember? Elismerem ez az érdeklődés is kétélű. Lehet akár értelmes is, de lehet akár beteges is. Az utóbbiba sorolom az egész felesleges, ostoba, fárasztó, felszínes bulvár sajtót, annak minden vonatkozásával. Ami nem bulvár, az talán még hozzá is tesz az emberhez.
Wolf Haas könyvei azok a könyvek, amelyek elolvasása után az emberek minden erejét meg kell feszítenie, ha érékelést ír, nehogy automatikusan felvegye a stílusát. Még az is roppant nehéz, hogy ne úgy kezdje: „a” Wolf Haas.
A sorozatról magáról