Moha olvasónaplója

Orson Scott Card: Végjáték

Végjáték 1.

2018. július 19. - Mohácsi Zoltán

osc_vegjatek.jpgKicsit fentartásos voltam a Végjáték-kal, mint minden hatalmas könyvsikerrel szemben. Ez mondom, hogy teljesen egészséges, de ez van. Úgy fest, túlságosan hatott rám az egyél szart, hetvenmilliárd (vagy mennyi) légy nem tévedhet”érve. A Moly.hu olvasói értékelései viszont kedvet csináltak hozzá. 

Kezdem azzal, ami az előítéeltemet igazolta. Locke és Démoszhenész alakja nekem teljesen érthetetlen és kizökkentő volt. Az összképbe beleillettek teljesen, ami a cselekményt illeti, de teljesen hiheteten volt, hogy két tizensehányéves gyerek leuralja és kezébe veszi az internetet és hatalommal bíró megmondóemberei lesznek a világpolitikának. Peternek az az okfejtse, amikor Hitlerről beszél, majdnem letette velem a könyvet. Kilencéves a vadonatuj leányom, ebből indultam ki, meg abból, hogy a mai srácok a hedonizmus felé mozdulnak ezerrel, és annyira, de annyira nincsenek tisztában azzal, hogy mi zajlik a világban, hogy csak na. Nem viilágos, mitől fordulna meg ez a trend. Ha az életkoruk nem az lett volna, ami, akkor tán még…

Ennyi a szidás.

A regény cslekeményes, motivált, átgondolt és jól, nagyon jól megírt! A végén a dupla-tripla csavar jól előkészített, hihető volt. Ami ennél sokkal több, gondolkodnom is kellett, miután letettem. Ezeken:

1. 
Vitatkoznom kell azokkal, akik azt mondják, embertelen volt, ami Enderrel történt, és pfúj. Nem az embertelenséggel vitatkozom, csak azon, hogy Graffnak volt-e más választása (felhasznélni egy félrevezetett, de zseni kisskacot) az adott ismeretei, és nem a regény befejezésének a tudatában? Szerintem nem. Ha gyönnek a csótányok és uralnak, és nincs Ender, akkor az ismeretei birtkában a Földnek ennyi. Endernek is, csak kap egy kis haladékot. Nem biztos, hogy sokkal jobban jár… 
Ha nem így, akkor hogyan lehetett volna az empatikus és lelkiismeretesen Endert felkészíteni a rá váró feladatra? Van kettő és fél gyerekem: mára láttam be, hogy a tutujgatás, a meggyőzés, érvelés, dicséret, az nagy büdös fittyfene, ha nincs mellete rohadt nagy következetesség és szigor. Szembe kellett néznem viszont azzal, hogy az utóbbiak alkalmazásával én leszek a rosszfiú, még akkor is, ha hosszú távon ők nyernek ezzel, meg azok is, akik kapcsolatba kerülnek velük. Bevállaltam, hogy én MohaGraffBácsi leszek a rosszfiú. Vannak jelek, hogy nem tettem rosszul. Nekem nem volt ellenszenves Graff.

2. 
A történet vége nekem az emberi kommunikáció csődjéről szólt. Arról, hogy a legjobb szándékok mellett is mennyire félre tudjuk érteni egymást az értelmezéseinkkel, az előfeltevéseinkkel és a következtetéseinkkel. A kellő utat még nem tudom. Csak azt, hogy hol ember vagyok, hol csótány, és lövök egymásra.

4. 
De kiderül, hogy barátság nélkül, társak nélkül, bizalom nélkül még lőni sem tudunk rendesen, pontosan, célratartottan…

3. 
Ender utolsó útjai olyanok, mint a megváltás. A Holtak szószólójaként vallás teremt, bár ez szándékában sincsen, ő életet akar teremteni. Csak nagyjából senki sem érti, még akkor sem, ha a szavai nyomán teremtetett vallásból sül ki jó is. Viszi magával a gubót, keresi a helyet, ahol az „fölébredhet és békében élhet. Sokáig kereste.” S nincs befejezés… Sokáig kereste, míg megtalálta, vagy sokáig kereste, de sehol sem találta?

Pazar egy regény, nem vitás!

5/5

(2012)

Dáin, Szeged, 2011, ISBN: 9789638828002 · Fordította: Bihari György



A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr314123895

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.