Moha olvasónaplója

Q. G. Lyn – A. F. Bian: Az ellentmondások bolygója

avagy az ellentmondások sci-fije

2019. november 19. - Mohácsi Zoltán

qglyn_afbian_az_ellentmondasok_bolygoja_kulin.jpgqglyn_afbian_az_ellentmondasok_bolygoja_fabian.jpgA SZERZŐKRŐL

 Gondolom, sokaknak nem mondok újat (akiknek meg igen, azokat valószínűleg nem is érdeklik a klasszikus sci-fi regények), hogy a különleges nevű szerzőpáros egyikének sincsen eredetileg különleges neve, ráadásul mind a ketten magyarok. Egyébként nem kell nagy furfang a megfejtéshez: ahogy kinyitjuk a könyvet, a copyright-jel mellett azonnal olvashatjuk, kihez dől a pénz a szerzői jogokból: Dr. Kulin György és Fábián Zoltán a megfejtés.

Kulin György csillagász volt. Nem író. Vélelmezem, hogy ő volt az ötletgazda és a tudományos szakértő, írópárja pedig mindezeknek a formába öntője. Kulin György annyira csillagász volt, hogy tulajdonképpen a legismertebb magyar csillagászt tisztelhetjük a személyében. Ő volt a magyar amatőrcsillagászat atyja. Huszonegy kisbolygót fedezett fel, tizenhármat ő keresztelt el, egy kisbolygó és egy szupernova az ő nevét viseli (3019 Kulin, Whipple–Bernasconi–Kulin). Kulin György nem csupán sci-fiket, hanem ismeretterjesztő könyveket is írt. Legismertebb A távcső világa című könyve, amely négy kiadásban jelent meg.

Fábián Zoltánról nem túl bőbeszédű az internet. Úgy fest, a neve fennmaradásához Kulin György nagyon sokat hozátett. Nem is volt túl termékeny író. A két ismerebb kötete, A vizipálma és Az ítélet is uszkve ismeretlen.

Q. G. Lyn és A. F. Bian négy könyvet jelentett meg együtt. A jelen darabon kívül az szerzőpár jegyzi még az Üzen a nyolcadik bolygó, az Aster és az Égi rettenet című köteteket.

qglyn_afbian_az_ellentmondasok_bolygoja.jpgAZ ELLENTMONDÁSOK BOLYGÓJA

A történet egyszerű. Valaki bekopogtat egy irattal egy csillagászhoz, hogy a megvett lakása falában találta. Az irat látszólag morze-jelek sorozata egy A4-es papíron. A csillagász okos, kitörpöli, hogy nem is morze-jelek azok, hanem nagy-nagy eséllyel egy idegen világ küldötteinek az üzenete a Földre: „Hahó, itt vagyunk!”

Szerencséjére az ismerettségi körébe is tartoznak nagyon okos emberek, akik közül az egyik fgyelmezteti, hogy ők fiatal korukban nagy eséllyel találkoztak egy idegen civilizáció képviselőjével, csak nem tudták, hogy az az. Ez volt az a rész a könyvben, amit olvasva jött a kísértés, hogy leteszem a könyvet. Mert a könyv első felének a fele az ifjúkori történet. Ami valóban fantasztikus. S ami események egyszerűen elképzelhetetlen, hogy bárkinek a memóriájából kiessenek, s figyelmeztetni kelljen rájuk bárkit is. Különösen, amikor most jött rá, hogy nagy eséllyel egy idegen faj üzenetét tartja a kezében. Ez annyira nem valószínűsíthető, hogy csuda!

A könyv második fele arról szól, hogy a főszereplők, nosza, útra kelnek, hogy megnézzék, micsoda is van az égitesten, ahonnan az üzenetek és valószínűleg kamaszkoruk nagy élményének az alanya is érkeztek.

AZ ELLENTMONDÁSOK FANTASZTIKUS REGÉNYE

Találó a könyv címe. A könyv ugyanis piszokul ellentmondásos. Nézd meg a borítóját! Itt is van egy ellentmondás: jobb mint a regény maga. Egyébként a Táncsics Kiadó sci-fi sorozatának a kötetei jól sikerültek, mint könyvek. Nem volt belőlük rengeteg. De kitalált a dizájn, masszívak a könyvek, jó a tipográfia. MOndjuk a sorozat arculata annyira nem sikerült egységesre. Klassz, na! Kár, hogy csak ennyi kötetre futotta.

Egyfelől egy érdekes, jó ötlet kibontása. Másfelől egy érdekes, jó ötlet ötlettelen, unalmas kibontása. Van egy alapelvem, hogy bármilyen szerző bármilyen könyvét mindenféle hezitálás és lelkiismeret-furdalás nélkül képes vagyok félbehagyni: olyan rövid az élet, minek olvassak olyat, ami nem érdekel, nem köt le, nem találom jónak, amikor tele van a világ érdekes, jó könyvekkel, amik lekötnek és elgondolkodtatnak?

A kíváncsiság miatt nem hagytam mégsem abba Az ellentmondások bolygójá-t. Érdekelt, hogy mi lesz belőle, mi a megoldás, a feloldás, a rejtély kulcsa. Tehát a szerzőpáros mégis tudott valamit. Vagy én fogok hamar megöregedni... S ez például viszonylag nagy ellentmondás. Nem izgalmas a cselekmény (ami, ugyebár jobbára nincs is), mégis érdekelt, mire jutnak a főszereplők.

Apropó főszereplők. Tudod, akik beszélgetnek folyamatosan. Nincs jellemük. Olyan bárki lehet akárki, pusztán a nevük és az életkoruk különbözteti meg őket valamelyest. De annyira egyformák, hogy az valami elképesztő.

Az ellentmondások bolygó-ját nem hagytam abba. Pedig voltak olyan pillanatok, amikor megkísértettem, hogy leteszem, köszönöm, ennyi volt, csácsumi, vége, haccá'. Ennek oka elsősorban az, hogy a cselekmény jobbára nem megtörténik, hanem beszélnek róla. A könyv negyedében egészen így van. Aztán a feléig, amikor megismerjük a szereplők gyerekkorának egy nagyon fontos szegmensét, akkor félig van így. Majd a könyv felétől, amikor is hirtelen az űrben találjuk magunkat, úton a cél és természetesen a megoldás felé, a cselekmények sűrűsödnek, de még mindig inkább megbeszélik, ami történik.

Aztán egyszerre csak megfejtődnek bizonyos titokzatos tekercsek, megtudjuk, mi történt az idegenekkel itt, a Naprendszerben, a főszerepők meg (akik persze együtt utaztak a felderítőűrhajon, naná!) a homlokukra csapnak, hogy nocsakperszehogynaná, hát ők voltaképpen találkoztak az idegenekkel, amikor azok a Földön jártak, még beszéltek is velük! És ennek mindenki nagyon örül. És paccs, egyszerre, a nagy öröm közepén, „hurrá, hiszen mi gyerekeként hallotunk az ufót, amikor visszhang volt, láttuk, amikor tehén volt, most meg de kafa, itt vagyunk az űrhajójukon, amit összedrótoztunk (szó szerint) a sajátunkkal, és visszük hazafelé”, vége a könyvnek...

De hogy honnan jöttek az idegenek, mi történt velük végülis, miért is volt üres az űrhajójuk, ilyen apróságokra nem kapunk választ. Emiatt viszont olyan a regény, mintha egyfajta gondolatkísérlet vagy egy regény bemutatása lenne. Vagy mint a mese az okos lányról, aki vitt is ajándékot a királynak, meg nem is. Olvastunk is egy regényt, meg nem is. Vagyis ha igaz a koncepcióm, miszerint Kulin volt az ötletgazda, Fábián pedig a kézműves, akkor olyan lett a végeredmény, mintha Kulin ötleteit Fábián nem akarta vagy nem tudta volna kifejteni. Vagy mintha őt annyira nem érdekelte volna maga az ötlet. Összedobta a sztorit, oszt' csá, nem cirádázta túl a részleteket, a logikát, a pszichológiát meg semmit sem. Kulint meg nem érdekelte annyira az egész, hogy elolvassa, Fábián mit kezdett az ötletével, pusztán csak bizonyos csillagászati részletekbe szólt bele, hogy azok tudományosan passzoljanak, mert nehogymár ilyet elszúrjanak így ketten, együtt!

Ja, és nem mellesleg: amikor kiderült, hogy nem is kisbolygóról, hanem egy űrhajóról jöttek a jelek, agyalni kezdtem, hogy mikor lépnek már űrhajósaink a bolygóra, amely az ellentmondásoké lesz. Fogytak az oldalak, és hát ők nem tettek ilyet. Mégsem maradunk az ellentmondások bolygója nélkül. Erre varrj gombot, ellentmondásos, mi? Mondjuk azt nem értettem, hogy miért az ellentmondások bolygója a könyv szempontjából az ellentmondások bolygója, de bevallom, annyi érdeklődés már nem is maradt bennem, hogy nagyon elmerüljek a visszakeresésében.

Szóval az egész könyv olyan, mint a Pelikán elvtárs által Bástya elvtársnak adott magyar narancs: kisebb, halványsárgább, savanyúbb, de narancs (mert azt mondjuk rá) és a miénk.

 

Táncsics, Budapest, 1969, 210 oldal
2,5
(2019)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr1415311808

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.