Moha olvasónaplója

Novics János: Hózentróger

Egy kamasz tét és ok nélküli szökése a ki tudja mi elől

2020. február 23. - Mohácsi Zoltán

novics_hozentroger.jpgMert kötelességtudó vagyok, még ez a legényke regénykét is a Napkút Kiadótól/nak/által bevállalt olvasás/írás feladat/élvezet részeként vettem kézbe. Optimalizálom a mondanivalómat: Novics János művei is része volt azon hasra ütéssel választott könyvek pakkjának, amit a hét elején a kiadótól kaptam, hogy írjak róluk blogbejegyzést. Nem jelentett feladatot, a könyveket én választottam, és bár nem elemeztem a választási metódust, nyilván valamiféle szimpátia kialakult bennem a választmányokkal szemben, tehát fórral indultak a véleményezésben is. (Valahogy komplikáltan fogalmazok ma...)

A kért könyvek közül a témája szerint első blikkre voltaképpen a Hózentróger állt hozzám a legközelebb. Érdekes, hogy mégsem ezt kezdtem el először olvasni. Meg másodszorra sem. Sőt, harmadszorra sem, de ezt olvastam el harmadiknak. Talán mert a legnagyobb örömömre és meglepetésemre megjelent és megkapott Gion posztumusz-kötet (Krisztus katonái a Görbe utcából) sok szempontból nagyobb falat. 

Arról nem is beszélve, hogy ha Novics János fülszöveges fotóját nézem, egy nagyon szimpatikus, életvidám fickót látok, aki szemmel láthatón szeret élni. A könyve témája meg, ugye, egyfajta road movie, meg kamaszszerelem, önmagában kétváll, és még bele sem lapoztunk a könyvecskébe.

A külcsin

A Napkút kiadó szép, jól megtervezett könyveket csinál. Jobbára kemény fedelesek. Hegyi Ede és Borcsa Imola könyve ráadásul kiadói sorozatnak is felfogható, mert egyforma méretűek, egyazon, elegáns megjelenésűek, egyaránt szerepel a címlapon a kiadó neve mellett a Próza megjelölés. És mindkettő formabontó papírborítóval jelent meg (na, ezt hogyan írom le?): a borító nem fedi le teljesen a könyvet, alul, felül egyaránt kisebb mint a könyv mérete. Ami, ugye, így kilóg alóla. De a könyv borítójának a színezése olyan, mintha a fedlap színezése lenne. Szép, elegáns és trükkös. 

Nos, a Hózentróger nem állt be a sorba. A könyv kisebb mint a társai, nincs a borítón a kiadó jelezve, nincsen nekije formabontó papírborítója sem, összességében nem olyan megkapó a megjelenése mint a tesóké. De kemény borítós, masszív kiadvány ez is. 

Megvallom, a borítónak nem tudom, mi köze a történethez, én nem ismerem ezt az épületet. Ha ismerném, lehet, hogy érteném, de így a könyv tartalma és külső megjelenése a műveletlenségem és/vagy információhiányom áldozatául esik. Egy vonatállomás, MÁV, tehát magyar... Mindenesetre a történettel szerves összeköttetését nem találom. Mert ha nem is tudom, mi ez az épület, a sztoriban nem kap szerepet ekkora épület. S valahogy nem is fejezi ki, miről ír benne a tizenhat évesen vele megesett dolgokat mesélő szerző.

novics_hozentroger_nj.jpg

A történet

A történet banális. Egyszerű. Hm, kimondom, semmitmondó. Ez nem értékítélet, tényleszögezés. Ettől a regény még lehet bármilyen. 

A tizenhat éves fiú közvetlenül az iskolaév végén megszökik a határmenti iskola koleszából, és a frissen megnyílt határon átmegy Ausztriába. Ott bolyong pár napig, amíg el nem jut a céljához, egy osztrák kisvároshoz. A cél kiválasztását az indokolta, hogy ide érkezik meg hamarosan a fiú szerelme is, az általa Citromnak szólított szőke lány. Citrom egy évvel fiatalabb a srácnál, s egy másodpercig sem jut eszébe a srácra pasasként tekinteni, kölcsönös kapcsolatba fogni vele. Hülyíti a srácot mint az atom, az meg hagyja, és romantikus, poétikus lélekként csak képzeleg a lányról, de még az erotikus képzelgései sem Citrommal vannak tele. 

Mondjuk ez érdekes. Világéletemben foglalkoztattak a nők. Már az óvodában is szerelmes voltam. Majd egész életemben. Nem sokkal később rányílt a szemem a női test szépségére is. Meg a saját testemre és szexualitás egyelőre magányos gyönyörére is. De volt egy érdekes kettősség: miközben ahol csak lehetett, kerestem a női testek látványát, lehetőleg minél kevesebb ruhában (akkor hol volt még az internet, hol voltak a pornóújságok...), aközben a szerelmeim tárgyai, a hús-vér kortársaim voltak, és ők a szexuális képzelgéseimnek a legritkább esetben voltak alanyai. Tizenhat éves voltam amikor a kettő összekapcsolódott egy három évig tartó, nagy-nagy szerelemben. 

Citrom és az iskolatársai, akik mintegy metszete a szerző barátainak és ismerőseinek, egy osztrák faluba mennek nyárra. A szerző nem, ő hét tárgyból bukott. Nem azért, mert hülye, hanem mert nekifutásból sz@rt az iskolára. A nevelőapjával nagyon nem jön ki

(ismerős szitu, nekem két nevelőanyám volt, és bár rettentő simulékonynak, szabálykövetőnek vallom magamat, mégsem jöttem ki egyikükkel sem; igaz a második legalább mindent megtett és elért ahhoz, hogy édesapám után semmi ne maradjon nekem, csak egy festékfoltos kombináltfogó, egy szakadt műbőr-kabát és néhány pozdorja könyvespolc, ami amúgy is az én szobámban állt)

, de igazából az az anyjával sem. Konkrétan fogalma sincsen, mi baja van, miért szökik, mit akar, és miért? 

Kérdéseket tesznek fel az útról. Hová mentem, mit csináltam, hol aludtam, mit ettem, és hogyan találtak meg. De miután elmesélem a kalandjaimat, csalódottnak látszanak. Nem tudom kiszolgálni vérszomjukat. Hiszen ez a sztori szinte unalmas. Még tanulsága vagy mondanivalója sincsen. Az efféle viszontagságokról sokkal fordulatosabb történetek peregnek színes korrajzzal, csavaros végkifejlettel. Ha a rendszerváltásról szólna, talán nagyobb sikerem lehetne. De én nem politikai okokból szöktem meg. Tudtam ezt-azt a világról, de a körülöttem zajló változásokból nem sokat érzékeltem. Nem lettem hős menekült, aki lélegzetelállító interjúkat ad a szülőföldjére visszatérve. Nem hurcoltak el gyerekrablók, nem tartott fogva és nem erőszakolt meg pincéjében. Nem lettem egy pedofil vénember kém, terrorista, még egy verekedést vagy egy nyavalyás szóváltást sem sikerült kiprovokálnom azokkal, akikkel találkoztam. Az út legvadabb pillanatát a hazatérés tartogatta, amikor erőszakkal becipeltek a rendőrségre. 
Azután főleg az érdekel mindenkit, hogy miért indultam útnak. Mi volt az oka annak, hogy megszöktem. Erre tudok válaszolni a legkevésbé. Nem merem kimondani azt, hogy nem tudom. Hogy igazából fogalmam sincs, miért szöktem el. Érzékelem, hogy a hallgatóság feszülten figyel és ólomsúlyú titkokra vár. Abban bíznak, hogy végre meglepem őket egy megvilágító erejű magyarázattal. Igyekszem lenyűgözni őket, a nehéz gyerekkort, a családi körülményeket meg a kegyetlen szőke lányt húzom elő a cilinderemből, tragikus hangszerelésben. Amiben persze van valamennyi igazság, de a valódi okról nem beszélek. Elhallgatom, amit én is csak évek múlva láttam be: hogy talán csak azért lógtam meg, mert arra vágytam, hogy legyen egy történetem. Az első perctől a hazatérésre vártam, hogy majd elmesélhessem. 
(129–130,)

Hökk! Az utolsó oldalakon maga a szerző foglalja össze, amit az ember olvasás közben is érez. Tudniillik, hogy még a szőke Citrom sem elég motiváló erő, hogy végső soron ez az egész nem róla szól, nem miatta történik. Hanem a fene tudja miért és mi okból. Pedig ez is jó ok lett volna. 

Vagyis a történet összefoglalható annyival, hogy tizenhat éves srác nekivág Osztrákiának, kint csövezik két hetet, fázik, éhes, koszos, van egy nagy magömlése, de az is álmában, és még az álmára sem emlékszik, voltaképpen semmi sem történik vele, majd megtalálják, hazahozzák, és hurrá, van egy története. Amikor nincsen is. Nemcsak önmagában nincsen, hanem még összefüggéseiben sincs. Hiszen a ma történései a holnap összeállhatnak, megváltozhatnak, jelentőséget, magyarázatot, értelmet kaphatnak, de még erről sincsen szó. 

S ez kelt csalódottságot az emberben: nincs, ugye, igazából kaland, nincs sehogyan sem szerelem, nincsenek El Camino-s felismerések, nincs megvilágosodás, nincs korrajz, nincs rendszerváltós élethelyzet, igazából semmi sincsen. Se történet, se mondanivaló. Ahogy a szerző elébb meg is fogalmazta.

De még ez sem lenne süllyedésre okot adó lék, mert idézz már fel nekem akár egy történést az Úton-ból, ami szerintem a világirodalom egyik legunalmasabb könyve, és ami egy életre eltávolította tőlem a road movie bármilyen és minden formáját! Szóval? Történet az Úton-ból? Mégis, ugye, hogy mégis? A fíling! Miközben nem szeretem Kerouac-ot. 

A belbecs

De mondom, még ez se lenne baj. Azért nem, mert az élet voltaképpen nem a nagy történésekről szól, jobbára a semmitmondó események viszik el a dolgokat. Amikor nem, annak valóban nagy eseménynek kell lennie. De a kicsi dolgok jelentősége is  felülragyoghat mindent vagy elsötétítheti az egész eget, ha olyan a stílus. A szürke történésekből is kiemelkedhet egy személyiség, egy jellem. Bármilyen is. 

A végével kezdem: a srác nem jellem. Csak hisztis és meggondolatlan. Az impulzivitás is szolgálhatná a javát, de eszébe sincsen ilyet tenni. A lendület egyszeri, majd rögtön hamvába is hal. Hazudik, lop, de igazból annak sincsen célja. Ami a cél, az valami hihetetlenül céltalan: legyen egy története... Ami aztán még sincsen. Végig olvassuk, és olyan naakkorholvanamitmondasz-érzésünk van. Ez volt. Ez? Ez! Ja, akkor jó, iszunk még egy sört? Vagy inkább rövidet kérsz? Holnap hányra kell menned dolgozni, az asszony jól van? Jól? Gyerekek? 

A stílus és az irodalmi eszközökkel való élés lehetne még nagy dobás. Lehetne. De sem a srác nyelvezete, stílusa, sem az elbeszélőmód nem rejt semmi pluszt. Egy lineáris történetet olvasunk, szikár, dísztelen stílusban, majdhogynem riporteri közvetítésként, minden különösebb nyelvi lelemény, szerkesztésbeli flikkflakk nélkül. Még netán a kicsit kívülálló, távolságtartó leírás is válhatna módszerré, de valahogy mégsem válik azzá, mert akkor meg éppen a távolságtartás lehetne az eszköze annak, hogy tatalommal, életérzéssel valamivel megtöltse a szöveget. Félreértés ne essék: a szöveg nem rossz, nem dilettáns, nem amatőr. Csak éppen semmilyen.

Egyetlen erénye, hogy őszinte. Csak éppen ő maga mondja el, hogy semmiről nem volt, nincsen azóta sem fogalma sem, ami a könyv történéseit illeti, így viszont az őszinteségének túl sok értelme és jelentősége nincsen. Pőrére vetkőztet egy tizenhat éves srácot, egészen a hasát beborító, álmában ömlött ondóig, s odáig, hogy voltaképpen kímélet nélkül bebizonyítja, hogy volt az életében egy sehová sem vezető, ostoba, hisztis megmozdulás, aminek semmi eredménye nem lett, ilyen ez a srác. Jó lett eredménye, mert itt van egy könyv, a srác életének legfontosabb történetéről, amiben a saját bevallása szerint sincsen sem történet, sem üzenet, sem szépség, sem izgalom, sem mondanivaló. Huh!

Egy tizenhat éves srác apró kalandját a srác felnőtt férfiként leírta úgy, ahogyan történt. S talán ez a baj. Mondhatni, a kutyát sem érdekli a történelmi hűség, különösen, ha semmi mondanivalója nincsen. Az irodalom nem történelem, de még a történelem sem mentes az interpretálójának a prekoncepcionális nézeteitől. Hát még egy privát történelem. 

Számomra az lett a Hózentróger legnagyobb baja, hogy semmiféle miértre nem kaptam benne választ. Leginkább arra nem, hogy vajon miért érdemes elolvasnom, mit kapok tőle, mivel, mennyiben leszek több általa? Ha csak rövid időre is. Ha csak kicsit is. 

Sajnálom, hogy Novics Jánosnak nem sikerült valami pluszt adnia a csúcspontok nélküli történethez. Valahogy olyan érzésem van, hogy több olyan pontja lehetett volna ennek a sztorinak (a kamaszszerelem, a rendszerváltás, a családi kapcsolatok) amire építeni lehetett volna, amivel át lehetett volna adni valamit, de az egész áldozatául esett a dokumentumszerűségnek, az őszinteségnek. Amiről a szerző maga mondta el, hogy őszintén, voltaképpen ebben az egészben tulajdonképpen semmi sincsen. Kár érte, lehetett volna ez sokkal több, akár jó is. 

Ja, és lehet, hogy figyelmetlen voltam, de a könyv címének a miértjét sem értem... 

Novics János weboldala


Napkút
, Budapest, 2019, 136 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632638355
3/5
(2020, február)

*

 Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Napkút Kiadónak,
aki simán vállalta, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!
napkut.jpg

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr6015487596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.