A következő dilemma: nem látom, ki olvassa ezt a blogot. Ezért van, hogy viszonylag sok benne az önismétlés. Mert ha csak ide tévedt valaki, akkor botorság eleve feltételezni, hogy tisztában van egy eleve réteg szubkultúra, a képregény egy olasz kiadójának a nevével. Ha viszont rendszeres olvasóról van szó, akkor meg rettentő unalmas lehet rengetegszer elolvasni ugyanazt. 

Mert számtalanszor elmondtam: mivel boomer vagyok, '67-ben születtem, számomra a képregényt a műfaj magyar klasszikusai, Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Sebők Imre, Sarlós Endre, Dargay Attila és Fazekas Attila jelentik. Meg néhány, kuriózumként a Füles rejtvényújságban megjelent francia és olasz képregény. Mivel ezeken szocializálódtam, a Marvel és a DC-féle univerzum majdnem teljesen hidegen hagyott/hagy. Nem zárkózom el, de Batman Jokerén kívül semelyik semmiféle érdeklődést nem mozdít bennem. 

A Bonelli-kiadványok viszont a bennem élő nosztalgiát erősítik az ábrázolásmódjukkal és az elrendezésükkel. Ennek ellenére nem szeretem mindegyik sorozatukat, de több is a kedvenceim közé került. 

A Mister No-val találkoztam már egy képregényboltban, de nem kattantam rá. A könyvtárból azért persze, hogy kihoztam. 

A fenti linken a következőt írtuk a Mister No-ról haverommal, a Geminivel. 

MISTER NO
A főszereplő Jerry Drake, akit mindenki csak Mister No-ként ismer. Ő egy amerikai veterán a második világháborúból, aki a háború borzalmai elől menekülve Manausba, Brazíliába költözik, az Amazonas szívébe. Itt pilótaként és idegenvezetőként keresi kenyerét egy kopott kis repülőgéppel. 

Mister No nem a klasszikus, makulátlan hős. Lusta, cinikus, szeret inni, és kerüli a felelősséget. Gyakran belebotlik a bajba, inkább akaratán kívül válik hőssé. Bár kerüli a konfliktust, pilótaként rendkívül ügyes, és háborús veteránként kiválóan ért a harcművészetekhez, különösen a közelharcban. A cinizmusa és öniróniája ellenére humoros figura, aki gyakran kerül komikus helyzetekbe. hadseregben szolgált.

A sorozat főként az 1950-es években játszódik, a dél-amerikai Amazonas vidékén és Brazília egzotikus tájain. A történetek a kaland műfajába sorolhatók, de gyakran keverednek bennük a krimi, az akció, a thriller és időnként a misztikus elemek is.

Mister No a legkülönfélébb ellenfelekkel kerül szembe: korrupt ültetvényesekkel, gengszterekkel, fehérek és indiánok közötti konfliktusokkal, gyilkosokkal, zsoldosokkal, kábítószer-kereskedőkkel és néha még ősi rejtélyekkel is.

A kötet fülszövege pedig a következőt mondja (úgy fest ez egy ilyen kis lusta értékelés, telis-tele idézetekkel): 

A Sertão egy sivatagos vidék Brazília északkeleti részén, ahol a hatalmas csordákon csupán néhány földesúr osztozik. Az egyikük, nevezetesen az arrogáns Fonseca ezredes legyőzése érdekében az ifjú Raimundo Teixeira feléleszti a törvényenkívüli cangaceirók hagyományát, azokét, akik a 1930-as években szembeszálltak a latifundistákkal; nem véletlen, hogy Raimundo az egykori cangaceiróhoz hasonlóan Capitão Coriscónak nevezi magát. Mister No pedig követi őt a harcban…

Az utolsó cangaceiro triptichonját az elbeszélői terjedelem és a témák ambiciózussága szempontjából is valódi regénynek tekinthetjük, amely ravaszul és mesterien keveri a kalandregény műfaját a háttérben hagyott, de lépten-nyomon megnyilvánuló, az elbeszélés ritmusát soha nem terhelő társadalomrajzzal, amely a maga tisztaságában, nyersen az olvasó lelkiismerete elé tárul.

Hát, fel ugyan nem csigázott, de hátha, belső parancsra az esélyt minden Bonellinek kötelező megadnom! Volt már néhány csalódás, de akkor is! 

*

Egy kis történelmi adalék, háttér a képregény történetéhez. Amikor megkérdeztem új haveromat, a Geminit, mit is jelent a címben szereplő cangaceiro szó, ezt válaszolta: 

A cangaceiro (ejtsd: kangaszejru) szó egy brazil portugál kifejezés, amely a Brazília északkeleti részén, a Sertão (száraz, elmaradott vidék) nevű területen a 19. század végén és a 20. század elején tevékenykedő nomád banditákat jelöli.

Ezek a csoportok, élükön olyan legendás alakokkal, mint Lampião, a törvényen kívül éltek, és gyakran összecsaptak a helyi földesurak (ún. "coronelek") magánhadseregeivel és a kormányerőkkel.

A cangaceirók megítélése rendkívül összetett:

• Sokan „szociális banditáknak” tekintették őket, akik a szegény, elnyomott parasztok nevében harcoltak a gazdagok és a hatalmasok ellen, gyakran hajtva végre "Robin Hood-szerű" akciókat.
• Másfelől viszont köztudott volt, hogy a bandák tagjai rendkívül kegyetlenek és brutálisak is tudtak lenni, fosztogatva, gyilkolva és erőszakot alkalmazva.

A cangaceiro életmód a „cangaço” nevű jelenség része volt, amely a szegénység, a szárazság, a földbirtokosok elnyomása és a gyenge állami jelenlét okozta társadalmi feszültségekre adott válaszul alakult ki. Sajátos öltözékük (gyakran díszes bőrből készült ruházat és kalapok) és fegyverzetük is jellegzetes volt.

A cangaceirók a mai napig a brazil folklór és identitás fontos, ambivalens részét képezik, számos film, könyv és dal (mint a „Mulher Rendeira”) témáját adják.

Ez, ugye, nagyjából a magyar betyárok problémájának felel meg. Legendák vagy gazemberek? Vagy legendás gazemberek? Ezzel szemben a képregényben a cangaceirok abszolút pozitív, szabadságharcos figurák, akik a szabadságért és a földért harcolnak. 

Az MI szövegének utolsó mondata megemlít egy népdalt, aminek Muhler Rendeira a címe. A dal nagy szerepet kap a képregény történetében is: rendre ezt éneklik a cangaceirok, és Mister No felettébb megutálja a nótát. Majd a történet végén, mintegy azonosulva a legyilkolt cangaceirokkal azon kapja magát, hogy magában dúdolgatva egészen megkedvelte. 

Mister No nyavalygásnak nevezte, ahogyan a lázadók énekelték. A dalnak tényleg ezeregy változata létezik. Ez a változat azt mondja, ő az eredeti. Hm, egy népdal eredetije? De valami ilyesmit hallgathatott volna Mister No, ha létezett volna. 

De mondom, rengeteg verzió van fent a YouTube-on. Itt van példának okáért egy vérbőbb változat is: 

*

 Egyfelől a Mr. No hozza a formát tartalomban és külcsínben is, ahogyan az kell és elvárható egy Bonellis képregénytől. 

Másfelől mégis az történt, hogy mindvégig kívül maradtam a történeten. Nem csupán azért, mert akadt néhány igen furcsa, a valóságban anatómiailag kivitelezhetetlen, a Bonellitől abszolút szokatlan mozdulatú képkocka. Ami az egészhez képest valójában elenyésző számban fordult elő. Csakhogy előfordult. 

Sokkal inkább azért, mert a történet logikája több ponton is jelentősen megbicsaklott. (Jó, ha mindenáron példát akarsz, anélkül, hogy részleteiben tisztában lennél az egésszel, hát tessék! Rálőnek a főhős repülőjére, egy olyan találat is éri, ami miatt jó pár kilométerrel odébb kényszer kell leszállnia. A gép javíthatatlan, ezért Mr. No és a felkelők vezére, gyalog kel útra, hogy az utóbbi ott is hagyja a fogát, és kiirtsák az egész csapatát. Mr. No akkor már egy fiatal nővel visszatér a repülőhöz, kibontják a takarásból, Mr. No fog egy apparátot, és uzsgyi, megjavítja, ami előzőleg javíthatatlan volt, és huss... Wtf? 

Mondjak még példát? Na, jó! Értem én, hogy vannak első látásra szimpatikus emberek és ügyek. Elfogadom, hogy Mr. No és Capitão Coriscó első pillantásra szimpatikusak voltak egymásnak. De a történetben egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy az utóbbiban az előző a legjobb barátját veszíti el. Aki annyira jó barát volt, hogy az ügyéért, amiéért meghalt, Mr. No még az életét is hajlandó kockáztatni, sőt, hidegvérrel kész még gyilkolni is. Holott az már kicsit sok az erkölcsi normáinak. Itt nagyon hiányzott a két férfi kölcsönös szimpátiájának az alátámasztása. Úgy a semmibő lettek olyan vértestvérek mint Old SHatterhand és Winnetou. Mikor lett Mr. No és Capitão Coriscó ennyire jóban? 

Hiába kéred, nem folytatom! Egyfelől, mert hiányzik a történet egészének az ismerete. Másfelől, mert most hirtelen, egy héttel az olvasás után nem jut az eszembe, mi is volt még, de mert voltaképpen nincs is jelentősége, lusta vagyok megkeresni. Egy szó mint száz, a történet egészét átlengte valami nagyot mondani és egy fontos történetet elmesélni iparkodó izzadtságszag. 

Az már csak szubjektivitástól csöpögő szuverén véleményem, hogy Mr. No-t nem igazán találtam érdekes figurának. Laza, érző szívű kemény fickó, akinek elege lett a háborúból, aztán lám, mégis kénytelen ölni, mert a szívügye lett egy ügy és szívbéli cimbije az ügy reklámarca. (Most jut az eszembe, Capitão Coriscó-nak sincsen igazából története...)

Szóval több sebből vérzik ez a sorozatkezdő történet. Nem tudom, később milyenné lesz, de némi megkönnyebbüléssel konstatáltam, hogy sem kicsi lakásunkban helyet, sem az amúgy is deficites pénztárcámból pénzt nem kell áldoznom rá. De persze nem fogok elfordulni, ha szembe jön velem valahol Mr. No. Nem tehetem, mert azért mégis csak egy Bonelli-hősről van szó! 

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 június egyedike. Tegnap délután volt az Ebihal Büfénél egy összejövetel. Az óbudai széles baráti társaság májusi szülötteinek az ünneplése volt az indok. Amióta Toma barátom, volt ált. isk. oszitársam Barackos beli telkét és a környéket ellepték a drogosok, azóta nem volt ott összejövetel. Mert addig évente legalább kettő. Emlékezetesek. 

Szóval most Ebihal... Itt is tartottunk már néhány partit. Árpi, a Lupa gondnoka évekkel ezelőtt csinált egy nyitott konyhát a partra, egy nagyobb,, fedett asztallal. 

Voltunk jó páran, réges-régi arcok, néhány nekünk ismeretlen is. Mire megérkeztünk már sokan nem voltak szomjasak. Ahogyan az elvárható. 

Úgy semmi különös nem történt, iszogatás, szippantgatás, poénkodás, múltidézés, röhögés. És leginkább örömködés, hogy Tenerifére szakadt chilei barátnőnk, aki magyar végleg hazajött. És még a helyét keresi. Szívességből lakik, munkája még van, de még kell mellé más is. Meg állandó lakhatás is. Nagyon jó volt őt újra látni, átölelni. 

De kétségbevonhatatlanul öregszik a társaság. Egyfelől már délután három felé volt, aki nagyon elhajlott. Másfelől fél tíz felé asztalbontás volt. Régebben úgy éjfél felé keltünk útra, és általában mi voltunk az elsők, akik elindultunk.