Moha olvasónaplója

Sándor Anikó: Hamis profil

Semmi sem az, aminek látszik, avagy életre kel a Facebook

2020. március 08. - Mohácsi Zoltán

sandor_aniko_hamis_profil.jpgKétszer mentem el mellette a könyvtárban, kétszer vettem kézbe, lapoztam bele, kétszer tettem vissza. Aztán tettem egy nagy kört, félemelet, emelet, nagy ez a könyvtár, aztán vissza a pulthoz, mert volt raktári kérésem is. S csak utána mentem vissza a Hamis profil-ért. S amilyen bizonytalan volt a hozzám-jutása, annyira bizonytalan a véleményem is. 

Előre bocsátom: az értékelésem úgy SPOILERE-es, ahogy van, most nem is jelölöm külön. Vagyis önmagam ritkítom az olvasóimat. Akit zavar a spoiler, az ne olvassa el ezt az értékelést. Akit érdekel, hogy szerintem milyen ez a könyv, az de.

Az ismeretem Sándor Anikóról a nullával egyenlő. Illetve most, eztán a könyv után egy kicsit több. Nem értékítélet, de a moly.hu-n feltűnt, hogy (bár nem bogarásztam végig az összes könyvének az összes avatarját) Sándor Anikónak gyakorlatilag csak női olvasói vannak. (Semmi gúnyos ujjmutogatás, én vagyok az üdítő kivétel, amely erősíti a szabályt!)

Úgy gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, ebben az értelemben a hölgy egy bizonyos réteg írója: a nőké. Ez nem értékítélet, hanem bizonyos tényekből fakadó következtetés. Ugyan vannak olyan témák, amelyek önmagukból fakadón adott olvasói érdeklődést, ízlést, réteget vonnak be (és most nem elsősorban a tipikus témájú könyvekre gondolok, ahogyan a műköröm-építés olvasóját sokkal kevésbé fogja érdekelni a szakállvágás titkairól szóló könyv és fordítva, vagy ahogy a lapszabászat modern irányzatainak a fejtegetése is teljesen hidegen hagyja a nutria-tenyésztés célközönségét, és fordítva), mégis úgy gondolom, a jó irodalom nem rétegirodalom. (S miközben ezt a mondatot leírtam, még én is csóválom egy kicsit a fejemet.) 

sandor_aniko_hamis_profil_sa.jpgSzóval Sándor Anikó írt eddig tizennégy könyvet, amiből négy úgynevezett lelki-irodalom (vagy micsuda), a szerző El Camino-s tapasztalatával és következményeivel foglalkozik. Teszem hozzá, a Moly-os olvasói értékelések alapján nagyjából ezek lettek a legsikeresebb könyvei. 

Miről szól a könyv?

A történet voltaképpen egyszerű. A kiemelkedőn jólétben élő főszereplő, Adél elveszíti a jólétet biztosító férjét. Adél nem luxusfeleség volt, tényleg szerette a férjét, és tényleg nem a pénzéért ment hozzá. S tényleg összeroppan, amikor Igor, a férj egy repülőgép-szerencsétlenségben meghal. Adél két évig gyakorlatilag ki sem néz sem magából, sem a házából. Egyedül kapcsolata a külvilággal a szomszédasszonya, Annamari. De Adél ezt a kapcsolatot sem erőlteti túlságosan. 

Aztán egy nap Adél kicsit feleszmél, körülnéz a Facebook-on, és kreál magának egy megfelelő pasit, illetve a pasi profilját, akivel aztán udvaroltat magának. Majd hamarosan valóban létezőként kezdi kezelni az általa teremtett figurát, Imrét. Értsd, felháborodik ha Imre nem ír neki, vagy ha olyat ír. Szerelemmel gondol rá, a „kapcsolatukat” valódi kapcsolatként kezeli. Szerencséjére (vagy pechére) a maga teremtette figura eredetijével (azzal a személlyel, akinek a fotóját felhasználta a hamis profil elkészítéséhez) is kapcsolatba kerül. S ezen a pontom teljesen becsavarodik. Ööö... vagyis a csuda tudja, mert idáig sem épelméjű a történet. 

A könyv vége egy komplett barkácsbolt (ahogy szerelmetesfelségtársam mondaná): tele van csavarokkal. Van amelyiknél csak kapkodtam a fejemet. Nem azért, mert annyira jól sikerült, és a döbbenet kerestette velem az oxigénpalackot, hanem mert számomra kicsit zavarosnak tűnt a csavarok egyik másika. 

Adél eljut odáig, hogy elmeháborodottsága thrillerré változtatja a történetet: a maga kreálta, de biológiai eredettel, valós külsővel bíró Imréje megbüntetendő alannyá, közös bejárónőjük eszközzé, az elterelés fő eszközévé válik a büntetés végrehajtásakor, egy Imrére (tudod, a megalkotott alak) rácsimpaszkodó, mindenáron dugni akaró nőstény pedig szintén megbüntetendő alannyá. És Adél elindul... 

Valamit hagyok az eljövendő olvasóknak is, mégsem mondok el mindent, mert jó fej vagyok. Szóval ennyi a történet. Ha akarom jó, ha akarom, nem az. De soha nem voltam egy akaratbajnok, sokszor sodort a szél: bármit akarok, attól ez a könyv nem lesz jó. 

Milyen ez a könyv?

Olvasmányos. Viszonylag jól felépített, csak nem szabad túl mélyre merülni benne. Nagyjából átgondolt, de ahol nem, az végül agyonvágja az egészet. S nem arról szól igazából, amit ígér, és ez sajnos nem válik a javára. 

Máris mondom, hogy ne áruljak zsákbamacskát: az alapgondolatnak van egy így-úgy előzménye filmen. Ki akartam verni a fejemből, de nem tudtam, mindig visszajött. Az a címe a filmnek, hogy Szeretni bolondulásig. A film feléig egy alakul szerelem történetét láthatjuk, a második felében egy egészen más értelmezéssel nézünk szembe. Mint ebben a könyvben. 

Sándor Anikó távolságot tart mind a történettől, mind a szereplőjétől. Nincsen egy pillanat sem, amikor Adél közel kerülne hozzánk. Mint amikor valaki mesél valakiről, de már a valaki sem áll hozzánk közel, a valaki valakije meg pláne nem érdekel, és amúgy is lenne mit csinálnunk. Beleélni magunkat Adél helyébe pedig pláne nem tudjuk. Nem csupán azért, mert rettentően el vagyunk foglalva az örvendezéssel, hogy jómagunk nem vagyunk őrültek, hanem azért sem, mert sem a szerkesztés, sem a stílus ezt nem teszi lehetővé. S máris hadd tegyem hozzá: a történet és a szerkezet hibái sem.

Talán az is okoz fennakadást a műélvezetben, hogy sokáig nem is dől el, mit olvasunk. Ezért van aki elviseli a thrillereződést, de nekem sok, illetve hiteltelen volt. Talán a motivációk és felépítetlenség teljes hiánya miatt is. Nincsenek okok, okozatok, a dolgok szinte csak úgy maguktól, deus ex machina megtörténnek, fogadjuk el, hiszen amíg telik az idő, annyi minden változhat. 

Az alapbaj talán ott van, hogy van egy nagy ígéret a címben (ami egyébként nagyon találó, jól sikerült), de a történet végül nem arról szól. Amíg Adél bele nem szerelmesedik önnön teremtményébe (most jutott csak eszembe a Pygmallion), addig ez a hamis profil dolog valami mindennapibbat ígér. Jó, persze, a net- és képernyőfüggés manapság már közhely ugyan, de valami mindennapibb mondanivalós jót simán ki lehetett volna ebből hozni. sandor_aniko_hamis_profil_fb.jpg

De ha már Facebook. A történet legnagyobb hibái ezen a ponton bukkannak fel. Adél nekifog, hogy felépítsen egy nem létező embert a Facebook-on. Férfit. Jóképűt. Olyasvalakit, mint a férje, Igor volt. Talál is megfelelő képet. Állj! Az áll a könyvben, hogy amikor Adél teremt, képet keres. 

 Egy külföldi fotó a netről, ismeretlen férfi, látszik is, meg nem is az arca. (45.)

Ehhez képest átvágás az írótól, hogy a kiválasztott kép eredetije később egy magyar celebbé, sorozatszereplős színésszé válik, akinek nyilván egy ország ismeri az arcát. Akkor is, ha látszik is, meg nem is. Ráadásul már másnapra 

hatvanegy ismerőse volt, egy rakás híresség, néhány politikus, pár külföldi és egy csomó nő. (58.)

Az ötvenkettedik oldalon azt olvassuk, hogy egy színésznő is visszaigazolta. Mondom színésznő! Ha érted... Mondhatnók, a hamis profil eredetijének a kollégája. Mert a külföldi fotó végül magyar celebé lett. Akinek a kamuprofilját másnapra hatvanegyen ismerik el eredetinek, hírességek, politikusok. Akik, ugye, nem ismerik fel a magyar színészt... Életszerű. Aha!

S hamarosan jön egy olyan fordulat a történetben, ami számomra az egészet hiteltelenné és hihetetlenné tette: Adél szerelmes lesz a maga teremtette alakba. Olyannyira, hogy konkrétan úgy várja az üzeneteit, mintha azok valóban kívülről jönnének és nem önmaga írná őket. Féltékennyé válik, ha valaki ír Imrének, és örül, hogy Imre karakánul visszautasítja a macát. Értsd jól: nem annak örül, hogy Imre nevében milyen frankót elhajtotta a kurrogó bigét, hanem, hogy Imre milyen határozott volt. Szóval úgy lesz szerelmes, hogy valós személynek tekinti. És még amikor kiderül, hogy Imre eredetije egy magyar színész, akkor is Imréhez ragaszkodik (aki valamiért magyar színésznek adja ki magát)

Nem azt mondom, hogy egy őrültnek logikusan kell gondolkodni, mert hát éppen nem. De azt igen, hogy ez a váltás, Adél szerelme a fiktív alak iránt, valahogy olyan semmiből jött és egyszerre itt van, mert nem tudom hová vinni a történetet-megoldás. 

sandor_aniko_hamis_profil_fb2.jpg

S számomra valahogy ugyanennyire erőltetett lett a totál becsavarodást mutató gyilkosság-szál, Imre és a bejárónő, Manyika kivégzése, a tolakodó, de sikert elérő maca elgázolása is. Mert valahogy nem pozitívumként jött le számomra, hogy végső soron mindez Adél agyában történt csak meg. 

Bakker, írtam egyszer egy regénypályázatra egy krimit. Semmire nem mentem vele, pedig nekem utólag elolvasva is tetszik, de hát érintett vagyok. Egy pszichopata sorozatgyilkol, és minden áldozat mellett hagy egy Biblia-idézetet. Megy az agyalás, hogy kicsoda, miért, és ki a következő. A nyominger nyomoz, a pszichológus pszichologizál, a főnök követel, a feleség szeret és unja a nyomozó melóját, a gyilkos, mi tehet mást, gyilkol. A könyv végére én is tettem egy dupla-csavart. A második csavar valami nagyon hasonló volt. Gondolkodtam is rajta, nem sok-e? Most kezdem felfogni, hogy de bizony az! 

S innentől a könyv utolsó lapjai, bár elmondva valóban frappánsnak tűnnének, nem is mondom el, mert nem akarlak félrevezetni, végső soron csak porcukor a törökmézen. Több indokolatlan kérdést vet fel ez a megoldást, mint amennyit megold, és a hihetetlensége miatt még inkább lefelé húzza a hajó orrát. 

Bocsánat, de nincs is kedve a többi csálé megoldás elemzésébe belemenni. 

Talán még csak annyi: az őrületnek van sok példája az irodalomban. Itt van, ugye, mennyire adja magát, Gogol őrültje, aki naplót írt. Vagy Süskindé, aki nagybőgőzött. De Schaffer lóvakító fiatalembere sem semmi. Hogy a Kwai folyó hídjának építőjét, Nicholson ezredest ne is említsem. Szóval van előzménye az őrület ábrázolásának.  bőven, én nagyon csak a felszínt kapargattam. A baj az, hogy ha ezek mellé teszem Adél történetét, hát, ahogy mondani szokták, bizony nagyon csak labdaszedő a pályavonalon kívül, semmiképpen sem játékos. 

Egy végső szó még a könyvről mint tárgyról. Kemény borítós, masszív, jól tördelt, olvasatja magát. A borító felkelti a figyelmet, tehát kiválón eléri a célját. Ha akarom kiváló: mutatja, hogyan esik szét Adél. Ha akarom nem annyira jó, félrevezet, mert a könyvben nem egy nő, hanem egy férfi hamis profilja születik meg. Hadd legyek engedékeny: a kép az első verzióhoz készült. De mondom: önmagában mint borító: pompás! 



Jaffa
, Budapest, 2018, 240 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634751236
1,5/5
(2020 március)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr9715510330

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.