TUDOD, MI AZ A SPIROGRÁF? Gyerekkoromban nagyon szerettem, bár nekem nem volt soha, csak a napköziben a közös polcon volt belőle egy némileg hiányos csomag. Nem egy hasznos szerkezet, legalábbis én nem ismerem semmi különösebb hasznát, de az esztétika nem mindig pragmatikus. A spirográffal rajzolni lehet, köröket, spirálokat, Nagyon szabályosakat, nagyon látványosakat. Ilyesmiket: 
A működése pedig következő. Van egy belül lukas, műanyag körünk. A luk belső éle fogazott. Ebbe a lukba kell beletenni a rajzolómintákat. Ezek különféle alakzatok, jobbára körök, amelyeknek egyfelől fogazott a külső éle, másfelől a felületükön több helyen is lukak vannak. Idáig stimmt?
Aztán össze kell illeszteni a körök belső ívének fogazatát a minták külső élének fogazatával, a felületen található kis lukakba bele kell dugni egy tollat, ceruzát, bármit, ami belefér, és nyomot hagy maga után, majd a fogaskerekek által vezetve megkezdődhet a rajzolás. Ez adja ezeket a mintákat. Nagyjából így fest az akció:
Nem véletlenül tartok itt játékismertetős gyakorlati órát. Kettős oka van. Egyfelől, mert az asszociáció adott. Úgy fest, nem csupán a számomra. Most döbbentem rá, amikor kerestem a spirográfról képeket, majd a könyv borítóját, hogy voltaképpen ismét nem az enyém a spanyolviasz kopirájtra. Figyeld csak, mire gondolok! A Lovak a ködben című könyvnek eddig három kiadása volt. A legutolsó a Scolar Kiadó munkája. A kiadó iparkodott Száraz Miklós György (SzMGy) könyveinek egységes látványtervet kigondolni. Sikerült, szerintem tetszetős. S akkor itt van az ő borítójuk ehhez a könyvhöz.
S akkor most két dolog van. Egyfelől az, hogy amikor a könyvet olvasva a spirográf az eszembe jutott nem volt nálam fizikailag semelyik kiadás, csak az e-könyv olvasóm, azon meg nem volt borítóképe a regénynek.
Másfelől az van, elég egy pillantás jobbra, hogy az asszociációs láncom uszkve úgy müxik, ahogyan a kiadóé. Hogy ez erény, érdem vagy hátrány, nincsen jelentősége. A borítón, ugyanis ott vannak ezek a körök. Ugyan nem sprigráf-körök, ha jobban megnézed, sokkal inkább csipkedíszek, de valahogyan ez mégis rokonszakma.
Vajon honnan, miért az asszociáció egyezése? Pofon egyszerű: ez a regény ILYEN. Ilyen egymásba csavarodós történetű, gondolatú, elbeszélésű. De csakugyan ám, nem a habokra beszélek! Ezzel nagyjából elmondtam mindent, tudod, milyen a könyv. De tudod ám a fittyfenét! Tovább is van, mondom még! Ha kell, ha nem.
Nem mondom én azt, hogy a legbátorságosabb dolog férfiként nőt írni meg,
vagy éppen fordítva, de azért kell hozzá merészség. Mert ugyan immár kötelezővé lett a mindent elsöprő gender-baromság, de akarjuk, nem akarjuk, a nő és a férfi akkor sem váltófogalmak. Ha tetszik, ha nem. Kezdve ott, hogy... De nem megyek bele, még mit nem, aztán gyönnek majd a jogvédő, balliberális had, mint kint hagyott szalonnabőrre a csótányhadosztály, és egész másról fog szólni ez az értékelés, mint amiről szólnia kell.
Szóval Flaubert, ugyebár azt mondta: „Bovaryné én vagyok!” És emögött nem fékezhetetlen gender-indulatok álltak, még csak nem elmismásolt, ezért gejzírhevességgel felszínre robbanó hermafrodita magamutogatás. Félre ne értsd, a kor szavát a múltba vissza ne vetítsd! Flaubert is bátor volt, amikor egy regénnyi asszonysorsot vetett papírra, de nem furmánykodtak a lelke mélyén akkor még divattalan indulatok. Csak a témaválasztása volt akkoriban szokásostalan.
Száraz Miklós György is bátor, egy vaskos nagyregényben egyes szám első személyben lányelbeszél. Vagyis ő az a mai, huszonéves alig több mint bakfis, aki úgy ötszáz oldalon keresztül elmeséli mi az ami történt, történik vele.
Hol is kezdjem? Aham, spirográf!
Kezdem ott, hogy ha a szívemre teszem a kezemet, akkor böcsülettel ki kell mondanom: túl sok minden nem történik ebben a könyvben, miközben, ezt kapd ki, annyira folyamatos a cselekmény, hogy győzd felfogni! Itt jön a spirográf! A regény nem egysíkú: több idősíkon hömpölyög. Főszereplő bakfisunk Budapestre költözik a Felvidékről. Valamikor napjainkban teszi ezt. Legalábbis valamikor Szlovákia mint állam megjelenése után. És miközben a saját idejében halad előre a bakfis, aközben rendre vissza is emlékszik. Igen, tudom, spirográf...
A történetek úgy ömlenek ki a lányból, olyan áradón, dagályosa, szélesen, részletesen, akár a lomha folyó, amikor úgy gondolja, na, árvízeljünk csak egyet! SzMGy, a bakfis ráérősen, részletesen mesél, gondolatai egymása kapaszkodva, egymást előhúzva jönnek elő, egyik a másikból fakad, egyik a másikat kívánja, görgeti a sors komor és vigyori derűjével, megállíthatatlan állhatatosságával. Emiatt vannak néha féloldalas mondatai.
Ami megoldást normál esetben nagyon nem kultiválom. A központozás híve vagyok. Legyen szó még kár Hrabalról és Márquezről is. Még nem sikerült belátnom a modorosan rémséges mondatszörnyek létjogosultságát. Legyen ez az én bajom, a privát esztétikámat egy lepkefingnyi időre sincs szándékomban élre vasalt viszonyítási ponttá tenni.
De hadd dicsérem máris a férfibakfis szerzőt! Meglepő fordulattal egy másodpercig sem zavartak a mondatdinoszauruszai! Ami, ismerve engem valóban egy nagyon meglepő eredmény. Kalap le! Sőt, igen hamar azon kaptam magamat, hogy élvezem a hömpölygésen való csendes ringatózást. Lehet, ennek oka az, hogy vannak ugyan ezek a végtelenített mondatok, de sem izzadtságszaguk nincsen („Hogy a lépestehénbe húzzam még, hogy ne kelljen befejeznem?”), sem érthetetlenné nem válnak elveszve a tagmondatok alá és fölérendeltségében és viszonyaiban. Bátor mondat következik, kicsit a vállaim közé is húzom a fejemet: én Hrabalnál néha az elsőt éreztem (lépestehén), Márquez-nél a másodikat. SzMGy meg középutat talált. De rögtön hozzáteszem azt is, egyáltalán nem mondatpitonokból áll a könyv. Sőt, ha jobban belegondolok...
Vagyis a spirográf-asszociáció vonatkozik a történetek áramlására, és vonatkozik a történetek elmondásának a stílusára is. Valami ilyesmi kép ugrott be olvasás közben:
Annyi különbséggel, hogy a szövegben jobbára van kapcsolat a spirálok között, emitt meg nincsen. De a szövegben sincsen semmi ijesztő, nem veszünk el a spirálok között, nem válik lilává, értelmezhetetlenné, elvonttá, egyáltalán, van és marad történet, szóval semmi elveszettség-érzetet nem kelt az olvasás a fogyasztóban, és semmi kiemelkedő IQ-szintre, absztrahációs-készségre nincsen szükség az értelmezéshez.
Most ugrott be: nem ismerve SzMGy egyéb irodalmi gyermekeit, azt mondom, a tekergőzős, spirálszöveg önmagában is érzékeltet hogy női elbeszélővel van dolgunk. Mert a nők képesek arra, hogy egyszerre akár több történetet is meséljenek. (Hozzájuk csatolva Tibor kollégámat, aki talpig férfi, mégis néh figyelmeztetnem kell, hogy mielőtt nagyon elmélyed a hármas történetének a részleteiben, az elsővel kezdjen már valamit!) Arról nem is beszélve, hogy női hallgatóságként egyszerre tudnak figyelni a másik összes, egyidejű történetére. Elképesztő. Rossz előjel rám nézve, hogy SzMGy szövegében egy pillanatra sem tévedtem el? :-)
A történet, ha nem is történettelen,
semmiképpen sem érdekfeszítő. Csak kedves és érdekes.
A bakfis feljön Pestre, piszok mázlista, mert az apukája kapcsolatain keresztül egyből csudás kecó szakad a nyakába, van hol laknia, ráadásul különleges is a lakás: egy hatalmas terű padláslakás, egyik részében az üvegtető alatt a fürdőkáddal.
S a bakfis mázlija nem ér véget, mert gyakorlatilag az első naptól akad egy nagyon jó barátja, egy türelmes, kedves, figyelmes, ha kell jelen van, ha nem kell eltűnik fickó, aki az első pillanatban megkéri a kezét, de egy fia toporgás nincsen benne.
A lány tanul, pasizik, bulizik, ismerkedik, hazamegy. Mondom, semmi nem történik igazából. Nincsenek feszültségpontok, nincsenek izgalmak, igazából nincsen tétje, annak, mi történik vele Budapesten. Íze, bűze, sava-borsa van. S egyrészt ebben van az elismerő csettintés egyik oka: a semmi is jelentőségteljessé válik. (Na, ez a mondat olyan lett, amiket jómagam utálok olvasni: magabiztosan kacifántos, kellően semmit sem jelentő.)
A másik sík a folyamatos visszatekintésé: milyen volt,
hogyan működött a bakfis családja, tágabb környezete odaát, Szlovákiában,
az egykori Magyarország részén élve, milyen emberek voltak az övéi, hogyan élték meg a magyarságukat, hogyan élték meg, hogy ragaszkodtak az emberségükhöz. Vagy hogyan nem?
S ebben is van egy kis csavar. Próbálom megfejteni, magamnak is megfogalmazni, mire gondolok. Vannak íróink, akik csizmadobbantással, fájdalomkiáltással, felháborodva írnak Trianonról. Ilyen Wass Albert, Nyíró József, és még nagyon sokan. Vannak, akik csendesebbek, visszafogottabbak, fedő alatt fortyogóbbak, mint például Mács József vagy Duba Gyula. Vannak, akik már a szocializmus szájíze és lehetőségei szerint, sokkal finomabb irodalmi eszközökkel fogalmazták meg nemzetünk határon túl rekedt részének sorsát, mint Gion Nándor. Manapság nem tudnék szerzőt mondani (lehet, hogy van, és csak én vagyok simán tájékozatlan; aki tud ilyet, írja meg, legyen szíves!), aki egyáltalán szóba áll a témával, a liberális ellenszélben vállalja-e annak a rizikóját, hogy szembenézzen azzal a ténnyel, hogy a környező országok még mindig haraggal kezelik a magyarságot, amiért az egykori földünkön élnek.
– Mindenkit utálnak! Mindenkit gyűlölnek! – mondja nagyi, és kinyitja a szemét, hirtelen elhatározással még egy kevéske cukrot vesz el, szór vissza a barna papírzacskóba. – Ezek tényleg mindenkit utálnak. Lengyelt, ukránt, oroszt, németet. Na jó! Ennyi kell, nem több! – mondja, és belepottyantja a liszteskanalat a zacskóba. – Még a saját fajtájukat is utálják. Fiam, ezek még a cseheket is utálják. Csak azt nem utálják, akit nem ismernek. De kit utálnak a legjobban? Na, édes fiam, kit?
– Minket, magyarokat – feleli apu engedelmes kisdiákként, de azt figyeli, hogy a nagyi milyen ügyesen dugdossa bele a diók lyukacskáiba a szegfűszeget. Úgy néznek ki azok a puha diók, mint a karácsonyi narancs.
– Bizony minket! – vágja rá diadalmasan a nagyi. – Minket, magyarokat. Mert nem is lehet megbocsátaniuk. Képtelenek rá! Hiszen a bűnös nem bocsáthat meg! Az áldozatnak bűnhődnie kell!
Apu hallgatja az okítást, figyeli, ahogy a nagyi a hosszúkásra hasított fahéj szálacskáit betűzdeli a dió vastag, puha, zöld hajába. Lassan, ügyesen tolja át a törékeny kérgecskéket a puha csonthéjon, bele egészen a közepébe, a dió szívébe.
– Fiam, valld be! El lehet felejteni azt a sok-sok igaztalanul elrabolt területet? A magyar városokat? Falvakat? A kitelepítéseket?
– Úristen, mama! – hördül fel kétségbeesetten az apu. – A narancshéj! Elfelejtettük a narancshéjat!
– Hülye vagy, kisfiam – mondja nyugodtan a nagyi. – Hülye vagy, ha nem érted. A napnál is világosabb. Nem nyugszanak. Szlovákok, románok, szerbek. Kiirtani minket azokon a területeken, amiket Trianonban nekik adtak! Elüldözni, beolvasztani. Ez mindig, mindennél fontosabb. Inkább üres tésztán élnek, éhen halnak, de a legfőbb cél nem változik. A narancshéjat pedig, édes fiam, megjegyezhetted volna már, mindig a legvégén, a szirupban főzzük! Különben megkristályosodik!
Apu, hogy már közeledik a kényes, nagy odafigyelést igénylő munka vége, hogy már látszik az alagút kijárata, apu kicsit felszabadul. Megpróbál ellenkezni.
– Nem erről van szó, mama!
– Nem? Neeem?! – ütközik meg nagyi a nem várt ellenálláson. – Hát miről van szó, kicsi fiam? Miről? Magyarázd el nekem.
– A gyereknek tudnia kell majd mindent, ami...
– Mit?! Mi a fenét?! – kérdezi kétségbeesett dühvel a nagyi, aki érzi, kicsúszik a lába alól a talaj, de nem érti, miért.
– Mit kell tudnia?! Hogy a szlovákok, ezek itt, körülöttünk, ezek irtották ki Európában először a zsidóikat? Előbb, mint a németek? Aztán mégis mi, magyarok lettünk a háború után a fasiszta gyilkosok?
De ne legyünk igaztalanok. Bizonyos értelemben nem jobb a helyzet a csonkaoszágban sem: itt a kényelemből fakadó tudatlanság arat Aki határon túli, az jobbára ahhoz az országhoz tartozik a mi számunkra: ha romániai, akkor román, ha szerbiai, horvátországi, akkor szerb vagy horvát, ha kárpát-aljai, akkor ukrán, és így tovább. Ha felvidéki, akkor szlovák. Pedig a képlet, naná, nem ennyire egyszerű. Aki határon túli és jól beszél magyarul, az nagy eséllyel azért beszél jól magyarul, mert magyar az istenadta, nem pedig azért, mert szlovák-román-szerb-horváth-ukrán-stb, akkor jól megtanult magyarul. Kapiszko?
– Én nem vagyok magánzárkára ítélt rab – mondtam dühtől fojtott hangon. – Sok százezren vagyunk ott a határon túl. És köszönjük szépen, nem nyomorgunk. Élünk. Ki jól, ki rosszabbul. A határokon túl rekedve, de nem külföldön. Azon a földön, ahol a dédapáink nagyapái is éltek. És köszönjük szépen, nem szenvedünk! Vagy ha igen, akkor leginkább az árulástól és elfeledéstől szenvedünk. Hogy az anyaországiak szépen leírnak minket! Ahogy az apám mondaná: eggyel több szobáért, napi két bögrével több tejecskéért! Lemondanak rólunk egy tál lencséért! Eladnak harminc ezüstért! Azt mondják a magyar tévében okos emberek, hogy nem kell feltépni a sebeket. Ez igaz volna, ha már kiirtottak volna minket szlovákok, szerbek, románok. Akkor igaz lehetne. Gyógyuljanak a sebek. De még élünk! Százezer- meg milliószám! Milyen behegedt sebekről beszélnek akkor itt nekem?! Aki erről papol, az vajon ma mennyiért adná el Romániának Debrecent? Hiszen nem sokon múlott! Húsz kilométeren? Hogy Nagyvárad román lett?! Egyetlen románnal sem lakta több, mint Debrecent! Akik ma minket, a saját testvéreiket eladnak, Európára meg politikai kényszerre meg a gyerekeik ép lelkére hivatkozva, azok holnap eladják a szomszéd várost, holnapután az utcaszomszédot, aztán az öreg, haszontalan nagymamát is!
Vagyis aki határon túli, az tulajdonképpen nem a sínek, hanem a határok közé esett. Identitása van, de ezt csak ő tudja, mindenki más másnak gondolja mint ami. Állandóan magyarázkodni, védekeznie kell. Vagy a butaság, a korlátoltság, a tudatlanság, vagy a rosszindulat és a gyűlölet ellen.
Meséltem, írtam már a történetet, de annyira ide kívánkozik! 2009-ben Erdélyben jártunk két hétre. Gyimesfelsőlokon nyaraltunk. Egy alkalommal együtt ültünk sokan a kölcsönkapott ház teraszán, Szerelmetesfeleségtársam, a lányom, a fiam, a lányom párja, a házigazdánk, a friss ismeretség: Gyula az erdész és a segédje, druszám, Zoltán.
Már lecsúszott vagy három kétliteres Hargita sör, és a vége felé jártunk a két hétre hozott pálinkánknak is. Akkor bukott ki belőle, a kérdés Gyula felé
– Aztán milyen mostanában magyarnak leni Erdélyben?
Gyula elgondolkodott, úgy válaszolt.
– Hát, az odahazaiaknak románok vagyunk. A románoknak emitt meg bozgorok*. Pedig mi csak csángó magyarok vagyunk...
Nem tudtam mit mondani, néztem a szemébe, amíg bírtam, majd fel a nagy hegyekre, aztán kifacsartam a pálinkásüveg maradékát. Koccintottunk, ittunk. Mi mást tehettünk volna?
* idegenek
S még egy idézet, amikor a magyar nem bozgor, hanem tulajdonképpen azonos azzal, aki a nyakán áll.
Erre az apu is gyorsan mosolyogni kezdett a papra, és ő meg a papot bámulta, mert úgy érezte, feltűnő lenne, ha nem bámulná, ha elkapná a tekintetét. Így hát vadul mosolyogtak egymásra, és az volt a legszebb benne, hogy az a szlovák evangélikus pap jó ember volt ugyan, de közismerten azt vallotta, bele-beleszőtte a templomban az igehirdetésbe is, hogy Szlovákiában csak szlovákok laknak, mert az a sok százezer magyarul beszélő ember, aki magyarnak hiszi és vallja magát, az mind tudatlanságban él, nem tudják a szerencsétlenek, hogy ők valójában évszázadok alatt erőszakkal elmagyarosított szlovákok, és az a szlovák pap bácsi állítólag tényleg nem volt rossz ember, senkinek nem kívánt vagy tett volna tudatosan rosszat...
SzMGy NEM felvidéki író. Budapesten született, itt nőtt fel, itt él. Ha bír felvidéki felmenőkkel, szerényen elhallgatja. A véleményét a szlovákokról egy pillanatig sem rejti véka alá. Csak lestem, milyen határozottan, keményen fogalmaz, és mennyire nincsen tekintettel a Trianonra vonatkoztatott, oly' divatos, itthon kötelezőnek tűnő keretekkel.
A könyv voltaképpen arról szól, hogy élni jó.
Meg arról, milyen fontos a család. Meg arról, hogy az ember viszonyaiban, kapcsolataiban létezik. Meg arról, hogy arról, hogy élni csak emberként érdemes, minden más méltatlan és megvetendő. De ezek olyan kis izésen magasztos, közhely-megfogalmazások. Keveset mondanak, mert túl sokat mondnak. SzMGy éppen abban nagy, hogy a fenti idézetek ellenére nem mond nagyokat. Ezeket az idézeteket én emeltem ki a szövegben, így keményebbek és meghökkentőbbek mint odabent. Odabent természetesek, majdnem elsiklunk felettük. Azért természetesebbek, mert egy határon túli magyar számára ezek a mindennapok, ezek a keretek. Mi, ideát, mi is megteremtjük a kereteit a butaságunkkal, műveletlenségünkkel, gubózott világunkkal. De a reakcióik számukra már természetesek.
Szóval miközben ez egy nem kisebbségpolitikai kérdésekkel foglalkozó könyv, persze, hogy ezerrel az. De olvasás közben valahogy mégsem ez lesz a fő üzenete, hanem az élet- és az emberszeretet.
A családunkban valahogy soha nem volt fontos a múlt. Sem anyai, sem apai ágon. A nagyszüleim például soha nem meséltek a saját szüleikről, a gyerekkorukról, a kamaszéveikről. De a szüleim sem az ő szüleikről. Nagy ritkán csurrant-cseppent valami történet, de ritka volt mint a fehér holló. Például, hogy Mohácsipapa szíve akkor lett beteg, amikor a háború vége felé összecsapott felette a front, és télvíz idején egy éjszakát valami vízzel félig tele árokban töltött, de a sót, amiért eredetileg indult, megőrizte szárazon. Vagy '56-ban: hazafelé tartott a Szerdahelyi utcában, már csak pár méterre volt a ház kapujától, amikor egy szovjet tank fordult az utcára a Teleki tér felől. Az utca közepén, a házunk oldalán egy férfi futott a Mátyás tér, vagyis Papa felé. A tank gyorsított, a férfi is megpróbálta ezt tenni. Papa egy kapualjjal előbb keresett menedéket, mert egyértelmű volt, hogy az otthonuk kapuját nem éri már el. Amikor a férfi odaért a a kapu elé, amelyik mögé beugrott, kinyúlt, és berántotta a menekülőt. A géppisztolyt ekkor kelepelt fel. A férfinak nem maradt lába, Papa kezei között halt meg.
De Nagyi sem volt túl beszédes, úgy kellett kihúznom belőle ezt-azt:
– Mit mondjak, éltünk, ettünk-ittunk, gondok mindig voltak. az élet soha nem könnyű.
Még azt is csak sokára tudtam meg, hogy a család apai ágon eredetileg nem is Mohácsi, hanem Mertz volt. Akkor tűnt csak fel a Felvonulási tér közelében egy hodály nagy lakásban lakó Dédimamán a faji jellegzetesség, amelyet még Papa is örökölt. Apu már nem, benne a cigány vér alapos takarítást végzett. Bizonyos fotóin inkább Kolompár mint Kohn. De hogyan keveredett egy zsidó család rokonságba egy cigánnyal? És miféle cigány volt Mohácsimama, a hófehér bőrével? Mert a bátyja, Bandi bácsi, na, az igen! Az ő édesapjáról semmit sem tudok.A leányneve Bagi llona volt. Az édesanyja Jászapátira való, finom arcú parasztasszony volt. Ez is ellentmondás.
Az anyai ág sokkal egyértelműbb: mind Mama, mind Papa szülei Abádszalókiak voltak. A Mesterek fuvarosok, a Gőzök cipészek. A Mesterekben több szeretet volt, a Gőzök komorabbak, gőgösebbek voltak. Pedig a Pestre felkötözött Gőz házaspár semmivel nem élt jobban, sőt, mint a vidéken maradt Mesterek. Náluk nem volt jó lenni.
A baj az, hogy néhány információmorzsán kívül nem is tudok többet a családomról. A gyerekeim meg végképp nem. Ráadásul a családi fotók is a semmibe vesztek. Mohácsimama halála után semmi nem maradt fent utána. De abszolút semmi. Elvesztek a sokkal korábban meghalt Papa könyvei, rajzai, festményei, minden. Konkrétan mintegy véletlenül értesültem arról, hogy meghalt. Amikor Nagyi meghalt, iparkodtam összeszedni, aminek ilyen szempontból értéke lehet, de túl sok mindent nem leltem.
Most, így infarktus után kicsivel azon gondolkodtam, vajon utánam mi mard fent, és ami fent marad, érdekel-e vajon majd bárkit is?
Ráadásul úgy, hogy minden szavát élvezzük, még azt is, amikor ez a pasi egyes szám elsőben mondja el, hogy milyen érzés az, amikor a fürdőkádban ülve a nő testét lassan körbeöleli, majd ellepi a kellemes forró víz. S miközben tud ordenárén szókimondó is lenni. Ami szintén nem zavaró, hiszen ki a fenét zavar, ha egy nő kellemesen tud közönséges lenni. Ööö.... miközben férfi. De nem úgy... Hagyjuk, úgyis érted!
Egyszer-kétszer kiestem a szövegből,
bár a szöveg nem esett ki belőlem, mert érdekes, meg mulatságos volt, de a valahogy epizódszerűen kilógott az egészből. Olyan érzésem volt, azért van benne, mert ha nem is szerves, de legalább valamiféle kapcsolatot sikerült találnia a szerzőnek az egésszel. Kellett találnia, mert olyan jó sztorik, hogy fizikailag fájt volna neki, ha az enyészeté, vagy a jegyzetelős kis noteszéi lesznek immár mindörökre. Ezért, amikor szembe jött vele vagy kipattant az agyából a két kis történet, szerzőnk egyszerűen sírógörcsöt kapott volna, ha veszni kell hagynia őket. Ezért beépítette a szerkezeti patenteket, amikkel az egészhez csattinthatja őket. Ha már úgyis tele van apró történettel a regény, sőt, tulajdonképpen az apró történetek alkotják a regényt, hát nem elfér benne ez a két kis vidám-szörnyű szösszenet? Elférni elfér, ez kétségtelen...
Alapvetőn nekem erősen visszaesett a sodrás, amikor az apuka meghal. SzMGy, nem a bakfis lány, hanem a férfi-szerző mintha kicsit elanyátlanodott volna. Elpusztította az egyik legszínesebb, legszerethetőbb figuráját, és hirtelen légüres tér támadt a főszereplő körül. Mit tehetett, hát gyorsan a helyére is pakolta az eddig meglehetősen háttérben pozitívoskodó kérőt. Akiről sitty-sutty kiderül, hogy voltaképpen ugyanolyan elvarázsolt egy ember, mint amilyen apuka volt, csak egészen máshogyan.
S éppen a máshogyansághoz kapcsolódik két történet, amin nagyon jól szórakoztam, de amelyek olvasása közben hallani véltem a patentek sortűzszerű bepattanásának a hangját. Várakozó álláspontra helyezkedtem, kialakul-e a szerves kapcsolat, elvégre van már a sebekre oldódó varrat is, de csak Godo-ra vártam. Lépjünk túl ezen. Ha lehet.
Nem lehet. Azért nem, mert a történet, tudod, az, ami nincsen is igazából, kettészakad. A visszatekintő, múlttal foglalkozó mesélés két alakja, a Felvidéken élő apa és a nagyi személyisége kedves és izgalmas, anekdotikus, sokat mondó. A kérő, a nagy szerelem szintén jól kitalált alak, ám útközben elveszti kezdeti kedvességét, és a jól kitalált, kedves türelemgombócból egy hisztis, menstruáló, ki- és beszámíthatatlan egozsák lészend. S egyre kevésbé értjük a felvidéki leányzót, mifenét lát még az egykori kedvesben. Ez még nem lenne baj, mehet erre a történet, miért ne mehetne. A baj az, hogy miközben erre megy, elveszti a varázsát, az érdekességét, és nem köt már le. A könyvben nem tudom, hanyadik oldal felé csüccsen le az elbeszélés, az olvasón úgy 75% körül.
Megváltás, amikor Felvidékink visszamegy a szülői házba, ahol apu és nagyi szellemével (nem szó szerint, csak kicsit) rendet csinál, szanál és emlékezik. Nagyon tréfás, amikor a benne élő emlékképek még egymással is összevesznek, illetve megkívánnak ezt-azt, egy szivart, egy pohár bort, és a Felvidéki megy, rágyújt, poharat vesz elő, és hallgatja a perlekedésüket.
Öregszem, ez kétségtelen és kétségbevonhatatlan. Nem csupán funkcionalitásbeli zavarokból veszem ezt észre, az lenne a legkevesebb (csak el ne vigyen valamelyik!), sokkal inkább a múlthoz és a jövőhöz való viszonyomban.
Nagyim pár éve, hogy meghalt. Az utolsó éveit velünk töltötte. De velem olyan szinten itt van még mindig, hogy néha meghökkenek. Sokszor oda akarok menni hozzá, hogy ezt-azt elmeséljek neki, pedig már nem is abban a lakásban lakunk, ahol vele éltünk, és mégis. Hallani vélem a hangsúlyait, látni a reakcióit, a szöszmötölését.
Ma például eszembe jutott, hogy csinálni kellene abból az egyszerű tésztából egy adagot, amit olyan sokszor sütött, mi csak hosszú tésztának hívtuk, mert keskeny volt mint egy bagett, és úgy tekergőzött a tepsiben akár egy kígyó), és valami pofon egyszerű megcsinálni, de egyszerűen nem emlékszem, hogyan kell. Erre Nagyi:
– Nem emlékszel? Hogy-hogy nem emlékszel? Hát pedig olyan egyszerű! Hányszor elmondtam már? Nem? Süsd meg! Na, gondolomra veszed a lisztet, a tojást...
És már csinálja is.
És már nem csinálja...
De valami hasonló volt megállnom halottak napja környékén Apu sírjánál is. Soha nem beszélgettem a halottaimmal még gondolatban sem. Meghaltak, lent vannak, nincsenek. Hitem szerint majd lesznek, de most nincsenek sehol. Se jutalmazva, se büntetve nincsenek, alszanak.
Szóval ott álltam Apu sírjánál, néztem a síron levő feliratot, amit Apu harmadik felesége vésetett rá, minden mondat róla szól, nem Apuról, és azon kaptam magamban, hogy beszélek Apuhoz. Miközben kicsit letakarítgattam a sírt, és meggyújtottam a mécsest. Nagyon nem kellett takarítanom, valaki szemmel láthatón gondozza a sírt, vagy Zsuzsa, vagy a családja. S arra is gondoltam, mi lenne, ha megjelenne a sírnál egykori nevelőanyám? Aki kiforgatott mindenemből, s akivel utoljára Apu temetésén találkoztam. S akinél életemben először megtapasztaltam, milyen gyűlölve lenni és gyűlölni. S hogy még a gyűlölet is lehet ambivalens, mert elköltözésem után, ha mentem Aput meglátogatni, Zsuzsával jobban tudtam beszélgetni, mint az apámmal.
Szóval álltam a sír előtt, néztem a mécses fényét, és csóváltam a fejemet Apu felé, s azon kaptam magam, hogy ezt hajtogatom:
– Baszd meg, Apu, baszd meg az életedet! Baszd meg az életünket! A negyvenhárom évedet! Az alkoholizmusodat!
Rágyújtottam, de nem esett jól, idegesen eldobtam legalább a felét. Majd sarkon fordultam, és köszönés nélkül elindultam a temetőkapu felé. Köszönés nélkül?
Nagyi azt mondta mindig, amikor rendbe tettük Anyu és Gőzpapa közös sírját: „Legyen nekik könnyű a föld!” Soha nem beszélgetett velük, soha nem szólt hozzájuk. Nem dacból vagy sértődésből, egyszerűen nem látta semmi értelmét.
Én most beszélgettem az apámmal, akinél máris tíz évvel többet éltem. Nem láttam semmi értelmét, de nem tudtam nem szólni hozzá. Ötvenhárom vagyok. Ő most hetvennégy lehetne. Lehetett volna. Nem lett.
Vakon követik egymást a lovak a ködben.
Ekkor lett gyanússá, hogy ezt a könyvet nem lehet befejezi, csupán abbahagyni. Valahol. Egyszer csak. Két okból. Egyfelől mert igazából nincsen története, így nincsen, ami befejeződjön, kerekké legyen, cselekmény, amelynek a végére jussunk. Másfelől a lecsupaszított végső téma egy ország feldarabolása, és a feldarabolt részek lakóinak jelenlegi pozíciója. Ami pozíció, ugye nem ér, nem érhet véget, csupán egyetlen módon, de arra meg esély sincsen. Vagyis csupán személyes síkon lehet abbahagyni a mesélést. S marad utána az a furcsa íz, ami tulajdonképpen így vagy úgy mindannyiunk életére igaz valamilyen formában: olyan mint a mandula. Fantasztikus aroma, kedves íz, kéjesen simogatja az ízlelőbimbókat, de a végén mégis marad valami kesernyés utóiz, amit édessel lehet csak eltüntetni. Ha van édes a közelben. Ha nincs, marad a kesernyésség. Ami nem kellemetlen, de nem is kellemes. Pont annyi csak, hogy ne legyen jó.
A regény szerkezetéről és a stílusáról nem tudtam eldönteni, hogy végtelenül véletlenszerű, vagy ugyanígy éppen roppant tudatos.
Mert amíg az elejére teljesen igaz a spirográf, addig, a Felvidéki minél több időt tölt Magyarországon, annál inkább konszolidálódik a stílus, annál inkább rövidülnek a mondatok. A vége felé már teljesen normál regény olvasunk, simán értelmezhető hosszúságú központozásokkal, történeti idővel. S az is teljesen letisztázódik, hogy a regény a kisebbségi léten túl, ami egyértelműen témája, a szerelemről szól. Csak az előbbiről sokkal fontosabb dolgokat mond el, pro és kontra és rekontra. Az utóbbiról nagyjából annyit, hogy egy egzaltált, a pszichikus problémáját majdnem remekül rejtegető partnerrel is remekül lehet komoly teljesítménynek is beillő, nedves éjszakákat tölteni. Meg ugyanilyen nappalokat is. Meg hogy szerelmeskedni gyakorlatilag bárhol lehet. S hogy megérzi-e vajon az ember fia-lánya, ha egy kapcsolatban valami nem smakkol, vagy csak utólag magyarázza bele, hogy megérezte? S lehet-e rossz ómen, ha a kapcsolat csak az egyik félről szól, illetve ha bármelyik fél számára nagyon kedves, de mégis terhes az együttlét, mert mindenek előtt és fölött rátelepedésnek érzékeli.
Amit nem sikerült magamnak megfejtenem, hogy van-e köze a kisebbségi léthez, sorshoz az ábrázolt szerelemnek? Szükségszerű volt-e, hogy az egyik kisebbségi szereplő üldözési mániás legyen, a másik pedig tűrve tűrje, sőt, valahol még élvezze is a rátelepedést? Vagy ez csak olyan belső kényszer szülte rossz megoldás, mint Szabó István A napfény íze című egyébként remek filmjének patetikus, gyomorforgató vége, amikor a Ralph Fiennes alakította volt kommunista tiszt '56 után szabadulva felismeri, hogy nincs más dolga ezen a Földön, mint megismertetni a világot a Sors családnév mögött valójában elbújt Sonnenschein-család történetével. Csak a kérő itt folytatja amit addig is élt, marad az üldözési mánia, és Felvidéki végleges, értelmetlen és értelmezhetetlen elhagyása (bár dugni bármikor hajlandó lenne vele), Felvidéki számára pedig marad, hogy hazamenjen, mármint haza haza, a régi házba, és bár nem adja fel a pesti életét, minden esetre maga mögé utasítja.a felvidéki létért. Persze, mindkettő simán elképzelhető, motivációkkal is erősen megtámogatható, még csak nem is lóg ki a lóláb, miközben, ahogy a regényben fogalmazódik meg valahol, mégis „kilóg az egész ló”.
Azt olvastam valahol, hogy a Lovak a ködben teljes joggal nevezhető „a” magyar nagyregénynek. Anélkül, hogy elmerülnék abban, van-e egyáltalán értelme ennek a fogalomnak, bizonyos értelemben üdvös a megállapítás. Már csak azért is, mert az eddig nagyregényként, fontos magyar regényként aposztrofált művek jobbára a magyarországi zsidóság sorsát mutatták be. Tény, hogy nagyjából rendre el is nyerték a méltó jutalmukat. Azok a regények, amelyek a magyarság huszadik századi történelmével foglalkoztak, kiemelkedő Trianonnal és a következményeivel, rendre az ideológiai szemétkosárban végezték, irredenta, rasszista, hungarista, fasiszta jelzőkkel. Vagy ha nem, akkor be sem kerültek a köztudatba.
Éppen ezért örvendetes, hogy SzMGy nyíltan beszél a kérdésről, és mégsem forgatták meg forró szurokban és tollban. és még olvasói is vannak és maradtak. Azon kívül, de ezt ár írtam, hogy valóban remek olvasmány, ami a billentyűzete alól elénk senderült. Nem olvastam még semmi más tőle, de attól tartok, a Lovak elmos minden későbbi olvasmányélményt. De már keresem, mi legyen a következő.
Scolar, Budapest, 2015, 476 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632445588
8/10
2020 decembere, az infarktus után, a kórházban elkezdett könyv, ezt villanyoltás után is tudtam olvasni, mert e-könyv formátumban lett az enyém.
