Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Fodor Sándor: Megőrizlek

Értékítélet, látszat, véleményalkotás és mögötte az ember

2021. április 28. - Mohácsi Zoltán

fodor_megorizlek.jpg

Szerelmetesfeleségtársam már volt nekem és én voltam neki pár éve, amikor is az akkori munkahelyemen lett egy szeretőm. Ripsz-ropsz, egyik pillanatról a másikra, csak úgy a semmiből.

Az úgy volt, hogy a gyermekvédelemben dolgoztam sofőrként. Jobbára a gyámokat vittem a lakásotthonokban és a nevelőszülőknél elhelyezett  gyerekekhez.

Az egyik kolléganőmmel, a nagy szájú, szókimondó, jókedvű Krisztával nagyon szívesen utaztunk egymás társaságában. Rengeteget beszélgettünk útközben.

Soha nem volt köztünk a kölcsönös szimpátián kívül az égvilágon semmi, soha nem lépett egyikünk sem az illendőnél közelebb a másikhoz. Úgy látszik, a kölcsönös szimpátiánk elég nyilvánvaló volt többek előtt is.

Ugyanis az történt, hogy egyszer egy másik gyámhölgy, miután beült mellém az autóba, pár kilométer ledarálása után nekem szegezte a kérdést:
– Ti mióta vagytok együtt Krisztával?
Egyáltalán nem értettem, miről beszél.
– Együtt? Krisztával? Ööö... Hány éves a kapitány?
Megmondta, melyik Krisztára gondol. De egeket kapirgáló naivitásomban még mindig nem kapcsoltam, mire gondol.
– Együtt?
– Hát érted... Úúúgy!
Akkor esett le a tantusz, mi is a kíváncsisága tárgya és oka. A kisördög belém bújt. Ha másért nem, mert bármi is lett légyen a háttérben, köze semmi nem volt hozzá.
– Jaaa, hogy úúúgy! Hogy mióta dugom őt, azt kérdezed?
A kíváncsi kollegina fülig pirult, elfordult. Legalább. Én meg ütöttem a vasat, ha már melegedett.
– Tudod, itt ez az új Citroën Jumper a cégnél. Amikor Krisztával először mentünk vele, no, akkor... Olyan klassz nagy és tiszta volt a raktere! Ha már úgyis, hát akkor kipróbáltuk, milyen a platói szerelem.* Na, azóta! Okos, szép és csinos nő ez a Kriszta!
A kollegina hápogott, de nem firtatta tovább a kérdést. Valószínűleg megrémült, hogy egyéb részletekkel is traktálnám. Nekem meg sikerült nem röhögnöm.
Amikor a címen, ahová mentünk, kiszállt az autóból, gyorsan lerendeztem két telefont.
– Kriszta, a szeretőm vagy, duglak téged! Tudj róla!
– Nem érzem! – vágta rá azonnal és csak utána kérdezte: – Mi van?
Elmondtam neki. Nevetett, tudomásul vette. Ő sem ábrándította ki soha a kolléganőjét. Intéztem azonnal a másik hívást.
– Szervusz kedvesem, elmondom, hogy ne mástól tudd meg: szeretőm van.
– Mi van?
Nocsak, ez a két nő ugyanúgy kérdez?

– Igaz, csak virtuális.
– Na, mesélj csak szépen!
– Nagyon szívesen!
Elmondtam neki is. Mindkettejüknek azért, nehogy máshonnan tudják meg. Kriszta léte és a barátságunk nem volt ismeretlen SzFT előtt. Amikor először meséltem róla, persze berzengett benne a nő.
– És csinos?
– Megjárja!
– Tetszik annyira mint én?
Elgondolkodtam.
– Nem.
– Volt min gondolkodni?
– Felidéztem és összevetettem. Egyáltalán nem csúnya és nem formátlan. Okos is, kedves is.
– De akkor már nézegetted!
– Persze, hogy... Férfi vagyok. Tudod, vizuális!
– És nem tetszik annyira mint én?
– S ha tetszene? Egy csomó csinos és szép nő van a világon. Jó párral még kapcsolatba is kerülök. Ők szépek és csinosak, kedvesek a szemnek, téged meg szeretlek, életem nője!


Még vagy két évig dolgoztam ott, de nem ábrándítottam ki a „kérdezőbiztosomat”, Kriszta sem. Viszont idővel egy kollégákkal tartott privát bulin bemutattam SzFT-t és Krisztát egymásnak.
– Jól van, nem ellenfél! – nyugodott meg végleg SzFT, bár előtte sem volt egyáltalán nyugtalan.
– Szimpatikus, jó fej! – mondta Kriszta. Ennyiben maradtunk.

Pletykák. Látszatok. Félinformációk. Erről szól Fodor Sándor kisregénye.

* Sajnos a nyelvi lelemény nem tőlem származik, hanem egy másik munkahelyem verbál-erős munkatársától, K. Ferenctől, akit élmény volt hallgatni, ha beszélt. Mindig beszélt.

fodor_megorizlek_1.jpgFodor Sándor erdélyi író volt. Legismertebb műveinek a főhőse, Csipike, a törpe. A szerző neve nekem is Csipke által jelent valamit. Szigorúan a Rusz Lívia által illusztrált kötetek jöhetnek szóba. Gyerekkorom egyik meghatározó könyve volt még abból az időből, amikor nem tudtam olvasni. Hogy az a Kukucsi egy milyen idegesítő lusta dög volt, mennyire idegesített, hogy semmi együttműködési készség nem volt benne, azt a cudar mindenit! Ha a képet nézed, az a középső, sötét alak ő. Csipike meg a bal szélen az a piros sapis szakállas.

A Csipike-történetek olyanok mint a hozzá készített rajzok: nem lehet őket nem szeretni.

Aztán Fodor Sándor hosszú-hosszú évekig nem bukkant fel a látóteremben. De ezt úgy értsd, hogy tényleg nagyon hosszú évekig. Akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy ő nem csupán a Csipike-történeteket írta, hanem nagyon sok minden mást is.

Én például az alábbiakat olvastam tőle.

Büdösgödör
A felnőttek idegesek
Nehézvíz

S ezek alapján igen nyitott lettem Fodor Sándor írásaira. A háromból kettő nagyon tetszett. Nem rossz arány, nemdebár?

fodor_megorizlek_fs.jpg

A CSELEKMÉNY

A fülszöveg túlon-túl sokat mond. Adva van egy érettségi előtt álló derűs, mosolygós lányka: Eszter. Kedves mindenkivel, egyáltalán nem elutasító, nem kritikus, szóba áll azzal, aki csak szóba áll vele. Közvetlen, játékos és szeleburdi. De nem könnyűvérű, nem egy csettintésre megkapható leány. Sőt, még senki sem kapta meg. 

Tény, Eszter egyáltalán nem ügyel a látszatokra. De kicsit sem. Nem gondolja végig, hogy bizonyos külsőségek egészen mást sugallhatnak róla, mint amit ő szeretne, hogy sugalljanak. Mert nőből van: szereti, ha csapják neki a szelet. Apró gesztusokkal még bolondítja is az arra megfelelőket. Beül egy autóba, tegeződik egy tanárával, nyilvánosan könnyű csókot ad neki, bár teljesen egyedül van, de egy férfi lakásán nyomja el a buzgóság...

A látszatok, némi külső rásegítéssel, rosszindulattal spékelve aztán olyan összefüggéseket alkotnak, amelyeknek a valósághoz semmi közük nincsen, de amiket annyira kedves megosztani másokkal...! És annyira fontos lenne védekezni ellenük, hogy az csuda!

Vagyis Eszter belegabalyodik a maga által készített, táplált látszatok hálójába.

Kezdetben nem értettük meg egymást SzFT-vel. Ő pont kakkantott arra, hogy milyen kapcsolata van emberekkel. A maga részéről megtett mindent, hogy ember legyen, de ha valaki nem volt vevő arra, amit adni tud, egy másodpercig sem csinált magának gondot belőle, továbblépett.Csak a legközelebbiek reakcióit engedte magához, kizárólag azokat engedte fájni.

Számomra nagyon fontos volt az emberek véleménye, szerettem, ha szeretnek, és akartam, hogy szeressenek. Ha lehet, mindenki.

– Ha egyszer megcsalsz, az azért lesz, mert nem akarsz majd fájdalmat okozni egy felajánlkozó nőnek. Sajnálni fogod, hogy milyen rossz neki, ha nemet mondasz – csúfolódott velem SzFT.
– Elgondolkodtattál. Na, lássuk, kit lenne érdemes megszánnom! Az a fene jó szívem! – töprengtem.
– Nananana!

Aztán ahogy teltek az évek, változtam. Sokat segített a Presser-dal: „Nem szerethet mindenki...” Minden jóindulatom, segítőkészségem mellett tiltottak ki lányos-házból, ok nélkül. Volt, aki nem köszönt nekem másfél évig, mire egyáltalán lehetőséget adott arra, hogy beszéljünk egymással. Volt, akinek anyagi segítséget is nyújtottam, majd a Facebook-on tudtam meg, hogy már nem vagyunk ismerősök sem. A moly.hu-n egy csomóan tiltanak, s nagyjából fogalmam sincsen miért. Jöttek tehát a pofonok.

Amik egyre kevésbé érdekeltek. Ahogyan az is, kinek mi a véleménye rólam. Tény, hogy ezzel egyenes arányban kezdtek nem érdekelni annyira az emberek. Valamit valamiért.

De csendesen figyelem egy kollégámat. Bár abszolút monogám, nem egyszer került már gyanúba a nem kellően kezelt látszatok miatt. S nem egyszer éltek már vissza a tényleg hihetetlen mértékű, udvarias közvetlenségével. De őt még válogatás nélkül érdeklik az emberek.

A KISREGÉNY KÉRDÉSEI

Vagyis a Megőrizlek története nagyon izgalmas kérdést feszeget. Meddig mehetünk el mások véleményének a figyelmen kívül hagyásában, illetve mennyire kell számolunk a lehetséges reakciókkal? Mennyire kell méltányolnunk ezeket a reakciókat? S a függetlenségre és a szabadságra hivatkozva mennyire hányhatunk fittyet ezekre?

Megválaszolhatatlan kérdések. Ám volta- és tulajdonképpen ezeknek mentén éljük az életünket. A társadalmi elvárások, ugye... Egykaptafa, mindenbe belesimuló, gyári-személyiségek legyünk vagy mindenhonnan kilógó, magasról mindenre antiszockodó egyéniségek? S melyikkel leszünk boldogabbak? S mert senki sem képviselheti, képviseli csupán az egyik végletet, vajon hol vannak a határok, és mi adja a mértéket a határnak?

S itt még nincsen vége a kérdések sorának. Főleg azért, mert van másik oldala is az éremnek.

Mennyire érdekeljen mások élete? Mennyire érdekeljen mások élete, ha valaki beszél róla? Érdekeljen-e annyira, hogy én magam beszéljek róla másoknak? Érdekeljen annyira, hogy a látszatokra építve osszam meg ezzel-azzal a következtetéseimet másokról? Honnan tudom, hogy hihetek a saját szememnek, és honnan tudom, hogy jó következtetést vonok le abból, amit látok?

Ahogy belegondolok, Fodor Sándor válasza voltaképpen pofonegyszerű: ha szeretet nincsen, úgyis minden rosszul fog elsülni.

Sőt, néha még úgy is.

A STÍLUS

Többször beszéltem már róla: egy szépirodalmi mű, írás értéke nem mindig azonos a szöveg belső értékeivel.

Van, amikor a szöveg jó ugyan, de az összhatás, a mondanivaló, az érdekesség elmarad a szöveg ereje mögött.

Van olyan is, amikor  szöveg maga nem értékes ugyan, de az összhatásban mégis van valami olyan erő, olyan báj, hogy a végeredmény mégis maradandó alkotás. Ez utóbbira örök példám a Tarzan- és a John Carter-könyvek alkotója, Edgar Rice Burroughs. De azonnal mellé tehetnék néhány keresztény, hitbuzgalmi-szépirodalom szerzőt is. Elsősorban mondjuk Patricia St John-t.

S azonnal elmondom ez utóbbi csoportról hogy a műveik néha maradandóbbak az ember agyában, lelkében mint a gondosan munkált, míves irodalmi szövegek. Mert valamit tudtak a maguk naivitásában is ezek a szerzők. Talán néha még a bumfordiságuk, az átlátszón célratörő megfogalmazásaik is a javukra írhatók. Mintegy bájosak lesznek a szövegeik, és ha nem akarjuk is, a szívünkbe férkőznek.

Valami ilyen stílusa van Fodor Sándor Eszter-történetének is. Ami ebben az esetben csak azért sajnálatos, mert a részemről ugyan nem minden esetben látom be, hogy a didaktikusság hiba, ahogyan azt sem, hogy a didaktika-mentesség erény, azt pedig végképp nem, hogy miért áll mindenek felett a megfejtendő, mocsokul rejtett üzenet, de ebben az esetben valóban van valami zavaró mellékzöngéje, hogy mindenképpen meg kell értenem, miről szól, mit üzen Eszter története. Ha akarom, ha nem.

De még tán ez sem lenne baj, ha mellette nem siklana el teljesen, vagy nem válna tökéletesen másodlagossá, hogy mindabban, ami történik, Eszternek is igen vastagon van szerepe. De manapság már ezt hívják  áldozathibáztatásnak. Holott...

A kisregénnyel, miközben igen nagy élvezettel olvastam, mégis, már olvasás közben az volt a bajom, hogy valahogy túl direktben arra fut az egész felépítése, az összes párbeszéde, ami a végkifejlete lesz.

Ez nem önmagában baj, hanem az által lesz azzá, hogy amint képben vagyunk, tudjuk, mi fog történni, semmi meglepetés nem ér. De még ez se lenne önmagában baj. A baj az, hogy ezt semmi nem kompenzálja. A dramaturgia sem, a nyelvezet sem.

Egyetlen dolog volt, ami nagyon jól sikerült: Eszter jellemének a bemutatása. A gondtalan, derűs, mosolygós, tréfálkozás naiv, mindenkihez pozitívan hozzáálló, nagy bakfisé. Ez sok mindent tompít, és növeli az élvezeti értéket.

Biztos velem van a baj. A regényke tetszési indexe a moly.hu-n 93%-os. Ezen sokat tűnődtem. A miértjén. Rendben van, nem olvasták tömegek, összesen nyolcan írtak róla értékelést. Mindannyian nők. Ahogy láttam, fiatalok. Örvendetes, hogy fiatal nők olvasnak. De egyszerűen nem tudok attól a némileg rosszindulatú blikktől szabadulni, hogy valami köze van ennek a gyalázatos, mégis, a tartalmán túl is valami plussz rossz érzést hordozó MeToo-jelenséghez. Még szerencse, hogy könyvecske főgonosza és tragikus konfliktus gyökér-okozója ez esetben: nőnemű.

Szóval, azért miközben bólogatok én is hevesen, hogy ne látszatok alapján ítéljünk, ne vonjunk le meglapozatlanul végletes következtetéseket, ne pletykáljunk, pfúj, mert milyen borzasztó következményei lehetnek ezeknek, aközben azért nem tud nem eszembe jutni, hogy a könyv olvastán mindenki arra gondol, lám, milyen mocskok tudnak az emberek.

Én meg közben vakargatom as szakállamat gondolkodtamban. Én is, te is  emberek vagyunk, s ugyan, hogyan kerüljük el ezt a csapdát?

Mai beszélgetésem a könyvtől függetlenül SzFT-mal. Nem Fodor Sándor váltotta ki, de a látszatokról és a valós tartalomról szólt.
– Morzsám, láttad a fotót Lölöről eg Várkonyi Andreáról?
– Igen. Mi a baj vele? Ha megfelelőfényben, pont jó szögből nézed, akkor a bal arcéle George Clooney, a jobb pedig Brad Pitt.
– A csaj szerint tök intelligens ember.
– Nem vonom kétségbe. Lehet-e valaki föld-sötét ennyi pénzzel?
– De tök jól megvannak!
– Persze. minden ismert ember álompár. Hm... De azért ennyi pénzzel, vagy ekkora ismertséggel azért tényleg gáz, hogy az ember férfi fia teljesen bizonyalanná válhat: a körülötte nyüzsgő puncik vajon önmagáért, vagy a pénztárcájáért nyüzsögnek? Milyen jó, hogy az én esetemben veled kapcsolatban ennek esélye sem volt! Mindig többet kerestél mint én!

A FACSE ÉS A MEGŐRIZLEK

Nem tud nem eszembe jutni a regényke olvastán a közösségi médiában manapság dívó párbeszédképtelenség.

Rengetegen a Facebook-on élik ki a kisebbrendűségi érzésüket. Az erőszakos, trágár, elítélő, odavetett, fitymáló, sértő véleményükkel. A mindent is tudás felsőbbrendűségétől vezettetve. S az online jelenlét arctalansága mögé bújva.

Engem már évek óta felkavar ez a jelenség, de úgy látom, egyre többen felháborodnak rajta, mert terjed mint a rossznyavalya. Utálatos, visszataszító és megvetendő kommunikáció, erősen minősíti az alkalmazóját.

A magam részéről szinte soha nem töröltem sehonnan, ha ilyen hangnemű hozzászólásokat kaptam. (A blogbejegyzéseim alatti trágárságokat igen, és rendre meg s írtam a törlés mértjét annak, akit töröltem.) Azért nem, hadd látsszon később is a minősíthetetlenség. S természetesen soha nem válaszoltam ebben a stílusban. Egy más felületen volt, hogy a kultúrált kommunikációra való többszöri felszólítás után azt választottam, hogy nem válaszolok, ha megszólítottak a „kiválasztottak”. Nehéz volt megállni, de sikerült. Úgy láttam, nem kicsit bosszantottam vele két, a személyemet és nem a mondanivalómat kikezdő felhasználó-kollégát. Az ő bejegyzéseiket is otthagytam az adott platformon. Tanulságul.

Szóval Fodor Sándor írásának az üzenete aktuális marad, amíg ember él a Földön. Mert Fodor Sándor azt mondja, nem baj, ha beszélgetünk egymásról, nem baj, ha informácót váltunk másokról, hanem az, ha ellene és nem érte tesszük. De legalább kiegyensúlyozottan, ártó szándék nélkül tegyünk ilyet. Mert nem mindig a lényeget látjuk, lehet, hogy néha csak a látszatra van szemünk.

Persze némi tapasztalat is kell ahhoz, hogy adott esetben a naivitás és a jóindulat ne vigyen vakvágányra. Mert hatalmas ereje van a képmutatásnak és a jól sikerült személyes marketingnek is. S ha ezt nem ismerjük fel, azzal mi jutunk sűrű, sötét erdőbe. Sajnos ez sincsen benne a könyvben.

De eszedbe se jusson arra követketetni, hogy mindezzel le akarlak beszélni arról, hogy ha kezedbe kerülne, elolvasd! Szó sincs róla! Ne tegyél ilyet! Mert mindezzel együtt, mindennek ellenére szerintem élvezni fogod. (Majdnem hozzátettem némi maliciózus rosszindulattal, hogy főleg, ha fiatal nő vagy.)

 

Kriterion, Bukarest, 1973. 114 oldal

7/10

2021 április vége: itt a tavasz, itt a tavasz, itt a tavasz! Holnap, vasárna kirándulunk, szalonnát sütünk, pálinkázunk, jó lesz! A teraszok meg végre kinyitottak már! Bár a logika még egyáltalán nem tért vissza a Földre: lesz oltás-igazolványos megkülönböztetés.

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr516508678

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása