A filmet láttam előbb, a váci Aporban óvónőnek tanuló lányom javaslatára (Neki a főiskolán ajánlották), s megnézve kivételesen nem voltunk egy hullámhosszon Szerelmetesfeleségtársammal. Nekem nagyon tetszett, napok múlva is gondolkodtam róla, ő nem volt lenyűgözve. Aztán eszembe jutott, hogy Svájcba „emigrált” barátaink polcán ott van a könyv, nekünk meg van bejárásunk a lakásukba: s már nincs ott a könyv.

*

De mindez lényegtelen. A lényeges, hogy mindenféle szokásomnak ellentmondva, előbb olvastam az értékeléseket, mint a könyvet. Voltaképpen kíváncsi voltam a film után, hogyan vélekednek a könyvről annak olvasói. Majdnem minden értékelést elolvastam. Nem szoktam ilyet tenni. Leragadtam. Volt egy szó, ami csőbe húzott olvasás közben: őszinte. Többen ezt írták. Hogy szinte elviselhetetlen az őszintesége. 

No, erre lettem kíváncsi. Manapság, a szókimondó (nem a trágárt értem most ez alatt) regények világában mit jelent az őszinteség?

*

Van két és fél gyerekem. Vannak sikerek, vannak kudarcok. A sajátjaimra gondolok.

Amikor a gyerekeim olyan tizeninnen voltak, exsógornőm egy közös nyaraláson ezt találta mondani a saját gyerekére: „Néha annyira hülye, hogy az elmondhatatlan!” 

Akkor lefagytam, újra bootoltam. Azóta is hálás vagyok neki ezért a mondatért. Megtanított arra, hogy a gyerekeim, bár belőlem vannak, nem a folyományaim, nem életem céljai, nem életem értelmei, hanem különálló egyedek, önálló akarattal, érzelemvilággal, gondolkodásmóddal, értékrenddel, személyi igazolványszámmal. S akik ezen a jogon szerethetők. Nem csupán és nem elsősorban azért, mert belőlem vannak. S akik ugyanezen az alapon nem mindig szerethetők.

*

S itt a nagy kérdés, hogy mifene is a szeretet? Legrövidebben azt mondhatnám: dömdödöm. Csakhogy ez itt nem visz előrébb. Keresztényként tanultam meg, hogy a szeretet nem elsősorban érzés. Ha csak az, veszve van minden. A szeretet életelv, elhatározás, szívállapot: a szeretet adni-tudás. (Keresztényben: Isten úgy szerette a világot, hogy az egyszülött Fiát adta, a Fiú pedig úgy szeretett minket, hogy az életét adta.) 

Az adni-tudás nem a mélykakáig való benyalást jelenti, nem a másik mindenben való feltétlen, elvtelen, parttalan kiszolgálását, hanem ezt: a rendelkezésemre álló eszközökkel, módszerekkel kihozni belőle a legjobbat. Ez nem érzés, hanem elhatározás, nekifeszülés kérdése. Isten nem érzelemgombolyag, hanem személy. És, mondja a Biblia: ő a szeretet. Így a szeretet nem egyenlő a szeretet érzelmi megnyilvánulásaival. Ma már morbidan fest, gúnyolják is, de néha akkor adok többet, ha elveszek. 

Ez a gyereknek érzelmi szinten nem mindig a legjobb. Lássuk be.

*

Aztán: ez a világ kezd a visszájára fordulni. Mármint az értelem visszájára. Így-úgy a gyermekvédelemben dolgozom, hacsak a partvonalon is. Sorra látom, figyelem, hallgatom a kollégákat, akik a mélyvízben dolgoznak (vergődnek, evickélnek, túlélnek): a liberális a-gyerek-mindenek-előtt-és-felett-elv képviselői mindahányan. Ez most a polkorrekt. Ez most trendi. (Aztán ha helyzetbe kerülek, jobbára kijön belőlük a realizmus mind verbálisan, mind logikai szinten, mind a gyakorlatban. A napokban mondta egyikük, hogy mennyire elfogadhatatlan akár a verbális, akár a fizikai erőszak a gyerekekkel szemben, elsőre mindenkiben ezt tudatosítja. Aztán kicsit később elmesélte, hogy két gyönyörű kutyájával havi szinten kell megküzdeni, mert rendre át akarják venni a falkavezérséget, s a minap is csak egy jól irányzott seprőrúd térítette a helyes útra az egyiket. Kicsit csúfondárosan kérdeztem, hogy ehhez mit szólnak az állatvédők, hol maradnak az állatok jogai, de ő nem értette el az iróniámat, annyit mondott, hogy így megy ez, máshogy nem értik meg az ebek.)

A gyerekbarátság, -központúság érvényesítése közben még a politikának is eszébe jutott egy időben, hogy milyen jó ötlet a gyerekmagas villanykapcsoló meg a kakaóbiztos számítógép. Ha egy szülő rákiabál a gyerekére, ne adj' Isten, nyakon csapja az áruházi hisztizsákot, rosszalló tekintetek garmadáját kapja (miközben szerintem a látó-hallok többsége meg fellélegzik, hogy: végre!). A gyermekvédelemben is szigorúan kötelező az erőszakmentesség, mert az, ugye, tudjuk „a szellemileg gyengék fegyvere”. 

Minden a gyerekért, s a gyerek mindenekfelett. A gyerek manapság nem családba születik, hanem család alakul a gyerekért. A gyerek ebben a felállásban nem családtag, hanem despota diktátor, akinek halvány fogalma sincsen a döntései összefüggéseiről, következményeiről, a kormányrúd mégis a övé. Csak azt látja, azt véli látni, hogy itt és most neki mi a jó. S lássuk be, ezt is jócskán benézi. S közben a politika, a törvényhozás mintha nagy-nagy gyöngédségében és féltésében a felnőtt-gyerek kapcsolatban mintha kizárólag a gyerek érdekeit nézné, vélem, mert, tény, ő a kiszolgáltatottabb.

Lionel Shriver, a könyv írója ezt a tételt kérdőjelezi meg. Tudniillik, biztosan a gyerek a kiszolgáltatottabb? Vannak esetek, amikor természetesen igen. De az esetek döntő többségében mára a szülők és a pedagógusok vannak kiszolgáltatva a gyereknek. Ha nem is a kénye-kedvének, de majdnem. Egyik oldalról fogy a levegő, fogynak az eszközök, miközben a másik oldalról nőnek a jogok, a kötelességek elmulasztása pedig következmények nélkülivé válik. A közvélekedés és a jogok által támogatva. Ha fel is ismerik, hogy tenni kellene valamit, már a deviancia is betegség (a gyerek erkölcsi-etikai felmentése), de ha a gyerek viselkedése átlép a társadalmilag elfogadott, közmegegyezés szerinti határokon, az mindenképpen csak a szülő felelőssége.

A sokak által utált Franklin, az apa gyakorlatilag a jog és a közvélekedés szerinti oroszlánkarmos szülő, aki tűzön-vízen védi a csemetéjét, aki nem hiszi el, hogy az olyan, amilyen, aki nem néz szembe a tényekkel, illetve a maga képére formálja a valóságot, a gyereke személyiségét. Franklin teljesen polkorrekt, gyerekbarát. Aztán nézete tarthatatlanságának következményének vérvalóságával is szembe kell néznie… De akkor már nem tud változtatni semmin sem.

*

A könyv őszintesége nem más, mint az, hogy kimondatja Evaval: nem akarta a gyereket, a szülés nem váltotta ki belőle a kötelező anyai ösztönöket, s hogy a gyerek reakciói pedig cinikussá, hiperrealistává tették Kevinnel szemben, de a realizmust mindenki csak a szeretetlenségének, a hidegségének tudta be. Szóval az őszinteség egyfelől: ha reálisan látom a gyerekemet.

Másfelől, hogy belátom: ember vagyok, a kapcsolatok, tetszik, nem tetszik, input-output, adok-kapok alapon működnek, s előbb-utóbb mindenki azt kapja a kapcsolataiból, amit előbb beletett. S ez, gondolom, sokaknál kicsapja a biztit, mert a szülői szeretetet lehozza a mennyből a Földre. Azt mondja: sérülhet. Azt mondja: átalakulhat. S azt mondja: olyan, mint bármilyen kapcsolat (elrontható, fogyasztható, dagasztható, lehet távolságtartó, reménytelen és így tovább). S ezt valamiért nem szabad kimondani. De miért nem? Képtelenek vagyunk, nem merünk szembenézni a kudarcunkkal (ha a miénk egyáltalán)? Vagy feldolgozhatatlan, hogy tehetetlenek vagyunk, mert nem tudunk mit kezdeni a gyerek lényének a reménytelenségével (s ezért jobbára terelően csak úgy fogalmazunk: a problémával)?

*

A regény befejezése, minden erénye, őszintesége ellenére az utolsó egy-két oldal ezért számomra elfogadhatatlan. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Eva a történtek, a vesztesége után ekkora pálfordulásra képes. Bár az emberi lélek hatalmas öncsalásokra képes. Akár… (De valahogy mégsem…)

*

Zseniális darab, na! De komolyan. Mert valóban: fehér holló mód őszinte. Közhelyesen: tabudöntögető.

5/5

(Megírás időpontja: 2014)

Paul B. Coleman könyve a liberális demokráciák cenzúrájáról szól. A liberális demokráciák a gyűlöletbeszéd korlátozásán keresztül valósítják meg a cenzúrát és köpik ezzel szembe mind a liberalizmust, mind a demokráciát. 

A könyvnek már a címe is ínycsiklandozó. Ízlelgessük csak! „A közönséges ember”. Mi a közönséges? Ami mindennapi, amiben nincsen semmi rendkívüli, ami alpári és híján van minden cizelláltságnak, műveltségnek finomságnak. Ki a közönséges ember? Aki alpári, trágár, akinek a viselkedése nem kulturált, aki híján van minden finomságnak, árnyaltságnak. No, és az ő „diadaláról” beszél Legutko. Hogyan arathat diadalt a középszer mocskos része?

Azért elgondolkodtató, hogy az összes régi magyar gesta beszél Nimródról, a hun-magyar, szkíta-magyar rokonságról. Nézzétek csak meg! 

Tényleg, történet: egy ruszin barátom, aki valamikor a magyarországi ruszinok szövetségének (azért nm írtam nagy betűvel, mert nem tudom, ez-e a pontos nevük) az elnöke volt, Finnországban járt, valami nyelvészeti konferencián. Megkérdezte a finn nyelvészeket, mi a véleményük a finnugorizmus tanításáról. Finoman szólva kimosolyogták: „Nálatok van még, aki ebben hisz?”

5/5

(Megírás időpontja: 2011)

Üdvözlök mindenkit!

Szeretek olvasni. 

A nevem Mohácsi Zoltán, vagy ahogy jobbára mindenki ismer vagy négy évtizede: Moha. 2017-ben ötvenéves vagyok. Amióta tudok olvasni, értsd, általános iskola első osztály, azóta olvasok. Úgy maradtam. 

Egy könyvekkel foglalkozó oldalra közel ezer könyvértékelést írtam eddig. Gondoltam, hogy egy saját blogban is megörökítem ezeket az értékeléseket. 

Vannak alapművek, amelyek ezért vagy azért, de kitörölhetetlenül rögzülnek az emberben. Természetesen nem mindenkiben ugyanazok. Van, amikor a művel való találkozások körülményei is ezerrel megmaradnak, vn amikor csak egy nagyon fontos gondolatfoszlány által válik mérföldkővé, életalakítóvá valami. Emlékszem, Mike Oldfield  Platinum című lemezével való találkozás (egy nyáron át hallgattam, szinte szakadatlan) vagy Peter Schaffer Equus-ának Sidney Lume-féle filmváltozata, abból is Dysart professzor utolsó monológja. De ilyen volt a Tizenkét dühös ember is. Nagyimmal laktunk kettesben az Üllői úton, csak az ő szobájában volt tévé, és péntek esténként, rohadt késő éjjel fantasztikus filmeket vetítette. Így láttam az Equus-t is, és a dühös embereket is. Egyikről sem tudtam semmit, de mindkettő bevésődött, örök élmény, meghatározó darab maradt.

Mondjuk mindkettő Lumet-rendezés.

A dühös emberek minden eredeti változatát ugyanaz az ember követte el: Reginald Rose. Szerintem ha mást nem csinált volna az életében, már ezzel örök életű marad.

A sztori, gondolom, mindenki számára ismert. Megölnek egy embert egy amerikai város lepukkant negyedében, szemtanúk vannak, alibi nincs, igaz ujjlenyomatok sincsenek, e kétségtelen, a tizenhat éves fiú pár pofon miatt végzett az apjával. A tizenkét esküdtet bezárják döntéshozatalra, csak egyöntetű szavazás alapján dönthetnek, s ha bűnös a fiú, megy a villamosszékbe. Meleg van, mindenki unja az egészet, annyira egyértelmű az ügy, el is határozzák, hogy egy gyors szavazással lezavarják a döntést, mindenki mehet, amerre lát, van, akinek egy focimeccs múlik a gyorsaságon.

De egyvalaki, a Nyolcas, azt mondja, ne siessék el a dolgot, emberélet múlik a döntésükön. Mindenki hülyének nézi. Nyolcas nem mesterdetektív, nem lángelme, nem megdönthetetlen intuitív mester. Ő a nyolcas számú esküdt. Aki azt mondja, egy ember élete megér annyit, hogy kicsit elgondolkodjunk felette.

És dőlni kezdenek a látszólag sziklaszilárd bizonyítékok. a mindenki által szikla szilárdnak vélt történések összeomlanak, és végül arra a következtetésre jutnak, hogy nem, nem a fiú követte el a gyilkosságot.

Amikor először láttam a filmet, az tűnt fel, hogy az esküdtek végső soron rohadtul nem, vagy csak a bulvár szintjén foglalkoznak a gyilkossággal, mégis nagyjából mindenki személyes ügynek, identitáskérdésnek tekinti a fiú elítélését. Van, akit a saját múltja, van akit a negatív előítélete motivál, és van akit mindössze a pillanatnyi érdeke. De mindenki menne már haza a francba, mert unják a társadalmi kötelességüket. Miközben hatalmas a felháborodásuk a gyilkosság felett, voltaképpen rohadtul nem érdekli őket az eset teljes súlya.

Érdekes az is, hogy az fiú bűnösségében hívők, akik teljesen nyilvánvalónak tekintik az igazságot, akik úgy vélik, ha a védő és az ügyész sem tudott semmi többet, illetve kevesebbet kihozni a bizonyítékokból és a tanúkból, akik mintegy társadalmi konszenzust látnak a fiú bűnösségében, mindvégig úgy gondolják, hogy nincs semmi megbeszélnivaló. Csak a látszat és a kötelesség kedvéért egyeznek bele abba, hogy egyáltalán szóba álljanak az egyetlen ellenvéleménnyel. Ők azok, akik egyből agresszívek, és akik rendszeresen személyeskedésbe fognak, hogy az érveiket megtámogassák. Érdekes, hogy amikor átkerülnek a másik oldalra, elcsöndesednek, és empatikussá válnak.

Rose mondanivalója minden szájbarágás nélkül is többrétegű.

Mert szól arról, hogy a negatív előítélet gyilkossá válhat, „abból” a közegből senki ne várjon semmi jót. Ez mára közhely.

Aztán szól arról is, hogy a vélt objektivitás jobbára nem tényeken, hanem felszínes belső előfeltevéseken alapszik.*

Aztán szól mg arról is, hogy sem a szakemberi megközelítés, sem a társadalmi összhang nem garantálja semminek az igazság voltát. „Miért gondolja, hogy magának igaza van? Az ügyvéd nem vette ugyanezt észre?” Hát, nem. Vagyis továbbra is érvényes a graffiti igazsága: „Egyél sz@rt! Hétszázmilliárd légy nem tévedhet!” Még a szakemberek összecsengő véleménye sem feltétlenül az igazság maga, mert őket is befolyásolja a világnézetük, a projekcióik, az előítéleteik.

Aztán szól még arról is, hogy a szemtanúk szinte a legritkább esetben használhatók fel bárminek a bizonyítására, hiába is tartja ennek ellenkezőjét a közvélekedés.**

Aztán szól arról is, hogy miközben mindenki rohadtul kompetensek tartja magát mindenben, mindenről veszettül határozott véleménye van, voltaképpen a kompetencia és a vélemény rigófing a szélben.
Szól még arról, hogy legtöbbször az zavar a másikban, ami önmagunkban zavar bennünket. „Megölöm! Megölöm!” – üvölti az egyik esküdt a másiknak, aki az előbb bizonyítéknak tekintette, hogy a fiú azt kiabálta az apjának, hogy: „Meg foglak ölni!”

Valahogy úgy érzem, a Rose által kiaagyalt történet az életünkről szól, a képmutatásinkról, a világról és önmagunkról kialakított előítéleteinkről, a felszínességünkről és a közönyünkről.

S bizony, Rose optimista. Azt mondja, a józan ész elvezethet a feloldó, logikus, ésszerű konszenzusig. Én nem vagyok ennyire optimista.

Eddig végig a filmről beszéltem. De közben nem is, mert a könyv, vagyis a drámaváltozat gyakorlatilag csont ugyanaz. Olvasva viszont marhára zavart, hogy a kizárólag a számukon nevezett esküdteket rendre kevertem. Iparkodtam legalább a borítón levő színészekhez kötni őket, hogy ne legyenek teljesen felcserélhetők. De olyan rövid a dráma, hogy mire belejöttem volna, már véget is ért az olvasás.

 *  vö.: https://moly.hu/konyvek/theodore-dalrymple-az-eloiteletek-dicserete
** „…a téves azonosítás a hibás bírósági ítéletek leggyakoribb oka. Az Ártatlanság Projekt (Innocence Project) nevű szervezet például megállapította, hogy a később elvégzett DNS-tesztek alapján utólag felmentett több száz elítélt 75%-át azért ítélték el, mert a szemtanúk pontatlanul azonosították a tettest. Azt hihetnénk, hogy az ilyen felismerések nyomán alapjaiban átgondolják a rendőrségi szembesítés egész folyamatát. Sajnos az igazságszolgáltatás rendszere ellenáll a változásoknak, különösen, ha a változtatások alapvetőek – és kényelmetlenek.”  (Leonard Mlodinow: A tudattalan, 2012)

5/5

(Megírás időpontja: 2011)