Se hús, se hal… A szerzőnek határozottan van stílusa. Jól ír. Valami olyasmit képzeljetek el, mint amikor Hernádi Gyula dokumentumregényt ír. Van benne egy komoly adag távolságtartás mindentől (amikor nincsen, pl. a befejező fejezet, az nem is lett meggyőző), embertől, történéstől egyaránt. Néha olyan érzésem volt, hogy a koncepciótól is.

A könyv címét egyszerűen nem értettem, ahogyan a boszorkányos fejezeteket, de hagyom magamat meggyőzni. Rendben van, tanár úr E/1-ben meséli a történetet, de ettől a történelmi villogás még nem tudott szerves részévé válni a cselekménynek: nem támasztott alá, nem magyarázott, nem utalt, bár kétségtelenül élvezetes volt. Ahogyan pl. egy festmény leírásánál is elismerőn cöcentettem.

S akkor a bajaim. Miért volt vaj' szükség az E/1-re? A tanár úr úgy volt részese az eseményeknek, hogy voltaképpen nem volt részese, csak nagyon kicsit. Miért nyomoz, amikor minden a felszínen zajlott, és amikor a történet vége is egyértelmű (aminek a tanár úr részese volt). S a tanár úr nyomoz, sok évvel az események után. Miért kel nyomozni, amikor minden a felszínen, nyíltan zajlott? Miért évekkel később kell nyomozni?

Apró, de zavaró hiba, hogy nem eldöntött, ki írta az előszót. Ha a szerző, akkor mit keres a regény szövegében az íróbarátra való utalás, aki három szó használatát megtiltotta a szerzőnek, aki egyet mégis használ, és már csak kettő maradt? Nem figyelt a szerkesztő…?

Volt néhány pillanat, amikor még izgultam is kicsit. De nagyon nem tudtam, mert a szereplők mindegyike távol volt tőlem. Dokumentumregény, ugye, mit várok.. Illetve nem tőlem voltak távol, hanem személytelenek lettek. Vastag filctollal húzott alakok, részletek nélkül. 

De akkor kinek szurkoljak, kivel érezzek együtt? 

Ugyanakkor a mozgalmas jelentek jól vannak megírva, s az ember önkéntelenül a jó oldalra áll.

Nem fogom újraolvasni. 

De ha Busch Péter valami mást ír, arra kíváncsi leszek. Ne krimi legyen!

2,5

(2013)

Ajjaj! A könyv semmiképpen sem tudományos történelmi munka. Nem is elfogulatlan (manapság egyre inkább úgy hiszem, hogy sem világnézeti, sem történelmi elfogulatlanság nem létezik, csak ezekkel a szavakkal való porhintés), mert beavalottan nagyon is az. Nem csupán elismeri a Kormányzó érdemeit, hanem szeret is őt, fel is néz rá emberileg.

S itt kap különös, számomra nem mindig értékelhető csavart a könyv: azért, hogy Horthy tetteit földközelbe hozza, a szerző a saját katonaélményiből rávilágítani arra, mit is ért azokon az erényeken, amiket Hothynak tulajdonít. S itt bizony nagyot bicsaklik a tartalom, mert valami nagyon sztereotip a megközelítése a magyar bakáknak. Isten bizony én lennék az első, aki hallelújázik a magyar bakák becsületességén, lovagiasságán, a macska-mód földre eső derűjén, pragmatikusságán, de valahogy olyan érzésem van (pl. Joseph Heller-től fertőzötten), hogy ez, ha akarom, így van. Ha akarom, akkor meg (mondjuk ezt meg Cseres Tibortól fertőzötten írom) nagyon nem.

S a személyes memoárrészletek miatt valahogy szétesik a könyv. Egyfelől, mert a többi része történelmi beszámoló, értékelés, míg ezek nem azok, tehát a stílusuk is más. Nagyon.

Ami viszont tetszett. Sorra veszi a Horthy ellen leggyakrabban felhozott vádpontokat: fasiszta volt, antiszemita volt, revizionista volt és belépett a háborúba. S iparkodik meg is cáfolni ezeket a vádakat. Voltaképpen sikerrel. Persze, lehet vele vitatkozni, mert kivel nem lehet (mondjuk nekem az jutott eszembe, hogy Gyurkó Kádár-könyve is hasonló megfontolásból született, s talán az eredményük is hasonló), de azért érdemes elgondolkodni az érvein. S mondjuk rögtön utána elolvasni Nemeskürty Búcsúpillantás című könyvét, ami bennem alapvetően más árnyalatokkal gazdagította Horthy személyét és a róla elnevezett 25 évet, mint azt ahogy addig tanultam és megszoktam.

3/5

(2013)

Bajban vagyok. Mondjuk nem először és valószínűleg nem utoljára. Az értékelésemmel kicsit megint széllel szembe megyek.

Ezt a könyvet teljesen a moly.hu hatására kerestem meg a könyvtárban és olvastam el. A véleményeitek és a kiírt idézetek teljesen megfogtak, kíváncsivá tettek.

A stílusa hihetetlenül zamatos, és mivel ki máshoz, hát GGM-hez lehet leginkább hasonlítani, az utánzás gyanúja nélkül; úgy fest, Dél-Amerika az már csak az irodalomban, ami. Emiatt nagyot csettintettem a nyelvemmel. 

Ahogy aztán a szereplők megformálása miatt is: mert annyira éltek, hogy Csatakosnak majdnem a szagát is éreztem, ahogyan a kenuban érkező hullán az ocelot macskaszagát is. (Ilyet eddig csak GGM tudott velem elérni, olvasás közben szagokat érezni!) Miközben úgy kellett utánanéznem, mi is az az ocelot.

A történet is csettintett velem: mind az időbeli ide-odázással, mind a cselekményvezetéssel. Ahol kellett, izgultam, ahol kellett, nevettem, ahol kellett, elérzékenyültem.

S akkor a széllel-szembenségem: az egész nem állt valahogy össze. Ahogy elértem az utolsó oldalra, csalódott voltam. Valahogy olyan „ja, csak az ocelot-sztori volt a habarcs?”-érzésem volt. Olyan, „ne már, ez kevés, valamit még”-érzésem volt. 
s azt hiszem, a fő baj, hogy nem tudom megfogalmazni a hiányérzet okát, hiszen az ocelot-sztori is gömbölyű. Csak valahogy a végkifejlethez képest túl nagy a fenékkerítés.

S végtelenül sajnálom, mert ahogy indult, ahogy, ment… S mondom, szagokat éreztem. GGM után először!

3,5/5

(2013)

Ha nem lenne vérfagyasztó mindaz, amit olvasok, azt mondanám, vicces a könyv. Ugyanis kicsit olyan, mint a mese, amikor a főhős azt az utasítást kapja, hogy övé a nagy kincs, ha x napig nem gondol a majomra. S naná, hogy lehetetlen valamire tudatosan nem gondolni, mert ha arra gondolok, hogy nem gondolok rá, naná, hogy gondolok rá.

Szerzőnk ilyen majom-útravalót ad a könyvével: ne gondolj arra, hogy az olvasottakat bárkire is alkalmazod, nyájas olvasó, magadra sem, másra sem, mert egy ilyen könyv elolvasása nem ad képzettséget ehhez, és a pszichopata-állapot olyan komplex valami, ami egy outsidernek tutira nem sikerülhet. S aztán nyomja az infókat ezerrel.

Amitől az ember hátán futkározik a hideg, rettegni kezd, s gondol erre-arra, s naná, hogy másodperceken belül a majomra, mert, ugye, megtudjuk, egyre több és több pszichopata vesz körül bennünket. Csak idő kérdése, hogy a közvetlen közelünkben is felfedezzük valamelyiket.

Majom!

4/5

(2015)

Haruki. 

Nagy váradalommal fogtam bele. 

Mindvégig nagyon élveztem. 

Az elején még magamra is ismertem jó néhány momentumban; voltam tízen-huszonéves, meg folyamatosan szerelmes, meg volt, akit nagyon megtapostam, pedig egyáltalán nem érdemelte meg. Szóval volt azonosulás, rendesen.

Aztán valahol elveszett az azonosulás. A múltból felbukkant, titokzatos, magáról semmit el nem áruló, már nem sánta nő egy idő után idegesített, ahogyan a főhös szolgalelkűsége. Mert nekem nem a szerelem dicsőítése volt, amit művelt, hanem a totális sodródás, az önfeladás teljessége. Eszembe jutott egy kamaszkorom végén talált aforizma:

„Senki sem szerethet, ha nem jogosítja fel a viszontszerelem reménye.”

Mert a nő nem szerelmes volt, hanem csak használta a férfit. 

Merem mondani, mert iylen tapasztalatom is volt. Egy barátom felesége ekkor ezt mondta nekem. „Hülye vagy, Moha! Vedd észre, zsebmoha lett belőled! Előránt, amikor szüksége van rád, de nem állandóra kellesz neki, csak mikor neki van hiánya, amikor a nőiességét kell, hogy megtámogasd a szép kis lelkeddel, a szavaiddal, az érintéseiddel.”

S aa történet végén nem döntés van, csak kényszer-szülte megoldás: főhősünk marad az egyébként szeretett anyuci mellett, de nem azért, mert így dönt, hanem csak azért, mert az őt marionettként használó nőci eltűnik balfenékre. Puff neki! 

Ehhez képest Robert James Waller madison-megyei hősnője valóban hősnő, lehet gondolkodni, vitatkozni a döntéséről (jómagam életem két különböző korszakában teljesen másként ítéltem meg a döntését, attól függőn, hogy éppen hol álltam). De az döntés volt, nem sodródás.

Nagyon hiányzott Haruki harukis-stílusa. Mert nekem anélkül csak egy szimpla önfeladós szerelmes története olvastam. Egyszer, mert többször biztosan nem.

2,5/5

(2013)

A kiadók boldog-boldogtalanja hivatkozott már tenger író kapcsán Márquez-re.

Olyannyira, hogy én már nem hiszek nekik. GGM kitalálta, megalkotta, használta a mágikus realizmust. S ez annyira övé, hogy bárki más hozzányúl, kudarcra van ítélve: csak klón lehet.

Gondoltam eddig, a tapasztalataim alapján. Milena Agnus két vállra fektetett. Már az első, nyolcsoros fejezetével.

Úgy alkalmazza GGM eszközeit, hogy elhiszem neki, hogy ez az ő stílusa. Egyetlen eszköznél lógott csak ki a lóláb: a kronológia, az események datálásnak eszközénél, amikor valami olyan idő-jelzőt használ, ami a történethez nem szorosan kapcsolódik (pl. akkor történt valami a nagymamával, amikor a 180-as törvény eltörölték). De mondom, levett a lábamról: nem csak megbocsátottam neki, hanem hívévé lettem.

A könyvet Szerelmetesfeleségtárssam csak könyvjelzőnek nevezte. Nem fikázta, hanem a terjedelmére utalva. Száz oldal az egész. Mégis három napig olvastam. Nem csupán az időhiány miatt, és nem azért, mintha nehéz lenne a szöveg. Untalan visszalapozgattam, gyönyörködtem a tömörségében, kifejezőkészségében, a plasztikus jellemzéseken, a mindennapinak jelzett, de csoda történéseken.

A leghihetetlenebb az, hogy a sovánka száz oldal több, mint teljes, és semmi hiányérzetet nem hagy maga után. Hacsak azt nem, hogy: naaa, hadd olvassam még!

S az utolsó fejezet üt, mint a kalapács!

Murakami Haruki A határtól délre -je után nagy megkönnyebbülés volt ilyen szerelmes könyvet olvasni.

5/5

(2013)

A kötetet a Kohlhaas miatt happoltam. Nem bántam meg. 

A szöveg szikár, szinte dokumentumszerű, mintha csak egy középkorbeli riporter közvetítené az eseményeket, bár a kiszólások, a párbeszédek mégis élővé, irodalmi szöveggé teszik.

A történet voltaképpen döbbenet. Elsősorban a mai áthallásai. A mai magyar áthallásai. Az, hogy a jog az, amit a jog alkalmazói jognak gondolnak. S az, hogy aki érvényesíteni akarja a jogait, jobbára falakba ütközik, örülhet, ha nem pusztul bele a kapott jogainak védelmébe.

Ahogyan Kohlhaas idejében is volt. Csak a jogalkalmazás során a mélyben levő összefonódások, érdekkapcsolatok, véletlenek és tudatosságok mégis a jogszerűség látszatát voltak csak képesek felmutatni, a jog tartalma a kukába került.

Félek, a könyvnek nem csupán a formája, a szerkezete, a stílusa örök értékű, hanem a tartalma is.

*

A dráma most nem fogott meg. Tán majd egyszer.

4/5

(2013)

Jujjj! 

Kamaszkorom egyik legkedvesebb olvasmánya volt a Szíriusz -sorozat első néhány darabja. Ezt nem olvastam akkoriban. 

S most kicsit van kétségem, hogy milyen volt az, amit olvastam. Eddig felnőtt fejjel sem csalódtam a gyerekkori kedvencekben. Ez nagyon nagy csalódás volt. :-(

E. R. Burroughs könyvei egyfelől árnyaltak, a párbeszédek hihetetlenül kidolgozottak és a szereplők végtelenül finomak ehhez képest. Őt nemrégen olvastam, és még tudtam élvezni. Szíriusz kapitányt nem. Pedig akartam. 

Leginkább a párbeszédek akasztottak ki. Nem is tudom, hogyan mondjam, nem akarok erős szót használni, de… egyszerűen dilettánsok. 

A cselekmény, pedig az alapötlet voltaképpen nagyon jó, valami olyan szinten naiv, hogy az hihetetlen. Pl.: amikor a szereplők nem tudják, mit tegyenek, merre keressék a keresnivalót, Csibész, a robotkutya éppen akkor talál egy elefántcsont-darabot, amiről perceken belül kiderül, rájönnek, hogy voltaképpen térkép, hol találják a keresendőket. Mindig éppen pont valaki, pont akkor, pont azt, pont ott, pont jól, pont pontosan, pont, pont pont….

Nem akartam lehúzni a könyvet. De nem tudtam nem… Lehet, igaza volt az Eta felhasználónevű felhasználónak a moly.hu-n: kegyeletből nem szöveges-értékelte ezt a könyvet.

De mi tetszett nekem ebben gyerek-koromban? Egyszerűen fel nem fogom. Pedig a Tarzan-könyveken éreztem, hogy bár élvezetesek, egyszerűen nem komoly, nem jó irodalom.

2,5/5

(2013)

Mert Jankovics Marcell valóban a hitéről beszél a könyvecskében. Arról nem ő tehet, hogy mivel a hitéről beszél, és őszintén beszél, nem tud besorolni a keresztény dogmatika rendjébe. Mert Jankovics Marcelltől távol áll minden, ami dogmatikus. Katolikusnak vallja magát, értékeli a kereszténység lényegét, de közben elmondja, hogy a meghaló és feltámadó Isten nem a zsidóság és nem a kereszténység találmánya, pusztán kisajátítása. elmondja azt is, hogy ennek ellenére nincsen baj a meghaló és feltámadó Istennek Jézusban történt inkarnációjával sem. De mindezzel együtt Jankovics Marcell hite, ahogyan az a könyvből lejön sokkal inkább mondható univerzalistának, szinkretistának, mint kereszténynek. Mert Jankovics Marcell nem dobálja a szemétbe a kereszténység előtti jelképeket, jelentéseket sem. Nem véletlenül írt könyvet a Napról, a fáról, a csodaszarvasról. saját bevallása szerint sem rendezte még dogmatikus rendbe a hitét, és valószínűleg már nem is fogja, ha eddig nem tette.

Na, most: posztkeresztény gondolkodásom riasztócsengőjének az univerzalizmusnál és a szinkretizmusnál meg kellett volna szólalnia. Nem tette. Kerestem az okát. Azt hiszem, megtaláltam. 

Jankovics Marcell ugyanis nem összemossa a vallásokat, hanem a közös lényeg felől közelíti meg őket. Nem azt mondja, hogy minden jó, csak mazsolázzunk bátran, hanem azt, hogy van egy ősi, közös Isten-tudatunk, és minél mélyebbre megyünk az időben, ez annál mélyebb, annál tisztább, annál inkább természetes. 

Ha nem is győzött meg, de nem kaptam tőle sikítófrászt, hanem újraolvasgattam a gondolatait. Mert, azt hiszem, valamit sikerült felfognom a nem dogmatikus hitéből. Amivel első sorban azt vallja, hogy a világot bizony egy nagy szervező erő hozta létre és tartja fent a mai napig, illetve a világ állapotát nézve, nagyon hamarosan át is alakítja azt. 

A rajzfilmjeit eddig is szerettem. (A Fehérlófia -t nem annyira, Az ember tragédiája mostanság vár rám. Komolyan kíváncsi lettem a könyveire is.)

4/5

(2013)

Nem előszőr és valószínűleg nem utoljára vagyok bajban könyv értékelésekor. Türk Attila alias Szatmári Jenő István könyve ugyanis némileg ambivalens gondolatokat keltett bennem. A könyv témája érdekes, naná!

A könyv témája a címében foglaltatik: kik vagyunk, mi magyarok, honnan jöttunk, mi is a valódi őstörténetünk. A szerző a ballibsi önmagyargyalázás és a turbómagyarkodó nézetek között helyezkedik el. Nem fogadja el sem a genetikailag sem alátámasztható, halszagú finnugor kapcsolatokat, de elveti a szkíta, pártus, atlantiszi rokonságot is. Amit ír, vitatható, álláspontja azonban kiegyensúlyozott.

A stílusa azonban… Hm, nem is tudom. Saját bevallása szerint rendelkezik egy doktori diplomával. Történelmivel. Amit más témában írt. Ez egyfelől alátámasztja, hihetővé, elfogadhatóvá teszi, hogy a könyv témája valóban saját kutatásaiból származik, saját és nem összemazsolázott tényeket, következtetéseket tartalmaz. De Türk Attila kiszólásai a szövegből (pl.: Igazááán? Ezt jelentené? ) valahogy némi gagyi alapízt adnak az olvasottaknak. Tudom, hogy nem ezt kellene nézni, hanem az általa sorjáztatott tényeket, illetve utána nézni, hogy tények-e egyáltalán, de a hasonló, suta megfogalmazások eleve elbizonytalanítanak. S erre a bizonytalanságra csak rátesz, hogy az Irodalomjegyzék -et elolvasva (ami formájában nem irodalomjegyzék, mert jobbára nincs se évszám, se kiadó az említett könyveknél) csak lestem. Mert valóban említ olyan könyveket, amik egy ilyen munkában teljes joggal hivatkozási alapok. Ámde fittyfenét keres egy történelmi esszében hivatkozás alapként több szépirodalmi mű? Elfogadom én, hogy Szántó György vagy a mongol hódításról trilógiát író Jan nagyon utánanéztek a témájuknak. De végeredményben mégis szépirodalmat és nem történelemkönyvet írtak.

Továbblépve: a könyv háromnegyedétől a mongol-tatár hódításról és az akkoriban Magyarország területén lezajlott eseményekről olvasunk. Érdekes, amit megtudunk, csak éppen a szervességet nem találtam az addigi mondanivalóval. Mert az már a címben feltett kérdésre válaszol. A kunok, jászok, besenyők történelmi magyarországi viszonyulásai, tevékenységei szerintem már nem a közös/nem közös múltat határozzák meg.

Összességében jó gondolatkísérlet a könyv, a maga meghatározása szerint könnyed, népszerű formában megírva (ez valami fajsúlytalan, pamflet-ízt kölcsönöz neki), miközben a tények (?) amiket felsorakoztat valóban azt sugallják, hogy tudja miről beszél.

3,5/5

(2013)

Nem először és minden bizonnyal nem utoljára vagyok bajban az értékeléssel. Most azonban nem a könyv miatt, hanem a saját műveltségem komoly likai miatt.

A téma meglehetősen csekélyke része a Bibliának: mi a csuda történt Betlehemben, amikor a bölcsek, mágusok (és nem három és nem királyok, és nem Gáspár, Menyhért, Boldizsár) meglátogatták a kisded Jézust? Mi vezette őket, miért keltek útra, kik voltak ők, és mennyire támasztható alá mindez a tudomány, az asztronómia (és nem -lógia alapján)?

A szerző azt mondja, nem történt csoda, csak egy rednkívül ritka természeti jelenség. S a bölcsek, mágusok is természetes úton jutottak az ismeret birtokába. S alapvetően mindkettő csoda, csak nem abban az értelemben, ahogyan mi használjuk. Az előbbi a Jupiter és a Szaturnusz együttállása volt (érvekkel bizonyítja), az utóbbira pedig a válasza: káldeus papok voltak, Babilon felől, ismeretük pedig egyrészt Babilon roppant fejlett, művelt csillagászatából, másrészt a zsidók babiloni fogságában gyökeredzett.

Nem vitatkozom vele. Nagyon kiterjedt csillagászati ismeretekkel támogatja meg az érveit. Amiket jobbára nem értek, de elfogadok. Másfelől nagyon logikus kultúrtörténettel és történelemmel. Ami viszont egyre közelebb áll hozzám. S alátámaszt néhány érvet, ami mostanság olvastam. Emiatt örültem, hogy a kezembe került, elolvashattam. Meg kellene szerezni…

A legmeglepőbb rész számomra a függelékben volt, ahol a mágia, vallás, tudomány összefüggéseiről ír, egyáltalán nem a megszokott kocka-keresztény formában, hanem egy vadonatúj megközelítésben, anélkül, hogy az általános keresztény hozzáállásból engedne, megalkudna.

Ja, a szerző katolikus pap. Ez nekem, jelen esetben pozitív.

3,5/5

(2013)

Lépten-nyomon találkoztam vele, ezért vettem csak a kezembe. Aztán mire felfogtam, hogy olvasom, már vége is volt. 

A könyvecske (Szerelmetesfeleségtársam definíciója a hasonló terjedelmű könyvekre: nem könyv, csak könyvjelző) egyik fő erénye a terjedelme. Nem mintha sok lenne vaskosabban, de valószínűleg sok lenne. A tömörített, szikár, mégis lírai nyelvezet viszont kiemeli mindazt, ami nincs benne a szövegben. S valószínűleg ez a legfőbb érdeme. Nincsenek giga jellemrajzok, nincsenek súlyos párbeszédek, nincsenek érzékletes tájleírások (pedig jócskán utazós-könyv), nincsenek kritikus társadalomrajzok. 

Nem mondanám, hogy semmi sincsen, mert történet az van. S tudatosan nem írtam nagy t-vel, mert annyira a történet se történet. Mert voltaképpen szerelem ide, egzotikus utazás amoda, voltaképpen nem történik semmi.

Azt nem mondom, hogy konfliktus nincsen, mert az van. Hogy mekkora, s hogy mennyire más irányú, mint azt az ember sejteni véli, csak az utolsó lapokon derül ki.

Gondolkodtam, miért is sikeres vajon a könyv? Kivel azonosulnak az olvasók. A jobbára, vélem, női olvasók. A kalitkába zárt nemjapánszeművel? Henri-val? A feleségével? S miért?

A nemjapánszeműhangtalan ránéz az európai férfira, nyilvánosan kokettál vele, iszik a csészéjéből a férfija jelenlétében, onnan, ahonnan az ivott. Kikezd Henri-val. Ismerve a japán szokásokat és temperamentumot. Eszetlen. Vagy kétségbeesett. De inkább az előbbi. Valahogy nem tűnik azonosulási pontnak.

Henri egy nemjapánszemért eldobja, amije van. Valószínűleg, mert nem tudja, mije is van. Némi dizájn, némi kémia (tudom, jaj, mennyire fontos), s összeomlik minden, eszetlenné válik. Álomért dobja a valót, s ott ragad az álomban. Miközben a valóság körülölné, s megadhatna neki mindent, amire vágyik. S úgy csinál, mintha, de a gondolataiban a nemjapánszemű bolyong szüntelen. Vagyis a való világban hazudik. 
Nem annyira azonosulási pont. Férfiiként hadd tegyem hozzá: nem férfias megoldás. S azt is, ami a következő bekezdésben lesz.

A felesége: nos, ő megteszi, amit úgy véli, megtehet. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha már más bőrébe bújva ennyire elengedi az erotikus fantáziáját, sokkal jobban járt volna, ha nem szenved a japán nyelvvel, hanem ő maga teszi meg a gyakorlatban, amit leírt. (Férfiiból vagyok, azért mondom; mert a közhely is azt mondja, hogy a nők két dologgal tudnak egy férfit igazán megfogni. A másik a főzni tudás.) 
Így bizonyos értelemben a feleség is csak nyavalygott, ha meghatótó is, amit tett. Megható, de voltaképpen felesleges, céltalan az érzelmi önfeláldozása. Mert mi lehetett volna a következménye? Amikor Henri vele van, nem vele van, hanem a fantáziájával. S voltaképpen így is így volt. De ez nem cél. Ez köllene a francnak!

Nem is akartam ennyit írni! A könyvtárban járok majd még a B-betű felé.

5/5

(2013)

Olyan érzésem volt, hogy ez a könyv nem lenne más, mint a kiadó ordenáré blöffje.

Olvastam manapság több olyan hipotézisekkel teli könyvet, amely egyfelől Jézus nemzeti hovatartozását firtatta, meg olyat is ami a Bibliában leírtakat kritizálta, ilyen-olyan szempontból, meg olyat is, ami Jézus Bibliában leírt üzenetét próbálta újraértelmezni. Mindegyikben voltak logikai bakik, vagy éppen szerkesztési hibák. 

Ezzel a könyvvel még azokhoz képest sem tudtam mit kezdeni. Még az utószó is komolytalannak tűnt. Azért egy elvileg tudományos szenzáció kiadásakor Graves szépirodalmi tevékenységében elmerülni…. Hát nem tudom... Illetve tudom. Bár ilyet is olvastam manapság: Türk Attila is emelt be történelmi munkájába szépirodalmi műveket, mint hivatkozást, s tette ezt vérkomolyan.

Érdemben: nincsen véleményem erről a könyvről. Nem tudom elképzelni Jézust, amint ommm-okat zsolozsmázik, és köldök-bámul. Nincs ebben semmi tudományos, még a teológiai érvelésre is méltatlannak érzem a kérdést.

Maga a szöveg, meg olyan, olyan semmilyen. Alapvetően az író kalandjaival, ahogyan a szöveghez jutott, nem is foglalkoztam. Conan Doyle történeteire emlékeztetett. 

0/5

(2013)

Jaj, Bakos Attila, mit mondjak az Ön által írt könyvre?

Mert egyfelől nagyon tisztelem azért a vehemenciáért, ahogyan iparkodik ezt a sárba döngölt nemzetet nem politikai úton felemelni.

Másfelől nagyon tisztelem mindazért a tudásért, amit ebben a könyvben (is) felsorakoztatott. Hihetetlenül szerteágazó ismerete van a vallás, vallástörténet, legendák világában.

Viszont hadd mondjam meg Önnek: az egymásra halmozott ismereteivel, így, ahogyan megjelent, egy mai ember nem tud mit kezdeni. Nem, mert hiába rettentő izgalmasak a fejezetcímek, az olvasó elveszik a nevekben, a citált istenekben, istennőkben, összefüggésekben, vallásos gyakorlatokban, eszmékben, nyelvészetben. Nemcsak elveszik, de teljesen elveszik. Az még lejön az olvasottakból, hogy mindennek magyar gyökere van, s a magyar egy szent nyelv, szent nép. De az összefüggések nem tiszták, nem világosak. Sőt!

A XX. század gyermekeként, életem nagy részében jobbára a judeo-keresztény kultúrkörben léteztem,  gondolkodtam. Majd' húsz évig tagja voltam egy keresztény közösségnek is. Így olvasom a könyvét. S magyar vagyok. Így voltaképpen szívből vágyom, bár igaza lenne! Azonban el kell mondanom: a keresztény közegben hallottak meglehetősen koherensnek tűnnek számomra. Az Ön tollából származókhoz képest mindenképpen. Volt a gondolatoknak eleje, közepe és vége, és volt, ami szervesen összekösse őket. Nem mondom, hogy néha nem bicsaklott meg a logika, és nem mondom, hogy nem voltak kérdéseim, hiányérzeteim amott is. Nem mondom, mert hiteltelen lenne; ott kellene akkor ma is lennem, de nem vagyok ott.

Ha jól értem, az eredeti világvalláshoz legközelebb eső vallást, hitet valahol Indiában kellene keresnünk, meg a Bhagavad-gítában. A problémám ott van, hogy fogalmam nincsen a buddhizmusról, az isteneiről, a megtestesülésekről, semmiről. Így sajnos a könyve nagy részében említett fogalmak, nevek, istenek a levegőben lógtak számomra. S Ön nem nagyon segített a megértésben. A hite rendszerének csak szétszórt nyomait leltem. Bevallom, sűrűn lapozgattam is emiatt. Valahogy úgy jártam (bár az ott olvasottak még jobban beilleszthetők voltak eddigi ismereteimbe), mint Badiny Jós Ferenc könyveivel, akiről Nicolas Notovitch Jézus ismeretlen élete című könyvének utószavában a következő, nagyon finoman, kulturáltan megfogalmazott mondatot olvastam: „Az idős, Argentínában élő sumerológus óriási tudásanyag birtokában van, amit – enyhé szólva – nehézkesen kezel.” Valami ilyesmi jutott eszembe az Ön könyvéről.

Nagyobb baj, hogy míg Badiny-nál érteni vélem, mire akar kilyukadni, addig most tanácstalan vagyok: mit is kellene tennem? Mert, ha az alcímet olvasom, tennem kellene valamit...

3/5

(2013)

Szikár, tömör, velős szöveg. Mégis hiányérzetem maradt, nagyon. S paradox módon azért, mert hosszabb, mint kellene. Az utolsó négy-öt fejezetecske a törökök közeledéséről nekem már a levegőben lógott.

Nem a szerző tehet róla, de csalódás volt, hogy a Kőműves Kelemen-történet nem ízig-vérig magyar. Már csak egy kiút van, itt, a Balkán közelében terjednek a legendák is, és Déva várából jutott el a sztori az átkozott Ujan partjára. 
Viszont a Sarkadi-féle feldolgozás, majd Szörényiék rockballadája nekem sokkal nagyobbat ütött. Illetve azok ütöttek.

3/5

(2013)