Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Alessandro Baricco: Selyem

2018. július 30. - Mohácsi Zoltán

baricco_selyem.jpgLépten-nyomon találkoztam vele, ezért vettem csak a kezembe. Aztán mire felfogtam, hogy olvasom, már vége is volt. 

A könyvecske (Szerelmetesfeleségtársam definíciója a hasonló terjedelmű könyvekre: nem könyv, csak könyvjelző) egyik fő erénye a terjedelme. Nem mintha sok lenne vaskosabban, de valószínűleg sok lenne. A tömörített, szikár, mégis lírai nyelvezet viszont kiemeli mindazt, ami nincs benne a szövegben. S valószínűleg ez a legfőbb érdeme. Nincsenek giga jellemrajzok, nincsenek súlyos párbeszédek, nincsenek érzékletes tájleírások (pedig jócskán utazós-könyv), nincsenek kritikus társadalomrajzok. 

Nem mondanám, hogy semmi sincsen, mert történet az van. S tudatosan nem írtam nagy t-vel, mert annyira a történet se történet. Mert voltaképpen szerelem ide, egzotikus utazás amoda, voltaképpen nem történik semmi.

Azt nem mondom, hogy konfliktus nincsen, mert az van. Hogy mekkora, s hogy mennyire más irányú, mint azt az ember sejteni véli, csak az utolsó lapokon derül ki.

(Itten vanna magát a SPOILER-es rész!) 
S akkor a lényeg. A könyvecskét (tudjátok: könyvjelző) elolvasva a szolíd dühöngés maradt a domináns érzelmem. Mert ez az ökör Henri, miközben egy nem japán szemért beutazza a selyemhernyók álcája mögött a fél világot, nem veszi észre, mennyire szeretve van, el sem kellene indulnia. S gyöhetne itten, kérem, a kémiára való hivatkozás, de Henri, még a hangját sem hallotta nemjapánszemű csajszinak. Nem mondom, hogy nem hiszek a meglátniésmegszeretniben, mert magam is elvesztem, amikor megláttam szerelmetestárspárom ragyogó zöld szemét és gribedlis mosolyát, de bizony ha nem olyan lett volna a lelke és a szíve, nehezen, de tudtam volna nemet mondani. (Igaz, negyven voltam már, amikor találkoztunk, ez szükségszerűen felsorakoztat meghatározó tapasztalatokat.) 

Namost: Henri nem tudott nemet mondani. Két pad között föld. Mert elvesztette a nemjapánszeműt, miközben voltaképpen örvendezhetett, hogy életben maradt, s elvesztette azt is, aki otthon annyira szerette őt, hogy csak na. Ráadásul az utóbbit úgy vesztette el, hogy voltaképpen mindvégig az övé volt. A hülyéje! Még akkor is az övé volt, ha az ember ott vakarja, ahol viszket, és ezt tette voltaképpen Henri asszonya is. Henrinak a birtokában volt és nem foglalkozott vele, álmodott. A feleségnek nem volt a birtokában, de megadta magának, ami hiányzott, miközben mégsem maradt semmije.

Gondolkodtam, miért is sikeres vajon a könyv? Kivel azonosulnak az olvasók. A jobbára, vélem, női olvasók. A kalitkába zárt nemjapánszeművel? Henri-val? A feleségével? S miért?

A nemjapánszeműhangtalan ránéz az európai férfira, nyilvánosan kokettál vele, iszik a csészéjéből a férfija jelenlétében, onnan, ahonnan az ivott. Kikezd Henri-val. Ismerve a japán szokásokat és temperamentumot. Eszetlen. Vagy kétségbeesett. De inkább az előbbi. Valahogy nem tűnik azonosulási pontnak.

Henri egy nemjapánszemért eldobja, amije van. Valószínűleg, mert nem tudja, mije is van. Némi dizájn, némi kémia (tudom, jaj, mennyire fontos), s összeomlik minden, eszetlenné válik. Álomért dobja a valót, s ott ragad az álomban. Miközben a valóság körülölné, s megadhatna neki mindent, amire vágyik. S úgy csinál, mintha, de a gondolataiban a nemjapánszemű bolyong szüntelen. Vagyis a való világban hazudik. 
Nem annyira azonosulási pont. Férfiiként hadd tegyem hozzá: nem férfias megoldás. S azt is, ami a következő bekezdésben lesz.

A felesége: nos, ő megteszi, amit úgy véli, megtehet. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha már más bőrébe bújva ennyire elengedi az erotikus fantáziáját, sokkal jobban járt volna, ha nem szenved a japán nyelvvel, hanem ő maga teszi meg a gyakorlatban, amit leírt. (Férfiiból vagyok, azért mondom; mert a közhely is azt mondja, hogy a nők két dologgal tudnak egy férfit igazán megfogni. A másik a főzni tudás.) 
Így bizonyos értelemben a feleség is csak nyavalygott, ha meghatótó is, amit tett. Megható, de voltaképpen felesleges, céltalan az érzelmi önfeláldozása. Mert mi lehetett volna a következménye? Amikor Henri vele van, nem vele van, hanem a fantáziájával. S voltaképpen így is így volt. De ez nem cél. Ez köllene a francnak!

Nem is akartam ennyit írni! A könyvtárban járok majd még a B-betű felé.

5/5

(2013)

Helikon, Budapest, 2012, ISBN: 9789632273624 · Fordította: Székely Éva

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr2914150311

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása