Mert Jankovics Marcell valóban a hitéről beszél a könyvecskében. Arról nem ő tehet, hogy mivel a hitéről beszél, és őszintén beszél, nem tud besorolni a keresztény dogmatika rendjébe. Mert Jankovics Marcelltől távol áll minden, ami dogmatikus. Katolikusnak vallja magát, értékeli a kereszténység lényegét, de közben elmondja, hogy a meghaló és feltámadó Isten nem a zsidóság és nem a kereszténység találmánya, pusztán kisajátítása. elmondja azt is, hogy ennek ellenére nincsen baj a meghaló és feltámadó Istennek Jézusban történt inkarnációjával sem. De mindezzel együtt Jankovics Marcell hite, ahogyan az a könyvből lejön sokkal inkább mondható univerzalistának, szinkretistának, mint kereszténynek. Mert Jankovics Marcell nem dobálja a szemétbe a kereszténység előtti jelképeket, jelentéseket sem. Nem véletlenül írt könyvet a Napról, a fáról, a csodaszarvasról. saját bevallása szerint sem rendezte még dogmatikus rendbe a hitét, és valószínűleg már nem is fogja, ha eddig nem tette.

Na, most: posztkeresztény gondolkodásom riasztócsengőjének az univerzalizmusnál és a szinkretizmusnál meg kellett volna szólalnia. Nem tette. Kerestem az okát. Azt hiszem, megtaláltam. 

Jankovics Marcell ugyanis nem összemossa a vallásokat, hanem a közös lényeg felől közelíti meg őket. Nem azt mondja, hogy minden jó, csak mazsolázzunk bátran, hanem azt, hogy van egy ősi, közös Isten-tudatunk, és minél mélyebbre megyünk az időben, ez annál mélyebb, annál tisztább, annál inkább természetes. 

Ha nem is győzött meg, de nem kaptam tőle sikítófrászt, hanem újraolvasgattam a gondolatait. Mert, azt hiszem, valamit sikerült felfognom a nem dogmatikus hitéből. Amivel első sorban azt vallja, hogy a világot bizony egy nagy szervező erő hozta létre és tartja fent a mai napig, illetve a világ állapotát nézve, nagyon hamarosan át is alakítja azt. 

A rajzfilmjeit eddig is szerettem. (A Fehérlófia -t nem annyira, Az ember tragédiája mostanság vár rám. Komolyan kíváncsi lettem a könyveire is.)

4/5

(2013)