Bajban vagyok. Mondjuk nem először és valószínűleg nem utoljára. Az értékelésemmel kicsit megint széllel szembe megyek.

Ezt a könyvet teljesen a moly.hu hatására kerestem meg a könyvtárban és olvastam el. A véleményeitek és a kiírt idézetek teljesen megfogtak, kíváncsivá tettek.

A stílusa hihetetlenül zamatos, és mivel ki máshoz, hát GGM-hez lehet leginkább hasonlítani, az utánzás gyanúja nélkül; úgy fest, Dél-Amerika az már csak az irodalomban, ami. Emiatt nagyot csettintettem a nyelvemmel. 

Ahogy aztán a szereplők megformálása miatt is: mert annyira éltek, hogy Csatakosnak majdnem a szagát is éreztem, ahogyan a kenuban érkező hullán az ocelot macskaszagát is. (Ilyet eddig csak GGM tudott velem elérni, olvasás közben szagokat érezni!) Miközben úgy kellett utánanéznem, mi is az az ocelot.

A történet is csettintett velem: mind az időbeli ide-odázással, mind a cselekményvezetéssel. Ahol kellett, izgultam, ahol kellett, nevettem, ahol kellett, elérzékenyültem.

S akkor a széllel-szembenségem: az egész nem állt valahogy össze. Ahogy elértem az utolsó oldalra, csalódott voltam. Valahogy olyan „ja, csak az ocelot-sztori volt a habarcs?”-érzésem volt. Olyan, „ne már, ez kevés, valamit még”-érzésem volt. 
s azt hiszem, a fő baj, hogy nem tudom megfogalmazni a hiányérzet okát, hiszen az ocelot-sztori is gömbölyű. Csak valahogy a végkifejlethez képest túl nagy a fenékkerítés.

S végtelenül sajnálom, mert ahogy indult, ahogy, ment… S mondom, szagokat éreztem. GGM után először!

3,5/5

(2013)