Moha olvasónaplója


Robert Kirkman – Charlie Adlard – Stefano Gaudino: Élőhalottak 23. – Suttogások és sikolyok

The Walking Dead 23.

2019. december 25. - Mohácsi Zoltán

Kezdjük azzal, hogy az epizód címe ezúttal nagyon rosszul sikerült. Nem önmagában, hanem az asszociáció miatt: valószínűleg ember nincsen, legalábbis egy bizonyos életkor fölött, akinek ne Bergmann ugyanezen című filmje jutna eszébe. Viszont Bergman filmjének semmi köze nincsen zombis kedvencünkhöz.…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard – Stefano Gaudiano: Élőhalottak 22. – Új kezdet

The Walking Dead 22.

A Negan-féle háború lezárása után, úgy gondoltam, részemről befejeződött a The Walking Dead, innentől már csak újabb bőr a rókáról, semmi más, csak üzlet, egy jól bejáratott brand lendkerekes önlendülete. Ugyan erre utalt már az is, hogy az előző rész végén Rick, tudod, a jók egykori rendőr vezetője…

Tovább

Richard Kirkman – Charlie Adlard – Stefano Gaudino: Élőhalottak 19., 20., 21.

Hadak útján – Nyílt háború 1-2.

Világéletemben pacifista voltam. Soha nem ütöttem meg komolyan senkit, soha nem verekedtem élesben, a legkomolyabb erőpróbám kiskamasz koromban az erőfitogtató birkózás volt a Harrer Pál utcai gyerekrendelő mögötti kis füves téren. Jó, lefogtam egyszer apámat, amikor majdnem kést mártott az…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 17. – Kemény lecke

The Walking Dead 17.

– Nem mondod, csak nem Walking Dead-et olvasol megint? – kérdezte gyönyörű zöld, de már igen álmos szemmel, álomhoz vackolódva tegnap este szerelmetesfelségtársam, amikor az esti rituálékon túljutva bebújt mellém a paplan alá. – Hány része van még?  Ki tudja? Én nem... Megnéztem, úgy fest, az angol…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard: – Élőhalottak 16. – A falakon túl

The Walking Dead 16.

S ugyan mivel lehet még a történetet fokozni? Lehet még fokozni egyáltalán? Két irányba lehet elindulni, hogy a sztori ne szóljon ciklikusan mindig ugyanarról: vagy a teljes összeomlás felé vagy a stabilizálódás felé kell nyitni. Úgy tűnik, a szerzőpáros így, a tizenközepi füzeteknél úgy érezte, a…

Tovább

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 15. – Újrakezdés

The Walking Dead 15.

Ezerszer leírtam már: nem szeretem a sorozatokat. Legalábbis azokat nem, amelyeknek a sikerre építve soha nincsen vége, és amelyek nem kerek, egész történetet mesélnek el. S még mindig nem tudom, van-e kerek koncepciója, végső kifutása a The Walking Dead-nek. Ofi barátom, aki az egész…

Tovább

Philip K. Dick: Az utolsó tréfa

Azt olvastam, hogy ez volt PKD első regénye. Pedig lehetett volna a második, a tizedik vagy a huszadik is. Mert ha csak úgy a kezembe nyomják, és nem olvasok róla semmit, meg nem mondom, hogy Az utolsó tréfa egyfajta prototípus. De komolyan nem. Magyarul most jelent meg először.  PKD, ÚGY…

Tovább

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Az úgy volt, hogy szerelmetesfeleségtársam barátnője (s ez által az enyém is, de nem úgy), Kata ott ült a még be nem lakott lakásunk szobájában a már belakott, új heverőnk sarkában, és nagyon lelkesen mesélte, hogy tizenhárom éves lányával gyakorlatilag egy-két nap alatt befaltak egy sorozatot, ami…

Tovább

Philip K. Dick: A végső igazság

Az ember olyan, hogy kategóriákban, fiókokban gondolkodik. Kell hová tenni, mihez kötni a dolgokat. Ha tudom, hogy az alsógatyáim és a zoknijaim a komód felső fiókjában vannak, nem kell minden egyes alkalommal kutatnom, hol is vannak, hová is tegyem őket? S ha újat veszek, akkor nem az ingek és…

Tovább

Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Lakott sziget

Érdekesek ezek a Sztrugackij tesók, pontosabban érdekesek a könyveik. Egyik sem lett a kedvencem, nem ragadott torkon, nem tepert le, nem tetette le velem a petéimet, nem ájultam el tőlük és semmi szuperlatívusz. De itt sorakozik jó pár a polcomon, tervben van a hiányzók, sőt a teljesebb kiadások…

Tovább

Stephen King (Richard Bachman): A hosszú menetelés

Akkor először a refrén: alapvetőn nem szeretem Stephen King regényeit.  Mondjuk eddig soha nem fogalmaztam meg, miért, hát íme: bár King pompásan ír, biztos kézzel formálja az alakjait, átlátja és kezeli a történeteit, nincsen zökkenők a cselekményben, vagy legalábbis az olvasó a tempó közben nem…

Tovább

Antti Tuomainen: A gyógyító

Disztópiába oltott krimi egy grandiózusan monomániás sorozatgyilkosról, egy-két apróbb csavarintással. A stílus és az ötlet tetszik, viszi mindkettő az olvasót, csak a közepe felé lesz gyanús, hogy a kifutás nagyon lankás, lapos lesz, de azért hátha, és aztán mégse, de persze az ember reménykedik az…

Tovább

John Wyndham: Újjászületés

Valamelyik Könyvmegállóban leltem még a nyáron; akkor még volt néha könyv is bennük. Igen ramaty állapotban volt, kitérdelve, foszladozva, ráadásul ezzel a semmitmondó, pfúj borítóval. De KFK mégiscsak: megsajnáltam, hazavittem, Technokollal megetettem, vastag Celluxszal megitattam, belekezdtem,…

Tovább

Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége

Disztópia. MInt ilyen: sci-fi. Tényleg -fi is, már ami a genetikát illeti. Némileg szólimondóan erotikus (értsd: pornográf), de ez valahogy nem fáj, annak ellenére, hogy val'szeg kapnék ejnye-bejnyét, ha idéznék ezekből a részekből, sőt, igen sokszor, hm, hm, naeztmosthogy, magamra ismertem.  A…

Tovább

Philip K. Dick: Jones kezében a világ

Egy új Philip K. Dick regény. Ami régi. Nálunk új, az író huszonéves volt, amikor megjelent. Gyakorlatilag benne van minden, ami PKD-et jellemzi. Sci-fi, de nem elrugaszkodott, több univerzum csépeli egymást, űrhajóval száguldozunk (na, jó, egy kicsit), hanem maradunk a Földön (nagyjából), ami egy…

Tovább