Moha olvasónaplója

Raymond Chandler: Hosszú álom

Philip Marlowe első nyomozása a szereplők dzsungelében

2020. május 28. - Mohácsi Zoltán

chandler_hosszu_alom.jpgNos, ilyenkor vagyok igazán zavarban: amikor olyan könyveket olvasok, amelyek már irodalomtörténeti közhelyek, közismertek, filmfeldolgozásaik vannak, és így tovább!

Mert vajon micsuda érdekességet, pláne újdonságot lehet elmondani az ilyen szerzők ilyen könyveiről?

Nyilvánvalón semennyit sem. S ezzel le is lepleztem önmagamat, illetve nagyjából be is lőttem ennek a bejegyzésnek a kedveltségi faktorát. De mert inkább többé mint kevésbé lelkiismeretes vagyok még az olyan dolgokban is mint ennek a blognak az írása, vállaltam önnön kihívásomat, és dafke írok az ilyen olvasmányélményeimről is. 

Raymond Chandler mára a krimiirodalom klasszikusa. Ha nem is műfajt, de műfajon belüli irányzatot teremtett hét és fél regényével (Fél, mert az utolsót, a Philip Marlowe a nevem címűt Chandler kezdte el, Robert B. Parker fejezte be.)

De nem csupán irányzatot teremtett, hanem egy máról nézve őstípusnak tekinthető magánnyomozó figurát Philip Marlowe személyében. Marlowe magányos, cinikus, jó humorú, éles eszű, gyors cselekvésű, az elveihez, megbízóihoz hű, mégis esendő, sebezhető figura. Több filmes megfogalmazása is volt a történeteinek, de számomra egyik sem volt, amire azt mondtam volna, igen, EZ Marlove. Legközelebb még a Hosszú álom 1947-es feldolgozásának a főszereplője, Humphrey Bogart állt hozzá. (A filmhez lesz még néhány szavam, néhány bekezdés múlva.) 

chandler_hosszu_alom_rch.jpgHosszú álom (más címváltozat szerint Örök álom) Chandler első regénye, első Philip Marlowe története volt. A könyv 1939-ben jelent meg. Jórészt ott van benne mindaz, amitől Chandler az Chandler. Hogy mitől Chandler Chandler? Nos, Chandler irodalom a ponyvában. Nem csupán történetei vannak, sőt, még csak nem is a történeteken van a hangsúly, hanem a stíluson, a nyelvezeten. Mert Chandler irodalmat ír. Bár ez éppen a Hosszú álomban még nem áll előttünk teljes fegyverzetben. A stílus soha nem a semmiből terem elő, mindig vannak előzményei, bármennyire zseniális is a stílusteremtő. Chandler esetében Dashiel Hammett-et mondják előzménynek. 

Előző Chandler-olvasásom, az Asszony a tóban lenyűgözött. Feltettem mindkét kezemet, megadtam magamat, elismerőn fejet hajtottam, és önvizsgálatot tartottam, amiért ötven évig nem vettem a kezembe semelyik könyvét.

A napokban kicsit olvasási krízisbe kerültem: akármit vettem a kezembe, minden érdekelt, de annyira mégsem, minden ki is fordult onnan. Se regény, se politika, se tudomány, se képregény, se ifjúsági... Egy kis alternatív történelem, egy Hihetetlen! magazin maradt ott, úgy csak-csak. Pedig éppen szabadságon vagyok itthon. Vagyis most lenne alkalmam elmélyült olvasást gyakorolni. Csak valahogy éppen az nem megy. Kisiklanak a gondolatok, az összefüggések mielőtt rájuk markolhatnék. (Így kezdődnek az agyi bajok?) Már az utóbbi néhány olvasásnál, főleg A Dűne gyermekei-nél volt ilyen érzésem, de azt még betudtam Herbert hibájának, vele volt már ilyen konfliktusom. Most meg a kezembe vettem a Hamlet malmai-t, meg Várkonyi Nándor Sziriat oszlopai című teljes kiadású munkáját, de azon kaptam magamat, hogy azt sem tudom, mit olva, sok. Mondom, akkor valami lájtosabbat, de legalábbis vékonyabbat: Oláh Imre füzetecskéje, A Nimrud Hagyomány. Az eredmény ugyanaz. Na, ekkor másztam fel az ágytámlán a krimi polchoz, ott talán nem fürdök be. 

chandler_hosszu_alom_2.jpgHát, azt kell mondanom, hogy részben de. Azonban van jel, hogy talán nem feltétlenül velem van a baj. Levettem ezt a Chandlert. Találomra, semmi mélyebb megfontolás nem vezérelt. Olvasni kezdtem. Úgy a harmadáig jutottam, amikor rágugliztam, milyen Chandler-ekből készült film? Hát készült. Elsőnek Robert Altman adaptációját néztük meg, A hosszú búcsú-t. Hááát.. Eleve a főszereplő fickó, bár nem játszott rosszul, de látszott, hogy játszik, nekem nem volt Marlowe. Értem én Altman kísérletet a mozaikos történetvezetésre, némely részletében, párbeszédében nagyon elkapott is volt, de összességében zavaros és kusza a film.

A második kísérlet a nagy klasszikus, a Bogart főszereplésével készült Hosszú álom volt. Bogart sokkal inkább Marlowe. Még a könyv humora is simán átjött a filmben, jól is állt Bogart-nak. Néztük, néztük, majd a „The End” felirat után szerelmetesfeleségtársam rám nézett: 
– Mondd, te érted, hogy most akkor kicsoda miért merre? 
– Miért, te nem?
– Egyáltalán 
– Na, figyelj... – mondtam nagy mellénnyel, kihúztam magamat, majd úgy három mondat, egy belekérdezés után kiderült, hogy mégsem értem én sem. Ami egyfelől gyalázatos, másfelől könnyen lehet, hogy nem mutat mást, csak az egymáshoz idomuló házasfelek mimikrijének az árnyoldalát. De ha életbe léptetem az önvédelmi reflexemet, akkor bizony kicsit lapos, sunyi pillantásokat kell vetnem Chandlerre. Mert a könyvét olvasva is volt, hogy sóhajtva visszalapoztam: „De jó Marlowe-nak, ő tudja, ki kicsoda és miért megy oda, ahová miért!” 

Röviden: a történet kicsit túlbonyolított, sok szereplős, és ehhez képest kicsit alulírt. Mert ahogy a filmet nézve, úgy olvasva is csak kapkodom a fejemet: mire felfogom, hogy ki kicsoda, addigra már régen értenem kellene az indítékait és a kapcsolati hálójának a szövevényét is. Valahogy úgy jártam mint Martin mester Varjak lakomája című könyvével: volt egy pont, amikor már azt sem tudtam, én ki vagyok, nemhogy a szereplők kilétével tisztában lettem volna. 

Viszont kimondottan tetszett mind a filmben, mind a regényben Marlowe humora. Na, jó, Chandleré. Hogy némi képzavarral éljek azok a laza csuklómozdulatokal szórt, ad hoc beszólások valami pazarok! Marlowe nem kímél senkit, a buta embereket meg szemmel láthatón nem bírja. De a humora akkor sem hagyja cserben, amikor csupán magában töpreng vagy tesz megállapításokat.

– Marlowe a nevem, én vagyok az a tag, akit már két nap óta igyekszik nyomon követni.
– Én senkit nem követek nyomon, mester.
– Ez a tragacs viszont azt teszi. Előfordulhat, hogy maga nem bír vele. Ahogy óhajtja. Most reggelizni megyek a túloldali kávézóba: narancslét, szalonnás rántottát, pirítóst, mézet, három-négy csésze kávét meg egy fogpiszkálót. Aztán felmegyek az irodámba, amely a szemközti épület hetedik emeletén található. Ha bármilyen problémája van, s annyira aggasztaná, hogy már nem bírja elviselni, ugorjon föl és megtárgyalhatjuk. Én épp a géppuskámat fogom zsírozni.

*

Az ágyból közben egész idő alatt hallatszott a halk kuncogás; a hang, amely mindig egy régi ház faburkolata mögött viháncoló patkányokat juttatott az eszembe. 
– Lefogadom, hogy nem is sejti, hogy jutottam be ide.
Előkotortam egy cigarettát, és üres tekintettel néztem rá.
– Lefogadom, hogy sejtem. Besétált a kulcslyukon, mint Babszem Jankó.
– Az kicsoda?
– Ó, egy ismerősöm, innen a sarki bárból.

*

A kertek magányosak voltak. A napsütés olyan üres, mint egy főpincér mosolya.

*

A rendőrfeleségeket ki nem állhatom, így nőtlen vagyok.

*

Üvegszeme fényesen csillogott rám, s messze ez volt rajta a legéletszerűbb.

Mert, ugye, mondtam, a stílus. maga az ember, illetve a könyv. S Chandler már ebben az első könyvében megmutatja mit tud, és milyen lehetőségek vannak benne. Mert például Marlowe figurája nem alakul könyvről könyvre: itt van teljesen készen előttünk. A testvérpár, a buta hugica és a csábító nővérke is hús-vér alak, ahogyan édesapjuk, a tolószékbe kényszerült ezredes is. De finoman munkáltak Marlowe kapcsolatai is, például a kaszinó tulajdonosával tudjuk, hogy gazember, de Marlowe alapvetően nem az ő ügyében nyomoz, tehát, bár az érem két oldala, amit képviselnek, mégis békén hagyja, békésen elbeszélget vele. Vagy a rövid szerepet kis ember, a százhatvan centiméteres kis apacs (nem indián), aki nagyon hamar elnyeri Marlowe szimpátiáját, mert a „szakmája” és minden aprósága ellenére jellemes ember. 

S úgy egészében is annyit mondatok Chandlert olvasni jó. Akkor is, ha az ember mezei csemetéje néha csak ööö-zik magában.

Semmi, de semmi köze a bejegyzéshez, csak az utolsó mondat ööö-zéséről jutott eszembe, hogy volt egy ismerősöm kamasz koromban. Zike Lajosnak hívták. Nálunk idősebb, hatalmas, kétajtós szekrény fiú volt. Egyszer bemutattam valakinek, némi éllel és gúnnyal, megfelelő távolságból:
– Nos, ő Zike!
Zike nagyon rendes srác volt, de semmiképpen sem egy szürkeállomány-bajnok. Ő fogta fel utoljára a szójátékot. Legközelebb a Rómain repültem is gyorsan a medence közepére. Mert ereje az annyi volt mint egy atom tengeralattjárónak. 

De komolyan: ellentmondásos tudom, de a túlbonyolítottság egyáltalán vagy csak kis mértékben rontja le az olvasás élményét. chandler_hosszu_alom_1.jpg


Magvető
, Budapest, 1977, 330 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632705793 · Fordította: Lengyel Péter


7/10
2020 május vége

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr6015705850

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.