Pedig nincsen benne semmi különleges, semmi egyedi, sehol, semmiben. Egy online antikváriumon keresztül érkezett a házikönyvtáramba, előjegyzés folytán. S amikor jött az ihlet, hopp, most, ebben a minutuban nekem PGW-t kell olvasnom, ez volt a legelérhetőbb helyen, tudod, nagyjából szemmagasság, jobb kéz felől. Ráadásul ez azon PGW-sorozat, amiben vannak illusztrációk, és még ráadásulabb, hogy Hegedűs István rajzai az illusztrációk. Szeretem Hegedűs István rajzait, bár kétségtelen, hogy nem ezek a legsikerültebb munkái. Kicsit hevenyészettnek tűnnek nekem. De én akkor is kedvelem az illusztrációit. A te rajzaidat is szeretem, ha legalább  úgy rajzolsz mint Hegedűs István. Vagy mint Zórád Ernő. Vagy mint Korcsmáros Pál. Vagy... Á, túl sok kiváló grafikusunk, rajzolónk, illusztrátorunk volt/van, nem is sorolom tovább. 

Szóval levettem a polcról a Pénz a bankban 2023 októberében, belefogtam, és most fejeztem be. Korántsem azért, mintha ennyire vaskos kötet lenne, vagy olyan nehéz olvasmány, el sem veszítettem olvasás közben, egyszerűen csak kisodródott a látóteremből. A napokban, a hét elején visszasodródott. És nem értem, miért sodródott ki. Mert csuda jól szórakoztam rajta. Ismét. Mármint nem ezen a könyvön ismét, hanem mint PGW írásain minden alkalommal, úgy ismét. 

*

PGW teljes nevére mindig rácsudálkozom, és mindig el is felejtem: Sir Pelham Grenville Wodehouse. Ez a teljes neve. De máris elfelejtettem, különösen, hogy most sem leírtam, csak idekopiztam. 

Szóval Pelhalm Grenville, aki egyébként Sir Wodehouse, írt vagy száznegyven kötetnyi viccességet. PGW 1881-ben született és 1975-ben, kilencvenhárom éves korában hunyt el. A Pénz a bankban-t 1940-ben írta, amikor a németek fogságába került, de csak 1946-ban jelent meg. Ez volt az az idő, amikor PGW-t kollaborációval vádolták meg, mert elvállalta, hogy néhány rádióadása lemenjen a berlini adókon. Ártatlan, ideológiai és politikamentes adások voltak, de mégis csak a náci rezsim rádióján adták le őket. PGW később úgy jellemezte magát, hogy ebben az időben oltári seggfej volt. George Orwell is a védelmére kelt. 

...ha valakire elegendő sarat dobálnak, az meg is ragad rajta, és a sár meglehetősen sajátos módon tapadt meg Wodehouse-on. Az a benyomás maradt meg az emberekben, hogy Wodehouse rádióbeszédei (nem mintha bárki is emlékezne rá, hogy miről volt szó bennük) nem csupán mint árulót leplezték le őt, hanem mint a fasizmussal való ideológiai szimpatizánst is. Még manapság is számos olvasói levélben szerepel az az állítás, miszerint regényeiben »fasiszta tendenciák« mutathatók ki, és e vád azóta is ismételten elhangzik. Mindjárt megkísérlem majd, hogy elemezzem e könyvek szellemi atmoszféráját, de fontos tisztán látnunk, hogy az 1941-es események semmi rosszabbat nem bizonyítanak rá Wodehouse-ra, mint balgaságot.

A Pénz a bankban semmit nem ad vissza a történelmi korról, amelyben íródott. Ugyanaz a vidéki kastély, ugyanazok a szórakozott, ez esetben autóbaleset miatt memóriájukat vesztett lordok, szép, fiatal nők, beléjük szerelmes vagy érdekből körülöttük sertepertélő ifjak, férfiasan erélyes nagynénik, faarcú komornyikok, suttyomban a képbe sompolygó bűnözők, az egyik ostoba férfi, a másik csinos, okos nő, s ezúttal van egy majomszerű rosszarc is. Szóval a szokásos keret, szokásos cselekmény, szokásos kavarodás, a szokásos kutyaszorítók, és a szokásos megoldások. De, ismétlem magamat, megunhatatlan. Van ez így. Szerelmetesfeleségtársamat tizenhét év sem sikerült megunnom semmilyen téren, viszonylatban, szempontból, pedig, sejtheted, azért már ismerem a gondolatait, a szavait, a hangsúlyait, a mozdulatait, a reakcióit, a kinézetét, a megunhatatlan domborainak összes, megunhatatlan hepe-hupáját, zegét-zugát, szóval mindent, ami ő. Na, olyanok nekem az irodalomban PGW írásai mint a szerelemben SzFT egésze lénye. Richt und vertig, ahogy az orosz mondja... 

*

Azért nem haladtam a Pénz a bankban olvasásával, mert az alapszitu kicsit kócos. Túl sok a szereplő, elcsavargott a memóriám, hogy ki-kicsoda, s mert ebben fonalat veszítettem, az egész olyan kis bonyolult volt. Amikor a napokban újra kézbe vettem a könyvet, elölről kezdtem az egészet, és iparkodtam figyelmesen olvasni. Az elején így sem volt piskóta összerakni a helyi who's who-t, de csekély összpontosítás hamar elnyeri a maga jutalmát, és csuda j szórakozás kerekedik ki a dologból.

A fülszöveg eléggé frappánsan, bár figyelemre méltóan hiányosan foglalja össze a cselekményt. 

George, ​Uffenham hatodik grófja pompás ötletet agyal ki: briliánsokba fekteti a család teljes vagyonát, a köveket pedig jól elrejti. Miután mindezt végrehajtja, karambolozik a kocsijával, és felépülése után kiderül, hogy részleges memóriazavar állt be nála, melynek következtében halvány sejtelme sincs arról, hogy hová dugta el a briliánsokat…

Mivel egy árva fityingje sem maradt, kénytelen-kelletlen bérbe adja ősi kastélyát, ő maga meg beáll komornyiknak az új gazda mellé, hogy feltűnés nélkül keresgélhesse a drágaköveket. A kastély jelenlegi úrnője Clarisa Cork, a hajdani híres vadász, akinek feltett szándéka az ugubu program megvalósítása, melynek keretében a kastély vendégeinek törzsi táncot kell ropniuk, és szigorú vegetáriánus kosztot kapnak ebédre-vacsorára.

A briliánsokat a gróf bájos, Mrs. Cork mellett titkárnői teendőket ellátó unokahúga is segít keresni, ám amikor különféle egyedek, köztük hétpróbás amerikai gazfickók is megszimatolják a nagy Lehetőséget, megindul a hajsza. Az izgalmas személycserék, a hajmeresztő átejtések és egy líraian kibontakozó, ám félreértések özönével nehezített szerelem elvezet bennünket Wodehouse egyedülállóan idilli világába, amely oly sok nemzedéket ejtett már rabul, s fog még elvarázsolni a jövőben.

De van, amiről nem szól a fülszöveg. Például arról, hogy a lordnak, aki jelenleg komornyik, van egy unokahúga, aki a vadásznő titkárnője. S akinek van egy nem szimpatikus vőlegénye. Kiderül, hogy veszély van, mert a titkárnő nem szimpatikus vőlegénye nem őszintéből, hanem csak egy, a vadásznőtől remélt pénzösszeg reményében legyeskedik a titkárnő/unokahúg körül. De ez egyelőre csak nekünk, olvasóknak világos, a titkárnő/unokahúg és a vadásznő nem sejt semmit. 

A titkárnő/unokahúg és a komornyik/lord nagybácsi elmennek egy magánynomozóhoz. A nyomozó irodájában egy fiatalember ül, aki nem a nyomozó, csak éppen ott van, és azonnal beleszerelmesedik a titkárnő/unokahúgba. Jeffnek hívják a fiatalembert. A cél érdekében Jeff azonnal kiadja magát a magánnyomozónak, és beszáll a gyémántkereségélésbe. A komorrnyik/lordnak egyből szimpatikus lesz Jeff, s nagyon unszimpi neki a jelenlegi vőlegény, azonnal kavarásba is fog, hogy Jeff és a uncsihúg összejöhessen.

Hármuk beszélgetésüket kihallgatja az igazi magánnyomozó, aki egyébként nem is magánnyomozó, hanem alvilági figura. S aki alvilági figurának van két, laza szállal hozzákapcsolódó bűntársa, egy házaspáros, puding férjjel, okos, csinos, de mégis alvilági asszonnyal. S akik szintén levonulnak gyémántkeresni. Tehát vannak ott sokan, akik nem azonosak a kastélyban betöltött szerepükkel és a céljaik is mások mint amit a szerepükkel vállalnak. Kinek-kinek mi-mi. Szóval van kavarodás, vannak ellentétek, van bujkálás, van magyarázkodás, félreértések, lehet izgulni, meg nevetni.

Jó, mondom, elfogadom, nem egyszerű, ezért is futottam neki kétszer az olvasásnak. De amikor, miután elkaptam a fonalat, csuda remek, mulatságos történet kerekedett ki belőle!

*

Következzen egy gátlástalanul hosszú, de összefüggéseiben csuda tréfás idézet a könyvből. A beszélgetés egyik résztvevője a komornyik álruhás, nagydarab kolosszus lord, Lord Uffenham, aki egy autóbaleset következtében elveszítette a memóriája egy részét, és vele veszett az az információ is, hová rejtette el a saját gyémántjait. A gyémántok megtalálásán túl Lord Uffenham másik fő életcélja, hogy összehozza az unokahúgát és a a nagy széltolót fiatalembert, aki végtelenül szerelmes az unokahúgba. Az unokahúgnak azonban van egy vőlegénye, br a kapcsolat ingatag alapokra épület. Az idézett beszélgetés másik résztvevője maga a fiatalember, Jeff, az unokahúg miatt férkőzött be a kastélyba, bitorolva egy magánnyomozó praxisát (a magánnyominger sem magányominger egyébként, hanem egy sötét, majomszerű, alvilági alak, s persze, hogy előbb-utóbb felbukkan a kastélyban). Tehát a lord és a fiatalember beszélgetnek.  

A hírek, melyeket röviddel azelőtt Anne hozott az Uffenham–főhadiszállásra, alapjaiban rázták meg az altruista főrendet. Egy aranyszívű öregúr, aki azon töri magát, hogy összehozza a fiatalo­kat, nem szívesen hallja, hogy egy egész élet tapasztalatán alapu­ló tanácsát semmibe veszi az a fiatalember, akinek szívén viseli a boldogulását. Ennek megfelelően erőteljes neheztelés érződött hangjában, mint amikor a szerető atya megfeddi tévelygő fiát. 
– Spiller!
– Miller vagyok.
– Biztos benne?
– Egészen biztos.
– A nevekkel mindig hadilábon álltam – ismerte el Lord Uffenham. – Emlékszem egy Kate nevű lányra, még 1912–ből, aki azért adta ki az utamat, mert a levelemben Mabelnek szólítottam. Egyszerűbb lenne, ha Walternek nevezném.
– Igen, az lenne az ideális megoldás – értett egyet Jeff –, ha az lenne a nevem.
– Mért, nem az?
– Nem.
– Akkor mi a fene a maga neve?
– Geoffrey.
– Persze! Anne is mindig Jeffnek hívja magát.
Jeff hunyorított egyet.
– Valamikor Jeffnek hívott.
Lord Uffenham elmélázott.
– Ismertem egy lányt 1907–ből, akit Jeffnek szólítottak. A ren­des neve Jefferson volt.
– Azt meg azzal idegenítette el magától, hogy Smith–nek címez­te a neki küldött táviratot?
A társalgás pontosan olyan irányba kezdett fordulni, amely megfelelt Lord Uffenham szájízének.
– Nem, kedves barátom. Nem azzal. Ha tudni akarja, éppen az­zal idegenítettem el magamtól, hogy olyan távolságtartó tisztelettel bántam vele, mintha egy alvó Vénuszról hessegetném a legyeket. Akkoriban még tökkelütött ifjonc voltam, és azt hittem, hogy a nők azt értékelik a legjobban, ha úgy tekintenek rájuk, mintha istennők volnának. Ez a Jefferson kóristalány volt a Gaiety–ben, ennélfogva nem is értette az ilyesmit. Nem sokkal azután, hogy egy nyári dél­után kivittem sétacsónakázni afolyóra, tudomásomra hozta, hogy Londonba megy, és közölte, hogy én egy balek vagyok.
– Micsoda?
– Balek. Azokban az időkben így nevezték azokat a fiatalembe­reket, akikből hiányzott a bátorság és a vállalkozó szellem. Mrs. Molloy erre olyan szinonimákat használna, mint tirpa, tökkolop meg balfék. 
Ez az intim célzás nemének legveszélyesebb tagjára megijesz­tette Jeffet.

[...]

–  Mindazok után, amit mondtam; mindazok ellenére, hogy könyörögve kér­tem, igen, a fenébe is, könnyek között kértem, hogy ragadja meg azt a leányt és szorítsa magához, hogy a bordái is ropogjanak be­lé, maga úgy látszik, továbbra is csak azzal az idióta trubadúrzagyvasággal szerencsétlenkedett, és ahogy előre megmondtam, nem is jutott vele semmire. Az unokahúgom épp az imént ismétel­te meg, hogy Lionel Greent szereti. Mondhatom, csüggesztő do­log. Elég ahhoz, hogy elvegye az ember kedvét attól, hogy valaha segítő kezet nyújtson.
Jeff komoran elmosolyodott.
– Nem egészen naprakészek az információi. Amióta legutoljára látta az unokahúgát, forradalmi változások álltak be az események folyásában. A trubadúrok rendjében ugyanis valóságos pálfordu­lás ment végbe, vagyis megtörtént az átváltás a „kapd el, ahogy csak tudod" protokollra.
– He?
– Megfogadtam a tanácsát.
– Meg is csókolta?
– Meg hát.
– Ragyogó. Akkor minden sínen van?
– Teljes mértékben. Leszámítva azt az apróságot, hogy nem haj­landó szóba állni velem.
– Ide vezetett volna?
– Nem csak volna.
Lord Uffenham megnyugtatóan Jeff térdére helyezte hatalmas kezét. Bár a jó szándékban nem lehetett kételkedni, a térde mégis majd összeroppant alatta.
– Egy percig se aggódjon. Vissza fog ő még jönni.
– Gondolja?
– Nem csak gondolom, tudom.
– Tehát akkor nem kell öngyilkosságot elkövetnem?
– Eszébe se jusson.
– Rendben. Pedig már azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem tudna–e kölcsönadni egy fél téglát meg egy darab madzagot, hogy a tóba fojtsam magam.
Lord Uffenham poharának hirtelenszerű megrándulása, amely majdnem drága tartalmának kilöttyenésével járt, mutatta, hogy a szó egy húrt pendített meg a mélyben.
– A tó! Megvan! Beszélt magának a tóról?
– Nem, arról nem beszélt. Még most is úgy tűnik, hogy ön nem fogja föl a lényegét annak, amit mondtam. Úgy látszik, ab­ban a tévhitben van, hogy unokahúga és én kitűnő kapcsolatban vagyunk, és hosszasan elcsevegünk bármiről, ami adódik, példá­ul tavakról. Ez nagy tévedés. Ezeket a beszélgetéseket, ha egyál­talán annak lehet nevezni őket, egyedül és kizárólag én mozga­tom. Néha sikerül harapófogóval egy „Ó?"–t kihúznom belőle, és ilyenkor már boldog lehetek, de Anne a legtöbb esetben csak fa­gyos pillantásokra szorítkozik. Próbáljon elképzelni egy női trap­pista szerzetest, azt is a leghallgatagabb reggelein, és akkor nem vesztegeti az idejét azzal, hogy tovább kérdezgeti, beszélget­tünk–e a tóról. Ettől eltekintve, miért kellett volna a tóról beszél­nie? Feltéve, hogy olyan lenne a kapcsolatunk, amely megenge­di, hogy tavakról beszéljen nekem, mit kellett volna mondania a tóról? És milyen tóról?
Lord Uffenham olyan felfedezést tett, amelyet őelőtte már so­kan mások is megtettek. Meg is osztotta ezt társával. 
– Fiatalember, maga szörnyen sokat beszél. 
Jeff megsértődött.
– Odáig rendben van, hogy ezt mondja, de nézze meg, hova ju­tok, ha cselekvés helyett beszélek. Azt hiszem, mindezek után mégis kölcsönkérem azt a téglát, csak biztonság okáért.
– Ha szabadna egy mellékes megjegyzést tennem...
– Hogyne, hogyne. Tavakról szándékozik beszélni?
– Ismeri a mi itteni tavunkat?
– Persze. A természet egyik helyi csúcsteljesítménye. Nem is szólva az üde zölddel borított, enyhén lejtős partjáról, a liliomágyásokról...
– Walter!
– Jeff.
– Jeffet akartam mondani, a fenébe is. Feltehetek magánk egy egyszerű kérdést? 
– Rajta.
– A szája, ott. Zárható egyáltalán? Igen? Akkor csukja be, a fe­ne essen magába. Teringettét, bárki azt hihetné, hogy maga is az egyik olyan kiállhatatlan fickó Shakespeare–nél, akik monologizálnak. Szóval erről a tóról. Mondtam Anne–nek, hogy több mint valószínű, hogy ott dugtam el a gyémántokat. És tudja, mit mon­dott erre? 
– Mondott egyáltalán valamit?
– Persze hogy mondott.
– Akkor az nagyon régen lehetett.
– Hogy szól Lionel Greennek, hogy nézzen ott körül.
– Abszurdum.
– Én is azt mondtam.
– Lionel Green iskolás kora óta talán annyit változott a szokása­it illetően, hogy bemerészkedik a fürdőszobába, bezárja az ajtót, és a kezével, de inkább a hátmosó kefével pancsol egy kicsit a kád­ban, de arra soha rá nem veszi, hogy belemenjen egy tóba. És ha valami csoda folytán mégis rá tudná venni, akkor se találna meg semmit. Bár, tudja, sokért nem adnám, ha láthatnám, amint belá­bal a tóba. Csak ott topogna és cidrizne, ahol a patak belemegy a folyóba. Úgy képzelem, hogy én eközben a parton sétálgatnék, és szellemes poénokat eregetnék a szeptemberi reggelekről. 
– Walter!
– Mi az?
– Már megint beszél.
– Bocsánat.

– Azt mondja, hogy Anne nem hajlandó beszélni magával. Sze­rintem azért, mert maga mellett nincs is rá lehetősége. Egy ilyen szakadatlan szóáradat... Na mindegy, ebbe most nem mennék be­le. Át kell kutatnia a tavat.
– Még ma éjjel megcsinálom.
– Sötétben?
– Majd világít a hold. Van fürdőruhája?
– Nincs.
– Majd kölcsönveszem Sheppersonét. Tudom, hogy neki van, mert láttam törzsi táncot járni benne reggeli előtt. Biztos benne, hogy ott van a cucc?
– Nem, biztos nem vagyok benne. Túl sok mindenben csalód­tam ahhoz, hogy manapság bármiben biztos legyek. De, ahogy Anne–nek is mondtam, az a szó, hogy „tó", hirtelen bevillant az agyamba. Jelentősnek éreztem. Azt hiszem, ez jelent valamit.
– Egyvalamit biztos. Náthás leszek a hideg víztől. 
– Ne cidrizzen, Walter.
– Ki cidrizik? A nevem egyébként továbbra sem Walter. Kész va­gyok mindenre. Tulajdonképpen az egész akció tökéletesen illeszke­dik a terveimhez. Ha megtalálom a gyémántokat, kidobom magának a partra, aztán mehetek és vízbe fojthatom magam.
– Nem szeretem, amikor így beszél.
– Nem szereti, hogy egyáltalán beszélek.
– Már mondtam, hogy vissza fog jönni.
– Nem fog.
– De fog.
– Nem. Lord Uffenham, maga a saját tapasztalataira építi az el­méletét, csakhogy ez nem alkalmazható a jelen esetre. 1911, vagy talán még 1912 körül is visszajöttek a lányok, de Anne más.
– Egyik lány se más.
– Hogyne lenne más, már csak azért is, mert nem ugyanolyan. Én megsértettem a régi jóindulatát. Az alapjáig rengettem meg a lényét.
– Dehogy sértette. 
– Dehogynem. Én tudom, én voltam ott. 

(226–231.)

Én mondtam, hogy hosszú lesz, de ezen hangosan röhögtem. Ezen is. 

PGW mindig és bármikor kiváló kikapcsolódás. Bár a szereplői ismétlődnek, akkor is, amikor nem állandó szereplőkről van szó. Akkor nem név, csupán típus szerint. 

Itt egy kis plusz információ. PGW-nek vannak visszatérő szereplői, s hozzájuk kötődő sorozatai. Ilyen sorozat ami a blandings-i kastélyról szól, ilyen a Jeeves komornyikról szóló, ilyen a lord Ickenham-ról szóló, a Parazita Klubról szóló, a golfról szóló, a Mr. Mullinerről szóló, a Psimth-ról szóló, az Ukridge-ről szóló sorozat és az iskolai történetei. Ha érdekel, melyik sorozatba mely kötetek tartoznak, itt kimolyolhatod.

Geopen, Budapest, 2002, 290 oldal · ISBN: 9639093718 · Fordította: Pór Bálint · Illusztrálta: Hegedüs István

10/10

2024 szeptember közepe felé. Holnaptól véget ér a kánikula, vagy tíz fokot enged a hőmérséklet. Vagyis élhetővé válik az élet. Tegnap elmentünk Csilllaghegyre mentünk délután, sógor-szülinapot ünnepelni, este kilencig ott is voltunk, söröztünk, boroztunk, beszélgettünk. De ma sehová sem mentünk, nagyon sűrű volt az élet az elmúlt hetekben. Ezt-azt megcsináltuk ugyan, de túl aktívak nem voltunk. Viszont legalább lesikáltam a nappali heverő kárpitját, ami egész nyáron erre várt, mert már minden volt rajta. 

Reymont 1922-ben, egy folyóiratban jelentette meg először a Lázadás-t. Vagyis huszonegy évvel Orwell Állatfarm-ja előtt. Ugyan jelentős különbségek vannak a két mű között, de a hasonlóságuk is szembeszökő. 

Jacek Malczewski: Władysław Reymont portréja (1905)

A Lázadás előszavából megtudtam, amit eddig szintén nem tudtam, hogy Reymont elítélte az 1917-es orosz forradalmat és következményeit, nem értett egyet sem a módszereivel, sem a tartalmával, sem az ideológiájával.

D. Molnár István ezt írja e mű előszavában: 

A 123 év után 1918-ban újjászületett Lengyelország legfontosabb problémája a keletei határok ügye lett. Politikai vezetése igazoltnak vélte a nagyobbrészt ukrán és belarusz lakosságú, de évszázadokon át a lengyel államhoz tartozó területek megszerzését. A lengyel hadsereg tartós sikerei után 1919-ben a Vörös Hadsereg ellentámadást indított. Mélyen behatolt Lengyelországba, de nem várt nemzeti ellenállásba ütközött,  és a lengyel csapatok az 1920. augusztus 14. és 18. között lezajlott varsói csatában, majd másutt is vereséget mértek a túlerőben lévő orosz haderőre. A lengyel állam kitolta határait régi keleti területeinek jelentős részére. Mirosław Szumilo történész a csata 100. évfordulóján nem véletlenül idézte magát Lenint: »A lengyel háború a legfontosabb fordulópont volt nemcsak Szovjet-Oroszország, de az egész világ politikájában is. [...] Ott, Európában minden elfoglalható volt. De Piłsudski és  lengyeljei példa nélkül álló, gigantikus csapást mértek a világforradalom ügyére.«

Reymont már 1909-ben kis könyvet adott ki a mai lengyel-ukrán határvidék görögkatolikusait néhány évtizeddel korábban sújtó, sőt mártírsorsukat okozó, őket a pravoszláv valláshoz csatlakozásra kényszerítő oroszosítás ellen. Ezért sem meglepő, hogy 1920 után nem sokkal irta meg allegorikus  meséjét, a Lázadást. A mű 1924-ben, majd 1927-ben jelent meg könyv alakban, a második világháborút követően viszont, mivel egyértelmű elutasítása mindenféle, csak pusztító és pusztulást okozó forradalomnak, a rendszerváltozásig nem. Az író nemcsak az orosz forradalomról nyilvánított véleményt, hanem élesen bírálva a totális diktatúrák ideológiáját is elutasította.

Vagyis a lengyelek antikommunistasága nem csupán az ideológia elutasításában, hanem az Oroszországgal, Szovjetunióval való zsigeri szembenállásban is gyökerezik. Mert közhelyszerűen: a ma történéseinek a kulcsát a múltban forgatták el. 

*

Azt, hogy milyen ereje van az irodalomban az állatok mint jelképek szerepeltetésének, Ezópusz (Aesopus, Aiszóposz, Aisópos, Esopus, Ezópus, Ezopusz, stb.) óta tudjuk. Egy-egy állatfaj meglehetősen jól lefed egy-egy embercsoportot, így az állatok viselkedésén keresztül tipizálható az emberi viselkedés is. 

Reymont történetének a veleje: Rex a vadászkutya egy udvarházban él. Megbecsült, jól tartott jószága az urának. De ez az úr egy napon meghal. S a gazdasszonya nem néz jó szemmel a kutyára. Az elhunyt gazda feleségének a tudta nélkül keményen elveri Rexet. Az udvarház lakói egy emberként... izé, egy állatként állnak Rex mellé. 

A kutya sorsa nem javul a későbbiekben sem, egyértelművé válik, hogy ha így folytatódik a dolog, tragédiába torkollik majd Rex sorsa. Rex felméri hát a lehetőségeit, és rájön, menekülnie kell. De mert nem ostoba (vagy mert az) maga mellé állítja az udvarház állatlakóit. A menekülése így nem csupán a sajátja lesz, hanem a Kánaán ígéretével tömeges exodusszá válik. 

Reymont reális. Az udvarház lakóinak elemi összeférhetetlenségét mindvégig ügyesen felhasználja: a kivonulók nem egyforma erejűek, nem egyforma táplálkozásúak, s az egyik a másiknak tápláléka. Ezért vigyáz rá, óvja, segíti: amíg meg nem eszi. A közösségüket, az egységüket csak a pillanatnyi túlélés szükségessége teremti meg, a közös vágyálomba, vágyállamba kapaszkodás. Abba, hogy mi lesz, ha elérik Kánaánt nem gondolnak bele. Illetve a hidegen számító, addig láncravert házőrző eb, Varjú igen: ú már az elején belátja, hogy a disznók neki nem szövetségesei, hanem táplálék. Varjú rettentő visszataszító, cinikus, de tökéletesen őszinte. 

Az illusztrációk az Ideogram oldalán készültek MI-vel. Elég nehezen értünk még mindig szót. :-D

Rexnek szembe kell néznie a kivonulás logisztikai nehézségeivel, a katonai problémákkal (több véres összecsapásnak kell lezajlania az emberekkel, amíg az állattömeg el tud szakadni egykori otthonától. Közben véet ér a nyár, fogy az élelem, jönnek először a hideg éjszakák, majd a jeges nappalok, hosszabbodik a sötétség ideje, növekszik a feszültség, s Kánaán csak nem érkezik el az életükbe. 

A történet végső kicsengése várható, de Reymont mégis csavar rajta egy hatalmasat. Nem spoiler, amit mondok, mert a borító elmondja, amit én is: az állatok Rex eltávolítása után egy emberutánzatot választanak vezetőnek maguk fölé. 

Gázoltak végtelen pusztaságokon át, könyörtelenül égette őket a nap tüze, öldöste az éhség és szomjújság, betemették őket a homokviharok, irtották őket a vadállatok, de semmi sem tudta kioltani bennük az uralkodó utáni csillapíthatatlan, szörnyű vágyakozást. 

Mignem sok-sok napos vándorlás után, mintha keresztül-kasul járták volna a világot, az élen haladó nyájak hirtelen kezdtek meg-megállni, remegni és a földre hanyatlani. 

– Ember! A mi urunk! Ember! 

Az áthatolhatatlan bozót szélén, egy ágas-bogas pálmafa alatt majom család ült, egy hatalmas gorilla, hirtelenjében meglepődve rémülten pattant fel a földről. 

Láttára minden nyáj alázatosan letérdelt és felbődült, hogy rengett belé az ég: 

– Uralkodj rajtunk! Kormányozz minket! A te alattvalóid vagyunk Ne hagyj el minket! 

A megrémült gorilla a pálmafara menekült, kókuszdiókat dobált a legközelebb lévőkre, makogott valami érthetetlent, és dühösen fújtatott.

Lentről azonban csak a folytonos könyörgések hallatszottak::

– Uralkodj rajtunk! Kormányozz minket! A tieid vagyunk! Mi urunk! (172.)

Reymont értékelése, ítélete egyértelmű, kétségbevonhatatlan: a bolsevik, kommunista-kísérlet állatok tette: Van alapja, van indoka, de véghez vihetetlen az emberi állati természet miatt, gazdasági, katonai okokból. S mert végső soron ennek az állati tömegnek mindenképpen szüksége van vezetőre. Szüksége van az emberre, hogy rend legyen, hogy élelem legyen (hogy élelemmé lehessenek), hogy fedél legyen, meleg legyen, biztonság legyen. S ha embert nem találnak maguk fölé, találnak olyat, ami majdnem ember... 

A csírájában elhibázott történelem folytatódik, hogy újabb tragédiák felé kanyarodhasson. 

*

Adja magát a kérdés: milyen olvasmány, milyen irodalom az Állatfarm irodalmi előzménye? S így adja magát a kérdés, mert az Állatfarm világsikere után nem adhatja másképpen. 

Nos, azt kell mondanom, hogy egyfelől Orwell majdnem biztos, hogy ismerte Reymont művét. Túl sok a hasonlóság, túl nagy az átfedés. De Orwell felismerte azt is, hogy a Reymont történetének a komorságán, szomorúságán és a történet mesélésének a lassúságán változtatni kell. Mert a végső soron politikai pamfletről van szó. S átlátta azt is, hogy a humornál nincsen gyilkosabb eszköz egy diktatúrával szemben. 

Reymont szövege kétségtelenül irodalmibb szöveg. S kétségtelenül lassúbb, szögletesebb is. A cselekmény sem feszes,és inkább leírásokra hagyatkozik. Az állatok exodusza során vannak ugyan párbeszédek, s a főszereplőknek van jelleme, de a történetből hiányoznak a drámai csúcspontok. Reymont oly annyira az egészre koncentrál, hogy a részleteket figyelmen kívül is hagyja. Sokkal szebben ír mint Orwell, de sokkal nehézkesebben is. 

Talán az az oka, hogy Orwell disznói egyértelműbb metaforák. De talán az is, hogy Reymont tagoltabb állat-társadalmat tár elénk. A vezető nála nem disznó, hanem kutya. A kutya az ember legjobb barátja. Okos és hűséges. 

Rex követői között ott van az egykor láncravert házőrző, vannak terelő ebek, vannak Farkasok. Van egy csekély értelmű ember is. Vannak ragadozó madarak. Meg nem ragadozók. Meg növényevő négylábúak, disznók, tehenek, birkák, juhok. 

A főnökök a ragadozó négylábúak. Mert mindig a ragadozók a főnökök. Vagy a főnökök mindig ragadozók? (Bár láttunk már kafferbivaly által nyársalt, lógó belű oroszlánt is...) 

Az is lényeges különbség a két állat-antiutópia között, hogy Rex tragikus hőssé lesz. Hógolyót és a társait simán utáljuk és kinevetjük. Mocskos, a sárban fetrengésből feltápászkodó, a moslékzabálást, a vájúnál tülekedést alighogy abbahagyó disznók! Az analógia kézenfekvőbb, egyértelműbb, nem hordoz ellentmondásokat. A disznó hasznos jószág az ember számára: roppant sokoldalú, nagyon finoman elkészíthető élelmiszerforrás. Még a leölése is külön örömesemény: a disznótor! 

Reymont történetének a már idézett csattanó, a királlyá könyörgött gorilla az Orwell sztorija fölé magasodó megoldása. 

No, ez a kép kakukktojás, ez az AI-Office oldalán készült. A másikat jobban kedvelem, ingyen is többet, jobbat ad. 

*

Ezzel együtt, lehet, a fentiek után ez nem annyira hihető, bár kétségkívül az Állatfarmhoz való hasonlóság, az irodalmi előképisége miatt vettem a kezembe Reymont regényét, mégsem mondom azt, hogy csupán irodalomtörténeti értéke van. Botorság lenne így tennem. Olvasóként mit mondhatok hát? Nos, a legfontosabbat: élvezeti értéke van a Lázadásnak. Ha másfajta is mint az Állatfarmnak.  

7/10

Tegnap olyan kis ingerült napom volt. Tulajdonképpen minden sikerült, ment a maga útján, már olyan dög meleg sem volt annyira, de valahogy utáltam a rángatásomat, meg utáltam mindent. Iparkodtam nem az embereken levezetni, amit nem ők okoztak, vagy nem tehettek róla, hogy ők okozzák. Nem tudom, mennyire sikerült. De nagyjából úgy mindenki ingerültté tett. Kivétel nélkül. Meg elegem volt már a talpalásból is, meg mindenből is. 

Cserébe négy előtt kicsivel ébredtem, és nem tudtam visszaaludni. Jöttem hát a nappali-dolgozóba írni, olvasni, zenét hallgatni. Megjelent a God Is An Astronaut új lemeze, azzal múlattam az időt, meg egy régebbivel. Ja, és persze, hogy persze, David Gilmour új dolgaival. 

Onnantól iparkodtam beszerezni mindent és akármit amin Révész énekelt. Csudálkoztam az első Generál lemez könnyedségén, a vokálok összetettségén, meg hogy abban az együttesben benne volt az Indián, Karácsony Jamest, aki nekem addig egyértelműen csak LGT-s volt. Aztán meglepődtem a második Generál lemez hardrockosságán és a borítójának ocsmányságán, aminek elképesztő ízléstelenségét az Magyar Hanglemegyártó Vállalat soha nem tudta felülmúlni. S hát a Piramis-lemezek... Az utolsó pillanatban kapcsolódtam be a Piramis-jelenségbe, ahogyan az akkori sajtó nevezte az együttes körüli óriási közönségszeretet és gyűlöletet. Az eredeti felállásnak volt még egy általam lukasra hallgatott, fantasztikus albuma, az Erotika, amit a megjelenésekor és nem utólag vásároltam meg. A mai napig imádom, általában az elejétől a végéig meghallgatom, ha felteszem. De aztán Sanyika kiszállt a Piramisból. Volt még egy Piramis lemez nélküle, de bármennyire szerettem azt is, az már nem „a” Piramis volt. Azzal, hogy a maradék tagok Piramis néven adták ki az anyagot, a saját nimbuszukat rombolták. Pedig egyébként teljesen rendben van rajta minden. Csak gyökeresen más a zene is, a mondanivaló is, a teljes fíling, szóval nem Piramis. 

Révész a '81-es kiválása óta kiadott három stúdió és egy koncert-lemezt. Nem számítva a legendássá vált két Piramis-koncertet, '93-ban és 2006-ban, amelyeknek folytatása sajnos nem lett. Révész három stúdiólemeze ellentmondásos.

• Az elsőt Presser Gábor vette a kezébe '85-ben. Vannak rajta hatalmas, slágerré vált dalok, s vannak olyan kis izé, mi-a-franc-ez-szerzemények. De összességében valahogy mégis ütős az anyag.
• A második szóló  köldöknézős-, ezoterikus-anyag '93-ból. Soha nem hallgattam meg az elejétől a végéig. Nem az ezotériával való ellentmondásos viszonyulásom miatt, hanem mert zeneileg nem fog meg. Nem rossz, hanem semmilyen. Sanyika hangja persze csodálatos azon is.
• A harmadik szólólemeze hibrid: vannak rajta új dalok, meg régi Piramis-dalok feldolgozásai is. 2003-ban jelent meg. Emiatt a dualizmus miatt ezt sem tudom teljes értékű Révész-lemezként kezelni. Egyáltalán nem rosszak a feldolgozások, de nem hatnak átütően. Csak piszok jól szólnak. 

Azóta csend van. 2013-ban kijött egy dupla koncert-cédé. Unplagged, kétfős koncert volt az Élménybirtokon (bármi is legyen az, de Google a barátunk, én megtaláltam). Ezzel az anyaggal is úgy jártam, mint a '93-assal: Révész hangja csodálatos, de a zene nekem pár szám után unalmas, egyhangú. 

Az összes fotó a könyvből származik, remélem, a recenzióban idézve nem jogsértő a citálásuk!

*

És Sanyika (Sanyika: idén hetvenegy éves, vagyis tizennégy évvel idősebb nálam) most könyvet adott ki. Önmagáról. Az életéről, a zenei pályafutásáról, a világlátásról. 

Impozáns, vastag, gazdag, keménykötéses, könyvjelzős, sok képes kötet. A népszerűségét jelzi, hogy a könyvtárban csak előjegyzéssel jutottam hozzá, de amikor megkaptam, a könyvtáros hölgy figyelmeztetett, hogy előjegyzés van rá, úgy olvassam, hogy nem lehet majd hosszabbítanom. 

Vagyis Sanyika a mai napig ismert, szeretett ember. S itt megállok egy pillanatra. A szeretett szónál. 

*

Az ismert embereknek vannak rajongóik. A média a rokonszenvezők táborát is rajongónak hívja. A rajongónak mindegy mit és hogyan tesz a rajongása tárgya, a szimpátiája feltétel nélküli, mindenen túli, önfeledt és híján van a józanságnak. Amikor Sanyika a Kölyök volt, a Piramis idején, jóképű srácként természetesen rengeteg nőnemű zenehallgató érdeklődésének került a középpontjába.

A helyzet az, hogy Révész csodálatosan öregedett. Az egykori, jóképű Kölyök csuda sármos férfivá érett. De nem a külsejéről és még csak nem is a zenéjéről beszélek, amikor azt mondom, Révészt szeretik az emberek. S nem is a rajongók lehunyt szemű, kinyújtott karú sikítozására gondolok: az nem szeretet. Révészt a fotelben ülve, deresedő szakállal, szelíd mosollyal lehet szeretni. Akkor is, ha a zenei világa, a világlátása nem feltétlenül az enyém. Próbáltam már vegetáriánus is lenni, bár nem miatta... 

Azért lehet szeretni, mert Révész Sándor hiteles, önazonos, hiteles embernek tűnik. S ennek semmi köze a külsejéhez. Ez a hitelesség, önazonosság már a könyvének az első oldalából, az előszó második bekezdéséből kiderül. S ezt az önazonosságot nem hiszem, hogy lehet színlelni. (Bár Szerelmetesfelségtársam egy kedves barátunktól megkapta, hogy az őszinteség álarca mögé bújik... Tizenpár éve próbáljuk ezt a mondatot értelmezni.)

Ami a fentieken túl visszatartott eddig, az az őszinteség kérdése. Tudom, hogy sokkal sikeresebb könyv lehetne ez, ha az igazán ínycsiklandó, pikáns dolgokról beszélnék, de etikailag ezt nem érzem helyesnek. Nem szeretnék belemenni olyan részletekbe, amelyek másokat esetleg bánthatnak, vagy akár az igazsággal szemben is már nem tudják elmondani, bemutatni saját szemszögükből azt, ami s ahogy szerintük történt. Ha tényleg, úgy igazán mindenről és mindenkiről őszintén beszélnék, arról, ami a tömegeket érdekli, akkor óhatatlanul a bulvár világában kalandoznék. Ezt nem akarom. Azt viszont szeretném elmesélni, hogy honnan jöttem, s mik a gyökereim, gondolok itt szeretett szüleimre és nagyszüleimre, mert talán az én életem is jobban érthetővé válik, ha beszélek róluk is. 

*

Ebben a pár mondatban két dolog mindenképpen ott van. Az egyik az amit Révész mond: a könyv írásakor semmiképpen sem akar egy színvonal alá menni, a célja nem az, hogy a pálya-, zenész- élettársak balhéinak, mocskainak, rosszemberkedéseinek a kibeszélésével emelje az eladott példányszámot. Különösen nem azoknak a történeteivel, akik a haláluk révén már képtelenek önmaguk megvédésére. 

Ez a mások iránti tisztelet, az, hogy elkerüli az olcsó, de jól jövedelmező intimpistáskodást, ez is szimpatikussá teszi Révész Sándort. Mert elmondja, hogy bár előadóművész, de nem akar mindenképpen a reflektorfénybe kerülni, -maradni. 

Az utóbbi megmutatkozik abban is, hogy enyhén szólva nem vonul unos-untalan stúdióba, ha van, ha nincsen mondanivalója. Annak ellenére, hogy mindenki zenésznek, énekesnek tartja. S annak ellenére, hogy a hangja gyakorlatilag ugyanolyan erős és tiszta amilyen volt. Ez a videó két évvel ezelőtti. 

Szóval a színvonal tartása az egyik dolog. 

A szülei, nagyszülei, a családja említésével egyértelművé teszi, hogy bár mindannyian egyediek vagyunk, önmagunkért felelősek, de a környezetünk így vagy úgy, de mindenképpen formál bennünket. Akkor is, ha egy ország ismeri a nevünket. Meg azoknak a nevét is, akik akarva-akaratlan formálnak bennünket. 

S aki reflektorfényben áll, az reflektorfényben formálódik. S a formálódást nem csupán a pozitív élmények segítik elő. Sőt. Mitöbb. 

S itt van egy kis baj a könyvvel. Az önéletrajzzal. 

*

Révész több mint korrekt, dzsentlemen-hozzáállásának, elbeszélésmódjának van visszaütője is. Bizonyos esetek, történetek, konfliktusok egyszerűen nem mondhatók el így. Illetve elmondhatók, de hiányossá, értelmetlenné  lesz a történet a félinformációk miatt. Nagyon sok olyan eset van, amikor a folyamatoknak fontos momentumai maradnak ki a korrektség miatt. Mondok példákat. 

Olvastam a könyvet, és eljutottam benne odáig, hogy Révész Karácsony János James Indián után nem sokkal kilép a Generálból. Jól megfontoltan, meggondoltan. Pontosan már nem is emlékszik... És kilép. Ennyi. 

A Generál akkoriban már nagyon jó nevű zenekar volt itthon, sőt a Lengyelországban is. A zenészeinek a képzettsége kiemelkedő volt. Nem véletlen, hogy Karácsonyt például az LGT szipkázta el. Révész is írja, hogy a népszerűségnek bizonyos vetületei ekkor már érezhetően terhessé kezdtek lenni a számára. Az együttesnek megjelent már két hazai és egy külföldi nagylemeze. S ekkor Révész jól meggondoltan, megfontoltan kilép az együttesből. Hm...  Értem. Nem értem. 

Sanyika nagyon tudatosan nem beszél például a párkapcsolatairól. De ez nem az jelenti, hogy meg sem említi a feleségeit. Mert de, nagyon is megemlíti. Kettőről azt is megtudjuk, hogy volt minimum egy-egy nagyon jól sikerült ölelkezésük. Többről azt is, hogy mennyire jól, inspirálón működött a kapcsolat. Aztán hopp, az inspiratív kapcsolat alanya egyszerre csak nincsen többet a képben, válás lett belőle. 

Nagyon hasonló a helyzet az egykori Kölyök vidéki házával kapcsolatban is. Remek hely a szellemi magára találásra, az építő egyedüllétre, fantasztikus kapcsolatok alakulnak az ottani emberekkel, majd egy félmondat arról, hogy hopp, eladta a tanyát... 

Többnyire félinformációk jönnek az egykori együttesek nosztalgiabulijairól. Még a '92-es öt Piramisról a legtöbb, de például a Generál összlétszámi színpadra állásáról alig valami. 

Az utolsó előtti példa a teljesség igénye nélküli: Som Lajos fájdalmas, önpusztító sorsa.. Rendben, ne intimpistáskodjunk, de aki semmit sem tud arról, mi történt a Főnökkel, annak a szomorú összenézés, hogy úgyis tudjuk, mi történt, az égvilágon semmit sem mond. Gallai Péter személyéről, majd nagyon szomorú leépüléséről pedig kábé két bekezdés szól. Igaz, szép szavakkal. 

Legvégül: Révész minden szólóalbumán ott volt a szellemi útkeresésének a nyoma. A könyvben sem titkolózik erről. Ahogy arról sem, hogy Szepes Mária spirituális vezetője volt. A transzcendencia a fél életében meghatározó volt a számára. Csak éppen nem derül ki, mit is jelent konkrétan a transzcendens, merre vezetett, mit jelentett ez a szellemi fejlődés, mire jutott e kérdésben a vidéki egyedüllét alatt. 

*

Vagyis, lám, a korrektség nagyon fontos, felettébb méltányolandó, de nem feltétlenül célravezető. Lám, van ellentmondás...

Ezzel együtt Révész Sándor könyve az első mondatától az utolsóig lekötött. Érdekelt az ember, elővettem a lemezeit, újrahallgattam őket. Olyan ez a pasas, hogy az embernek kedve lenne leülni vele beszélgetni, és egyáltalán nem azért, mert rocksztár. A helyzet az, hogy az, de valahogy ennek ellenére meg sem próbál ikon lenni. S még csak nem is a Generál, a Piramis, meg a zene lenne a fő téma a beszélgetésben. De komolyan nem. Mert Révész úgy rock-ikon, hogy közben előbb ember.  

8/10

                   ALKOTÓK:                   

matt fraction
javier pulido – david aja – steve lieber – jesse hamm – annie wu
francesco francavilla

Ugyan kikaptam már a blogom egyik kommentelőjétől, amiatt, hogy be mertem vallani, a Metró 2033 könyvsorozatot nem olvastam, mert több kísérlet után, érdeklődés hiányában végül feladtam, hogy a szellemi magamévá tegyem, de a képregény-változatot végigolvastam, néztem, és mertem róla írni.

A kommentelő elő leszedte rólam a keresztvizet: ha valamiről semmit sem tudok, és nem is érdekel, egyáltalán, ha lusta vagyok olvasni, és csak képeket nézegetek, hát legyek rá büszke, hogy tudatlan vagyok, és még hirdessem is a tudatlanságomat, és ezentúl, írjak olyan könyvekről bátran, amiket a kirakatban láttam vagy csak hallottam róluk! 

Elsőre meglepődtem, másodjára csuda jót mosolyogtam a kommenten. Úgy fest, annak, aki írta, Glukhovsky trilógiájában gyökerezik az identitása teljessége. Viszont a szövegértelmezés még nem a legerősebb oldala. 

Nos, azt hiszem, emiatt a Sólyomszem miatt is ki fogok tőle kapni. Tudniillik, fityfenét se tudtam róla ezelőtt. Gáz, de még a Szuperhős csapat összességéről sem, amelynek Sólyomszem a tagja. Ja, a Bosszú Angyalairól. Egyesével igen, így csapatban nem. Ennek oka egyértelműen az érdektelenségem az irányukba.  

Ezért nem tudtam azt sem, hogy Sólyomszem úgy szuperhős, hogy semmi különleges képessége sincsen, folyamatos edzésben kell tartania magát, hogy pontosan lőjön az íjával. Azt sem tudtam, hogy íjász... Igen, íjász! Sőt arról sem volt fogalmam, hogy létezik. Mármint persze nem a valóságban létezik, de hogy létezik mint képzelt szereplő. Szóval semmit sem tudtam. Egészen konkrétan még azt sem, hogy Sólyomszem Marveles-kreatúra. Ha tudom, nem hozom haza a sorozatot. 

Azonban végső soron, bár vannak ellentmondások, ezzel veszítettem volna. Lám, lehet bukta a tapasztalaton alapuló prekoncepció is! Amivel egyébként képtelenség nem élni a mindennapokban. Mármint nem a buktával, hanem a tapasztalatokon alapuló prekoncepcióval. 

*

Clint Bartonnak hívják Sólyomszemet. Teljesen hétköznapi manus. Jóképű harmincas, egyedül él, bár nője mint égen a csillag. Ő maga rimánkodja be magát a Bosszú Angyalai közé.

Tudod, ez ilyen szuperhősök.ligája csapat. Olyan prominensei vannak mint például Vasember, Amerika Kapitány, Amazon, Vízió, Darázs, a Skarlát Boszorkány és Góliát. És persze Sólyomszem. De a felállás egyáltalán  nem kőbe vésett. A sorozat indulásakor tagja volt a csapatnak Thor és Hulk is. Vagyis nem valami vadonatúj formációról van szó, a csapat idén már hatvanegy éves. 

Szóval Clint Baron. Baron nem egyedül Sólyomszem. Állandó, legnagyobb sajnálatára szigorúan harcos partnere Kate Bishop. Aki  legalább olyan kiváló íjász és legalább annyira pragmatikusan merész mint Baron. Barton egyfajta mentora Bishopnak. Tréfás, amikor a párbeszédekben mindketten Sólyomszemnek nevezik a másikat. 

A Sólyomszem-sorozat első három kötetében... Illetve csuda tudja, hogy melyik az első három... Na, akkor újra: a Sólyomszem képregény Barton és Bishop-sorozatának első három kötetében (már megjelent magyarul a negyedik és az ötödik kötet is) a Bosszú Angyalai éppen csak, hogy szerepelnek. De inkább nem. Ezáltal a sorozatban nyoma sincsen a szuperképességeknek, maradnak a földhöz ragadt megoldások: ököl és íj. 

Barton egy bérházban él. A tulaj egy melegítő-egyenruhás banda tagja, kisfőnöke. A melegítős bagázs verbálminimummal kommunikál: minden második szavuk, függetlenül attól, kivel, milyen összefüggésben beszélnek: „Tesó...” Ezt részben az indokolja, hogy például a ház tulajának a neve: Iván. Vagyis a banda orosz nációjú.  Ez lesz az a banda, amelyik a nagy bandakonferencián bevállalja Barton likvidálását. Vagyis lesz gond bőven a csíkos mackós egyenruhásokkal. Ez az alap. 

*

A történetbe ennél mélyebben nem érdemes belemenni. egyfelől minek spoilerezzek el dolgokat, másfelől annyira nem nagy a sztori. Egyáltalán nem a sztoritól lesz érdekessé, amit látunk és olvasunk. Olyannyira nem, hogy kétszer futottam neki az olvasásának. Elsőre nem kötött le. Másodszorra sem, de akkor elkaptam valamit a fílingből, az nem engedett. 

Ha akarom érdekes, ha akarom egyfajta bűnügyi, akciós sablon. Szabad országban lehet választani. Ahogy a sztoikus, szkeptikus narrációs hangnem is nagyon ismerős. Mert szinte adja magát, hogy akit egy székhez kötözve szamurájkardos ninják akarnak lemészárolni, és menekülésképpen kiugrik egy toronyház ablakán, az a székhez kötözve (bár a nagyon sokadik emeletről zuhanva tulajdonképpen teljesen indiferens, tud-e szabadon mozogni) tök nyugodtan konstatálja magában, hogy ez bizony „necces helyzet”... Aham... Mindenesetre a szkepticizmus csuda jópofa. Minden más esetben is. Mármint Sólyomszem minden más esetében is. 

Ahogy a térben és időben ugráló, kicsit sem lineáris elbeszélőmódot sem a Sólyomszem szerzője találta fel és ki. De ettől még működik, és jócskán dob a színvonalon. Elcsépelt, közhelyes, de leginkább a két alapműhöz, a Watchmen-hez és a Sin City-hez hasonlíthatom. Nem lop ezekből a Sólyomszem, de a hangnemében, a távolságtartásban, a szkepticizmusában, a faarcúságában és a történetek felépítésében vannak hasonlóságok. Ezáltal lett számomra fogyasztható, maradásra bíró az egyébként annyira nem túl érdekfeszítő történet. 

*

A grafika, a színezés, vagyis a leglényeg. Leglényeg, mert képregényt olvasunk. Több olyan művel találkoztam, amely egyértelműen a megjelenésével, a vizuális tartalmával és egyáltalán nem a történetével nyert meg magának. Ilyen volt például a Blacksad és a Saga is. Mindkettőnek írtam az összes, eddigi, magyar nyelvű részéről. Ha más stílusú rajzokra gondolok, akkor a Persepolis  vagy a Takarók jut elsőként az eszembe. Meg Nyugat + zombik. Annak a története például rohadtul fárasztott, de a rajzok remekek voltak!

Az sem mellékes, hogy a Sólyomszem nem átall kísérletezgetni is. Előbb meghökkentem, majd jót mosolyogtam a megoldásain, miközben elismerően cöccögtem is. Érdemes a szövegekre is figyelned az alábbi két kép esetében! 

A Sólyomszem rajzai összeségükben nekem olyan kis professzionálisan semlegesek, semmitmondók. Ha belelapozok bármelyik füzetbe, biztos, hogy engem nem fog meg, amit látok. De a megfogalmazásomban nagyon lényeges a professzionális szó. Mert ha egy kicsit elmerülök a rajzokban, az összhatásuk dinamikájában, különösen, ha egész oldalakat, pláne, ha oldalpárokat nézek, akkor jócskán árnyalódik a helyzet. De ezzel együtt nem volt olyan rajz, oldal, oldalpár, amelyhez visszalapoztam, mert valamiért, akármiért, bármiért olyan mély benyomást  tett rám. A végső benyomás, tök fura, mégis az maradt, hogy élvezetes volt lapozgatni a sorozatot, s ha a könyvtárban bent lesz a folytatás, akkor biz'a jön velem. De szűknél is szűkebb polcomon nem fog helyet foglalni. (Jó, tudom, soha ne mondd, hogy soha. Majdnem ingyenért azért lehet, hogy de...) 

Van még jó pár képem, nézegesd, ismerkedjetek! A mindennapi dolgok roppant plasztikusak, majd kapd fel a fejedet a slozin trónoló pasas ábrázolásának a természetességére. Például. 

7/10

2024 Földanya havának első napja. Holnap munka, sulikezdettel: őrültek háza lesz a város. Előre utálom. Rája adásul Tibor kollégám szabin lesz, ezáltal három munkakört töltök majd be. 

*

Kicsit sűrű volt a hétvége. Elszoktam tőle. Péntek este taxist játszottam egy ismerősnek, szombaton Csemeténél voltunk az agglomerációban a párja születésnapját ünnepelni, vasárnap pedig a fiaméknál Szigethalmon, pálinkázni, kertet dicsérni és enni. Én lakli, nálam fejjel magasabb másodszülöttem, aki érzelmes, értelmes nagyon férfi lett a suttyomban elröpült évek alatt! S kitartó, türelmes, ezáltal bizonyítottan nagyszívű párja nekije! 

Azt hiszem, boldog lehetek mindkét gyerekem választottja miatt, le a kalappal az összes előtt. De tulajdonképpen ez Csemete párjára is teljesen igaz. Hogy teljes legyen a kép. 

*

Az egyik zenei Facse-csoportba dobta be valaki Erik Norlander nevét. Hát két napja azt hallgatom. Megunhatatlan, éppen nekem való muzsika, albumról albumra. Mondjuk, ezt ha meghallgatod...

Debra Soh azt mondja, a végső szó a testben termelődő ivarsejteké. Ha petesejtet állít elő a test, akkor nő, ha spermát, akkor férfi. Bár állítólag akadt eset, amikor egy személy előbb petét termelt, aztán átállt a spermára... 

Vagyis akkor? S ezek után Debra Soh még meri azt mondani, hogy a gender állítások alapjai mindössze társadalmi konstrukciós mítoszok? Meri! Mitöbb és sőt! Innentől csuda érdekes a könyv. 

Deora Soh egy évvel idősebb a lányomnál. Vagyis a lányom lehetne. Ázsiai származású, Kanadában élő „szexkutató, idegtudós és újságíró. PhD címét az idegtudományok területén szerezte. Tanulmányai befejezése után otthagyta az egyetemi pályát, mivel úgy érezte, a politikai és a társadalmi nyomás negatívan befolyásolja a kutatási területét. Azóta újságíróként dolgozik.” – állítja a kötet fülszövege. 

Debra Soh-nak szép arca van. Aminek jelen esetben semmi köze semmihez, maximum az én ízlésemről mond bármit is. De voltaképpen teljesen és tökéletesen lényegtelen. 

Sokkal lényegesebb az az állítása, hogy azért hagyta őt választott pályáját, mert teljesen ellehetetlenült a normális, tényszerű, tárgyszerű, tudományos munkája, kommunikációja, publikálása. Soh azt mondja, a tudomány ezen a terén dolgozók számára két út maradt: a hallgatás vagy a hazugság. Mármint ha a szakmájukban, a pályájukon akarnak maradni. Mert a szexológiában, mondja Soh a tudománynak, a tudományos kutatásnak mára gyakorlatilag semmi szerepe nincsen. Azért nincsen, mert a tudomány alapból, csípőből, a gyökereiben ellene mond a gender-marhaságoknak (Soh nem így fogalmaz), viszont a polkorrekt már annyira átpolitizálta a témakört, hogy bármilyen állítás képviselője, aki a már ismert, eddig elfogadott, bevett biológiai tények és az ésszerűség mellett áll ki: elveszett. De az is, aki megkérdőjelezett, mármint a gender-ideológia által megkérdőjelezett témákban egyáltalán tudományos igénnyel akarna kutatni. Meg az is, aki kiáll olyan személyek mellett, akiknek a gender-tenger megkérdőjelezi a kompetenciáját. 

A polkorrekt beszéd térnyerése olyan társadalmi környezetet teremtett, amikor az elért ismeretek védelmében megszólalni már felettébb komoly egzisztenciális veszélyt jelent bárki számára. Lawrence Summers a Harvard egyetem elnöke volt, katedráját veszítette el, mert a tudomány mellett tette le a voksát. Amikor James Demore, a Google egyik embere ki mert állni a normalitás mellett, tudományos kutatási eredményekkel tűzdelt írásában, az állását veszítette el.  Ezek a példák cseppek a tengerben. Akik nem a mainstream mellett állnak, már inkább hallgatnak. Amire A könyv írója nem volt képes. Ezért hagyta maga mögött a doktori címével járó lehetőségeket. Nem volt hajlandó beállni az eszetlenség sorába.

Debrah Soh a harmadik utat választotta. Hatalmas árat fizetett érte. Ezért kellett pályát módosítania. Felmérte, hogy az intellektuális szenny már az alapokat kezdi ki és „a biológia tények eltitkolása csak visszavet minket a sötét középkorba, hogy ott botorkáljunk és felfedezzük újra azt, amit már tudunk.” (22.)

Miről van szó? Arról, hogy a gender-marhaságok alapjainak semmi köze a tudományhoz. Ha lenne, nem lennének marhaságok. De mert nincsen, így csak általánosan elfogadott társadalmi konstrukciók maradnak. Alaptalan és végső soron tartalmatlan mítoszok. Debra Soh ezeknek veselkedik neki, és megpróbálja tégláról téglára lebontani őket. (Nem fog neki sikerülni: a hitet nem lehet észérvekkel legyőzni. De ez egy másik kérdés.) 

A következőket tekinti gender-alapmítoszoknak. 

Az alapok.
1. mítosz: a biológiai nem spektrum
2. mítosz: a társadalmi nem társadalmi konstrukció
3. mítosz: több mint két társadalmi nem létezik

A határ
4. mítosz: a szexuális irányultság és a nemi identitás között nincs kapcsolat
5. miítosz: a nemi diszfóriás gyermekeknek nemet kellene váltaniuk
6. mítosz: nem létezik különbség a transznők és a nőnek született nők között 

A jövő
7. mítosz: a nőknek férfiként kellene viselkedniük a szex és a randevúzás során
8. mítosz: a gendersemleges szülői nevelés működik
9. mítosz: a szexológia és a társadalmi igazságosság megfér egymás mellett.

Erről szól a könyv. Némi bevezetővel és valamelyest levezetéssel. Egy háború pillanatnyi állapota, a helyzet felvázolása és az elvi alapok meghatározása, félrevezető címmel. Félrevezető, mert frászt van vége a gendernek! Debra Soh csak az ideológia alapokat rakja le, foglalja össze. 

Tudnod kell, nem tudom, mondtam-e, hogy Debra Soh liberális. Meg feminista a szónak abban az értelmében, hogy hisz a nők egyenjogúságában, de az a férfiakkal való egyformaságában nem. Feministának egykor harcos volt. Fiatalabb korában kedvenc kikapcsolódási helye egy homoszexuális bár volt, ahol ő volt az egyetlen nő. Bár érződik, hogy a fenti felsorolást ő maga is bődületes marhaságnak tartja, aközben szexológusként nem téveszti szem elől, hogy a nagy számok törvénye alapján vannak, akiknek biológiai okokból problémás meghatározni a nemüket. A könyvének a gondolatait teljesen átitatja a józan liberalizmusa. Kiáll a melegek mindenféléje mellett, a az önállóan választott szabadszerelem híve, semmi baja a promiszkuitással, mi több, a szexológiai tudása által még bizonyos transzságokat sem kérdőjelez meg. 

Mielőtt belevágok tisztázni akarom, hogy bár hazánkban még nem nyert akkora teret ez az egész őrület mint tőlünk nyugatabbra, ez sokat jelent, de semmiképpen sem immunitást. A gender itt van, nem is annyira suttyomban lopódzik, próbálkozik, alakítja a maga terét. De mert nagyjából, többé-kevésbé gender-védett ország vagyunk, nem látjuk, nem érezzük annyira a tőlünk balra levő országokat már teljesen letaroló veszélyeit, pusztítását. Ezért elbagatellizáljuk a kérdést. Bár az már Magyarországon is kiverte egyeseknél a biztosítékot, hogy az Alaptörvény a család fogalma alatt a férfit és a nőt kapcsolatát jelenti.

Debra Soh ilyesféléről nem beszél. De arról bőségesen, hogy beteges szinten összekeveredett a biológiai nem és a társadalmi nem fogalma. Hogy eléggé el nem ítélhető módon váltófogalommá vált, és hogy teljesen elszakadt egymástól, holott az első feltételezi a másodikat. 

A biológiai nem az anyaméhben készen kapott nem. Legalábbis az esetek 99%-ban. A társadalmi nem pedig a biológiai nem születés utáni megélése. Még ez sem attól függ, ki minek érzi, tudja magát. 

Soh könyve logikusan érvelve bebizonyítja, hogy a férfiak és a nők nem egyformák. Többször hangsúlyozza, hogy nem a jogokról és nem az egyénekről, hanem természetes biológiai különbségekről és statisztikai átlagokról beszél. Arról, hogy már a méhen belüli fejlődés során determináltak a két nem különbségei. Meg arról is, hogy az egyformává tétel rengeteg ellentmondás rejt magában. (Példa: a Sydney-i Műszaki egyetem az esélyegyenlőség nevében, hogy növelje a nők körében a jelentkezési kedvet, pusztán a nemük miatt plusz pontokat adott a jelentkező hölgyeknek. Nem vették észre, hogy éppen a segítségnyújtással ismerték el, hogy a nők természetes érdeklődése és a más agyműködés miatt ez nem a nemük által preferált terület. Arról nem is beszélve, hogy a pluszpontok egyértelmű nemi megkülönböztetést, eleve feltételezett alsóbbrendűséget sugallnak. Van itt baj, rendesen!)

Hogy mekkora a káosz, ami ellen Debra Soh küzd, arra ezt figyeld, itt egy példa. Helyezkedj el kényelmesen, dőlj hátra, el fogsz fáradni, azt garantálom! Vigyázz, Malvin, jön a kanyar! 

Azok az emberek, akik nembináris társadalmi neműként vagy röviden enbyként azonosítják magukat, nem kizárólag nőként vagy férfiként azonosítják magukat. A nembináris identitás-címkék végtelennek tűnnek, de alapvetően mind azt jelentik, hogy egy személy bizonyos mértékig férfiként és nőként is
azonosítja magát, vagy egyikként sem. A genderqueer például azt jelenti, hogy egy személy egyikkel sem, mindkettővel vagy ezek kombinációjával azonosítja magát. A bigender vagy androgün olyanra vonatkozik, aki mindkettőként azonosítja magát, a trigender olyanra, aki egyidejűleg pontosan háromneműként azonosítja magát (például nő, férfi és nembináris), a quadgender olyanra vonatkozik, aki egyidejűleg négyneműként azonosítja magát (hamarosan rátérünk a további lehetőségekre), és a pangender olyanra utal, aki „minden” neműként azonosítja magát.  Az átlagember számára ez kissé nyomasztó és zavaró lehet.

Ezzel ellentétben vannak olyan kifejezések, mint a gender-semleges, a genderfree, az agender és a neutrois, amelyek mind azt jelentik, hogy az illetőnek nincs társadalmi neme. Az alia-gender azt jelenti, hogy az illető olyan neműként azonosítja magát, amely nem férfi vagy nő. 

Azután van az  identitáscímkék családja, amely arra utal, hogy egy személy milyen mértékben azonosítja magát kissé jobban egyik társadalmi neműként, mint egy másik ként. A demifiú, demifickó, demiférfi olyan emberre utal, aki részben fiúként, részben pedig más társadalmi neműként azonosítja magát, függetlenül a születési nemétől. A demilány és a demind hasonlóképpen olyan valakire utal, aki részben nőként azonosítja magát. Az olyan személy, aki feminin-a-középpontban-nak vallja magát, úgy érzi, hogy nőies, viszont nem nőként azonosítja magát, pont úgy, mint az, aki maszkulin-a-középpontban, aki úgy érzi, hogy férfias, de nem férfiként azonosítja magát. Az olyan kifejezések, mint a lányflux vagy paralány (vagy fiúflux és parafiú) azt jelentik, hogy az illető főként azzal a nemmel azonosítja magát, de nem teljesen. A librafeminin (vagy libra-maszkulin) azt jelenti, hogy az illető jobbára egyik  társadalmi nemmel sem azonosítja magát, de ugyanakkor egy kicsit nő vagy férfi. 

Végül van a genderfluid, ami azt jelenti, hogy az illető társadalmi neme időnként változik, akár óránként vagy naponként..Az amalgagender azt jelenti, hogy az illető interszexuális állapota része a társadalmi nemének. Az anongender az, aki nem tudja, mi a társadalmi neme.

Néhányan betűszavakat használnak, mint az „FTX”, amely olyan személy leírására szolgál, aki nőnek született, és most nembinárisként azonosítja magát. (Hasonlóképpen, az „MTX” azt jellemzi, aki férfiból „enby”-vé vált.) Stilisztikailag ez a transznemű nomenklatúrára hasonlít, úgy, ahogy az FtM olyan személy, aki nőnek született, és férfiként azonosítja magát. 

Ezen terminológia kutatása során a kedvenceim a moongender, ami azt jelenti, hogy a társadalmi nemed csak éjszaka derül ki; a puzzlegender, ami azt jelenti, hogy olyan társadalmi nemed van, amelyet úgy érzel, hogy darabokból kell összerakni; és az arbogender, ami azt jelenti, hogy faként azonosítod magad.

Akár hiszed, akár nem, ez nem a teljes lista. Egy egész szókincskészlet is létezik a nembináris emberek elleni diszkrimináció leírására, mint például az enbifóbia és a femmefóbia. Megtudtam, hogy a gendervariánst, amely csupán néhány éve még a progresszív módja volt annak, hogy a gender-nonkonform embereket jellemezzék, mára problémásnak tekintik, mert arra utal, hogy a nembináris társadalmi nemek a két „normális” nemtől történő elhajlások. (71–73.)

Remélem, tudtad követni! Nos, a fejezet, amelyben a szerző ezt leírja, így kezdődik: 

Csak két társadalmi nem van. Tessék. Kimondtam. (70.)

Ha erről az jut eszedbe, hogy Debra kiváló Fideszes lenne, rossz nyomon jársz! Ő a tudomány felé a mondanivalóját. Tudniillik, hogy a tudomány egyszerűen nem igazolja a sokféleség őrületét. Mármint az igazi, el nem hallgatott, hallgattatott tudomány, és nem a gender-szakok zagyvaléka. De egyébként ez az egy mondat fájdalmas. abban a kultúrközegben bátorság kell a kimondásához. Mert szexista, fasiszta mondat. Mármint nem önmagában, hanem az LMBTQ+ aktivisták értelmezése és az általuk megfélemlített és mára agymosott közvélekedés szerint. 

Érdekes, hogy ő is kiemeli, hogy milyen jelentős különbség van a különböző generációk hozzáállásában, és a köztük található LMBTQ+ azonosságok számában. Nem meglepő módon minél fiatalabb egy generáció, annál több tagja tartja magát különleges neműnek. Debra ennek okát a digitális technika mindennapi elterjedésében, illetve a kisebbségek jogtúltengésében leli meg. Mert manapság aki kisebség, az tuti biztosan áldozat. (Vö.: Bradley Campbell – Jason Manning: Az áldozatkultúra sikertörténete.) S az áldozatiság közösséget teremt, valahová tartozást. (Mondjuk most elképzeltem amint a fa-azonosságú áldozatok összejönnek, és együtt fotoszintetizálnak, miközben oxigént termelnek, és békésen suhogtatják a képzelt lombjaikat. Bár volt már ilyen, amikor az entek tanácskoztak...)

S itt megállok. Azért, mert ha a Debra Soh által említett mind a kilenc gender-mítoszt sorra veszem, soha nem ér véget ez a bejegyzés. 

A szerző szerinti konklúzió, hogy előbb-utóbb minden hazugságra, alávalóságra fény derül. Debra Soh hisz abban, hogy visszatér a normalitás ideje és a dolgok újra egyensúlyba kerülnek. A megtörtént tragédiákat, az értelmetlenül szedett pubertásgátlókat, visszafordíthatatlan testátalakításokat, az igazság képviselete miatt állásuktól, hivatásuktól megfosztott emberek egzisztenciális megfektetését, a  tönkretett életeket ez nem fogja helyrehozni, de legalább több ilyen nem lesz. 

Nekem még mindig az a döbbenet, hogy lehetséges ennyi értelmetlenséget, blődséget hogy a viharba lehet komolyan venni? S természetesen nem Debra Soh könyvére gondolok. Mert az jó. 

Eltekintve a fordítói és a szerkesztői munkától. Elfogadom, hogy nem lehet könnyű szöveg az angol eredeti sem. A magyar fordítás értelmezését nagyban nehezíti, hogy rengeteg, nagyjából értelmetlen mondat maradt a szövegben. Ahol a rutinos olvasó már kajakból stilizál, de a rutintalan meg csak néz mint Rozi a moziban, hogy akkor én mondom meg, pestiként, hogy merre folyik a Lánchíd! Nézd csak például a könyv alcímét. Nemek és identitások mítoszai társadalmunkban, valamint leleplezésük. Értelmesen ez nagyjából így festene: A nemek és identitások nyugati mítoszainak a leleplezése. Mert nem a nemeket és az identitásokat leplezi le a könyv, hanem a mítoszokat. 

De persze a mondanivalóhoz képest ez apróság. De a kiadót nézve viszont méltatlan. 

8/10

2024 augusztusának a leges-legvége, szombat reggel. Tegnap éjjel taxist játszottam: egy nagyon távoli és felületesen ismert embert és a párját vittem ki egy külföldre induló buszhoz a Hősök terére. Volt egy óra, mire ágyba kerültem, de hatkor már fent voltam. 

Kicsit sűrű lesz a hétvégi élet. Ma Csemete párját megyünk felköszönteni, holnap a fiamékhoz Szigethalomra. Közben valamikor vásárolgatni is kellene. 

De most még reggel van, hét tizenöt, béke, nyugalom, Erik Norlander muzsikál a fülembe, és még elviselhető a hőmérséklet, a már megszületett, csodaszép unokámmal csuda jót játszottunk tegnapelőtt, a még meg nem születettnek pedig tegnap láthattam az arcát. Komplett, kicsi ember! 

Vagyis tulajdonképpen minden nagyon szép, minden nagyon jó. Bár Szerelmetesfeleségtársam ezt nem biztos, hogy ebben a pillanatban is osztaná: a zéró kaja melletti hízása miatt elment diabetológushoz, hogy felírasson egy konkrét gyógyszert, amitől fogyni tudna. Na, azt nem írták fel neki, de nagy eséllyel inzulinrezisztens, 160 grammos diétára fogták. Az agya olyan gyorsan átállt a napi ötszöri étkezésre, hogy már az első naptól reggel kilenckor hangosan korgott a gyomra, hogy na, kaját akarok! Pedig egy nappal előtte még délután egykor sem csinált ilyet, szinte illemből ebédelt csak. 

Julio Cortázar argentin író volt. Nézegettem a műveit, de kapásból egyetlen egyet tudnék mondani, ami híresebb, a Nagyítás című novellát. Amiből Antonioni az első filmjét rendezte. Még kiskamasz voltam, megnéztem, untam, egy-két jelenet mégis megmaradt. Valami egészen másra számítottam. Érdekes, hogy a legismertebb argentin írónak e novellán kívül nincsen igazán ismert műve... Ha a többiekre gondolok, Márquez, Vargas Llosa, Amado, Asturias mindegyikhez azonnal tudok több művet is kötni, még akkor is, ha nem olvastam őket. Cortázarhoz csak a Nagyítást. Igaz, az a semminél pont eggyel több...

Na, szóval a helyzet az, hogy a könyvecske kinézete izgalmas. Már a borító is. Csak éppen totálisan megtévesztő. Bár az ötlet csuda izgalmas. 

Az Elbeszélő utazik. Egy konferenciáról elfelé. Később nevet is kap az Elbeszélő. Úgy tűnik, nem képzeletbeli személy: Julio Cortázarnak hívják. A konferencia, ahol volt, arról szól, miképpen gyakorolnak a multicégek politikai befolyást államokra, illetve adott államok diktatórikus berendezkedéseinek a tarthatatlanságáról. A konferencia neve II. Russel Bíróság, Brüsszelben székel. Találkozik. A tagjai mindenfélék, Az elnöke az Olasz Baloldal szenátora. Ennek megfelelő a Bíróság összeállítása is. Író is van még benne Cortázaron kívül: Gabriel Garcia Márqueznek hívják. De van itt fizikus, teológus, jogász, Sorbonne-i prof, volt elnök, szakszervezeti vezető, szociológiai prof, matematikus, és így tovább. A Bíróság a tanácskozás végén kiadott egy nyilatkozatot vagy mifenét. A nyilatkozat a dél-amerikai országok emberjogi mindenféléjől szól. Az Elbeszélő Cortázar ezt csatolta is a kis valamilye mellé. A szokásos, súlytalan, baloldali bizottságosdi... 

Cortázart párizsi otthonában sok munka várja, ezért nem iparkodik vonatra szállni, inkább kávézik és a lányokat nézegeti. Egyik elfoglaltság jobb mint a másik. Mielőtt elérné a vonatát, jobb híján egy képregénymagazint vásárol. Olvasgatni kezdi, és (hogy egy irodalommal foglalkozó oldal felhasználóinak a szavával éljek, amit magam soha a büdös életben nem használtam még, mert a hideg ráz tőle) beszippantja a történet. 

Cortázar könyvecskéjében Fantomas a jók mellett harcol. A jók: a II. Russel Bíróság és a szimpatizánsaik. Nem semmi névsorral: maga Cortazár, ugye, aztán Susan Sontag, Alberto Moravia, G. G: Márquez, Octavio Paz (mexikói író, esszéista), Norman Mailer, Heinrich Böll, és jó pár dél-amerikai név, ami nekem nem mondott semmit. 

A csizma az asztalra kerül tehát. Mer' ugye a valós személyek mellé kilép a képzelt valóságba a képregény-figura, hogy együtt harcoljon egy titokzatos, fanatikus társaság ellen, amely elpusztítja a világ legnagyobb könyvtárait. 

Ahogy belegondolok, kapkodom a fejemet, hogy ugyan mi köze a könyvtáraknak a dél-amerikai multikhoz, a CIA által szervezett puccsokhoz és a diktátorokhoz, de megálltam ott, hogy a diktátorok nem szeretik a könyveket. 

Az Elbeszélő könyvecskéjében ilyen-olyan indoklással kerültek még képek. Amiknek az oldalszámát ha hozzáadjuk a képregény-oldalakéhoz, meg a Bíróságnak a függelékben hozott valamilyével, a tulajdonképpeni szövegnek alig marad hely.

Túljutva a szösszeneten, teljesen megértem, miért nem olvastam én el ezt kamaszkoromban. Mert még most sem értem, azon túl, hogy a szerzői jogait a II. Russel Bíróságnak ajánlotta fel Cortázar, tulajdonképpen micsudát is akart vele mondani. Mármint azon túl, amit a teljesen légkönnyű Bíróság a függelékben elmondott a gaz multikról, a még gazabb diktátor-gyilkosokról és a az USA világuralmi  Igaz, egyiket sem lehet eléggé hangsúlyozni, mert azóta sem változott semmi. (Vicces, egy értesítés miatt átklattyoltam a Facséra, ahol egyből az ugrott a szemem elé, hogy a CIA Szerbiában puccsot tervez Aleksandar Vučić kormányának a megdöntésére.) Maximum, hogy immár Kelet-Európában is itt vannak. Sokak szerint a helyi diktátorok is... S akik ezt ismételgetik, a legnyilvánosabb felületeken teszik. (Mehetnének mondjuk Kínába tanulmányútra.)

Szóval úgy negyvennéhány év után elolvastam a Fantomas a vámpírok ellen című kis valamit. De megbántam. Jó volt ez olvasatlanul is. És nincsenk is benne vámpírok, bebebe! Illetve vannak, csak allegorikus vámpírok, és az nem ugyanaz. Bár nem tudom, melyik a rosszabb ellenfél, Drakula vagy a Tesco? 

S persze szokás szerint marha óvatosan kellett olvasnom a könyvecskét, hogy ne hulljon lapjaira, ahogyan az a Rakéta Regénytár köteteinél teljesen bevett tulajdonság volt.. 

2/10

2024 augusztus huszonkettő, és már nincsen semmi a fizetésemből. S van még kifizetetlen dolgom is. Igaz, vannak kintlevőségeim is, de elhanyagolható a végösszeg. Csüggesztő... 

*

Ma nem mentem sehová.

Szerelmetesfelségtársam ment vérvételre, hogy eljusson a diabetológiára. Nincsen semmi baj a cukrával, nem arról van szó. De mert szerdán kért időpontot a diabetológiára és pénteken már meg is kapta, a laborba egyszerűen nem volt lehetősége időpontot kérni. Hát, nem is fogadták... Holnap mehet vissza, de holnapra a vérvétel eredménye biztosan nem születik meg. Nem voltak rugalmasak a laborban. Hány perc is egy vérvétel?  

Én csak írogattam, kitakarítottam Füstit (tudod, a kis Yarisunk, amibe szerelmes vagyok, minden egyénisége ellenére), olvastam, aludtam egy délutánit. Szóval tényleg semmi. 

*

SzFT volt ma egy üzleti reggelin a legnagyobb ügyfelénél. A cég tulaja körberajongta, hogy mennyire jó asszisztens. Egy üzleti reggelis partner, informatikus a fickó, szintén azt mondta neki, hogy inkább emelje az árait, de maradjon az ő titkárnénije is. 

SzFT nagyjából kétszer annyit keres mint én. A sikerei nem csupán emberi szimpátiában mérhetők, hanem anyagiakban is. Egyéni vállalkozó, de abban gondolkodik, hogy embereket vesz fel maga alá, mert túl sok lett a munka. 

Van-e bennem irigység vagy szégyenérzet? Hm... Is. Tíz évvel vagyok idősebb nála. Fáradt vagyok. Nem szeretek pezsegni. Már nem nagyon érdekelnek az emberek, fárasztanak. Igazából az üzlet kizárólag a pénz miatt érdekelne. Képtelen lennék olyan lelkesen pezsegni  mint SzFT. 

Az ő sikereinek örülök. Annak nem, hogy munkahelyet akar velem váltatni. De megértem azt is. Mert a matematika szigorú tudomány. De a helyzet az, hogy ahol vagyok, ott ugyan gyalázatos a bérünk, viszont sehol nem éreztem magam ennyire jól még munkahelyen. Pedig hat éve itt vagyok. S néha tele van a padlás, meg unom is, de összességében, mondom, még majdnem soha nem mentem be fogszívva. 

S akkor legyen bölcs az ember, hogy miként lépjen, a matek szerint vagy a stabil, jó hangulatú munkahely megtartásáért. 

SzFT egyébként nincsen elszállva, ha ötvennel több lenne a számlámon, már lenyugodna. S akkor sem lennék sehol az ő bevételéhez képest. Csak most a cégének is van hitele, meg a lakáshitelünket is az ő bevételéből törlesztjük. Meg a rezsi egy részét is. Meg az életben maradást is. S az már úgy sok. 

Az O. Henry álnevű W. S. Porternek csuda színes élete volt. Alapvetően gyógyszerész volt, amikor éppen nem a banktisztviselő volt, nem műszaki rajzolt és nem újságíróskodott, vagy éppen nem menekült a börtönbüntetés elől. Ami végül utolérte. „Porter élénk társadalmi életet élt Austinban. Tagja volt énekkarnak és drámacsoportnak is. Jó énekesnek és zenésznek számított, játszott gitáron és mandolinon. Tagja lett a »Hill City Quartetnek«, egy fiatalemberekből álló együttesnek, akik összejöveteleken énekeltek és szerenádokat adtak” – olvasom a Wikipedián. 

1896-ban sikkasztás miatt tartóztatták le. Zavaros az ügy, de az ténynek látszik, hogy bár nem volt ártatlan, a sikkasztás nem a saját zsebére történt, hanem a bank zavaros ügyeit iparkodott tisztára mosni. Nem jött össze, egy audit felfedett mindent, a bank pedig Porter nyakába varrt mindent. Az apósa összeszedte a bíróság által kiszabott illetéket, de Porter egy nappal azelőtt, hogy meg kellett volna jelenni emiatt a bíróságon, megszökött Hondurasba. Ott alkotta meg a tőle származó banánköztársaság szót. 

Szóval színes, változatos élete volt: nem okozott gondot a témamerítés. Azt mondják, egy írónak kötelessége figyelni, hallgatni, mintát venni a körülötte levő emberek életéről, és új, szerkesztett formában másoknak tovább adni. O. Henrynek ez bizony nagyon jól sikerült. 

Porter novelláinak fő jellemzője a tömörségük és a történetvégi csattanójuk. Ami miatt O. Henryt több esetben olcsó hatásvadásznak tartották a kritikusai. 

Vess meg, nekem főleg ezek miatt tetszenek a novellái. Vagy nem is, mert elsősorban az alcímben megfogalmazott emberszeretet miatt. S csak ezután jönnek a csattanók. De ez a két dolog felettébb kedvessé teszi a szívemnek ezt a könyvet. 

*

Tréfás ügy ez: A visszaeső bűnösnek négy kiadása volt. Igaz ugyan, hogy a tartalma nagyjából minden esetben más és más lett. Vagyis az azonos cím alatt eltérő tartalmat olvashatunk. A terjedelem alapján úgy tűnik, ez a kiadás, amit én olvastam a legterjedelmesebb: negyvenkét novellát tartalmaz (ha jól számoltam).

*

O. Henry Porter amerikai volt. 1862-ben született, 1910-ben halt meg. A témái is amerikai témák. Témái részben vadnyugati, részben nagyvárosi témák. De témája elsősorban az ember, a szerető, szenvedő, élni akaró ember. A nagyon kicsi ember. Bár olykor a pénzesebb, befolyásosabb is. De O. Henry mindig megértő a szereplőivel szemben, nem ítélkezik még a gazemberekkel szemben sem. 

Lehet, hogy azért lett nagyon kedves a lelkemnek a stílusa, mert írásaiban tulajdonképpen mindig beszélget az olvasóval. Az író ki-kiszól a történetekből.

De most már meg kell gyorsítanom a cselekmény menetét, mert már legalább négyezer szót leírtam, és még egy fia könny sem hullott, egy árva pisztoly vagy tréfa sem sült el, egyetlen páncélszekrényt sem feszítettek fel, és nem tört össze egyetlen üveg sem. 

Az öreg Jacob tehát fölbérelt egy tucat magándetektívet, hogy keressék meg az öreg bányász, Hugh McLeod örököseit, ha egyáltalán vannak. 

Értik már? Természetesen én is éppen olyan jól tudom, mint önök, hogy Thomas lesz az örökös. Elhallgathattam volna a nevét, de mire jó a csattanót mindig a történet végére tartogatni? Én azt mondom, okosabb, ha rejtély már a történet közepe táján megoldódik, s így aki akarja, abbahagyhatja az olvasást. 

(Ezeregy éjszaka)

Szerinted miért szimpatikus ez nekem? Kicsit olyan, mintha egy árnyékos kerthelyiségben ülnék az asztalánál, előttünk hideg sör, ég a szivarunk, O. Henry hátradől, megpödri kackiás bajuszát és belekezd, alaposan körülírja a körülményeket, hogy értsem, miről is van szó. És mondja egyik történetet a másik a másik után, alig hagy időt, hogy intsek a pincérnek egy újabb körért. Ha elkalandozik, rám néz, hogy követem-e, néha meg is szólít, de rögtön folytatja is tovább. Csak annyi időre áll meg, hogy hörpintsem a korsóból, mosolyogva meggyújtson egy újabb szivart. 

O. Henryt hallgatni élvezet, mert jól mesél, színesen, finom humorral, tekintettel van a hallgatóságára, együtt halad vele. 

Keresgélem, vajon hogyan tudnálak rávenni, hogy tégy vele egy próbát... A negyvenkét novellát természetesen nem fogom bemutatni. De egyet mindenképpen. Tény, hogy a bemutatással ellövöm a poénját. Tehát csak akkor olvasd el, ha nem zavar a spoiler. A címe: Háromkirályok ajándéka.

„James Dillingham Youngéknak összesen két vagyontárgyuk volt: roppant büszkék voltak rájuk mind a ketten. Az egyik: Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ő is az apjától örökölte. A másik  Della haja. Ha Sába királynőjének történetesen a szellőztetőaknával szemben volna a lakosztálya, 
holtbiztos, hogy Della hajmosás után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja Őfelsége ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban lennének felhalmozva. Jim mindig megnézné az óráját, valahányszor elmenne mellette, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.”

Közeledik a karácsony. Della tépelődik, rágja a körmét, mit vegyen Jimnek, és főleg miből vegye azt a mit? Végül döntésre jut, kapja a kabátját és lefut az utcára, meg sem áll egy üzletig, aminek a cégtáblája ezt mondja: „Madame Sofronie. Vendéghaj nagy választékban”. 

A hajáért kapott pénzből vesz egy Jim órájához méltó szíjat, hogy a férjecskéje társaságban is elő merje venni a kincsét, s ne kelljen szégyellnie a szegényes, az órához méltatlan szíjacskát. Izgatottan várja haza karácsony este Jimet. 

Jim meg is érkezik, megdöbben Dellla új, kurta frizuráján, nem érti a dolgot. Ő is hozott ajándékot, oda adja Dellának. De a lelkesedése, amivel belépett a lakásukba ugyancsak alábbhagyott. Kibontja a kis csomagocskát, Della ajándékát, aztán csak nézi az óraszíjat és néz Dellára. 

– De hát miből vetted, kedvesem? – kérdezi. 
– Eladtam a hajamat, abból. Gyorsan kinő majd, meglásd!

Jim szintén kibontja a maga ajándékát.  Abban meg egy Della egykori hajához méltó fésűkészlet van, amire az asszonyka oly régóta vágyakozott. Csak soha nem volt rá pénzük. 

Most az asszonyon a csodálkozás sora. 

– De hát miből tudtad ezt megvenni, Jim? 
– Eladtam az órámat... 

Nézik egymást, szerelemmel, boldogan és felnevetnek. 

 Hát nem szívszorító? Hát nem erről kellene szólnia az egész életünknek? 

*

O. Henry ennek ellenére nem érzelgős. Csak elismeri a gyöngéd érzelmek létjogosultságát is ebben, illetve abban a kemény világban. Tudod, amiktől igazán emberhez méltó lesz az élet, a külső körülményektől függetlenül. 

*

A baj csak az, hogy ezzel a kötettel gyakorlatilag ki is merül a magyarul olvasható O. Henry-irodalom teljessége. Minden más kötet ennek az eszenciája. Aztán slussz. Bár persze ha ezek a legjobb írásai, akkor az olyan lenne mint Márquez-t olvasni a Száz év magány után. Lehet, szórakoztató, érdekes, gyönyörűséges, de voltaképpen ha nem is felesleges és nem is csalódás, semmiképpen sem ugyanaz az élményszint. Nem tudom. Csak azt, hogy köszönettel tartozom Sváb Józsefnek, amiért rányitotta a képregényeivel a szememet egy általam közel hatvan évig elhanyagolt íróra!

9/10

2024 augusztus huszadika plusz egy nap. A szabadságom voltaképpeni első napja. Most háromnegyed hét van. Reggel. Szerelmetesfeleségtársam éppen háromnegyed órája kóválygott át a halószobánkból. 
– Hát te, még a szabadságodon is hajnalban kelsz? – kérdezte.

Nem értettem a kérdését, már Gyulán is mindig korábban keltem, és már sokszor elmondtam, szeretem a reggeli nyugit, a zavartalan írás lehetőségét. 

– És te? Mit keresel itt ilyen véres hajnalon? 
– Dolgoznom kell. Én nem vagyok szabin. 

Csalódás. Mielőtt odabent beírtam a szabimat, megbeszéltük itthon, mikor vegyem ki. Azt hittem, SzFT is szabin lesz. Vagyis van most három napom, gyakorlatilag nélküle. Tény, hogy nem kérdeztem rá, ő mit fog tenni, amíg én szabin leszek... 

Amikor vállalkozó lett, mondjuk arra nem gondolt, hogy saját magát kell majd szabira engednie. Arra meg pláne nem, hogy olyan önfőnöke lesz, amilyen ha a régi lett volna, hát annak nagyon beolvas, és rábaxsza az ajtót, hogy mi faxt képzel magáról. 

De ha egyszer így alakult, hát elmegyek egyedül könyvtárba. Alapvetően úgyis azt terveztem. 

*

Hajnalban volt egy borzasztó álmom. Amiatt ébredtem fel. Szamóca lányommal voltunk valahol. Velünk volt drága kis uncsim, Lili is. Mintha tengerpart lett volna, vagy olyasféle, rengetegen voltak körülöttünk. Lili egy lavórszerűségben aludt, gondosan betakargatva. 

Szami félrehívott és elmondta, hogy ne strapáljam magamat, nem kell jönnöm minden héten, a párjával megbeszélték, hogy majd ha Lili nagyobb lesz, elég lesz akkor felvennem vele a kapcsolatot. Majd szólnak, ha úgy ítélik meg, van értelme a látogatásaimnak. Nem értettem, de nem balhéztam. Belül felforrt a világ, de hallgattam. 

A lavór felé néztem, amiben Lili aludt. Mozgolódást láttam. Szó nélkül odamentem, Lili nyitogatta a szemét. Kiemeltem a lavórból, a hátára terítettem a könnyű takaróját és magamhoz öleltem. Fészkelődött, nem bújt hozzám. 
– Anya hol van? 
Csalódott voltam, de nem mutattam. 
– Itt van, mindjárt jön! – válaszoltam neki, és oda is nyomtam az anyja kezébe. Aztán hátat fordítottam, elindultam, de egy mondatra még visszafordultam Szami felé: 
– Akkor majd szólj!

Annyira rettenetes volt ez a marhaság, hogy izzadtan felriadtam tőle. Nem is tudtam visszaaludni. Fel is keltem és írásterápiával gyógyítom magamat. 

A könyvet az Angram Comics adta ki. Volt már egy sok tekintetben nagyon hasonló könyvük. Coney Island a címe. Annak az eredetije is olasz, Sergio Bonelli Editore-s képregény volt, ugyanaz a méret, ugyanaz a terjedelem, ugyanúgy fumetti, és ugyanúgy a századelőn játszódik, csak az éppen Amerikában. A blogbejegyzésemben lelkendeztem a Coney Island-ről. Komolyan minden szempontból több volt mint megfelelő. 

Talán abból kiindulva nagyon sokat vártam A szemek és a sötétségtől is. Aztán az lett a tényszerű helyzet, hogy sokkal többet kaptam a soknál. 

*

Szeretem a ráérős képregényeket. Ráérős: több száz oldalas. Ez a mostani 298 oldal. Vagyis van ideje... izé, terjedelme mesélni. Nem kell kapkodnia, úgy zanzásítania, hogy az értelem sérülése nélkül fontos apróságokat kihagy, tud teret és lelket festeni. Ööö... rajzolni. 

Művészet, szerelem, halál. Alessandro Simonetti, ifjú festőművész sorsát e három határozza, vagy még inkább pecsételi meg… A dátum 1908, a helyszín Milánó és Párizs. A belle époque, vagyis a boldog békeidők optimista milliője kedvez a művészeteknek és a burzsoá jólétnek, de az újságok címlapon hozzák a híreket a vérbe fojtott munkásmozgalmi demonstrációkról is. Simonetti ebben a közegben keresi saját művészi hangját, miközben Milánó utcáit egy megszállott gyilkos tartja rettegésben.

„A szemek és a sötétség” egyszerre vérfagyasztó thriller, bepillantás a századforduló utáni évek fejlődő bűnfelderítési módszereibe, illetve kirándulás a művészettörténet egyik legizgalmasabb korszakába. De végső soron szinte határsértően merész, a halállal is közelről szembenéző lélektani dráma. Az olasz szórakoztató szerzői képregény ezredforduló utáni időszakának egyik vitathatatlan mesterműve. (A könyv fülszövege)

A szemek és a sötétség (a továbbiakban: SzS) egy sorozatgyilkosság, de főleg egy sorozatgyilkos története. A fentiek szerint. Vagyis thriller a 19. századba helyezve. 

A sorozatgyilkosság, a sorozatgyilkos, ezt minimum Hannibal Lecter óta tudjuk, mindig izgalmas. Emberek életét előre megfontoltan, saját kézzel kioltani, ízlés szerint előtte meg is kínozni őket... Belátni egy beteg elme működésének a motivációiba... Alig van ennél borzongatóbban izgalmas. 

Különösen ha az indíték nem a szenvedés, a fájdalom, a kín élvezete, ha a motiváció nem csupán a hideg, kiszámított szadizmus, hanem valami magasztosabbnak, magasabb rendűnek vélt cél. Ami a magasztosságánál, magasabbrendűségénél fogva eltakarja, hogy voltaképpen egyszeri, megismételhetetlen életekről van szó. 

A SzS főhőse... Ööö... főszereplője az utóbbi. Nem azért öl, mert életeket akar elvenni, nem élvezi, hogy gyilkol; a gyilkosságokkal, mondom, magasabb rendű célja van: az emberi lelket akarja megtalálni.

Ha lehet egyáltalán rangsorolni..., de nem egyáltalán nem lehet... A mondat írása közben átgondoltam. Azt akartam mondani, hogy talán az ilyen gondolkodás a legszörnyűbb, de aztán eszembe jutott, hogy vajon mitől lenne ez szörnyűbb mint amikor valaki élvezi mások szenvedését? Az egyik betegebb mint a másik. Kész pont. 

Szóval a SzS sorozatgyilkosa úgy ítéli meg, a célja fontosabb mint az egyéni életek. De miközben a privát transzcendenciája érdekében sorozatgyilkol, normál társadalmi életet él. Nem véletlenül Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-jának egy részlete Simeoni képregényének az első mottója. S éppen erről szól. 

Így hát inkább aspirációim erőszakos természete tett azzá,
ami voltam, mintsem hibáimnak különös aljassága.
Ez választotta ketté bennem a jónak és rossznak ama területeit,
amelyekre és amelyekből a kettős emberi természet feloszlik és összetevődik.

*

Nem csupán egy tragédiából fakadó lélek fokozatos, egyre gyorsuló eltorzulását szemlélhetjük, hanem valóban, ahogyan a fülszöveg is állítja, a bűnüldözésben meghonosuló tudományos módszerek térnyersét is. Élesen és ügyesen szembe állítva az addigi, egyedüliként ismert és használt, deduktív Sherlock Holmes-i módszerrel. Igen a tények keresésével, megfelelő csoportosításával és a belőlük levont következtetésekkel.

Miről van szó? Tegnap reggelre ellopták Rozi néni szakajtónyi tojását. Pirikének, Rozi néni szomszédjának nincsen csirkéje, a piacon sem járt, nem is kapott senkitől tojást, és tegnapelőtt már panaszkodott, hogy nincsen mit ennie, erre tegnap este öt darab szemestojást vacsorázott. Szerinted mi következik ebből? A deduktív módszer a fenti tényekből gyorsan összerakja a történetet. S nem is téved. A tudomány azonban segít megerősíteni vagy cáfolni a tényekből adódó  következtetéseket. Vajon ott van-e Pirike ujjlenyomata Rozi néni kamrájának soha be nem zárt, de a füleken átdugott lakatján, a polcok közé bedugott szakajtón és a Pirike szemetesében talált tojáshéjak DNS-e megegyezik-e Rozi néni tojójának a DNS-ével? 

*

Simeoni nagyon következetesen építi fel a gyilkos lelkének egyre merészebb, vadabb, betegebb deformációját. Hátborzongató, ahogy a szerelemtől, a szeretettől eljut a hidegvérű barátgyilkosságig. Az is figyelemre méltó, ahogyan egyre szűkül a kör, egyre világosabb, ki lehet a sorozatgyilkosság elkövetője. 

Ahogyan remekül felépített a korlátolt, politikailag motivált rendőrfőnök személye is. 

A narráció viszont ellentmondásos. A Sergio Bonelli Editore történeteinek mesélése, a rajztechnikák alkalmazása egyfajta franchise-ban készül. A történetek lineálisak, jól követhetők, a rajzok realisták részletgazdagok, az oldalképek egységesek, a rajzkockák balról jobbra követik egymást, többnyire két méretben, egy egységnyi képekben, amikből kettő van egymás mellett, és két egységnyiben, ami oldalszélességű képeket eredményez. A képek mondanivalója nagyon ritkán lóg ki a rendelkezésére álló térből, de ha mégis, akkor a kilógás szigorúan csak a környezetében levő másik képkockákat zavarja meg. Ez a Bonelli standardja. 

A SzS sem térhetett el a standardtól. Azonban a narráció esetében érdekes, bár nem minden szempontból serencsés megoldást alkalmaz. Amikor Simonetti, a főszereplő közvetlen történetét követjük, akkor egyes szám első személyben történik a narráció. Sztoikus, noir stílusban. Ami viszont jobbára a negyvenes évektől vált jellemzővé. Amikor nem Simonettiről van szó, akkor a történet írója a narrátor. A történet vége felé, amint nagyobb teret nyer egy De Vitalis nevű nyomozó (ő jóképű, szőke, a rosszfiú a majdnem vonzó, fekete hajú, mintegy angyal és ördög ellentét), akkor De Vitalis is narrációba kezd. Nem válik überzavaróvá, de a három narráció már kicsit sok.

*

Mindezzel együtt, vagy inkább ennek ellenére A szemek és a sötétség mindenképpen az egyik legjobb olasz képregény, amit eddig olvastam. Legjobb pedig nincsen. Mert melyik nő a legszebb? (Na, jó, nekem Szerelmetesfeleségtársam, még a tökéletlenségeibe is szerelmes vagyok.) Melyik zene a legjobb? Melyik festmény a legszebb? Na, ugye! 

Több minden juttatja a legjobbak közé. A Bonelli képregények összességére jellemző a realisztikus ábrázolás. Alig-alig van tér a kísérletezésre. Az aprólékos, cizellált, részletekbe menő ábrázolásra ellenben annál inkább. Ami igaz az utcarészletekre és a portrékra is. S most keresem a szavakat, mitől tartom ezek közül kiemelkedőnek Simeoni történetét...

Megeshet, hogy éppen emiatt. Mármint a történet miatt. Mert a dramaturgiája magától értetődő természetességgel jelentkezik az ábrázolásmódban. Ha ennek van egyáltalán értelme és létjogosultsága. De az tény, hogy a történet íve rendkívül felépített. A saját reakcióimban figyeltem meg, hogy nem kezeltem azonnal ellenszenvvel, viszolygással az elboruló elméjű fiatalembert, de a végére már viszolyogtam tőle. 

Az is ritkán esik meg, hogy egy képregény olvasása közben izgulni kezdjek. (Tudok ilyet tenni, gyerekkoromban, ha egy film izgalmas volt, lázas lettem. Lázas! Ezt add össze!) A szemek és a sötétség több katartikus pillanatot is tartogatott. 

Maradt még néhány képem. 

Érdekes: tegnap éjjel Szerelmetesfeleségtársam zongorázott a tévé távirányítóján. Belefutott egy pszichopatákról, sorozatgyilkosokról szóló doksifilmbe. Odaragadt. Pedig nem is tudta, mit olvasok. Működik a szinkronitásunk...

10/10

2024, augusztus kettedik iksze. Valamelyest hűlt a levegő az elmúlt hetek borzalmából. De azért még mindig harminc fok felett van a hőmérséklet. 

*

Ofiék óva intenek minket Gyulától. Mert a biztos munkahely, mert a vidék az vidék, és mi budapestiek voltunk világ életünkben, más az ott élve mint nyaralni lemenni... 

Érdekes, de ha Gyulára gondolok, úgy látom magamat, hogy megyek a lucskos őszben a könyvtárba... Lehet, hogy könyvügyben valóban és tényleg függő vagyok? 

*

Tegnap bementünk a Belvárosba. De a legbelebbe. Semmi kedvem nem volt bringázni. Szerelmetesfeleségtársamnak igen. Azonban a sarkamra álltam: ki-ki ment a maga választotta eszközén. Nekem volt három Molyon vett könyvvel kapcsolatban egy hazhozmenésem is, meg egy Könyvudvaros beugrásom. Voltaképpen mindkettővel likra futottam. A Könyvudvarban kicsiuncsinak kerestem Bartos verses könyvet: meg kellett volna rendelnem. A molyos könyvekkel minden rendben volt. Az egyik a székelyek történetével foglalkozott, a másik kettő Csurka-cikkgyűjtemény, a bogomon ajánlotta valaki. Itthon kapcsoltam, hogy van nekem Csurka-cikkgyűjteményem, három kötet is, összegyűjtötten. Hát mert összegyűjtött, hát persze, hogy benne volt, ami miatt a Molyon megvettem azt a másikat, a kisméretűt. Fej koppan az asztalon. A székelyekről szóló könyv viszont kellett, az nem volt lukrafutás. 

*

Szóval Belváros. Bár általában működik a kommunikációnk SzFT-vel, tegnap annyira nem tett ilyet. Nem értettem pontosan, mit is akart megnézni. A Könyvudvartól elsétáltunk a Károly-kertbe, onnan a Jogi Karhoz, majd a Károly utcán a Feerenciak terére, onnan a Váci utcába, mert SzFT inni akart egy Mekis kávét. A Mekit régóta utálom, mert szar a minősége és rohadt drága, a Váci utcát pedig soha nem szerettem: műutca. Nem kellett csalódnom: a Mekis jegeskávé valóban a jégtől volt jeges, nem fagyitól, cserébe semmi íze nem volt. Ha én egy kávét otthagyok... Viszont azért kilencszáz forint volt. A Váci utcán pedig kurva nagy volt a tömeg. Ráadásul a Mekiből kijőve SzFT feltette a kérdést: 
– Akkor menjünk haza? 
Mivel a Könyvudvarban már tökig izzadtam, mert nem volt a boltban légkondi, a tömeget utálom, a Mekit még jobban, csak SzFT szeretem minden porcikájában, beleegyeztem, menjünk haza. 

*

Féléjfél felé még lementem egy szivarkát elszívni. Amióta leszokott a cigiről SzFT nem szokott lejönni. Mert én meg nem sétálni megyek le ilyenkor, ő meg mindig azt akar. De tegnap utánam jött. 
– Ma különleges kék Hold van! Lenne kedved megnézni? 
Éppen elmerültem nagyon, hogy űrhajóval közeledő, különféle értékkel bíró gömböket lőjek szarrá, nem volt kedvem, de mert szeretem SzFT-t, és fogalmam sincsen, milyen a nagyon kék Hold, hát mentem. Minden bizonnyal gyönyörű a nagyon kék Hold, de annyi felhő volt az égen, hogy azt sem tudtuk, merre keressük... 

Ilyen nap volt ez a tegnapi. De mégis békés, szerelmes, nyugalmas. Ahogy szeretem. Mondjuk inkább malőrök nélkül. 

Arról van szó, hogy már megint itt az Abszolút Gonosz megtestesülése, a Harmadik Birodalom. A bármikor elővehető, előrukkolható Joly Joker, ha valami tuti gonoszra van szükség.

Többször leírtam: ez egyszerűen már dög unalmas. Mert koncepció. Azt is leírtam már, ha bármelyik este bekapcsolod a televíziót és zongorázol egyet a csatornák között, minimum három-négy műsort találsz, amely valamilyen formában a második világháborúval foglalkozik. Mintha szinte csak az esett volna meg az emberiség gyalázatos története során. Mintha a kommunizmusnak nem lett volna háromszázmillió áldozata, s mintha nem ugyanaz lenne, pepitában. A nácizmus faji alapon pusztította az embereket, a kommunizmus osztályalapon. S már gyökereiben is diktatúra mindkettő (vö. a nagynak hazudott francia forradalom pusztítása vagy a proletár diktatúra kifejezés). De az utóbbi mégis megbocsátandó. Ha feltánűk valahol valakinek egy horogkereszt, arra menten a törvény minden szigora lecsap Európában. Che Guevara a vörös terrorista nyíltan árusított pólók hőse lehet. Eh!

*

A Bonelli kiadó szemérmetlenül felhasznál irodalmi, filmművészeti kliséket, szüzséket, előzményeket a képregényeik megalkotásakor. Ugyanakkor az is igaz, hogy valahogy mindig csavar egyet a dolgok ismert menetén, a figurák megformálásán, és ettől minden deja vu ellenére vadonatúj műveket alkotnak. 

Nincsen ez másképpen A farkas küldetése esetén sem. Ezt olvasom a fülszövegben: 

Okkult hatalom ígéretét hordozó, évezredek óta keresett kincsre vetnek szemet a náci Németország legfelsőbb köreiben. Megszerzését a ͈Farkas” néven ismert SS-tisztre bízzák, akit a bibliai idők óta elveszett tárgy nyomai Olaszországba vezetnek.

Miközben Európát lángba borítja a Harmadik Birodalom által indított háború, Weissmann őrnagy a frontvonalak mögött, eszközökben nem válogatva folytatja egyre véresebb küldetését. Céljának elérésében csak olasz partizánok egy csoportja akadályozhatja meg, akik megfordítják a vadászatot, és célkeresztbe veszik a Farkast, bosszút remélve sok ártatlan életért a világháború zavaros végóráiban, és még azután is…

Ezek alapján a történet egyetlen momentuma sem ismeretlen. Partizánok, vs. nácik, titokzatos, különleges képességekkel bíró, híres történelmi tárgyak keresgélése, pszichopata gyilkos, a legförtelmesebb eszme szolgálatában, háttérből világirányító bankár... Szerinted melyikkel nem találkoztunk még? 

A kötet előszava még rádob egy lapáttal a náci kártyára. 

A német nemzetiszocialista rezsim az általános gondolkodásban ma is a par excellence totális pusztítás rémálmát testesíti meg. Egy tébolyult mészárszéket, amelynek szadizmusa szinte hallucinatív mértéket ōlt, és makacsul ellenáll a kísérleteknek, hogy elmélyedt kutatás, kiterjedt 
utánaolvasás és megfelelő diskurzus nélkül pusztán a hétköznapi, „gyorsan eldobható” gondolkodás eszközével egyáltalán felfoghassuk. Ugyanakkor – félve kell bevallani – a téma áthatóan „megfertőzte” a kollektív képzeletünket, aminek hatására sok filmkészítő, író és képregényalkotó használta a hitleri pszichózis különféle töredékeit „fantasy horrornak” nevezhető történetekben is, amelyek néhol groteszken nyersek, néhol pedig felkavaróak. Náci-zombi szuperkatonák, náci biotechnológia, náci-futurisztikus fegyverek, náci összeesküvés-elméletek, náci antiutópiák.. A szórakoztatóipar bővelkedik ezekben, és a sok alműfaj között valószínűleg a náci-okkultista vezérfonal ad kohéziót a vad fantáziák kakofóniájához. 

Vagyis alapállásban arról van szó, hogy a belénk sulykolt pavlovi reflexekkel operál a cselekmény. 

A kettős arc bal oldala Heródes királyt ábrázolja. Azt a Heródest, aki a Biblia szerint Jézus születésének az idejében legyilkoltatta az újszülötteket, mert eljutott hozzá a prófécia, hogy akkoriban születik a zsidók királya. Ő pedig úgy gondolta, hogy a zsidóknak van már királya, az pedig ő maga, és nincsen szüksége ellenfélre. 

Úgy átlagosan ennyit szoktunk tudni Heródesről. A képregényben szinte mitikus gonosszá emelkedik. Akkor is, ha konkrétan szinte semmit nem is mond róla a sztori. Amiképpen a koronájáról sem, a korona hatalmáról, képességeiről sem. Simeoni a szerző egyszerű, de hatásos panelekhez nyúl. Egy viszonylag híres ókori személy, egy hozzá kapcsolódó (valós történelmi vonatkozás nélküli tárgy), az elveszett frigyláda egy királyi korona, párhuzamként Hitler (mer' ugye mindketten tömeggyilkosok voltak), 

Ebben az a ügyes, hogy valójában Heródes történelmi szempontból súlytalan figura volt, a koronája hatalmáról meg szó se sincsen sehol sem, Hitlerről sokat vélünk tudni, de a legfontosabbat mindenki vágja, ő volt gyakorlatilag a megtestesült Sátán. 

De a hívószavak működnek, tessenek fogyasztani, kérem, alap nélküli, ókori miszticizmus és legújabb kori miszticizmussal vegyítve, és készen is a kaland-képregény! 

A csavar ott van, hogy mindezek ellenére a Farkas nem lesz mindettől egy zs-kategóriás koppintás-tár. Annak ellenére nem, hogy tulajdonképpen nincsen eleme, ami a sajátja lenne. S ez nem kicsit meghökkentő

*

Vagyis koppintás-tenger az egész, úgy, ahogy van. Egy általánosan tukmált ellenség-kép tovább-tukmálásának sokadik eszköze. Tény, hogy ez a tukma simán, bármikor beválik. 

De aztán meglásd, az sül ki belőle olvasás, nézegetés közben, hogy igen, persze, de mégis egyedi vonásai vannak a koncepciójának. 

Erre akkor figyeltem fel, amikor a szemem elé került az első kép a német katonáról, aki a szövetségesek fogságába esett. A katona egy ketrecben áll, amelyben leülni sem tud, a ketrec a tűző napon áll, megtudjuk, hogy az ide került rabok étlen-szomjan kényszer-állnak itt. Ráadásul a padló tele van szórva üvegdarabokkal, tüskékkel... Állat, aki ilyet kitalál! S a szerző azt mondja, hogy bizony, ez a szövetségesek alkalmazták! S nem csak egyetlen, elborult szövetséges tiszt egy neki nagyon beakadt cél miatt, hanem bevett gyakorlatról van szó. 

Már ez furcsa volt. Ugyan a képregény nem utal rá, de a történelem bizonyítja, hogy a második világháború után a szövetségesek németeket koncentráló táboraiban közel egymillió német hadifogoly veszítette életét. Tudod, amikor már béke volt és mindenki új világot épített. És hangsúlyozom: a sz9vetségesek táborairól volt szó. Miközben már zajlott a nürnbergi pernek hazudott, minden jogszerűséget nélkülöző, orbitális képmutatás. Drezda bombázása, kétszázezer civil áldozata után másfél évvel. 

Ahogy aztán az is több volt mint furcsa, hogy a svájci bankár simán elmondja a fogságába esett tisztnek, hogy Heródes koronájáért cserébe simán bevezeti egy továbbra is élő, náci szervezetbe és megmenti a nácivadászoktól. Ebben nem a fantázia volt furcsa, hanem annak feltételezése, elismerése, hogy ilyen egyáltalán létezhetett.  

Az már csak hab a tortán, és biztos én vagyok Pistike, akinek mindig, mindenről az jut az eszébe, de nekem a bankár képi megformálásáról egyértelműen az országokat lelkifurdalás nélkül tönkre tevő Soros György ugrott be róla. Egyszerűen marhára hasonlít rá, főleg a két buldogosan lelógó pofazacskója miatt olyan a fizimiskája. 

Szóval a Farkas bár nagyon sok vetületében a szokásos gonosz-náci, jó partizánok sémákkal dolgozik, aközben mégis egészen más. Már csak abban is, hogy bár a történet a harmincas években kezdődik, de a negyvenes évek végén fejeződik be, jóval a háború után. 

Meg abban is, hogy a fene tudja miért, de a Farkas figurája olyannyira jól sikerült, hogy bár hidegvérű gyilkos, mégis valahogy, valamiért szimpatikus figura. Minden ellenére. Akitől hurrá, hogy megszabadul a világ. Olyan Hannibal Lecter-módon. Futkározik tőle a hideg a hátadon, de nem tudsz szabadulni a személye bűbájától. Akármelyik arcáról is van szó. Sőt, nem is Hannibal, sokkal inkább a Donald Sutherland alakította német kém, Tű. Aham, amelyik a szénakazalban bújdokolva akart visszajutni a náci németországba. („Der Vogel, der Vogel, hier ist die Nadel...”) Talán ez az analógia azért is jobb, mert mind a Tű, mind a Farkas először a kezén csonkolódik. 

*

Egyetlen, de annál nagyobb nyitott kérdés maradt a történetben. Első olvasásra fel sem  tűnt, mert izgalmas, pörgő a cselekmény. De mert azért van a fejünk, hogy gondolkodjunk, néha akkor is, ha nem lenne muszáj, nekem is járt az agyam. (Ez már önmagában jó jel, mert a közömbös felé hajló felett nem szokott beindulni a motorom.)

Végső soron nem derül ki, vajon mi a fenét is tud a képregény-szerte keresett, üldözött korona? Milyen olyan értékei, képességei vannak, amelyek egy átlagos királyi jelkép fölé emelik? Nem mondom, hogy égető a kérdés. Könnyen lehet, hogy az egész képregény elcsúszott volna, ha Simeoni megpróbálja valami földöntúli marhaság ábrázolásával erősíteni a giga befejezést. Ahogyan az első Indiana Jones-sztori vége is inkább nevetséges lett mint megdöbbentő a főfricc frigyláda hatására olvadt faggyúként szétfolyó fejétől. 

 *

A Farkas küldetése nem gyerekkönyv. Azért nem, mert plasztikusan brutális. Simeoni nem lacafacázik a szenvedés bemutatásával. 

De a kifejezőereje ugyanennyire érvényesül akkor is, amikor életképekkel dolgozik. 

*

Összegzésül talán ennyi: A Farkas küldtetése című náci, gyilkolós, misztikus, partizános történetet voltaképpen minden porcikájában ismerhetjük. Ismeretlenül is. Mégis remekül működik a koktél, a turmix, amit Gigi Simeoni a szinte unalomig ismert elemekből összekotyvasztott. Az, hogy a a magam részéről senkivel, még a partizánokkal sem tudtam azonosulni, legyen az én problémám. S az azonosulás hiánya ellenére az első képkockától az utolsóig élveztem a történetet. 

8.5/10

2024 augusztusának a felén túl. Vasárnap hajnal. A hét Ofi barátomról szólt. Arról, hogy kimentem elé a reptérre. Kétszer is, mert elsőre nem engedték Baselből felszállni a gépét. S mert Ofi kommunikációja nem éppen mindennapi, ez azt jelentette, hogy a vecsési éjszakában a Tesco előtt állva nyomozgattam, hogy akkor most mi a fene van, menjek-e haza vagy ne menjek. Szerencsére a nevelt lánya felvette a telefonját és sajátos humorával elcsicseregte, hogy Ofi már svájci lakásuk felé tart. 

Viszont így másnap újra mehettem Ferihegyre a Liszt Ferencre. (Soha nem fogom megszokni ezt a nevet.) S aztán még péntek este is találkoztunk. Akkor már elég romos állapotban voltam. Éjfélkor jöttünk el tőlük (mert persze mi mentünk). 

De ez nem tartott vissza attól, hogy tegnap hajnali ötkör felébredjek. S azzal a hajnali ötös keléssel kezdetét vette egy hetes szabim is. Itthonos, óbudai szabi. De mert a péntek Ofiékra várással múlott, tegnap délelőtt mehettünk táplálékra vadászni, aztán meg főzőcskéztünk. 

A hajnali írogatás zenei alátámogatója ma a Full Earth muzsikája. Remek kompozíciók, én mondom! 

A több olvasási kísérlet után elolvastam a Moly nevű könyvesoldalon a Metró 2033-hoz tartozó összes olvasói értékelést. Az összkép nem volt egyértelmű. Akkor sem, ha a tetszési indexe 85%-os. Az angol verzióé 75%. Van egy szokásom, amikor egyes könyvek értékelését olvasom. A könyveket csillagozhatják az olvasók, fél csillagtól öt csillagig. Ha egy könyv tetszett, akkor az öt csillagos értékeléseket olvasom elsőként. Ha nem tetszett, akkor a fél csillagtól kezdek. Minden bizonnyal az önigazolás végett. Mivel a Metró 2033-at egyszerűen nem volt indíttatásom végig olvasni, természetesen a fél csillagtól kezdtem. Vajon kinek mi baja volt a könyvvel? Hát nagyjából az, ami nekem... 

Ámde itt és most az a nagy helyzet, hogy miközben ez a könyv az első oldaltól az utolsóig Dmitry Glukhovsky regénye, aközben meg egyáltalán nem az.

Nem az, mert Glukhovsky regényének a képregény-változata. S mert a könyvben van egy mondata Glukhovsky-nak, amiben örvendezik, hogy végre megjelent a regényének a képregény-változata. Nyilván egy író örvendezik, ha a könyve sikeres, hiszen a művészek jobbára nem önmaguknak, hanem a közönségnek alkotnak, és akkor is boldog, ha a könyv önálló útra indul. Ha bárhogyan feldolgozzák, az bizony a siker jele.

Glukhovsky örvendezése nem úgy hangzik, mintha a saját munkája gyümölcsének tekintené a képregény-változatot. Ha ezt jól gondolom, akkor az adaptáció egésze Peter Nuyten munkája. Tehát a forgatókönyv megírása is. 

Abban a szerencsés, szerencsétlen helyzetben vagyok tehát, hogy úgy vettem a kezembe a Metro 2033-at, hogy alig valamit tudtam róla, s bár az alig valami nem volt pozitív, elfogulttá valahogy mégsem tett. 

Az irodalmi eredetik képregény-adaptálása Magyarországon különösen nem ismeretlen. Az ötvenes évektől a nyolcvanasok végéig erről szólt a műfaj. Alig volt eredeti történetű képkocka-sorozat. Igen sokszor írtam már róla: a magyar képregények alfája Cs. Horváth Tibor volt. Rajta kívül alig valaki írt képregény-forgatókönyvet. Már csak azért sem, mert CsHT lenyúlta a műfajt. De tény, hogy nélküle nem biztos, hogy lett volna egyáltalán magyar képregény. Ahogy az is tény, hogy alig volt fogalma a képregényről, a rajzokat mindössze a szöveg illusztrációjának tekintette. CsHT életéről tevékenységéről stílusosan képregény is született, Koska Zoltán fantasztikusan sikerült, A nagy Csé (Fejezetek egy képregényíró történetéből)

Természetesen nem csak a magyarok készítettek irodalmi adaptációkat. Felsorolni is sok lenne még csak a legismertebbeket is. Most csak kettőt említek meg: Az ötös számú vágóhíd és az 1984 képregény-változatát. Azért e kettőt, mert egyik jobb mint a másik, és fogalmam sincsen, melyik az egyik. Mindkét kötet méltó az eredeti művekhez. Aláhúzottan méltó. 

 Vajon miért ne születhetne ezekhez hasonló képregény-változata egy-egy regénynek? 

Erre gondoltam, amikor a könyvtárból hazahoztam a Metró 2033-at. 

*

Nehéz a könyv. Mármint súlyra. De tényleg. Nagyobb mint egy A4-es lap, és minőségi papírra nyomta a kiadó. De mert százhúsz minőségi lapból áll, az összhatás erőt igényel az olvasás során. 

Ez a kisebbik probléma.

A nagyobbik, hogy puha fedeles a könyv. Százhúsz, nehéz, nyeklő-nyakló oldal... Aham, asztal, támaszték kell hozzá, mert kézben tartva nehézkes az olvasása. Szó szerint.

Ráadásul: a könyvtárból kihozott példányt szerintem senki sem olvasta még; vagy én vagyok nagyon béna, vagy a kötésterv lett elhibázott az én egyetlen  olvasásom bizony meglátszik rajta. Pedig más tulajdonára még jobban szoktam vigyázni mint a sajátomra. Pedig arra is szoktam. 

A nyomat ellenben gyönyörű, több mint impozáns a megjelenése. 

*

Azt hiszem, a történetről nem fogok most írni. Vagy csak alapvető szinten. Azért nem, mert a történet mint olyan nem a belőle készült feldolgozás sajátja. Arról a szerző, mármint a feldolgozás szerzője, Peter Nuyten nem tehet.

A képregény elolvasása után elolvastam a róla írt Molyos értékeléseket is. Aztán meg újra a könyvről írtakat. Tudod, amiket akkor olvastam először, amikor másodszor abbahagytam a regény olvasásást. Az van, hogy összecseng a kettő. Mármint a regényé és a belőle készült képregényé.

Vagyis vagy rosszul értelmeztem és Glukhovsky mégis benne volt a képregényesítő teamben vagy Nuyten kapta el nagyon a fonalat. 

Tehát a Metró alapjai: volt egy nem részletezett atomháború. Moszkva lakossága leszorult a metróhálózat alagútjaiba. Mivel az oroszok pont annyian vannak mint az oroszok. Kivétel nélkül minden esetben, A metróalagútban persze nem könnyű az élet. Ember embernek farkasa. S hogy tetézzük a farkasosságot, mutáns farkasok is vannak. Meg mutáns patkányok is. Meg valami fekete emberek, akik megint csak mutánsok. S a riasztó, gyilkos emberdenevérekről még nem szóltam.

Az emberek csoportokra tagozódtak ott, lent a föld alatt. Ahány csoport, annyi eszme. De persze két csoport a meghatározó. Az egyik, mi más a torzított horogkeresztes náciké.

A másik a kommunistáké, de nem ám akármelyik ágazat, hanem a Trockij-féle, ahol Che Guevara nagyon pacsi-pajti. S persze az is depersze, hogy nácik rosszak, gyilkosok, aberrált állatok, a komcsik meg furák, kiváló harcosok, de bár Trockij és bár Che Guevara, de mégis csak a jó oldalon gyilkológépek ezek a komcsik.

Vagyis csak a szokásos felállás: bár tökugyanaz a két rendszer, a kommunizmust a maga háromszáz millió áldozatával is illik felmenteni. (A második világháborúnak hatvankilenc millió áldozata volt. Mármint mindösszesen. Arányíts. Tedd nyugodtan, az arányítás nem felmentés. Nincsen mit, kit felmenteni. Semerre. De a viszonylagosítást a magam részéről bűnnek tartom.  

Az egyik csoportban van egy fiatal fickó, Átyom a neve. A csoport felismeri, hogy a föld alá szorult emberiség túlélése kerül hamarosan veszélybe. Össze kell fogni. Átyom kapja a feladatot, hogy a hírt és a megoldás lehetőségét elvigye alagút-szerte, de főleg egy célállomásra. 

Nos, én ezen a ponton én elvesztem. Nem értettem pontosan, mi is a veszély, miért veszne el minden ember, és miért az a megoldás, ami. De semmi baj, tételezzük fel, hogy figyelmetlenül olvastam, és mentsük fel a szerzőket. Az összeset. 

Akkor is, ha például arról sincsen fogalmam sem, hogy akkor volt-e Átyomnak valami nem mindennapi képessége, vagy nem volt? Pedzegetődik, aztán hamvába hal a kérdés. 

De a felmentés után is olyan érzésem maradt, és ezzel fejezem be a történetre vonatkozó részt, hogy gyakorlatilag az összes szereplő, csoport motivációhiányos. Illetve én tutira nem értettem a motivációkat. A harcok esetében igen, ott világos volt a motiváció, bárki harcolt is bárkivel, bármivel: túl kell élni.

Még annyi, hogy még ha a képregényt olvasod is, teríts magad elé egy moszkvai metró-járattérképet. Hidd el, szükséged lesz rá!

Letölthető innen

*

Többen szóvá tették a Molyról, hogy ők nem ilyen rajzokkal, nem ilyen színvilággal képzeltek el a Metrót olvasás közben. Hanem például olyannak, amilyen a borítója a könyvnek. 

Ezért örvendetes, hogy én nem olvastam a regényt: nem volt prekoncepcióm miatta, elvárásom vele kapcsolatban. 

Érdekesek ezek a rajzok. Láthattad eddig is. Úgy zseniálisak, hogy közben teljesen mindennapiak, úgy emlékezetesek, hogy voltaképpen nem volt egyetlen olyan történetkocka sem, amely kiemelkedőn megmaradt volna bennem. De kétségbevonhatatlanul hangulatosak, kifejezők, s elnagyoltságukban is részletgazdagok. Peter Nuyten tulajdonképpen nem cizellálja az utolsó gipszstukkó legkisebb puttójának a szárnyvégéig a rajzokat, mégis az a mély benyomásom támadt, hogy ezeregy apró részlet van, amire figyelni lehet, sőt érdemes. A földalatti világ részleteivel simán megvett magának. Ami a mutánsokat illeti, nos, azokkal nem. De azt készséggel elismerem, hogy összes képkocka minden mozdulatát, részletét (kivéve mutánsok) csodáltam. 

Vagyis összességében úgy alakult, hogy azt hiszem, a Metró-univerzum sohasem lesz az én világom, de azt garantálni nem tudom, hogy ezzel a képregénnyel soha többet nem randizok. Legalábbis ha találkozunk, nem fordítom el a fejemet, hanem örömmel fogom üdvözölni.  

Akkor is, ha a képregény végét abszolút nem értettem. Hogy akkor hány éves a merre hány méter? De spongyát rá, maradjon az utolsó blikk a lelkesedés!  

Rajzok: 9/10
Történet: 5/10

2024 augusztus közepe. Három nap telt el a hétből, de már fáradt vagyok. És még milyen fáradt leszek! Ma este, fél tízre megyek Ofi barátomért a reptérre, hogy idehozzam Óbudára, a családjához. Nem is tudom, mennyit volt itt Magyarországon, mielőtt visszarepült Svájcba a munkája miatt, hogy aztán megint visszajöjjön a családjáért, és már menjen is. Hogy a fenébe bírja ezt, nem tudom. Érdekes ember, én mondom, meg kellene ismerned! Aztán vagy soha többet nem akarnád látni, vagy nagyon sűrűn. Középút nincsen vele kapcsolatban. 

*

A dolgozdában a hét két első napja gyalázatosan sűrű volt. Olyan kis ebédelni is alig jutottam el napok voltak. Szerencsére a mai már nem. 

Az egyik lakó, Pista (szigorúan megtiltotta, hogy magázzam) jó tanáccsal látott el: 
– Menj el a BKV-hoz, kurrrva jó most ott a fizetés, és a nyugdíjadat nagyon megdobja majd az a bér! 
– Nem vesznek fel a szemem miatt, túl nagy a két szemgolyóm közötti dioptria-különbség. 
– Ugyan, akkora emberhiány van náluk, hogy bárkit felvesznek!
– Voltam egy villamosvezetői tájékoztatáson...
– A villamos más, ott tényleg komolyabbak a követelmények. Nem akarom, hogy elmenj, de menj el, hogy jobban járj! Gyújtsunk rá! 

Azért vagyok bajban, mert a Requiem első részét viszonylag részletesen már bemutattam.

Részletesen írtam benne a könyv  tipográfia balfogásairól. Azért ezt veszem előre, mert ez a leglényegtelenebb, de mégis, ez veri ki előszőr a szemünket.

Annak, hogy a tipográfia mellényúlásokat a második kötetben is konzekvensen megtartották, icipicit még tetézték is (a teljesen értelmetlen élőfejben még csak nem is jelezték, hogy a sorozat második kötetéről van szó, baloldalt továbbra is a szerző neve szerepel, nehogy elfelejtsd olvasás közben, jobbra pedig a könyv összefoglaló címe: Requiem. Az, hogy éppen melyik kötetben vagy (Requiem 2.), vagy éppen az adott rész címe (Egy ​forrongó nyár emlékezete) már nincs ott. 

Szóval vannak bajok ebben a kötetben is. Ennek ha nem is örvendtem, de elismertem, legalább  következetes  egymáshoz viszonyítva a két rész megjelenése. Immár legyen így a harmadik esetében is. Majd az összkiadásban lehet tipográfiai hibajavítgatni, újítgatni. :-) 

(Ezeket a piktogramokat sem magyarázom, megtettem az első kötetben.)

Az első rész értékelésében írtam valamelyest a történetről. Már ami akkor és ott kiderült belőle. És írtam mindenekelőtt Benyák Zoltán  íráskészségéről, nyelvezetéről, történetvezetéséről.  S ezek a leglényegesebb szempontok. Magyarázni sem kell, miért. 

Forrás

S itt tulajdonképpen be is fejezhetném ezt az értékelést. Olvassátok Benyák könyvét, mert jól ír, érdekes a sztori, jók a szereplők, jó a feszültség-adagolás! S bár még mindig nem tudod meg, mi is a cél, mi a konfliktus fő oka, de azért már többet tudsz majd, ha ezt a könyvet elolvasod. Annyival mindenképpen többet, hogy máris várd a harmadik részt.

S ezzel tulajdonképpen el is mondtam mindent. Csácsumi!

Mert ugyan milyen értékelést, véleményt lehetne írni A gyűrűk ura második kötetéről, A két toronyról? Mármint önmagában. Függetlenítve az előzménytől és az utóznánytól? Na, így már közelebb jutottál a dilemmámhoz és a kihíváshoz, ami előttem áll? De voltaképpen erről a dilemmáról is írtam már az első résszel kapcsolatban. 

Ahogy továbbra is igaz, hogy Benyák Zoltánt  olvasni élmény.

Az előző kötet esetében megtettem, hogy tökéletesen random kiragadtam egy szakaszt a szövegből. Illusztrációnak szántam arra, hogyan ír Benyák Zoltán. 

Az illusztrációk MI (AI)-képek. Az első kettőt az Ideogram, a harmadikat a Freepik, a negyediket a Canva alkotta.

Most is megteszem. Igaz, most nem annyira random. Az idézet érzékelteti, merre megy tovább a történet. Tessék:

McKay ökle jobbról sújtott le. A csont csattanása az arcon majdnem olyan hangos volt, akár egy pisztolylövés. 

– Ő [Sandor] itt szül... szüle... – próbálkozott Sam, amikor a cella képe újra kiegyenesedett az ütés után.
– Itt született. Tudom. Odafent élt a hegyen. Figyeltem az első pillanattól fogva, hogy hazatért. Mégis olyan... nehéz ezt megfogalmazni. Egyszerűen nem idevaló volt.
– Ó mindenhol... otthon...
– Ne erőlködj! – javasolta a rendőrbiztos. – Tele van a szád vérrel. Hajtsd előre a fejed, még megfulladsz nekem, mielőtt megbeszélhetnénk a dolgot.

Sam egy féldeci vért köpött a padlóra.

– Nehogy azt higgye... hogy nem vertek már meg ezerszer jobban.
– Nyugalom, cowboy! Még csak most kezdtük.

Léptek koppantak a folyosón, egyenletesen, mintha egy falióra mutatós tiktakoltak volna. Fiatal fiú lépett be a cellába, aki még húsz sem lehetett. Öltönye vakító fehér, akár egy spotlámpa fénye a porond felen. Kerek szemüveget viselt, amit kissé az orrára tolt.
– Hát befogruk végre az egyik vad csikót – örvendezett.– Igazán szép munka, McKay tábornok. 

McKay nem válaszolt. Sam vérét törölgette az ökléről.

– Kicsoda... maga? – kérdezte Sam.
– A nevern Vernon. De hívtak már a jövő be nem váltott reménységének, főleg a kritikusaim, vagy mesternek a hízelgő barátaim. Te pedig...

– A Tennessee kölyök – mondta McKay.
– Az utak vad lovasa – áradozott Vernon. – Nagyon sok bajunk van veled. Utálom, amikor belepiszkítanak a forgatókönyvembe. Tudod, nem olyan könnyű összehozni egy ilyet. Minden szereplőnek, minden történésnek éppen a helyén kell lennie. A ti kis barátotoknak... mi is volt a neve?
Sandor, igaz? Szóval Sandornak mostanra túl kellene lennie a tárgyaláson, ahol nemcsak a bankrablásban, de a léghajó felrobbantásában is bűnösnek találják. A tárgyalás végén pedig egy dühös városi polgár lelőtte volna. Csendes temetés, megbékélt szívek, bólogató fejek. – Vernon dühösen koppantott a sétapálcájával.– Ehelyett ti megszöktetitek. És nem, engem nem vigasztal, hogy végül is meghalt. Nem igy kellett volna történnie. Nehéz jól összefonni a szálakat. Ti pedig belovagoltok, és belerondítotok nekem. De semmi baj. Akadnak makacs szereplők. Ám azokat minél
előbb ki kell gyomlálni, mielőtt elrontják az előadást.

Vállon veregette Samet, majd kilépett a cellából. 

– McKay tábornokom fel fogja tenni a kérdést, hogy hol bujkálnak a többiek. Addig kérdezget, míg az arcod felismerhetetlen lesz, ha nincs más módja. Tudod, ő is egy makacs szereplő. (133–134.)

Találsz hibát a szövegben? Nem helyesírását, azt lehet, hogy én tettem bele, amikor ideszerkesztettem. Hanem amúgy, bármit? S mondom, bár ez a részlet annyiban nem random, hogy valami olyat akartam, ami előre mutat, valamit hozzátesz ehhez a bejegyzéshez, de tulajdonképpen bárhol kinyithattam volna a könyvet, és kattinthattam volna a szöveg-szkenner appom (olyan programocska, ami nyomtatott szövegből digitálist csinál) olvasójára. 

(A vicc az, hogy most láttam csak, amikor valami egész másért átkattintottam az első rész általam írt értékelésére, hogy az előző alkalommal is egy McKay kihallgatást idéztem be. Esküszöm ebben semmi tudatosság nem volt. De jól fest, olyan, mintha én is következetes lennék. :-D )

S azt is elmondtam, hogy az első kötetről, a hangulatáról nekem Stephen King stílusa ugrott be. Nem plágiumra gondoltam, egy pillanatig sem éreztem, hogy az lenne. Aztán nem is kérdeztem meg az írótól, hogy érintette-e bárhogyan a viszonyítás. 

Na, ez sem változott a második részben. Mármint a King-esség.(Ennek részleteit, mibenlétét lásd a tudod hol.) 

Ha már itt tartunk, akkor elmondom, hogy bajban voltam, amikor olvasni kezdtem ezt a könyvet. Egy évvel és egy hónappal ezelőtt olvastam az első részét. Közben öregedtem is. Az olvasási memóriám, csuda érdekes: az olvasottakból van ami megmarad csuda részletesen. Van amiből impressziókra emlékszem. Van, amiről azt sem tudom, hogy valaha elolvastam, és ha újra belefognék, tán fel sem tűnne, hogy nem első alkalommal fogyasztom. 

Mivel a Requiem első része nem túl sokat mond el a konfliktus egészéről, inkább csak bevezet (tudod, mint King az első ötszáz oldalon :-D ) abba, ami következni fog, s csak az utolsó oldalokon történik igazán érdemleges, a szó szerint nagyot durran, hát a Requiem első része inkább csak impresszióként maradt meg bennem. A második rész olvasásakor a Dokin és Lukrécián kívül helyre kellett tennem a szereplőket is. Dafke nem vettem elő az első részt (így kapásból nem is tudom, melyik polcon van, csak azt, hogy közvetlenül a többi Benyák mellett), arra voltam kíváncsi, a második kötet olvasása felelevenít-e bármit. Hát, barátom, elárulom: ha nem is egy csapásra, de mindent! Ezek szerint volt mit feleleveníteni! Az én esetemben ez bizony nem kevés. 

Szóval  keményedik a történet.  Halnak meg emberek. Másokat, mint a fenti szövegben Sam-et, nagyon megverik. A Dokival is lesz baj. Lukréciával a boszorkánnyal is. Szinte az a kivétel, akivel nem. (A szereplők kilétét most nem forszírozom. Kitalálod, úgy bizony, ott van az előző értékelésben.) Ebben a tekintetben a viszonyítási pontként említett King mellé betársul R. R: Martin is, aki legendás egykedvűséggel kínozta, csonkította, pusztította a szereplőit a Trónok harcában.

A Requiem szereplőinekk eddig egymás mellett futó története most már össze-összeér. Erőteljesen, izgalmasan bontakozik kifelé, hogy mi várható. Kivéve, ami kiszámíthatatlan, tudniillik a szereplők pusztítása... 

Na, akkor írjak már valami negatívumot is... Ha már fogadkoztam, hogy nem ajánló, hanem véleményt írok. 

 1. 
Volt két jelenet, ami azért tűnt fel, mert eddig semmi hasonló nem tűnt fel eddig Benyák Zoltán írásaiban. A két jelenetben egy-egy ember mesél egy másiknak valamit. Az elsőben McKay, aki Sam-et szarrá verte az idézett szövegben. A második jelenetben Lukrécia mesél Valériának. (Who-'s who.) A két jelentben nem csupán a mesélés azonos, hanem az is, hogy McKay és Lukrécia tök azonos stílusban mesél. S a stílus, amiben mesélnek lóláb stílus: így nem mesélnek emberek. Így csak előadnak. Színpadon. S Lukrácia még csak-csak, de hogy egy verőrendőr nem ilyen stílusban fog elbeszélni, baszod, az tökre biztos. Mert mindkét esetben az irodalmi nyelv a feltánű. A beszélő szájából  túlzottan  irodalmi nyelv.

Ám ez a két jelenet legyen a legnagyobb hiba. Még ha ki is zökkentettek. Ebből vettem őket észre. Mármint abból, hogy kizökkentettek. 

 2.
Ezzel lehet majd vitatkozni. Önmagammal sem értek teljesen egyet. („Előfordul hébe-hóba / Hogy magammal sem állok szóba.”)* 
* Mágnás Miska: Csiribiri kék dolmány

A második rész alcíme: Egy ​forrongó nyár emlékezete. A forrongás szó, értem én, hogy a nagy indulatok, érzelmi viharok kitörése előtti pillanatokra utal, s ez nem csupán társadalmi események, embercsoportok gyülekező indulataira vonatkozik. De a tudatomban mégis csak arról van szó, ha forrongás van, az igen, a közeledés a robbanáshoz, s ennek oka mindig valami politikai, gazdasági hatalomhoz való viszony. A politika. Valahogy soha nem olvastam, hallottam olyat, hogy Jucika forrongott Ferenc ellen, mert az durva ember volt.

Ráadásul fogalmam sincsen, miképpen képes egy  nyár  forrongani? De már majdnem értem, hogyan gondolta a szerző. De szerencsésnek akkor sem találom a kifejezést. 

Ez két hibapont részemről. A tengernyi jópont mellett. Elhanyagolható mennyiség. . 

Na, akkor kritizáltam is, elégedett lehetek, nem megvéve lettem, hanem az önálló véleményemet írtam le. Aminek a lényege nagyjából így foglalható össze: mikor jön már a harmadik rész?  

 POST SCRIPTUM  

Elfelejtettem mondani: amikor a könyv megérkezett a buborékos boríték alatt volt még egy csomagolásréteg. Először meghökkentem egy kicsit: újságpapírba volt csomizva a könyv. Ha már bubis boríték, minek a csomagolópapír, s ha már kell, akkor miért újságpapír? Nem értettem. Még szerencse, hogy mielőtt letéptem volna az újságot, feltűnt valami szokatlan a rajta levő szöveg szedésében. Nem hittem a szememnek. Csuda remek ötlet! Nézd csak, ezt a csomagolást megtartom az tuti! 

9/10

2024 augusztus fizetésedike, vasárnap reggel. Telt-múlt a hét. Nem volt kemény, de alig vártam a hétvégét. Úgy igazából semmi nem történt, voltam unokázni, négy hét után, segítettem egy kolleginának szétszedni egy szekrényt a barátnője lakásában, küzdöttem, hogy hozzáférjek a CIB apphoz és az online-bankhoz, szerettük egymást Szerelmetesfeleségtársammal, olvastam, írtam, ettem, ittam, aludtam, Semmi lényeges és fontos, csak múlik elfelé az élet. 

Úgy gondolom, a borítók maga a cím kétségtelenül tanúskodnak arról, hogy milyen műfajról fogunk most beszélgetni. Hát persze,  krimiről! 

Amiről annyira nem beszélnek a borítók és a cím: a kriminek is a  noir-változatáról.  Ami alapvetően a moziban született meg. Mármint a noir-stílus

A film noir („fekete film”) filmstílus, amit elsősorban a hollywoodi bűnügyi drámák, krimik jellemzőjeként használnak, legfőképp amelyeknél kiemelt szerepet játszik az ambivalens erkölcs és a szexuális motiváció. [...]

A narrációt sokan a műfaj legjellegzetesebb eszközének tekintik, ahogyan a (smooth) jazz és a neonfényekben fürdő városi látképet is.[...]

A film noir műfajba sorolható film hangulata általában borongós, baljóslatú, amit az éles árnyékok és a hozzá tartozó, szinte állandóan hallható háttérzene is felerősít. Gyakori történetszál egy bűnügyi eset nyomozása, a szereplők sötét titkainak felszínre kerülése. Fontos szereplő lehet a (magán)nyomozó, a végzet asszonya, illetve a pszichopata gyilkos. Az átlagosnál sűrűbben szerepel valamilyen fogyatékkal élő személy, aki lehet áldozat, vagy elkövető is, de többnyire inkább fontos tanú. [...]

A film noir világában a kamera csak ritkán mozdul ki a nagyvárosból (Orson Welles A gonosz érintése (1958) című filmjében ez többször is megtörténik). A belső felvételek többnyire szűk és alacsony mennyezetű, sötét, füstös terekben készülnek, ami jelentős szerepet játszik a hangulat kialakításában. [...]

Gyakori a ferde, szokatlan kameraállás, a játék a fényes és az árnyékos felületek kontrasztjával. A képek sokszorosan tagoltak, alkotóik játszanak a mélységgel, rengeteg rács és lépcső van a felvételeken.

Jellegzetes szereplők: a magányos (magán)detektív, a femme fatale, a végzet asszonya, az angyali feleség/jegyes. Wikipedia

Ja, persze, ha képregény és ha noir, akkor világos, elsőnek a Sin City ugrik be. Annál noir-abb, fekete-fehérebb technika nem létezik, az ziher! 

Na, a kép a könyvből van, de nem ilyen noir az Alvilág. Sokkal inkább ilyen:

Da majd még ismerkedhetsz a stílussal bőven. 

 * 

Az Alvilág nem egybefüggő történet. Még kötetenként sem feltétlenül egyetlen sztorit mesél el.

De bármiről is van szó, ugyanabban a városban játszódik, és vannak szereplők, akik az egyik esetben fő- míg a másikban pillanatokra felbukkanó mellékszereplők. Van egy kocsma, ami minden történetben szerepel. Vagyis tetszik, nem tetszik (tetszik!!!) a végén komplex képet kapunk a világ aljáról. Az alvilágról. 

És amikor azt mondom, hogy „komplexet”, azon azt értem, hogy komplexet. 

Manapság és ez engem egyre inkább feszélyez a krimikkel kapcsolatban, valamiért divat lett  a rossz fiúkat hőssé tenni.  S mert a rossz fiúk a hősök, hát drukkolunk nekik, hogy a rosszaságukat megússzák, sikerüljenek a terveik, lopják el a gyémántot, irtsák ki az ellent, és sértetlenül, szabadlábon ússzanak meg bármit és mindent.

Az erkölcsi ítélet a rosszfiúk oldalára állt. Ezáltal  a rosszaságuk sem rosszaság,  csak jópofaság, és erény a mögöttük tornyosuló hullahegy. Nem bűn meglopni a tolvajt és semmi gond sincsen az önbíráskodással. 

Gondolj csak mondjuk az Oceans-sorozatra vagy az egyébként tök szimpi Jason Statham bármelyik filmjére! Ezek annyira csak ad hoc példák, hogy a sor órákig folytatható lenne. 

Nos, az Alvilág főszereplői is rossz fiúk. Sőt, rossz lányok. Akik marhára nem szimpatikus dolgokat csinálnak. Csalnak, rabolnak, gyilkolnak, pénzért kefélnek, a lábuk közének férfibódító erejével visszaélve használják ki az áldozataikat. 

Egyáltalán nem elvtelenek, éppen csak az elveik nagyon facsart logika mentén fogalmazott elvek. 

Ha távolságtartással is, de szimpatikusak lesznek. Nem olyan önfeledten mint Oceans és bandája, vagy a bármelyik filmjében egy kisvárosnyi lakosságának mennyiségében gyártva a hullákat, gyakorlatilag a túlnépesedés ellen több mint hasznosan küzdő Statham, hanem sokkal sötétebb tónusban. S ez a sötét tónus a képregény legfontosabb erénye. Úgy teszi  szimpatikussá az embert, hogy közben nem azonosulunk a tetteivel.   

 * 

A szimpátiakeltés eszközei közé egyáltalán nem tartozik a tettek relativizálása,  A főszereplők (mert nem főhősök) nem a jópofaságuk, a törvénytelen tetteik zsenialitása, a fantasztikus verő- és gyilkolászó képességük miatt nyerik el a szimpátiánkat. (Ahogyan például a Viszkis elnyerte, aki se Rózsa Sándor, se Robin Hood nem volt, magának lopott, és nem a rosszfiúktól, hanem pénzintézetektől a te és az én pénzemet. Bár a fickó önmagában kétségtelenül egy hihetetlenül szimpatikus figura.)

Ami miatt feszült figyelemmel követjük az Alvilág szereplőinek a sorsát, az a sorsuk háttere. Az, hogy az alkotók mindegyikók esetében megmutatja az embert is. A tetteik indítékait. Az Alvilág ennyiben több mint a kétségtelenül a műfaj etalonja, a Sin City. Amiben a beteges aberráció a hm, lenyűgöző. Mármint a képregény több mint sajátos, egyedi technikai megvalósításán túl. 

S hogy a viharba ne lenne szimpatikus egy olyan alak, aki gyermekkorából fakadó indokok miatt magához vesz egy mindent elfelejtő, idős embert, és szeretettel, figyelemmel veszi körbe? Hogy ne lenne méltó a szimpátiánkra egy az apja által eltorzított értékrendű férfi, aki az öccse gyilkosa után nyomozva épül be egy bandába. Akkor is szimpatikus a cselekedete, ha tudjuk, alapjaiban elhibázott az indítéka, és öcsi teljesen méltatlan arra, amit tervez. 

Vagyis a koncepció teljesen megnyerő.

 * 

A képi megvalósítás, ahogyan láttad érdekes. Nem az a szájhúzásos „érdekes”, amikor a szó a „szarul sikerült” szinonímája. Azért érdekes, mert első pillantásra elnagyoltnak, foltszerűnek tűnnek a rajzok és a színezés. Az első két alkalommal én is azért hagytam ott a polcon, mert belelapozva nem győzött meg a rajz. 

Az a furcsa, hogy alig olvastam el pár oldalt az első történetből, és tökéletesen rákattantam a stílusra. S minél többet olvastam, nézegettem, annál inkább felfedeztem a zsenialitását. S beláttam azt is, hogy valóban ott a helye a már emlegetett Sin City mellett. Sőt, nem véletlen, hogy az Alvilággal kapcsolatban szóba kerül a kultikus The Watchmen is. A párhuzamok nem csupán a forgatókönyvnek, hanem a rajzoknak is szólnak. Jó, a két etalon mellett az Alvilág csak a harmadik helyen végez, de a bronz is dobogós hely, ugyebár. Nem fitymálandó. Különösen nem a rendelkezésünkre álló képregénydömpingben. Ugye! 

Ezt az összegyűjtött első kötetet már nem kapni. A részenként megjelent kötetek még beszerezhetők. Erősen morfondírozok. 

9,5

2024 augusztusának a fizetésnapja felé közeledve. Három nap telt el a hétből. Szerelmetesfeleségtársammal együtt, egymástól függetlenül ma teljesen csütörtöki hangulatunk volt, és óriási csalódás volt, hogy bizony előre szaladtunk egy-egy napot. 

*

Tegnap unokázni voltam. Lili továbbra is csudálatos kislány. Okos kiscsaj. Meg vicces is. Különösen a kommunikációjában. Mert csak részben beszél szavakkal, más részben körülírásokkal, hangutánzásokkal, mozdulatokkal kommunikál. Ezekben viszont ezerrel érvényesül az absztrahációs képessége. S mindemellett gyönyörű szép. 

Tegnap náluk ülve újra egy kicsit elbizonytalanodtam a gyulai költözéssel kapcsolatban. De csak kicsit. Mert akkor nagyon messze lennének. Nagyon. 

Nem nayonn szoktam fülszövegeket idézni, csak akkor teszem, ha valamit nagyon korrekten összefoglal, vagy ha kevés, netán viszonylag kevés mondanivalóm van egy könyvről. Ez esetben mindkettő tökéletesen igaz: korrekt is a fülszöveg, és valóban, nagyon sokat nem tudok mondani a Palettáról. 

A tizenhárom éves Ashley Rayburn nehéz múltú, de életvidám lány. Az apja börtönben ül, Ashley-t pedig nevelőcsaládról nevelőcsaládra passzolják – nem azért, mert rossz gyerek, hanem mert mintha vonzaná a bajt. 

Miután Ashley végre szerető szülőkre és egy új barátra lel, kreativitását pedig kiélheti a festészetben, kezdenek jobbra fordulni a dolgok. De amikor egy különleges testfestékekkel teli táskára bukkan, festőből a világ legújabb szuperhősévé válik. Hamarosan élete legnagyobb kalandjában találja magát, de aztán üldözni kezdi egy ügynökség, amely vissza akarja szerezni a festékeket. Ashley-nek embert próbáló döntéseket kell meghoznia, hogy megvédje új szüleit és megtanulja, milyen egy igazi család. 

Jennifer Muro (Star Wars: a végzet ereje), Thomas Krajewski (Buddy Thunderstruck) és a grafikus Gretel Lusky ezzel a vicces és felemelő történettel vadonatúj szuperhőst teremtettek a DC univerzumban. 

Vannak azok a történetek, amiket semmi másért, csakis a szórakozásért írnak meg a szerzőik, készítenek el a filmalkotók. Tudod, amik felületesek, kliséket használnak, előre tudod, a szereplők milyen hangsúllyal fogják mondani milyen gesztusok kíséretében a szövegüket, milyen képi megoldásokkal élnek, milyen hanghatásokat alkalmaznak. Észrevétlenül átcsúsztam a film világába... De persze ugyanez igaz a képregényekre is. Ezért van, hogy belelapozva egy képregénybe, belenézve egy filmbe szinte az első pillanatban kitalálható, mi is a belső kínálata. Ez nem feltétlenül baj. Ugyan kinek van ideje mindenre, és miért pazarolja akár csak részben is olyanra, ami még csak nem is érdekli? Na, ugye!   

Ez a képregény is olyan, hogy nem szól másról mint amiről szól. Nem kell tépelődni felette, nem kell izgulni a főhősért (de úgyis megtesszük), nem kell magyarázatokat, összefüggéseket keresgélnünk, tulajdonképpen nem visz sehová, nem mutat meg semmit, nem leszünk tőle sem jobbak, sem rosszabbak. Mindössze szórakoztat. 

Azt el kell ismernem, hogy azt viszont jól teszi. Tartalmilag semmiféle kliséből nem lépett ki, gyakorlatilag minden momentuma ismerős lehet innen-onnan. Talán csak egyetlen újdonság van benne, de lehet, hogy ez is csupán az érdeklődéshiányom következménye szuperhős területen: talán kislány szuperhős még nem volt. Persze kérdés az is, egyáltalán kell-e egy ilyen sztorinak bármilyen csak rá jellemző érdekességgel szolgálnia? 

Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy igénytelen alkotásról lenne szó. A rajzok például ügyesen a kedves-zónában maradnak, jóval innen az édibédin. Ugyanígy a színezés is vidám, harsány, mégsem válik fájón azzá. A történet ugyan egy porcikájában sem ismeretlen, mégsem lesz unalmassá. Az emberi kapcsolatok alakulása ugyan több mint idealista (ahogyan nevelőapu pár mondattal megnyeri magának Ashleyt, ahogyan a főkatona sitty-sutty belátja, hogy rossz ellenség ellen küzdött eddig, ahogyan Ashley az első napon barátot lel magának a suliban. De tudod, az van, hogy valahogy elsiklunk ezek felelt. Megbocsátjuk a Palettának. 

Most kellene okosat mondanom, hogy miért tesszük ezt. Egyáltalán, mifenének olvastam végig ezt a manga-szerű gyerek-szuperhősös habkönnyű marhaságot? Erre kellene választ adnom. Különösen annak fényében, hogy mondjuk a Kockás magazinban valahogy nem sikerül kedvelnem a szerintem a Paletta célközönségéhez hasonló korosztálynak szóló, bugyuta képregényeket. (Félre ne érts, ezt nem a Kockás egészére mondom! Egyáltalán nem. Nagyjából minden hónapban megveszem. A Tholgar miatt, a Frnck miatt, a Valerian miatt, a Blueberry miatt, a Pattantyúsok és a hasonlók miatt. Nem másért.) 

DE! És ez egy nagy „de”. Minden kliséje ellenére a Paletta egy sok szempontból jól eltalált történet. A rajzok, ahogy írtam, nem tudok rá jobb szót: pont kedvesek. A szereplők ha nem is cizelláltan árnyaltak, de többnyire van jellemük. Legalábbis a főszereplőnek és a neveleőszülőknek. Meg a főszereplő mellékszereplő édesapjának is. Jó, nincs túlzásba vive a jellemek árnyalása, de van jellemük. Ha nem is sírva röhögősek, vannak poénok. 

S ugyan mi kellhetne még. Ismétlem: a célkorosztály egyértelműen nem ugyanaz, mint a The Watchmen-é, vagy A fehér lovagé-é, vagy a Bonelli képregényeké. És még sorolhatnám a minőségi képregény-irodalmat, a magyart is. Ahogyan nem azonos korosztálynak szól a Vuk és a Macskafogó vagy a Hófehér. Más várunk tőlük. De a maga nemében a Paletta simán hozza a korosztályi elvárásokat. S bár már nagyon nem az az évjárat vagyok, aki a célközönség, de azt mondom, maradandó ugyan valószínűleg nem lesz, de simán nagyon élveztem.  

2024 augusztus negyedik napja. Most minden az olimpiáról szól. Egyfelől a magyar aranyakról, nagy-nagy elismerés mincenkinek, másfelől a férfi-nő algériai bokszolóról, aki nőket ver a ringben. Magyart is, Hámori Lucát. Szégyen ez az olimpia, már a megnyitójában a nyitottságot és a másságot a szexuális jelentette. Meg a kereszténység gyalázása. 

De talán ébredezik valamelyest a világ: nagyjából az összes megnyitós videót lekapkodták a netről a felháborodás miatt. S az algériai nem csak Lucát győzte le, hanem egy olasz versenyzőnőt is. Ő feladta. Luca végig játszotta a meccsét, pontozással kapott ki. 

*

Ma nem mentünk sehová. Hajnalban keltem, írtam olvastam, kávéztam, aztán amikor Szerelmesfelségtársam felébredt, beszélgettünk, összebújtunk, olvasgattunk, ebédeltünk, filmeztünk, csicsikáltunk, aztán SzFT dolgozgat, én meg megint írogatok. Szeretem ezeket a semmitcsinálós napokat. 

Mellékes ugyan, de azt sajnálom, hogy az Anagram nem tartotta meg az előző négy kötet formátumát. Azok kezelhetőbbek voltak, és jobban illettek az egyéb Bonellik méretéhez is. A címlapon a felső harmadban, e sárga csíkban szerepeltették a sorozat címét, logóját is. 

S ha már itt tartunk, még egy csöppnyi morgás. Aminek az okozója nem a magyar, hanem az eredeti kiadó. A magyar ugyanis csak átvette az eredeti borítórajzot, Aldo Di Gennaro alkotását. Aminek úgy nagyjából semmi köze nincsen a történethez. De tény, ami való, a Bonelli hajlamos a fantasztikus képregényeit semmitmondó, vagy a történettől eltérő témájú borítórajzokba csomagolni. Nem tántorítanak el, akkor is kedveljük a kiadványaikat. 

Már csak azért is, mert adtak már ki önálló Bonelliket ezelőtt is. Nekik köszönhető Coney Island, A nagy Belzoni és az általam még nem olvasott A szemek és a sötétség, illetve a nemrég megjelent A Farkas küldetése is.

*

*

Szóval, ahogy mondottam volt, a Le Storie-sorozat önálló történeteket tartalmaz. A magyarul kiadott négy sztoriból három krimi. A Muzsik volt a leggyengébb, az egyfajta James Bond-valami. A krimik felettébb jók. 

A Gyáva vidék Amerikába helyezett történet. Patinát ad neki, hogy a Salinas-völgyben játszódik. Ezzel két legyet ütöttek egyszerre a szerzők.

Az első légy: ha Salinas, akkor elsősorban Steinbeck, és ha Steinbeck, akkor elsősorban is az Édentől keletre. De csak első blikkre, mert másodikra természetesen az Egerek és emberek illetve az Érik a gyümölcs is. 

A második légy: ha Salinas és ha Steinbeck, akkor a huszadik első fele, elsősorban a harmincas évek, mint időpont. 

Van egy harmadik légy is, de az nekem eddig kimaradt. John Fante Kérdezd ​az út porát című könyve. Amiből az előszó szerint a képregény konkrétan idéz is. Felírtam a listámra, e-könyvben nem leletem, na majd a könyvtárban... 

Ja, igen. A Bonellikben felettébb szókatlan, de van előszó a történethez. A Fante-könyvet onnan tudom. A Salinas egyértelmű hívószó volt a Steinbeck-hez és a sztori történelmi idejének a belövéséhez.

*

Nem is tudom minek nevezzem a sztorit... Persze, ha akarom krimi. Úgy egyszerűbb dolgom van. Vagy lélektani krimi, bármit is jelentsen a szó? 

A kisvárosban egyetlen ember száll csak le a vonatról. Ő sem jószántából érkezett ide. Rendőr, akit úgy küldtek, hogy segítsen a helyi nyomozónak. A neve Hazael Sullivan.

Hazael tulajdonképpen hazaérkezik a poros kisvárosba. Amit a nemrégiben a világra küldött gazdasági világválság csak még porosabbá, reménytelenebbé tett.  

Az állomáson egy másik rendőr várja. Más súlycsoport, más korosztály. A két zsaru ismeri egymást. Régről. Az érkező még azt is tudja a fogadótól, hogy a kisvárosban szinte egyedüliként: imád olvasni.  Egy zsaru! Most mondd! 

Az érkező, tudod, Hazael a neve, azért érkezett, mert a vidéken elraboltak és meggyilkoltak egy lányt, s neki természetesen a gyilkos kilétének a kiderítésében kellene segítséget nyújtania. Rablóból lesz a legjobb pandúr, ha érted: Hazael a múltban nem volt éppen szent. 

S aztán az történik, hogy Hazael voltaképpen már másnap tudni véli, ki a gyilkos. Nofene! Mi a szösz? Gyors a pasi, nem? 

*

És most azon morfondírozok, mit mondjak el a sztoriból, anélkül, hogy a slusszt elárulnám. Talán az még nem spoiler, hogy Hazael hazatérése a múlt felelevenedéséről szól. Arról, hogy ami volt egykor, az marhára nem ugyanaz ma, és a tegnap vissza nem hozható, de simán befolyásolja, meghatározhatja azt, ami ma van. 

Ez valahogy általánossá lett nagyon sok műfajban. A szereplő a mában kódorog, megy erre-arra, s közben azon studírozik, hogy ami egykor volt, mi is volt, hogyan is volt, majd találkozik a múlt darabkáival, szerves képződményeivel, és az egykori közös ezmegazok vissza-visszajönnek, vissza-visszaütnek, jelen eseményeket generálnak. Családi kapcsolatok, szülő-gyerek, tesói viszonyok, szerelmek, barátságok, kiskamaszok, nagykamaszok egymás közötti genyózásai, kicsinyes, de életre szóló, meghatározó szemétkedései, a múlt kultikus alakjai, akiknek a figurája ma már senkinek sem mond semmit, és az életükben is csak azok tudták, kik ők, akik személyesen ismerték őket.

S a főszereplő ott jön-megy a múlt élő mementói között, felkeresi a régi helyeket, az eszébe jutnak a nagyon fontos dolgok, találkozik az egykor az életét meghatározó emberekkel, kimegy a temetőbe a fontos sírokhoz, bemegy az egykori kocsmába, ahol a csapos felismeri, elmegy a régi helyekre, majd jön a konfliktus, életre kel a múlt, vagy annak következményei.

Nem is folytatom, úgyis ismered ezt a feelinget. 

Na, ez van a Gyáva vidékben is. Hazael nyomoz a lány gyilkosa után, közben elrabolnak egy újabb kishölgyet is. A megoldás természetesen a fokozatosan feltáruló múltban gyökerel, és komolyan megrázó. 

*

A rajzokról: Bonelli. Ezzel mindent elmondtam.

A kiadó alapvetően nem kísérletező kedvéről híres. Kitalált egy stílust, és ettől csak fehér holló ritkasággal tér el , de akkor sem merészen kalandozó, csak önmagához képest más.

Ennek a stílus fő jellemzője, hogy hiperrealista, szigorúan szabályos oldalképekben, kétféle képkocka-méretben gondolkodik és fekete-fehér. Ha még nem láttál Bonelli-képregényt, fumettit, de Fazekas Attila rajzoltat igen, akkor majdnem teljes képed van arról, miről van szó.

Természetesen az egyes rajzolók stílusában vannak eltérések, nem arról van szó mint az újabb Asterix vagy Lucky Luke képregény esetén, hogy az eredeti szerzők híján az újak az ő teljes stílustárát alkalmazva írják, rajzolják meg az új történeteket. Teszem hozzá, ami a maga helyén tökéletesen jogos, érthető és rossz is lenne, ha nem így lenne! 

A történetek műfajában is van egy határozott irány. A Bonelli kalandban gondolkodik, bármiről is legyen szó, Fantasy, horror, western, krimi, sci-fi a fő csapásuk. Biztosra mennek. Különösen azért, mert rendre akad a történeteikben olyan elem, olyan fordulat, olyan szempont, ami aztán kiemeli a fő csapás általános jellemzőinek a megtartása mellett is a maga óceánjából a műveket. Ezért van, hogy bár a horrort egyáltalán nem, a westernt kevésbé szeretem, a Bonellitől meg mégis csak. 

A Gyáva vidék nem tér el a bevett formától, tartalomtól. Vagyis marad a kétféle méretű, szigorúan szabályos képkockába feketén-fehéren rajzolt, reális ábrázolás, ez esetben a krimi a műfajunk, noire-os beütéssel.

Szóval minden olyan kis csuda szabályos. Csodát ne várjunk. Csak csuda jó szórakozást, két csavarral a végén. (Tudod, barkácskönyv, ahogy az ilyenekre Szerelmetesfeleségtársam reagálni szokott.) 

 Azt mondtam, hogy kikapcsolódásnak, picit izgulásnak tökéletes a Gyáva vidék. A címről annyit, hogy a Molyon egy felhasználó-társ azt írta, hogy nézte a címet és a borítót és nevetnie kellett. Kérdeztem miért, azt mondta, ellentmondásos. Én meg hozzáteszem, hogy amiképpen a Bonelli a borítókban sem dönt túl szerencsésen, úgy a címválasztásai is visszásak néha. Önmagukban jól hangzanak ezek a címek, de a sztorira sokszor nagyon nehezen vonatkoztathatók.

Ebben az esetben is erről van szó. Nagy eséllyel arra játszottak, amire nagyon sok történetben is, nagyon sokszor esetben: valami nagyon jól ismert momentum, helyszín, szereplő felhasználásával azonnali kapcsolatot építenek a mű és az olvasó között. Ez esetben, ugye, kapásból beugrik Cornic McCarthy regénye, a Nem vénnek való vidék. S mindegy, hogy a könyv, vagy a belőle készült film ugrik be, az asszociáció révén egyfajta kapcsolat máris van. Akkor is, ha aztán maga az asszociáció tévesnek bizonyul. A tévedés frusztrációját azonban a történet sodra úgyis elmossa. 

A képregény viszonyítva jó vagy nem jó. Van egy másik hasonló fumetto, amit olvastam, a Coney Island. A különbségek ellenére is sok hasonlóság van a két kötet tartalma között. Az is igaz, hogy a Coney Island vaskos, a Gyáva vidék százhúsz oldalával szemben háromszáz oldalas. Vagyis több tere, ideje van mindenre. Elsősorban a jellemek árnyalására. De mégis, ha a Coney-t veszem viszonyítási pontnak, akkor a Gyáva vidék halványabb, felületesebb és távolságtartóbb. Azt hiszem, ezért volt némi hiányérzetem miután elolvastam. 

Azonban tény: ha nem viszonyítok, akkor egy remek, csavaros, megdöbbentő, szívszorító krimiféleséggel leszünk gazdagabbak. 

Anagram Comics, Budapest, 2024, 120 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947346 · Fordította: Ciuti Sara, Farkas Ábel

7,5/10

2024 július/augusztus fordulónapok, a nyaralás vége, a régi élet új kezdete. Múlt hét szombaton jöttünk haza Gyuláról. Ma vasárnap van. 

Mirtill, a házigazdáink feleség-szakasza indulás előtt mondta, hogy: 
– Kilenc éve lakunk Gyulán, s persze a mindennapok, a gyerekek, akikből van három, a munka, a tanítás, az apartmanok, az Erdélyben lakó szüleim, itt a nagymama, de ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy kilenc éve, nyaralok.
És mosolygott kedvesen, mirtillesen, csillogó szemmel, nem agitációs célból.  

Mert, hogy előtte meséltük nekik, hogy immeg bennem is beindult a gyulaivá-levés igénye, szakadnak elfelé a kötelek. Hogy mi lesz belőle, lesz-e belőle bármi, fogalmam sincsen, de ahogy kinyílt bennem a világ, mielőtt Szerelmetesfeleségtársam megérkezett az életembe, és pont olyan mindenféle alakja volt, hogy a kinyílt világom társalakú űrjét betöltse, talán most is erről, vagy hasonlóról van szó. Nem tudom. 

*

A héten már dolgoztam. Az első munkanap fékezett habzásún telt el, nem kellett semmire húznom a számat, nagyon laza volt, de valami nem ugyanaz. Pedig semmi se változott. Vagy ez a baj? Miközben mégis van változás: az egyik problematikus figura többektől bocsánatot kért az elmúlt hetekért. Ami nem semmi fordulat. Értékelendő. 

– Majd ha a munkátok és a türelmetek értéke a béredben is jelentkezik, akkor beszéljünk fordulatról! – hepciáskodott lényeglátó szerelmesem. Ezzel sem egyszerű vitatkozni. 

Asimov mindig sci-fit írt. Akkor is, amikor csak a keret volt sci-fit, és krimi volt a történet. Sőt, kicsit akkor is, amikor ismeretterjesztő dolgokat vetett papírra. Majdnem minden regénye tökéletesen élvezetes. Eddig ezekről írtam. 

De nem ennyit olvastam. Csak a régebbi olvasmányokról még (?) nem írtam. Például az Alapítvány-okról sem. 

*

A polcomon többnyire ott van az Asimov életmű. A Szukits Kiadó által vaskosságba gyűjtött Teljes science-fiction univerzum egy kötet sincsen meg a sokból. Azokat innen-onnan e-bookban szereztem meg. Ebből természetesen fakad, hogy az Űrvadász-sorozat is hat kis kötetben sorakozik a polcon. Fekszik a polcon. 

Ez egy rövid értékelés lesz.

A könyv jó ha nem Asimov írásaként olvasom, hanem Burroughs vagy sci-fi Nick Carter-ként. Izgalmas, fordulatos, meglepő, ötletes. Könyvjelzőnyi nagysága folytán jóformán wc-s, együltő-helyes olvasmány.

A könyv rossz mert felületes, a jellemek fekete-fehérek, egysíkúak, kiszámíthatók, ahogyan maga a történet is. Valahogy Pirx kalandjai jutottak eszembe róla, de nem a Lem-regény (mert az csillagos ötös), hanem a magyar filmes megvalósítás: az ember élvezi, de közben röhög is nagyokat, meg elképed a silány a technikai megvalósításon.

Na most: itt a sorozat többi tagjai is. Elolvasom őket is.

Ezt 2015-ben, vagyis kilenc éve írtam. Azóta sem tettem meg, amit akkor ígértem. Annak ellenére nem, hogy valóban vékonyka egy-egy kötet. A Szukits verzióban is a hat történet összesen ötszázegynéhány oldal. Asimov megrendelésre írta a sorozatot, eredetileg egy ifjúsági, valamelyest ismeretterjesztő sorozat alapja lett volna. Amit Asimov kezdetben nem is a saját nevén, hanem Paul French néven publikált volna. Az első rész megjelenése után a filmtervről letettek. Ez Asimovot felszabadította.

Még az első rész befejezése előtt eltűnődtem, hogy kötetenként írjak-e bejegyzést vagy egyben értékeljem az egészet? Végül az utóbbi mellett döntöttem. Elsősorban azért, mert egy-egy kötetben nincsen annyi szufla, hogy érdemben mindig mást lehessen róluk írni. Mármint a cselekmény taglalásán túl. De azt meg minek...?  

 *

A sorozat főszereplője egy különleges képeségű fiatalember, David Starr, aki később Lucky Starr néven is fut. 

Ragadjunk le egy pillanatra e névnél. Mivel Asimov '52-ben írta az első részt a név elsősége, úgy fest, az övé. Azért e megfogalmazás, mert a névvel a későbbiekben többször, több felhasználó esetében is találkozhatunk. Először egy ausztrál rock and roll pionír-énekes esetében. A legnagyobb slágere ez volt. Csuda vidám dalocska. 

Aztán ezen a néven futott egy ízlésem szerint éppen megfelelő, egzotikus beütésű pornószínésznő is. Egy visszafogott képet mutatok róla, többet nem bírna el ez a felület, meg félre is vinne mindent a több. 

De e nevet viselte egy 2003-as manga képregény-sorozat is, majd a belőle két évvel később készült rajzfilm is. Igaz, egy r-betűvel. 

Eszembe jutott a cigaretta is, de az nem Starr, hanem Strike volt. Tovább nem keresgéltem a név után. 

  ÖSSZEGZÉS   

Így az elején. Fura, mi? De hogy máshogyan? A bejegyzésnek azt az alcímet adtam, hogy Kalandregény sorozat, űroperett, űr-James Bond... Válassz, amit akarsz, és szórakozz egy jót! 

Ebben úgy nagyjából benne is van minden. Az Űrvadász egy személy. Ez a David Starr nevű figura, aki aztán Lucky Starr-á lesz. Aki okos, jó logikájú, bátor, sokszor vakmerő, félelmet nem ismerő, több mérföld mély marsi barlangokba, űrkalózok tömkelegébe elrepülő figura, akinek a szeme előtt nem lebeg más, csak hogy a végére járjon a küldetésének és maradéktalanul a Föld és a Naprendszer bolygóit védje. 

Izgulunk érte, de sosem aggódunk, mert James Bond-ot ugyan mikor érheti komoly baj? Legfeljebb ha kicsit megszorongatják. 

Starrnak van egy barátja. Colosnak hívják. A manus önérzetes, bátor, van humora, kemény ökle, mindenben kitart Starr mellett. És úgy a hónaljáig ha ér egy átlagos magasságú férfiembernek. Ezért Colos. De azt nem viseli, ha a magasságát, ööö... alacsonyságát negatívan forszírozzák. Starral nem indul felhőtlenül a kapcsolata, de először kényszerűségből, utóbb egymás elismeréseként idomulnak és ragaszkodnak a másikhoz. 

Mit mondjak még? Ja igen. Asimov kicsit nagyot lépett. Nagyvonalúan azt mondja, a mához úgy ötvenezer évre játszódik a sorozat cselekménye. nem ötszáz, nem ötezer, hanem ötvenezer. Túl nagy ez a lépték! Tekintve, hogy az emberiség találmányainak a döntő része a huszadik századhoz kötődik, hogy aztán a huszonegyedikben a számítástechnikai gigantikus ugrásai nyomán még inkább felgyorsuljon a technikai fejlődés, még az is beláthatatlan, megjósolhatatlan, hogy ha addig ki nem pusztítjuk magunkat, mi következik a következő évtizedekben, pláne évszázadban. Nem tizezer évek múlva. S bár ötvenezer év, Asimov éppen a számítástechnikával kapcsolatban írja: 

– Ön Brant őrnagy – mondta Lucky. – Hivatalosan még nem mutattak be egymásnak, de ne törődjön vele. David Starr tanácsos vagyok; mostantól teljesítse a parancsaimat. Üljön a számítógéphez, és amilyen gyorsan csak lehet, tegye, amit mondok! 

Lucky maga elé vette a Csillagászati Évkönyvet. Mint minden kézikönyv, ez is könyv formájában volt meg, nem mikrofilmen. Ha az ember tudja, hogy milyen információt keres, a lapozgatás végül is sokkalta gyorsabb, mint ha elejétől végig kell tekerni egy filmet. 

Gyakorlott kézzel pörgetni kezdte a lapokat, közben böngészte a számoszlopokat és sorokat, amelyek a Naprendszer minden tíz mérföldnél nagyobb átmérőjű (és néhány kisebb) anyagdarabjának megadták egy bizonyos standard idő szerinti pontos helyét, a bolygók forgási idejét és sebességét.

– Vegye a következő koordinátákat, ahogy olvasom a haladási görbéjükkel együtt, aztán számítsa ki a  röppálya jellemzőit, valamint a pont helyét e pillanatban és a következő negyvennyolc órában! 

Az őrnagy ujjai repülni kezdtek, a számok gyorsan átalakultak egy lyukszalag kódjaivá, aztán a szalag befutott a számítógépbe.

De míg ez megtörtént, Lucky azt mondta:
– A mostani pozíciónkból és a sebességünkből számítsa ki a röppályánkat, figyelembe véve a Jupitert, valamint azt a helyet, ahol keresztezzük annak a pontnak a röppályáját, amit most számol ki! 

Az őrnagy megint dolgozni kezdett. A számítógép egy kódolt szalagon köpte ki az eredményt, a szalag egy orsóra futott fel, innen egy írógépbe jutott, amely számokká alakította a kapott jeleket. 

(A Juoiter holdjai, Karnyújtásnyira a Jupitertől c. fejezet [E-könyv formában olvastam, nem tudok oldalszámot adni.])

Ötvenezer év és lyukszalag-kód... Jó, eltelt azóta hatvan-hetven év, és itt az MI (IA) mindennapi használatra (vajon mit tudhat akkor katonai berkekben?). Nem kevés a hetven év. De az asimovi léptékhez mérve azért még 49 930 a különbség... :-D A lépték eltúlzásában Asimov belebukott, egyszerűen cserben hagyta a fantáziája. De persze Asimov író, nem jövőkutató és pláne nem próféta. Olvasás közben egy pillanatra megrökönyödünk, majd mosolygunk egy jót és lelkesen tovább olvasunk

Mert ahogy mondtam, ifjúsági kalandsorozatról van szó, aminek a mellékes célja a Naprendszer valamelyest való megismertetése volt. Elsősorban pedig a szórakoztatás. Tulajdonképpen mindkét célt maradéktalanul elérte. Bár az előszóban maga is elmondja, hogy az ismeretek az ötvenes évek megfelelők voltak. Amik például a Marssal kapcsolatban már a hetvenes években alapvetőn változtak meg. 

  AZ ŰRVADÁSZ-SOROZAT ÉS A CSILLAGÁSZAT  

Egy évekkel később írt, majd a bevezető kötet elé beszúrt bevezetőjében Asimov elmondta, hogy például a Marsról nyert későbbi ismeretek teljesen felülírták a történetét. A természettudományos ismeretek változásaira nem csupán az első rész esetében kellett Asimovnak utólag felhívnia a figyelmet. Hasonló korrekciót még két alkalommal kellett tennie: a Vénuszon és a Merkúron játszódó kötet esetében. Ebben az a vicces, hogy az ifjúság számára ismeretterjesztő célokkal is készült a sorozat.  

Vajon hogyan kezeljük Asimov „hibáit”? 

A Tarzan-os Edgar Rice Burroughs John Carter-es Mars-történeteinek simán megbocsátjuk, hogy természettudományos szempontból semmi közük sincsen a valósághoz. Ugye? Vagy akár Jules Verne-nék is ezt-azt.

Asimov tudós is volt. Vannak ismeretterjesztő könyvei is. Amikor felkérték e sorozat megírására akkor az ifjúság csillagászati ismereteinek a bővítése is cél volt, nem csupán a szórakoztatása. Asimov az akkori, vagyis az ötvenes évek elejének megfelelő ismereteket bele is pakolta a Naprendszer egy-egy bolygóján elképzelt történésekbe. Amikről a megírás idején nem tudhatott, illetve amikről téves ismerete volt azok, a saját megfogalmazásában a következők. 

  MARS  

1964. november 28-án lőtték fel a Mariner IV. űrszondát a Mars irányába. 1965. július 15-én a Mariner IV. valamivel több mint 6000 mérföldes távolságban elhaladt a Mars mellett, megfigyeléseket rögzített és felvételeket készített, amelyeket rádión visszajuttatott a Földre.

Kiderült, hogy a Mars atmoszférája csak tizedaranyira sűrű, mint ahogy azt a csillagászok korábban gondolták. Továbbá a fényképek azt mutatták, hogy a Mars felszínét kráterek borítják, valahogy úgy, mint a Holdét. Másrészt nem volt semmi látható jele a csatornáknak. 

Újabb űrszondák arra engednek következtetni, hogy kevesebb víz van az égitesten, mint azt korábban hitték, s hogy a Földről is látható jéghegyek nem megfagyott vízből, hanem jéggé fagyott szén-dioxidból állnak. 

Mindez azt jelenti, hogy a Marson az élet bármilyen formája – manapság éppúgy, mint a múltban – sokkal kevésbé valószínű, mint azt a csillagászok annak idején gondolták.

  VÉNUSZ  

1954 óta a belső Naprendszerről szerzett tudásunk a radar és a rakéták használatának köszönhetően óriásit fejlődött. Az 1950-es évek végén a Vénuszról felfogott rádióhullámok mennyisége alapján úgy tetszett, hogy a bolygó felszíne sokkal forróbb, mint korábban gondolták. 1962. augusztus 27-én lőtték
fel a Mariner II. űrrakétát a Vénusz irányába. 1962. december 14-én az űrszonda 21000 mérföldnyire megközelítette a Vénuszt. A bolygó által kibocsátott rádióhullámok mérésekor kiderült, hogy a felszíni hőmérséklet valóban lényegesen magasabb, mint a víz forráspontja. 

E könyv leírása szerint az egész bolygót óceánok borítják, a mérések viszont azt jelezték, hogy a  Vénuszon egyáltalán nincsenek óceánok. Víz mindössze a bolygót övező felhőrétegben található vízpára formájában, de maga a felszín rendkívül forró és csontszáraz. Mi több, a Vénusz atmoszférája sűrűbb, mint korábban hitték, és szinte teljes egészében szén-dioxidból áll. 

Azt sem tudtuk korábban, így 1954-ben sem, hogy mennyi időbe telik, míg a Vénusz megfordul a  tengelye körül. 1964-ben a Vénusz felszínéről visszaérkező radarsugarak azt mutatták, hogy a bolygó 243 naponként fordul egyet (ami tizennyolc nappal több, mint egy Vénusz-év), és ráadásul a „rossz”
irányban, mármint a többi bolygóhoz képest.

  MERKUR  

1956 óta azonban, a radarsugár és a rakéta felfedezése által, az asztronómusoknak a belső Naprendszerről szerzett ismeretei hatalmas fejlődésen mentek át. 

1956-ban még úgy gondolták, hogy a Merkúr mindig csak az egyik oldalával fordul a Nap felé, tehát az egyik fele örökös napfényben úszik, a másik fele örökös árnyékban van, és létezik egy olyan határterülete, mely néha kap napot, máskor pedig nem. 

1965-ben azonban, amikor az asztronómusok már radarsugárral tanulmányozták a Merkúrt, meglepődve tapasztalták, hogy ez nem felel meg a valóságnak. Míg a Merkúr 88 nap alatt kerüli meg a Napot, addig a saját tengelye körül 59 nap alatt fordul meg. Ez annyit jelent, hogy a Merkúr minden részét éri a napfény, és egyáltalán nincsen úgynevezett „árnyékos oldala".

Mindez nem azt jelenti, hogy a tudomány megbízhatatlan. De azt igen, hogy nem mindig megbízható. Amit ma tudunk, az egyáltalán nem bizonyosan Szentírás.

Számomra ezért mulatságos, amikor valaki szembe állítja a vallást és a tudományt, és arra hivatkozik, hogy a tudomány, szemben a vallással, minden esetben bizonyítékokra alapozva tesz kijelentéseket. A fentiek minimum óvatosságra intenek a tudomány bizonyítékaival szemben. 

Arról nem is beszélve, hogy előfordul, hogy tudatos manipuláció zajlik a tudomány bizonyítékaira alapozva, (Tudtad például, hogy Amerikában 37 000 halálozásról tudnak, ami a Pfizer-vakcina miatti következett be? Enyhébb, de erről szóló cikkek például:  itt, itt, itt, itt és főleg itt)

Asimov csillagászati „félrevezetései” magától értetődőn nem az utóbbi kategóriába tartoznak. 

* 

Lássuk, miről szólnak az egyes kötetecskék!

1.   AZ ŰRVADÁSZ   

Semmi lacafaca: David Starr már a legelső mondatban egy ember halálára lesz figyelmes. Étteremben ül, átpillant a szomszéd asztalhoz, és lőn! David azonnal cselekszik. Közben megtudjuk, hogy a jogot onnan veszi ehhez, hogy tagja a Tudományos Tanácsnak. 

A férfit megmérgezték. Az étel a Marsról érkezett. Eddig kétszázötven, hasonló halálesetről tudnak, az áldozatok között gyerekek is vannak. De nem minden marsi étel mérgezett. 

A Mars ebben, abban az időben a Föld élelmiszerkosara. A Mars nélkül a Földön éhinség pusztítana. Ha pánik tör ki az onnan érkező élelmiszerek miatt, a helyzet ugyanaz: nem lesz mit enni.  

A cselekmény során, David persze megy a Marsra nyomozni, a történet voltaképpen sci-fivel spékelt krimi, és természetesen a végére is jár mindennek. Olyannyira, hogy még azt is kideríti: volt, van élet a Marson az odaköltözött földieken kívül is. Naná! 

Ennél többet mondani, úgy gondolom, tisztességtelen. Magamból kiindulva. Utálom, ha egy sztorit valaki spoilerrel élvezhetetlenné tesz.

  2.   AZ ASZTEROIDÁK KALÓZAI  

A Mars és a Jupiter között egy gigantikus aszteroida-öv kering. A legnagyobb darabja, a kisbolygónyi Ceresz.

A történet idejében nem csupán a Ceresz, de a Szíriusz, a Nagy Kutya csillagkép legfényesebb csillagának világát is belakta az emberiség. Az utóbbi, ugye, a Naprendszerünktől távol levő, de a többihez képest legközelebbi csillag. A Szíriusz népe a Föld leigázására törekszik, és erre legfontosabb szövetségese a kisbolygó- vagy aszteroida-övezet kalóznépsége. 

David (Lucky) Starr szüleit is innen való űrkalózok ölték meg huszonöt éve. Természetesen a regényke idejéhez képest huszonöt éve. 

A kalózok stratégiát váltottak, látszólag visszavonultak egy ellenük indított támadás hatására, és viszonylag nyugalmas lett az övezet. De csak viszonylag. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy valami nagyon készül errefelé. Innen kiindulva. 

Lucky Starr természetesen útra kel, és még természetesebben halálmegvető bátorsággal, hatalmas furfanggal élét veszi, hogy hatalmas háború törjön ki. Arról nem is beszélve, hogy megtalálja a szülei gyilkosát is. 

  3.   A VÉNUSZ ÓCEÁNJAI   

Kezdjük az alapoknál, ahol Asimov is kezdi: a Vénusznak nincsenek óceánjai. Teljesen kopár, mert forró a felszíne, De mert a légköre felhős, a regényke megírása idején ebből következtették, hogy a felszínét hatalmas vizek borítják. Ezt teszi helyre az előszóban Asimov, majd jó szórakozást kíván, ha a tudomány későbbi ismeretének egyáltalán nem is felel meg a kalandsorozat-e része. 

 A Vénusz tengeralatti városaiban különös dolgok történnek. Emberek egyfajta hipnotizált állapotban olyan dolgokat cselekszenek, amikre aztán később nem is emlékeznek, amiket a tudatuk teljes birtokában biztosan nem tennének. Kezd felborulni a rend. Az egyik főkolomposnak Lucky Starr egyik volt évfolyamtársát, az egyik tengeralatti város város vezetőjét, a Tudományos Tanács kiküldöttjét vélik.

Amikor az Űrvadász ezt megtudja, Colossal azonnal a Vénuszra utazik. Már a landolásuk katasztrófa: a két hipnotizált pilótájuk miatt a tengerbe csapódnak. S ez csak a kezdet. De Lucky Starr nem hiába az, aki: hamarosan felismeri, honnan jön a hipnotizáltság állapota, és természetesen rájön, mik a szükséges ellenlépések is. 

  4.  A MERKÚR ÓRIÁSI NAPJA  

A Merkúron különös, nagyszabású projekt zajlik: az ott telepített eszközök segítségével gyakorlatilag kézbe venné az emberiség a Föld klímáját. A projektet egy kissé labilis, de szakmai szempontból kiemelkedő fiatalember vezeti. De vannak bajok. Például, hogy ez a fiatalember néha úgy gondolja, kísértetet lát. S az sem mellékes, hogy a Merkúr bányájában néha spontán, indokolatlanul megfagynak emberek. 

Amikor Lucky és Colos a bolygóra érkezik, szembesülnek azzal, hogy a bolygón tartózkodik a Tudományos Tanács egyik legnagyobb politikai ellenfelének Swnson szenátornak egy igen agilis, tenyérbemászó, nagydarab embere, aki az első szavával vérig sérti Colost. A szenátor emberének a projektvezető fiatalember roppant gyanús. Mindenki más viszont őt utálja végtelenül.

Amikor Lucky a szobájukban körülnéz, látja, hogy a neki bekészített űröltöny (mert a szövegben így nevezik az űrruhát) hónaljban komoly folytonossági hiánnyal bír: ha ebben megy ki a bolygó felszínére, perceken belül meghal. 

Szóval, valóban a szíriusziak állnak a munkálatok hibái mögött? S miért a föld alatti fagyások? S létezik-e a napos oldal kísértete? 

Lucky és Colos persze mindennek a végére jár. 

  5.   A JUPITER HOLDJAI  

A Jupiter egyik holdján, a Jupiter Kilencen épül az emberiség első agrav-űrhajója. Agrav: az antigravitációt felhasználó. De erős  a gyanú, hogy a Naprendszer emberiségévél ellenségeskedő szíriusziak (akik szintén innen származnak) beépített kém által folyamatosan lopják az információt. Mert a pozitronagy építésében a szíriusziak a jobbak, különösen, hogy a naprendrendszerbeli emberek ódzkodnak a robotoktól (azt tudtad, hogy a robot szót elsőként Karel Čapek írta le a R. U. R. című drámájában?), a naprendszeresek meg ebben az antigravban. 

Lucky David Starr útra is kel Colossal, hogy leleplezze a belső ellenséget. A hajójukon ott van egy gondolatolvasó vénuszi szarvasbéka is. Meghatározott, konkrét céllal. 

Vagyis zárt, tizenfős kisközösség, beépített ellenséggel. Lucky feladata annak kiderítése, ki a szíriusziak kéme. S persze, naná, hogy rájön! 

Talán életemben ez volt az első alkalom, későn érő típus vagyok, hogy egy lépéssel a megoldás előtt jártam. Mindkét csavar könyvbéli kiderülése előtt. De a történet élvezeti értéke ettől jottányit sem változott. Amiképpen az sem, hogy bár az antigrav konstrukciója egyelőre maradt a Naprendszeren belül, de az ellenségeskedés a Szíriusszal ettől messze nem lett a tegnapé... Izé... A holnapé... Vagy hogy...

  6.   A SZATURNUSZ GYŰRŰI  

 Már megint azok a fránya szíriusziak! Immeg egy beépített ügynökük, X alias Jack Dorrance szökik meg a Földről egy lopott űrhajóval. A lopott adatokat a Szaturnusz közelében kellene átadnia a szíriuszbelieknek. 

Nem tudom, én fáradtam-e el vagy Asimov, de ez a rész valahogy nem kötött le annyira. Amikor kiderült, hogy a szíriusziak lélektelen fajnemesítők, akik szenvtelenül pragmatikus módon egyfajta űrtaigetoszi módszerrel élnek, vagyis átütött egy kis ideológiai ejnye-bejnye, iparkodtam legyinteni, hogy közel volt még a második világháború, Asimov csak arra hívja fel a figyelmet, hogy az embert a képességei és nem a születési környezete alapján kell megítélni. S figyelmeztettem magamat, hogy ne vetítsem vissza korunkat Asimovéba. 

– Nos, fontolja hát meg! Szolgálatunk jól ismeri önt, tiszteljük a képességeit és a teljesítményeit.  Mindezt csak elvesztegeti annak a Földnek a szolgálatában, mely egy szép napon vesztes lesz a biológiai tények következtében. 

– Biológiai tények? – húzta össze a szemöldökét Lucky. – A szíriusziak, Zayon tiszt úr, a Föld-lakóktól származnak. 

– Azoktól, de nem minden Föld-lakótól; csupán néhánytól, a legjobbaktól, akiknek a  kezdeményezésével és erejével megvalósítottuk a csillagok gyarmatosítását. Mi ügyelünk a tiszta
származásra; nem engedtük meg, hogy holmi gyenge gének miatt elkorcsosuljunk. A nem megfelelőt kigyomláljuk magunk közül, így tiszta és erős a fajtánk, míg a Föld betegek és nyomorékok konglomerátuma maradt. 

– Épp itt volt rá az élő példa, valamivel előbb, a tanácsos társa - fakadt ki Devoure. - Már attól is dühbe gurultam és undorodtam, hogy egy szobában kell lennem vele; egy majommal [Devoure az alig százötven centis Colosra utal], egy ötlábnyi lénnyel, az emberi nem megcsúfolójával, egy deformált…

– Jobb ember, mint maga, a szíriuszi – mondta lassan Lucky. 

Devoure felemelkedett, keze ökölbe szorult és remegett. Zayon azonnal feléje fordult, és kezét a vállára tette. 

– Üljön le, Devoure, nagyon kérem, és hagyja, hogy folytassam! Nincs idő olyasmin veszekedni, ami nem tartozik a tárgyhoz. 

Devoure durván ellökte Zayon kezét, de azért ülve maradt. Zayon azonnal folytatta, igen határozottan:
– A külső világok szemében, Starr tanácsos, a Föld borzasztóan fenyegető, szubhumán lényekkel teli  bomba, mely bármikor robbanhat, és beszennyezheti az egész Galaxist. Mi nem akarjuk, hogy ez megtörténjék; nem engedhetjük, hogy megtörténjék. Ezért harcolunk: a tiszta emberi fajért, mely az 
ép egyedekből áll.

– Vagyis azokból, akik önök szerint épek - mondta Lucky. – De ez sokféle formában és alakzatban lehetséges. A Földön a nagy emberek magasaktól és alacsonyaktól is származhatnak, mindenféle fejformájúaktól, bőrszínűektől és különféle nyelvet beszélőktől. A változatosság a mi megváltásunk és minden ember megváltása. 

– Ön csak szajkózza, amit betanult. Tanácsos, hát nem látja, hogy közénk tartozik? Ön magas, erős, éppolyan felépítésű, mint egy szíriuszi; megvan önben a szíriusziak bátorsága és merészsége. Miért keveredne az olyan ember, mint ön, a Föld szemetével, pusztán azért, mert történetesen a Földön látta meg a napvilágot?

(„Katonák és robotok” című fejezet)

Ebben a részben nincsen rejtély, nincsen nyomozás, van viszont űrvadászat, űrhajós üldözés, és megjelennek fiziakilag is a szíriusziak. Vagyis ember embernek Galaktika-szerte űrfarkasa.

*

Asimovnak volt még terve a sorozattal. A hatodik rész nem az utolsó lett volna. Aztán mégsem lett semmi a tervéből. Így meglepőn kurta, fénytelen a sorozat befejezése. Nem is befejezés ez, csupán véget érés. Olyan például, mintha én itt fejezném be ezt az értékelést...   

*

De még egy gondolat. A sorozatot nehezen lehetne feministának vagy kiegyensúlyozottnak mondani: egyetlen női szereplő sincsen benne!. Lehet ízekre szedni Asimovot!

  ASIMOV TELJES SCIENCE-FICTION UNIVERZUMA 7.   
Szukits, Szeged, 2005, 522 oldal · keménytáblás · ISBN: 9634971113 · Fordította: Benedek Mihály,  Kiss Marianne

  ŰRVADÁSZ 1–6.  
Cédrus, Budapest, 1992, 156 oldal · puhatáblás · ISBN: 963742914x · Fordította: Benedek Mihály
Cédrus, Budapest, 1992  154 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637429158 · Fordította: Kiss Marianne
Cédrus, Budapest, 1992, 158 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637429174 · Fordította: Benedek Mihály
Cédrus, Budapest, 1992, 154 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637429182 · Fordította: Kiss Marianne
Cédrus, Budapest, 1992, 156 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637429263 · Fordította: Benedek Mihály
Cédrus, Budapest, 1992, 154 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637429271 · Fordította: Kiss Marianne

8/10

 2024 júliusa, Gyula. Az „Űrvadász”-sororzatnak köszönhetően végre összeállt a kép, miközben Szanazugba bringáztunk, Kőrös-fürdőzésre. 

Szerelmetesfelségtársam származásával azt hittem eddig, tisztában vagyok: Kun vonalon érkezett zsidó indián. A széles álkapocs, a keleti vágású szemek és az orr vezettek eddig rá.

Tizenhét éve szeretem, vagyok szerelmes testébe, lelkébe, tehát meg voltam győződve arról, amit Nénje, SzFT nagynénje is megerősített. Nénjének Eszik volt a lánykori neve, és ő mondta: „Az Eszik lányok: boszorkányok!” De SzFT határozottan tagadta, hogy ő boszorkány lenne, és hogy az iránta érzett szerelmem bűbáj lenne. Mi kell ennél nagyobb bizonyíték, hogy boszorkány? Láttál már olyan boszorkányt, aki bevallja, hogy boszorkány? 

De Asimov rádöbbentett, hogy van rá esély, hogy SzFT nem boszorkány. Hanem az evolúciós fejlődésében a vénuszi, gondolatolvasó és -befolyásoló szarvasbékák voltak. Egyfelől, mert ezek a békák bárkinél elérik, hogy kedvesnek lássák őket. Most figyelj: amikor SzFT önjellemez, azt szokta mondani, hogy ő nem csak okos,
– ...hanem kedves is! 

Másfelől az édesapja, drága Misi bácsi, gyerekkorában becenvet adott neki: Békának hívta. 

Vagyis SzFT egy vénuszi, gondolatot befolyásoló kedves béka, kun beütéssel, zsidó-indián vonalon. 

Ezt kifejtettem Szanazug felé tekerve neki is. 
– Ezen sokat gondolkodtál? – nézett rám kedvesen. 
– Nem kellett gondolkodnom: bevillant, összeállt a kép – mondtam és East-et kezdtem énekelni: – „Összeáll a kép, a játék véget ér / Az út vége jól látható...”

(Az már csak tegnap, a felismerésem után két nappal ugrott be, hogy a vénusziságra van még egy cáfolhatatlan bizonyítékom. Amire eddig nem gondoltam. Személyiségi jogok miatt a részleteket nem árulhatom el. 
– Ezt is hozzá fogom tenni a felismerésemhez!
– Ennyire kiadsz a nyilvánosságnak, Morzsám? 
– De hiszen nem tennék ilyet a világért sem! 
– Dehogynem!
– Miért, megtudják, hogy nő vagy és neked is van Vénusz-dombod?
Mosoly. 
A részleteket tehát nem mondom, legyen annyi elég, hogy külön szerelmes vagyok ebbe a részletébe, de egy újabb mozaik az egészhez. Ugyebár.)

*

– Aha... Értem? Messze vagyunk még? Szétültem a seggemet! 
– Azt a nagyot! 
– Nem nagy! 
– De! Ezért imádom! Egyébként  „Az út vége jól látható...” Mindjárt ott vagyunk, a fáknál kell jobbra elfordulni, az már a töltés lesz, a túloldalán ott a strand meg a kajálda. 

Tévedtem. A kajálda nem volt ott. Sajnos bezárt. Pedig csuda finoman főztek, és nagy adagokat adtak, emberi áron. Így ebédelni csak a strand büféjében tudtunk. Drága nagyjából az sem volt, de csupa mirelites rántott cuccok voltak. A gyros pedig cefet fűszeres volt. Megettük, mert cudarul éhesek voltunk, de úgy nagyjából utoljára kajáltunk ott. 

A fürdőzés végén elkötöttünk négyezer per óra egy vizibiciklit. Fél óráig bénáztam az irányításával. Aztán rájöttem, hogy az kormánylapát nagy eséllyel nem ér bele teljesen a vízbe, SzFT hátraküldtem, és láss csodát: amikor visszavittünk olyan kis precíziósan kormányoztam a helyére azt a dögöt, hogy csuda.