A bejegyzés eredeti megjelenési helye koncert.hu,
bár a két szöveg nem teljesen azonos.
A Dark Side of the Moon volt az első Pink Floyd lemez, amit hallottam. Lenyűgözött. A Money-t már ismertem róla, az néha megszólalt a rádióban. De azt, hogy ennyire összetett, energikus, szép zene, nem tudtam. Meg azt sem, hogy a lemez a világ egyik legsikeresebb rockzenei albuma. Meg úgy nagyjából semmit sem tudtam sem a progresszív rockról, meg a Pink Floydról.
A lemez Pipi barátomé volt. Neki meg volt az Animals is. Fogalmam sincsen, neki honnan jött, hogy Pink Floydot hallgasson. Később, a hosszú évek során, amíg együtt jártuk az általánost, meg a középiskolát, nem volt bevállalós és kísérletezős a zenei ízlésében.
De a Falat már együtt hallgattuk meg első alkalommal, s az az én lemezem volt. Vagy Profé, már nem is tudom. Mindenesetre az is hamarosan a birtokomba került, szerencsére a csapnivaló minőségű indiai nyomású hanglemezt árulták itthon is.
Az én első Floyd lemezem a Wish You Where Here volt. A Múzeum körúti hanglemez-antikváriumban bukkantam rá. Utána, hej, de sokat jártam oda, és miközben mindig vettem valamit, mennyit ácsingóztam az otthagyottak után.
Szóval a Pink Floyd szerves része volt az életünknek. Túl sokat nem tudtunk róla, nem ismertük a történetüket, fogalmunk sem volt a koncertjeik minőségéről, a belső feszkókról, semmiről. Csak a zene volt. De az nagyon!
A könyv meg könyv és nem zene. Én pedig most a Hugh Fielder nevű szerző Pink Floydról írt könyvét szeretném neked bemutatni. Vagyis a könyvre fókuszálok, és nem az együttesre, nem a történetére, nem a zenéjére. Azt annyian megtették már előttem mint égen a csillag.
Magyarul három könyv jelent meg a Pink FLoydról. Ürmös Attiláé, Nick Masoné és Glenn Povey-é. Mason könyve, aki ugye a Pink Floyd tagja volt, elképesztő árakon bukkan fel a Vaterán és az antikváriumokban, a Bookline éppen most ajánlotta nekem 49.900 forintért megvételre. (Hát, nem...)
Világszerte nem néztem utána, hány könyvborítón áll az együttes neve. S akkor itt van a magyarul negyedik, egyébként ki tudja hányadik Pink Floyd-könyv, a Behind the Wall. A fal mögött. Beszédes cím. De erről majd kicsit később.
HUGH FIELDER, A KÖNYV SZERZŐJE
nem kezdő a rockújságírásban. Írt már könyvet (önállóan vagy társszerzőként a Led Zeppelin-ről, a Beatles-ről, Hendrix-ről, a Genesis-ről, a Police-ról, a Queen-ről, Lady Gaga-ról, a punkzenéről. Nem a netről csemegézve állítja össze az írásait.
A következőket olvashatjuk róla. Tréfás lesz.
Hugh Fielder emlékszik az 1960-as évekre, annak ellenére, hogy ott volt. Emlékszik az 1970-es és 1980-as évekre, mert írt a Sounds magazinnak (RIP). Az 1990-es évekre is emlékszik, mert a Tower Records TOP magazinjának a szerkesztője volt.
Megosztott egy spliff-et* Bob Marley-val, egy pohár bort David Gilmour-ral, egy korsó sört Robert Plant-tal, egy csésze teát Keith Richards-szal és egy fagyos pillantást Axl Rose-zal. Nézte, ahogy Mike Oldfield sztriptizel, és ahogy Bobby Womack elaludt, miközben interjút készített vele.* spangli, marihuánás cigi
Karrierje legfontosabb elemei: spliff megosztása Bob Marley-val, egy csésze tea Keith Richards-szal, egy pohár ásványvíz Edge-el, egy korsó sör Robert Plant-tel, egy Jack Daniels Slash-sel és egy fagyos pillantás Axl Rose-zal. Nézte, hogy Mike Oldfield meztelenül előtte áll, és Bobby Womack elalszik az interjú közepén. Két lánya elfogadja, hogy soha nem fog felnőni ... bár a felesége még mindig reménykedik.
A KÖNYV KÜLSŐ MEGJELENÉSE
impozáns. Nagyon képes. Méretében még éppen kezelhető. Szép és megnyerő. Ahogyan azt manapság egy ilyesfajta kiadványtól megszokhattuk. Semmi méltatlanság nincsen benne sem a könyv típusához, sem a tartalmához képest.
A szöveg és a képek arányával sincsen semmi baj. A szerző vagy a képszerkesztő gondosan ügyelt arra, hogy a képek illusztrálják a szöveget, legyen közöttük kapcsolat, s nem csupán garmadával hányták a szövegbe a fotókat, jó lesz, örüljenek, hogy kapnak valamit-alapon.
A TARTALOM
Mármint nem a tartalomjegyzék, hanem hogyan szól miről a könyv. Tűnődöm... Nem azért, mintha nem tudnám. Most olvastam, persze, hogy tudom. Azon tűnődöm, jól olvastam-e? Mármint az olvasatom megfelelő-e?
Azt tudjuk, te is, én is, hogy egy átadott történet, regény, novella, riport, újságcikk, monográfia teljesen és abszolút szerkesztésfüggő. Ha a buszon körömollóval elvágom az ujjamat és megfelelő felbontásban, távolságból felvéve dramatizálom az eseményt, akkor a mondanivaló arról szólhat, hogy tegnap délután vérfürdő volt a 196-os buszon az Újpest-Központi megálló előtt.
Minden attól függ, hol állok, hogyan nézek, és főleg attól, mit akarok átadni. Mert szavakkal és képekkel bármilyen összefüggés megtalálható, felfedezhető és létrehozható. Az is, ami valóban ott van, egyértelműen jelen van, meg az is, aminek köze sincsen semmihez, csak a fantáziámhoz vagy az elérni kívánt céljaimhoz.
Naiv vagyok. Soha nem értettem, miként lehet örülni a hazugsággal, galádsággal elért céloknak. Hogyan okozhat örömöt az, ami nem az igazságból, nem a valóságból származik, ami mások sérelmére, kárára történt? Azt belátom, hogy minden anyagot szerkeszteni kell, szükséges, és minden szerkesztés kimetsz valamit a valóságból, de a valóság tudatos átszerkesztése egy célnak megfelelően mindig öklendezésre késztetett.
Nem teljesen tudatosan, csak valami intuícióra hallgatva, meg persze a lustaságom miatt nem lettem újságíró. Féltem a kényszerpályáktól. Persze, azok mindenhol vannak, más és más formában, alakban, céllal és okból, csak ezt akkor még nem tudtam. Akkoriban csak a politikai és ideológiai kényszerpályák taszítottak.
Nem tudom, Fielder, a szerző van-e bármilyen kapcsolatban a Pink Floyd tagokkal, vagy valamelyikkel egyáltalán. Azt sem tudom, egyeztette-e a szöveget velük. Mert a könyv problémás. Olyan értelemben, hogy valamiképpen a világ egyik legnagyobb rockegyüttesének a történetében a problémák kerülnek leginkább előtérbe. (Másodsorban a technika, s csak aztán a zene.)
Vagyis kérdés az, a Fielder által meglátott, érzékelt problémák valósak voltak-e, és tényleg ekkora balanszot jelentettek a Floyd sorsában, vagy csupán Fielder láttatja így az eseményeket.
Kérdés, egy bármilyen művész, alkotó története miről is szól elsősorban: az emberről vagy a zenéről? Mert az ember sorsa, bemutatása óhatatlanul esetleges, sosem lehet tökéletesen komplex. Ezért jobb esetben anekdoták tarkítják, rosszabb esetben pletykák színezik a bemutatását. S kérdés, a közönségnek, bár követeli, de van-e joga az ismert emberek magánéletében turkálni? (Az már más kérdés, hogy mit nyer az egyszeri ember akár az anekdoták, akár a pletykák által az alkotás befogadását tekintve? Én mindig úgy véltem, bár érdekesek lehetnek az alkotóról szóló információk, magyarázhatják a mű megszületését és tartalmát egyaránt, ám ha az nem áll meg magában, akkor megette a fene az egészet. A Folyd-ra vetítve: voltaképpen felesleges bármilyen könyv: az együttes muzsikája simán megáll magában, és az önmagában megálló zenét hallgatva voltaképpen ki a fenét érdekel akár csak a tagok neve is? Nemhogy az egymáshoz való viszonya...
De azért elolvastam már három Pink Floyd-könyvet.
Fielder nem teljesen így gondolkodott. Írt tehát egy roppant olvasmányos, érdekes, információgazdag könyvet a Pink Floyd-ról, amelyben kissé túlsúlyba kerülnek az emberi tényezők okozta konfliktusok. Amik nyilván szerves részét képezték az együttes történetének. Végülis: Behind the Wall.
Kronologikusan, kezdetektől meséli el a Pink Floyd történetét, ebben nincs hiba. Nem maradnak ki a lemezek sem, amikor a kronológiában odaér, beszél azokról is. persze. Még a borítók is szóba kerülnek. A dalszövegek csak nagyon átabotában. Nem maradnak említés nélkül a filmek sem, a Live in Pompei és a The Wall. Mi több, még a szólólemezekről is szó van, még a diszkográfiába is bekerültek. Vagyis meglehetősen átfogó a spektrum, amit vizsgál.
S mondom, vizsgálja bőven azt is, milyen volt az együttesen belüli hangulat. Hogyan kellett az elviselhetetlenül hektikus és megbízhatatlan Syd Barrett-et mintegy a háta mögött kipakolni a Pink FLoyd-ból, hogy aztán soha vissza ne engedjék, de gyakorlatilag mindörökké tagnak tekintsék. S bőven beszél arról is, hogyan csapta szét az egoja és kétségtelen zsenialitása oltárán Roger Waters az együttest, hogy aztán igazán nagy sikert, de olyan giga nagyot, amit csak a Rolling Stones és a U2 überelt, csak The Wall-lal érjen el. (Ami, rendben van, kétségtelenül, egy dal, a Comfortably Numb kivételével mindenestül az ő gyereke, de azért mégis csak a Pink Floyd zenélte lemezre.) S szó van arról is, milyen elkeseredett küzdelem zajlott a Floyd nevéért Waters és Gilmour között, hogy aztán az utóbbi jöjjön ki győztesen, és Wright-tal, Mason-nel újra Pink Floyd néven kezdjenek zenélni és alkossanak meg még két és fél lemezt. (A The Endless River-t már nem tekinthetjük igazi Pink Floyd lemeznek, hiszen csak maradék felvételek hasznosítása az elhunyt Wright emlékére.)
S ha finoman is, de bemutatja, az egyébként humánus és emberszerető Gilmour-nak egyszer és mindenkorra mennyire tele lett a faxsza az egykori zenésztárssal. Meg oda-vissza. Ha visszafelé nem is annyira érthető.
S akkor itt vagyok bajban a következő, keret alatti bekezdésem miatt. Mert az előző zenei könyves értékelésemben, Molnár György könyvében az Omega a gitárok mögül azt hiányoltam, hogy Elefánt nem beszél arról, hogyan és miért is lett semmivé a legendás Omega. S emiatt morogtam is, mert a könyv olyan volt, akár egy egymással nem beszélgető család semmitmondó keep smilingja lenne. Beszélgetünk a közös dolgokról, de kínosan ügyelve, hogy csak addig a pontig menjünk, amíg be nem lépünk senki érzékenységének a felségvizeire. Amely beszélgetésnek, ugye, nagyjából az égvilágon semmi értelme sincsen, mert üres és semmitmondó. Nem az indulatok összecsapásának a hiánya miatt, hanem azért, mert semmi köze a felszín alatti lényeghez.
Elefántot menthetjük azzal, hogy mire a könyvét megírta, két egykori Omega-tag, Mihály Tamás és Benkő László már sajnos elhunyt. Erről még meg tudott emlékezni. (Mire a könyv elhagyta a nyomdát, sajnos melléjük tért Kóbor János is.) S az emlékük végett nem a problémákat emlegette fel, hanem csak sztorizgatott. De a végeredmény emiatt a részben érthető tisztelet miatt felszínessé és fájdalmasan hiányossá vált.
Itt kell tisztáznom, hogy egy előadó, egy együttes, egy művész, egy bárki életrajzában, a róla szóló monográfiában ugyancsak nehéz elkülöníteni az intimpistaságot a bizalmas információkat, a háttérinformációktól.
Egy tisztelő, egy rajongó számára minden információ háttérinformáció. Én úgy gondolom, mindaz, ami egy-egy mű létrejöttét vagy életmű alakulását magyarázza, inspirálja, méltó lehet a figyelmünkre. Még akkor is, ha árnyékot vet az alkotó jellemére, érzelemvilágára, gondolkodásmódjára. De azok az információk, amelyeknek semmi közük nincsen az alkotásokhoz (már amennyiben ez szétszőrözhető egyáltalán), jól meggondolva nem kellene, hogy érdekelje a közönséget. (Akiket persze ez mégis érdekel, mert mi van izgalmasabb mint betekinteni mások életébe, beavatottnak lenni ott, ahol” nem vagyunk beavatottak.)
S akkor kimondom: Fielder annyira rámegy a tagok egymással való konfliktusaira, hogy valahogy ez marad meg alapélménynek a könyvvel kapcsolatban. Meg az, hogy emiatt érdekes. S mégsem tekinthető intimpistaságnak ez a rámenés, mert Fielder nem érdektelen infókkal fáraszt, hanem elénk tárja a történések szomorú lényegét. Ami lényeg nélkül érthetetlen, csonka lenne a Pink Floyd története. Cserébe viszont nem ítélkezik, a problémás viselkedés mögött is az alkotókra és a művekre koncentrál.
Vagyis mindent összevetve informatív, érdekes és korrekt a könyv. Az alcímét hagyjuk, nem is értem, miért és minek... „A teljes pszichedelikus történelem 1965-től napjainkig” Több sebből vérzik. A Pink Floyd úgy a Medle című lemezig volt pszichedelikus zenekar. Vagyis 1971-ig. A pszichedelikus zene nem merül ki a Pink Floyd hat éves ilyetén muzsikájában, rajtuk kívül természetesen voltak más hasonszőrű zenekarok is. Az alcím tehát bombasztikus: hülyeségnek is az. De ez legyen a legnagyobb baj.
Álomgyár, Budapest, 2021, 240 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635701384
8/10
2022 február dereka felé. Hétvége ismét. Vagyis korán keltem, írogatok, The Flower Kings-et hallgatok a meleg takaró alatt, kávét kortyolgatva, és némileg dühöngve, mert egy másik értékelést most élesítettem a Molyon, de formázás közben (kb. húsz perc) egyszer csak újra indult a gép. Szerintem én voltam a hibás, a ventilátort eltakarta a szőrős takaróm, hűtés nélkül túlmelegedhetett a procija. De enélkül is olyan érzésem van, soha nem érem utol magamat az olvasás-írás versenyben.
