No, kispofáim, mindenekelőtt: ez egy kamaszkönyv. Ahogy azt Berkes Pétertől megszoktuk. A jobbik fajtából, ahonnan az Utánam srácok! is jött. Ráadásul a retró-évekből érkezett.

Namost két dolog van ebben a könyvben, kispofáim: egyfelől meg kell vizslatni, vajon miért nem másztam falra attól, hogy egy gyerek változtat egy (több) felnőtt(ek) életén, másfelől, hogy az erkölcsi üzenet milyen ügyesen lett didaktikamentes.

Mert úgy van az, kispofáim, hogy rühellem, amikor gyerekek oldják meg irodalmilag a felnőttek problémáit. Ennek Csimboraszója számomra az egyébként szeretve tisztelt Csukás Istvánnak a Vakáció a halott utcábancímű számomra minősíthetetlenje. Hasonló, de valahogy mégis más Az öreg bánya titka. 

Mert, bizony apafejek, itt ez történik: egy kiskamasz, a maga tizenkét évével megoldja, helyre, sínre teszi a sok-sok éves nagynéni képmutató, köldöknéző, életidegen, empátiamentes életét. S vele nagy valószínűséggel a maga családjának az anyagi gondjait is. (Itt jön majd az erkölcs, szóljatok kispofáim, hogy el ne feledjem!) 

Ez, ugyebár: nehezen hihető. Mármint a megoldás. Rálapátolva, hogy nagyjából egy hét alatt, ugye. Mert nincs ember, aki egy hét alatt magához tér a maga álomvilágából, és magát megrázva, felébredve hirtelen ráeszmél, hogy PKD-mód párhuzamos világot gyártott magának. Pszichológia képtelenség. A hosszú évek alatt belénk ivódott megszokások, reakciók, vélemények, látásmódok és nézőpontok nem változnak ilyen rövid idő alatt. (Hagyjuk a szélsőséges helyzeteket, mondjuk kínvallatás hatására mennyire gyorsan jön rá egy egyébként despota vállalatvezető a kicsinységére!) 

A vicc az, szívecskéim, hogy elhisszük Berkesek, hogy a tizenkét éves Marci, azzal, hogy egy délutánon lesokkolja Terus nénit, szembesíti az önbecsapásaival, és azzal, hogy mindenki becsapja, hm, hát, talán, nos, igen, kispofáim, lehet, hogy ez egyfajta kínvallatás… S ettől nem került a sarokba a könyv, a felnőttek életét megoldóság ellenére sem.

Az erkölcsi oldal. Nos, pirulva bevallom, gyöngyöcskéim, volt egy pont, amikor az 1-es V-pótlón olvasva nagyon meghatódtam: amikor Marci közli a barátjával, hogy azt vette észre magán, hogy nem csupán taktikázik, nem csupán a szűk családért tevékenykedik, hanem azt vette észre magán, hogy megszerette Terus nénit. Vagyis meglátta a hülyeség mögött az embert. (Jó, persze, ez nem nagy dolog, de tizenkét évesen az.) Kérdés, hogy mire mehetett volna ezzel, ha Terka néni nem változik a lesokkolás hatására sem? Szerencsére változott, és Marci szerencséjére ehhez talált felnőtt társakat is. Olyanokat, akik szintén falra mentek Terka nénitől, de akik szintén szerették őt, és segíteni akartak neki. 

S ez komoly erkölcsi üzenet, be kell látnotok, kispofáim! Hogy nem csak önérdek létezik, nem csak az önérvényesítés a jelszó, nem csupán a győzelem a cél, hanem az, hogy hozzam magammal a másikat is, amennyire csak tőlem telik. Úgy, hogy az érdekét keresem, s nem pusztán azért, mert az az én érdekem is, hanem azért, hogy neki jó legyen. Mint abban a reklámban, vagy miben amikor a nyomorék gyerekek (polkorrekt manapság még a nyomorék szó?) futóversenyén az egyikük elesik, s a többiek, ahelyett, hogy értékelnék a kapott nagyobb esélyt tovább bicegnének, bukdácsolnának a cél felé, egy emberként torpannak meg, visszamennek az elesett versenytársért, felemelik a porból és együtt mennek be a célba. Hát így valahogy gerlicéim, ez van benne a könyvben, de nem lett mégsem, bleee didaktikus, mert vannak ellensúlyok, jó helyen, jókor.

Terka néni megváltásáról néhány benyögés, aranyapáim, mert ez fontos, mindjárt meglátjátok. Szóval amivel Marci lélekgyomorszájon vágja a nagynénit az nem más, mint hogy elmondja neki az igazságot: hogyan látják őt az emberek, hogyan vágják át a fejit neki érdekből vagy félelemből. Terus néni barátnője, majd a kettejükkel szövetséges bejárónő is ezen az vonalon gyomrozza tovább a szerencsétlen, de emígyen szerencsés Terus nénit: mondják, mondják neki az igazságot a jelleméről, a hiábavaló mítoszépítéséről, a maga teremtette álvalóságáról, és nem hagynak neki kibúvókat, visszatérési lehetőséget. (Jó, ne becsüljük alá az embert: aki nem akar kijönni a maga üregéből, az ki nem jön, az ziher, és tökmindegy mennyire logikátlanok, de meg fogja találni az érveit a további szarban csücsülésére is, na, ez az élet tapasztalatja, kispofáim.) 

S azért Marci ötlete nagy ötletem, drágáim: jé, nem kell mindenképpen félrebeszélni, udvariaskodni, képmutogatni, tekintettel lenni , tapogatózni, hanem,mondom, jé: őszintén kell beszélni. Őszintén, mondom, kispofáim. Akkor is, ha a következmények nem feltétlenül kiszámíthatók, akkor is, ha tele van a naci. Mert két dolog következhet. Egy: nm kapunk a lenyeltek miatt emésztési rákot. Kettő: változni fog a kapcsolat. Ohó, figyelmesek vagytok, lehet, hogy rosszabb lesz, persze,de változni fog, kimozdul a holtpontról. 

Már csak az a nagy kérdés, kivel érdemes ezt megtenni, melyik kapcsolat olyan fajsúlyos, hogy bevállaljuk, ugye, kispofáim, a feszkót és az ideig tartó gyomorremegést. 

S ez nem kis üzenet!

Azt persze, naná felejtsük el, hogy az utolsó két-három oldal Hállivúdnak is tiszteletére válhatna: Terka néni egy nap alatt annyira oldódott, hogy már szlengben nyomja a rizsát a reptéren, ne már, ugye belátjátok, kispofák, hogy ez azért… De mégis jólesett a léleknek olvasni, hogy normális emberrel több a földön.

Szóval vegyétek, vigyétek, kispofáim, érdemes elolvasni, komolyan.

P.S.: Zsarátnokot tudjátok, hol találjátok, ha Marcit nem lelnétek. A recept már nála is ott van a saját Terka nénitekről, Fahidi eladta neki egy ropogós százasért. Szóval, előre, kispofáim, váltsuk meg a Terka nénijeinket!

4,5

(2013)

Nem tudom… 

Annyira örültem neki. 

Elolvasva annyira nem. 

Az hagyján, hogy nem is Sajdik rajzolta, csak Füzesi Zsuzsa Sajdik modorában (ezt tán észre sem venné a földi halandó, ha nem tudná; dicsérjük meg érte az egyébként nehezen dicsérhető Füzesi Zsuzsát!). 

A sokkal nagyobb baj, hogy a későbbi vaskosabb Hó-hó könyvekkel ellentétben ez a füzet semmit nem tesz hozzá szóbelileg a történethez. Sőt. Annyira egyszerű a nyelve, hogy nem is értem, miért kellett hozzá Csukás István. Butított vagy csökkentett módban indított Hó-hó, kiscsopisoknak, vagy mi ez?

Mi sem bizonyítja jobban azt, amit mondok, hogy a képek viszik a történetet. A szöveg sehol nincsen…

Nem ilyen lovat akartam…

2/5

(2014)

A nyár végén voltam Szerelmetesfeleségtársammal és Örök Sógorral a Kobuciban egy Hobó és Bandája koncerten. Nem volt retró-hangulatunk, éppen ezért málnafröccsöztünk némi pálinkaalapra, szívtunk egy kis cherry szivarkát, lenyomtunk egy kobuci szendvicset, s hallgattuk Hobót, akit bár egy ország ismer, mégsem celeb, mégsem majom, mégis ember. Gyöttek a dalok sorban, minden Hobó-korból, saját, nem saját, magáévá tett, Rolling, Doors, Hendrix, és persze HBB.

S persze HBB. S ha HBB, akkor persze Tetovált lány, Kőbánya blues, :Enyém, tiéd, miénk_, óóóó, a Torta és a Közép-európai hobó blues II., atyaég, micsoda dal, micsoda dal, és néhány opusz a Vadászat-ról. Ami úgy fest, mindörökre bevonult a magyar rock panteonjába, s méltán tette ezt. Nem könnyen, de nem nehezen értelmezhető darab. Ha akarom, slágerteli, ha akarom totálzene, ha akarom ez, ha akarom az, de elsősorban: Vadászat. Megunhatatlan, és nehezen felülmúlható, ihletett, áldott darab. Korkép, kórkép és körkép. Abban a pillanatban, de kiderült, ma is, meg val'szeg mindenkor is.

Namost ebből van könyv. A Vidnyánszky Attila rendezte verzió szövegével (ami nem fedi teljesen az eredeti előadást). S most, kérlek Benneteket, feleim, tegyük félre a Nemzeti Színházat, tegyük félre azt a rohadt, gennyes, undorító politikát! Hobó nem párt-olgat, nem fekszik semerre. Ez ha akarom, nem szimpatikus. Ha akarom, az egyetlen járható út. Nem azért dolgozot Vidgyánszkyval, mert, hanem azért, mert fantázia volt benne, üzenet jöhetett át. 
Jött át 
Jön át.

A könyvben háttértörténeti interjúk is vannak, amelyek megközelítőleg olyan élvezetesek, mint maga a Mű.

Amikor Szerelemetesfelesgétársam a Kobuciban, a koncert után odakiáltott a tömegen átbattyogó Hobónak: „Köszönjük, Hobó!”, akkor Hobó megfordult, a szívére tette a kezét, kicsit meghajolt, és ezt dörmögte: „Én köszönöm Nektek!” Semmi bratyi semerről. Csak köszönetek. Az apám lehetne. S bizonyos értelemben az is volt. Csak nem tudja.

5/5

(2013)

Csak azért sem néztem utána, de a zenei utalásokból egyértelmű: közel egyidősek vagyunk Háy Jánossal. Ő egy kicsit, hm, tapasztaltabb, mint én. Radics Béla és a Liversing nekem már történelem volt, zenei eszméltem, nekem maradt az LGT, meg a Piramis, meg kicsivel később a bakancsos Edda. Szóval van egy fél generációnyi eltolódás. De a retró-feeling, a nyugat felé bámulászás, a lányok mellének és mindenének vérpezsdítő majdnem elértem közelsége, a házibulik, a hányások, az apró dolgok hihetetlen felértékelődése (Noémi szája sarkában egy apró kis rándulás a Raktár utcában: a világvége), a szürke, kizsigerelt, bakancstapodta hétköznapok, amikre manapság mégis nosztalgiával gondolunk, nem mert olyan jó volt, hanem mert olyan jó volt, más volt, s mintha minden kínjával, szürkeségével, bakancstapodtságával egyetemben tartalmasabb lett volna, mint ez a mai, rohanó, kapkodó, kihívásos borzalom.

Háy János nagyon jól ír. Szívbemarkol, röhögtet, elgondolkodtat. (Hogy dühít is, az egy dolog, arról nem tehet: éppen most írok egy nagyon hasonló megközelítésű valamit, Szacsa, Putyu és Trencsényi a mából tekintget vissza az átkos utolsó rugdalózásaiban eltöltött kamaszkorukra, fiatalfelnőttségükre és a rendszerváltás utáni lúzerségükre; hatvan oldalam megvolt, amikor Ti, Moly-osok a kezembe nyomtátok a gyümölcskertész porontyát, s most itt állok lefőzve, kicsit tanácstalanul…)

Az érdekes az, hogy miközben mindenhol olvastam a könyvet, nem volt bennem a jósokszorújraolvasni-érzése. Talán mert a feeling, a pillanatnyi érzések átjöttek, ahogy az kell, de az egész előtt kicsit tanácstalanul állok/tam. Csak úgy döntöttem, akkor élvezem a részleteket, csak úgy, mint az életben, ahol a nagyra nem nagyon, csak a részletekre van válasz. Ha van. Ahogy a gyümölcskertész gyerekénél is.

4/5

(2013)

Az a helyzet, hogy Luke -kal és Asterix-szel is pozitívan elfogult vagyok. Mindkettő hihetetlenül szórakoztató, rötyögtető, és még némi háttérinfókkal is szolgálnak.

De valahogy ez a történet, azzal együtt, hogy együltőhelyes olvasás volt, és morogtam, mint a kutya, ha hozzám szóltak, „Mindjárt elolvasom, hagyjál egy kicsit!”, de valahogy nem nevettem egy helyen sem önfeledten… :-(

De akkor is Lucky Luke, akkor is kedvenc. Mer' persze az elfogultságom…

3,5/5

Kedvelem PKD-et, mert nagyon egyéni, mert hihetetlen a fantáziája, mert zseniális ötletei vannak. 

Nem kedvelem PKD-et, mert rettentő beteg világai vannak, mert olyan, mintha folyamatosan ugyanazt, a pszichózisaiból fakadó könyvet írná, s mert úgy vannak hősei, hogy semelyikkel sem tudok azonosulni. 

Vannak kedvenc PKD könyveim, pl. a Figyel az ég a mindenkori személyes Top Kituggyamennyimben biztos benne lenne. Vannak PKD könyvek, amik úgy múltak el belőlem, ahogy elolvastam őket. S vannak PKD-könyvek, amik ilyen-olyan okokból legyőztek. 

Ez a PKD-könyv mindenféle szempontból megnyert magának. A szokásos rengeteg szereplős cselekménymozgatás, a szokásos pszik, szimulákrumok, a idősíkok szokásos kavargatása, a szokásos személytelenség, a szokásos hideg világ, a szokásos szereplőkivégzések, s mégis ízes az összhatás.

Nem tudom, pontosan mikor írta PKD ezt a könyvét. Valószínűleg nem fedezet fel spanyol viszt vele. De mégis üt. Arról szól, hogy a politika és a média milyen agymosást hajt végre a közemberen. Milyen alaposat, és milyen alattomosat. Arról is szól, hogy vajon a látható személyek mögött vajon kik irányítják a világot, annak eseményeit? (Nem derül ki.) Arról szól, hogy a kisember a legjobb esetben is csak eszköz a nagy célok felé törő küzdelmekben. 
S arról, hogy néha a legfelsőbb szálakat a kezükben tartóknak a kezéből is kicsúszhat az irányítás, közbe jöhetnek olyan tényezők, amikre a legszélesebb körültekintéssel sem számíthatott.

De ettől semmi sem válik jobbá. Marad a Marsra emigrálás és a neandervölgyi ősemberek jövetelének az alternatívája. Itt a Földön az emberben már nem lehet bizalom. Mert jobbára már nem Ember, csak érdek-hajtotta sodródó ösztönlény. Még a legokosabb is. 

De vajon alternatíva-e a Mars, alternatíva-e az emberelőd-utód neandervölgyiek tömege? 

Kétséges. Nagyon kétséges.

Nem optimista PKD. Realista. Pechünkre. Mert amit olvasunk, valószínűleg az egész XX–XXI. századra igaz: akarjuk, nem akarjuk, a média és a politika mindenhová beeszi magát, mindenhol jelen van, nem tudunk szabadulni tőlük, jobbára, mert fel sem ismerjük az alattomosságukat. Besurrannak, mint a kis élő reklámok ebben a könyvben a kocsi eresztékein, s kedveljük a rendszer fenntartóit, szemmel látható irányítóit, miközben okunk aligha van rá. Főleg, mert ők sem azok, akiknek látszanak: csinált teremtmények vagy színészek az ország élén. S hatalom még így is van a kezükben. Ahogy a mögöttük álló gazdaságnak, a tőkének is. S akik még mindig nem a jéghegy maga, csupán a csúcsa.

Szóval, többször olvasható realitás. Hajrá!

4,5/5

(2013)

Szóval volt csavar ebben a füzetben! Elsősörban az, hogy bár minden olyan, mintha, de közben nem is, és de mégis!

A legnagyobb megletés, hogy nem a megszokott, megszeretett szerzőpáros, René Goscinny – Morris követte el ezt a Lucky Luke-ot, hanem egészen mások.

A másik meglepetés, hogy ez semmit le nem vont a történetből, s ha nem hökkenek meg a szerzők láttán, ha nem veszem észre, hogy mások írták, rajzolták, akkor nem veszem észre, hogy mások írták, rajzolták. S ez erény, lássuk be!

Mert a történet Lucky Luke a javából, jókat derültem az bénán okos Daltonokon, s a törvény mára is üzenetként érvényesíthető fonákságán, ami a gazembereket védi a tisztességesekkel szemben. Szóval még társadalomkritika is van ebben a történetben. 

De honnan ismerték a szerzők a mai Magyarországot? :-)

P. S.:
Aham… Megint okosabb lettem. Felbuzdulva a szerzőket illető, nem éppen világmegváltó felfedezésemen, észrevettem, hogy a Lucky Luke Pinkerton ellen című füzetet is ők írták, rajzolták. No comment. A dicséretükre legyen mondva. Amikor azt olvastam, akkor ugyanis nem tűnt fel... Khm...

P.S. 2.:
Mondjuk azt nem annyira értem, hogy a kiadó (bár, ha akarom, ez is dicséret), miért a franciául mostanság megjelent „utóéletttel” rukkolt ki, amikor a klasszikus füzetekből is van még jócskán kiadatlan. De ez csak szőrözés a fentiek tükrében.

5/5

(2013)

Öt évig számítógép közelben dolgoztam. PC-kel. Hardver, szoftver, hálózatépítgetések. Nem vagyok guru. Pilátus voltam a Szlicium-völgy credo-jában, kekeckedtek is velem a kollégáim, még szerencse, hogy az egyikük a mai napig az egyik legjobb barátom. De ott a credo-ban észrevettem, hogy a problémamegoldások tanulásában a számtech nagyon hasznos tudatformáló: ha az ember valamilyen szinten ért hozzá, s ha keresi a megoldásokat, és hajlandó nem csak az egy bevált úton járni, hanem többfelől megközelíteni a problémát.

Hasznos felismerés volt, és tudom, hogy ilyen módon az életem is változott valamelyest. Bizonyos értelemben ennek is a következménye, hogy ma Szerelmetesfeleségtársam mellett boldog vagyok.

Hogy jön ez Jobs mesterhez? Egyfelől le a kalappal előtte. Másfelől hányinger egy személyiség lehetett az emberi kapcsolataiban. Harmadrészt valószínűleg neki nem lehetett olyan érzése a halála előtt, hogy feleslegesen élt, mert komoly befolyással volt a világra a problémák megközelítésében, és a megoldások felismerésében. Sőt, ő volt az, aki re teljesen érvényes a számteches barátom axiomája: „A számítástechnika az a tudomány, amit azért hoztak létre, hogy megoldjon olyan problémákat, ami nélküle nem is létezne!” 
Jobs ennél eggyel előrébb lépett: megalkotta a jövő problémáit.

A köny korrekt, nem túl részletes, de átfogó bemutatása az életének, a nevéhez kötődő alkotásoknak, és a személyiségének. Itt egy kicsi, ot egy kicsi, s az embernek olyan érzése támad, hogy nagyjából minden lényegeset tud a pasiról, s nagyjából többre nem is kíváncsi.

Illetve de. Az Apple cuccokra. Nekem még nem volt, mert annyit nem adnék értük, ajándékba meg senki nem fenyegetett még meg velük. De van egy finoman megszállott kedve ismerősöm, aki a múltkor, náluk jártunkkor kiteregette előttünk az Apple-Matrjoskát: iPhone, iPad, MacValamelyik. Büszke volt rá. Mondta is, hogy ő fan. Tudja. De ez minőség, mindenben. Kézbe vettem ezt is, azt is, leginkább a McValamelyik fogta meg a Microsoft szoftverekhez szokott lelkemet. S mert baráti látogatáson voltunk, nem akartam órákra leragadni a masina mellett, de úgy tíztizenöt perc alatt átláttni véltem a különbséget. S a dolgok lelkébe nem is hatoltam be; úgysem értem, az már túl magas nekem. De tisztelet Steve Jobsnak és az Apple-nek.

S ha nem olyan vérmakacs, még ma is élhetne…

4/5

(2013)

Abban az időben, amelyről a könyv íródik, jómagam kamasz voltam, s az ebben a könyvben szereplő könyvek közül jó néhány volt a kezemben. Jó részük tetszett, volt, ami nem. Egy dolog érdekes (önfényezés): a nagy részüknél, bár élvezettel olvastam őket, volt valami hiányérzetem. Nem tudtam megfogalmazni (szégyen, de ma sem tudnám pontosan megtenni), hogy mi, de érzés szinten jelentkezett, hogy hiába olvasmányosak, hiába nagy sikerek, valami nem az igazi velük.

Sutherland könyve nem tanít meg bestsellereket írni. Még csak azt sem fogalmazza meg pontosan, mi is a különbség a bestsellerek és az „igazi” irodalom között. Ad jó néhány kapaszkodót, tájékozódási pontot, de cövekeket nem ver le. Talán nem is lehet. Nem tudom. Ha megfordítva nézem a dolgot, nekem néhány „igazi” irodalomhoz sorolt könyv esetében is volt felemásság-érzetem: stílus van, nyelvi formák, eszközök vannak, de mondanivaló, nincs, mintha a szerző a kincsivel bűvészkedne, mert írni, ugye, azért kell. De ez más tészta.

Sutherland végig veszi az adott időszak (’70-es évek sikerkönyveit) ilyen-olyan véleményt mond róluk, van, amelyikről nem rántja le annyira a keresztvizet, van amelyiket egyértelműen mosléknak tartja.

Számomra a legfontosabb felismerései a jóslatai voltak. Egyfelől, hogy a könyvszakma, a könyvkiadás vészesen el fog tolódni (mármint a könyv megírásának idejéhez, állapotaihoz képest) a biznisz felé. A könyves promóciók egyre inkább az egyéb, szokásos kereskedelmi „mindenképpenveddmeg” irányba tolódnak el: óriás- és metróplakátok, hangzatos, fellengzős túlcsicsázások, a szerzők egyre aktívabb részvétele a promóciókban, s aki nem teszi, aki nem előadó is, amellett, hogy ír, egyre inkább ki- és lemarad. 

Másfelől, hogy egyre inkább összemosódik az „igazi” irodalom és a sikerkönyvek közötti határ, éppen, mert az eladhatóság lesz a fő szempont, s csak az igazán nagyok engedhetik meg maguknak, hogy „igazi” irodalmat alkossanak. 

S minden értékítélet nélkül: nem itt tartunk ma?

3,5

(2013)

Nem vezetek statisztikát, hogy hány olyan könyv volt az elmúlt években, amit Molyosok hatására olvastam. Nem egy-kettő. Ebben az esetben találkozott a kínálat a kereslettel, mert Fodor Sándor neve egyfajt garancia. S az is.

Egy negyedikes gyerek naplója, aki egy íróval való találkozás hatására elhatározza, hogy leírja a gyermekkorát, amíg el nem felejti (mert csuda, hogy az íróbási olyan jól emlékszik annyi év után is a dolgokra, míg ő már arra sem, pedig gyerek, hogy mi volt egy hónapja). Neki is fog, de mindig közbe jön valami, és képtelen egy lineáris vezetésű leírást adni a gyermekkoráról.

A kisregény éppen ezért szerkezetében sem lineáris, ide-oda ugrik az időben. Megtiszteli a gyermekeket azzal, hogy ezt követni tudják, de minden bizonnyal tudják is követni. A humor, a derű áthatja az egész könyvet, s valóban hiteles mind a cselekmény mind a szemllet, ahogy a főszerepő látja önmagát, a felnőtteket, és a kapcsolataikat. Rötyögve sokszor magamra ismertem a felnőttben, de sokszor a gyerekkkori érveimet hallottam visszhangozni a főszereplő gondolataiban, kétségeiben, kérdéseiben, megállapításaiban. Ettől val'szeg nem leszek jobb nevelőapja hat éve vadonatúj neveletlenlányomnak, de néha röstelltem magamat, és kaptam némi empátiát Fodor Sándortól.

Meg fel is kaptam a fejemet: hej, ha a mai gyerekek csak ennyire lennének szemtelenek, tiszteletlenek, rosszak, mint ebben a könyvben…! (Ahogy ma hazajöttünk neveletlenlányommal és a barátnőjével az iskolából, a barátnő, amikor rámoltuk ki az Auchan-telt autócsomagtartót, egyből megkérdezte: „Segíthetek valamit?” Amikor a lakás bejárati ajtajával piszmogtunk, szólt a vadonatújlányomnak: „Várj, engedjük őket előre, náluk van a csomag!” VAN REMÉNY! :-) Meg is dicsérem a kislányt, amikor megy majd el. Jövetkor nem tudtam, mert a rajtam levő súlytól és a lépcsőzéstől nem nagyon volt elég oxigén bennem.)

Olvasandó, nagyon kedves könyvecske ez, feleim, bizony ám! Ha alkalmatok van rá, kézbe vele!

5/5

(2013)

Dacia, Kolozsvár-Napoca, 1975

Há' szóval: egyfelől szétröhögtem a fejemet, mert volt rá indok. Mer' humoros. Nagyon. De tényleg. Nagyon.

Másfelől a tájleírásaiba belealudtam, s annyira nem volt koherensek a könyv tartalmával, hogy csak na! De tényleg nem! Komolyan!

Harmadfelől voltaképpen semmi története nincsen a könyvnek, de tényleg nincs, sztorizgatás a kerettörténetbe ágyazva, de tényleg nem zavaró. Vagy nem nagyon. 

Valahogy mégis nehezen haladtam vele. Meghúzva, szerkesztve ötös lenne. Isten bizony!. A kedvemet viszont nem vette el önmagától, kíváncsi lettem a párjára is. Azt hiszem.

3,5/6

(2013)

@Chöpp értékelése miatt lettem kíváncsi erre a kötetre. Rukkola, happ, pár nap, s megint pár nap, s már értékelem is.

A rajokkal veszettül nem voltam kibékülve, pedig voltaképpen ötletesek, hol gézdarabokat, hol madártollat használnak a alkotók, és tulajdonképpen plasztikus figurákat teremtenek vele. Csak nekem ezek a teremtmények nem tudtak közel kerülni a szívemhez.

A mese maga nem nagy durranás. Mármint történetileg. Amit a fülszövegben olvastam, az gyakorlatilag el is mondta, miről fog szólni az egész. 

Viszont olvasva történt valami érdekes. A történetvezetés voltaképpen bugyuta. De nem ám a bárgyúság bugyutaságában, hanem a Moha és Páfrány-féle értelemben. Nem történnek nagy dolgok, még túlságosan értelmesek sem, nincsenek nagy feszkók

csak úgy történnek a mivan?-típusú semmiségek (csíkosra festi egy nyögdíjas gyöpőr, egy kutya, egy kandúr a talált világítótornyot, egy városban ellopják a kilincseket meg az útjelző- és utcatáblákat, stb..)

Néhány pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy leteszem. Aztán valami történt. Nem annyira a könyvben, hanem bennem. Elkaptam a fonalat, leesett az a megfelelő olvasásmód tantusza, és onnan söprés végig a könyvön, s komolyan meghatódtam a lüke Benedek kecske magányán, meg Jonatán nagy akarásán. 

Nem fogom visszatenni a Rukkolára.

Csak azt nem értem még mindig, miért mondta @Chöpp, hogy hasonlítok Jonatánra?

4/5

(2013)

Az utóbbi időben ez volt az a könyv, ami leginkább lenyűgözött. Lenyűgözött, mert egy egyszerű történetet úgy mesél el, hogy egyik erkölcsi alapállásból a másikba estem, miközben úgy gondoltam, hogy nagyon határozott alapvetéseim vannak.

A történet maga nagyon egyszerű, ezerszer megírt történet, ezeregyedszer is ugyanaz központi cselekménnyel. Csakhogy: ami az egyik pillanatban tökéletesen egyértelműnek látszik, egyszer csak, egy másik nézőpontból hirtelen meghökkentőn nem lesz az. Talán egyedül Gyimka viselkedése konzekvens, de még őt sem tudtam egyértelműen utálni, ha meg is vetettem a viselkedését. Még szerethető is a figura, bizony ám!

Az osztály összefogása, majd az egyes gyerekek személyes motivációinak kibontakozása, változása hátborzongatón hiteles. Még a mellékalak tanárnő is él, megalapozott a viselkedése, a reakciói.

A főhős, Lenka és nagypapája mesterien formált alakok: úgy teljesen mindennapiak, hogy közben mégis váratlan érzelmi, tettbeli visszacsatolásokat adnak az eseményekre. S a visszacsatolásaik közben maguk is előrébb jutnak, többek lesznek.

Ha ezt a könyvet kölyökkoromban kötelezővé tették volna, hát bizony vastagon lett volna miről beszélgetnünk órán: annyi, de annyi szempont, kérdés merül fel olvasás közben, hogy több órányi elfoglaltságot adhat. Mert van itt szó az erkölcsről, az etikáról, a becsületről, az áldozatvállalásról, a helytállásról, a bátorságról, a megszégyenítésről, a megszégyenülésről, a megbocsátásról, annak határairól, az előítéletekről, a csordaszellemről, a változtatás bátorságáról és a megalkuvás szégyenéről, az érdekek képviseletéről és arról, van-e határa az érdekeim képviseletének, a boldogság önzéséről, a szeretet jogon és értelmen túli megnyilvánulásáról. S bizonyára sok mindent kihagytam a felsorolásból.

A végére érve nem tekintem pesszimista könyvnek, annak ellenére nem, hogy az utolsó előtti mondatot túl optimistának találom. Viszont még azt is enyhíti, hogy a gyerekekben „elkeseredett vágy” támadt a tisztaság, a nemesség és bátorság iránt; józan realizmus: el fognak úgyis csúszni. De megkapták a legtöbbet, amit megkapunk az életben: a lehetőséget a valós önismeretre és a változtatásra. A többi rajtuk/unk áll.

Egyvalami ütött csak szöget a fejembe: a könyv hátulján azt olvasom nagy betűkkel, hogy TIZENHÁROM ÉVEN FELÜLIEKNEK. A nevelt lányom tíz éves lesz idén. A barátom tizenhárom éves lánya simán még három évet hozzátehet a korához (ez ilyenkor még érdem, hamarosan tíz éveket tagadni). A nevelt lányom szinte csak képekkel telezsúfolt könyveket hajlandó olvasni, ha egyáltalán olvas. A barátom lánya meg éppen kint van Hanna Montanából, és valami fantasy-sorozatba esett bele fejjel. A Madárijesztő-t kézbe nem venné. Ő sem. Meg tán semelyik mai tizenéves sem. A könyv kiadásakor a szerkesztők mégis ezt a korosztályt lőtték be célközönségnek. (Én meg negyvenöt éves fejjel faltam.) Nagyon nagyot változott a világ, s úgy fest, nem a felszínesség elkerülése felé mozdultak el a dolgok. Tarok tőle, hogy ezt a könyvet egyáltalán nem olvasnák el a mai tízenesek. S ha igen, a lányok megoldanák a problémát egy Tudod ki vacakolna ilyes hülyeséggel! fonémával, a fiúk meg, gondolom, lángszóróval vagy zsebstukerrel. Félek, még az erkölcsi dilemmát sem értenék benne. A megbocsátást pedig egyenesen ökörségnek vélnék…

5/5

(2013)

Nem olvastam még Molnár Ferencet (le is hajtottam a fejem szégyenemben). Amit tudtam róla: zseniális színpadi szerző volt, hatalamas, nemzetközi sikerekkel (vö.: http://moly.hu/tagok/mohapapa/kihivasok ).

A kötet elején hatalmas volt a lelkesedésem Az ördög és a Liliom esetében. Aztán csökkent bennem az érdeklődés, majd ellankadtam. De az első kettő mindennképpen többször olvasandó, nézendő darab lesz számomra, már császkálok is a neten, hogy színpadi formában is magamévá tehessem (melyik rendezést legérdemesebb űznöm?).

Annyi lökést mindenképpen adott, hogy egyéb prózáira is nyitottá tett. Színpadi szerzőként pedig fejet hajtok előtte.

3,5

(2013)

Lukjanyenko rádöbbentett valamire: én vagyok az ideális olvasó! Nem minden szempontból, de abból bizonyosan, hogy hiába tetszett ennek a könyvnek az első része, hiába nem túl régen olvastam, nehézségekbe ütközött a részleteket felidéznem, pedig ez a kötete szerves folytatása az előzőnek. Azért vagyok ideális, mert ezek szerint bármikor a kezembe adhatják az általam olvasott, nekem tetsző könyveket, bármikor tudom újként olvasni! :-)

Akkor érdemben a jelen kötetről. Illetve először mégsem, csak egy apróságról, ami nekem nagyon jól esett: a könyv el van látva lábjegyzetekkel! Olyan régen láttam ilyet szépirodalmi műben! Utoljára ifjúsági regényekben, talán. Pedig hasznosak nagyon! Még az internet-korszakában is: nem kell megszakítani az olvasást! Nem tudom, hogy a szerző, a kiadó vagy a fordító szorgalma, de a magam részéről egyáltalán nem bánom, sőt díjazom ezt a fajta segítséget!

Akkor most érdemben: hát, nem tudom… 

Lukjanyenko most is Lukjanyenko volt, ami a sztori pörgős részét illeti, ötletgazdag, fantáziadús, mint eddig. Csak valahogy a valahonnan valahová hiányzott a történetből. Hiába pörögtek az események, hiába volt szegény Kirill sorsa akciódús, hiába a fantáziapörgette világok sora, a történet egésze voltaképpen egyáltalán nem hiányzott az első részhez, és ami nagyobb baj, voltaképpen nem is tett hozzá igazán semmit. 

Még szerencse, hogy az angyal és a robot összecsapása csak a végén történt meg, mert ha előbb történik meg, leteszem a könyvet. 

Kirill végső döntése pedig az addigiak hátterén ha nem is motiválatlan, de nem túl ésszerű, nem végrehajtható és nem nagyon hihető.

De van stílusa Lukjanyenkonak, ez kétségtelen! Nagyon az! Viszont az első kötetben is zseniálisak voltak a fejezeteket bevezető kis szösszenetek. Itt csak azok voltak azok. 

Mondjuk pozitívum még, hogy nagyon jókat mulattam az aktuális sztárok, hősök (Swárczi, Harry Potter stb.) irányába történt kiszólásokon, mindennapibbá tette Kirillt és a vele történteket: jó ellensúlyozása volt az ő szuperemberségének.

2/5

(2013)