Kedvelem PKD-et, mert nagyon egyéni, mert hihetetlen a fantáziája, mert zseniális ötletei vannak. 

Nem kedvelem PKD-et, mert rettentő beteg világai vannak, mert olyan, mintha folyamatosan ugyanazt, a pszichózisaiból fakadó könyvet írná, s mert úgy vannak hősei, hogy semelyikkel sem tudok azonosulni. 

Vannak kedvenc PKD könyveim, pl. a Figyel az ég a mindenkori személyes Top Kituggyamennyimben biztos benne lenne. Vannak PKD könyvek, amik úgy múltak el belőlem, ahogy elolvastam őket. S vannak PKD-könyvek, amik ilyen-olyan okokból legyőztek. 

Ez a PKD-könyv mindenféle szempontból megnyert magának. A szokásos rengeteg szereplős cselekménymozgatás, a szokásos pszik, szimulákrumok, a idősíkok szokásos kavargatása, a szokásos személytelenség, a szokásos hideg világ, a szokásos szereplőkivégzések, s mégis ízes az összhatás.

Nem tudom, pontosan mikor írta PKD ezt a könyvét. Valószínűleg nem fedezet fel spanyol viszt vele. De mégis üt. Arról szól, hogy a politika és a média milyen agymosást hajt végre a közemberen. Milyen alaposat, és milyen alattomosat. Arról is szól, hogy vajon a látható személyek mögött vajon kik irányítják a világot, annak eseményeit? (Nem derül ki.) Arról szól, hogy a kisember a legjobb esetben is csak eszköz a nagy célok felé törő küzdelmekben. 
S arról, hogy néha a legfelsőbb szálakat a kezükben tartóknak a kezéből is kicsúszhat az irányítás, közbe jöhetnek olyan tényezők, amikre a legszélesebb körültekintéssel sem számíthatott.

De ettől semmi sem válik jobbá. Marad a Marsra emigrálás és a neandervölgyi ősemberek jövetelének az alternatívája. Itt a Földön az emberben már nem lehet bizalom. Mert jobbára már nem Ember, csak érdek-hajtotta sodródó ösztönlény. Még a legokosabb is. 

De vajon alternatíva-e a Mars, alternatíva-e az emberelőd-utód neandervölgyiek tömege? 

Kétséges. Nagyon kétséges.

Nem optimista PKD. Realista. Pechünkre. Mert amit olvasunk, valószínűleg az egész XX–XXI. századra igaz: akarjuk, nem akarjuk, a média és a politika mindenhová beeszi magát, mindenhol jelen van, nem tudunk szabadulni tőlük, jobbára, mert fel sem ismerjük az alattomosságukat. Besurrannak, mint a kis élő reklámok ebben a könyvben a kocsi eresztékein, s kedveljük a rendszer fenntartóit, szemmel látható irányítóit, miközben okunk aligha van rá. Főleg, mert ők sem azok, akiknek látszanak: csinált teremtmények vagy színészek az ország élén. S hatalom még így is van a kezükben. Ahogy a mögöttük álló gazdaságnak, a tőkének is. S akik még mindig nem a jéghegy maga, csupán a csúcsa.

Szóval, többször olvasható realitás. Hajrá!

4,5/5

(2013)