Csak azért sem néztem utána, de a zenei utalásokból egyértelmű: közel egyidősek vagyunk Háy Jánossal. Ő egy kicsit, hm, tapasztaltabb, mint én. Radics Béla és a Liversing nekem már történelem volt, zenei eszméltem, nekem maradt az LGT, meg a Piramis, meg kicsivel később a bakancsos Edda. Szóval van egy fél generációnyi eltolódás. De a retró-feeling, a nyugat felé bámulászás, a lányok mellének és mindenének vérpezsdítő majdnem elértem közelsége, a házibulik, a hányások, az apró dolgok hihetetlen felértékelődése (Noémi szája sarkában egy apró kis rándulás a Raktár utcában: a világvége), a szürke, kizsigerelt, bakancstapodta hétköznapok, amikre manapság mégis nosztalgiával gondolunk, nem mert olyan jó volt, hanem mert olyan jó volt, más volt, s mintha minden kínjával, szürkeségével, bakancstapodtságával egyetemben tartalmasabb lett volna, mint ez a mai, rohanó, kapkodó, kihívásos borzalom.

Háy János nagyon jól ír. Szívbemarkol, röhögtet, elgondolkodtat. (Hogy dühít is, az egy dolog, arról nem tehet: éppen most írok egy nagyon hasonló megközelítésű valamit, Szacsa, Putyu és Trencsényi a mából tekintget vissza az átkos utolsó rugdalózásaiban eltöltött kamaszkorukra, fiatalfelnőttségükre és a rendszerváltás utáni lúzerségükre; hatvan oldalam megvolt, amikor Ti, Moly-osok a kezembe nyomtátok a gyümölcskertész porontyát, s most itt állok lefőzve, kicsit tanácstalanul…)

Az érdekes az, hogy miközben mindenhol olvastam a könyvet, nem volt bennem a jósokszorújraolvasni-érzése. Talán mert a feeling, a pillanatnyi érzések átjöttek, ahogy az kell, de az egész előtt kicsit tanácstalanul állok/tam. Csak úgy döntöttem, akkor élvezem a részleteket, csak úgy, mint az életben, ahol a nagyra nem nagyon, csak a részletekre van válasz. Ha van. Ahogy a gyümölcskertész gyerekénél is.

4/5

(2013)