Kopasz Mahmuttal kisdiákként találkoztam előszőr. Pipi becenevű barátommal az óbudai Fő téren levő gyerekkönyvtárban bukkantunk rá. Végigröhögtük mindketten, aztán rászoktunk, és időről időre újra kivettük, és rendre újraolvastuk. 

Aztán Kopasz Mahmutot elsodorták az egyre rövidülő, sűrűsödő hétköznapok, nők, középiskola, munka, házasság, gyerekek. 

A múlt héten találkoztam vele újra, egy hétvégi nagybevásárláson az óbudai piac egyik húsos pultja előtt kosárból üzemelő könyvmegállóban. Majdnem otthagytam, nem volt rajta a külső papírborító, de szerencsére a gerincén megakadt a tekintetem. Felkaptam, átöleltem. 
Pipinek már sajnos nem tudtam elújságolni, őt két éve elragadta a visszavonhatatlan. De amíg újra olvastam, természetesen ő is nem egyszer az eszembe jutott.

Mahmut tanár. Kemény kezű, hirtelen haragú, de alapjában szívvel rendelkező tanerő. Abból az időből, amikor a liberális polkorrektség még hagyott eszközöket a tanár kezében, és amikor még a diákok sem az emberi jogaikat lobogtatva léptek be a tanterembe. 

Mahmut diákjai megérik a pénzüket. Középiskolások, és napjaik nem éppen a tudományok önfeledt magukba töltésével telik el. Az iskola közege az életüknek, nem célja. Tréfáik nem mindig szalonképesek, ritkán tiszteletteljesek, de mindig mulatságosak.

A könyv nem összefüggő történet, hanem ahogyan az alcím mondja, pillanatok a diákok életéből. Rokona a brilliáns magyar Tannár úr kérem-nek, a kedves, francia Kis Nicolas-nak, de leginkább a méltatlanul kevéssé ismert magyar könyvnek, Kiss József László regényének, a Talán Pistá-nak.

Az élet diákszemmel. A tanár diákszemmel. A tanulás diákszemmel. Diákszemmel a világ. Amiben az ismeretek megszerzésének lehetősége messze alulmarad az együttlét minden örömének és kínjának, az egymás megismerésének, a keretek untalan feszegetésének, az ízléses vagy éppen ízléstelen csínyeknek.

Nevetni jó. Röhögni még jobb. Kopasz Mahmut diákjainak történetei ebben segítenek.

Én meg közben megöregedtem. Mert miközben még mindig jókat rötyögtem rajta, valahogy már nem olyan önfeledten tettem, mint ahogyan réges-régen Pipivel röhögtünk.

Azt mondják aki fiatalkorában nem liberális és idősebb korára nem válik konzervatívvá, az semmit sem tud az életről. Aki fordítva csinálja, az sem. Nos, lehet, hogy ez a baj, ezt a könyvet fiatal liberálisként kell olvasni, amikor az ember még minden szabály ellen lázad, amikor „úton lenni boldogság, megérkezni a halál”*, amikor az empátia még nem uralja le a mindenen röhögni akarást. Mert Mahmut diákjainak a csínyei a mai ízlésemnek néha túl vaskosak, néha túl trágárak. S nem tudott eszembe jutni, hogyan reagáltam volna, ha a gyerekeim ilyesmiket követnek el, vagy a nevelt lányom ilyesmiket sütne el mostanság a suliban (oda jár, ahová én is jártam általános isibe, tehát általa rólam is lenne vélemény, mert milyen má' és ne má'!)?

Szóval öregedtem: a bennem élő kamasz maradéka és a nosztalgia röhögött, az érett férfi empátiája és szabálytisztelete néha háborgott. De abban mindkét fél megegyezett, hogy Kopasz Mahmut diákjainak dolgait olvasni mindent összevetve, nagyon szórakoztató.

*Én az idézetet a Hobo Blues Band: Üzenet az útról című számából ismerem. Hobo elvileg Kerouac-ot idézte, de Cserna-Szabó András azt mondja, nem tőle származik. 

3,5

(2015)

Egy új Philip K. Dick regény. Ami régi. Nálunk új, az író huszonéves volt, amikor megjelent. Gyakorlatilag benne van minden, ami PKD-et jellemzi.

Sci-fi, de nem elrugaszkodott, több univerzum csépeli egymást, űrhajóval száguldozunk (na, jó, egy kicsit), hanem maradunk a Földön (nagyjából), ami egy világégés utáni Föld, szar a helyzet, persze, atom volt, mutánsok, viszonylag lájtos diktatúra, mert hogyan máshogy? Cél, jövőkép alig, de jobbára nincsen. Illetve, mint kiderül, valami van…

A regénynek, ha akarom, van főszereplője, de már ízelítőt kapunk, hogy PKD számára sosem a szereplők a fontosak, hanem az, ami a szereplőkkel megesik. Ennek érdekében nagyon lazán vált nézőpontokat, hanyagol el előző szereplőket, és tolja át a hangsúlyokat más szereplőkre. Ebben a koraiban ez még nem annyira laza, mint később, de voltaképpen már érezni, hogy a mondanivaló és az egész a fontos, az alakok le vannak kakkantva.

Ami feltűnt: PKD huszonévesen még bírt némi optimizmussal: a regény van rendes vége. És optimista, legalábbis reménykedő vége van. S az a nagy helyzet, hogy pont ebbe a regénybe nem kellett volna, nekem valahogy kilóg, nem szervesedik bele a cselekménybe. Itt sokkal nagyobbat jelentett volna, ha a főhős

Mert arról van szó, hogy a lepusztult Földre még hullanak valami böszme nagy amőbák a csillagok közül, amikről senki sem tudja, mifélék. De lehullva tök ártalmatlanok, hamar pusztulnak.

No, szóval van káosz szépen, és akkor támad egy különleges képességekkel, mi mással, mint jövőbe látással megáldott/átkozott fazon. Ez Jones. Aki mozgalmat indít a dolgok megváltoztatására. S akit, látva, hogy a „próféciái” rendre bejönnek, hamarosan tömegek követnek. Annyira, hogy le is cseréli a magáéra a regnáló hatalmat. Naná, egy vezető, aki tényleg a jövőbe lát! Nemcsak meredten kémleli.

Persze, ahogy lenni szokott, Jones hatalma sem tökéletes, és végső soron semmiben nem különbözik az előző hatalomtól, mint kiderül, még céljaiban sem. Jones torzul, de a dolgok ugyanarra mennek vele, mint nélküle. Vagyis a jövőbe látás nem elég, bele is kell simulni az Ég/Mindenség/Univerzum/stb. hatalmába. A jövő megismerhető, de meg nem változtatható. Valószínűleg erre kellettek PKD-nek később a párhuzamos univerzumok, elcsúszott valóságok: úgy változtatható a jövő.

PKD mesél. Távolságtartón, kevés jelzővel, szikáran, izgalmasan, mindennapin, ötlet-dúsan, de mégis ezen a mocskos planétán mocskos emberiségének a mocskában maradva, persze, itt is van egy kis tudatmódosítás, de itt még csínján, nem legalizálva még a regényben sem, és itt még vannak érzelmei a szereplőknek egymás iránt, mutatva, hogy PKD fiatal volt még, idealista és bohó.

Élveztem olvasni minden sorát. De tartok tőle, nem tett annyira mély benyomást rám, hogy pár hónap múlva visszamondjam a tartalmát. Csak egy blikk marad belőle, meg az a tény, hogy van PKD-nek optimista végű regénye. Ami azért nem kevés.

4/5

(2018)

Nagyon jól szórakoztam/szörnyülködtem rajta, és benne volt majdnem minden, ami az orosz írókban jó. A szereplők lélekábrázolásai nem voltak pincemélyek, de mivel a könyv alapvetően szatíra (vagy vérkomoly?; de akkor: ajjaj!), ez nem is hiányzott.

Malgin írt egy olyan könyvet, aminek voltaképpen nincsen pozitív szereplője, sőt, kimondottan viszolygunk benne mindenkitől, még a szerepeltetett nagy nevek, Szolzsenyicin, Jeszenyin, Dovlatov is kapnak egy-egy kisebb-nagyobb fricskát.

Írt egy könyvet, aminek van történése, s bár az első oldalon már sejtjük, mi lesz a befejezés, de mégis végig leköt, mert nem fejlődést, hanem állapotot mutat be. Írt egy könyvet, ami bemutatja, leleplezi a rendszerváltás utáni Oroszország tengernyi ocsmányságát, képmutatását, kicsinyességét, pénzéhségét, de teszi ezt úgy, hogy miközben a belünk fordul ki tőlük, mégis nagyon jól szórakozunk.

Malgin írt egy olyan könyvet, amitől az ember megkérdezi: szeret valamit ez az ember egyáltalán Oroszországban? 

S közben, éppen miatta, Malgin miatt is mondhatjuk sokan: mi legalább az orosz irodalom általunk ismert, döntő részét szerethetjük.

4/5

(2013)

Olyan fele-fele arányban kedvelem az általam látott Kusturica filmeket. A Macskajaji, naná! Az Underground, na, az igen. És énnekem nagyon tetszett a Tejben, vajban, szerelemben is. Mndegyik másért. De azokat annyira, hogy kedvet csináltak ehhez a könyvhöz. Szerencsére, csak könyvtári példányhoz, nem vásárlóshoz. Megbántam volna.

Hogyan is mondjam?

Egyfelől felületes. Néha csak kapkodtam a fejemet, hogy miről, kiről beszél. Mert sem a szereplőit, sem a háttéreseményeket nem mutatja be igazából. Beszél a gyerekkoráról, beszél a nagykamaszságáról, a filmezés kezdetéről, a külföldre költözéséről, hogy Johnny Deep tök jó fej civilben és a haverja, erről-arról, de inkább csak sztorizgat, semmiről nem tudunk meg igazán semmit.

A számomra legélvezetesebb fejezet a Fellini Amarcord-járól szóló volt. Az 1-es villamoson olvastam, és többször felrötyögtem magamban, de ez is sztorizgatás volt. 

A legnagyobb csalódás pedig a Jugoszlávia széteséséről szóló részek. Mert ember legyen a talpán, aki ezekből némi előismeretek nélkül akár egy szót is megért. Különösen így tizenhat év után. Mert kinek mit mond ma Izetbegovič, Karagič, Milosevič, Tudjman neve? És ember legyen a talpán, aki megérti, mi a fene is robbantotta szét Jugoszláviát, milyen belső feszültségek voltak a nemzetek között, és miért. Mármint aki Kusturica könyvéből megérti.

Kár érte…

Igaz, a könyv sehol sem ígért mást… De ettől Kusturica, mint állandóan fésületlen, zsíros hajú jelenség, mint zseniális rendező, mint zenész nem lett kevesebb. 

És itt van a Tejben, vajban, szerelemben egyik betétzenéje, hallgassátok meg: Kostina. Én egyszerűen nem tudom megunni. 

3/5

(2013)

Olvastam már Wilder-t, természetesen a Szent Lajos király hídja-t; tetszett, de olyan nagy hatással nem volt rám, ebben a témában Wass Albert Elvész a nyom-ja jobban tetszett. A Mennyei ügyekben utazom -ot az Óbudai Művelődési Központ előtti Könyvmegállóban találtam. 

Há’ biza érdemes volt elhoznom, de mondom néktek, nagyon érdemes!

Mert humoros. Mert okos. Mert jó a könyv. Mert jó a stílus. Mert új kedvenc könyvem van általa.

A könyv végéig nem egészen eldönthető, mennyire szimpatikus a főszereplő, George Malvin Brush, a hitvalló keresztény ifjú, aki mindenhol, mindenkinek bizonyságot tesz a hitéről, nem törődve senki fia érzéseivel, lelkiállapotával, semmijével; hinti az igét, s ha kell, pallósként csap le az igazsággal, bőszült haraggal száll szembe a két fő ellenséggel, az evolúcióval és a dohányzással, amelyeket az istentelen világ legborzasztóbb megnyilatkozásának tart. Brush barátunk – mert ő mindenkinek a barátja, s tényleg mindenkinek jót akar – elvek szerint él, de nagyon komolyan, és mindenre való tekintet nélkül megvalósítja az elveit. Manapság van még ember, akinek fontosak az elvek, s akinek fontosak, az vajon tartja is magát a vallott elvekhez? S Brush itt válik egyszerre hihetetlenül komikus, idegesítő és heroikus hőssé. Furcsa turmix egy hősnek, ugyebár. 

Komikus, mert nem látja, nem érzékeli, hogy mennyire más szférákban mozog, más síkon gondolkodik, mint a körülötte levő világ. Nem érti azt,ami körülveszi, mozgatórúgóinak és tetteinek semmi köze a józan paraszti észhez, a logikához, az életrevalósághoz. Az elvekhez van köze: a szeretethez, az önzetlenséghez, az élet tiszteletéhez, az erőszakmentességhez, a pénz eszköznek és nem célnak tekintéséhez van köze, az emberek megjobbításához, erkölcsi megemeléséhez van köze. George barátunk ebben bizony nagyon egyedül marad. Ezért is fogalmazza meg a különállása okát,anélkül, hogy bármennyi empátia lenne benne: ő logikusan gondolkodik, de senki más nem teszi ezt, ezért elmondhatja, hogy egyedül ő normális, és dilis az egész világ! 
A kijelentéssel szembemegy az autópályán, ugyebár? 
Lócsudát! 

Mert itt a csavar nélkül csavar Brush figurájában: azok az elvek és módszerek, amiket hirdet, voltaképpen valóban szebbé, jobbá, élhetőbbé, szeretettelibbé tennék a világot, s ugyan ki nem szeretne egy ilyen szebb, jobb világban élni? Ámde ki az, aki megtenné ennek érdekében, amit Brush megtett? Vagy kicsoda az, aki ennek érdekében legalább Brush eszméit magáévá tenné? Például az önkéntes szegénységről. Vagy arról, hogy akivel az ember egyszer összefekszik, az voltaképpen a sírig a felesége/férje. Vagy arról, hogy az ember célja a tökéletesség elérése, a jellemfolyamatos fejlesztése. Vagy arról, hogy ha a megfelelő összeg a rendelkezésükre állna, akkor a rablók nem rabolnának, hanem a pénzüket a család fenntartására, élelemre költenék.

Brush persze téved. Nem ismeri a világot, nem ismeri a mozgatórugókat: hiába ad pénzt a rablónak, annak eszébe sincsen erkölcsi fejlődni, egyszerűen megijed Brush hozzáállásától, elmenekül tőle/előle.

Brush akkor kerül közelebb az olvasóhoz, amikor a hite elkopik belőle. Akkor kerül közelebb a halálhoz is. Akkor kerül közelebb a szürkeséghez, a beolvadáshoz, az átlaghoz is. 

S az ember itt kapja fel a fejét. Hogyan lehetséges, hogy ez a Brush szimpatikusabb, mint az elvekkel élő, az idealista Brush? Az, amelyik embert ment meg az öngyilkosságtól, aki felelősséget érez a tetteiért, aki nem akar hazudni, aki lelkileg, testileg egészséges akar élni? Miért szimpatikusabb az a filmrendező, aki Brushoz hasonlóan szemben áll a társadalommal, de nihilista szemléletében semmi előremutató nincsen? Pusztán csak az, hogy Brush vallásos alapon teszi, amit tesz, s a vallás, mint olyan, nem szimpatikus a darwinista világban, s ha valaki ateista alapokon áll szemben, az természetes? Vagy miért?

Erről már nem mond sokat Wilder, csak a tényt szögezi le. S az ember nem tudja, megkönnyebbüljön, vagy fejet csóváljon. Vagyis nem oldódik fel a feszültség, nehéz eldönteni, hogy akkor most a szokásos heppiend van-e, vagy sem? 

S így van ez jól.

A könyv voltaképpen a torz vallásosság komédiája. Ha akarom. Ha akarom, nagyon komoly társadalomkritika a ’30-as évek Amerikájáról. Ha akarom, a másság érdekében írt, nagyon jó humorú groteszk. Ha akarom, a jellemfejlődés/leépülés komédiába öltöztetett fájdalma. 

S így jó. Nagyon-nagyon jó!

5/5

(2013)

Állítólag az irodalom nem más, mint egy könyv útja egy másik könyvön át a harmadikig és a sokadikig. 
GGM füzetnyi regényéhez (kisregényéhez, nagyobb lélegzetű novellájához vagy mijéhez nekem most VM-en (Vámos Miklóson) keresztül vezetett az út (Márkez meg én). Nem közvetlenül, csak kedvem támadt általa egy kis GGM-hez. Ez esett a kezem ügyébe.

No, szóval, hogy a szóban forgó is forogjon a szavak között: a szöveg izig-vérig GGM. Voltaképpen, mondhatnám, a történet is. Az a csekélyke, amit voltaképpen az első pár oldal után le is tudunk, hiszen a későbbiekben túl sok minden történeti szinten már nem tevődik hozzá. 

Ígyen a szöveg legnagyobb erénye, hogy, ahogy mondtam, izig-vérig GGM. Ez a legfőbb erénye, bizony: áradnak az indulatok, vágyak, nagyon dél-amerikai, nagyon izzadt, nagyon szenvedélyes, nagyon (nem nagyon, de mégis) misztikus minden.

S valahogy itt nekem ki is merül a dolog. Írhatnám, hogy egy nagy szenvedély regénye, írhatnám, hogy a felesleges halál regénye, írhatnám, hogy a fogjonmárvisszavalaki-virtus regénye, írhatnám, s igaz is lenne bármelyik, ahogy igaz is, de mégis, valahogy, valahogy nincs ott a teljes súlyában mindez, a mérleget GGM zsenialitása tölti meg.

A könyv a birtokomban marad, meg nem válok tőle, hogy ne legyek már annyira én sem egyértelmű. Ha ettől GGM nem is leszek. Sajna.

3,5/5

(2013)

A nagybőgő számomra elválaszthatatlan Darvas Iván zsenialitásától. Vagy huszonsok éve láttam a darabot, de most, a szöveget olvasva is felsejlettek a gesztusai, a hangsúlyai, az arcmimikája. Lehengerlő volt.

Pedig a darab nem világmegváltó darab. Csak zseniális.

Az önáltatás, az önátvágás monológja a kisember szájából, aki megpróbálja magával elhitetni (aminek az ellenkezőjét, de az alkohol aztán teljesen világosan kihozza belőle): hogy léte, művészete, ennek eszköze a legmagasztosabb dolgok egyike ebben a teremtésben.

De a nagy mesélés közben egy svunggal kiömlik belőle rettenetes magánya, társtalansága, egyértelmű gyávasága (úgysem fog kiáltani, tudja, tudjuk jól, mert a gyűlölt biztonság azért fontosabb; s egyértelmű, hogy a büdös életben köze nem lesz vágya tárgyához, soha meg nem hívja a drága étterem vérlázítón drága ételeire).

Hiába a műveltség, hiába a tudás, a művészet, mindenben elviselhetetlenül kisszerű az élete. Amit józanon soha nem fog belátni, ahogy csak az ital hatására képes szembenézni azzal is, hogy a Kiválasztott buta, mint a föld, csak éppen fizikailag jól ellátott, nagymellű lány. De még a szexszuális vágyát is sznobizmusba csomagolja, s miközben az F-lukára gondol, a hangját dicséri…

S mégis, az a legszörnyűbb, hogy így vagy úgy, de a legtöbben nagybőgősök vagyunk.

5/5

(2013)

Az úgy volt, hogy mindkét gyerekem ugyanabba az általánosba járt, s amikor nem, akkor is egy oskolába, mer' ott volt guminázijum is; tehát amikor lánygyerekem kijárta az áltisit, akkor maradt az iskolában középiskolásoskodni.

Egy oszitárslánynak az anyuja meg színjátszó szakkört szervezett, amibe valahogyan, mint negyvenes örökifjú belekavarodtam én is. Ebből lett is baj, mert amikor a Ferencvárosi Művházban előadás lett a Színjátékforgóban, akkor jött a jogos ágálás, hogy kerül a negyvenes csizma a diákszínjátszó-asztalra?).

Többek között A rovarok életéből című darab Csavargója voltam. Az, aki nem akarja megváltoztatni az embereket, csak nézdegél békésen. (Az a vicc, hogy a szerep életté lett: így maradtam, dolgokat akarok megváltoztatni, embereket már nem, csak reménykedem, hogy változnak. Csak akkor teszem szóvá, ha már rohadtul tapossák a fájós bütykömet.)

A két darab valami elementáris, abszurd komédia, allegória, mittudomén. Nagyon jókat röhögtünk a próbákon. A közönség annyira nem, val'szeg, mert szokni kell a hangnemet. Van benne valami Übü-s, de ezért kezességet nem vállalok. Igaz, a rendezőnk közvetlenül ez után próbáltatta velünk amazt. Én emezt jobban szerettem.

A Régikönyvek oldalán van egy elérhető példány, öccá forintért.  (2018. 08. 01.; 18:32). Csak úgy mondom. :-)

5/5

(2013)

A liberalizmus és a fasizmus egymásnak teljesen ellentmondó fogalmak. Állítólag. Mert ez sulykolják a fejünkbe. A könyv címe éppen ezért telitalálat. Mert azt mondja, az ellentmondás csak látszólagos. (Valahogy úgy, mint amikor megismerkedtem Szerelemetesfeleségtársammal az interneten: küldött nekem egy virtuális puszit, s ez akkora hülyeség volt [virtuális puszi!], hogy én, aki elég sok mindent végeztem már virtuálisan, erre kíváncsi lettem, lett is belőle házasság, ásó, kapa, nagyharang, addig meg szerelem!) A földi halandó azt gondolná, hogy a szerző szójátszik, figyelemfelkelt. De, aztán, ahogy a figyelem-felkeltett olvasó halad a könyvben, rájön, hogy szó nincsen szójátékról: vérvalóság a liberalizmus fasizmusa.

Még az érdemi miegyebek mellett: a mai politikai életben külön szótár kell adott szavakhoz, mert a jelentések torzulnak, deformálódnak. és a tájékozatlanok jobbára azt hiszik, tudják miről beszélnek, olvasnak, pedig már régen nem azokkal a jelentésekkel kellene olvasniuk a szavakat. A könyv címének összetett szavának két tagja is ilyen magából kifordult értelmezést nyert manapság: liberalizmus, fasizmus. Az egyik maga a Kánaán, a másik maga az ördög. 

A liberalizmus eredetileg nem erkölcsi szabadosságot, nem a másság ájult tiszteletét jelentette (gondoljunk csak Deákra, Széchenyire, Kossuthra, Eötvös báróra vagy Jókaira), hanem gazdasági tartalommal bírt, a hazai gazdaság felszabadítását, önállósodását szorgalmazta. Ma a liberalizmus jobbára beterelni akar a Nagy Európai Közös Kuckó egyre fajsúlytalanabbá váló eszméjébe; mi befelé törekszünk, miközben más népek felismerték a nemzeti önállóság és identitás megtartó értékeit, és kitörni próbálnak. A liberalizmus tehát eredetileg a nemzeti gazdaság önrendelkezés alapelve volt. Ebből torzult a pontosan meg nem nevezett szabadság iszenségévé, anélkül, hogy pontosan meghatározná, mire való szabadságra gondol. Mert a szabadság önmagában tartalmatlan.

A fasizmus nem azonos a nácizmussal. A fasizmus meghatározása, ahogyan erre a könyv felhívja a figyelmet, egyáltalán nem egyszólamú, ahány mű, annyi meghatározás. (vö. A szerző szerint a fasizmus talán legrövidebb meghatározása: az államnak az egyén fölé rendelése, és az állam érdekeinek mindenekfelett való érvényesítése, akár az egyén érdekeivel szemben is. (Jusson eszünkbe nyugodtan a nagy francia forradalom és a nagy októberi is, meg az 1984!) 

Tartsuk szem előtt, hogy a fasiszta értelmezések történelmi megvalósulásában az állam minden esetben az adott náció államát jelentette, nem pedig egy interfasiszta koalíció ábrándozásait.

A húszas években formálódó fasiszta államok, elsősorban a Mussolini vezette Olaszország nem voltak náci államok. Fasiszta államok voltak. A német nemzeti szocializmus (figyelem, már a név is, jogosan, baloldali gyökereket sejtet) véres antiszemitizmusa csak későbbi értelmezésekben és jelentéstorzításokban tette eggyé a fasizmust a nácizmussal, ostobán vagy gonoszul egybemosva a nem azonos fogalmakat. A statisztikai adatok és a történelmi tények elmondják, hogy sem az olaszok, sem a spanyolok nem voltak antiszemitábbak, mint bármely más állam, s mindkét ország csak a német megszállás után foganatosított antiszemita rendelkezéseket. Ha az antiszemitzmus a fasizmus fokmérője, akkor a szövetséges államok antiszemitábbak voltak, mint Mussolini és Franco országai. (A szerző nem említi, de voltaképpen az akkori Magyarország is ugyanebben a cipőben járt. Mármint a magyarországi zsidók kiirtási-kísérlete gyakorlatilag a német megszállás után vette csak kezdetét.)

A könyv elmondja, hogy a ma látszólag élesen elkülönülő két eszme, a liberalizmus és a fasizmus gyakorlatilag egy tőről fakad, egyazon alomból származik. Ezt iparkodik, meglehetősen meggyőző tényekkel alátámasztani, mind Európára, mind az USA-ra nézve. Érdekes, hogy Lyszak Legutko könyve, A közönséges ember diadala a kommunizmus és a liberalizmus közötti nagyon komoly hasonlóságokra mutat rá. 

Goldberg voltaképpen az utóbbira, a fasizmusra koncentrál, s a XX. század elejétől levezeti, hogy miképpen volt Wilson (a New Deal atyja), Roosevelt és az őt követi elnökök sora végső soron fasiszta, és miért nem alkalmazták rájuk sohasem ezt a jelzőt. 

Szó van arról is, példákkal illusztrálva, tényekkel alátámasztva, hogy voltképpen még Hollywood erőszakkultusza, és másság-imádata is visszavezethető a liberálfasizmusra.

Az eszmetörténeti fejtegetésben, ha nem lenne vérvaló az agresszió, az a vicces, hogy voltaképpen gyökereiben ugyanannak az eszmének a képviselői utálják, verik, öldösik egymást. De persze ezt már „megszokhattuk” a Nagy Francia és a Nagy Októberi (Ami Novemberben Volt) történetét szemlélve.

Számomra, bár nem tudom, pontosan mit vártam, de hiányzott napjaink Európára való kitekintése a könyvből. Nem hibája, én lettem volna kíváncsi, hogyan látja például a mostani kelet-európai kifordult helyzetet. Mert nem tudtak nem eszembe jutni, Tóth Gy. László Politikailag korrekt 1–3, Baloldali gyűlöletbeszéd, vádak és vélemények című válogatásai, amik azért a mai honunk általánosan elfogadott fogalomrendszerét nagyban megkérdőjelezik, ráadásul a liberálisok saját szavaival, a könyv címének megfelelő módon. Vagyis a alátámasztják, amit a Liberálfasizmus című könyv szerzője állít: nincs különbség a liberalizmus és a fasizmus között. Azonosság van. Csak kapjon elég teret, megfelelő mennyiségű hatalmat, és mindkét rendszer ugyanabban éli ki magát. (A viszonylag közelmúltban még erre is volt példa országunkban. Jé!)

* Például: Lyszard Legutko: A közönséges ember diadala; John Kekes: A liberalizmus ellen; David Coleman: Cenzúrázva; Molnár Tamás: A liberális hegemónia; John Kekes: Az egalitarizmus illúziói

3,5/5

(2013)

Meglátni és megszeretni… és könyvtárban vadászni. Elejtettem. (Felvettem. ;-) )

Namost, ez annyira nem gyerekkönyv.

akkor van hökk rendesen. Még ha elvi szempontból, lássuk be, igaza is van, hiszen akkor is ragadozó, ha nem is az átlagból való.

Aztán Lafkádió vadász lesz: vadászt vadászik. Emberre hajt. Sok vacsi lesz a vadászataiból a hordájának.

Kettedik hökk, nem annyira gyerek-kompatibilis az üzenet. S nagyot ugorva: a befejezés sem. De hihető, és eltekintve attól, hogy a főhős egy beszélő oroszlán (egy vicc jutott eszembe: kocsis hajtja a szekeret, üti a lovat, de nagyon, mire az hátra szól: „Ne üss már, fáradt vagyok, úgysem megy gyorsabban!” Emberünk rémülten leugrik a szekérről, és a kutyával együtt egy fa mögül lesi a nem mindennapi csodát. Lihegnek mindketten az ijedtségtől. A kutya ránéz a gazdira és megszólal: „A rohadt életbe, de megijedtem: egy beszélő ló!” Vicc vége.), a befejezés nagyon korrekt, életszagú. Igaz, kétséges, hogy gyerekek számára vajon mennyire érthető? Az identitás-kérdés val'szeg hökkenet számukra, akinek meg nem, kétséges, nem vesz-e kezébe mesekönyvet. De kicsire nem adunk, bízunk a Gondviselésben, hogy mindenkit akkor talál meg a kellő információ, amikor arra szüksége van, és amikor megérett rá.

Na, most: bár nem gyerekkönyv, vagy éppen azért, „marhára” élveztem minden sorát, a humorát, a zseniális illusztrációkat, mindent. Már a könyvtárból hazafelé a buszon olvastam, s szerencsére Szerelmetesfeleségtársam mellettem ült, mert néha hangosan vigyorogtam. Véges végig.

Most meg vadászhatok rá, hogy állandó példányom legyen belőle.

5/5

(2013)

Á, az elfogultság! Mennyi csillagot érhetne egy Asterix-történet, na vajon? 

Még akkor is, ha filmverziót láttam anno az összes gyerekemmel, akkor még kettővel, mint visszafogott Asterix-fan (azóta húszéves kangyerekem átvette a fanságot). Más a film, s ahogyan lenni szokott, a képregény jobban tetszett.

Az adaptációk közül egyedül a Kleopátra küldetés jött be, mert a szellemiséget hozta, s nem a sztorit próbálta hűen filmre vinni; ezért lehetett benne utalgatás a magyar V' Moto-Rockra [jó, persze, ez fordítói lelemény!], a Bruce Lee filmekre, a Sergio Leone-álmodta vadnyugati eposzokra, a mobiltelefonra, s ki tudja, mi mindenre… Zseniális volt! A többi nem annyira, a rajzfilmek sem.

Hozzák magukat a szerzők, na, nagyon hozzák, pereg a sztori, szokásosak a reakciók, jók a poénok, szóval semmi egetrengető, azonkívül, hogy zseniálisan megunhatatlan!

5/5

(2013)

No, kispofáim, mindenekelőtt: ez egy kamaszkönyv. Ahogy azt Berkes Pétertől megszoktuk. A jobbik fajtából, ahonnan az Utánam srácok! is jött. Ráadásul a retró-évekből érkezett.

Namost két dolog van ebben a könyvben, kispofáim: egyfelől meg kell vizslatni, vajon miért nem másztam falra attól, hogy egy gyerek változtat egy (több) felnőtt(ek) életén, másfelől, hogy az erkölcsi üzenet milyen ügyesen lett didaktikamentes.

Mert úgy van az, kispofáim, hogy rühellem, amikor gyerekek oldják meg irodalmilag a felnőttek problémáit. Ennek Csimboraszója számomra az egyébként szeretve tisztelt Csukás Istvánnak a Vakáció a halott utcábancímű számomra minősíthetetlenje. Hasonló, de valahogy mégis más Az öreg bánya titka. 

Mert, bizony apafejek, itt ez történik: egy kiskamasz, a maga tizenkét évével megoldja, helyre, sínre teszi a sok-sok éves nagynéni képmutató, köldöknéző, életidegen, empátiamentes életét. S vele nagy valószínűséggel a maga családjának az anyagi gondjait is. (Itt jön majd az erkölcs, szóljatok kispofáim, hogy el ne feledjem!) 

Ez, ugyebár: nehezen hihető. Mármint a megoldás. Rálapátolva, hogy nagyjából egy hét alatt, ugye. Mert nincs ember, aki egy hét alatt magához tér a maga álomvilágából, és magát megrázva, felébredve hirtelen ráeszmél, hogy PKD-mód párhuzamos világot gyártott magának. Pszichológia képtelenség. A hosszú évek alatt belénk ivódott megszokások, reakciók, vélemények, látásmódok és nézőpontok nem változnak ilyen rövid idő alatt. (Hagyjuk a szélsőséges helyzeteket, mondjuk kínvallatás hatására mennyire gyorsan jön rá egy egyébként despota vállalatvezető a kicsinységére!) 

A vicc az, szívecskéim, hogy elhisszük Berkesek, hogy a tizenkét éves Marci, azzal, hogy egy délutánon lesokkolja Terus nénit, szembesíti az önbecsapásaival, és azzal, hogy mindenki becsapja, hm, hát, talán, nos, igen, kispofáim, lehet, hogy ez egyfajta kínvallatás… S ettől nem került a sarokba a könyv, a felnőttek életét megoldóság ellenére sem.

Az erkölcsi oldal. Nos, pirulva bevallom, gyöngyöcskéim, volt egy pont, amikor az 1-es V-pótlón olvasva nagyon meghatódtam: amikor Marci közli a barátjával, hogy azt vette észre magán, hogy nem csupán taktikázik, nem csupán a szűk családért tevékenykedik, hanem azt vette észre magán, hogy megszerette Terus nénit. Vagyis meglátta a hülyeség mögött az embert. (Jó, persze, ez nem nagy dolog, de tizenkét évesen az.) Kérdés, hogy mire mehetett volna ezzel, ha Terka néni nem változik a lesokkolás hatására sem? Szerencsére változott, és Marci szerencséjére ehhez talált felnőtt társakat is. Olyanokat, akik szintén falra mentek Terka nénitől, de akik szintén szerették őt, és segíteni akartak neki. 

S ez komoly erkölcsi üzenet, be kell látnotok, kispofáim! Hogy nem csak önérdek létezik, nem csak az önérvényesítés a jelszó, nem csupán a győzelem a cél, hanem az, hogy hozzam magammal a másikat is, amennyire csak tőlem telik. Úgy, hogy az érdekét keresem, s nem pusztán azért, mert az az én érdekem is, hanem azért, hogy neki jó legyen. Mint abban a reklámban, vagy miben amikor a nyomorék gyerekek (polkorrekt manapság még a nyomorék szó?) futóversenyén az egyikük elesik, s a többiek, ahelyett, hogy értékelnék a kapott nagyobb esélyt tovább bicegnének, bukdácsolnának a cél felé, egy emberként torpannak meg, visszamennek az elesett versenytársért, felemelik a porból és együtt mennek be a célba. Hát így valahogy gerlicéim, ez van benne a könyvben, de nem lett mégsem, bleee didaktikus, mert vannak ellensúlyok, jó helyen, jókor.

Terka néni megváltásáról néhány benyögés, aranyapáim, mert ez fontos, mindjárt meglátjátok. Szóval amivel Marci lélekgyomorszájon vágja a nagynénit az nem más, mint hogy elmondja neki az igazságot: hogyan látják őt az emberek, hogyan vágják át a fejit neki érdekből vagy félelemből. Terus néni barátnője, majd a kettejükkel szövetséges bejárónő is ezen az vonalon gyomrozza tovább a szerencsétlen, de emígyen szerencsés Terus nénit: mondják, mondják neki az igazságot a jelleméről, a hiábavaló mítoszépítéséről, a maga teremtette álvalóságáról, és nem hagynak neki kibúvókat, visszatérési lehetőséget. (Jó, ne becsüljük alá az embert: aki nem akar kijönni a maga üregéből, az ki nem jön, az ziher, és tökmindegy mennyire logikátlanok, de meg fogja találni az érveit a további szarban csücsülésére is, na, ez az élet tapasztalatja, kispofáim.) 

S azért Marci ötlete nagy ötletem, drágáim: jé, nem kell mindenképpen félrebeszélni, udvariaskodni, képmutogatni, tekintettel lenni , tapogatózni, hanem,mondom, jé: őszintén kell beszélni. Őszintén, mondom, kispofáim. Akkor is, ha a következmények nem feltétlenül kiszámíthatók, akkor is, ha tele van a naci. Mert két dolog következhet. Egy: nm kapunk a lenyeltek miatt emésztési rákot. Kettő: változni fog a kapcsolat. Ohó, figyelmesek vagytok, lehet, hogy rosszabb lesz, persze,de változni fog, kimozdul a holtpontról. 

Már csak az a nagy kérdés, kivel érdemes ezt megtenni, melyik kapcsolat olyan fajsúlyos, hogy bevállaljuk, ugye, kispofáim, a feszkót és az ideig tartó gyomorremegést. 

S ez nem kis üzenet!

Azt persze, naná felejtsük el, hogy az utolsó két-három oldal Hállivúdnak is tiszteletére válhatna: Terka néni egy nap alatt annyira oldódott, hogy már szlengben nyomja a rizsát a reptéren, ne már, ugye belátjátok, kispofák, hogy ez azért… De mégis jólesett a léleknek olvasni, hogy normális emberrel több a földön.

Szóval vegyétek, vigyétek, kispofáim, érdemes elolvasni, komolyan.

P.S.: Zsarátnokot tudjátok, hol találjátok, ha Marcit nem lelnétek. A recept már nála is ott van a saját Terka nénitekről, Fahidi eladta neki egy ropogós százasért. Szóval, előre, kispofáim, váltsuk meg a Terka nénijeinket!

4,5

(2013)

Nem tudom… 

Annyira örültem neki. 

Elolvasva annyira nem. 

Az hagyján, hogy nem is Sajdik rajzolta, csak Füzesi Zsuzsa Sajdik modorában (ezt tán észre sem venné a földi halandó, ha nem tudná; dicsérjük meg érte az egyébként nehezen dicsérhető Füzesi Zsuzsát!). 

A sokkal nagyobb baj, hogy a későbbi vaskosabb Hó-hó könyvekkel ellentétben ez a füzet semmit nem tesz hozzá szóbelileg a történethez. Sőt. Annyira egyszerű a nyelve, hogy nem is értem, miért kellett hozzá Csukás István. Butított vagy csökkentett módban indított Hó-hó, kiscsopisoknak, vagy mi ez?

Mi sem bizonyítja jobban azt, amit mondok, hogy a képek viszik a történetet. A szöveg sehol nincsen…

Nem ilyen lovat akartam…

2/5

(2014)

A nyár végén voltam Szerelmetesfeleségtársammal és Örök Sógorral a Kobuciban egy Hobó és Bandája koncerten. Nem volt retró-hangulatunk, éppen ezért málnafröccsöztünk némi pálinkaalapra, szívtunk egy kis cherry szivarkát, lenyomtunk egy kobuci szendvicset, s hallgattuk Hobót, akit bár egy ország ismer, mégsem celeb, mégsem majom, mégis ember. Gyöttek a dalok sorban, minden Hobó-korból, saját, nem saját, magáévá tett, Rolling, Doors, Hendrix, és persze HBB.

S persze HBB. S ha HBB, akkor persze Tetovált lány, Kőbánya blues, :Enyém, tiéd, miénk_, óóóó, a Torta és a Közép-európai hobó blues II., atyaég, micsoda dal, micsoda dal, és néhány opusz a Vadászat-ról. Ami úgy fest, mindörökre bevonult a magyar rock panteonjába, s méltán tette ezt. Nem könnyen, de nem nehezen értelmezhető darab. Ha akarom, slágerteli, ha akarom totálzene, ha akarom ez, ha akarom az, de elsősorban: Vadászat. Megunhatatlan, és nehezen felülmúlható, ihletett, áldott darab. Korkép, kórkép és körkép. Abban a pillanatban, de kiderült, ma is, meg val'szeg mindenkor is.

Namost ebből van könyv. A Vidnyánszky Attila rendezte verzió szövegével (ami nem fedi teljesen az eredeti előadást). S most, kérlek Benneteket, feleim, tegyük félre a Nemzeti Színházat, tegyük félre azt a rohadt, gennyes, undorító politikát! Hobó nem párt-olgat, nem fekszik semerre. Ez ha akarom, nem szimpatikus. Ha akarom, az egyetlen járható út. Nem azért dolgozot Vidgyánszkyval, mert, hanem azért, mert fantázia volt benne, üzenet jöhetett át. 
Jött át 
Jön át.

A könyvben háttértörténeti interjúk is vannak, amelyek megközelítőleg olyan élvezetesek, mint maga a Mű.

Amikor Szerelemetesfelesgétársam a Kobuciban, a koncert után odakiáltott a tömegen átbattyogó Hobónak: „Köszönjük, Hobó!”, akkor Hobó megfordult, a szívére tette a kezét, kicsit meghajolt, és ezt dörmögte: „Én köszönöm Nektek!” Semmi bratyi semerről. Csak köszönetek. Az apám lehetne. S bizonyos értelemben az is volt. Csak nem tudja.

5/5

(2013)

Csak azért sem néztem utána, de a zenei utalásokból egyértelmű: közel egyidősek vagyunk Háy Jánossal. Ő egy kicsit, hm, tapasztaltabb, mint én. Radics Béla és a Liversing nekem már történelem volt, zenei eszméltem, nekem maradt az LGT, meg a Piramis, meg kicsivel később a bakancsos Edda. Szóval van egy fél generációnyi eltolódás. De a retró-feeling, a nyugat felé bámulászás, a lányok mellének és mindenének vérpezsdítő majdnem elértem közelsége, a házibulik, a hányások, az apró dolgok hihetetlen felértékelődése (Noémi szája sarkában egy apró kis rándulás a Raktár utcában: a világvége), a szürke, kizsigerelt, bakancstapodta hétköznapok, amikre manapság mégis nosztalgiával gondolunk, nem mert olyan jó volt, hanem mert olyan jó volt, más volt, s mintha minden kínjával, szürkeségével, bakancstapodtságával egyetemben tartalmasabb lett volna, mint ez a mai, rohanó, kapkodó, kihívásos borzalom.

Háy János nagyon jól ír. Szívbemarkol, röhögtet, elgondolkodtat. (Hogy dühít is, az egy dolog, arról nem tehet: éppen most írok egy nagyon hasonló megközelítésű valamit, Szacsa, Putyu és Trencsényi a mából tekintget vissza az átkos utolsó rugdalózásaiban eltöltött kamaszkorukra, fiatalfelnőttségükre és a rendszerváltás utáni lúzerségükre; hatvan oldalam megvolt, amikor Ti, Moly-osok a kezembe nyomtátok a gyümölcskertész porontyát, s most itt állok lefőzve, kicsit tanácstalanul…)

Az érdekes az, hogy miközben mindenhol olvastam a könyvet, nem volt bennem a jósokszorújraolvasni-érzése. Talán mert a feeling, a pillanatnyi érzések átjöttek, ahogy az kell, de az egész előtt kicsit tanácstalanul állok/tam. Csak úgy döntöttem, akkor élvezem a részleteket, csak úgy, mint az életben, ahol a nagyra nem nagyon, csak a részletekre van válasz. Ha van. Ahogy a gyümölcskertész gyerekénél is.

4/5

(2013)