Kopasz Mahmuttal kisdiákként találkoztam előszőr. Pipi becenevű barátommal az óbudai Fő téren levő gyerekkönyvtárban bukkantunk rá. Végigröhögtük mindketten, aztán rászoktunk, és időről időre újra kivettük, és rendre újraolvastuk. 

Aztán Kopasz Mahmutot elsodorták az egyre rövidülő, sűrűsödő hétköznapok, nők, középiskola, munka, házasság, gyerekek. 

A múlt héten találkoztam vele újra, egy hétvégi nagybevásárláson az óbudai piac egyik húsos pultja előtt kosárból üzemelő könyvmegállóban. Majdnem otthagytam, nem volt rajta a külső papírborító, de szerencsére a gerincén megakadt a tekintetem. Felkaptam, átöleltem. 
Pipinek már sajnos nem tudtam elújságolni, őt két éve elragadta a visszavonhatatlan. De amíg újra olvastam, természetesen ő is nem egyszer az eszembe jutott.

Mahmut tanár. Kemény kezű, hirtelen haragú, de alapjában szívvel rendelkező tanerő. Abból az időből, amikor a liberális polkorrektség még hagyott eszközöket a tanár kezében, és amikor még a diákok sem az emberi jogaikat lobogtatva léptek be a tanterembe. 

Mahmut diákjai megérik a pénzüket. Középiskolások, és napjaik nem éppen a tudományok önfeledt magukba töltésével telik el. Az iskola közege az életüknek, nem célja. Tréfáik nem mindig szalonképesek, ritkán tiszteletteljesek, de mindig mulatságosak.

A könyv nem összefüggő történet, hanem ahogyan az alcím mondja, pillanatok a diákok életéből. Rokona a brilliáns magyar Tannár úr kérem-nek, a kedves, francia Kis Nicolas-nak, de leginkább a méltatlanul kevéssé ismert magyar könyvnek, Kiss József László regényének, a Talán Pistá-nak.

Az élet diákszemmel. A tanár diákszemmel. A tanulás diákszemmel. Diákszemmel a világ. Amiben az ismeretek megszerzésének lehetősége messze alulmarad az együttlét minden örömének és kínjának, az egymás megismerésének, a keretek untalan feszegetésének, az ízléses vagy éppen ízléstelen csínyeknek.

Nevetni jó. Röhögni még jobb. Kopasz Mahmut diákjainak történetei ebben segítenek.

Én meg közben megöregedtem. Mert miközben még mindig jókat rötyögtem rajta, valahogy már nem olyan önfeledten tettem, mint ahogyan réges-régen Pipivel röhögtünk.

Azt mondják aki fiatalkorában nem liberális és idősebb korára nem válik konzervatívvá, az semmit sem tud az életről. Aki fordítva csinálja, az sem. Nos, lehet, hogy ez a baj, ezt a könyvet fiatal liberálisként kell olvasni, amikor az ember még minden szabály ellen lázad, amikor „úton lenni boldogság, megérkezni a halál”*, amikor az empátia még nem uralja le a mindenen röhögni akarást. Mert Mahmut diákjainak a csínyei a mai ízlésemnek néha túl vaskosak, néha túl trágárak. S nem tudott eszembe jutni, hogyan reagáltam volna, ha a gyerekeim ilyesmiket követnek el, vagy a nevelt lányom ilyesmiket sütne el mostanság a suliban (oda jár, ahová én is jártam általános isibe, tehát általa rólam is lenne vélemény, mert milyen má' és ne má'!)?

Szóval öregedtem: a bennem élő kamasz maradéka és a nosztalgia röhögött, az érett férfi empátiája és szabálytisztelete néha háborgott. De abban mindkét fél megegyezett, hogy Kopasz Mahmut diákjainak dolgait olvasni mindent összevetve, nagyon szórakoztató.

*Én az idézetet a Hobo Blues Band: Üzenet az útról című számából ismerem. Hobo elvileg Kerouac-ot idézte, de Cserna-Szabó András azt mondja, nem tőle származik. 

3,5

(2015)