Állítólag az irodalom nem más, mint egy könyv útja egy másik könyvön át a harmadikig és a sokadikig. 
GGM füzetnyi regényéhez (kisregényéhez, nagyobb lélegzetű novellájához vagy mijéhez nekem most VM-en (Vámos Miklóson) keresztül vezetett az út (Márkez meg én). Nem közvetlenül, csak kedvem támadt általa egy kis GGM-hez. Ez esett a kezem ügyébe.

No, szóval, hogy a szóban forgó is forogjon a szavak között: a szöveg izig-vérig GGM. Voltaképpen, mondhatnám, a történet is. Az a csekélyke, amit voltaképpen az első pár oldal után le is tudunk, hiszen a későbbiekben túl sok minden történeti szinten már nem tevődik hozzá. 

Ígyen a szöveg legnagyobb erénye, hogy, ahogy mondtam, izig-vérig GGM. Ez a legfőbb erénye, bizony: áradnak az indulatok, vágyak, nagyon dél-amerikai, nagyon izzadt, nagyon szenvedélyes, nagyon (nem nagyon, de mégis) misztikus minden.

S valahogy itt nekem ki is merül a dolog. Írhatnám, hogy egy nagy szenvedély regénye, írhatnám, hogy a felesleges halál regénye, írhatnám, hogy a fogjonmárvisszavalaki-virtus regénye, írhatnám, s igaz is lenne bármelyik, ahogy igaz is, de mégis, valahogy, valahogy nincs ott a teljes súlyában mindez, a mérleget GGM zsenialitása tölti meg.

A könyv a birtokomban marad, meg nem válok tőle, hogy ne legyek már annyira én sem egyértelmű. Ha ettől GGM nem is leszek. Sajna.

3,5/5

(2013)