Ezért nem tudtam, nevessek vagy sírjak, amikor végre újra megjelent a könyv. Csakhogy nem az általam ismert formában, hanem egy teljesen más formában, valami hihetetlenül komor, depis rajzokkal. Az új illusztrátor Helmut von Arz lett. Nem önmagában, hanem Méhes témájához és a stílusához képest borzasztó ez a kiadás.

Azért borzasztó, mert túl reális. Túl komor. Túl depresszív. Túl nemmese. S így elvonja a lényegről a figyelmet. Mennyire nem mindegy, hogyan néz ki egy könyv!

Évekig hajkurásztam antikváriumokban azt a régi  kiadást, de nem bukkantam a nyomára. Aztán valaki lefénymásolta nekem a saját példányát. Aztán valamelyik antikváriumban meg tudtam venni egy könyvtári selejtezett példányt: a könyvtár által bekötve. Jobb, mint a semmi, jobb, mint a fénymásolat. Aztán az antikvárium.hu, nem is tudom hány év után értesített, hogy az előjegyzett könyvem megérkezett. Az a kiadás, jó állapotban. Hip, hip, hip, hurrá!

Egy jó ideje itt van, az enyém. Nem is tudom, örültem-e már ennyire könyvnek...

A Szikra Ferkó meseregény. De a javából.

Nem azért mert mesés dolgok történnek benne, hanem azért, mert Méhes gyakorlatilag népmesét ír. Már ha ez nem lenne önellentmondás. De olyan ízes, kedves, mulatságos nép-műmesét, hogy nem tudom, ide legyek vagy vissza a lelkesedéstől. A mesék minden eleme megtalálható benne. Ezt nem magamtól tudom, hanem meseterepauta-tanfolyást végzett Szerelmetesfeleségtársam mondta, aki elzárkózik mindentől, ami nem nép- hanem műmese. De tényleg mindentől. Azt mondja, a műmese kiheréli a mese lényegét, semmibe veszi a célját, a szimbólumait, az eszköztárát és a mondanivalóját.

A Szikre Ferkó-t mégis elolvasta, és egyedüliként elismerőn beszél róla azóta is. 

Azt hiszem, annyi bűne mégis van Méhesnek, hogy a Szikra Ferkó által leszoktatott a rövid mesékről és rászoktatott a meseregényekre. Bár neki legyen mondva, valahogy, a magam részéről már kisgyerek koromban sem szerettem igazán a népmeséket. Még a Grimm és Andersen párviadalban is egyből Andersen mellé álltam. 

A Szikra Ferkó maradt tehát a toppon. Vélem, amíg élek. 

5/5

(2012, 2018)

Méhes György nem családtörténetet írt, hanem egy család történeteit. Egy romániai család történeteit. Egy romániai magyar család történeteit. Aminek az égvilágon semmi jelentősége nincsen semmilyen szempontból. És ez itt és most jó. Ezek a történetek azért vannak, hogy mosolyogjunk, nevessünk, röhögjünk, és néha meghatódjunk, és elismerőn cöccögjünk, hogy igen, erre való a család, akkor is, ha ilyen, meg olyan az a család. 

S több évtized óta nem bukkanok a könyv nyomára nyomára… :-( 

* 

S már ez sem igaz: az antikvarium.hu oldalán előjegyzésben megkaptam, megvan, megvan, megvan! S újra olvastam. S újra csak nagyon tetszett, s újra csak nagyokat nevettem. Vállalom az értékelés minden sorát.

*

Nagyon dicséretes módon a Cerkabella Kiadó kiadta a sorozat minden darabját, sőt még egy olyat is (az Öcsi naplójá-t), amivel eddig nem találkoztam. Igaz, az nem lett sikerült darab. A kiadó könyvei megtervezettek, ötletesek és szépek. Az illusztrációk árnyak, sziluettek. Élethűek.

S csak nagyon halkan, szégyenkezve mondom: az a baj, hogy nem illenek a könyvekhez., bármennyire is nagyon klasszak. Az eredeti illusztrációk, Cseh Gusztáv zseniális munkái rajzok és újságcafatok kollázsából állt: zseniális volt. Harsány. Nagyvonalú és tolakodó. Ezért illettek ezekhez a könyvekhez. Zseniálisak voltak. Önmagukban is, hangulatukban is. Az új kiadás illusztráció is zseniálisak, önmagukban is, hangulatukban is. Csak van valami hangulati összeférhetetlenségük a szöveggel. 

De mondom: a fő, hogy immár bárki hozzáférhet a könyvhöz! Hurrá!

5/5

(2012, 2018)

Tekintsünk most el a politikai vetületektől (amelyektől egyre inkább el kell tekinteni), és nézzük csak Zsolt írói képességeit, amik az erdélyi, régi történetekben már vastagon megmutatkoztak!

Nagyon fontos de nagyon fontos: nem arról van szó, hogy Bayer melyik oldalon áll, miket írt és mondott politikai megnyilvánulásként. Úgyis erről lesz szó, de nem erről kellene, hogy legyen!

Nem azért mert elfogult vagyok. Illetve elfogult vagyok, de nem azért, hanem egyszerűen, mert jó ez a könyv. Azzal is tisztában vagyok, hogy azoknak, akik Nyírő „olyan nem is tudom”, Wass pedig giccses, hát nem fog tetszeni Bayer sem. Nem azért, mert rossz, hanem azért, mert az előbbi kettőre hajadzik, azoknak meg, ugye, a magyarságuk, meg fasiszták. 

Kár, hogy az irodalomra is szart a ventillátorba jelent a politika. (Mondom, miközben magam is nehezen viselem, ha a másik oldal nézeteivel szépprózában találkozom, vagy éppen a saját értékeim ócsárlásával...) 

A lényeg: a Tündértemető novellái Mándy Iván írásait juttatták eszembe. Már a címével is: ízlelgesd csak! A tündérek temetője... A lírai próza jut eszembe, amin hol sírni kell, hol könnyesre röhögni magamat. Nem tudok rá jobb szót: Bayer írásai szépek. Lélekszorítók. Torkon ragadók. 

Részemről ezt nagyon köszönöm Zsolt! 

4,5/5

(2012)

Valami hihetetlenül szépek az illusztrációi ennek a mesekönyvnek! Emiatt csillagos hatos lenne az értékelés.

Jó, jó, tudom, mesekönyv, nem kellene szőrösszívűnek lennem, de a meséből nagyjából a második oldalon kiestem. aztán még többször. Lássuk, miért:

1. Aranyhaj apukája KERTÉSZ. A kertész a szomszédba megy salátát lopni! Még ha valami különleges orchidea lenne, de nem: saláta!

2. A boszorkány és Aranyhaj megérkeznek a toronyhoz, ami nincsen ajtó, csak ablakok. Aztán Aranyhaj bejárja a rengeteg szobát. Aztán megérkezik haza a közben elment banya, majd ezt mondja: „Ereszd le a hajadat, mert tudod, nincsen ajtón, amin felmehetnék a toronyba!” 
Írjam le a kérdést? Na, jó: ha a banya CSAK ARANYHAJ HAJÁN tud felmenni a toronyba, akkor a tyúk vagy a tojás volt előbb?

3. Aranyhaj enyeleg a királyfival, és napról-napra a LÁNY TERVEZI A SZÖKÉSÉT. 
a.) Még ilyen antiférfi-királyfit, és ebbe szerelmes Aranyhaj! Egy normális, tökös királyfi már régen lepattintotta volna a lányt! 
b.) Tervezi a szökését, ahelyett, hogy azt mondaná: „Vaze, bénácska szerelemem, ha holnap jössz, királyfi, valszeg tele van vele az udvar, nem hoznál egy húsz méteres kötelet? Oszt' holnaptól boldogok vagyunk, kanál, villa, nagyharang. Ha nincs, akkor vannak kötélverők, jó lesz holnapután is! 
De nem, ő tervez!

4. Mondjuk Aranyhaj is megéri a pénzét észben: amikor a királyfi először megérkezik, és a felkiáltja a banya által előtte kiáltott jelszót, a csaj ledobja a haját, majd csodálkozik, hogy nem a banyát húzta fel! Pedig nem süket! Vagy ilyen kis repedt fazék-banyás a csávó hangja?

5. Szóval Aranyhaj tényleg nem túl okos, lássuk be: simán kikotyogja a banyának, hogy a pasiját mindennap felhúzogatja a toronyba: „Különös, mostanában olyan lassan mászol fel a toronyba! A királyfi meg mintha repülne!”

6. Nem olvastam még mesét, amiben a boszorbanya INGATLANKERESKEDŐ! Mert ugye: 
a) van egy háza a kertészék, Aranyhaj szülei háza mellett 
b) van a torony, ahol fogságosdit játszik 
c) s még ezt az utolsó sora a mesének: „Ami pedig boszorkányt illeti, ő annyira elkeseredett és olyan dühös lett, hogy bezárkózott egy félhomályos kastélyba, és soha többé nem jött ki onnan!” 
Feleim, meg van oldva a magyar lakáshelyzet, meg a devizahitel kérdése! Nyűglődünk itt annyian a rohadt sok milliókkal, ahelyett, hogy hagynánk, valaki nyomja már fel az agyunkat (az elkeseredéshez már elég körülnézni ebben a világban!), és máris mehetünk EGY kastélyba, ahogy a banya. Bezárkózni nem kötelező!

Nem néztem utána az eredeti Grimm-mesének. Meg fogom tenni, kíváncsiságból, hátha az nem ilyen gyalázat!

1,5/5

(2012)

Nem a sztori, hanem a stílus. Egyértelműen. Önsanyargatás következik: írok magam is. De Ulickaját olvasva nagyon erős volt az az érzésem, hogy bármennyire tetszem legalább magamnak, egyáltalán nem tudok írni.

Túlzásnak éreztem a fülszövegek klasszikusokhoz való hasonlítgatását. Amíg el nem kezdtem olvasni. Már nem érzem annak.

Akszjonov Moszkvai történet-e járt az eszemben. De amíg az brutálban írja le zseniálisan a sztálini rendszert, addig Ulickaja számára az csak keret, nem pedig a cél. A sorsok, a jellemek lefestése meg Márquez-t juttatta eszembe, de persze mégis teljesen más.

4/5

(2012)

Ulickaja másik könyve, ami az első Ulickaja-élményem volt, a Szonyecska a stílusával győzött meg. Ezt először nem tudtam, csak faltam.

A jelen könyv felénél jöttem rá magamnak a titokra: Ulickaja a mátrix-készítés kiskönyvét írta meg, anélkül, hogy nagyon komoly, szájbarágós válaszokat akarna adni. Mert az életművésznők nem művészek semmi különösben, csak egyben: művészien mátrixolnak maguknak álvalóságokat, művészien hintik a port mások és saját maguk szemébe, s még a lebukás sem tartja őket attól vissza, hogy az önhazug világukat felszámolják, mindenképpen életben tartják, és tovább hirdetik csalfa, balog eszméiket.
. 
Külön pluszpont, hogy az utolsó fejezet az addig csak összekötő kapocs Zsenyáról szól. S igazából feloldás nélkül. Ez a történet vége.

P.S.: Feleim, van itt férfi, akinek rajtam kívül tetszik, ahogyan ez a nő ír, vagy csak a látens feminizmusom tombol a moly.hu-n, ahol csakis nők értékelték?

5/5

(2011)

Jöttem vala a tételes kereszténységből, rendszeres gyülekezetjárásból, mindennapi hitbeli aktivitásból. és lészen belőlem eme szempontból liberális (jajdenagyonnemmindennapipolitikaiértelemben!!!), ámde közösség nélküli Isten-hívő. 

Miller könyve pedig tovább bizonytalanította bennem a tételesség mindenek felett való értékét, és tovább erősítette azt a bizonyosságot, amit életem egyik legfájdalmasabb pontján, egy szilveszter éji, hosszú msn-beszélgetés alatt kaptam egy Ágitól: Egyszer élünk, bár örökké, de amikor mindenek vesznek és múlnak, csak az marad meg, amit a szívünk tud.

Kötelező olvasmány hívőknek, keresőknek és hitetleneknek egyáltalán arról, hogy milyen a hiteles, emberi hit! S közben szórakoztató, egy élmény olvasni. Tessenek parncsolni! Neked pedig, Zsákom, köszönöm a lelkesedést, amivel olvastad, és amivel a kezembe nyomtad 

4/5

(2011)

A könyv nagyon jó könyv, olvasmányos, letehetetlen. De, jöhet a megkövezés, talán már kamaszkoromban az volt a baj, hogy nekem süt belőle a Coelho-féle álszellemieskedés. Ez persze egy kiskamasznak nem volt világos. Már csak azért sem, mert az első olvasási kísérlet bőven az átkosban történt.

Persze, kétségtelenül szükségünk van Fantáziára, meg ébresszük fel magunkban a hőst, meg minden. Ám amikor körülnézek az ismerőseim között, jobbára éppen az ellenkezője a probléma: nem hajlandók tudomásul venni a valóságot, a fantáziájuk kreálta világot teszik mércévé. S csodálkoznak, hogy boldogtalanok! Nem mélyülnek olyan mélyen Fantáziában, mint Barnabás, de amennyire igen, az pont elég ahhoz, hogy boldogtalanok legyenek. 

S most gondolkodom, hogy leírjam-e, ami eszembe jutott...

Édesanyám nagyon fiatalon halt meg. Én hétéves voltam, ő huszonhét. Leukémiás volt. Az első hét évemet abban a tudatban éltem le, hogy meg fog halni. Lehet, ebből fakad, hogy igen korán tudatosítottam, hogy minden végetér, de minden, semmi sem örök. Vagy mi, emberek rontjuk el, vagy közbe szól a sors, az Ég.

S valószínűleg ebből fakad az is, hogy világ életemben szeretni akartam. A szerelem, a másikban való feloldódás mindig nagyon fontos volt számomra, és ha szerettem, azt mindig ezerrel tettem. Ha hagyták. (Eddig csak ketten voltak, akik igazán hagyták.) Ehhez soha nem volt szükségem Fantáziára, ment magától, még ha csiszolni is kellett és kell mindennap. 

Az életemmel, mint egésszel nagyjából soha nem tudtam mit kezdeni. Ha benne is voltam lelkesen valamiben, mégis mindig kicsit outsider voltam. (Tudjuk, a szerelem kivétel.) Még a kereszténységgel, illetve annak földi kivetülésével, az egyházzal is így voltam: Isten-tiszteletet tartottam, folyóirat főszerkesztettem, házi Biblia-köröket szerveztem, keresztségi oktattam, de mindezt végig munka mellett, valahogy idegenkedtem a gondolattól, hogy hivatásos lelkész legyek. 

Szóval egyrészt a mámorért, a szenvedélyért, az odaadásért soha nem kellett nekem Fantázia, másrészt, az egészet illetőn meg képtelen voltam eljutni oda, és nem is éreztem soha, hogy Fantáziával sikerülhet, amit rossz döntésekkel, a lehetőségek hiányában elmulasztottam. Ebben ma sem hiszek. 

Lehet, ezért nem fogott meg a Végtelen történet.

Csernus meg azt mondja, az ember tizennyolc felett már ne hivatkozzon a sorsra, a genetikára, a szocializációra, hanem döntsön. Patthelyzet. 

Az is igaz viszont, hogy Peter Schaffer drámájának  az Equus-nak az egyik szereplője Dysar a pszichológus professzor. Amikor rájön, hogy az általa kezelt Allan-ban miféle világot épített fel a fantázia és a rossz sorrendben összeillesztett, de mégis koherensen összekapcsoló mozaikok sora, dilemma elé kerül. Bár Allan világa kreált, de a maga nemében logikus, szenvedélyes világ, s ha boldoggá teszi a lakóját, akkor felmerül a kérdés, érdemes-e meggyógyítani, elvenni tőle a fékevesztett szenvedélyt,  bármire is vonatkozzon? Mert mit ad neki a valóság? 

Bár, hogy újabb szempontot hozzak fel, Neo mindenképpen ki akart jönni a mátrixból. Bármi legyen is odakint.

3,5/5

(2011)

3,5/5

(2012)

A jelen, túlsúlyos kötet a kommunizmus rémtetteit veszi sorra kicsiny, de ilyen szempontból mégis hatalmas bolygónkon, ahol ez a vérgőzős téveszme csak felütötte a fejét és hatalomhoz jutott. Sajnos bármerre indul el, van hová mennie, van miről beszámolnia. 

Nem tudom, mi volt a szerzők, szerkesztők eredeti célja a kötettel. Az furcsa, bár megkapargatva érthető tény, hogy a kommunizmus, mindenek ellenére a mai napig szalonképesebb politikai forma, mint a fasizmus. A könyv arra mutat rá, hogy lényegi különbség igazán nincsen köztük, különösen, ha a végeredményre vetjük a pillantásunkat.

Ennek ellenére ha valakit manapság lenáciznak, lefasisztáznak, az összekaphatja magát, mehet sikárkefével mosakodni, míg ha lekomcsizzák, az tréfás paskolgatás a kobakra, amolyan, „desüsü vagy”-indíttatással. A szerkesztők, szerzők ez a kérdést, bár komolyan megérne egy misét, nem érintik, de a összefüggések megértéshez ajánlott irodalom Ryszard Legutko A közönséges ember diadala cím könyve. Elgondolkodtató irodalom még Ladányi Attila nem minden szenvedélytől mentes, már a címében sem finomkodó könyve A holokauszt-mítosz, mint a liberálnáci diktatúra alapja.

A kommunizmust nem szerecsenmosdatják manapság, csak relativizálják. A hétköznapi fejekbe is olyan sikeresen átment ez a relativizálás, hogy még könyvtárosnőkkel is lehet vitatkozni. Odáig nem jutottunk el, hogy számháborút folytassunk arról, hogy ha a náciknak is ugyanannyi idejük lett volna és világszerte, mint a kommunistáknak, akkor vajon melyikük „nyer”. Mert számomra ténykérdés, hogy a kettő között nincsen különbség humánumban és empátiában, ahogyan a módszerekben sem nagyon. Mondjuk tény, a nagymamám csak arról mesélt, hogy amikor jöttek az oroszok, a faluban nem győzték elrejteni a fiatal lányokat, nehogy... A németeknél nem mesélt ilyet. Ha már relativizálás.

Ez a könyv nem relativizál. Tényekkel, számokkal dolgozik, már amennyire tud, amennyire képes rá. S elképesztő, elborzasztó, amire jut. De mindenképpen tanulságos. 

5/5

(2011)

Hosszú évekig erősen értetlenkedtem a rendszerváltás utáni években, ahogy Thürmer sürgött-forgott, és nyomatta tovább: az MSZMP-t., Munkáspárt álnéven. Komolyan gondolja? Valami tréfa az egész? Kinek kell ez? Ki ez a nevetséges figura? Hja, Kádár titkára volt… Eh, akkor komolyan gondolja! 

Aztán ilyen-olyan megnyilatkozásait hallva, felfigyeltem arra, hogy nem mond más, mint amit sok dologról magam is gondolok.

Leszögezem: már csak a világnézeti eltérés okán sem leszek Thürmerrel soha egy platformon ideológiai kérdésekben. A kommunizmus kísérletét, a „megvalósult” szocializmus kegyetlenségét megvetem, utálom, és úgy gondolom, hogy aki fenntartója volt az elmúlt rendszernek, annak a maiban nem lenne szabad vezető szerepet betöltenie (ahogyan sok volt szocialista országban erre törvényt is hoztak). 

De Thürmer könyve érdekes könyv! Természetesen másképpen értékeli Kádárt, mint ahogyan a mai közgondolkodás jó része (bár 2018 már ebben sem vagyok biztos), de legyen neki! Legalább az ’56-’57-es megtorlásoktól ő is elhatárolódik.

Ami miatt igencsak érdemes elolvasni a könyvét: bal oldalról világít rá arra, hogy bizony esélyes, igencsak esélyes, hogy volt egy rózsadombi paktum, s hogy a mai MSZP tagjai fölöttébb tudatosan váltak egyik pillanatról a másikra, a csodálatos „politikai Photoshop” (T. Gy. szófordulata) hatására európai demokratává és az ország kielégíthetetlen étvágyú rablóivá. 

Thürmer egyik legmulatságosabb megállapítása, hogy döbbenten tapasztalta 2009-ben, hogy a magyar nemzet jövőjét illetően kikkel került egy platformra. Nos, azokkal, akik azt állítják, hogy az ország kétharmada úgy gondolkodik, mint ők, csak még nem tudnak róla (nem, nem a Fideszre gondolt!): a Jobbikkal. A könyv 2009-ben jelent meg.

4/5

(2012)

Film is készült a regényből, azt láttam előbb. Ledermedtem, lesokkolódtam, akkora hülyeség volt, de pozitív értelemben, hogy könnyesre röhögtem magamat. Amikor nagy nehezen beszereztem, a könyvvel sem jártam másképpen. 

Könyv a könyvben a könyvben, hármas játék. Hogy mi igaz, döntse el, aki tudja! Ha akarja. Én nem akarom. Csak veszettül élveztem olvasni! Egy oldal/egy röhögés nagyjából meg volt, néha több is. S valóban, a szerelem a legjobb dolog a világon! Én a kanalas orvosság elé teszem! Ha hasonlítani feltétlenül szükséges, akkor legelőszőr a Galaxis útikalauz, meg a Gyalog galopp jut eszembe róla. Az, hogy nem lett annyira népszerű, annak oka van. Csak nem tudom, mi az, mert megérdemelte volna. 

Külön dicséret a fordítónak a fordításért is, meg a nagyon élvezhető utószóért! Ezek miatt megbocsátható neki a borító is, amiért kár volt: nem ad vissza semmit, nem utal semmire, s még csak stílusa sincsen. Vagyis semmi köze nincsen a könyv tartalmához. Majd legközelebb. S hogy-hogy ezt a könyvet tizenkilenc éve nem adták ki újra?

5/5

(2012)

Nem is tudom… 

Azt biztos, ahogy többen is megfogalmazták már: ez nem regény. Sokkal közelebb áll a lelki irodalom olyan darabjaihoz, mint Bunyan Zarándok-ja vagy Comenius A szív útvesztője. Még eszembe jutott a Livingston, a sirály is. Talán nem véletlen, hogy A viskó-t a könyvtárban nem a keresztény, hanem az ezoterikus könyvek között találtam meg.

Vágjunk egyből a közepébe! Olyan cefet némely helyen könyv stilisztikája, hogy szinte fájt olvasni: mintha nyersfordítás lenne, és még nem látta volna egyetlen nyelvi lektor sem a szöveget! Ez a kiadó mélységes szégyene.

Magával a tartalommal van is bajom, meg nincs is. Attól függ, hogyan olvasom. 

A sztori nem sztori. A főhős kimegy a várósból, bevonul egy kunyhóba helyretenni a lelkét. A viskóban találkozik Istennel, akivel aktív párbeszédbe fognak. Azt semmiképpen nem mondhatni, hogy Isten valami unalmas, megszokott formában jelenne meg neki és folytatná vele a társalgást! Nem bizony!

Isten az egész könyvet végig kuncogja, neveti, röhögi, rötyögi. Engem ez nagyon zavart. Nem csupán azért, mert nehezen tudom elképzelni Istent, amikor röhög, hanem azért mert ennek nem volt semmi dramaturgiai szerepe. Csupán azért rityeg-röhög Young istene, hogy közelebb hozza őt az olvasókhoz. Még jó, hogy adott pillanatban nem sodort egy jointot a Johnny Walker mellé.A szerző azt bizonyítja a kuncogással, nevetéssel, stb, hogy Ő nem egy komor, fellegeken tanyázó, odasújtokavillámaimmal-bíró, hanem egy teljesen félreértett, félremagyarázott transzcendens figura. Háááát...

Teológiai szempontból is nagyon komoly fenntartásaim vannak a könyvvel szemben. A meghalt Missyvel való találkozás teljesen ellene mond a bibliai antropológiának, és az eseményeket a spiritizmus árújává zülleszti. Simán és töményen. A Biblia szerint ugyanis nincs a testtől függetlenül csámborgó, anyagtalan, de öntudatos lélek. Nincs. 

Meglepő, szokatlan, de feltétlenül ellenszenves, bár szokatlan a három isteni személy női megformázása, és van jó néhány nagyon eltalált „aha”-érzésű mondat a könyvben. Amik miatt szerintem, minden stilisztikai, történetvezetési, szerkezeti, teológiai hibája ellenére egyszer érdemes elolvasni. Már csak azért is, mert azokhoz, akiknek nincs biblikus ismeretük, illetve akiknek téves istenképük van, mindennel együtt némileg kitisztázhatja a helyes, valódi képet a Teremtőröl. Ez is valami.

De újra megfogalmazódott bennem, ami már réges-régen: ami keresztény, az nagyon ritkán igazán művészet manapság, és ami művészet, az nagyon ritkán keresztény. A viskó-t sem tartom művészetnek, csupán egy elvetélt ezoterikus, de kereszténynek álcázott tömény didaktikának. Ha bárhol áldás van rajta, hát ámen, de szerintem az csak a véletlen esete lehet.

3/5

(2012)

Nem szerettem soha a betegség produkálta könyveket, filmeket. A pontos okot nem tudom, majd egyszer Freud doktorral kianalizáltatom magamat… Gyanús, hogy édesanyám nagyon korai, fiatalkori halálának köze van hozzá. 

Ezzel a Hannah-könyvvel szemben is volt bennem tartás. Pedig aki ajánlotta, annak adok a véleményére. 

In medias indul a könyv, pörgős, nagyon rövid, olvasmányos fejezetekkel. Ezt a jó szokását a szerző meg is tartja: a hároméves Hanna történetét felvillanó, gyors pillanatképekben mondja el, s a történtekből több hasznos következtetésre is eljut. Olyan következtetésekre, amiket mindnyájan hasznosíthatunk. 
Hanna története azonban több akar lenni egy bölcs rákos kislány szomorú sorsának lefestésénél. S ez bajjá lészen. 

A szerző keresztény gyülekezetbe jár. Hiperliberálisba, mert a lelkész vezetésével mindenféle tanok tanulmányozásába is fognak. A lelkész ezt hitének elmélyítése céljából teszi. Nő a lelkész. (Kövezzetek meg feministák!) A szerző kereszténysége akár hasznára is lehetne a könyvnek. De nincs. Hanna halála után ugyanis spiritizmusba csap át a történet: a halott kislány itt-ott, így-úgy megjelenik ennek-annak, beszél ezzel-azzal. (Komolyan kezd már bosszantani, hogy lassan nincsen könyv a lélek halhatatlanságának buta hangoztatása nélkül! Újra és újra mondom: a Biblia nem tanítja azt, hogy a lelkünk csámborogna a test nélkül; a benzin sem közlekedik az autó nélkül.) Egyfelől. 

Másfelől: Hanna halála után a szerző mintegy spirituális ébredésben részesül. Hosszú-hosszú időre magába zárja a gyász, a Hanna után született gyermeki csak Hanna vonatkozásában léteznek, sőt, tulajdonképpen még Hanna bátyja, Will is csak akkor bukkan föl, amikor Hannáról szó lehet. Szegény csemeték! Hanna születésnapját öt évvel a halála után is (!) tortával ünneplik meg: képtelenek elengedni a meghalt gyereket (aki persze rá is tesz egy lapáttal, mert mondom, ott kísért a mindennapokban; szó szerint). Anyuka tehát magába zárkózik, birkózik a veszteségével, keresi önmagát, a feloldást. 

Amit aztán az önmegvalósításban talál meg. (A hideg ráz már ettől a szótól: a hideg önzés álneve, semmi más. Jelentése: „Le vagytok sz@rva, mindenki, megyek a magam útján, és nem érdekel, ha nektek nem tetszik!” Árulkodó jele ennek az egoizmusnak: a könyv eleje valóban Hannáról szól. Nagyjából a felééig, Hanna haláláig. Utána következő egy „Utóirat”. Majd még vagy tíz-tizenöt fejezetecske. Ami már anyuciról szól, arról, hogyan nem tudta feldolgozni a kislány halálát, meg arról, hogyan lelte meg végül önmagát. Amink egyik jele, hogy elvált Hanna édesapjától… Nem vagyok megrögzötten válás-ellenes, de azért no comment.

Ha legalább két részre osztotta volna a könyvet (1. rész: Hanna – megélni; 2. rész: Hanna után – túlélni)! De nem, szerkezetileg egybefolyik minden, és ebből kiderül, hogy a könyv nem a kislánynak állít emléket, hanem az önmegvalósítást, a teljes élet lehetőségét reklámozza. (Ahogyan az a fülszövegből is kiderül: a szerző manapság a teljes életről tart tanfolyásokat, és az e-mail címe is Hannáról szól. Hanna projekt lett. (Mondom, szegény többi kölkei!) Ez nekem olyan övön aluli volt, mint Lenkei Gábor egészségről, a vitaminok szerepéről szóló első könyvének utolsó lapjain a szerző bolthálózatának reklámozása; ami ugye érthető, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a könyv a marketing része, ügyes szcientológus húzással.

2,5/5

(2012)

Az Alexandrában találtam rá, a Nyugati téren, öccá' forintér!

Szerelmetesfeleségtársammal aztán beültünk a sarokkádunkba olvasgatni egy kicsinyt, egy adag vízipipával, és észre se vettem, de a könyv majd' feléig eljutottam.

Olvasmányos, korrekt, és megértettem általa, mennyi magyar film hiányzik az általános műveltségemből. Pedig a könyvben még csak a születési évemnél, ’67-nél tartok…

…majd végig olvastam. Egy pillanatra sem bántam meg!

A vászon iránti szerelem, nem a textilgyártást jelenti, ugyebár, hanem a filmművészetet. Jelen esetben a magyar filmek iránti elkötelezettséget. Négyszáz filmen keresztül.

Ráébresztett, hogy sok mindent be kell pótolnom, amit az elmúlt négy X év alatt kihagytam! 

Akit egy kicsit is érdekel a magyar filmművészet, aki nem szeret hosszúkás kritikákat olvasni, az mindenképpen vegye figyelembe Kelecsényi pöpec, olvasmányos, információ-gazdag kedvcsináló könyvét!

5/5

(2012)

Nem is tudom, hol leltem rá, amikor először találkoztam vele. A könyvtárban az üzleti könyvek közé sorolták. Ettől némileg megijedtem, mert nem kedvelem az „ígycsináldígytutibejönésboldogleszel”-könyveket, nem hiszek nekik. 

Aztán belefogtam, s nem tudtam letenni. Igaz, együltőhelyes olvasmány, de amennyire rövidke, annyira tömör és annyira jóóóó!

Egyszerű kis példabeszéd arról, hogy a változások, bár ijesztők lehetnek, az élet velejárói és mnd egy-egy újabb lehetőség, hogy többé, jobbá, gazdagabbá együnk (nem elsősorban anyagi értelemben).

Hej, ha ez a könyv 2003–2006 között kerül a kezembe…!

A nagy kérdés:

5/5

(2012)