Szuperlatívuszok, szuperlatívuszok, szuperlatívuszok! Könnyesre röhögtük rajta magunkat Pipevel, ki tudja hányadik újraolvasásakor is.
Hjaj, Vilmos atya, a bősz Öcsi, Vilike, a majdnem kétméteres icipici Istvánka, Mihály, meg a többiek! Igaz, kamaszok voltunk.
De a Tatárok emléke olyan, mint a halászháló: nem csak azokat a halakat hozza fel, amikért kidobtam, hanem sok minden mást ist. A nagy sétákat, beszélgetéseket, szerelmeket, a kamaszkort, a nyarakat, a teleket.
Méhes György nem családtörténetet írt, hanem egy család történeteit. Egy romániai család történeteit. Egy romániai magyar család történeteit. Aminek az égvilágon semmi jelentősége nincsen semmilyen szempontból. És ez itt és most jó. Ezek a történetek azért vannak, hogy mosolyogjunk, nevessünk, röhögjünk, és néha meghatódjunk, és elismerőn cöccögjünk, hogy igen, erre való a család, akkor is, ha ilyen, meg olyan az a család.
S több évtized óta nem bukkanok a könyv nyomára nyomára… :-(
*
S már ez sem igaz: az antikvarium.hu oldalán előjegyzésben megkaptam, megvan, megvan, megvan! S újra olvastam. S újra csak nagyon tetszett, s újra csak nagyokat nevettem. Vállalom az értékelés minden sorát.
*
Nagyon dicséretes módon a Cerkabella Kiadó kiadta a sorozat minden darabját, sőt még egy olyat is (az Öcsi naplójá-t), amivel eddig nem találkoztam. Igaz, az nem lett sikerült darab. A kiadó könyvei megtervezettek, ötletesek és szépek. Az illusztrációk árnyak, sziluettek. Élethűek.
S csak nagyon halkan, szégyenkezve mondom: az a baj, hogy nem illenek a könyvekhez., bármennyire is nagyon klasszak. Az eredeti illusztrációk, Cseh Gusztáv zseniális munkái rajzok és újságcafatok kollázsából állt: zseniális volt. Harsány. Nagyvonalú és tolakodó. Ezért illettek ezekhez a könyvekhez. Zseniálisak voltak. Önmagukban is, hangulatukban is. Az új kiadás illusztráció is zseniálisak, önmagukban is, hangulatukban is. Csak van valami hangulati összeférhetetlenségük a szöveggel.
De mondom: a fő, hogy immár bárki hozzáférhet a könyvhöz! Hurrá!
5/5
(2012, 2018)
