Nem a sztori, hanem a stílus. Egyértelműen. Önsanyargatás következik: írok magam is. De Ulickaját olvasva nagyon erős volt az az érzésem, hogy bármennyire tetszem legalább magamnak, egyáltalán nem tudok írni.

Túlzásnak éreztem a fülszövegek klasszikusokhoz való hasonlítgatását. Amíg el nem kezdtem olvasni. Már nem érzem annak.

Akszjonov Moszkvai történet-e járt az eszemben. De amíg az brutálban írja le zseniálisan a sztálini rendszert, addig Ulickaja számára az csak keret, nem pedig a cél. A sorsok, a jellemek lefestése meg Márquez-t juttatta eszembe, de persze mégis teljesen más.

4/5

(2012)