Öt évig számítógép közelben dolgoztam. PC-kel. Hardver, szoftver, hálózatépítgetések. Nem vagyok guru. Pilátus voltam a Szlicium-völgy credo-jában, kekeckedtek is velem a kollégáim, még szerencse, hogy az egyikük a mai napig az egyik legjobb barátom. De ott a credo-ban észrevettem, hogy a problémamegoldások tanulásában a számtech nagyon hasznos tudatformáló: ha az ember valamilyen szinten ért hozzá, s ha keresi a megoldásokat, és hajlandó nem csak az egy bevált úton járni, hanem többfelől megközelíteni a problémát.

Hasznos felismerés volt, és tudom, hogy ilyen módon az életem is változott valamelyest. Bizonyos értelemben ennek is a következménye, hogy ma Szerelmetesfeleségtársam mellett boldog vagyok.

Hogy jön ez Jobs mesterhez? Egyfelől le a kalappal előtte. Másfelől hányinger egy személyiség lehetett az emberi kapcsolataiban. Harmadrészt valószínűleg neki nem lehetett olyan érzése a halála előtt, hogy feleslegesen élt, mert komoly befolyással volt a világra a problémák megközelítésében, és a megoldások felismerésében. Sőt, ő volt az, aki re teljesen érvényes a számteches barátom axiomája: „A számítástechnika az a tudomány, amit azért hoztak létre, hogy megoldjon olyan problémákat, ami nélküle nem is létezne!” 
Jobs ennél eggyel előrébb lépett: megalkotta a jövő problémáit.

A köny korrekt, nem túl részletes, de átfogó bemutatása az életének, a nevéhez kötődő alkotásoknak, és a személyiségének. Itt egy kicsi, ot egy kicsi, s az embernek olyan érzése támad, hogy nagyjából minden lényegeset tud a pasiról, s nagyjából többre nem is kíváncsi.

Illetve de. Az Apple cuccokra. Nekem még nem volt, mert annyit nem adnék értük, ajándékba meg senki nem fenyegetett még meg velük. De van egy finoman megszállott kedve ismerősöm, aki a múltkor, náluk jártunkkor kiteregette előttünk az Apple-Matrjoskát: iPhone, iPad, MacValamelyik. Büszke volt rá. Mondta is, hogy ő fan. Tudja. De ez minőség, mindenben. Kézbe vettem ezt is, azt is, leginkább a McValamelyik fogta meg a Microsoft szoftverekhez szokott lelkemet. S mert baráti látogatáson voltunk, nem akartam órákra leragadni a masina mellett, de úgy tíztizenöt perc alatt átláttni véltem a különbséget. S a dolgok lelkébe nem is hatoltam be; úgysem értem, az már túl magas nekem. De tisztelet Steve Jobsnak és az Apple-nek.

S ha nem olyan vérmakacs, még ma is élhetne…

4/5

(2013)

Abban az időben, amelyről a könyv íródik, jómagam kamasz voltam, s az ebben a könyvben szereplő könyvek közül jó néhány volt a kezemben. Jó részük tetszett, volt, ami nem. Egy dolog érdekes (önfényezés): a nagy részüknél, bár élvezettel olvastam őket, volt valami hiányérzetem. Nem tudtam megfogalmazni (szégyen, de ma sem tudnám pontosan megtenni), hogy mi, de érzés szinten jelentkezett, hogy hiába olvasmányosak, hiába nagy sikerek, valami nem az igazi velük.

Sutherland könyve nem tanít meg bestsellereket írni. Még csak azt sem fogalmazza meg pontosan, mi is a különbség a bestsellerek és az „igazi” irodalom között. Ad jó néhány kapaszkodót, tájékozódási pontot, de cövekeket nem ver le. Talán nem is lehet. Nem tudom. Ha megfordítva nézem a dolgot, nekem néhány „igazi” irodalomhoz sorolt könyv esetében is volt felemásság-érzetem: stílus van, nyelvi formák, eszközök vannak, de mondanivaló, nincs, mintha a szerző a kincsivel bűvészkedne, mert írni, ugye, azért kell. De ez más tészta.

Sutherland végig veszi az adott időszak (’70-es évek sikerkönyveit) ilyen-olyan véleményt mond róluk, van, amelyikről nem rántja le annyira a keresztvizet, van amelyiket egyértelműen mosléknak tartja.

Számomra a legfontosabb felismerései a jóslatai voltak. Egyfelől, hogy a könyvszakma, a könyvkiadás vészesen el fog tolódni (mármint a könyv megírásának idejéhez, állapotaihoz képest) a biznisz felé. A könyves promóciók egyre inkább az egyéb, szokásos kereskedelmi „mindenképpenveddmeg” irányba tolódnak el: óriás- és metróplakátok, hangzatos, fellengzős túlcsicsázások, a szerzők egyre aktívabb részvétele a promóciókban, s aki nem teszi, aki nem előadó is, amellett, hogy ír, egyre inkább ki- és lemarad. 

Másfelől, hogy egyre inkább összemosódik az „igazi” irodalom és a sikerkönyvek közötti határ, éppen, mert az eladhatóság lesz a fő szempont, s csak az igazán nagyok engedhetik meg maguknak, hogy „igazi” irodalmat alkossanak. 

S minden értékítélet nélkül: nem itt tartunk ma?

3,5

(2013)

Nem vezetek statisztikát, hogy hány olyan könyv volt az elmúlt években, amit Molyosok hatására olvastam. Nem egy-kettő. Ebben az esetben találkozott a kínálat a kereslettel, mert Fodor Sándor neve egyfajt garancia. S az is.

Egy negyedikes gyerek naplója, aki egy íróval való találkozás hatására elhatározza, hogy leírja a gyermekkorát, amíg el nem felejti (mert csuda, hogy az íróbási olyan jól emlékszik annyi év után is a dolgokra, míg ő már arra sem, pedig gyerek, hogy mi volt egy hónapja). Neki is fog, de mindig közbe jön valami, és képtelen egy lineáris vezetésű leírást adni a gyermekkoráról.

A kisregény éppen ezért szerkezetében sem lineáris, ide-oda ugrik az időben. Megtiszteli a gyermekeket azzal, hogy ezt követni tudják, de minden bizonnyal tudják is követni. A humor, a derű áthatja az egész könyvet, s valóban hiteles mind a cselekmény mind a szemllet, ahogy a főszerepő látja önmagát, a felnőtteket, és a kapcsolataikat. Rötyögve sokszor magamra ismertem a felnőttben, de sokszor a gyerekkkori érveimet hallottam visszhangozni a főszereplő gondolataiban, kétségeiben, kérdéseiben, megállapításaiban. Ettől val'szeg nem leszek jobb nevelőapja hat éve vadonatúj neveletlenlányomnak, de néha röstelltem magamat, és kaptam némi empátiát Fodor Sándortól.

Meg fel is kaptam a fejemet: hej, ha a mai gyerekek csak ennyire lennének szemtelenek, tiszteletlenek, rosszak, mint ebben a könyvben…! (Ahogy ma hazajöttünk neveletlenlányommal és a barátnőjével az iskolából, a barátnő, amikor rámoltuk ki az Auchan-telt autócsomagtartót, egyből megkérdezte: „Segíthetek valamit?” Amikor a lakás bejárati ajtajával piszmogtunk, szólt a vadonatújlányomnak: „Várj, engedjük őket előre, náluk van a csomag!” VAN REMÉNY! :-) Meg is dicsérem a kislányt, amikor megy majd el. Jövetkor nem tudtam, mert a rajtam levő súlytól és a lépcsőzéstől nem nagyon volt elég oxigén bennem.)

Olvasandó, nagyon kedves könyvecske ez, feleim, bizony ám! Ha alkalmatok van rá, kézbe vele!

5/5

(2013)

Dacia, Kolozsvár-Napoca, 1975

Há' szóval: egyfelől szétröhögtem a fejemet, mert volt rá indok. Mer' humoros. Nagyon. De tényleg. Nagyon.

Másfelől a tájleírásaiba belealudtam, s annyira nem volt koherensek a könyv tartalmával, hogy csak na! De tényleg nem! Komolyan!

Harmadfelől voltaképpen semmi története nincsen a könyvnek, de tényleg nincs, sztorizgatás a kerettörténetbe ágyazva, de tényleg nem zavaró. Vagy nem nagyon. 

Valahogy mégis nehezen haladtam vele. Meghúzva, szerkesztve ötös lenne. Isten bizony!. A kedvemet viszont nem vette el önmagától, kíváncsi lettem a párjára is. Azt hiszem.

3,5/6

(2013)

@Chöpp értékelése miatt lettem kíváncsi erre a kötetre. Rukkola, happ, pár nap, s megint pár nap, s már értékelem is.

A rajokkal veszettül nem voltam kibékülve, pedig voltaképpen ötletesek, hol gézdarabokat, hol madártollat használnak a alkotók, és tulajdonképpen plasztikus figurákat teremtenek vele. Csak nekem ezek a teremtmények nem tudtak közel kerülni a szívemhez.

A mese maga nem nagy durranás. Mármint történetileg. Amit a fülszövegben olvastam, az gyakorlatilag el is mondta, miről fog szólni az egész. 

Viszont olvasva történt valami érdekes. A történetvezetés voltaképpen bugyuta. De nem ám a bárgyúság bugyutaságában, hanem a Moha és Páfrány-féle értelemben. Nem történnek nagy dolgok, még túlságosan értelmesek sem, nincsenek nagy feszkók

csak úgy történnek a mivan?-típusú semmiségek (csíkosra festi egy nyögdíjas gyöpőr, egy kutya, egy kandúr a talált világítótornyot, egy városban ellopják a kilincseket meg az útjelző- és utcatáblákat, stb..)

Néhány pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy leteszem. Aztán valami történt. Nem annyira a könyvben, hanem bennem. Elkaptam a fonalat, leesett az a megfelelő olvasásmód tantusza, és onnan söprés végig a könyvön, s komolyan meghatódtam a lüke Benedek kecske magányán, meg Jonatán nagy akarásán. 

Nem fogom visszatenni a Rukkolára.

Csak azt nem értem még mindig, miért mondta @Chöpp, hogy hasonlítok Jonatánra?

4/5

(2013)

Az utóbbi időben ez volt az a könyv, ami leginkább lenyűgözött. Lenyűgözött, mert egy egyszerű történetet úgy mesél el, hogy egyik erkölcsi alapállásból a másikba estem, miközben úgy gondoltam, hogy nagyon határozott alapvetéseim vannak.

A történet maga nagyon egyszerű, ezerszer megírt történet, ezeregyedszer is ugyanaz központi cselekménnyel. Csakhogy: ami az egyik pillanatban tökéletesen egyértelműnek látszik, egyszer csak, egy másik nézőpontból hirtelen meghökkentőn nem lesz az. Talán egyedül Gyimka viselkedése konzekvens, de még őt sem tudtam egyértelműen utálni, ha meg is vetettem a viselkedését. Még szerethető is a figura, bizony ám!

Az osztály összefogása, majd az egyes gyerekek személyes motivációinak kibontakozása, változása hátborzongatón hiteles. Még a mellékalak tanárnő is él, megalapozott a viselkedése, a reakciói.

A főhős, Lenka és nagypapája mesterien formált alakok: úgy teljesen mindennapiak, hogy közben mégis váratlan érzelmi, tettbeli visszacsatolásokat adnak az eseményekre. S a visszacsatolásaik közben maguk is előrébb jutnak, többek lesznek.

Ha ezt a könyvet kölyökkoromban kötelezővé tették volna, hát bizony vastagon lett volna miről beszélgetnünk órán: annyi, de annyi szempont, kérdés merül fel olvasás közben, hogy több órányi elfoglaltságot adhat. Mert van itt szó az erkölcsről, az etikáról, a becsületről, az áldozatvállalásról, a helytállásról, a bátorságról, a megszégyenítésről, a megszégyenülésről, a megbocsátásról, annak határairól, az előítéletekről, a csordaszellemről, a változtatás bátorságáról és a megalkuvás szégyenéről, az érdekek képviseletéről és arról, van-e határa az érdekeim képviseletének, a boldogság önzéséről, a szeretet jogon és értelmen túli megnyilvánulásáról. S bizonyára sok mindent kihagytam a felsorolásból.

A végére érve nem tekintem pesszimista könyvnek, annak ellenére nem, hogy az utolsó előtti mondatot túl optimistának találom. Viszont még azt is enyhíti, hogy a gyerekekben „elkeseredett vágy” támadt a tisztaság, a nemesség és bátorság iránt; józan realizmus: el fognak úgyis csúszni. De megkapták a legtöbbet, amit megkapunk az életben: a lehetőséget a valós önismeretre és a változtatásra. A többi rajtuk/unk áll.

Egyvalami ütött csak szöget a fejembe: a könyv hátulján azt olvasom nagy betűkkel, hogy TIZENHÁROM ÉVEN FELÜLIEKNEK. A nevelt lányom tíz éves lesz idén. A barátom tizenhárom éves lánya simán még három évet hozzátehet a korához (ez ilyenkor még érdem, hamarosan tíz éveket tagadni). A nevelt lányom szinte csak képekkel telezsúfolt könyveket hajlandó olvasni, ha egyáltalán olvas. A barátom lánya meg éppen kint van Hanna Montanából, és valami fantasy-sorozatba esett bele fejjel. A Madárijesztő-t kézbe nem venné. Ő sem. Meg tán semelyik mai tizenéves sem. A könyv kiadásakor a szerkesztők mégis ezt a korosztályt lőtték be célközönségnek. (Én meg negyvenöt éves fejjel faltam.) Nagyon nagyot változott a világ, s úgy fest, nem a felszínesség elkerülése felé mozdultak el a dolgok. Tarok tőle, hogy ezt a könyvet egyáltalán nem olvasnák el a mai tízenesek. S ha igen, a lányok megoldanák a problémát egy Tudod ki vacakolna ilyes hülyeséggel! fonémával, a fiúk meg, gondolom, lángszóróval vagy zsebstukerrel. Félek, még az erkölcsi dilemmát sem értenék benne. A megbocsátást pedig egyenesen ökörségnek vélnék…

5/5

(2013)

Nem olvastam még Molnár Ferencet (le is hajtottam a fejem szégyenemben). Amit tudtam róla: zseniális színpadi szerző volt, hatalamas, nemzetközi sikerekkel (vö.: http://moly.hu/tagok/mohapapa/kihivasok ).

A kötet elején hatalmas volt a lelkesedésem Az ördög és a Liliom esetében. Aztán csökkent bennem az érdeklődés, majd ellankadtam. De az első kettő mindennképpen többször olvasandó, nézendő darab lesz számomra, már császkálok is a neten, hogy színpadi formában is magamévá tehessem (melyik rendezést legérdemesebb űznöm?).

Annyi lökést mindenképpen adott, hogy egyéb prózáira is nyitottá tett. Színpadi szerzőként pedig fejet hajtok előtte.

3,5

(2013)

Lukjanyenko rádöbbentett valamire: én vagyok az ideális olvasó! Nem minden szempontból, de abból bizonyosan, hogy hiába tetszett ennek a könyvnek az első része, hiába nem túl régen olvastam, nehézségekbe ütközött a részleteket felidéznem, pedig ez a kötete szerves folytatása az előzőnek. Azért vagyok ideális, mert ezek szerint bármikor a kezembe adhatják az általam olvasott, nekem tetsző könyveket, bármikor tudom újként olvasni! :-)

Akkor érdemben a jelen kötetről. Illetve először mégsem, csak egy apróságról, ami nekem nagyon jól esett: a könyv el van látva lábjegyzetekkel! Olyan régen láttam ilyet szépirodalmi műben! Utoljára ifjúsági regényekben, talán. Pedig hasznosak nagyon! Még az internet-korszakában is: nem kell megszakítani az olvasást! Nem tudom, hogy a szerző, a kiadó vagy a fordító szorgalma, de a magam részéről egyáltalán nem bánom, sőt díjazom ezt a fajta segítséget!

Akkor most érdemben: hát, nem tudom… 

Lukjanyenko most is Lukjanyenko volt, ami a sztori pörgős részét illeti, ötletgazdag, fantáziadús, mint eddig. Csak valahogy a valahonnan valahová hiányzott a történetből. Hiába pörögtek az események, hiába volt szegény Kirill sorsa akciódús, hiába a fantáziapörgette világok sora, a történet egésze voltaképpen egyáltalán nem hiányzott az első részhez, és ami nagyobb baj, voltaképpen nem is tett hozzá igazán semmit. 

Még szerencse, hogy az angyal és a robot összecsapása csak a végén történt meg, mert ha előbb történik meg, leteszem a könyvet. 

Kirill végső döntése pedig az addigiak hátterén ha nem is motiválatlan, de nem túl ésszerű, nem végrehajtható és nem nagyon hihető.

De van stílusa Lukjanyenkonak, ez kétségtelen! Nagyon az! Viszont az első kötetben is zseniálisak voltak a fejezeteket bevezető kis szösszenetek. Itt csak azok voltak azok. 

Mondjuk pozitívum még, hogy nagyon jókat mulattam az aktuális sztárok, hősök (Swárczi, Harry Potter stb.) irányába történt kiszólásokon, mindennapibbá tette Kirillt és a vele történteket: jó ellensúlyozása volt az ő szuperemberségének.

2/5

(2013)

Igazából nincsen feloldás. 

Nem tudjuk meg, miért olyan, amilyen, honnan jött, mi történt vele, miért lett beteg, hogyan lett jobban (bár erről egy kicsit), s voltaképpen, ki is ő, mi is ő? 

Csak annyit értünk meg, hogy Michael és Mina valamiért megszeretik őt. Bármennyire csavargó, szakadt, büdös, kiszáradt bőrű. olyan a lehellete, mint a ragadozó állatoké, és száraz labdacsokat büfög fel, ételeinek megemészthetetlen részeit… S azt is értjük, mondjuk ennek van oka, hogy ő is megszereti a két gyereket.

A történet voltaképpen érdekes, csak valahonnan nem jut valahová. Illetve mégis, hiszen a kicsi életben marad, Michael és Mina barátok lesznek, és mindent összevetve Michael is megőrzi az iskolai barátait.

De valahol miközben de, nem is a történés az igazán fontos, és nem is hihető (mert Skallig voltaképpen annyira visszataszító és undorító, hogy nem valószínű: lenne gyerek, aki nem elhányná magát tőle, hanem megszeretné), hanem a pasztellszínű érzelmek, mint például a Michaelben dobogó kettős szív, a sajátja és a kicsié, a meg-megjelenő átlátszó szárnyak, Skellig alakja, ahogy a kórházban táncol, kezében a kicsivel, anya legnagyobb döbbenetére, és még nagyobbra, hogy nem nyugtalan a szikár, szárnyas alak láttán, aki éjnek idején a szívműtött kicsit kiemeli a kórházi ágyából. 

Naturalista líra, ha van ilyen. Ha nincs, most lett.

Figyelemre méltó a könyv. Nem tudtam eldönteni, hogy besorolhatom valahová a Kis herceg és a Végtelen történet mellé, vagy olyasmi hatásos, borotvaélen táncoló blöff, mint pl. a Jonathan, a sirály. Azt tudom, hogy lesz még általam olvasva.

Szárnyak titka címmel is megjelent.

4/5

(2013)

Gárdonyi. 

Korcsmáros. 

Egri csillagok 

Rossz nem lehet. Nem is az. A könyvet viszonylag kisiskolásként, még mielőtt kötelező lett volna, elolvastam. S nagyon szerettem. (A Török Bálint szabadítási-kísérlet már akkor is kilógott a történetből. Meg most is.) 

Korcsmáros meg, ugye, „hivatásos” Rejtő-rajzolóként lopta be magát a szívembe. 
Nem tudom, most hány év után olvastam újra az adaptációt, de melengette szívemet (az a gép valahogy belém égett, amikor a Potrien-fejű Jumurdzsák nyakából Gábor pap letépte az amulettet, és a janicsár eltorzult arccal nyúl a pap felé). 

Az pedig különösen, hogy egy egri happ-partner egy A4-es méretű, színezett kiadást küldött nekem, áldassék a neve! :-)

Természetesen a képregény bír minden képregények örök átkával: a képpé-rövidítés egyszerűsítésével. De Korcsmáros és Cs. Horváth Tibor úgy oldották meg a rövidítést, hogy voltaképpen nem hiányzik semmi a történetből, pereg a cselekmény, visszajönnek a figurák és magyar dicsőség, világraszóló, csak senki meg nem köszönte, felszabadul Eger, és vele Európa.

5/5

(2013)

Egyszerűen nem megy, képtelen vagyok elolvasni… Luke Sywalker a Halálbolygó felrobbantása után rendet csinál a Mátyás téren. Rendben van, hogy nem kellene gigantománnak lennem, de valahogy a Végjáték és folytatása, meg az Ender árnyéka után maga a konfliktus nem annyira konfliktus. Achilles valahogy olyan mondvacsinált, semmiből jövő, szuperképességű figura (ha később megmagyarázódik valamikor, hogyan lesz egy utcagyerekből világformáló erő: mea culpa!) A könyv harmadáig jutottam, aztán olyat tettem, amit nem szoktam: előrelapoztam, sőt, még a Moly-os értékeléseket is elolvastam. Nem lettem egyiktől sem feldobva, kedvet sem gyűjtöttem a tovább olvasáshoz.

OSC stílusban, eseményekben, kavarásokban, stratégiában, taktikában hozza a szokásosat, azzal nincsen baj, nekem a történet egésze lett érdektelen.

2/5

(2013)

Harmadikos voltam alsóban, amikor Herbály Kopasz (ma Toma) kezében egy iskolai reggelinél megláttam: Kopasz egyik kezében kalács, a másikban könyv, s a padra tett kakaóból kortyolt néha. 

Szecskó Tamás rajzai fogtak meg, s hogy Kopasz milyen komoly, vasag könyvet olvas. Elkértem tőle, hogy belenézzek. Aztán elkértem tőle, hogy elolvassam. Tőlem Lóka (később Pipi, aki sajnos már nincsen közötünk) kérte el, tőle pedig már nem tudom, kicsoda. 
Semmit nem mondott Tolkien neve, a fantasy egyáltalán nem volt ismert szó, divat meg pláne nem.

De azonnal kedvenccé vált ez a meseregény. Mert annak olvastuk. S tudom, zúdulni fognak rám a kövek: nekem a Gyűrűk Ura már túl komolyan vette magát. Olvastam többször is, de nem lett olyan kedvenc, mint a A babó (soha nem szoktam meg miatta a hobbit nevet).

Mert A babó még meseregény volt, a műmesék minden szépségével, izgalmával és feloldásával.
(A Gyűrűk Ura-filmre ezért haragszom az orkok miatt: A babó-ban vannak manók meg törpök. A manók lettek később orkká, majd horror figurává a filmben. Nekem Tolkien meséi tündéresék, nem horror-fantasyk. Biztos velem van a baj. Meg azzal, hogy Tolkien-t én előszőr Szecskó Tamás rajzaival olvastam. S azok, amikor izgulni kell, még akkor is kedvesek.)

5/5

(2013)

Szeretem Sarlós Endre rajzait, festményeit. Amikor anno-anno a Füles-ben megjelentek a képregényei, nem ő volt a kedvenc rajzolóm, Korcsmáros, Zorád, Dargay beelőzték, de aztán idővel rákaptam az ő kifejezésformájának az ízére.

Gyönyörű ez a kötet! Rukkolán csaptam le rá. Autókáztam érte kicsit, de megérte, nagyon megérte! 

Mert nem csupán és bátran mondom, nem elsősorban képregény, hanem bárkinek való, szórakoztatva oktató, nemzeti önismeretre egyáltalán nem szájbarágósan oktató kiadvány, minőségi nyomdai munkával, kötéssel és mondom, elsősorban tartalommal. 

Sarlós, ahogyan az a könyvben megjelent lektori véleményből is kitűnik, részletesen utánanézett mind a szereplőknek, mind a történelmi eseményeknek, mind a hadászati történéseknek. Nincs a szereplői között egyetlen kitalált figura sem, s nincs olyan esemény, ami az ő kútfejéből pattant volna ki. De nincs fegyver sem, ami ne lenne korhű! 

S közben nem válik sem didaktikussá, sem patetikussá. Mestermunka.

Kedvcsinálónak egy „nevenincs” történelmi személyiség véleménye a könyvben leírt, megrajzolt eseményekről, csak, hogy értsük, miről is van szó: 

„Csodára volt szükség, hogy a Habsburg Birodalom fennmaradjon. Ez a csoda Szigetváron történt. meg. Itt dőlt el, hogy a kereszt uralkodik Európában, vagy az oszmán félhold. (Richelieu bíboros)”

S Európa háláját ezért már ismerjük… Ahogyan előtte, az 1200-as évek közepéről, illetve ’56-ból is.

A könyvvel egyetlen problémám van: most kénytelen vagyok ennek-annak utánanézni, mert kíváncsivá tett, és rámutatott a történelmi hiányosságaimra. Például: hogyan lehet, hogy egy heroikus, de elvesztett küzdelem mentette meg a kereszténységnek Európát?

5/5

(2013)

No, most akkor vajon hogyan értékeljem? Mert 

• ad 1.: bár vékonka könyvecske (szerelmetesfeleségtársam csak könyvjelzőnek hívja, olyan kis 107 oldalas), nem haladtam vele túl gyorsan, több nap kellett hozzá, 
• ad 2.: nem azért, mintha baj lenne vele, mert nincs, de egyáltalán nincsen, 
• ad 3.: hanem azért vagyok bajban, mert miközben egyáltalán semmi, de semmi köze nincsen hozzá, mégis Maupassant Gömböc-e járt a fejemben, pedig az azonosság végső soron kimerül a különféle társadalmi státuszok összezárásából, és az egy közös problémás figura kipécézéséből, 
• ad 4.: meg egy kicsit a mesélés stílusából is, de mondom, nincs plágium-érzet, csak nagyonjóirodalom-gyanú.

S hogy egy 1970-ben, Erdélyben megjelent könyv misztikus legyen, de úgy, hogy messzire elkerülje egy szimpla kísértethistória gyanúját is, és 107 oldalba bele tudja tenni a gyomorrontás legkisebb csikarása nélkül az egzisztencia legnagyobb kérdéseit, hát az hihetetlenül nem semmi! Mert a gyógyhelyen összegyűlt társaság tagjainak életmozaikjain villanásaiból feltoluló kérdésekre magamnak is választ kellett adnom. Legfőképpen, hogy lelőttem volna-e az őzet a nagykutyáknak, s hogy vannak-e földönkívüliek által befogott tengeralattjárók a Sargasso-tenger mélyén? 

Miközben a könyvecske nem sci-fi (jaj, nagyon nem), nem egzisztencialista szenvedés (hála az Égnek), hanem egy nagyon jól megírt kisregény, az erkölcsi döntésekről, tértől, időtől és politikától függetlenül.

De vajon létezik-e, s ha igen, kivel beszélget legközelebb a Barát? 
Mondanom sem kell, a könyv nem thriller, és végképp nem horror, semmi köze ezekhez!

Jó olvasást mindenkinek! Nekem is, mert én pedig keresek még Fodor Sándor könyveket!

4,5/5

(2013)

Méhes Györgyöt egészen alsós gyerekkoromban fedeztem fel magamnak, a Szikra Ferkó-val, ami máig a meseregény Csimboraszója a szótáramban. Aztán jöttek Méhes ifjúsági művei a családjáról (?): a Tatárok a tengeren, a Kilenc vesszőparipa, a Leleplezem a családomat, és a Micsoda társaság! Olyan nagyokat röhögtünk rajtuk Endrével (aki lett aztán Lójka, majd sokak számára ma csak Pipi), hogy csak na! 
Azt, hogy Méhes írt drámákat és felnőtt könyveket is, akkoriban nem tudtam, fogalmam sem volt róla. Erre csak később döbbentem rá.

Orbán János Dénes könyve egy Méhes-monográfia. Saját bevallása szerint úgy csöppent a megíírásába, ahogyan Pilátus a credoba, addig szinte nem is olvasott Méhest. Majd a feladat hatására az életmű háromnegyedet. (Nem írja, hogy melyik negyedet nem.) Értékelése elfogult, szerethető, bólogatni lehet rá. Úgy fest, ő is megszerette a szerzőt és írásait, s busong a méltatlan elfeledés ellen, amit szerinte esztétikai, irodalomkritikai okokkal nem annyira, sokkal inkább félreértéssel és előítéletekkel lehet indokolni. 

Rámutat Méhes írói tehetségére, komikus kedvére, de kiemeli a bátorságát is: tollával komolyan harcolt harcolt a nyolcvanas évek vége előtti rezsim ellen, és korát megelőzve, Huxley-val és Orwellel, avagy, hogy magyar példa is legyen, Szathmári Sánodrral egy időben írt egy komoly, méltatlanul feledett rendszerkritikus regényt, a Győzelmes Gábriel-t. Amiről manapség szintén nem hallani. 
Pedig…

4/5

(2013)