Méhes Györgyöt egészen alsós gyerekkoromban fedeztem fel magamnak, a Szikra Ferkó-val, ami máig a meseregény Csimboraszója a szótáramban. Aztán jöttek Méhes ifjúsági művei a családjáról (?): a Tatárok a tengeren, a Kilenc vesszőparipa, a Leleplezem a családomat, és a Micsoda társaság! Olyan nagyokat röhögtünk rajtuk Endrével (aki lett aztán Lójka, majd sokak számára ma csak Pipi), hogy csak na! 
Azt, hogy Méhes írt drámákat és felnőtt könyveket is, akkoriban nem tudtam, fogalmam sem volt róla. Erre csak később döbbentem rá.

Orbán János Dénes könyve egy Méhes-monográfia. Saját bevallása szerint úgy csöppent a megíírásába, ahogyan Pilátus a credoba, addig szinte nem is olvasott Méhest. Majd a feladat hatására az életmű háromnegyedet. (Nem írja, hogy melyik negyedet nem.) Értékelése elfogult, szerethető, bólogatni lehet rá. Úgy fest, ő is megszerette a szerzőt és írásait, s busong a méltatlan elfeledés ellen, amit szerinte esztétikai, irodalomkritikai okokkal nem annyira, sokkal inkább félreértéssel és előítéletekkel lehet indokolni. 

Rámutat Méhes írói tehetségére, komikus kedvére, de kiemeli a bátorságát is: tollával komolyan harcolt harcolt a nyolcvanas évek vége előtti rezsim ellen, és korát megelőzve, Huxley-val és Orwellel, avagy, hogy magyar példa is legyen, Szathmári Sánodrral egy időben írt egy komoly, méltatlanul feledett rendszerkritikus regényt, a Győzelmes Gábriel-t. Amiről manapség szintén nem hallani. 
Pedig…

4/5

(2013)