Moha olvasónaplója

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 13. – Töréspont

Lazázás, műbalhé, de azért Walking Dead

2019. október 12. - Mohácsi Zoltán

walkind_dead_13.jpgHa babonás lennénk, azt mondanám, ajjaj, hajajaj, a tizenharmadik kötetéhez érkezett nálam az Élőhalottak képregényformája. Mármint ajjaj, hogy a tizenharmadikhoz. Nem vagyok babonás, de kétségtelenül valóban ez a tizenharmadik rész. S hosszú bevezetés nélkül: valóban nem lett túl szerencsés. 

Mivel a tizenharmadik résznél tartok, a bevezető köröket, ahogy az előző rész értékelésében s írtam, immár egyáltalán nem rovom le. Sem a szerzőkről nem ejtek már szót, sem arról, hogy Ofi barátomtól „örököltem” a The Walking Dead kedvelését (bár ő a film felé elfogult, ami viszont nekem nem jött be annyira). Úgy gondolom, a blogomon igen könnyen visszakereshetők a vonatkozó értékelések. 

Viszont tény, hogy emiatt viszont nem lesz túl hosszú ez a bejegyzés, és nem lesz túl tartalmas sem. Azért nem, mert olyanról írok, ami nem túl tartalmas. Mondom ezt úgy, hogy kedvelem ezt a képregény-sorozatot, és amikor könyvtárba megyek, ha bent van a következő egy-két kötet, mindig magamhoz ragadom. Egyszerre nem sokat, maximum kettőt-hármat, de inkább csak kettőt, hogy be ne sokalljak. 

Ha nagyon rövid akarnék lenni, azt mondanám, nos, kellett egy következő rész, és lám, itt van, de valóban semmi más, mint egy soron következő következő rész. Ez nem fikázás, ténymegállapítás. Voltaképpen önmagában már az dicséret, hogy tizenkét rész után jött egy ilyen következő rész.

A történet előző kötete, ugyebár ott fejeződik be, hogy RIck-et és csapatát befogadta Douglas és az ő csapata a fizikailag, szociálisan viszonylag zárt kisvárosukba. A kezdeti, kölcsönös és teljesen jogos bizalmatlanság generál feszültségeket. Az előző kötet tehát a bizalmatlanságról szólt. Jó kis rész, elgondolkodtató. Olyan, amiért Ofi a figyelmembe ajánlotta a The Walking Dead-et. (Emlékeztető: „A zombik csak díszlet, egyáltalán nem az a lényeg, hanem a még élők egymáshoz való viszonya.” S valóban ezért tetszett meg a sorozat. Befolyásolható vagyok, az is lehet.) 

Nos, ez a kötet arról szól, hogy az idegenek, a zárt város lakói, már nem annyira idegenek. Rick és az övéi rohamléptekkel illeszkednek befelé. Ami összetartozik, összekerül, tartja a bölcsesség, s lám! Ki-ki a magáéval, ki-ki a magáét. A két vezér, Rick és Douglas is kacsingat egymás felé (nem ám úgy!), méregetik, mérlegelik a másikat. Rick javaslatai annyira kézenfekvők, annyira gyakorlatiak, hogy Douglas fejet hajt, és megteszi Rick-et egyfajta csendőrkapitánynak. Rick elámul, hogy Douglas milyen alapvető védelmi szempontokat hagyott tökéletesen figyelmen kívül.

Viszont Rick egy ponton, egy családját bántalmazó férj esetében túllépi a hatáskörét, és bizony, még Michon (tudod, a félvér, szexi, szamurájkardos csajszi) is szembefordul vele. 

walking_dead_13_kep.jpg

Ez volt az az epizód, ami nekem egy kicsit csinált volt. Pontosan nem tudom megmagyarázni, miért, de valahogy nem illeszkedett szervesen az egészbe. Rick majdnem önkívületi intézkedése, a többiek reakciói szükségesek a folytatáshoz, de a jelenet mégsem áll valahogy a saját lábán. Ahogyan Michon reakciója sem. A beleélésem meg is szűnt itt, bár persze olvastam tovább. S bár a jelenet rettentő labilis, a későbbiekhez valóban szükséges, hiszen ez vezet el odáig, hogy bizonyos dolgok felszínre kerülnek, és változásért üvöltöznek. 

Van még ebben az epizódban egy jelenet, ami szintén kurta-furcsa. Jól indul, csak aztán slutty, és vége is, igaz, jócskán mosolyfakasztón, valahogy úgy, mint amikor Piszkos Fred, a kapitány elején Fülig Jimmy partra szállván a Honolulu Star-ról, egy laza balossal nagy ívben a fagylaltoskocsiba küldi a drabáldarab maláj erőművészt, aki megvetően tekintve lefelé számos nézőseregletére feszegeti tekintélyes átmérőjű izmait. Itt, a 13. részben az idegenek, jöttek, láttak, elhunytak, mi meg feleslegesen izgultunk egy csöppet a mieinkért. A jól előkészített jelenet balsorsosai bizony annyira gonoszak, hogy még a sajátjaikat is feláldozzák, ha az érdek úgyan kívánja. Epizódszereplők, akiket már akkor megunt a szerző, amikor kitalálta őket. Annyit azért üzen a nyúlfarknyi történetük, hogy zombivilágban óvakodjunk a tele arccal a Pragmatizmus oltára felé fordulóktól, mert azt megafrankón meg fogjuk szívni, ha mi válunk eszközzé a cél eléréséhez. A Nagyon Gonosz Új Szereplők simán kilökik az utcára, a zombicsávók közé az egyik társukat, hogy amíg cafatokra szedik, addig ők le tudjanak lépni. És most mondd meg, ezek indulnak aztán Rickék felé. Para, ahogy manapság mondani kell. 

Hm... Ahogy most belegondolok... Egy nap híján egy hete történt valami apróság, én és szerelmesfeleségtársam voltunk a főszereplők, meg egy nagyon közeli ismerősünk. Nem voltak zombik, vagy pszichopata tömeggyilkos sem (bár a jelenet maga arra utalt, hogy a nagyon közeli ismerős jó eséllyel bizony pszichopata; tessen utánanézni, mi is az, és ne azonnal Hannibal Lester felé kacsingatni!), az egész kis jelenet pusztán arról szólt, hogyan lehet átélni a mindennapokban a felénk irányuló szeretet és az empátia tökéletes hiányát, hogyan írhat felül mindent a pillanatnyi érdek, és mire képes a cinizmus, ha tudja, hogy eszköztelenek vagyunk. S nem az életünkről volt szó, nem is a testi épségünkről. De belepillanthattam abba, hogy éles helyzetben mire számíthatnánk ettől az embertől, ha egy ilyen mindennapi, piti, vacak kis helyzetben a saját pillanatnyi kényelme sokkal fontosabb volt számára, mint a mi pillanatnyi nyomorunk, amit a saját kényelmének némi feláldozásával simán meg tudott volna szüntetni (vagy előtte jobb időszervezéssel, előregondolással meg tudott volna előzni). 

Abban tehát igaza van Ricknek, amit a jelen kötetben egy temetési beszédben mond: 

Pete szerető férj és apa volt, aki megbocsáthatatlan dolgokat követett el. De kik vagyunk mi, hogy elítéljük ezért? Főleg én. Ez volt a valódi Pete? Vagy a körülmények tették ilyenné? Tényleg Pete volt Regina gyilkosa vagy már átváltozott valami mássá? Pont úgy, mintha meghalt és visszatért volna? Emlékezzünk arra, aki volt, és ne arra, aki... [fegyverdörgés szakítja félbe a beszédét]
(121. o.)

És az a helyzet, hogy nagyjából ennyi ez a tizenharmadik rész. 

 

Books & Stuff, Székesfehérvár, 2017, 136 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158040785 · Fordította: Juhász Viktor 
3,5/5
(2019)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr7615217866

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.