Moha olvasónaplója

Richard Kirkman – Charlie Adlard – Stefano Gaudino: Élőhalottak 19., 20., 21.

Hadak útján – Nyílt háború 1-2.

2019. december 18. - Mohácsi Zoltán

walking_dead_19.jpgwalkind_dead_20_1.jpgwalkind_dead_21.jpg

Világéletemben pacifista voltam. Soha nem ütöttem meg komolyan senkit, soha nem verekedtem élesben, a legkomolyabb erőpróbám kiskamasz koromban az erőfitogtató birkózás volt a Harrer Pál utcai gyerekrendelő mögötti kis füves téren. Jó, lefogtam egyszer apámat, amikor majdnem kést mártott az egyébként nem szeretett nevelőanyámba, és a seregben (nem tudom, miért nekem szóltak: „Moha, gyere, a Kisbalogh öli a Fodrászt!”) megmentettem egyszer a Fodrász életét: Kisbalogh éppen belé szúrta volna bicskáját, én meg egy pillanatra lefogtam, ami elég volt ahhoz, hogy a Fodrász elfusson, a következő pillanatban meg a torkomnál volt Kisbalogh kése. Alig tudtam kinyögni: „Bazmeg, ha leszúrsz, ki a faszom ad neked kávét holnap reggel?” Én voltam a tisztipincér, és reggelente a legénységnek is főztünk kávét. A legjobb mondat volt. Aznap este egy szál gitárral és két kanállal játszott cigányzenére rúgtunk be Kisbalogh vodkájától. De mondom, soha nem verekedtem igazán. Nem is kerültem olyan helyzetbe, hogy kelljen.

Egyszer elvi vitába kavarodtunk szerelmetesfeleségtársammal (SZFT). Ő felvetett egy fiktív helyzetet, mit tennénk, ha hazaérve vérfürdő van a lakásban, a hazatérőn kívül mindenki vérbe fagyva heverne itt-ott? A gyilkos meg ott van még a lakásban. Nekünk meg eleve adott valami fegyver. A vitát SZFT nyerte meg. Ma már nem is vitáznék vele, olyan egyértelmű lenne a reakcióm. És érthetetlen, hogy akkor, amikor a fikció felmerült, vitáztam. De ma is pacifistának, békekeresőnek tartom magamat. Néha túlteng bennem az empátia, de már tudom, hogy ez nem feltétlenül dicséretes.

Nyilván nem éltem még egy disztópikus világban, ahol zombik vadásznak rám, vacsorának képzelve, és élők lesik, mim van, amit bármi áron elvehetnének tőlem. Valószínűleg gyors lenne az erkölcsi elveim alakulása. Vagy még gyorsabban meghalnék, ha nem.

***

Akkor most benne vagyunk a sűrűjében! Ugyebár. Itt a háború közvetlen bevezetése, majd maga a háború és a háború vége. Mivel ahogy az előző résznél már utaltam rá, ez a cselekmény-egység egyetlen nagyobb egységet alkot, nem látom értelmét, hogy darabonként értékeljem a köteteket. A cselekményt tulajdonképpen vezető és uraló Negan-ról hosszabban írtam a 18. résznél. Zseniálisan megalkotott figura.

Érdekesség, hogy a 20. rész borítóján a szerzők között felbukkan egy új név: Stefano Gaudino. Gaudino, ahogy nézegettem, ki is ő, velünk marad a történet folytatásaiban. Nem tudom, mennyire a felbukkanásának köszönhető, de a 20. rész dinamikája valahogy megváltozott az előzőekhez képest: feszesebbé, filmszerűbbé vált a cselekmény, többször van helyszín és cselekményváltás. Igaz, a szereplők és a helyszínek is megszaporodtak.

EMLÉKEZTETŐ

Azért, hogy képben maradjunk, tekintsünk icipicit vissza. Rick és csapata rábukkan egy nagyobb, békés, termelő közösségre, Hilltop-ra. Rick már az együttműködést tervezi, de kiderül, máködhet, de semmiképpen nem lesz zökkenőmentes. Nem Hilltop-on múlik a dolog, hanem a Hilltop-ot is sakkban tartó Megváltókon és főleg pszichopata vezetőjükön, Negan-on. Rick látszólag belemegy az egyezségbe Negan-nal, de a háttérben, úgy, hogy még a övéi közül is csak nagyon kevesen tudnak róla, máris az ellenállás, a Negan-nal való végleges leszámolást szervezi. Kiderül, Rick-éken, Hilltop-on és a Megváltókon kívül van még egy közösség a közelben: Ezékiel király társasága. Ezékiel sajátos figura, egy rasztahajú néger fazon, aki élő tigrist tart. (A 19. kötet borítóján a jobbra álló figura.) Ezékiel azonnal rááll, hogy egyesüljön Rick-ékkel és Hilltop-al a Megváltók ellen. A 19. részben bontakozik ki az összefogás ereje, és tör ki a voltaképpeni komoly konfliktus. Ennyit az előzményekről.

A HÁBORÚ KÖZVETLEN ELŐZMÉNYE

Több kötet értékelésében írtam, hogy egy-egy rész egy-egy adott erkölcsi kérdésről is szólt az élők és a holtak kaszabolásán túl. A Negan-affér kezdetével a történet teljesen átment akcióba, az erkölcsi kérdések parkolópályára kerültek. Ebben a történet-folyamban máshová kerülnek a súlypontok. Az eseményeket egyfelől teljesen leuralja Negan pompásan kitalált és vezetett alakja. Nagyon lelkes vagyok a megteremtett alakkal kapcsolatban, nem tgadom. Úgy sátáni alak, hogy közben teljesen megérthető ember marad, voltaképpen teljesen helyes célokkal, és piszokul nem érthető, hátborzongató, ám felettébb eredményes és meglepő módon átgondolt módszerekkel.

A 19. rész bemutatja a háború közvetlen előzményét. Negan és az emberi meglátogatják Rick települését. Korábban jönnek, mint ígérték, Rick még begyűjtő körúton va, és nem mellesleg a háborút szervezi. Amíg Negan és az emberei várják, hogy visszaérkezzen, Negan-t megkörnyékezi a városka előző vezetőjének a fia, Spencer. Aki nem nagyon nem ért egyet Rick módszereivel, terveivel. Ezért is kerülgeti Negan-t. Felajánlja neki, hogy ha Negan eltávolítja Rick-et, akkor ő, Spencer nagyon együttműködő vezetője lesz a közösségnek.

– Ha ennyire át akarod venni a hatalmat, miért nem nyírod ki Rick-et te? Megmondjam? Mert nincs elég vér a pucádban!

– mondja Negan, majd egy laza mozdulattal kibelezi Spencert.

– Ó, kellemetlen! Tévedtem. Van itt vér bőven. Fröcsög mindenfelé. Hogyan tévedhettem ekkorát?

– kérdezi vérfröcskös arccal, enyhe mosollyal, tágra nyílt szemmel. Ebben a jelenetben benne van minden. Ahogy abban is, hogy egszerűen nem érti, Rick miért van felháborodva, miért nem hálás neki Spencer kibelezése miatt, hiszen csak egy árulót végzett ki.

A nyílt konfliktus akkor robban ki, amikor Negan-ék elindulnak a teherautójukkal hazafelé, és Andrea, Rick mesterlövésze és szerelme kilövi a sofőrt. Rick a még félig nyitott kapun négy emberével a teherautó felé rohan, hogy rövidre zárja a Negan-konfliktust. Azonban mint kiderül ismét elszámította magát és alábecsülte az ellenfelet. Negan mesterlövészei egyszerűen kilövik a kezükből a fegyvert.

– Hogy lehetsz ennyire kurvára ostoba? Te vagy itt a góré, valamit csak tudnod kéne? Tényleg azt hitted, nincsen fegyverünk, mert egyet sem láttál? Még mindig puskával ölitek a halottakat? Mi a fasz bajotok van nektek? A lőfegyvert a sokkal veszélyesebb, de kevésbé gyakori élőkre tartogatjuk, akik gondolkodnak.

– mondja Negan Rick-nek az eldurvult helyzetben. Nem akarok mindent elmondani, nehogy már utálva legyek, van itt esemény rendesen. A lényeg, hogy Rick és négy társa megússza Negan közvetlen, helyi bosszúját, a Jézus becenvű hilltop-i fószer és Ezékiel jó tempóérzékkel érkezik. Az utóbbi a tigrissel. Ezékiel hagyja elmenekülni Negant, mert tisztán látja, hogy az adott szituációban jobb, ha menekülnek mint ha felismerik, hogy még mindig túlerőben vannak.

Negan összehívja az embereit és beszédet tart nekik. Hatalmas poén a szövege és az azt követő reakciók látványa.

walking_dead_19_1.jpg

A HÁBORÚ

A Rick vezette háború az összefogásról szól. Arról, hogy a megosztottság alávetettséget eredményez. Arról, hogy tervezni kell, a másik fejével kell gondolkodni. Közhelyek, persze, hogy azok. Ahogy az is, amit a Jézus becenevű fickó megfogalmaz Ricknek.

– Szerinted röhögnek rajtunk?
– A Megváltók? Ha igen, teljesen hülyék.
– Nem ők. – Élőhalottak támolyognak a háttérben. – Ha tudnának röhögni, szerintem most megszakadnának. Mindenhol ott vannak. Minden sarok mögött ők lesnek ránk, hogy megöljenek és felzabáljanak. Erre mit teszünk mi? Egymást gyilkoljuk. Megkönnyítjük a dolgukat.

Írtam már, ez is közhely: vajon milyen lenne az élet, ha nem egymás ellen játszanánk, hanem mindegyikünk azt keresné, azt cselekedné, ami a másiknak is jó? Ha nem csupán a pillanatnyi önérdekünk focizna, ha nem csupán a saját érdekeink, kényelmünk számítana? Ha nem gyűjtögetnénk olyan szorgosan szorgosan a személyes sérelmeinket mint méhecske a virágport? Ha nem ragaszkodnánk az akár valós, akár vélt igazságunkhoz? Ha lényeges lenne, mit érez a másik, ha nem játszmákban élnénk, ha összefognánk, hogy ne csupán nekünk legyen jó, hanem mindenkinek, aki körülöttünk él? Ha lenne bennünk bátorság az őszinte bocsánatkérésre és főleg a változtatásra, az újrakezdésre és a lehetőség megadására?

Még ekkor is lenne elég tere a félreértéseknek, a rossz megfogalmazások miatti feszültségnek. Ám micsoda világ lenne, ha tudnánk, hogy a másik, bár hibázhat, nem ellenünk dolgozik, nem a kárunkat, hanem a javunkat akarja! Micsoda világ: Isten országa. Ha nem egymást gyilkolnánk, ha nem azt segítenénk elő, hogy a minden sarok mögött minket figyelő démonaink felzabálhassanak azáltal, hogy felzabáljuk egymás idejét, energiáját, idegeit, nyugalmát, kényelmét, békességét, életét. Röhögnek, hogy gyűlik az ölési vágyunk (ahogy Gyökössy Endre írta: gyűl-ölet, gyűlik az ölni vágyás), az elvevéssel vagyunk elfoglalva az adás helyett, az önzéssel a szeretet helyett. Ah, csak merengek, álmodozom, és egyre a Deákné vászna jár az eszemben...

Rick-ék terve jó. Ám már a háború első felében (a 20. részben) nagy veszteségeik vannak. A részletekbe nem is megyek bele: a háború egy véres ötletkavalkád, oda-vissza, borzalmasabb és még borzalmasabb részletekkel, sok halállal. Miközben a történetbeli Jézus szavaitól nem tudunk szabadulni: elkerülhetetlen a Negan-nal való leszámolás, de miért, miért kell az élőknek az élőket halottá tennie? Miért kell az élőknek a halált elősegíteni, ahelyett, hogy minden erejükkel az élet megmentésén fáradozhatnának?

A HÁBORÚ VÉGE

Viszonylag sokat vártam, hogy a könyvtárban felbukkanjon a sorozat 21., a nyílt háború befejezését tartalmazó kötet. Mivel sokat vártam rá, és minél többet vártam rá, annál nagyobb lett bennem a várakozás. Ahogy az lenni szokott. Felfokozódott ennek a kötetnek az értéke. S a felfokozódás következtében lett viszonylag nagy a csalódásom is. 

walkind_dead_21_kep.jpg

A 21. kötettel véget ér a háború. Vannak rendesen áldozatok, cselek, csavarok. Lehet izgulni ezért is, meg azért is (persze leginkább Rrick-ért), van benne adok-kapok rendesen. A csata végső kimenetele, ismerve az eddigi történetet, egyáltalán nem volt kétségtelen, bármi megtörténhetett volna. Miközben persze az ember gyereke reménykedik, hogy ha az életben jobbára nem is, legalább itt, a történetben nem hiába drukkolunk. 

S nem is tudom... A befejezés, ha akarom, szép. Ha akarom polkorrekt. Ha akarom elgondolkodtató. Ha akarom, baromság. Vagyis nem rossz. Ráadásul úgy zár le valamit, hogy nyitva hagy mindent. A magam részéről azt hittem, a Rick-es történetfolyam itt teljesen véget ér, de lám, esélyes, hogy mégsem.

Viszont bevallom, nem tudom, mennyire érdekel a folytatás? Ahogy többször mondtam már, a végtelen, rétestészta sorozatokat nem szeretem, mert a többszöri álkonfliktusokon keresztül a vége úgyis mindig a kifulladás. Na, jó, persze azért, ha már ott volt a könyvtárban, leemeltem a polcról a 22. és a 23. részt, és mindkettő jött velem haza. 

A hosszú felvezetés után bizony olyan kis laposkás lett ennek a Negan-háborúnak a vége. De hát voltaképpen az életben a legtöbb történet valami banális semmiséggel ér véget, az élet, a sors, a jó Isten ritkán szereti a drámai megoldásokat. Persze, van ilyen, de a legtöbb esetben mégsem így történik. Azám, csakhogy az egész Élőhalottak-sorozat egy drámai ötlettel, drámai felvezetéssel kezdődik. Majd ugyanígy folytatódik. S végig drámai megoldásokkal él. Éppen ezért valami drámaibb befejésre vágyott a kicsi figyelmem. Itt volt ez a Negan-konfliktus, sok köteten át, s valami olyan kis banális lett a megoldás, hogy csak úgy lestem. 

Ezzel együtt a befejezés kérdése, amely gyakorlatilag a halálbüntetés feletti gyakorlati töprengés, persze jócskán felvett gondolkodni valót. Ahogyan az is, hogy az olaszliszkai tanár-lincselés főkolomposát, nem sokkal azután, hogy kiengedték a börtönből, ismét kőrözés alá helyezték. Vagy ami a héten történt: a gyermekei anyját kalapáccsal verő barmot szintén kiengedték, ő meg hamarjában nem tudva mit kezdeni a feszültségeivel, két gyerekét megfojtotta, majd magával is végzett. A mai, divatos felfogás szerint mindez annak a bizonyítéka, hogy a börtön nem segít az elítélteken, csak még nagyobb gazemberi tudással, és még nagyobb feszültségekkel jönnek ki onnan az emberek. Vagyis a börtön csak generálja a későbbi problémákat, nem pedig a megoldást jelenti. Ez az utóbbi mondat viszont megint elgondolkodtat a történet befejezése felett. 

Ami nekem legalább annyira indokolatlan és kérdéses lett, annyira gyakorlatiatlan, ésszerűtlen, életszerűtlen és hiteltelen mint például a Beszélnünk kell Kevinről című könyv utolsó pár oldala. 

Én meg most afelett töprengek, hogy mennyire hergeltem bele magam abba, hogy kiszerettem a sorozatból. Vagy sem. 

4/5

(2019)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr1815321474

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.