Nagyon lelkes voltam Simak előzőleg olvasott, A város című könyvét illetőn. Rögtön és azonnal a kedvenceim között landolt. Az a helyzet, hogy ezt a Ha megáll az időt előtte olvastam, tán két könyvvel.
Ez is ott várakozott türelmesen a figyelmemre a polcon hosszú évek óta. Mindig elsodorta valami, holott többször volt már a kezemben. Aztán egy este benne maradt. Túljutottam a kritikus első pár oldalon, és azt mondtam magamnak, hogy nocsak!
S a könyv tetszési indexe mindvégig liftezett a tudatomban: fel, s alá, fel, s alá... Kedvet azt csinált A városhoz, meg ahhoz, hogy beszerezzem a harmadik, magyarul kiadott könyvét, Az emberfarkas-elvet. (Meg is rendeltem, na, mire várjak?)
De ha jól figyelsz, azt írtam, hogy lelkes voltam A várossal kapcsolatban. Mondom, A várossal kapcsolatban.
A könyv azzal a jelenettel kezdődik, amit a fülszövege is citál. Földi ember valahol van, találkozik egy lénnyel, aki megszólítja őt.
Négy méter magas volt és rózsaszín, izgatóan rózsaszín. És a lény figyelte őt. Aztán megszólalt.
– Helló, haver. Megosztom veled a tudatomat.
Ki ne akarná ezek után elolvasni ezt a könyvet, most mondd? Jó, én is húztam évekig... De most ne erről beszéljünk!
A KÖNYV, MINT KÖNYV
Beszéljünk pár szót például a könyv borítójáról. Ami nem ér meg egy fél misét sem... Azért nem, mert rohadtul semmi köze a könyvhöz. A rajta levő lény nem rózsaszín és nem négy méter magas. A könyvben levő lény nem sárkány és nem bármisaurus. A könyvben nincsenek űrhajók.
És igaz, hogy Simak Hugo- és Nebula-díjas szerző, csakhogy egyiket sem erre a könyvre kapta, ahogyan az a hátsó borítón olvasható. Erre a könyvére konkrétan semmiféle díjat nem kapott.
Minden más stimmol, pajtikáim.
Méretre egyébként rendben van a dolog. A felhasznált papír vastag újrapapír, nincs is azzal baj, óvjuk a Földet, had ne zaklatódjék Greta Thunberg se (tényleg, hogy eltűnt a kis hölgy manapságosság!).
A tördelésére jellemző, a rendszerváltás utáni könyvkiadás termékeinek a sokaságára: a tipográfia szabályai, a harmonikus olvasási élmény messze nem volt szempont a tördelő számára. De hát bocsássunk meg nekik, legalább egy csomó minden megjelent, ha nem is méltó köntösben, külsővel. Hála Istennek azóta komolyodtak a kiadók és elfeledték azt az akkoriban nagyon divatos marhaságot, hogy talp nélküli (groteszk; ami olyasféle, mint ez a szöveg, amit most olvasol) betűvel szedték a sorkizárt, folyamatos törzsszöveget. Szerencsére a könyv belső tükre nem túl nagy, sem a választott betűméret nem kicsi, ezért végülis nem fárasztó az olvasás. (A másik betűtípus fajta az antikva, ami így néz ki. Ha megfigyeled, a fő különbség, hogy az antikva betűknek talpa van, ezáltal könnyebben olvashatók folyószövegben.)
Minderről nem Clifford D. Simak tehet.
AMIRŐL SZÓ VAN
Az emberek belátták, hogy nem kompatibilisek az űrrel, az emberi szervezet nem alkalmas az űrutazásra, ezért felhagytak az űrhajók építésével, s azzal, hogy valamilyen eszközzel hagyják el a Földet. De arról nem mondtak le, hogy elhagyják a Földet. Az elméjükkel, gondolati úton teszik ezt meg.
Vagyis parapszichológiával. Nesze neked!
Shepherd Blaine olyan űrutazó, aki űrhajó nélkül űrutazik. Így találkozik a fenti, négy méter magas, rózsaszínű lénnyel. Aki akarva, nem akarva de részben Blaine-nel jön, mert kicsivel azután, hogy összeagyalnak, Blaine-t visszarántják a Földre. S így jön vele részben a Rózsaszín Négyméteres Izé (továbbiakban RNI) tudatának egy része is, Blaine agyába ragadva. Hát nem isteni ötlet? Civilizációk, amikor találkoznak!
Természetesen van, aki, illetve ami összefogja ezeket az űrbeli gondolatutazásokat. A céget Fishhook-nak hívják. A Fishhook egykor áldás volt, de monopóliummá válva átkává lett az emberiségnek. Egykor a Fishhook felkarolta, kezelte a parapszichológiai képességeket (Blaine is ezért tud helyet változtatni az űrben), de a paraképességek összes privilégiumát begyűjtötte és önmagát tette meg kizárólagos birtokosukká. S mindazok a különleges képességekkel rendelkező emberek, akiknek a képességeire nem volt szükség, páriák lettek a normálisok között. Két részre szakadt az emberiség. Illetve háromra.
- Egyrészt a normális emberekre, amilyen te is, amilyen én is vagyok,
- a Fishhook által alkalmazott, irányított, felügyelt paraképességűekre és
- a páriává lett parnyákokra, akik ellen akkorára duzzadt az unszimpátia a másságuk, a különleges képességeik miatt, hogy kimenekültek a városokból, és majdnem állati sorban, a természetben tengetik az életüket.
Megfejelve azzal, hogy a harmadik csoportra igen komoly szüksége lenne az emberiségnek. De hiába, ha egyszer általuk utálva vannak. A Fishhook által meg ignorálva. Idáig jó a felvetés! A cselekmény, legalábbis főbb vonalaiban pedig innentől adja magát...
Idáig jó a buli!! Aztán innentől annyira nem.
A PARNYÁKOK A VALÓ VILÁGBAN
Ez teológiai kérdés is. Ne húzd a szádat, érdekeset fogok mondani!
A nem a mainstream eszközökkel, képességekkel rendelkező embereket a tudományos megközelítés manapság ignorálja. Nem vesz róluk tudomást. Megkérdőjelezi a képességeik valós létezését. Okkal, ok nélkül. Aztán van, amikor enyhíti az elzárkózását, mint például egyes keleti gyógymódokkal kapcsolatban.
Az óvatosság indokolt. Mert van, ami működik, van, ami nem, van, ami igaz, és van ami kóklerság. Van, aki tudja, hogy kókler, és van, aki komolyan veszi, amit csinál, de kókler. Szerintem te is tudnál olyan neveket mondani, ami a parapszichológiát, a spiritualitást minimum nevetségessé teszi.
S amikor működik valami, az sem garancia arra, hogy feltétlenül örülni kell a működésének.
Két ismerősöm is csuda mélyen belemerült a titkos tanításokba, gyakorlatokba. Az egyiktől valamiért távol kell tartanom magamat. Belső indíttatásból. Nem jó szó, hogy iszony van bennem, de van valami, ami kötelezővé teszi a három lépés távot. A másik személyt nagyon kedvelem, csak akkor húzodom odébb, amikor nagyon belelendül, és nagyon bele tud lendülni. De akkor is kedvelem.
Egy alkalommal megtisztította a lakásunkat. Felejtsd el a súrolószert, porszívót, hípót, padlófelmosót! Gyertyát gyújtott az egykori konyhánkban, volt a kezében valami triangulum-szerű valami, és beszélgetett valakivel, aki nem volt ott. Volt az egészben valami halálosan komikus, és karszőr-állítón hátborzongató.
Egyébként a megtisztítás sikerült: igen rövid időn belül tőlünk tisztult meg a lakás, az önkormi kivágott bennünket onnan. (Nem voltunk ártatlanok, de az eljárásuk is több mint érdekes volt. Mi is így láttuk, de mondta jogász és mondta egykori önkoris vezető is, hogy ezt így nem tehették volna meg.)
De van olyan ismerős, aki talált kontaktot a meghalt gyermekéhez. A kontakt kapcsolatba is lépett a gyermekkel, és az olyan dolgokat mondott neki, amiket a kontakt magától nem tudhatott, mert az anya valóban csak a gyermekével kommunikált róla. Vagy vele se. Anyai részről a kapcsolatfelvételnek nem volt más oka, csak annyi, szeretett volna megnyugodni, hogy a fia jó helyen van. (Én mondjuk voltam olyan kis genya, hogy még a kapcsolatfelvétel előtt megkérdeztem tőle, rendben, mi van, ha megtudja, hogy a fiának most nem jó. Ha rossz helyre került.
Egyébként, és erről valahol írtam már, elég hosszan, a Biblia tiltott dolognak mondja a halottakkal való kommunikációt. Főleg, mert azt is elmondja, a halottak már nem kommunikálnak, semmi részük nincsen abban, ami élet. Halottak. Nincsen tudatuk, nem tudnak beszélni, nem tudnak gondolkodni. Főleg azért, mert egy idő után fizikailag sincsen mivel. Nincs részük semmiben, ami ennek a világnak a része.
Az ember a test, a lélek és a szellem egysége. Amiben élet van. Bármelyik hiányzik, nincsen ember. Mondja a Biblia.
Ha egy halott kommunikál, akkor aki kommunikál az nem az, aki élő volt, és holttá lett. Valami, valaki más. „Rettegj, félj és borzadj...!”
Oldjuk egy kicsit a feszültséget derűsebb témával. Legalábbis nem nyomasztóval. De maradjunk még a Bibliánál, s menjünk vissza a Teremtés Könyvéhez. Ádámhoz és Évához. Figyelj csak!
Ültetett az ÚRisten egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált. Sarjasztott az ÚRisten a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját. Édenből pedig folyó jött ki a kert megöntözésére, amely onnan szétágazott, és négy ágra szakadt. Egyiknek Písón a neve. Ez megkerüli Havílá egész földjét, ahol arany van. Ennek a földnek az aranya jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő. A második folyónak Gíhón a neve. Ez megkerüli Kús egész földjét. A harmadik folyónak Hiddekel a neve. Ez Assúr keleti részén folyik. A negyedik folyó pedig az Eufrátesz. És fogta az ÚRisten az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze.
(1Móz 2:8–15)
Az ebből fakadó alább taglalt gondolatmenet, amelyet ugyan nem egyedül ötlöttem ki, a szöveg félreolvasásából fakad.. Ahogyan erre egy Gigabrusch nevű felhasználó felhívta a figyelmemet.
A téves következtetés anno az volt, hogy a kert, amit Ádámnak és Évának őriznie és művelnie kell nem más mint a mai Irak, vagyis az egykori Mezopotámia. S bár a következtetés nem állja meg a helyét, itt hagyom, mert ami belóle fakad, érdekes feltételezés lehet a paradolgokkal kapcsolatban.
Érdemes elolvasnod a képhez tartozó cikket is, nem hosszú
Nem tudom, ástál-e, gyomláltál-e már valaha? Tőzsgyökeres pesti gyerek vagyok, soha sehol nem volt kertünk. De rokonoknak volt. Például exapósoméknak Zircen. Egyszer felástam nekik a kertjük negyedét. Az egész úgy százötven négyzetméter lehetett. Utána egy napig nem éltem, elmúltak az izmaim, lerohadt a derekam.
Erre a Biblia azt írja, Isten az mondja az első párnak: „Eridjetek, ássátok fel Mezopotámiát, gyomláljatok egy kicsit, metszetek, oltogassatok, szedjétek le a gyümölcsöt, aztán még boldogok is legyetek ám, ez a kutya kötelességetek!”
Tényleg minden blaszfémia nélkül: ha a főnököd valami hasonló utasítást adna neked („Eriggy, ásd már fel ne is Mezopotámiát, de Óbudát!”), mit mondanál neki? Aham, szerintem én is azt. De Ádám és Éva nem mondott ilyet, pedig ők színről-szinre látták Istent, szemtől-szembe beszéltek vele. Mondhatták volna, hogy:
– Izé, urunk, kicsit elméretezted a feladatot, túlságosan marha nagy a munka! Nehogy már ketten egy ilyen bazi területet túrkáljunk! Nézd, mi az Édenben lakunk, nem rabszolgának teremtettél bennünket, ugyebár!
Nem mondtak ilyet. Arról nem beszélve, hogy az emberre csak a bűnbeesés után hull az átok, hogy a mindennapi kenyeréhez a verejtéke árán jusson hozzá.
Figyelsz? Ott van Mezopotámia, amit művelnie és őriznie kell, de ehhez egy csepp verejtékének sem kell hullania. Vagyis egyáltalán nem fáradságos egy ekkora terület művelése.
Hökk! Az meg hogyan lehet?
Placi barátommal beszélgettünk réges-régen erről. Arra jutottunk, hogy nyilván egészen más fizikai és mentális képességekkel bírt az első pár. Egészen vad dolgok jutottak az eszünkbe: mittomén, gondolatokkal irányították az ásót, vagy nem is kellett az ásó, csak rágondoltak, és forgott kifelé a föld, repkedtek a dugványok a megfelelő helyre... Érted? Milyen király lenne már így dolgozni nap mint nap! Volt olyan munkahelyem, ahol napi szinten másfél-két tonnát is meg kellett mozgatni per fő mindennap. Puszta kézzel!
Mondjuk akkoriban jobban is néztem ki, nyávog is Szerelmetesfeleségtársam: „Összementél, Morzsám, eltűnt a karod, a mellizmod!” Nem is olyan lelkes már irányomban mint tizenöt évvel ezelőtt, de ő mással magyarázza.
Aztán jött a kérdés: oké, de aztán hová lett ez a tudás?
Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. Arcod verejtékével eszed a kenyeret...
(1Móz 3:17–18)
Vagyis Isten megfosztotta a gondolattal földforgatás, dugványozás lehetőségétől az emberpárt. Ezután hullania kell az izzadtságának. Mert eddig nem kellett, miközben felásta Mezopotámiát. Ádám és Éva elvesztettek olyan képességeket, amelyekkel előtte rendelkeztek.
– Miért? – néztünk egymásra Placi barátommal. Arra jutottunk, hogy azokkal a képességekkel az immár önzésre hajló ember belátható időn belül kiírtotta volna önmagát.
Mert az önzés megöli a másik iránti felelősséget.
Összefoglalom, és ígérem, itt a teológia vége. Az ember kezdetben egészen más fizikai és mentális képességekkel rendelkezett, mint ami megmaradt számára a bűneset után. Nagy eséllyel ezek a képességek megegyeznek a mai paranormálisnak vett, hitt, tudott képességekkel. Amelyeknek felbukkanása, felszínre kerülése manapság az Ellenség munkája. De ebbe már végképp nem megyek bele.
A PARNYÁKOK A KÖNYVBEN
Az a nagy helyzet, hogy Simak könyve úgy a felétől izgalmassá válik. S ezáltal ellaposul.
A kezdetben felvetett kérdések a gondolatokkal való űrutazásról, a paraképességek kérdéséről, jó-e és ha igen, miért rossz, hogy vannak, a nagyvállalatok társadalomformáló, -ellenőrző hatalmáról (hol volt még a Facebook, a Google és a többi hasonló cég a könyv első megjelenése idején!), nos, ezek a kérdések mind elsikkadnak az izgalom és a harc hevében. Vagyis ahogyan nőtt az akció, úgy csökkent az érdeklődésem. Mert a probléma leredukálódott arra, hogy Blaine életben marad-e és megmenti-e a parnyákokat a kiírtástól? Minden más kérdésfelvetési lehetőség a háttérbe szorult, elnémult az akció hátterén.
Az a szerencse, hogy valamiért megmaradt bennem az érdeklődés Simak iránt, és ezzel a könyvvel együtt nem tettem félre A várost is. Mert az mestermű. S amellett ez meg egy nem olvashatatlan, nem unalmas, nem tartalom nélküli, de viszonyításban férc.
Maecenas, Budapest, 1993, 340 oldal · ISBN: 9637425861 · Fordította: Végh István
4/10
2022 május háromnegyede. Ma megyünk Dunaharasztira egy barátos házaspárhoz. Szoktunk ilyet tenni, ilyenkor ott is alszunk. Már nagyon régen láttuk őket. Egyáltalán nem napi a kapcsolatunk, de mindig várom ezeket a találkozásokat. S erre az egész heti napsütés után ma beborult az idő, fúj a szél, esik az eső. Pedig náluk a kertben ülve az igazi.
A héten Szami lányom bent volt a munkahelyemen, az idősotthonban. Természetesen úgy, hogy hozta babakocsiban Bogyó unokámat is. Szép, napos idő volt, sokan voltak a kertben, én vonultam fel-, s alá a karomban a csemete hét kilójával, és gyűjtöttem neki az elismeréseket. Igen nagy volt a sikere, bennem meg a büszkeség. A fene se gondolta, hogy ilyen jó nagypapának lenni. Meg apának.
