„A LEGYEK URA” ÉS ÉN 

A könyv címével már találkoztam előtte is, de a nagyon felnőtteknek való Európa Zsebkönyvek sorozatban jelent meg. Azzal akkoriban még nem mertem próbálkozni.

A mára ismeretlenné vált srác elmesélése alapján azonban ahogy feljöttünk Pestre, útra keltem a városba, antikvárium-látogatóba, Legyek Ura-beszerzőbe..Akkoriban még messze nem volt annyi antikvárium Budapesten mint manapság. Ezt figyeld: a Múzeum körúton mindössze kettő volt csak. Meg a Népszínház utcában tudtam egyet. Na, és arra már nem emlékszem melyikben, de az egyikben aztán ott várt rám a könyv. Fillérekért. Akkoriban az antikváriumok mindig az eredeti eladási ár alatt adták a könyveket. S ha egy könyv tíz húsz forint felett volt, az már nagyon drága volt. Egy sörösüvegért meg két forintot adott az üvegvisszaváltó. Apu meg alkoholista volt. Én vihettem vissza az üres üvegeket, a pénz az enyém volt. Király! Gondolhatod! 

Szóval jött velem haza A Legyek Ura és neki is estem már útközben. És meglepődtem, hogy a felnőtt irodalom egyáltalán nem nehezebb, komplikáltabb mint a gyerek és az ifjúsági. Sőt, A Legyek Ura gyerekekről szólt. Igaz, a története egyáltalán nem szívvidító. Mitöbb!

Napok alatt felfaltam a szememmel az összes oldalÁt.

A végén döbbenten néztem magam elé. Tökéletesen azonosulni tudtam Raplhal. De mindenben. Nem voltam mentes a hibáktól (tudtam én is csúfolni Röfit), tudtam vezetővé is válni, bár igazából erre csak sokkal később lett szükség, tudtam kétségbeesni, tudtam értetlenkedni, felháborodni a felesleges agresszivitás miatt, tudtam menekülni, ha kell, de végszükségben simán felvettem a küzdelmet, és a legtöbbször győztem is. De egyáltalán nem szívesen verekedtem. S még ez a verekedés sem ütésváltás, hanem birkózás volt, szigorúan vigyázva, hogy ne okozzunk sérülést a másiknak. Az ennél nagyobb agresszióval szemben már teljesen tehetetlen voltam. Szerencsére (vagy nem?) alig kellett szembesülnöm vele. 

Szóval, én voltam Ralph.. Csak kamaszkoromban már nem voltam szőke. (Mert előtte, kisfiú koromban meg igen.)

Bár a világ és benne az embergyerekek korántsem volt olyan mint amilyenné az angol elitsuli nebulói között lett azon az elhagyott szigeten. Soha nem is találtam magam olyan környezetben. Csak úgy tűnik, a világ olyan, ami a burkomat körülveszi. 

 „A LEGYEK URA” MONDANIVALÓJA  

Azóta többször is elolvastam A Legyek Urát. Megnéztem az összes filmváltozatát. Csuda-e, hogy ritka kíváncsi, izgatott lettem, amikor megláttam, hogy a friss Troubadour Kiadó kínálatában ezt a könyvet is. Egy másik, a gondozásukban megjelent képregény, a Csernobil miatt néztem egyáltalán rájuk.

A helyzet az, hogy keveset fogok most a regényről beszélni. Golding nem optimista az ember legbelső késztetéseit illetőn. Egyébként hosszan sorolható azoknak a műveknek a sora, amelyek a zárt közösségek interperszonális drámáiról szólnak. Arról, hogy összezárt emberek miképpen kezdik így-úgy, lelkileg vagy fizikailag is gyilkolgatni egymást. Úgy fest, nem vagyunk képesek elviselni, elfogadni egymást, s óhatatlan, hogy előbb-utóbb kitörjön és eluralkodjon rajtunk az agresszió. Ahogyan a kis szigetre repülőtörött gyerekeken is.  Genetikusan vagyunk elbaltázva. 

Mondjuk hasonlót mond a Biblia is. Az eredendő bűn nem azt jelenti, hogy egy megszületett gyerek személyesen elkövetett bűnnel rendelkezik, mert azt hogyan is, hanem azt, hogy minden megfogant ember kikerülhetetlenül hajlamos az önzésre, s az önzés kikerülhetetlenül személyes bűnhöz vezet. 

A Legyek Urá-ban Ralp és a kórusvezető Jack rivalizálása áll a konfliktus középpontjában. Ralph józan, szabálykövető, higgadt, elméleti ember, Jack pedig szabadságszerető, konfliktusvállaló, karizmatikus akcióhős. Ralph csak Jack miatt válik esélytelen muszáj-Herkulessé. Jack ugyanis vallást talál a közös félelem ellen, a Legyek Urát vérrel, áldozattal lehet kiengesztelni, legyőzni, de a vért csak a kulturális máz levetésével mernek ontani. Ennek legjobb útja a vallásos buzgóság, ami a célt mindenek felett valóvá. teszi. Még a maguk liturgiája is kialakul, hogy belehergelhessék magukat a legvégső cselekedetbe. 

 Golding annyira plasztikusan vezeti a pompásan felépített cselekményt, olyan remekül kapcsolódnak össze az egyes tettek, a cselekmény mozzanatai, hogy ebből a szemszögből vitathatatlannak tűnik a történet logikája. 

Van azonban más szempont is. Ezzel csak az utóbbi években találkoztam. Steven Pinkler a nyolcszáz oldalas Ytong-téglájának már a címe is provokatív: Az erőszak alkonya (Hogyan szelídült meg az emberiség?) Pinkler azt üzeni, van vész, de egyre jobban állunk, ahogy halad felettünk az idő, mind kevésbé akarjuk egymást meggyilkolni. 

Ennek nagyon ellene mond, hogy ha a híreket nézünk, mást se látunk, hallunk, csak katasztrófákat, drámákat, borzalmakat és szörnyűségeket. Nem is áll másból a világ. 

Vitatkoztam is már sokakkal, hogy szerintem Magyarországon semmivel sem rosszabb a helyzet, mint harminc-negyven éve, csak éppen sokkal több rossz hír jut el hozzánk most, mint a kommunista, önvédelemből, a kozmetikázás miatt cenzúrázó hírzárlat idején. Akkor így védték az egyre tökéletesdő kommunista, szocialista társadalmat: amiről nem beszélünk, az nincs. Kék fény havonta egyszer, egy órában, krimi az vagy nyugati, vagy magyar, de nyugati, nyugati kapcsolatos elkövetőkkel. A Kántor-sorozatban már nem is emlékszem,ez  hogyan volt, de úgy rémlik, az nem így dolgozott. Úgy rémlik, Ötvös Csöpi is ennek a szisztémának megfelelően küzdött, de hát a Balaton mellett, ugye... Mi volt? Ja, a Linda! Hm, hm, hm... Egyszerűen egy részének a cselekményére sem emlékszem, csak az egésznek a fílingjére.

Szóval a lényeg: nem xarabb ez a világ, csak sokkal gyorsabban terjednek és terjednek az információk. Ezért tűnik borzalmasnak. Mert olyan katasztrófák, drámák hírei is eljutnak hozzánk, amikről normál esetben (értsd, teljesen felesleges hírdömping nélkül) nem is hallanánk. Mégsem volt olyan borzasztó a szocializmus? Hát ebből a szempontból nem, de minden másból dehogynem! 

Steven Pinkler azt állítja a könyvében, hogy ahogy halad előre a történelmünk, egyre kevesebb a háború, a gyilkosság, az erőszak és az agresszivitás. Meglepő kijelentés, a mindennapi tapasztalat ennek ellentmondani látszik. De ha a mindennapi tapasztalatból kivesszük a híreket, a hírek eseményeit, meglepően kevés, közvetlenül megélt, egymás ellen elkövetett szörnyűséggel találkozunk. Pinkler komoly statisztikákra hivatkozik. 

Innen nézve A Legyek Ura nem más, mint egy sztereotípia (az ember végső soron agresszív állat, és elkerülhetetlenül a másik ember farkasává lesz) művészi szintű, izgalmas megfogalmazása. S mert ilyen, valahol egy önbeteljesítő prófécia nagyon fontos alkatrésze. 

De a kérdés megmarad: ha a körülmények miatt van arra esély, hogy lemáljon rólunk a civilizáció máza, vajon ha nem is csapot-papot, de szükségszerűen magunk hagyjuk-e az erkölcsöt, az etikát és a morált? 

Adja az ég, hogy ne kelljen a gyakorlatban megtudnunk! Se ezért, se azért ne!

 „A LEGYEK URA” MINT KÉPREGÉNY  

Amikor szembesültem a ténnyel, hogy képregény lett a könyvből, próbáltam elképzelni, milyen is lehet a megfogalmazása. Bizalmat szavaztam neki magamban. Jó, ez pozitív diszkrimináció, elfogadom. 

Olyannyira nagy lett a bizalmam, hogy a könyvtárban elő is jegyeztem a kötetet. Az Állatfarm képregény-adaptációjával együtt. Egyszerre kaptam meg a kettőt. (Amarról majd a maga helyén. Előre csak annyit, hogy ég és a föld a kettő, és fölényesen, magabiztosan, minden szempontból A Legyek Ura az ég.)

Már kézbe venni élmény a könyvet. Kemény a borítója, a borítórajzot láthatod e bejegyzés elején, háromszáznegyven oldalas, stílusosan zöld, textilkönyvjelzőt is kapott, A belső előzéklapja zöld karton, a szennycímlapon pedig olyan rajz van, hogy az után azt mondtam, nagyon nagy galádságot kell elkövetnie a rajzolónak, hogy elveszítse a szimpátiámat. 

Mutattam a könyvet Szerelmetesfeleségtársamnak. Nem volt még képregény, amitől ő elragadtatta volna magát. Ettől sem. Nem az a képregényes fajta. Csak ennyit jegyzett meg: 
– Olyan Kis Nicolas-os, nem? 
A Kis Nicolas-t szerette. Úgy emlékszem. Úgy akarok emlékezni. Inkább bólintottam, majd belelapoztam előtte a könyvbe, és mutattam neki már az első oldalakon a dinamikát, amikor Ralph megtudja, hogy a kövér, soha le nem vetkőző fiút, aki később a legnagyobb támogatója lesz, Malackának hívják. Raplh a Malacka név keltette, feszítő jókedvében futni kezd, kézen áll a tengerparton, annyira nevetnie kell. Zseniális, ahogyan Jongh az ő szempontjából is mutatja az eseményeket. mondom, hallani véltem a lába nyomán zizegő homokot, a hullámok csobbanását és a fiú nevetését. Próbáltam a két oldalpárt egymás mellé tenni, nem tudom, mennyire jön ki ilyen kicsiben a jelenet, de hátha igen...

SzFT nem volt elájulva, csak bólogatott. Az is valami, én mondom neked! 

Két megjegyzés. Egyik fontosabb mint a másik. 
EGYIK. Az én emlékeimben a kövér fiút nem Malackának, hanem Röfinek hívták a könyvben, bennem ehhez a névhez rögzült a figurája. S megnéztem, valóban Röfi volt. Azt a verziót Déry Tibor fordította. 2016-tól új fordításban jelent meg a regény. A munkát Gy. Horváth László végezte. Iparkodtam fellelni egy általa fordított verziót, de nem sikerült. Elképzelhető, hogy e képregény-adaptációban az ő fordítását vették alapul De Jongh művéhez. 

MÁSIK. A feltűnő látszatt ellenére az értékítéletem egyáltalán nem függ SzFT ítéleteitől. Simán mások olvasok és hallgatok mint ő. Ráadásul nekem ő nagyon-nagyon tetszik mint nő. Ez nála, mármint hogy tessen önmagának, csak pillanatokra szokott bekövetkezni. A tartós tetszés önmaga felé csak kb. öt-tíz éves távlatokban, visszefelé szokta elárasztani: amikor önmagát viszontlátja valamilyen formában, akkor múltidőben képes csodűlkozva nézni az egykori ő-re: 
– Jé, itt még milyen szép voltam! 
Nagyon merész vagyok, mert rendszeresen nekiveselkedem a lehetetlennek, hátha egyszer valóban sikerül legyőznöm:
– Zsákom [mert Zsák, ez SzFT a Foltját, azaz engem], mi lenne, ha egyszer nem visszamenőlegesen ismernéd el, hogy igazam van, hanem itt és most? Igen, szép voltál akkor is. De szÉp vagy most is!
– Jó, de te elfogult vagy velem. 
– Igen, de amikor öt (tíz, tizenöt) évvel ezelőtt mondtam ugyanezt, ugyanilyen elfogult voltam.
– Sőt, még jobban!
– Akkor meg pláne! Mert azt, hogy akkor szép voltál, amikor elfogultan azt mondtam, az vagy, az imént ismerted el. Akkor megkérdezem: szerinted itt és most szép vagy? 
Eltöpreng, majd kivágja az adu ászt: 
– Hát neked biztosan! 
– Beszarás! Ha a világ legokosabb, legjózanabb nője ilyen ostoba, ha önmagáról van szó, milyen a többi?
– Fallokrata, hímsoviniszta, nemi rasszista! 
Pedig nem is polkorrekt az én kedvesem. Más esetben ő is racionális és tényszerű. Kivéve adott témákat, amikben évek óta nem tudom ezekre rávenni őt. 

S már az első oldalakon szembeszökő, hogy Aiméé De Jongh meg sem próbál realisztikus lenni. Az általa megálmodott, megalkotott figurák valóban simán elmennének egy gyerekeknek szóló képregényben is. Ám ettől mégsem válik ungyulu-pungyulu édibédivé a műve. De egyáltalán nem.

Aztán másodikra az tűnik fel, hogy valami olyan remek tempóérzékkel, dramaturgiával bír az adaptációja, hogy sokszor úgy véltem, nem is képregényt olvasok, hanem filmet nézek. A fiúk által elkövetett első, rituálé közbeni gyilkosság képsoránál, ilyen még nem nagyon volt, a kántálást is hallani véltem („Öld meg a disznót! Vágd el a torkát! Ontsd ki a vérét!”) S ahogy elhatalmasodik a kollektív őrület, annál inkább, és a végén az olvasó-nézőnek behúzott, kíméletlen gyomorszájas: a tengerparton hagyott, hason fekvő gyerek magányos holttestét nyalogatják a hullámok... Most is ökölbe szorult a gyomrom. 

S az egész könyv ilyen! De nagyon ilyen!

Több kulcsjelenet is van a regényben. Jongh az összesre felfigyelt, és tanítani valón, sajátos nézőpontokkal emelve ki, hozta is mindegyiket, és ütnek, hatnak, ahogyan a regényben. Na, ezt még egyszer: ÜTNEK, HATNAK, AHOGYAN A REGÉNYBEN. Igen, tényleg annyira és tényleg úgy. 

Vagy még úgyabbul. Mert például az utolsó öv alattit lehetőségét még felfedezi, és elképesztő lélekjenléttel be is viszi. Mint például:

SPOILERT árulok el, olyat, ami a regényben nincsen benne! 
De úgy üt mint a veszett fene és teljesen összhangban van a regénnyel és a mondanivalójával.

Túl vagyunk az utolsó jeleneten, Ralph megmenekült, találkozott a tiszttel a tengerparton. Itt mondjuk nekem hiányzott a kérdés, ami a könyvben nagyot ütött: „Játszotok?”.

És nos: a képregény úgy fejeződik be, hogy egy rövid párbeszéd után Ralph elsírja magát, mire többen is sírva fakadnak.

Ekkor a tiszt elfordul, hagy nekik időt a sírásra. Az időhagyásban benne van, hogy megértette, mi történhetett a felnőttek nélküli szigeten.

A távolban levő hajót nézi, amivel érkezett. A tiszt áll a tengerparton, a hajó ott van a távolban. Majd közelít a... izé... kamera, és egészen közelről látjuk a hajót, pontosabban egyetlen részletét: az ágyúit. Zseniális! Mondjam? Mondom: a fiúk megmenekültek ugyan önmaguk elől, a felnőttek civilizált társadalma megmentette őket.

De ez az egy közelítés a hajóra megmutatja, hogy a felnőttek civilizált társadalma csak látszólag civilizált, valójában a pusztításuk lényege ugyanaz, csak sokkal fejlettebb technológiával, hatékonyabban öl mint a repülőtörött fiúk fa lándzsái. S vajon jobban járnak afiúk azzal, hogy visszamennek a hatékonyabb gyilkolás földrajzi helyére? S vajon nem mindegy-e helyileg hol vannak, ha a pusztítás az emberbe kódolt hiba?

SPOILER vége.

 MÁR CSAK EGY DOLOG VAN HÁTRA,  

az összegzés. Nagy meglepetés nem lesz. 

A könyv több mint káprázatos. Van bennem lelkesedés, meg szenvedélyesség, de általában visszafogottan élem meg. Sok kell ahhoz, hogy elveszítsem a fejemet. Ez a hátránya annak, hogy törekszem az önkontrollra. Az előnye meg, hogy soha nem voltam filmszakadásig részeg, és soha nem éltem semmiféle droggal. 

Most sem vagyok öntudatlanságig lelkes. Nem is mondok nagy szavakat. De kimondom a legnagyobbat, pénz- és helyhiány oda meg vissza: ez a könyv kellkellkell a polcra. Csak SzFt meg ne tudja, mert a könyvektől való szabadulást szorgalmazza. De ezt biztos, hogy fogom még olvasni, nézegetni, lapozgatni, gondolkodni felette! (A felkiáltó jel is a lelkesedés része.) 

S tudod, többek között ilyenkor is az van, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy élhetek. Bármennyire patetikusan, meg olyan izésen is hangzik. 

 10/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 január, a fizetés után, ami pénteken érkezett, egy hétvégével. És már meg kell gondolnom, mire költhetek még. Semmire. Meggondoltam. 

*

Olyan kis csendeskés hétvége volt, igaz, mocsok hideg is volt. De még moziba se volt kedvem menni SzFT és az édesanyjával. Persze ebben a döntő szempont az volt, hogy a derekam szombaton akkorát nyávogott, hogy négykézláb másztam le az ágyról és vagy három perc kellett, hogy spontán evolúciót átélve ki tudjak egyenesedni. Remek! 

Mondjuk ma mentem dolgozni, mert sok kell ahhoz, hogy legyőzzem a kötelességtudatomat. Egész nap éreztem, mert nem hagyta, hogy elfelejtsem a derekamat, de tudtam dolgozni. Pedig emelgetni is kellett. Túléltem. De nagyon vágytam haza, ide a heverőre, hogy meleg takaró alatt kávét szürcsölgessek, néha rápillantsak SzFT-re, és hálás lehessek, hogy élek. Hálás vagyok. 

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

Ezt a könyvet a könyvtárban leltem, SzFT-nek és az édesanyjának hoztam haza. SzFT-nél nem aratott különösebb sikert, tíz perc alatt átlapozta és a szája sarkában szokásos kis fintorával adta vissza, ami azt jelenti, rohadtul érdektelen, de megköszönte szépen. SzFT-Anyu sokkal jobban örült neki, ő is el olvasta. Azt mondja. 

Holnap megyünk könyvtárba, s mivel SZFT-Anyu elolvasta, gondoltam, vissza viszem ezt az ABBA-könyvet is. Szilveszter éjjel, amikor egy óra felé hazaértünk, és SzFT-re vártam az ágyban (neeem úgy; úgy most várok rá, hogy felébredjen), hogy lefeküdjön ő is, és aludjunk, s közben belelapoztam és olvasni kezdtem. Lehet, nem viszem vissza holnap, mert addig nem fogom kiolvasni. Bár ki tudja, ma nem akarunk sehová menni... 

*

Nem mentünk. Kiolvastam. 

*

S most gondolkodom, mi mindent lehetne írnom az ABBA-ról, ami nem közhelyes, amit nem ismételtek el már mindenhol unásig (svédek, első óriási svéd zenei dobás, hetvenes évek, Eurovizio, Waterloo, házaspáros, válások, világsiker, majd főnix-siker a Mamma Mia!-filmekkel, újra világsiker, pénz, csillogás, popzene, új, teljesen professzionálisan semmilyen, nyom nélkül elmúló stúdió-album 2021-ben (de annyira nyom nélkül, hogy nekem most újdonság volt, hogy megjelent, aztán a hallgatása közben kapcsoltam, hogy mégis tudtam róla, mi több végig is hallgattam anno, a megjelenésének az évében), miegyebek. 

De ezen infók egyike sem érdekes annyira, hogy újra elolvasd. De még annyira sem, hogy én leírjam. Olyat írni, aminek még az írását sem élvezem, nem vagyok hajlandó. 

Tehát akkor? Elsőre mutatok fotót az ABBA-ról ami nem éppen szokványos, és már ez is három éves. Nézd meg, aztán megyünk is tovább. 

*

Nem, mégsem megyek tovább. Azért nem, mert itt van a helye egy érdekességnek. A fényképen látszik, hogy minden híresztelés ellenére az idő múlásának megfelelően az ABBA tagjai sem fiatalodtak az elmúlt hetvenegynéhány évben egy napot sem. A Voyager megjelenésének az idején meg valaki azt találta ki, hogy ha ők nem is állnak színpadra a promóturné miatt, akkor „álljanak” oda a számítógépes avatarjaik. De nem úgy avatar, ahogyan az a budapesti ABBA Show alkalmával történt, tudniillik, hogy emberek helyettesítettek ám embereket!

Hogy ez az avataroskodás megtörténhessen, a két férfi tagnak le kellett vágatnia a szakállát, a tökéletesen hasonló arcmimikák lelesése végett, és építeni kellett egy speciális arénát a shownak, ami sehol máshol nem előadható. Vagyis olyan turnét tartottak, ahol senki nem mozdul sehová, a közönség jön a turné egyetlen színhelyére, ahol permanensen tartják a koncertet.

Az előbbi feltételre, a szakállvágásra a tagok húzták a szájukat. Az aréna pedig azóta is áll, szinte naponta tartják benne az ABBA-koncertet, ahol egyetlen ABBA-tag sincsen, a közönség meg önfeledt boldogságban tombol a számítógépes csinálmányoknak. Lenyűgöző egyébként. Nézd csak! 

(Egyébként a KISS 2027-re ígért valami olyat, amit még nem látott a világ. Minden nagyon hasonló, csak a KISS produkciója monumentálisabb lesz. Bár a Lucas Ltd-nek ahhoz, ahogy ehhez is van köze. 

Marad a könyv mint téma. Mármint ez az ABBA-ról szóló könyv. De nem ám akármelyik, hanem ez, amiről beszélünk.  Mert van másik is. Például egy ilyen: ABBA – A legenda. Azt a könyvet (amit egyébként elég jóra értékel a Moly könyvszerető népe) egy Carl Magnus Palm nevű pasas írta. Ezt olvasom róla: 

Carl Magnus Palmot a világ vezető ABBA-historikusaként tartják számon. Nyolc ABBA-könyv fűződik a nevéhez szerzőként vagy társszerzőként, ezek mellett társproducere volt számos, a zenekarral foglalkozó tévéműsornak, hozzájárult a stockholmi ABBA-múzeum megalapításához, és tanácsadóként segítette a Polar Musicot az ABBA muzsikájának újra kiadásakor.

Mintha kicsit monomániás lenne a pasas, nem? Nyolc könyv ugyanarról az együttesről! Hány bőr van egy rókának? De legyen neki, nem a rókának, hanem Carl Magnus Palmnak, nekem meg nem fáj.

Egyébiránt: magyarul is van egy másik könyve az ABBA-ról, az meg, állítólag egy csuda részletes biográfia. Mondom, a pasas nem kicsit monomániás. De az is nyilvánvaló, hogy amit ő nem tud az ABBA-ról, az nem történt meg és a fantázia terméke, hazugság és rágalom. 

*

Palm kronológikusan mutatja az együttes tagjainak az életét, találkozását, az ABBA születését, fantasztikus pályafutását, a Beatlest közelítő, sőt verő sikereit majd a válások általi széthullását (mert ugyebár két házaspár volt egykor az ABBA), aztán a tagok szóló-próbálkozásait, a férfi szakasz kokettálását a musical műfajjal (Chess, a szövegíró a József és színes, szélesvásznú álomkabát, a Jézus Krisztus szupersztár és az Evita című Andrew Lloyd Webber darabok szövegkönyvét is jegyző Tim Rice. Palm elképesztően reális volt a Chess-el. Igen röviden lerendezte: Björn és Benny felszabadult az ABBA kötöttségei alól a zeneírásban: lett is mindenféle stílus a musicalban, amitől aztán szét is hullott az egész. Egyszer ha nagy nehezen végighallgattam...), a női szakasz vérprofi, mégis sorra elvetélt szólóalbumait (Frida két lemezénél valami Phil Collins nevű dobosmanus volt a producer), majd a legutolsó és egyben végleges találkozásukat a Voyager lemez megírásánál és felvételénél.  

Könyvalbumról van szó, tehát ebben az esetben nem a legrészletesebb a szöveg. (Tudod, az a másik hét ABBA-könyv másikában lelhető; isten bizony indíttatásom támadt elolvasni, és ez óriási szó.) Viszont kicsit sem sekélyes, nem bulváros és nem szenzációhajhász. Reális. Pedig egyértelmű, hogy Palm vérelfogult az együttes munkásságával és tagjaival. És ez a vérelfogult pasi közben vérreális is. A muzsikát és a tagok személyét illetőn is. Ezt add össze! 

Szélsőgés szubjektív véleményem: nekem az ABBA tagjaiból csak a szakállas fickó, Benny Andersson volt mindig szimpatikus. Semmi realitáson sem alapuló, ránézésre való véleményem szerint a szőke csajszi mutatós ugyan, de felületes, a barnáról sütött a depihajlam, a csupaszarcú fickó meg egyszerűen irritált. Nem sokat segített a hetvenes évek színpadi megjelenése sem, a punciba vágó nacival és a tököt-golyót kidomborító feszülős csilivili szerkóval. (Aminek egyébként, ezt ebből a könyvből tudom, az lett a következménye, és ezt az irritáló arcú fogalmazta meg roppant találón, hogy az ABBA muzsikáját meleg- és transzcsoportok tekintették a sajátjuknak, miközben, mondja Björn, az ABBA két kökeményen hetero házaspár alkotta.) 

Nos, Mr. Palm ezzel az egy könyvvel elérte, hogy egészen másképpen látom a maradék három ABBA tagot. Benny megítélése nem változott. S úgy gondolom, ez kicsit sem mondható kevésnek. Miközben mondom, nem próbálja egyiket sem hibátlan, tökéletes übermenchsnek beállítani. Sőt! emberként mutatta be az embereket, akik szupersztárrá váltak. 

S ettől válik érdkekessé, informatívvá, letehetetlenné a könyv. S most mondd, két napja ABBA-t hallgatok, és végighallgattam a teljes studió-diszkográfiájukat. Igaz, vissza csak a három utolsó albumot a Super Trouper-t, a The Visitor-t és a Voyager-t tettem. A Two For The Price Of One című számot meg likasra hallgattam. Pedig nem is nagy zenei durranás, csak a refrén alatt az a játékos basszus-dallam, na az, igen...

S aztán szólnom kell a több mint különleges képanyagról is, ami teljesen feldobja a kiadványt. Szóval megéri a pénzét ez a Palm! Ha szembe jön veled az album, félre ne állj. Akkor se, ha nem kedveled az ABBA-t. (Tudod, talán írtam már, hogy én sem szerettem különösebben soha.) 

Érdekelne gy rövid átpörgetés, hogyan is néz belülről a könyv?

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 kettedik napjának az estéje. Vészesen múlik elfelé az évvégi/eleji szabadság. Pedig ennyit nem is tudom, mikor voltam folyamatosan szabin. Csak nehogy már panaszkodjak! 

De ez alatt a majd három hét alatt érlelődött meg bennem, hogy fiatalos vagyok ugyan, de megöregedtem. A nagyapáim ilyen korukban már régen, de legalább három éve boldog nyugdíjasok voltak. Rám meg vár még hét év. S amikor ebbe belegondoltam, elszörnyedtem. 

– El fog az repülni, Morzsám, meglátod! – mondta Szerelmetesfelségtársam. És tudom, hogy igaza van, de mondjuk a fogorvosi székben töltött idő is olyan, mintha soha nem akarna véget érni. S vajon milyen állapotban leszek hét év múlva. Egyáltalán: leszek milyen állapotban? A szívem, a szemem, a derekam, az aranyerem, meg amiről most nem is tudok... Egyáltalán: leszek még? 

Szóval hétfőn meló, addig még van három nap, holnap a fiamékhoz megyünk végre, már nagyon hiányoznak, szombaton könyvtárba, vár ránk majd itthon egy kenyérlángos sütés, meg palacsintázni is fogunk még. Meg van még pálinkám, borom is. Tényleg, iszom egyet. Egészségedre, Isten, Isten! (Ezt vajon miért szoktuk mondani koccintáskor? Utána kell néznem!) 

Na, nem bírtam ki, utána olvastam. Egy helyen azt találtam: „azt jelenti hogy a bennem levő »isteni lény« megtiszteli a benned lévőt”.

OMEGA. Az együttes. Mindent elmondtam. Hangok, dallamok, ritmusok, hangulatok, koncertek, kamaszkor, fiatal felnőttkor, felnőttkor, életjelenetek, ölelések, tombolások... Ha a zenekart nézem, majd' hat évtized története. A vége botrányos is, majd nagyon szomorú a három halállal, de mégis, sikerekben gazdag, dicsőséges. 

Mondom, OMEGA. 

Az együttes, amelyről több könyv megjelent már. Az egyik rosszabb volt mint a másik. Melyik ezért, melyik azért, s van, amelyiket kedvem sincsen elolvasni. 

Nagyon kellene már egy AZ Omega-könyv!

Csatári Bence interjúkötete majdnem AZ.  De azért sem lehet AZ, mert kizárólag az énekes, Kóbor János szempontjából mutatja be az együttes történetét. Ami az értékéből szemernyit sem von le. 

– Morzsám – nézett rám Szerelmetesfeleségtársam, amikor a fenti gondolatot elmondtam neki –, milyen az AZ Omega-könyv? 
Meghökkentem.
– Ezt el kell mondani? Hát... olyan..., hogy... izé...
Megtorpantam. Mert tényleg, milyen is? Hogy lehet ezt röviden megfogalmazni? 
– Elsősorban belülről ismeri az Omega történetét. Szereti az együttes tagjait, elsősorban a zenéjüket, de nem elfogult rajongó. Mesél érdekes részleteket a hatvan évükről, de semmiképpen nem megy le bulvárba. Az albumok, dalok történetéről, mondanivalójáról, a zenéről is tud valamit mondani. Ilyesmi... És persze az egész pályafutásukat nézi.
– Hát erre egy ember alkalmas: Józsi – szögezte le SzFT. 
Bólintottam. 
– Hát, én is ezt mondtam neki! 
Balogh Józsira gondoltunk mindketten. 

Csatári Bence kétszáz órát beszélgetett Meckyvel (Kóbor beceneve, amelynek az eredete mindörökre homályba veszett). Csatári Bence nem csupán az Omegáról beszélgetett Meckyvel, de a könyvben az Omega története került csak bele. 

Tehát önfegyelem, összeszedettség, összpontosítás, szervezettség!

Az összes, e cikkben citált kép a könyvből származik

KIRŐL, MIRŐL SZÓL A KÖNYV?

Fura kérdés, nem? A címe, a borítója minden bizonnyal egyértelmű. Pedig ez nincs így. 

A könyv óhatatlanul szerkesztett szöveget mutat. Ezt Csatári Bence nem is rejti véka alá. Az utószóban elmondja, minden maradt ki. Bizony sok minden. Olyan témák, amelyeken keresztül talán jobban megismerhető lett volna az interjúalany. 

Mert az van, hogy az Omega története teljesen összeáll ebből a könyvből. Balogh Józsi (tudod, aki a másik Csatári-Kóbor cikk írója a Moha olvasó-NAPLÓJA blogomon) azt mondja, igazából nem, s ő tudja, miről beszél, hiszen hosszú évtizedek óta testközelből figyelte az Omega tevékenységét. De azt is írja, hogy azoknak, akiket nem az Omega tengermély története érdekel, csak van bennük érdeklődés az együttes iránt, azoknak teljesen elég lesz ez a kötet. S lássuk be, nagy valószínűséggel ez a többség. 

Én valahol a mezsgyén vagyok. Értem, érzem, mire gondolt Józsi, még sincsen eget verő hiányérzetem. Azért nincsen, mert az Omega sztorija elég részletesen, korrekten előttem van, 

Csakhogy egész végig azt éreztem, hogy a könyv címe veszettül félrevezető. Nem jó könyv se az együttes basszusgitárosának, MIhály Tamásnak a könyve, se a szólógitárosé, Molnár Györgyé. Meg sem próbál egyik sem teljes képet adni, felületesek, bár kétségtelenül érdekesek, de bulváros mindkettő. S bár meglepő módon Molnár sokkal visszafogottabb, de mégis csak indulatos mindkettő. Ami nem feltétlenül erény. De ha akarom, és a csodáért ne akarnám, az ember sokkal jobban megismerhető ezekből, mint a Kóbor-interjúból. Mert az interjú, mondom, az Omega történetének elmesélésében számomra kiváló, csak éppen Kóbor, az ember marad ki belőle. De teljesen. 

Na, most! Kóbor Jánost nem ismertem személyesen. Vagyis a lemezekről, a színpadról, tévéinterjúkból, koncertfilmekből van róla benyomásom. A benyomásom pedig az volt róla, hogy hideg, távolságtartó, kemény, céltudatos pasas. 

Elolvastam egy vele készült több mint négyszáz oldalas, vele készült interjút, és még mindig nem tudom, mélyebben nem is sejtem mint eddig, hogy milyen ember is volt Kóbor János, aki itt négyszáz oldalon keresztül beszélt?

Ha innen nézem, a könyv címe mocsokul félrevezető. Mert nem Kóbor Jánosról szól, még csak arról sem, Kóbor hogyan élte meg az Omega létezésének hatvan évét, hanem kizárólag az Omegáról. Ami nem feltétlenül baj. Csak személytelen. 

Ha már Omega, akkor Presser kétkötetes valamije. Nem életrajz, mert semmiképpen sem az. Még csak nem is memoár. Történet-pötyögtetése. Ahogy eszébe jutott, mindenféle sorrendiség, szerkesztés nélkül. Azzal meg az volt a baj. Semmiféle teljességre, rendre nem törekedett. Bár végtelenül szórakoztató volt. Vagyis a másik véglet. Viszont azokból a könyvekből simán megismerhető volt Presser Gábor. (Itt írtam arról a két kötetről: Presser könyve és Presser könyve 2.)

Ennek két oka lehet. Mármint a személytelenségnek. Nem tudom, melyik az igaz.

• Lehet, tökéletes volt a saját blikkem a Kóbor János nevű énekesről, és a pasas csakugyan semmit nem volt hajlandó közölni a saját érzéseiről, meglátásairól, személyes megéléseiről (mármint azon kívül, hogy utál repülni)..
• Az is lehet, hogy Mecky beszélt erről, csak Csatári kigyomlálta a szövegből. És ezzel ki is herélte az egészet. Tehette ezt saját lelkesedésből, de Kóbor kérésére is. 

Mondom, fogalmam sincsen melyik verzió az igaz. De a Kóbor című könyvből nekem veszettül hiányzott a Kóbor János nevű ember. Annyira, hogy ha nem olvastam volna Elefánt (Molnár György) és Misi (Mihály Tamás) könyvét, simán gondolhatnám, hogy ugyanezeket ők mondják el. Annyira nem volt benne semmi személyes. 

S erről jut eszembe: az együttes tagjairól sem. Senkiről semmi. De semmi. Csak Omega-bábuk és nem emberek mindnyájan, ahogyan Kóbor tálalja. Vagy ahogyan Csatári.

Balogh Józsi személyes beszélgetésekben mesélt ezt-azt. Nos, azokból a korántsem négyszáz oldalnyi, kétszáz órás beszélgetésekből sokkal többet vélek tudni Meckyről mint ebből az egyébként impozáns könyvből. Mondanám, hogy mi csapódott le bennem, de nem mondom, mert megígértem Józsinak, hogy nem mondom.

Utálom a bulvárt, de azért egy ilyen múltú együttes történetéhez óhatatlanul hozzátartozik a magánélet is. Mert az alkotás elválaszthatatlan az alkotó életétől. Az nem érdekelne, hogy ki mikor kivel, hányszor és milyen pozitúrákban, de azt nem hinném, hogy az Omega-tagjai egytől-egyig aszexuálisak, hogy egyik tagnak sincsen egy darab gyereke sem, és hogy amikor évente kétszáz napot külföldön töltöttek, az nem hatott vissza a pár- és a gyerekekkel való kapcsolatukra. A barátságaikra. 

ARÁNYTALAN ARÁNYOK

Az Omega hatvan éves története három nagy korszakra bontható. A könyv kettőre bontja. A három: 

• 1962–1971: a kezdeti idők, alakulás, Presser és Laux-korszak, az első három lemez 
• 1971–1987: az együttes nagy korszaka, az elképesztő nemzetközi sikerek ideje, hard rock, space korszak
• 2004–2021: a feltámadás és az új sikerek ideje

A második korszak után az együttes nem bomlott fel, létezett, lemezt is jelentett meg, szórványosan koncertezett is (az egyik legnagyobb dobásuk, a '94-es Népstadionban tartott, szakadó esős koncert is erre az időszakra esik), de ez a tizenhét év mégis egyfajta átmeneti időszaknak tekinthető. 

Mecky és Csatári beszélgetése kronológikusan tekinti át az együttes történetét. A könyv 444 oldalas. A '94-es, gigantikus koncert taglalása a 370. oldal tájékára esik, és eltart a 398-ig. A következő, hatalmas sikerekben, projekekben, botrányokban gazdag huszonhét évre marad negyven oldal. Hát, matekból mindig halvány voltam, de ha elosztom a négyszáz oldalt hárommal, az közel százötven, és nem negyven. Mármint ha arányos akart volna lenni Csatári. De annyira nem akart, hogy az már nagyon feltűnő. 

S ha már aránytalanság: Szekeres Tamás huszonöt évet töltött az Omegával. Gömöri Zsolt huszonkettőt. Szöllősy Kati tíz évet. Keresztes Ildikó ötöt. Éppen csak esik szó róluk... A kezdeti idők Omega-tagjairól (Wittek Mariról, Kovacsics Andrásról, Varsányi Istvánról) sokkal-sokkal több. Hm... 

KAPTAM ÚJAT MECKYTŐL?

Mármint ebből a könyvből.

Naná, hogy kaptam! 

Viszonylag sok mindent olvastam a magyar rock történetérő l. Főleg a kezdeti időkről, az indulásról, amiről nem létezésem jogán mit sem tudhattam, illetve a hetvenes-nyolcvanas évekről, amikben már benne volt a saját tapasztalatom is. Tehát amit ezekről az időkről, lemezekről ír, túl sok újdonságot nem mondott. 

• Azon az „apróságon” kívül, hogy az Omega hetvenes években elért nemzetközi sikereinek a nagyságáról csak halvány fogalmam volt. Igen, arról hallottam, hogy volt idő, amikor a Scorpions volt az Omega előzenekara, de a sikerek valós mértékéről nem nagyon tudtam. Ahogyan arról sem, hogy ha az együttes a kint maradás mellett dönt, tuti világsztárrá válhatott volna. De ők maradtak... 
• Érdekes volt, amikor Mecky egy-egy félmegjegyzés erejéig kibújt a személytelenségből és véleményt mondott egy-egy Omega dalról (hű, de utálta a Rózsafák–at!), sőt, akár albumról is. 
• Nem tudom miért, de meglepett, mennyire tudatosan stílus-váltogatott az Omega. S hogy Mecky erről milyen nyíltan beszélt. Most beat, most hard rock,mert Deep Purple, és Uriah Heep, most space rock, mert Pink Floyd, most egy kis komputeresség, mert új hullám van, és most ki tudja merre, mert nincsen meghatározó trend.... Persze, tök természetes, de mégis furcsa volt. 

A KÖNYV MINT KIADVÁNY

Mégis van. Méghozzá komoly gond van vele.

Az egy dolog, hogy teljes terjedelmében talp nélküli, groteszk betűtípussal szedett szövegről van szó. Nem szerencsés, mert a talpas betűk olvasása folyószöveg esetén, könyvben sokkal kényelmesebb a szemnek (monitoron egyébként nem annyira, ezért használok én is talp nélküli, úgynevezett groteszk betűtípust). 

De sokkal nagyobb probléma, hogy Kóbor válaszai nem csupán ezzel a groteszk betűvel szedettek, de valami érthetetlen okból szürke a szöveg. Nem fekete. A helyzet az, hogy vakító napsütésben, erős lámpafényben nincsen vele semmi gond. Amint a fények halványulnak, a talp nélküli, szürke szöveg egyszerűen olvashatatlanná válik. 

Rendben van, hogy a szemem látási minősége ugyancsak hagy maga után kivetnivalót. Nem elég, hogy dioptriás mindktettő, de rája adásul az egyik minuszos, a másik plusszos. („Magának tényleg ilyen szemei vannak? És mit szed fejfájás ellen, amit egyáltalán, hogy a csodába visel el? Nem szokott fájni afeje? Hihetetlen! Legyen büszke magára! Hogy nem maga csinálta, csak hordja? Igazság! Heheheh!” – mondta egyszer nekem egy szemorvos.) Közelre viszont jól látok. Főleg, ha leveszem az okkulárét. Tegnap esett meg: borult idő volt, de annyira nem, hogy a buszon, amivel hazafelé jöttem villanyt gyújtson a pilóta. Álltam. Szemüveg le, az ehhez azért súlyos kötet közel a szemhez, egy kézzel tartva, mert kapaszkodni is kell. De itthon is hasonló volt a helyzet: ha a lámpafény nem közvetlenül a könyvre irányult, vagy kicsit is hajlott a hangulatvilágításra, esélytelen az olvasás. 

Teszteltem Szerelmetesfeleségtársamnak is ugyanez volt a véleménye, és nem azért, mert fölé tornyosultam. 

Érthetetlen. Már csak azért is, mert nem egy új, tipográfiában kezdő, új kiadó gondozta a kötetet. 

5-8/10

A kovetkező kép link, amely a támogatóm oldalára visz

2025 első fizetése után egy nappal, szombat hajnalban, de annyira, hogy fél három óta fent vagyok. De legalább megírtam ezt az értékelést. 

Mi is történt a héten? Igazából semmi. Ébredés, kávé, olvasás, puszi-puszi, utazás, munka, utazás, puszi-puszi, kávé, gyümi joghurt, írás, ez-az itthoni tevékenység, vacsi, pakolgatás, ágyazás, utolsó esti szivar, olvasás, alvás. Mondjuk voltam könyvtárban is, de csak beugrottam két előjegyzett képregényért (A Legyek Ura, Állatfarm). 

Ja, és javítgattuk a MarAssist weboldalának karrier oldalát. 

Matyáš Namairól elég kevés, majdnem semmi dolgot nem leltem a neten. A weboldala egészen csapnivaló, a legtöbb infó még az Insta fiókjában van. Csehül persze, mert Matyásunk cseh. Vagy mert Matyás talán nem is az, már ha a Matyás név megfelel a Mátyásnak. De ezt nem tudom. Nem találtam Matyásokat a neten. Ebből gondolom, hogy igen. De ezt nem azért mondom, mert magyarítani akarom az egész világot. 

Azt add össze, hogy az úriembernek ez volt a legkevésbé egzaltált fotója! A weboldala a fizimiskájának megfelelő, sokat ne várj tőle. Mármint a weboldaltól. Arra nem volt képes, aki készítette, hogy rendszerezze a grafikus munkáit, a megjelenéséküket, hogy odavágjon legalább egy minimális önéletfirkát a hozzá betévedőkhöz.

Sebaj, ne őt magát nézegessük és olvasgassuk, hanem a képregényét! 

Azért az minimális gépnyomkodás után is kiderül, hogy Namai 2021-ben elkészítette az 1984 képregény-változatát. Ami igen merész vállalkozás, lássuk be! Különös tekintettel arra, hogy Fido Nesti több mint remekül sikerült adaptációja egy évvel Namaié előtt került a közönség elé. Nestié nekem az egyik kedvenc könyvem. Namaiét majd meglátom....

Három évvel később Namai kiadta a Csernobil-t. A neve ellenére magyar (legalábbis vélem, hogy az, bár simán lehet, hogy akár a Frike Comics, amit olaszok vezetnek, ez is valami egyéb érdekeltségű kiadó) Troubadour Books pedig meg is jelentette magyarul. S azzal a lendülettel az 1984-et is. 

A kiadóról semmit sem találtam a honlapjukon. Kíváncsi lettem volna egy ars poetica-ra, történetre, ilyesmikre. De még a könyvek adatai sincsenek fent... Mármint a kiadási adatokra gondolok. Tartalom és ár van. Mondjuk az utóbbin meg is hökkentem egy picit. A Csernobil 112 oldala 7499 magyar forint. Hm... Érdekes, hogy a dupla ilyen terjedelmű 1984 csak kilencszáz forinttal drágább. Nem tudom, mekkora lesz rájuk a kereslet. De nem is az én dolgom. Csak azt tudom, hogy ennyiért magamnak biztosan nem tudnám megengedni. Azért sem, mert nem lenne akkor prioritás, hogy megengedjem. 

 VAN, AKI NEM TUDJA,  MI TÖRTÉNT CSERNOBILBAN? 

1986-ban Oroszországot és a hozzákényszerített államokat Szovjetuniónak hívták. A politikai berendezkedés a kegyetlen, ésszerűtlen és életszerűtlen kommunizmus eszméjén alapult. Katonai diktatúra volt. Amelyben a gazdaság működését, teljesen függetlenül annak valós törvényszerűségeitől, az országot vezető egyetlen párt határozta  meg.  

A Szovjetunió pártja az SZKP úgy döntött, Ukrajnában, ha a fene fent eszik is, atomerőművet fognak építeni. Az építkezésnek két fő szempontja volt: a költséghatékonyság és a gyorsaság. Ja, valami, mobilház-építkezésnek gondolták a fejesek az atomerőmű építést. 

Volt ember, aki ki is okoskodta, hogyan lehet az atomot munkára fognak ügyesben. A párt ereje pedig nyomott mindenkit, hogy minél sebesebben életre is keljen az erőmű. 

Ráadásul felelős posztokba nem a legjobb szakembereket, hanem a leghűségesebb pártkádereket helyezték el. Vagyis együtt állt a kapkodás, a külső nyomás és a hozzá nem értés.  Szerinted? S egy atomerőműről beszélünk. 

Az emberiség történetének legszörnyűbb ipari balesete lett a dologból. S mert a Párt nem hibázik, sokoáig el is hallgatták, mekkora a baj. Csak amikor már a svédeknél is mérték a megemelkedett sugárzási szintet, akkor kezdtek valamit plömpögni, hogy ja, igen, volt egy kis gebasz... 

A mai napig nincsen pontos adat a halottak számáról. Amit jócskán növelt az a tény is, hogy pontosan senki nem is tudta, mit lehet egyáltalán kezdeni a sugárfertőzött emberekkel. Mármint azon kívül, hogy elkezdjük összeácsolni az ólomkoporsóját. Az áldozatok számát csak becsülni lehet. A baleset után három hónapon belül  elhunytak, azaz a bizonyíthatón a robbanásnak és a sugárzásnak kitett áldozatok száma: 28 ember. De tragédiát követően a pajzsmirigy-rákos esetek száma vagy húszezerrel megemelkedett. S a környező falvakban semmiféle felmérést, kutatást, vizsgálatot nem végeztek. 

Emlékszem, kamasz voltam akkoriban, amikor kiderült, hogy mi történt Ukrajnában, szomszédos ország volt akkor is, nálunk annyit mondtak, hogy nincsen semmi vész, csak jobban mossuk meg a salátát. 

 DOKUMENTARISTA  STÍLUS 

Mert igen, az. Azzal fűszerezve, hogy már az elején megtudjuk, hogy 

AZ ALÁBBI MŰ SZEMTANÚK TANÚVALLOMÁSAIN, TÖRTÉNELMI DOKUMENTUMOKON ÉS NEMZETKÖZI SZERVEZETEK HIVATALOS STATISZTIKÁIN ALAPUL. A MEGJELENÍTETT SORSOK VAGY EZEKBEN SZEREPELNEK, VAGY TÖBB KORABELI BESZÁMOLÓBÓL VANNAK ÖSSZEGYÚRVA.

Vagyis úgy dokumentum, hogy valójában nem is teljesen az, mert részben kitalált. Nekem ez egyáltalán nem fáj. Ezzel együtt ez a képregény csakugyan olyan, mintha dokumentálná az eseményeket. Nem az egyes emberek, az áldozatok, a felelősök állnak a középpontjában, hanem maga a tragédia, a hozzá vezető út, a lefolyása, a közvetlen és a későbbi, tágabb következményei. 

Az alaphangot tulajdonképpen már az első rajzzal megüti Matyáš barátunk. Mert nem is annyira rajz, bár kétségtelenül rajzolva van, hanem egy képes sugárdózis-táblázat! Tök érdekes. (Mondjuk, nagyon kekec vagyok ma, de az egész kötetből hiányoltam hogy nem voltam tisztában azzal, mekkora sugárdózis mit okoz az emberi szervezetben. Ebben ez az első tájékoztató rajz valamelyest eligazított. Legalábbis abban, mekkora sugárzás van mennyivel afelett, hogy következmények nélkül túl lehessen élni. 

 Ennek megfelelően viszonylag távolságtartással mutatja be, mi is történt 1986-ban az atomerőműben. Még egy gyorstalpaló atomerőmű működést is kapunk, összevetve a raktort egy falusi sparherlt működésével, hogy még olyan egyszerűek is megértsék mint én. (Halva született ötlet nekem fizikát magyarázni...) 

Ahogy mondtam, mivel az események a főszereplők, így nincsen kiemelet ember a képregényben. Sok mindenkit megemlít Namai, aki szerepet játszott az eseményekben, de nem emel ki senkit sem. 

Az eseményeket pedig iparkodik úgy csoportosítani, hogy átláthatók, érthetők, pörgősek és informatívak legyenek. Szerintem ez sikerül is neki. 

Az egy másik kérdés, mennyire működik a képregény dokumentumműfajként. Ebben nem vagyok meggyőzve. Bár nincsen benne ilyesmi, sőt, de mégis valahogyan, valamiképpen az ötvenes évek propaganda megoldásai jutottak róla az eszembe. S nem csupán azért, mert ahogy láthattad, van jó néhány kép a képregényben, amely él az akkori tömegesemények látványvilágával. 

 AZ EMBEREK  ÁBRÁZOLÁSA 

Nos, ezzel gyűlt meg a bajom. Mert egyfelől lehengerlően plasztikus, életszerű, remek. Másfelől meg néha gyerekrajz szintű. De semmiképpen sem egységes. Mintha nem ugyanazt a képregényt olvasnám. Ha vagy ez, vagy az, de nem, ez is, az is. Így viszont rendre kipottyantam a dokumentum képregény átélős olvasásából. 

Nézd csak, ilyesfélékre gondolok. 

 A „CSERNOBIL”  SZÍNEI  

Amiképpen mondtam és amiképpen láthattad a citált képeken, úgy színezett a képregény, hogy bár tulajdonképpen az, de tulajdonképpen nem is az. Mert hogy van kék, sárga,  meg zöld szín. Több se. 

Szerintem lenyűgöző megoldás! Roppantul egyedi. S ha megnézed, a kék és a sárga színek az ukrán zászlót idézik. Jó, akkoriban a SZU zászlaja, ahová Ukrajna is tartozott a vörös alapon, bal sarokban sárga sarló-kalapács plusz csillag volt. De az ukrán zászló az sárga-kék. Ez manapság ugyancsak az agyunkba vésődhetett. 

S nem, nem azért tetszik a képregény megoldása, mert a jelenlegi politikai helyzetből foglalok állást, s most csak azért sem mondom el a véleményemet a háborúról, hanem mert a képregényben piszok jól néz ki. 

VAGYIS,  AKKOR? 

Vagyis akkor az van, hogy Matyáš Namai műfaj-kutyulási kísérlete csuda érdekes végeredményt hozott, amit a vegyes rja technikája gyöngít ugyan, ahogyan egy egységes simán erősíthetne, miközben a színezésének az egyedisége pedig nagyot lendít a fogyasztói élményen. 

A könyv ára viszont mindenképpen visszatart attól, hogy érdekességképpen a polcomon legyen belőle egy állandó példány. De ha utadba kerül, semmiképpen se állj félre, mindenképpen élj az alkalommal, hogy elolvashasd, megnézegethesd! Én mondom, megbánni nem fogod! 

6/10

2025 januárjának a közepe felé araszolva. Ma van Lili unokám születésnapja. Nem tudtam ma elmenni hozzájuk. Hétfőn tudok majd. De Szami lányomék nagy hepajt csaptak neki, lufik, torta, ajándékok, ahogyan kell... Drága, szépséges, tartózkodó Lilim! 

*

Vonszolom át magam a héten, pedig még mindig nem kellett megszakadnom. Csak olyan izés... Meg sem tudom fogalmazni. Az összes nagyapám nyugdíjban volt már az én mostani koromban. De azt hiszem, ezt már írtam, nem is nyávogok ezzel tovább. 

SPIDER JERUSALEM

 A név értelmezéséhez nem kell túl nagy előképzettség. A csávó újságíró. Öntörvényű. Szemben áll a társadalommal, a konvenciókkal, a vallással, a politikával, nagyjából minden élőlényt utál, legyen a fejlettség és az átalakítás bármilyen fokán. Meg úgy mindent is. Van egy majdnem kétfejű macskája, azt nem. Meg a drogokat. Kimondom:, amit Spider Jerusalem személye sugall: a jövőben a sajtó még mindig zsidó kézben lesz. A maga alaptalan, egocentrikus igazságszeretetével: az az igazság, amit ő annak gondol, semmi más nem létezik. 

A pasas azért Spider, mert folyton szövögeti a hálóját, meg azért, mert van egy pók a homlokára tetoválva. Egyébként kivarrt az egész manus. 

Amikor megismerjük, ebből semmit sem tudunk, mert akkor éppen nagyon felöltözött, a derekáig lóg a gubancos haja, a köldökéig a szakálla. Fent él a hegyekben, mert a töke tele lett a várossal: írt két könyvet és roppant népszerű lett. Gyűlölte a népszerűségét: tökéletesen kasztrálta az újságírói vénáját. Ám a jogi szarakodások megszívatását elkerülendő le kell jönnie a hegyekből. 

Egy rosszul sikerült zuhanyzás leégeti róla az összes szőrzetét, onnantól golyófejjel, tetoválásba öltözötten járkál otthon. Ha az utcára megy, van egy rend ruhája: cipő, nadrág, zakó. Csak a meztelen testére. Slusz. 

Spider Jerusalem visszataszító, trágár, polgárpukkasztó, visszataszító, agresszív, másokra tökéletesen fittyet hányó, antiszociális, empátiamentes, pszichopata barom.

Spider Jerusalem lángeszű, fantasztikus tollú újságíró, aki mit sem törődik a veszélyekkel, a megfélemlítésekkel, a következményekkel: egyetlen dolog érdekli: az igazság.  Az igazság annyira érdekli, hogy még a saját céljait is képes megváltoztatni miatta.

Mondjak erre példát?

Mondok, mert lényeges. A jobboldali elnök egy cinikus fasiszta geci. Még a választási összejövetelei is a náci párt összejöveteleire hajaznak. Jobboldali, tehát náci: világos, nagyon jól ismert a képlet.  A jobboldali elnök választási összejövetelén nem is csoda, ha feltűnik a választói között a Hitler-dizájn és a horogkeresztes-zászló rokona. Ahogyan az sem, hogy a jobboldali elnök elnöksége alatt Hitler-darabokat lélegzünk be, ha levegőt veszünk: részünkké, éltetőnkké válik a fasizmus. De amikor a baloldali elnökjelölt Florida megszerzéséért jobboldali politikust enged a stábba, borul a bili. Mert Spider Jerusalem borítja: hiába az volt a cél, hogy jobboldali fasiszta gecit mindenképpen leváltassa, a baloldali elnökjelölt megalkuvása a hatalomért olyan cél, amely nem szentesíti az eszközt, hanem kibaxa a biztit. Cél ide, cél oda, Jerusalem nem hallgatja el a maga által támogatott jelölt simliskedését sem. Feszes, önszabálykövető, elveinek engedelmeskedő személyiség. 

Annyira nem, hogy a jobboldali, fasiszta geci a végén pozitívan jön ki a maga kiszámítható gennyedék alakjával a versenyből, mert a baloldali, elnökké lett szennyember sokkal okosabb, így aljasabb, kiszámíthatatlanabb, leleplezhetetlenebb. 

Az első képsorozat a „Transmetropolitan” első kötetéből való

A VÁROS LEÍRHATATLAN

látványkavalkád. Káosz. Mai, de mégis egészen más. Mindenki mindig kütyüket használ. Félszemen mindig rajta van valami tévéfogó izé. A média ugyanúgy a nép hülyítésének a remek eszköze, ökörebbnél marhább műsorokkal.

Az extravagancia minden téren teljesen természetes, ahogyan a kétfejű macskák, a beszélő rendőrkutyák, a felfajú, félig ember, félig földönkívüli kavarmányok, vagy a test nélküli, de gondolkodásukban teljes értékű porlények, a ködlöncök is. A politika hazugságai, kavarásai, indíttatásai minden oldalról teljesen ugyanazok mint ma: kell a hatalom. 

Ötlet ötlet hátán, minden oldalon bőven van mit nézni. A rajzok fantáziadúsak, pont olyan betegek mint a történet(ek). Visszataszító, hányingerkeltő az egész. Ennél-e, párolt fókaszemeket, innál-e csótányízesített erős  alkoholt? 

A technikai eszközök ugyanazok mint ma, csak betegebbek. Spider Jerusalem kedvenc fegyvere egy pisztolyszerű valami, aminek a hatására az ellen beszarik, befosik, a kis rottyantástól kezdve a mindent beterítő, kirobbanó, halálba vivő, Niagara-fosásig. Bélzaklató a neve. S ennek szellemében minden más. 

Mocsok, kosz, patkányok, utcán heverő drogosok... Minden vonásában torz, beteg, groteszk szürreális. A franc se kívánkozik ide. Oda.

Mondom, hogy beteg az egész 1624 oldal (megelőlegezve, hiszen a harmadik kötet nincsen még nálam). 

AZ IGAZSÁG

Fura szerzet. Mindenkit érdekel, mindenki a birtokosának tekinti magát. Ahogyan a Reggel felkelek és leforrázom magamat című film politikusa mondja a tévében: 

ENYÉM A LEGENYÉMEBB IGAZSÁG!

Vitathatatlan. Spider mániákusan, minden gátlás nélkül ered az igazság nyomába. Hogy kiderítse, mi is az, a felszínre hozza, világgá kürtölje. Oknyomozó újságíró. A dolgok mögé néz, és lát is. 

Miközben az igazság nem nagyon változtat semmin. Sem ott, sem itt. Erről már írtam nem egyszer. Annyi mindent lelepleztek már, annyi minden napvilágra került, annyi mindenről kiderült, miképpen, hogyan is volt, lett, történt, és miért nem igaz, amit addig hinnünk kellett, amit mélytorokig beszoptunk vagy kényszerrel nyeldekeltük. Aztán maradt minden a régiben. Maximum annak lett rossz, aki a kibányászta, a felszínre hozta, világgá kürtölte. 

Vannak persze botrányok, amik felzúdulást keltenek. Nálunk éppen a celebek, hírességek, médium-vezetők pedofíliája veri ki a biztosítékot. Amennyire kiveri. Még ez is attól függ, kinek a kutyája kölyke az, aki kiskorúakat használ ondócsészének. Pedig az igazság jéghegyének a csúcsa felszínen van. 

Pilátus a maga politikai pozíciójából cinikusan kérdezte Jézust: „Igazság? Ugyan, mi az igazság?” Mégis, mindenki az igazságot keresgéli. Más kérdés, hogy rengeteg eset van, amikor igazából meg se akarjuk találni. Sem akkor, amikor rólunk szól, sem akkor, ha valami mi szívünknek kedves ügyről, emberről, térfélről szól.

Jézus egyébként rövidre zárta a kérdést. Azt mondta, hogy az igazság az, no, az bizony ő maga. Mellette meg az élet is ő. Erről ebben a képregényben egy szó sincsen. A vallás itt mindig beteg. A kereszténység egyszer fordul elő, egy posztkeresztény szekta éppen megkövezni készül valakit, aki a barátnőjével elment egy pornómoziba.

Jézus azt is mondta, boldogok, akik benne találják meg az igazságot. Ezek szerint aki boldogtalan, vacak Jézus-követő, mert még nem találta meg őt, még mindig csak keresgél. Más kérdés, hogy a boldogság állapotának az eléréséhez defiiniálni kell a boldogság fogalmát is. Jézusnak volt nyolc boldog-mondása. Általában nem pontosan ezekben keressük a boldogságot. 

Az első képsorozat a „Transmetropolitan” második kötetéből való

Spider sem, naná! Nem is boldog. Örökké elégedetlen, hektikus, morgós pöcs, maximum a kárörömben talál kielégülést. Pszichopata állat, de érdekes módon, több alkalommal kiderül, hogy egyáltalán nem szívtelen. Csak ritkán szíves. De van rá példa. Egy egészen biztosan: egy bizományi kirakata előtt ácsingózó kislánynak megvesz valami plüssvackot, amire az felettébb vágyik. Van tehát szép pillanat is az 1672 oldalon. Egy. Legalább. 

De mert így áll az alaphangulat, nem tudott eszembe nem jutni, mi mindennek tudok én örülni a hétköznapokban. Apró kis semmiségeknek. Amik a nagy-nagy egész szempontjából tök érdektelenek. Szerelmetesfeleségtársam első, ébredéskori megpillantásának, majd bármikori megpillantása a testének. A reggeli kávénak, a munkába menős sétának, át a Mocsáros-dűlőn a vonatig, közben a nap első szivarkájának. Ha esőszag van. Ha hószag van. Ha napszagú SzFT haja, a virágoknak a Mocsáros-dűlőn, a munkahelyem kertjében. Egy jó könyvnek. Két jó könyvnek. A finom pálinkának. A finom bornak. A jól átsült, megpirult oldalasnak. Egy pont harmonikusan kikevert körözöttnek. A hegy tetejéről lenézve a völgynek. Annak, hogy van autónk, és jól működik. Hogy van mosógépünk és jól működik. Hogy nem fázunk itthon. Hogy szép lett az idei karácsonyfánk. Is. Hogy nagyon patent kis laptopok vettünk, használtan, i5-os, meg i7-es, az utóbbi érintőképernyős is. 

Nem folytatom. Ilyesmiknek. Is. A Transmetropolitan-ban nincsenek kis örömök. Maximum kárörömök. Drogörömök. Ilyesfajták. Bár egy volt kollégám, Robi azt állítja, nincsen önzetlenebb öröm a kárörömnél, mert az biztosan nem akarja azt, ami a másé. De szóval ezek nem azok az örömök, amik széppé teszik az életet. 

Mert lehet így is nézni a dolgokat. Tudod, a félpohár víz, hogyan nézed, csak félpohár vagy legalább fél pohár. Hát, itt szó sem lehet legalábbról, az egész élet, létezés , társadalom olyan olyan végtelenül szar, hogy kizárólag csak lehet. 

Nincsen igazam. Mert Spider Jerusalem szeret a hegyekben lenni, távol a várostól. Meg szeret újságíró lenni a városban. Meg szereti az igazságot. Meg szereti a saját farkát dicsőíteni... Jó, ez utóbbi kilóg a többi közül, felejtsük el, mert ha erre haladunk, akkor hamarosan befigyel, hogy szereti a drogokat is...

HANGNEM

Trágár. Nem kicsit. Mondj egy szitokszót! Győztem, az is benne van! Meg a cifrázása is. Meg újabb, cifra összetételek is mint mondjuk faszkabát vagy pöcskalap, vagy a lapos hódfasszal verlek agyon. Meg ilyenek és még ilyenebbek, cifrábbak is. Érdekes, hogy a férfi nemiszerv sokkal több verzióban káromkodás, gyalázkodás mint a női. Hát hallottál már olyant, hogy pinafej, pinakalap, a pinámat, a pinámba...? Na, ugye!

SZERKEZET

Az első kötet kezdetben Spider Jerusalem eseteit mutatja be. Meg őt magát. Kell emészteni rendesen. Vagyis nem egy egybefüggő, rétestészta sztori a rengeteg oldal. Csak majdnem. Mert aztán az első kötet kb. háromnegyedétől arról szól, hogy Spider meg akarja buktatni Amerika elnökét. 

Mire ezzel megbékélnénk, egy elnökválasztás közepén találjuk magunkat. Amivel el is kell lennünk úgy az első kötet kétharmadától a második köteten százsokadik oldaláig.  Így viszont már, folyamatos olvasásban már egy kicsit sok volt. 

Lehet, az volt a szerencsém, hogy a harmadik kötet ekkor még nem volt velem, lett pár nap kihagyásom, mire érte tudtunk menni a könyvtárba. Aztán bedaráltam magamba azt is. Nos, a helyzet az, hogy mindvégig arról szól, hogy Spider rálép és fokozatosan egy keményebben tapos a gyilkosságokra parancsot adó (még a saját felsége és gyereke is az áldozatai között van) elnök golyóira. Aki, hogy elterelje magáról a figyelmet, már egy békés diáktüntetés sorai közé is lövet. Éles lőszerrel. 

Vagyis úgy ezerhatszáz oldal arra meg, hogy mit tud kezdeni egy igazán tökös újságíró az igazsággal, hogy még egy elnököt is képes lemondatni, félretenni, megbüntetni. 

Ha a valóságot nézem, nem tudom, ez milyen esetekben működik? Olyan érzésem van, csak akkor, ha az igazság valakiknek kapóra jön az adott politikus félretételéhez. 

Az első képsorozat a „Transmetropolitan” harmadik kötetéből való

ÜRESJÁRATOK

Nem annyira értettem, csak elfogadtam a rendre, de nem rendszer szerint megjelenő kvázi üresjáratokat. Ezek úgy üresjáratok, hogy nem maga a történet ül le, hanem valamire ráfókuszálunk, ami érintőlegesen, de nagyon érintőlegesen kapcsolódik csak a fősodorhoz.

Mondok példát. A harmadik kötet uszkve azzal kezdődik, hogy x oldalon keresztül egy-egy oldalon egy-egy monológot hallgatunk olvasunk. A monológok eszetlen agyamentségek, paranoiás agyamentségek. Aztán sok oldal után kiderül, hogy ez arra volt példa, hogy a várost azért árasztották el az őrültek, mert az állam nem akarta fenntartani a nagyon drága elmegyógyintézeteket. (Jé, ez de ismerős, innen Budapestről!)

Nem mondok olyan badarságot, hogy ezek semmit nem tesznek hozzá az összképhez, mert de, tesznek hozzá. Csak éppen olyan kis... izé... nem volt ötlet a sztorihoz közvetlenül kapcsolódó oldalakra?-érzése támad tőlük az embernek. 

A SZERZŐK

alapnév a képregény műfajában. Ezzel, a Transmetropolitan-nal írta be a nevét mindörökre a történetébe. Nem ragadt itt le, annyi minden más is  kötődik hozzá, hogy fel sem sorolom. Nézz utána te magad, itt a segítség.

Elhallgatható, de ha már az igazság: Ellis problémás figura, nagyon komoly gondja akadt a szexuális tevékenysége miatt: ha hinni lehet (mert ugye, az igazság relatív) a vádaknak, legalább száz esete volt, amikor nem tiszta úton jutott kielégüléshez. Sorjáztak az áldozatai. 

Ettől függetlenül tény ami való: ha csak ez a Transmetropolitan kötődne a nevéhez, már akkor is örökbecsű lenne a neve. (Éppen Simon & Garfunkelt hallgatok. Volt három igazán jó számuk: a Bridge Over Trubled Water, Sound of Silent, meg a Mrs. Robinson, meg egy csomó hallgatható. De a három alapján is örökéletű a duójuk neve. Így már érted, mire gondolok? 

OKÉ, DE VAN VÉLEMÉNYEM ERRŐL MÁSFÉLEZER OLDALRÓL? 

Hogyne lenne!

Csak nem tudom, pontosan mi is... 

Egyfelől pazar, mestermű, zseniális és kongeniális. Másfelől egy idő után önismétlő, unalmas lesz Spider figurája, és mintha kifújt volna a világteremtésének az ötletzacsija. Onnantól marad Spider extravaanciája és zseniális újságírói húzásai, bátorsága és fenomenális trágársága. Nem követtem nyomon, de egyszerre feltűnt, hogy mindenki olyan mocskos pofájú, hogy azt már tanítani lehetne. Az elején még nem volt ennyi káromkodás. Vagy valamiért nem vettem észre, hogy van. 

Aztán az van még, hogy a második kötet felett valamelyest unatkoztam. Nincsen a gyilkos elnök újságírói kicsinálásában ilyen stephenkinges-eposzság. Nem mondom, hogy szétuntam a fejemet, csak azt, hogy olyan nagyon sok minden nem történt abban a kötetben. Tény, a harmadik aztán beindul, de piszkosul. 

Viszont emiatt az első kötetet olvasgatva, nézegetve arra gondoltam, na, banyek, megint egy képregény, ami kell ide a polcra, ahogy a Watchmen is kellett. De a harmadik kötetet is végigolvasva nem lettem bizonyos abban, hogy ahogy a Watchmen-t többször elolvastam, úgy a Transmetropolitan-nel is ez történne. 

Szóval csttintek, cöccögés nélkül, meg elismerőn bólintok is, meg tapsolok is, felállva, de nincsen olyan érzésem, hogy még nagyon sokszor szeretném átélni az élményt, amit nyújtott. 

Mondjuk azért azon azóta is gondolkodom, amit Ellis írt az előszóban: 

 

»A hazugság a hír, az igazság meg le van szarva!«Bő húsz éve írtam le ezeket a szavakat, aztán valósággá lettek. Nem telt el év úgy, hogy valaki ne idézzen valamit a TRANSMET-ből, ami,,valósággá vált". Pedig semmit sem szántam jóslatnak. Nem gondolom, hogy a science fiction feladata lenne jóslatokba bocsátkozni. A science fiction a spekuláción keresztül szolgál a kultúrának figyelmeztetések- kel, nem jóslatokon át. A spekuláció pedig a saját időnk sci-fi-eszközök általi vizsgálatából fakad. A science fiction - istenem, hányszor mondtam ezt a TRANSMET-ről is, emlékszem, amikor Mike Moorcock mellett ülve említettem egy kerekasztal-beszélgetésen - nem más, mint,»social fiction«. A mai emberiség állapotáról szól, eltúlozva, hogy tisztábban láthassuk.

 Az a baj, hogy olvasás közben pontosan így éreztem... 

7–10

2025 január eleje után, közepe felé. Tegnap volt az első munkanap. Mintha a seregbe kellett volna bevonulnom. S egyébként szeretem a munkahelyemet. De tegnap reggel túl sok pozitívum nem jutott az eszembe. És még hideg is volt a reggel. Szerencsére a munka nem rám szakadt, magamnak tudtam megszervezni.

Nem úgy Szerelmetesfeleségtársam munkája... 
– Teljesen behavazódtam, így, hogy kimaradt két hét... 
És igazat mondott. Hét órakor még a gép előtt ült a Wise-al küszködött. 
– Vacsorázzunk, kedvesM! [M mint a keresztneve, érted?]
– Jó! – válaszolta. Ilyenkor nem mozdulok, tudom, még legalább negyed óra, mire az adott feladatot befejezi. Fél nyolckor még küzdött.  Kimentem a konyhába, nekifogtam a vacsi összerakásának. 
– Kérsz levest? 
– Igen, köszönöm, kérek! 
Bekészítettem a tálcákat, evőeszközt, tányérokat, megmelegítettem magamnak a vasárnapról maradt kenyérlángost, kiszedtem a levest, bevittem.
– Köszönöm! Jövök! – mondta SzFT. Akkor jött, amikor én tányért cseréltem, az üres levesest levesest a kenyérlángosos laposra. De még akkor is felpattant a telefonjára nézve. 

Ezért röhögtem, amikor Csemete kijelentette, azért akar vállalkozó lenni, mert akkor ő oszthatja be a szabadidejét. SzFT tuti, hogy tavaly nem vette ki az életkorának járó szabadnapokat. Ahogy az is tuti, hogy jobbára nem napi nyolc órát dolgozott. 

DICSÉRET A KIADÓNAK AZ ÖTLETÉRT ÉS AZ ALKOTÓKNAK A MEGVALÓSÍTÁSÉRT! 

Az ötlet tulajdonképpen roppant egyszerű. Manapság már simán lehet egyetlen példányban is könyvet kiadni. Nekem is van egy egyedi példányom a Zsomborról, a kertészről írt mesesorozatomból. Szerelmetesfeleségtársam adatta ki, a fiam, Geri rajzai vannak benne. Az egyik fő poén a kötetben, hogy SzFT talált egy kiadót, amelynek a neve megegyezik az ő lánykori vezetéknevével. Kedves adalék, hogy a kiadó tulaja a névegyezés miatt nem kért semmit az egypéldányos megjelenésért. SzFT hálából küldött neki futárral két üveg, márkásabb bort.. 

Szóval arról szól ez a kötet, mármint a Lilis, hogy van egy előre megírt, megrajzolt sablon, külön kisfiúknak és kislányoknak, amelybe beleilleszthető a megrendelő által megadott, tetszőleges név, jelen esetben Lili unokámé, és hozzárendelhetők egyedi, külső tulajdonságok, hajszín, szemszín, szemüveg, szeplő. Aztán megadható, miképpen szólítsa a főszereplő az édesanyját, édesapját, illetve a megszülető kistestvérét. Megadható a belső címlapra egy fotó a megajándékozottról, illetve egy mondat, amit a könyv tulajdonosának a szülei üzennek a tulajdonosnak. Ha piszkosul semmi eredeti sem jut az eszükbe, van egy kis idézetgyűjtemény, amiből tetszőlegesen választható valami.                    

Igen, az ott középen nem egy képzeletbeli, irodalmi alak, hanem a mi privát Lilink!

Egyszerű a folyamat és pár napon belül készen van a teljesen egyedi, névre szóló, 1-6 éveseknek szóló, kemény borítós, negyven oldalas mesekönyv. Az ára relatív, jelenleg 8400 forint. Ami elsőre talán ijesztő. De ha belegondolsz egy átlagos mesekönyv manapság háromezer-négyezer forint között van. A fennmaradó különbség az egyediség ára, minek következtében a megajándékozott kölöknek olyan könyve lesz, amelynek ő maga a főszereplője, és a tesója is olyan néven szerepel benne, ahogyan ő szólítja. Lili, ahogy mondtam, Kicsinek szólította a kistesóját, aki így is szerepel a könyvben. 

Jelenleg tizennégy, különböző könyv rendelhető a honlapon, egy kivételével természetesen mindegyik mindkét nemre vonatkoztathatón és mindegyik testre szabhatón. 

Le a kalappal! Pedig eddig csak a külső megjelenésről és a megjelenés rugalmasságáról beszéltem. 

A TÖRTÉNET

Mivel a könyv adott alkalomra szól, ezért természetesen valamelyest didaktikus.

Én attól tartottam, hogy annyira az lesz, hogy sekélyes, rálegyintős, reggeli kávézás mellett a pékség szalvétájára írt munkadarab lesz, jóleszazígyis-alapon, „én megírom, az ötlet és a nevem elviszi, a megrendelő, a megajándékozott boldog, mert ilyen könyve senki másnak nincsen, a kiadó is boldog, mert lett bevétele és is boldog vagyok, mert nekem is van. 

Persze, mindez benne van a pakliban. Mert rajtam kívül ki a fene szeret ingyen dolgozni? (Jó, van erről egy kis listám...) 

Azt hiszem, e miatt a prekoncepció miatt nem siettem elolvasni a könyvet. Hiába csak negyven, képesen szellős oldal. 

Csakhogy...! 

A szerző, ahogy több helyen felhívtam rá a figyelmedet, Lackfi János. Akinek azért van neve és ismertsége a magyar könyvpiacon. Érdekes, hogy a könyv címlapján nem szerepel a neve. Bár valahol megértem. Ő sohasem írt olyan könyvet, hogy Lili és a kistesó. Ő csak olyat írt, hogy X és a kistesó. Viszont azt ő írta. Minden bizonnyal ezt a tényt ő maga és a kiadó is tudatosítani akarta. Talán ezért van úgy, ahogyan. 

Lackfi ír mindenfélét is. A könyveinek a megítélése eléggé vegyes. Dicsérik is, kritizálják is. Ezzel nem mondtam nagyot, hiszen aki nyilvánosság elé lép, annak számolnia kell azzal, hogy manapság, az össznépi gyűlölködés korszakában (és ezt semmiképpen sem bármelyik politikai oldal áldatlan tevékenységének tulajdonítom) nem fogja mindenki szeretni. De az írásainak a megítélése meglehetősen vegyes. Elég csak a Molyon megnézegetni a kapott értékeléseit. (Egyébként most meglepődtem, mert találtam több könyvét is, amiből az derült ki, amit eddig nem tudtam, hogy Lackfi keresztény lehet. Számomra ez pozitívum.  

Ebben az esetben azonban az a lényeg, hogy van mögötte, ezeken a testreszabhatókon túl tízen túl darabszámú gyerekkönyv, amit ő írt.  Vagyis nem gyakorlattalan a műfajban. 

S mondom, a magam részéről nem vártam túl sokat a szövegtől, éppen, mert nem önálló, hanem ipari, kimondottan kereskedelmi célra készült, rövid fogalmazásról van szó. 

Ehhez képes meglepődtem már a bevezetőn is, a várakozás izgalmáról szóló, egyszerűen, de plasztikusan fogalmazott részen, meg azon is, hogy a nyolcadik oldal remek párbeszédét olvasva felnevettem. 

És a fürdés sem akkor kezdődik, amikor a szülök azt mondják, hogy kezdődjön. Mert akkor még el lehet szaladni, el lehet bújni, lehet kiabálni, hogy neeeem akarok fürödni. Aztán egy idő után viszik a gyereket, leszedegetik a ruháit, és berakják a kádba. De a fürdés vége sem akkor van, amikor vége van. Hanem akkor, amikor már megunják a szülők a vitatkozást.
– Ki kell jönni a vízből!
– Nem akarok!
– Nem kell akarni, csak kijönni.
– Nem jövök!
– De hiszen alig tudtunk betuszkolni a vízbe... Nem is akartál bemenni.
– Kijönni sem akarok.
– Kihűlt a víz!
– Nem hűlt ki! Megfázol!
– Nem fázom meg!
– Ez hideg!
– Akkor eressz bele meleget!
– Nem eresztek!
– Akkor te leszel az oka, ha megfázok!
– El fogsz olvadni.
– Nem is, nem vagyok szappan!
– Akkor is ki kell jönni!
– Akkor sem!
– Örökre ott akarsz maradni?
– Igen!
– Ide hozzunk neked enni, inni?
– Igen!

– Káddal együtt vigyünk majd oviba?

– Igen!
– Na, jó, most már elég!
Szóval Lili megtanulta, hogy a fürdőből kijövés nem akkor kezdődik, amikor a szülők mondják, hogy kezdődik, hanem amikor a szülők azt mondják: elég! Akkor általában hiába kapálózik, egy erős markológép felkapja, kirántja a vízből, törülközőbe csavarja, és ledobja az ágyra. Lehet öltözni.

Nem mondom, hogy az első sortól az utolsóig ilyen meggyőző a szöveg, de majdnem. S egyébként ahogy olvastam, tényleg visszaköszönt a könyvben a valós, húsvér-Lili tesóvárásának majdnem minden momentuma. Innentől Lackfinak nyert ügye van. 

AZ ILLUSZTRÁCIÓK

Na, hát ez a másik fele. Még ha a szövegről nem is lenne az a véleményem, ami, a rajzok átütő erejű, de teljesen csöpögésmentes kedvessége két vállra fektetne. Baracsi Gabriella manapság kedvelt illusztrátor. Ráadásul még a kereskedelmi célú rajzolás sem áll távol tőle: készít ő például párnás falvédőkhöz rajzokat. 

Szóval egyáltalán nem csöpögnek ezek a rajzok, semmi sutaság nincsen bennük, magabiztosak a mozdulatábrázolások, magától értetődik a kompozíció és egyértelmű, hogy Baracsi és a kiadó egyformán, profi módon, oldalpárokban gondolkodott, amikor ezt a könyvet megalkotta.

Úgy jó ez, ahogy van, én mondom. És mondok még valami nagyot. Vannak könyvek, amiket el sem lehet képzelni mással mint az eredeti illusztrátorokkal. Nem azokra a könyvekre gondolok, amelyek eleve adott rajzokra alapozták. Amikor megkérdeztem Szerelmetesfeleségtársamat, mondjon már olyan gyerekkönyveket, amelyek meghatározott a grafikájuk, ő kapásból A sehány éves kislányt és a Mesél az erdő... sorozatot mondta. Tény, ami tény, az eredeti illusztrációk nélkül ezek valóban tökéletesen hallottak. Csakhogy ezek eleve az illusztrációkra alapozódtak. Tony Wolf történetei tökéletesen érdektelen, történet nélküli történetek, még a gyerekeim is unták őket, amikor kiskorukban olvasgattam nekik. Ahogyan ilyen volt mondjuk a Sicc- vagy az eleve a bábfilm-sorozaton, Foky Ottó figuráin alapuló Mirr-Murr-sorozat is. 

Csak hogy értsd, mire gondolok:

• a Vackor Reich Károly nélkül nem Vackor. 
• Nekem Lázár Ervin sem Lázár Ervin Réber László nélkül. Legalábbis azok a könyvek, amik eredetileg Réber rajzaival jelentek meg.
• De egy Mézga-könyv is csak Ternovszky Béla rajzaival Mézga, minden más vállalkozásban suta lett a végeredmény.
• De például a Szikra Ferkó minden kiadása taszított, amiben nem láttam viszont Rusz Líviia könnyed, frenetikusan élő, karikatúrába hajló, bármikor nézegethető rajzait. Úgy negyven év után jutottam hozzá egy ilyen kiadáshoz. Utoljára általános isi közepén, az óbudai Fő tér gyerekkönyvtárában találkoztam vele.

Na, szóval a sor a szöveg és az illusztráció szerves, egyszer és mindenkorra összekapcsolódásáról a végtelenségig folytatható lenne. De minden esetben azt jelzi, hogy a grafikus mintegy szerzőtársa az írónak. Ha a Simon & Garfunkel-ből bármelyiküket kiveszed, akkor az már csak Paul Simon vagy Art Garfunkel. Akkor is, ha önmagukban egyik sem „csak”-kategória. Mindössze a Simon & Garfunkel szempontjából „csak” önmagában bármelyikük is. 

Mit is akarok ezzel az egésszel mondani? Azt, hogy simán el tudom képzelni, hogy szülessen olyan mesekönyv, amely úgy forr össze az ő nevével, ahogyan a fentiek. 

Na, mutatom akkor, miféle rajzai vannak az unokám egyedi könyvének. 

...ÉS A VALÓSÁG

Azt mondtam, a Lili és a kistesó Lilivel és a tesójával gyakorlatilag úgy történt meg, ahogyan azt Lackfi a könyvben leírta. És valóban. Lili az első pillanattól fogva várta a kistesóját, Kicsit. Beszélgetett vele Szami, azaz Anya pocakján keresztül. Már akkor játékot vitt neki. Ami persze butaság, de hát Lili, most, hogy a Kicsi megszületett, és Dani lett a neve, még most sincsen három éves. Majd négy nap múlva lesz annyi. 

De Lili minden rezdülésén látszik, hogy szereti a kistesót, Kicsit, Danit. Dani pedig egy nagyon kiegyensúlyozott, barátságos, bár a hasfájóssága miatt sírós baba. Amikor Szami, Anya már nagyon kiakad a fáradtságtól, volt, hogy két nap alatt aludt úgy öt órát, hát naná, hogy kiakadt, és már türelmetlenül kérdezi Danit: 
– Miért nem alszol már, kicsim, miéééért? 
Akkor Lili szemráhányón néz az anyjára: 
– Anyaaa, azért, mert ő babaaa!
S ezzel a mondattal, ahogyan Szami, a lányom fogalmazott, Lili helyrepofozta őt. 

Éppen tegnap kaptam egy videót Liliről. Tisztába teszi a játékbabáját, bekrémezi, megszoptatja, megbüfizteti, és elaltatja. „Mintha volna édesanyja.” Aztán a kamera arrébb siklik, jó volt az operatőr, gratula, Szami!, és ott fekszik Kicsi, Dani, jár a keze, lába. Szami azt írta a videóhoz, hogy: „Lehet, hogy jó anya lesz!” Nem Danira gondolt. :-) 

Szóval itt van az én két unokám, akikről a Lili és a kistesó című ipari könyv szól. De egy az egyben. Ja, nem. Egy tévedés van benne: Lackfi azt írja, Nagyi az oviba ment Liliért. Lili még nem óvodás. Az anyai Nagyija viszont iderepült Angliából, valahonnan a nyugati tengerpartról, hogy segítsen a családnak. De nem kellett Liliért oviba menni, mert Lili még nem óvodás. Úgy ez az egyetlen különbség. Meg az, hogy valós-Lili még nem ilyen dumagép, mint a könyvbéli-Lill. De mondom, minden más teljesen stimmol. 

És akkor elvihetném teljesen személyes felé ezt a bejegyzés. Írhatnék arról, mit jelentett nekem, amikor Szami megszületett. Hogy a születése után másfél óráig a karjaimban tarthattam, mert annyi nő szült aznap este, hogy elfelejtették elvenni tőle.És másfél óráig nem sírt, mert a hangom megnyugtatta: sokat beszélgettem vele már akkor, amikor az anyja hasában volt. Meg hogy tánclépésben mentem haza a kilencker sötétjében a Baross utcából a Klinikákig abban a tudatban, hogy lányom van, hurrá, hurrá, hurrá! Írhatnék Geriről, akinek a születésénél már profik voltunk, de bármennyire is azok, fiunk még nem volt. :-).

Írhatnék arról, hogy tulajdonképpen a mai napig nem fogtam fel, hogy apa lettem, hogy ez a két harmincas ember az én gyerekem, és hogy mindennek dacára egy pillanatig sem bántam meg, hogy lettek. S megírhatnám, hogy büszke vagyok mindkettőre, mert ha más nem, az átment mindkettőnek, hogy a párkapcsolat csak hosszú távon az igazi. Meg azért is büszke vagyok, mert a szakmájában mindkettő csuda klasszul teljesít. .  

S persze írhatnék arról, hogy nekem mindkét oldalról nagyon jó nagypapáim voltak, s hogy szeretnék olyan nagypapa lenni, amilyenek ők voltak. Ha más és más volt is mindkettő. Én az apai nagypapám vonala vagyok inkább, aki írogatott, festegetett, eszperantóul beszélt, kreatív volt és szívbeteg. Oké, festegetés és eszperantó nincsen, írogatás és szívbetegség van. 

Meg áradozhatnék a képeken látható két unokámról. Hogy mennyire különböznek, hogy melyik miben szerethető, és melyikben mi a feladat. S elsősorban, hogy a maga jellemével, tulajdonságaival mennyire szerethető, imádható mindkettő. Meg leírhatnám, hogy mondom, azt sem fogtam még fel, hogy gyerekeim vannak, nem hogy azt, hogy az egyik gyerekemnek már kettő is van. 

Azt is leírhatnám, hogy nagyapaként mekkora döbbenet, hogy Lilit is, Danit képes vagyok ugyanúgy önmagáért szeretni, ahogyan Szamit és Gerit szerettem, szeretem. Nem tudtam, nem hittem, hogy ez így működik akkor is, amikor nem a saját gyerekemről van szó, 

Meg írhatnék egy csomó mindenről. A végtelenségig. Sőt, bölcselkedhetnék a család fontosságáról, a szeretet erejéről, a konfliktusmegoldásokról, és a szőnyeg alá söpört problémák önsorsrontásáról. S ahogy írnék, ezer meg ezer okot találnék, hogy még ezt, meg azt hozzátegyem, kiszínezzem, élővé fogalmazzam. S így soha, de soha nem lenne vége ennek a bejegyzésnek. S a végén, akárhogy akarnám élővé tenni, úgyis csöpögősnek tűnne. Még akkor is, ha egészen őszintén írnék a komoly, majdnem végzetes konfliktusokról is. 

Ezért most befejezem...

 UTÓIRAT

Töprengtem mit tegyek, mondjam-e vagy sem a cég nevét. Mert ha mondom, az, ugyebár, egyértelműen reklám. A reklám pedig pénzt ér a cégnek, mert bevételt fiadzik. De mert olyan marha vagyok, hogy nem egyeztettem a velük, és mert olyan elégedettséget érzek könyv miatt, úgy fogtam fel ezt a bejegyzést, mintha egy internetes elégedettségi kérdőívet töltöttem volna ki vele, nekik, róluk. 

Szóval itt találod őket:

Meseveled 
A Meseveled Facebook oldala

9/10

2025 január eleje. Már csak egy nap van az itthonságból, vége a hosszú szabinak. Miközben hálás vagyok, zokogok. 

Ma könyvtárba mentünk, Szerelmetesfeleségtársam csomagolt elemózsiát is, készített oda innivalót is. A buszon, a könyvtár felé menet felhívta az édesanyját, aki mondta neki, hogy írt nekem, nem olvastuk? Gyorsan elolvastuk. Meghívott délre, disznótoros ebédre minket. És nekem írta meg. :-) 

megbeszéltük vele, hogy most már akkor könyvtárazunk, bocs, hogy nem voltunk bekapcsolva. A könyvtárból elhoztunk tizenkét könyvet, bebarangoltuk az össze szintet, megettük, ittuk az elemózsiát és az innivalót, vettünk még a kapucsínót a büfében, és iszkiriztünk is disznótorolni. 

*

Csupa látogatás az élet: tegnap a fiamnál és a párjánál voltunk Szigethalmon. Szerelemtesfeleségtársam választott és vett nekik kariajit. Tekintettel arra, hogyan állunk, mindenkinek apróságot. Geri két, névre szóló, fa pengetőt kapott, Vanda pedig egy törhetetlen dobozú gyűrűt, ami pont jó volt az ujjára. Én egy könyvet vittem Gerinek, amit keresett egy ideje. 

Semmi nagy és különös nem történt náluk, egyszerűen csak jó volt ott lenni náluk. Néztem, ahogyan Geri egy vas karkötőt kovácsolgat egy barátjának, pálinkáztunk, whiskyztünk, szivaroztunk, cigarettáztunk (ezt figyeld: kaptam Geritől egy eredeti szál Románc cigarettát!) macskáztunk, Geri ismét próbált gitárolni tanítani, de kész, végleg feladtam, két nyomorult akkordot nem bírtam lefogni, nem hogy jó ütemben váltani közöttük, énekeltünk, pizzáztunk... És Geirvel megint leszögeztük, hogy tök jó együtt lenni, meg tök jó úgy beszélgetni, hogy tudjuk, simán elküldhetjük egymást a francba, és még akkor sem kell közlekedési rendőrt állítani a szavaink mellé. 

Aztán itthon rájöttem arra is, hogy beszélnem kell Gerivel, mert amikor szívem szerint közbeszóltam egy Vandával való kis összevicsorgásnál, mégsem szóltam közbe, nem akartam rontani a helyzeten. Vagyis még van mit javítani a kommunikációnkon. 

Amikor jöttünk elfelé, kikísértek minket a kocsihoz. Átöleltem Vandát és a fülébe súgtam: 
– Ha egyszer teljesen józan leszek, szólj, hogy el akartam neked mondani, mennyire hálás vagyok, hogy szereted a fiamat!
Vanda mosolygott. 
– Hát nem mindig! De azért összességében igen... 
De tényleg hálás vagyok neki. Idén már nagyon sok éve úgy tíz körül jár, együtt vannak. 

A SZEX-KÉPREGÉNYRŐL ÍRT BLOGBEJEGYZÉS

Az történt ma reggel, hogy megint írt nekem a Blogcímlap, hogy egy bejegyzésem kikerült oda. Úgy nagyjából minden bejegyzésem kikerül. Egy darabig azt hittem, a saját jogán, mert, hogy jókat írok. Manapság azt gondolom, hogy egy-két írás valóban így jelent meg az oldalon. Manapság már inkább azt hiszem, valamiféle automatizmus miatt. 

Viszont egy karácsony előtti könyvértékelésem nem jelent meg. Gondoltam, a témája és az illusztrációi miatt. Mert eyy képregényről van szó. Ami a szex történetét meséli el. Hát vannak benne képek.... Például egy festmény, amelyen premier planban tárul elénk egy szemérmetlen puna.

Ha másért nem, ezért érdemes rákattintatnod a szövegre! Mert hát nem igaz-e, amit az Al Pacino által megformált ezredes felettébb érzékletesen megfogalmazott a titkárának az Egy asszony illara című filmben? „Tudod, mi a legszebb szó a világon? [hatásszünet, majd az arcul csapó igazság] PINA!”

Jó, fallokrata megközelítés, belátom. De Al Pacino arcán, a (szinkronizált) hangjában ott van a férfinem minden tisztelete a nők legfőbb nőiessége előtt. S nem, nem a női személyiség elpinásításáról van szó, ne fárassz már, hanem a nők szeretetéről, a testük imádatáról. 

Aztán kiderült, hogy nem, szó sincsen cenzúráról, legalábbis a blog.hu felületén, olyan csak a Facebook-on működik, ami egyből letiltotta a bejegyzésemet, mert az első rajz, amit értelmezni tudott, ez volt: 

ez meg, ugye szeretkezés, és az hűmegha! Szóval arról volt szó, hogy beélesítettem a szex-képregényről írtakat, aztán önmagam számára is suttyomban, valamikor, tévedésből, visszatettem vázlat-állapotba. Erre egyébként tegnap reggel döbbentem rá amikor is Szerelemetesfeleségtársam ébredés után a számára eddig elmaradt blogbejegyzéseimet olvasta, és szóvá tette, hogy nem leli a szex-képregényest. Mire én döbbentem lestem, hogy hiszen az vázlat-állapotban van, kívülről csakugyan nem látható. Élesítettem. És eközben tűnt fel, hogy a blogom átlag számaihoz képest viszonylag sokan látogatták meg a képes szexről írt oldalamat. 

MIT JELENT EGY KÖNYVOLVASÓS BLOGON AZ OLVASOTTSÁG?

Az én átlagos statisztikáimhoz viszonyítva a szex-képregény olvasottsága „felrobbantotta az internetet”, „imádatra kényszerítette az internet népét”, meg egyéb ilyen baromságok. (Annyira úúútálom ezeket a barom szófordulatokat!) 

Hogy, hogy nem, 2024-ben ez a bejegyzésem érte el egyébként a legtöbb kattintást. Amiből nekem semmi hasznom nincsen. Csak a tudat. Meg a következtetések, amiket le tudok vonni. Nem szívderítők. De kétségbe sem esek miattuk. 

A blogom történetének a legolvosattobb bejegyzése egy, a női test dicséretéről szóló könyv értékelése volt: arról szólt, hogy a gömbölyű szép. Volt benne jó néhány hiányos öltözetű hölgy fényképe. Minden bizonnyal ez volt az ok. Semelyik másik bejegyzésemet nem nézték meg annyian mint ezt. Hogy el is olvasták-e ennyien, hát, kétlem. 

Ja, hogy mennyi az annyi? A blog.u statisztikája szerint most olyan százötvenezer körül jár a nézettsége. (Jó lenne, ha az olvasottsága is ennyi lenne!) Ez a szám csak akkor mond valamit, bármit, ha van hozzá valami viszonyítási alap. Soha nem számoltam ki a kattintási átlagomat. Most sem fogom. Pepecs és messzire nem megyek vele. 

Meg különben is, ki nem ismeri azt a híres-hírhedt churchill-i mondást, miszerint ő csak a saját maga által hamisított statisztikáknak hisz? Bár el kell ismernem, volt egy olyan statisztika a személyes életemben is, amikor igenis komoly felismerésekhez vezetett egy házi csoport összetételének, látogatottságának a kielemzése. De nem érzem az analógiát az akkori statisztika és a bloggal való szőrözés között. 

A LEGOLVASOTTABB BEJEGYZÉSEK

a következők voltak idén a Moha olvasó-naplója blogon (zárójelben azt a számot látod, ahányszor rányitottak egy-egy bejegyzésre.

Van-e bármi feltűnő ezen a listán? Talán a következők.

A szex mint téma két könyvvel is helyet kapott rajta. Az első helyezett, a szex-képregény egy nap alatt jutott erre az eredményre. 

Aztán, hogy van négy szépirodalmi témájú kötet, de abból kettő képregény, egy pedig a Vargas Llosa szex-témájú Pantaleon-ja. A negyedik viszont meglepő: Téti István fantasy-filozófiai regénye, az Időtlen rend. 

A Hihetetlen Magazin háttérhatalmas száma iránti érdeklődés manapság teljesen indokolt, hiszen olyan események zajlanak, amelyekhez a józan paraszti nem elég. Mondjuk engem meglepett a bejegyzés sikere, mert naivan azt hittem, egyéb témái miatt a Hihetetlen népszerűsége Pataky Attila népszerűségével konvergál, amióta elvitték az ufók. 

Csernus könyvét nem tudom, hogy a szerző személye vagy a téma vitte a győztesek közé. De örülök, hogy ott van. A témája miatt örülök. 

A LEGOLVASATLANABB BEJEGYZÉSEK

Eszembe sem jutott, hogy erről is listát csináljak. Aztán de. Kíváncsi lettem rá, mi hagyta hidegen a blog olvasóit. Hátha tanulok belőle, vagy le tudok vonni valami hasznos következtetést. 

Nos, ebből a listából van, amit értek, van, ami tök érthetetlen. S van, ami fájdalmas. Az első helyezet a tök érthető-kategória. A könyv 1966-ban jelent meg a szocialista kulturális együttműködés keretében, Pozsonyban (meglepő, hogy Pozsony és nem Bratislava van feltüntetve kiadási helyként. (Elégedett vagyok: beírtam a keresőbe, hogy Bratislava, mert kíváncsi voltam, nem voltam benne biztos, hogy nem kalapos s-el írják-e. Nem azzal, de nem ez a lényeg, hanem, hogy beírtam és az első találat szerint Bratislava: Pozsony, Szlovákia fővárosa. És tényleg!  :-D ) Vagyis egy vacak borítós, régi, szlovák krimi Kit érdekel rajtam kívül? (Egyébként jó kis könyv ez, minden prekoncepció ellenére.)

Na, de a második hely? Robotok, sci-fi, robotlázadás, a borító sem rossz, amiképpen a könyv sem... Nem értem! 

A harmadik-negyedik hely megint érthető. Régi könyvek, a Cortázar valóban vacak is. Az ötödik hely megint érthetetlen: olasz képregény, krimi, halott, nyomozás, friss kiadás... De erre a sorsa jutott a szintén olasz Tex 3. és a Dampír 4. is. Mondjuk az utóbbi szintén nem friss kiadás, csak én maradtam le az értékelésével. 

Az, hogy a Kisvárosi Lady Macbeth és az írója Leszkov számomra az év felfedezése volt Sváb József által O. Henry novellái mellett, az egy dolog. Ami késik, nem jön időben, oké, én voltam a tájékozatlan mindkét szerzőt illetőn, elfogadom. 

Általános tanulságlevonás az olvasatlan bejegyzésekből. Nincs. Tanácstalan vagyok. Még csak azt sem mondhatom, hogy a régi könyvek iránt nincsen érdeklődés, mert például a első Metagalktika 5157 kattintást kapott )2020-ban), ami a blogomon tekintélyes nézettség. Vagyis a csuda tudja... 

No, de ez van. Legalább az idő ment ezzel a statisztikával rendesen! Különösen, hogy a bejegyzés felét valahol elvesztettem tegnap óta. Tegnap ugyanis befejeztem, lezártam mindent megírtam, hogy ma majd csak élesítenem kell. Aztán ma reggel rányitottam és az első lista még éppen meg volt, de az is formázatlanul, a másodiknak nyoma se, a bejegyzést záró, személyes naplónak meg végképp... Gyanítom, hogy én voltam a hunyó, rosszkor kattintottam rosszra, rossz helyen... 

*

2025 januárjának az első péntekje. Még szabadságon. De hétfőn már munka lesz. Munka. Ötvennyolc leszek idén, három hónap múlva. A nagypapáim már nyugdíjban voltak ilyen idős korukban. Jó, még csak három éve, de akkor is nyugdíjban. Rám még hét év munka vár. Hét! Nem vagyok trutty állapotban, azt hiszem, nem is vagyok panaszkodós fajta, de azért de azért... Volt, ugye az infarktusom, amiről nem tudtam, hogy van, de immár tudom, és a zabszem a seggemben miatta (de azért tegnap is vettem az újra kapható Handelsgold szivarkákból). A derekam fájós lett, sűrűn nyávog. Már én is abban az állapotban vagyok, hogy ha lehajolok cipőt kötni, körülnézek, ha már ott vagyok nincs-e valami elintéznivaló. Meg a szemem se jó, igaz, az sosem volt az, van aranyerem, meg a jobb talpam csontkinövése, meg amiről most még nem tudok. 

Meg persze az eltelt rengeteg év. Amiben igen sokat fizikai munkával töltöttem. Nem könnyű fizikaiban. A derekam speciel ettől ment gallyra. Egy rossz mozdulattól. Addig azt sem tudtam, hogy van. s bár sohasem volt rakéta a seggemben, simán tudtam már gyerekkoromban is egy helyben ülni és olvasni, annak ellenére, hogy menni, sétálni, túrázni is nagyon szerettem, most rendre azon kapom magamat, hogy a legkedvesebb tevékenységem, a hétvégi hajnali írogatás a meleg ágyban, takaró alatt, kávét szürcsölgetve, illetve ugyanez, csak ágynemű nélkül, amikor a munkából hazaértem. 

Azt figyeltem, hogy egyre nehezebben kelek útra a közös programok végett. Aztán amikor ott vagyok, tökre élvezem, korcsolyázás, koncertek, családi programok, bármi és akármi. Csak az elindulás... De azt is figyeltem, hogy mindig van egy pont, és ez egyre szűkebb időintervallumra vonatkozik, amikor úgy érzem, nagyon faxa minden, tök jó, élvezem, de akár mehetünk is hazafelé... 

Mondom, fáradok... És innen nézve rettenet a hét év. :-O 
– Morzsám, figyeld meg, hogy el fog repülni!
– Ebben nem kételkedem, veled az utóbbi tizennyolc is ezt tette. A kérdés csak az, hogy közben hogy leszek, illetve a végén milyen állapotban örvendezhetek, hogy eltelt. Ha egyáltalán... A magyar férfi átlagéletkor 74 év, de az egészségben töltött az 63,5. Vagyis másfél évet még betegen dolgozok a nyugdíjig, hogy aztán tíz évet szenvedve túléldegéljek... Remek! 

Bohémia

A szót úgy értettem félre, ahogy van. A bohém kifejezés azt jelenti, hogy valaki, aki szórakozni tud. Aki szereti az ereszdelahajamat-állapotot. Kaja, pia, nők, tánc, dorbéz, szex, szevasz élet! 

S persze azt is jelenti. Csakhogy nem csupán azt. Bohémia, Bohemia Csehország latin neve. A bohém kifejezés alapvetően cigányt jelent. 

A bohém (bohème) eredetileg francia kifejezés, jelentése a 15. századtól: „cigány”. Valószínűleg a Nyugat-Európában vándorló életformát folytató roma (cigány) népcsoportokra utalt, amelyekről helytelenül azt hitték, hogy Csehországból (latinul: Bohemia) származnak.

A bohém kifejezés aztán Henry Murger 1845-ben megjelent Scènes de la vie de bohème (magyarul Komor Gyula fordításában Bohémvilág címmel jelent meg 1913-ban az Athenaeum kiadásában[1]) című műve alapján vált népszerűvé, amelyet Puccini Bohémélet című operájában is felhasznált.

Wikipedia

Ennek megfelelően találtam egy, a bohemia szót egyértelműsítő oldalt. 

Vagyis A bohémiai űrhajós címnek semmi köze nincsen a vidámsághoz, a mulatozáshoz, a tréfákhoz: mindössze azt mondja, hogy A cseh űrhajós. Slussz. Mondjuk ez sem kevés, ha belegondolsz... 

Jaroslav Kalfař meg az ő könyve

Az űrhajós, az űrhajó, az űr és az idegen

A Canis Major törpegalaxisból egy üstökös hatol be a Naprendszerbe, és hatalmas, sajátosan viselkedő kozmikus porfelhőt hoz magával, amely teljesen megváltoztatja a földi fényviszonyokat. A porfelhő első észlelő indiai csillagászok voltak, ők nevezték el Chopra-nak a jelenséget. 

Annak érdekében, hogy közelebbről megvizsgálhassák, miből is áll a porfelhő, a léte mit jelenthet a Földre nézve, űrhajót indítanak, egyetlen tudóssal a fedélzetén. Az űrhajót, mindenkit megelőzve a csehek küldik fel, fedélzetén a tudós Jakub Proházcka-val, aki a legnagyobb cseh tudója a galaktikus porfelhőknek. 

A képek innentől a filmváltozatból valók.

Jakub tehát útra kel a Vénusz felé. A porfelhő a Vénusz és a Föld között terül el. Feladata, hogy mint a legtöbb speciális tudással rendelkező cseh szakember, kielemezze a galaktikus port.

Egy nap Jakubnak olyan érzése lesz, hogy nincsen egyedül a hajóban. Maga sem veszi komolyan az érzést, mert tudja, hogy a magány nagyon meg tudja tréfálni az embert. Még akkor sem veszi komolyan a dolgot, amikor hatalmas, szőrös lábakat lát. De még akkor sem, amikor megjelenik egy, a lábak méretéhez arányos, beszélni tudó, pókszerű lény. Harminckét szemmel. Akit később Hanušnak nevez ez. Bár valójában a lénynek nincsen neve, csak Jakubnak könnyebb őt névvel kezelnie önmagában. 

Fel sem merül Hanuš miképpen közlekedett az űrben, és vajon hogy a viharba jutott be az űrhajóba. Jakub pedig nagyon nem bizonyos abban, hogy Hanuš valóban létezik, ezért a földi irányítóknak természetesen meg sem említi a lényt. 

De tudja, hogy megérinti és testet ér a keze, akkor nem a képzelete babrál ki vele. De Hanuš nem hagyja megérinteni magát. De aztán eljön a pillanat, amikor mégis bekövetkezhet a testi konfliktus. 

Tehát egy elgondolkodtató, izgalmas, kicsit filozófikus sci-fi van a kezünkben.

A szerelem és a házasság

Hosszú, nagyon hosszú az út a a Chopra-ig. S Jakub teljesen egyedül van. Rádión tartja ugyan a kapcsolatot a Földdel, rendszeresen beszélget a feleségével, Lenkával is, de mégis, egyedül van. Mint tök a dinnyeföldön (ahogy Kaleb mondta Campanile tréfás regényében, A lator-ban). 

S Jakub ráeszmél, rá kell döbbennie, hogy komoly baj van a házasságával.

Lenka kezdetben egészen máshogyan reagál a beszélgetésekre mint később. Az első esetekben még kamerán keresztül vetkőzött is Jakubnak. (Mi itthon, SzFT-vel macskázásnak hívjuk az ilyesmit.) Aztán már nem. De akkor még beszélgettek. Aztán Lenka simán meglép egy beszélgetés elől. Kilép Jakub életéből. Tehát egy párkapcsolati, lélektani drámáról van szó. 

Ezt a lélektani vonalat erősíti az űrhajós vissza-visszaemlékezése a gyerekkorára, és benne a besúgó apjára. Aki a komcsi rendszert szolgálta ki, de nem ám félelemből, vagy zsarolás miatt, hanem dalolva és készséggel. 

Vagyis a regény egyrészt az űrhajós magányáról és a legfontosabb kapcsolatáról szól.  Egy szerelemi tragédiájának a remek elmesélése. . 

Lenka szerepében: Carey Mulligan  

A rendszerváltás, az együttműködés és az ember embernek farkasa

Jakub édesapja besúgó volt a kommunista rendszerben. Teljes volt a rendszer iránti lojalitása. S minden erejével, lehetőségével a rendszert szolgálta. A rendszer szolgálata adott esetben azt is jelentette, hogy mondjuk áramot vezetett a kihallgatottak testébe. 

Jakub édesanyja nem működött együtt a kommunistákkal. Jakub apai nagyszülei sem. Természetesen mindnyájan tudtak Jakub édesapjának a tevékenységéről, de ők maguk nem vettek ki a részüket a tevékenységéből. Még csak egyet sem értettek vele. Csak éppen nem tudtak mit csinálni ellene.  

Majd következett a rendszerváltás. A komcsik visszahúzódtak. Majdnem azt írtam, eltakarodtak végre a fenébe, de sajnos nem takarodtak el a fenébe. Csak öltönyt váltottak. Legalábbis a felső kasztokban. Ők lettek a liberális demokraták Kelet-Európa szerte. 

Jakub apjának az egyik volt áldozata (nem halálos, „csak” megkínzott) fondorlattal, az új hatalom közelébe kerülve aztán kiforgatja Jakub nagypapáját a házából. Bosszúból. De mert semmi sem egyértelmű, a bosszuló és Jakub találkozása, jó sokkal a módszerváltás után ugyancsak megkavarja a természetes reakciókat, elvárásokat. 

Vagyis egyfajta, felkavaró történelmi mondanivalójú regényt olvasunk. 

Egyébként ez a vetület a filmből teljesen kimaradt. Ezzel nagyjából i is herélték az egészet.                            

Nem egy erőltetett, fárasztó turmix így, ennyi mindennel ez a regény? 

Hát nem. Ez benne a legérdekesebb. Az elbeszélésmód nem lineáris: Jakubot az űrhajóban ismerjük meg. Onnan megy tönkre a házassága és onnan gondol vissza a családja történetére. Amíg vissza nem megy a Földre, hogy lezárjon dolgokat. 

A három vetület, a sci-fi, a szerelmi tragédia és a történelmi lélektan bár nagyon ellentmondó, és a három, egymás mellett egymást kioltó téma. Aztán az történik, hogy nem az történik, amit várunk, elvárunk. 

Mert az történik, hogy nem csupán egymástól függetlenül él a három téma, hanem egymással homogén egységet alkotva teljesen egészet mutat. S ami a legmeglepőbb: mind a három egyformán érdekes, élvezetes. Ami, nem nehéz belátni, felettébb bravúros. S ami a lényeg, mert a fenét se érdekli az unalmas, kimódolt bravúr, felettébb érdekes, olvasmányos is. 

8/10

2025 első napjainak a másodikája. Csendes szilveszterünk volt. Átugrottunk SzFT édesanyjához, ahová átugrott Csemete és a hites választottja is. Meg hazajött SzFT bátyja is a párjával. Amióta Balaton mellé költöztek, többet vannak otthon mint otthon. Ööö... 

De Csemetéék hamar útnak eredtek, még összeszedték városszerte Csemete barátnőit, és aztán mentek haza, Mogyoródra bulizni. (Fel nem foghatom Csemete Hitese édesanyjának a nyitottságát: van három gyereke, azoknak párjaik, jó viszonyban maradt exeik, a fonódó barátaik, meg boldog, boldogtalan... Csemete imádja, hogy nyüzsgésben él. Én marha fáradt lennék tőle. Hites édesanyja egyfajta élő, nem diktatórikus matriarchaként gubbaszt a zsivaj közepén, mosolyog és átölel mindenkit. 

Hiába, minden előzetes önkép ellenére önző pasas vagyok. És akkor még nem beszéltem SzFT-ről. Csak ő nem pasas. Egyáltalán nem. Csak néha a gondolkodásában. Mert milyen már, hogy néha én kérem őt, hogy ne a megoldásokon ötleteljen, hanem értsen már meg, az érzéseimre figyeljen, szedje elő az empátiáját a teendők sorolása helyett... :-D 

Nem véletlen, hogy néha megkérdezem tőle: 
– Azért jó feleséged vagyok, Zsákom? 
[Zsákom, mert zsák a (F)foltját, tudod.]

  18 ÉVEN ALULIAKNAK BELÉPNI TILOS!   

 DE TÉNYLEG! 

Azt mondják, és bár valamelyest fallokratának hangzik, valójában a nők dicsérete: 

Csak nem ilyen a szóhasználat, amikor mondják.

Engem a hatalom soha nem érdekelt. 

A mondat igazságát pedig bizonyítja,, hogy egy-egy blogbejegyzésem nézettsége öt és ötszáz rákattintás között mozog. Vannak kilengések, amikor felugrik háromezerrel is. Egyetlen bejegyzésem volt, amelyik elérte a 150 000 kattintást: A gömbölyű szép című könyv értékelése. A nézettség oka egyszerű volt: a bejegyzés tele van hiányos öltözetű hölgyekkel. (Lehangoló, nem? Vagy csupán természetes?)

*

A természetes ösztöneimen túl nem vagyok szexfüggő. Csak olyan szokásos módon: férfi vagyok. Tudok lemondani. Azt is tudom, hogy akár hosszú ideig is. (Meg azt is, hogy túl sok értelme nincsen.) A nők testétől független megoldási lehetőségek soha meg nem kísértettek, semmilyen formában. Mármint a természetes, magányos megoldáson túl. Ahogy utólag megtudtam, nem elvekből, hanem belsőmből vezérelve leragadtam a zsidó-keresztény kultúra istenének a megoldásánál. 

Így (és nem ezért), ha nőkről volt szó, akkor mindig csak egy nőben gondolkodtam: mindig az aktuálisban. Volt egy tizenhét éves házasságom: soha nem léptem félre belőle. Szerelmetesfeleségtársammal tizennyolc éve vagyunk együtt. Őt pláne nem csaltam meg, mellette pláne eszembe sem jutott ilyesmit tenni. Okom se volt rá, és tönkre se akartam tenni azt, ami működik közöttünk. 

– Na, jó – mondta erre SzFT –, de azért két nővel el tudnád magadat képzelni, nem igaz? 
Elgondolkodtam. 
– Hm... Mindenképpen. Csak mind a kettő te legyél! 
– Ez jól esik, de már túlzás, Morzsám... Akarnád te azt a hármast! 
– Esetleg, ha így van, akkor... 
– Még mit nem! – csattant fel. – Verd ki a fejedből! 
– Kiverem... – hajtottam fejet engedelmesen. 

*

Azt képzeld el, jó pár hónapja egy ismerős házaspártól kaptunk egy ajánlatot: a hétvégén nem lesz otthon a gyerekük, menjünk át borozni, ott is alhatunk, s ha úgy gondoljuk, összehozhatunk négyesben egy tabuk nélküli szédületes éjjelt...

És képzeld, nem mentünk bele! Bár több ilyen lehetőségünk nem biztos, hogy lesz még ebben az életben.

Tréfából mondtam is SzFT-nek, hogy azért ezt meg kell fontolnunk, ne utasítsuk vissza hübelebalázs-módra a meghívást, mert azért mennyire változatos lehetne az az este: én a másik nővel, ő a másik férjjel, én a másik férjjel, ő másik feleséggel, a két feleség velem, a két férj innen-onnan egy-egy asszonnyal... és még nincsen vége a lehetőségeknek. Hiába küszködtem, nem villanyoztam fel az élénk fantáziámmal ezt a kövület-konzervatív asszonyt... :-D

*

A kamaszkorom, hogyan is mondjam, merev vágyakozásban telet, hogy végre, végre, ha majd lesz egyszer egy hús-vér lány...

A mai napig emlékszem, amikor Anyuval és Apuval Óbudára költöztünk, és első alkalommal el kellett mennünk gyerekorvoshoz a Vörösvári útra, hét-nyolc évesen fenemód kíváncsian szemléltem a furcsa módon a gyerekrendelő elé tett női szoboraktot. Ami egyébként a mai napig ott van. Nagyon tetszett az ábrázolt test. Még a mai szememmel is minden olyan kis megfelelő rajta. Nagyon hasonlít SzFT-re. Aki akkor, amikor a szobrot először láttam, még meg sem született. 

*

S amikor lett élő, hús és vér nő, nem akartam hinni a szememnek, a kezemnek, az orromnak, a megfelelő szervemnek, hogy itt van, simogathatom, foghatom, szagolhatom, csókolhatom, ízlelhetem, simogat, megfog, magába rak, ott tart... A világ legcsodálatosabb dolga volt, minden kamaszos sutasága, ügyetlensége. Mindkettőnk részéről. 

*

Az is kétségtelen, talán szegénységi bizonyítvány, nem tudom, az-e, de olyan igazi, ereszd el a hajamat, soha ne hagyjuk abba együttlétekre negyven évet kellett várnom...

Addig soha nem tapasztaltam, hogy milyen lehet, amikor három napig csak enni, inni, zuhanyozni és az egyéb fiziológiai indokból szállunk ki az ágyból. Meg maximum egy újabb pozíció, hozzáférés lehetősége miatt. Mondhatom frenetikus megélni. És nem is tudtam előtte, hogy képes vagyok ilyesmire. Az addigi tapasztalataim szerint nem gondoltam volna. Az kellett, hogy ennyire szerelmes legyek, s hogy akibe szerelmes vagyok, maga is inspiráljon, kezdeményezzen, és hagyja magát minden szempontból csodálni. 

*

Azt mondom, a világ legszebb, legesztétikusabb látványa a női test, és a világ legjobb dolga egy megfelelő nővel szexuálisan együtt lenni. 

Azt is mondom, hogy nagyon nem mindegy, hogy mi az együttlét késztetése. Voltam nőkkel kizárólag az együttlét akarása miatt. A pillanatnyi gyönyör megkönnyebbülését mindig követte valami feleslegességi érzés. A nők testének az élvezete persze, hogy jó volt, amit az n testem kapott, persze, hogy jó volt, csak az, hogy a lelkem parlagon maradt, az első kettőt valahogy feleslegessé tette. A megfelelő nő = akibe tetőtől-talpig szerelmes vagyok. 

Kurvával soha nem voltam, az lehet, hogy más. 

*

NA, AKKOR A SZEX-KÉPREGÉNYRŐL IS MÁR VALAMIT...

Gondolom, téged is az foglalkoztat a legjobban, mennyire szókimondó... izé... ööö... szómutató a képregény? Nem mintha az ember kangyereke rajzokra izgulna, bár láttunk már karón varnyút. S azért egy szexualitásról szóló könyv meztelenség, némely pozitúra megmutogatása nélkül smafu. Ha viszont túl sok minden lesz láthatóvá, akkor meg pornográfia és nem kultúrtörténet. 

Szerintem ízlésesen oldotta meg a kihívást a rajzoló. A merev péniszek hemzsegnek ugyan képregény-szerte, de a tágra tárt női nemi szervek nem. Mi több, ha jól emlékszem, az utóbbiból mindössze egy van premier plánban, de az is egy festményt idéz.

Gustave Courbet: A világ eredete. A képregény elmondja, hogy a festmény óriási vihart kavart a megszületése idején, 1866-ban. Hogy milyen lassan halad a világ, amiről azt mondjuk, sebesen száguld: 2024 közepén szélsőséges feministák tönkretették a festményt. 

Közösülési pózok vannak a könyvben, de a konkrét kontaktust soha nem ábrázolják. A férfi nemi szerv orális megközelítését sem. Kézben előfordul. De az ejakuláció soha.

Megnéztem: az utolsó mondat nem igaz: van benne fröcskölés. Igaz, egyetlen képen. Rajzon. 

Érdekes, hogy az erekció mennyire szalonképesnek számít, a punci meg mennyire nem... 

A rajzok jópofák. Amikor legelőször kinyitottam a könyvet, azt hittem, Jean Effel rajzait látom. Aztán tudatosult, hogy dehogy. Nem tudom, a stílus-hajazás tiszteletadás vagy egyszerű véletlen. Vagy csak én láttam bele. Bár mivel nem szoktam tévedni, ez utóbbi valószínűtlen. :-D

A rajzok kifejezők, jobbára nem túlságosan karikatúra szerűek, de nem is realisták. Éppen illenek a témához. Nem viszik el semmilyen irányba a mondanivalót. 

*

A könyv végigrohan a történelmen és bemutatja, mikor, hol milyen dugási szokások voltak érvényben. Jó, nem csupán a történelmet nézi, mert szó van a sumér, az egyiptomi, a görög és a római mitológiáról is, melyik isten, mikor hogy, kivel, hányszor. 

A munka hatalmas falat, a szelektálás és az arányok kidekázása nagyon jó érzéket feltételez. Mert ugye az össztörténelmi dugások számának a megbecsülése is lehetetlen. Tehát következtetéseket kell levonni abból, amit tudunk. Mármint azon kívül, hogy dugni jó, egymás nemi szerve, teste, keze, szája, mindene örömöt tud okozni, is örömöt okozni is csuda jó. 

Ezért a szerző arra koncentrált, hogy a szex miképpen illeszkedett bele a mindenkori társadalmi szokásokba, nézetekbe, vallásos hitekbe. Mert nincsen dugás társadalmi következmény nélkül. Illetve van, csak a dugás nem szakítható el teljesen a társadalomtól, ahol nekiveselkedünk egymásnak. 

*

A szerző álláspontja sem független a korától, amiben él. Nem politikai nézetsemleges. Mondjuk nekem nem is követelmény, hogy az legyen. Ebben az esetben nem tolja túl a dolgot (mint a feminsiták kicsit fentebb, akik ahelyett, hogy örülnének a marhák, mekkora imádat van a lábuk köze iránt, egy puna, festményen, összebarmolják a kultúrkincset). De azért a polkorrektség és a liberális szemlélet vastagon ott van a szerkesztésben. 

Például: az egyház kétezer éves léte alatt egy lépéssel mindig le volt maradva a társadalmi szemléletváltozásoktól. Amikor éppen nem ő maga erőszakolta ki az életszerűtlenségeit. 

Aztán itt van az azonos neműek szerelmének a kérdése. Aki nem támogatja, akinek ellenérve lenne, az bigott, homofób, gyülölet-szívű. Aki a melegjogi célokért nem lelkesedik maradéktalanul az a szabadság véresszájú ellensége. Ez adja magát, ellenérv nincsen, nem is lehet. Ahogyan, ugye a fogamzásgátlás / abortusz taglalásakor (értsd: egyházszapulás) is előjön a szokásos feminista érv: ugyan mi jogon szól bele bárki a dolgukba, ez az ő testük, ki másnak lenne joga rendelkezni vele? 

 Az LMBTQ agyamentségeit nem érinti a képregény. Meg persze sok minden mást sem. Ha mindent érintene, parttalanná, unalmassá válna. De hogy az LMBTQ kimaradt, én bizony nem bánom! 

*

Pozitívan akarom zárni a beszámolómat. Prekoncepcióval úgy vettem kézbe a könyvet, hogy nekem újat ugyan nem nagyon tud majd mondani, de olyan kis szódával egyszer elmegy.élménynek talán jó lesz. Kihagytam a számításból mind a történelmi, mind a kultúrtörténeti ismereteimnek irdatlan hiányait. 

Mert bizony nagyon sok mindent nem tudtam. Te talán igen, hogy Viktória királynő a magánéletében egyáltalán nem volt bigott, mi több, ugyancsak szeretett kufircolni. S hogy a férjének pénisz-piercingje volt? 

Na, ugye! 

S ez messze nem minden, ami újdonságot jelentett. Nem tudom, a szerző akarta-e, de remek érve van a patriarchátus logikus kialakulására is: különben kihaltunk volna. De nem tudtam Victor Hugo, se Balzac kielégíthetetlenségéről sem. Meg arról sem, hogy Kleopátrának már volt vibrátora. Áram sem kellett hozzá! 

Meg még egy csomó mindenről. 

Vagyis nagyon is tudott újat mondani a könyv. S mondom, a rajzokat meg felettébb élveztem: jókat derültem rajtuk. Meg volt, hogy minden prüdériamentességemtől függetlenül nagyon meglepődtem a szókimondásukon (lehet, felül kell vizsgálnom az önismeretemet?). 

8/10

2024 karácsonyának szentestéje előtt két nappal. Majdnem egy hete itthon vagyok. Nem tűnik majdnem egy hétnek. Elröppent. Túl gyorsan. D a pofámat befogom, mert majdnem három hét szabira jöttem. Ember nincsen, akinek ennyi jutott így, a téli szünetben.  

Túl sok mindent nem csináltam. Olvastam, írtam, takarítottam, unokáztam, főztem... Voltam. Hajnalonta keltem, akkor a legjobb írni és olvasni.

MEGINT ELTELT EGY ÉV. EZÚTTAL A 2024-ES. Most sem számoltam össze, mennyit olvastam. A moly.hu néha-néha felhívta mindenféle kitüntetésekkel a figyelmemet, hány könyvet, hány oldalt tettem az idén magamévá, de már nem emlékszem, melyik is volt az utolsó statisztika. Így sem a könyvek számát nem tudom, sem az elolvasott oldalakét. Azért vagyok ilyen nemtörődöm, mert nekem semmit sem mond a statisztikám. (Ahogyan egyébként a blogom olvasottsága sem. Nem mondom, hogy a sikertelenség egyenesen arányos a minőség nívójával, de azért egyre inkább van összefüggés a kettő között. Elég, ha néhány magyar progrock-zenekarra gondolok. Meg arra, hogy a legolvasottabb blogbejegyzésemre azért kattintottak háromszázszor többen mint a többire, mert lengén vetkőzött hölgyek képei voltak benne. [lemondóan:] Ja, oké, ne kelljen keresgélned, itt a linkje...

Vissza a statisztikához. Az én esetemben nincsen összefüggés. Sem az nem érdekel igazán, mennyien olvassák, ismerik a blogomat és mennyire népszerű, sem azt nem tudom, mennyivel lettem több az elolvasott könyvek által. 

Ahogy múlik az idő felettem, valahogy mindkettő érdektelen. 

Még csak abban sem hiszek különösebben, hogy megy előrébb a világ a könyvek által. Néha rácsudálkozom Magyarország legnagyobb könyves oldalán milyen hihetetlenül ismeretlenek, olvasatlanok egyes könyvek. S ha még az olvasó nép sem olvassa őket, akkor vajon kicsoda az, aki mégis? Szóval legyen bármennyire fontos egy könyv, manapság levesekhez jut el. Drágák is a könyvek, egyre kevesebben olvasnak, és néha úgy tűnik, sokak számára még az egyszerű mondatok elemzése, értelmezése is lehetetlen feladat. 

De mégis olvasok. Rendületlenül. Ugyan mi mást tudnék csinálni? 

FONTOS: a könyvek itteni sorrendje semmiképpen sem minőségjelző, mindössze kronológia. Elindulva 2024 januárjától mazsolázgattam decemberig. 

Manfred Lütz: A ​botrányok botránya (A kereszténység titkos története)

Nem vagyok katolikus. Ez a könyv pedig a Római Katolikus Egyházat ért vádak alól való felmentési kísérlet. Jól sikerült kísérlet. Szerettem olvasni. S a saját elhagyott hitem szerint Rómának negatív eszkatologikus szerepe lesz az idők, vagyis a Föld történelmének a végén, mégis valahogy jólesett olvasni, hogy a király másképpen meztelen. Talán mert teológia problémák ide-oda, szegről-végről mégis csak lelki tesók vagyunk, s az nem baj, ha valami vád csak koholt egy családtag ellen. :-)

Andy Ngo: Kendőzetlenül – Az Antifa radikális terve a demokrácia elpusztítására

Az Antifa az egyik legelképesztőbb szervezet manapság. Úgy antifasiszta, hogy teljes mértékben fasiszta módszerekkel dolgozik. Hazánkban Ilaria Salis neve híresült el, aki egy kis olasz csoport vezetője. A csoport Budapest ostromának emléknapján Budapestre jött fasisztát verni. Vertek is, többeket, de csak úgy random: azt, aki fasisztának nézett ki. Bátran, többen egy ellen, hátulról, váratlanul támadva. S persze voltak annyira idióták, hogy a köztéri kamerákkal nem számoltak. Le is csukták őket. Erre megindult a baloldalról értük a hiszti. Egy fasiszta módszerekkel dolgozó csoportért, aki tejesen véletlenszerűen vert magyarokat Budapesten. Érted? A könyv persze nem Budapestről szól. De minden teljesen ennek megfelelően zajlik. Ahogy József Attila definiűlta: bizony van fasiszta kommunizmus (Vö.: Világosítsd föl)

Ryan T. Anderson: Harryből ​Sally – Válasz a „transznemű pillanatra” 

Igen, idén kicsit belehúztam az LMBTQ-s könyvek olvasásába. Csak Szilvay Gergely összefoglalása olvasatlan még a polcomon. Ebben a könyvben, meglepő fordulat, a transzneműség kritikája fogalmazza meg a szerző. 

Abigail Shrier: Visszafordíthatatlan ​károk (A transzmánia, amely elcsábítja lányainkat)

Mondom, hogy belehúztam az LMBTQ-ba. Lehet, a lelkemnek könnyebb, ha meglelem az aktuális ellenséget. Minden bizonnyal, ahogyan mondani szokták, magam is áldozata vagyok a Fidesz mindenkori gyűlöletkampányainak. Mert magamévá tettem a mindenkori ellenségkép fenntartásának a szükségletét. Ez a könyv a kamaszlányok tönretételéről szól. Mert ha elindulnak az úton, csak pár lépés és nincsen számukra visszaút: mindörökre oda a nőiességük.

O. Henry – Sváb József: A ​zsaru meg a zsoltár és más történetek

Ez a képregény-kötet reveláció volt a számomra idén. O'Henry novelláiból tökéletesen szűz voltam, és Sváb Józsefből sem vagyok éppen túlművelt. A novellák szépsége, mi több, gyönyörűsége, embersége, szívhez szólása utoljára Wass Albert, Nyíró József vagy Oscar Wilde esetében csapott le ennyire rám. Fantasztikis volt az emrikai novellista randevúja a magyar grafikussal! 

Tibor Fischer: A ​béka segge alatt

Igen jóféle, tréfás, humoros bemutatása az egyáltalán nem humoros és jóféle ötvenes éveknek. Regényről van szó. Ami szórakoztató és felettébb mulatságos. Miközben az ötvenes évek sem szórakoztató, sem felettébb mulatságos nem volt. De ilyetén való megközelítésére azért van példa itthon is, meg a szomszédoknál is bőven. 

George R. Knight: Ellen White MA
(Különös elképzelések, zavarba ejtő tények, tiszta látást adó kutatás) 

Ez az a könyv, ami az adventistákon kívül nagyjából senkinek sem értelmezhető. Tán még azoknak, akik darabokra akarják ellenérvelni az adventista teológiát. Ellen White az adventisták legfőbb megmondó embere. Az adventisták úgy fogalmazna, hogy próféta volt. Az írásainak az értelmezése adventista berkekben sem mindig teljesen egyértelmű. A hölgy veszett sokat írt. Szendi Gábor szerint sérült lehetett a temporális lebenye, az produkál grafomániát és különleges Isten-élményeket is. De persze kérdés, ha Isten tényleg szól valakihez, ugyan nem használhatja-e fel a temporális lebenyét? Mármint az emberét? 

Jaume Cabré: Én ​vétkem (A regények regénye)

Van bennem valami ösztönös, bár nem feltétlenül értelmes ellenkezés a túlságosan népszerű dolgokkal szemben. Ha magamnak találom őket, akkor máshogyan állok hozzájuk. Ezt a könyvet magamnak találtam. Természetesen a borítója tetszett meg. Úgy fogtam bele, hogy semmit se tudtam rla. Talán az első olyan posztmodern irodalmi szöveg, amivel egy pillanatig sem volt semmi el- vagy fennakadásom. Még az sem csökkentette a tetszési indexemet, hogy a több mint lerágott csont, s mára iparrá vált holokauszt is téma. Szóval, ha mindezek ellenére tetszett a regény, az bizony eléggé beszédes!

Titania McGrath: Woke – Kalauz a társadalmi igazságossághoz 

Ez volt az idei (értsd: 2024) egyik nagy meglepetése. Mert Titania McGrath nem létezik. A szerző egy pasas. És a kalauza egy abszolút kiforgatott kesztyű: úgy ír egy polkorrekt csaj nevében, hogy porrá röhögöd magadat olvasás közben. S persze közben rájössz, ha eddig nem tudtad volna, hogy a woke úgy marhaság, ahogyan van. De nem hiszem, hogy nem tudtad...

Nyikolaj Leszkov: Kisvárosi ​Lady Macbeth

Ez az apró könyvecske könyvmegállós zsákmány volt Olyan hatással volt rám, hogy a nyomában rögtön beszereztem ezt-azt, ami Leszkov. A tömörsége, a drámaisága, a távolságtartó szimpátiája a nagyon marha főszereplővel nekem Móricz novelláit juttatja az eszembe. Nem, nem életem legjobb olvasmányélménye, de egész biztosan mégis a maradandók között fog maradni. Mert olyan. 

Emil Hakl: Szülőkről ​és gyermekekről

Na, Leszkov után ez a másik regény, ami valami plusz adaléka miatt marad kellemes emlék. A plusz adalék minden bizonnyal annyiban áll, hogy a címben szereplő szülő, egy apa és a gyermek, aki a fia együtt kocsmáznak. Rendszeresen. És végső soron szeretik egymást. A fiam és én nem kocsmázunk rendszeresen együtt. Nem is kocsmázok rendszeresen. Csak egyszer voltunk együtt Tibi atya egyik kápolnájában. Nagyon jót beszélgettünk, hosszú évek feszkóját fröcsögtük ki magunkból

O. Henry: Visszaeső bűnös

Ezt a kötetet kimondottan és mindenképpen az elbeszélések magyar alkotójú képregény-változatának köszönhetem. Az alkotó Sváb József volt. Annyira megfogott az adaptáció, hogy nyomába eredtem az eredetijének is. Aztán nem kellett üldöznöm, simán szembejött velem. Egyáltalán nem bántam meg, Sváb Józsefnek több mint remek eredetik álltak a rendelkezésére, amik üvöltöttek a feldolgozásért. Csoda, hogy eddig senki sem csapott le rájuk. O. Henry csakugyan és valóban a rövid, csattanós, szeretet-történetek alkotója. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor az az igazság, hogy a történetei annyira csattanó-centrikusak, hogy Sváb József több alkalommal elette O. Henry elől az olvasélmény kenyerét. Hogy írjak egy sületlen képzavart. 

Stefan Mey: Darknet (A digitális alvilág működése)

A Tor böngészőt ebből a könyvből ismertem meg, és e könyv által tudtam meg, miképpen kell felmenni a darknetre. Atombombát azóta sem tudok gyártani, és a gyermekpornó teljesen hidegen hagyja az ösztöneimet és tökéletesen ütni kész indulatokat vált ki belőlem. Ami viszont nem azt jelenti, hogy akkor rávetődtem az erőszakos, netán halálig menő szexvideókra. 

John C. Lennox: 2084 ​– A mesterséges intelligencia és az emberiség jövője (Szekuláris és bibliai elképzelések)

Keresztény szempontból a lényeg a mesterséges intelligenciáról: ahogyan istenné válik az ember és a maga teremtette isten a végzete lesz. 

Benedek Miklós – Vajda Katalin: Maradok ​tisztelettel, Benedek Miklós 

Hát, sajnos Benedek Miklós is elment. De még mielőtt megtette volna ezt a szomorító galádságot, itt hagyott nekünk egy hosszú beszélgetést a szerzőtársával. A beszélgetés ugyanazt az embert mutatta, amilyennek megismertük őt. Csak egy kicsit szenvedélyesebbnek annál az intelligens, arisztokratikus, tartózkodó, némileg merev figuránál, akit jobbára zseniálisan alakított. Mi meg pont lemaradtunk a betegsége miatt egy jó kis Hárman a padon előadásról. Mindörökre. Mondhatom, sajnálhatjuk, hát sajnáljuk is nagyon-nagyon. Azóta megnéztünk újra, meg első alkalommal néhány szerepét. Ő maga mindben zseniális volt. Olyan akadt, hogy maga a szerep vagy a rendezés nem. 

MI A CSUDA AZ A   BarBí Kariari sorozat  ?

A helyzet az, hogy már a legelején gyanakodtam, mit is olvasok, majd volt egy mondat, amikor biztos is lettem benne, hogy ki írta. S mert a történetre egyáltalán nem emlékeztem, így kizárásos alapon arra is rájöttem, melyik könyve lehet a ismerős stílusú mondatot megfogalmazó írónak. Sokat segített a könyv külső, ööö... belső formátuma, alakja, vastagsága, tördelése is.

A Titán szirénjeit én valamikor, réges-régen, úgy cirkakalkula harminc-harmincöt éve olvastam már. Akkor nem a szerző jogán, hanem mert a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban jelent meg. Szerettem azt a sorozatot. Még a pici formátumába szerettem bele, kár, hogy az változott, egyedibb volt. Asimovot, az Alapitvány-trilógát olvastam belőle először. Az nagyon, emez a sorozat későbbi formátumának képviselője meg nem tetszett. Ahogyan a formátum sem a régihez viszonyítva. De nem a külső megjelenés miatt nem tetszett a tartalom. 

Ebben a szellemben, az emlékeimre hivatkozva írtam róla két, felettébb tömör sort a Molyra. És adtam neki két csillagot az ötből.

:-( No, ez speciel nem tetszett….
De amiket írtok róla, felkelti a kedvemet! :-)

Vonnegut pár évvel később már azon nagyon-nagyon kevés írók egyike lett a számomra, akinek bármilyen, akármilyen és az összes könyvét elolvastam. Pedig még azonos világnézeten sem vagyunk. Voltunk. Vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzak: Vonnegut már meghalt, én még élek. .  

Megint MI csinálta képekkel hencegek. Küzdöttem az MI-vel, ma különösen értetlen volt. De kiszúrtam vele: rálegyintettem a csinálmányaira, és dafke felhasználom őket. Az Ideogram oldalon készült mind. Ez nagyjából  jó lett, a többi mind pocsék.

De a játék az játék, s mert egyébként a Molyon rajtam kívül úgy mindenki más kedveli ezt a regényét is a német-amerikainak, s mert valóban abszolút semmire sem emlékszem belőle, csak a nemtetszés élményére, hát hajrá! S tulajdonképpen a két soros értékelésemben is azt hazudtam sugallva, hogy újra el fogom olvasni. Hát, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokja fogalmazni:, ami késik, az nem jön időben. Íme, az új olvasásom eredménye. 

*

Kezdetben, mármint az olvasása kezdetén azt fogalmazgattam magamban, hogy oké, a regény eredetileg '59-ben jelent meg, nyomokban Vonnegutot tartalmaz, de még nem az igazi, érett, kiforrott, jó bor. 

Aztán változott a véleményem. Vonnegut ez bizony, tetőtől-talpig, szőröstül-bőrüstül. 

  Hát, a történet az nehezen elmondható  

Nem éppen lineáris, és nem mindennapi. Ahogy magamban fogalmazgatom, mi is a cselekmény, egyre komplikáltabbnak tűnik leírni. 

 SPOILER!!!   
[hallod a vijjogó szirénákat? vííííjúúú, viijúúú], viiijúúú)

nélkül pedig lehetetlen. Illetve lehetséges, csak úgy meg semmit sem fogsz megtudni sem a mondanivaló, sem a stílus lényegéről. 

Na, kezdjük!

Adva van egy manus, pénzes, élethabzsoló, nagydarab, imádja a kutyáját. A neve Winston Niles Rumfoord. A fickó egy napon űrhajóba ült a kutyájával, a kutya neve Kazak. S dafke belerepültek egy KRONO-SZINKLASZTIKUS INFUNDIBULUMba. A nevet jól jegyezd meg! Ugyan az életben soha nem fogsz vele találkozni, nagyjából csak és kizárólag, ha Vonnegut bárhol szóba kerül. (Még a létező, magyar zenekar is Vonneguttól vette a nevet. Tényleg van ilyen!) 

Most biztosan azt mondod: mily én jó lenne elutazni egy ilyen krono-szinklasztikus infundibulumra, és megnézni, milyen az, amikor egyszerre mindenkinek tökéletesen igaza van! Igen ám, csakhogy ez borzasztóan veszedelmes dolog. 

Az a szegény ember meg a kutyája ide-oda hányódik nemcsak a térben, hanem az időben is. Krono  ugyanis annyit jelent, hogy idő. Szinklasztikus pedig annyit, hogy minden irányban ugyanarra hajlik, akárcsak a narancs héja. Az infundibulum meg az, amit már a régi rómaiak is, mint például Július Caesar vagy Néró, tölcsérnek neveztek. Ha nem tudod, mi az a tölcsér, kérd meg anyukát, mutasson egyet.

Ideáig minden simán világos, ugye? 

Akkor lépjünk tovább!

Van egy másik, kőgazdag fazon. A neve Malachi Constant. A vagyona döntő részét örökölte az apujától, aki viszont mintegy szerencsejáték súgónak tekintett Bibliával tett szert a felettébb nagy-nagy vagyonra. Az üzlethez apu értett, Malachi meg még annyit sem, de a pénz csak gyűlt, csak gyűlt. 

Egy napon a kronoszinklasztikus infundibulumot megjárt Rumfoord meghívja magához Constantot. A magához nem pontos kifejezés. Rumfoord már átlátszó, és túl van azon, hogy bármije legyen, mert nincsen szüksége rá. Semmire. De azért a kastély, ahová invitálja Malachit, egykor az övé volt. Most a feleségéé. Akit Beatrice-nek hívnak, és gyűlöli a férjét. A volt férjét. A néha-néha testet öltő, kronoszinklasztikus indundibulumot megjárt WInston Niles Rumfoord-ot. 

Nem utolsó sorban azért, mert az megjövendölte neki, hogy előbb-utóbb a marsiak tenyésztési programja miatt gyereke lesz Malachi Constant-tól, akit Chrono-nak hívnak. 

Remélem, még nem vesztél el! Lazítsunk négy vacak, csihipuhis képpel, amiknek csak távolról van köze a regényhez, pedig azt akartam, hogy közelről legyen! 

Azt kellene ábrázolniuk, hogy a marsi hadsereg űrhajóit a földiek már az égben péppé rakétázzák, és amelyik véletlenül földet ér, abból vacak, száz, kétszáz éves fegyverekkel szállnak ki a támadók, a földiek ezen meg már kacagnak.
Ez volt a tervem. MI kartárs meg ennyit értett meg belőle. 

Na, aztán az lesz, hogy a kronoszinklasztikus infundibulumot megjárt Rumfooldnak igaza lesz: Malachi és Beatrice a Marsra kerül, és gyerekük lesz egymástól. Igaz, van szépséghibája a dolognak: addigra egyik sem tudja magáról, hogy kicsoda.

Azért nem tudja egyikük sem önmagáról, hogy kicsoda, mert a Marson nincsen ember, aki önmaga lenne. Vannak, akiknek teljesen törlik az agyát, és egy beültetett antenna által kapnak parancsot arra, mit kell tenniük. S ha nem azt teszik, irgalmatlan fájdalom a részük. S vannak, akik ezeket az irányítottakat irányítják. De ők sem a maguk urai. Csak éppen nem tudják, kinek engedelmeskednek és milyen célból. Malachi neve a Marson: Unk. 

Unknak van egy felettese Boaz. (Boaz a Bibliában a mindenét elveszíti Jób egyik hamis barátja volt.) Boaz Unk felettese. A kapcsolatuk tehát nem barátság, hanem elöljáró, közlegény viszony. Ők ketten a Marson űrhajóba szállnak, de nem a Földre érkeznek, hanem a Merkúr barlangrendszerébe. Ahonnan kijönni nem tudnak. Majd Unk megkapja a menekülésük IQ-tesztjének a megoldását, és kiemelkedik a mélységes labirintusból. Boaz a Merkúr zeneszerető, lapos lényeiben megleli az élete értelmét: nem tart Unk-Malachival. 

A Marson mindenki katona. Nemre, fajra, életkorra való tekintet nélkül. A hadsereg legfőbb vezére egy Winston Niles Rumfoord nevű fickó, aki időről-időre megjelenik a csapatok előtt egy Kazak nevű kutyával. És az időről-időre megjelenő fickó úgy dönt, a marsi csapatok inváziót indítanak a Föld ellen. Félelmetes! Az invázió el is indul. 

És csúfos kudarcot ér. A kudarc oka elsősorban a marsiak elégtelen létszáma, a támadás szervezetlensége, és a felszerelés minősége: Vannak csapattestek, akiknél egy-két, pár száz éves karabély van csak. 

A marsi űrhajók döntő többségét már a levegőben megsemmisíti a földi légvédelem. 

Winston Niles Rumfoold a marsi inváziót követően új vallást talál a földiek számára. Imádatuk tárgy a Merőben Közönyös Isten. A vallásnak egyháza is van. Az egyház neve: a Merőben Közönyös Isten Egyháza. Az egyház várja az Űrvándort, aki az űrből fog érkezni, és egészen pontosan illik majd rá a sárga öltöny, amelyet narancssárga kérdőjelek díszítenek. De úgy illik majd rá, minta ráöntötték volna. 

Aztán le is száll Unk/Malachi az égből. A sárga öltöny úgy fest rajta, mintha ráöntötték volna. Rumfoold kavarásai következtében aztán Unk/Malachit űrhajóba ültetik és elküldik a Szaturnusz egyik holdjára, a Titánra. Vele tart Rumfoold egykori neje, a Marson Bee-nek hívtak. Meg Chrono, Unk/Malchi és Bee/Beatrice gyermeke.  

A Titánon várja őket Salo, a Tralfamador küldötte, a kis robot, akit azért küldtek útra, hogy átszelve a galaxist, elvigye a bolygójuk üzentét más életformáknak. De Salo űrhajójában eltört egy kicsi, de annál lényegesebb alkatrész, ezért le kellett szállnia a Titánon. Üzenetet küldött haza, de mert a rendelkezésére technika bár fejlettebb mint a földi, az üzenet mégis csak a fénysebesség gyorsaságával képes haladni. így sok-sok millió földi éve várt a rendre beígért segítségre. A Tralfamador hol a Stonehenge-el, hol a kínai Nagy Fallal, hol a Kreml épületével üzente, hogy rendben, megy a cucc, már úton van, már veheti a pakkját az induláshoz... 

Na, ez meg... Egyenruhás férfiak, nők, vegyes korúak és gyerekek állnak alakzatban, több százan, mind egy irányba néznek, ahol egy szintén egyenruhás férfit széttárt karokkal és lábakkal, X-alakban kötöztek ki és egy másik, szintén egyenruhás férfi fojtogatja. 
Nyolc képből ez lett a legjobb! Most képzeld el! Ahoj!

Aztán kiderül, hogy a cucc, amit várt, egy ideje Chrono kabala-tárgya. Meg az is kiderül, hogy az emberiség története nem más, mint az események sorba rendezése, hogy a cucc mint Chrono kabalatárgya eljusson a megfelelő pillanatban a Titánra. Vagyis még az is a Tralfamador terve volt, hogy Winston Niles Rumfoord önként és dalolva belerepüljön a kronoszinklasztikus infundibulumba. Meg minden is. 

A történet végére Beatrice (tudod, Winston Niles Rumfoord egykori neje, később Chrono anyja, akit Malachi csinált fel) természetes úton meghal, Chrono a Titán kék madaraihoz költözik, velük él, Salo megjavítja az űrhajóját és az mielőtt útra kel, felajánlja Malachinak, hogy visszaviszi a Földre. Meg is teszi, Malachi pedig még azon az éjjelen meg is fagy, mert a havazás miatt két órát késik a busz, aminek a megállójában Salo kitette őt, mielőtt útra kelt a galaxis másik végébe, hogy elvigye az üzenetet. Malachi a megálló padján fagy meg, gyönyörű álmokkal a halál előtt. 

  Összefoglalva    

ennyi a történet. Nem egyszerű, de bonyolult, és ésszerűtlen. Poénos. Elgondolkodtató. Nem véletlen, hogy olvasás közben az eszünkbe juthat a Watchmen istenné átlényegült Jon Ostermanje, azaz Doktor Manhatten, a meztelen, kék pasi, aki pont ugyanúgy kissé mindenható, amiképpen Winston Niles Rumfoord. 

Meg a valamelyest szenvtelen stílusát nézve csont nélkül eszünkbe juthat Philip K. Dick nagyjából bármelyik könyve. A humorából és a szertelenségéből pedig Douglas Adams tanult felettébb sokat. 

Mi több, nagyon el sem kell vonatkoztatni és a lapokon szembe jön a Monty Python is. 

Egyveleg ez a javából, és a végén Vonnegut sül ki belőle. Frappáns, mondhatom! 

És most

   megint egy vaskos SPOILER érkezik!!!   

  Ja, nagyon tréfás az üzenet,

ami miatt Salónak át kellett szelni a galaxist, és évmilliókat várt miatta. Figyeld csak! 

A vén Salo felvette az üzenetet Rumfoord plasztikus székéről. Az üzenetet egy vékony  alumíniumnégyzetre írták. Az üzenet egyetlen pont volt. 

– Kíváncsi vagy, hogyan használtak fel engem, hogyan pocsékolódott el az életem? – kérdezte Salo. – Kíváncsi vagy, mi az az üzenet, amelyet közel félmillió földi esztendőn át hordoztam, az üzenet, amelyet még tizennyolcmillió évig kellene hordoznom? 

Lábából kelyhet formált, azon nyújtotta előre az alumíniumnégyzetet.

– Egy pont – mondta Salo. Egy árva pont – mondta Salo. – Tralfamadori nyelven egy pont annyit jelent – mondta a vén Salo –, hogy: szevasztok!

   Megjött!   

  Meglepő fordulat,  

hogy a regény vége végső soron a szeretetről szól. Meg arról, hogy végső soron, mindent összeadva, mindent kivonva, vállat rántva az összes ateizmusra, könnyen lehet, hogy Malachi/Unkra mégis csak vigyázott valaki odafentről. 

Naná, Mr. Vonnegut! 

  Post scriptum  

A sziréneket ne is keresd. Benne vannak ugyan, de semmi szerepük nincsen, éppen csak díszletek.

8/10

2024 karácsonya és újéve között. Olyan csuda jó itthon lenni, nem ugrálni és időre élni, hogy el nem mondhatom! 

*

A Solaris együttes osztotta meg ezt a listát. Méltán. Az adott oldal felsorolja 2024 legjobb progrock lemezeit. Amik között a Solaris idei albuma az első. [Tisztelgő fejhajtás, heves bólogatás.]

Nézegettem a listát, s ha nézegettem, akkor hallgatni is kezdtem. Az eddigi, számomra legjobb muzsika az Emereald City Council nevű társaság Motion Carries című albuma lett. 

 A majdnem kétszáz oldal. Nem számoltam meg pontosan, de saccra kábé a fele kép. De ahogy belegondolok, inkább több mint a fele. Nem képecske, hanem egész oldalas illusztráció. Az egyes fejezetek végén több oldalnyi jutott belőlük. Ebből fakad, hogy a szöveg nem uralja le a látnivalót.

Ellenben tartalmilag... Nos, tartalmilag a fél pohár víz klasszikus esete.

Ha akarom, tömör, tömény, lényegre törő, a legfontosabb információkat átadó rövid bevezetés a magyar képregény történetébe. Ha olvastuk, megnézegettük, s van memóriánk is, eltenni az inffókat, akkor az alapokkal mindeneképpen tisztában leszünk. Már csak hozzá kell olvasni a részletekért.  

De ha rossz kedvem van, ha kritikus napokat élek (nem, nem női értelemben, csak lelkileg), akkor felületes, hiányos, távirati stílusú, rossz arányokkal megszerkesztett kultúrtörténeti szösszenet. 

*

A szerkezet teljesen világos. 

BUBORÉKBESZÉD

A KÉPREGÉNY EREDETE
Vásári képmutogatók
Az élclapok térnyerése
a Buschiádák korszaka
Jankó János
Homicskó Atanáz
Faragó József
Bér Dezső
Garay Ákos
Manno Miltiádész
Linck Lajos

KÉPTÖRTÉNETEK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT
Ifjúsági és gyermeklapok
Benedek Kata
Mühlbeck Károly
Napilapok és magazinok
Honti Nándor
Jeney Jenő
Balázsfy Rezső

COMICS SZOCIALISTA ÁLRUHÁBAN
Képtörténetek és propaganda
Gáspár Antal
Szónyi Gyula
(Nemes) Török János
Pusztai Pál
Kálmán Viktor (Vasi)
Képregény és irodalmi adaptáció
Cs. Horváth Tibor
Kiss Ferenc
Gugi Sándor
Korcsmáros Pál
Sebők Imre
Zórád Ernő
Endródi István
Dargay Attila
Sarlós Endre
A képregényfüzetek térnyerése
Fazekas Attila
Rusz Livia
Sváb József
Haui József
Vass Mihály

PÓKEMBERGENERÁCIÓ
Magyar Képregény Akadémia
Képregényes alkotói csoportok
Irány a nagyvilág!

Azért közöltem a teljes tartalomjegyzéket, mert lusta vagyok, és sokkal egyszerűbb így bemutatni a kötetet, mintha a saját szavaimmal leírnám ugyanezt. 

A szerkezet logikája teljesen világos és korrekt. Az arányok, amik a fenti tartalomjegyzékből nem derülnek ki,  viszont nem tűnnek jogosnak.

Igen, igaz, hogy a képregények eredetéről, előtörténetéről, a 19. századról még egy képregény-kedvelő is vajmi keveset tud(hat) [gondolnád például, hogy hazánkban Jókai Mór volt az egyik legaktívabb személy, aki humoros, élclap-kiadással foglalkozott, és többszöri kísérlet után sem adta fel?], és az is igaz, hogy a legtöbb új információ ebben a részből nyertem. Azonban és de! Csuda érdekes ez a rész, de mire eljutottam a magyar képregény voltaképpeni megjelenéséhez, elmúlt hatvanhat oldal. A kötet említett kétszáz oldalából. A szöveg-kép arány egyébként, a képek gazdagsága ellenére, itt egyértelműen a szöveg felé hajlik. 

A középső részben harmónia van. És újra megerősödtem abbéli véleményemben, hogy a magyar képregény klasszikusait, Zórádot, Sebőköt, Korcsmárost, Sarlóst és Fazekas Attilát követi nemzedék valahogy... nem is tudom, hogyan mondjam, olyan kis esetleges alkotásokat adott ki a kezei közül. Ezzel akkor szembesültem amikor a Vaterán vettem egy nagyobb adag Füles-képregényt, majd az eladóval való találkozásunk után egy még nagyobbat. S ahogy nézegettem a rajzokat, akkor tudatosult, hogy a következő nemzedék alkotásai vagy messze elmaradt a felsoroltakétól vagy azokat iparkodott másolni. Én a mai napig nem békültem meg a rajzaikkal. Nekem suták a mozdulatok, esetlegesek a beállítások, olyan, jóleszezdolgozzmégrajta, de még úton van csak afelé, hogy igazi legyen rajzok ezek. 

Érdekes, hogy a Pókember-generáció alkotói sokkal érettebb, életteliibb műveket mutatnak fel. Ennek a felismerésnek azért örültem, mert azt hittem, a koromnál fogva már én a régenmindenjobbvolt köldökét bámuló zárvány lettem képregény-ügyben. Az egy más kérdés, hogy megjelenésében már találkoztam olyan képregénnyel, amely felért a klasszikusokhoz, de hatásában még nem. A történetek, a mondanivaló és a dramaturgia összhangja a rajzokkal még nem fogott meg egy esetben sem annyira, mint amennyire a klasszikusoknál. Valami mindig hiányzott a csettintéshez. És nem azért, mert mindenáron a kákán is csomót... A Kittenberger-sorozat első részét nézegetve lehidaltam, de a többire már nem volt bennem érdeklődés a sztori miatt. Elismerőn bólogattam az YKX láttán, Ahogyan Futaki Attila (Isten nyugosztalja, mekkora veszteség, hogy elment!) minden toll-, ecset- és számítógépvonása ihletett. Nem az ő hibája, hogy a forgatókönyvek nem annyira erősek mint azoknak képi megvalósítása. Az is fura, hogy a könyvtárban már többször a kezembe vettem a Királyok és keresztek köteteit, de a majdnem-majdnem érzésemet mindig felülírta valami... 

De mire eljutunk addig, hogy lettek, vannak immár világhírű alkotókkal dolgozó magyar képregényesek, addigra az arány messze a képek oldalára billen. S amíg a könyv feléig láttuk is az alkotókat, itt már csak feldobált nevek vannak. Jóformán mindössze egy-egy mondat erejéig. Hogy asszongya, azért említsük már meg, hogy a Hellboy szülőatyja, Mike Mignola a magyar rajzolója, László Márk kedvéért írt egy Hellboy Budapesten című epizódot... 

Képes oldalakban egyébként ez az utolsó rész a leggazdagabb. Volt is néhány rácsodálkozásom, és felírandó nevem, hogy kiknek kellene utána lesnem, a munkáit keresnem. Nem, nem titok, rájuk gondolok: Varga Zsolt, Gáspár Tamás, Kiss Judit és Márok Attila. 

No, és persze Cserkúti Dávid, akit más helyen már felmagasztaltam. (Egyébként Gáspár Tamás számomra egyfajta stílus-ikre. Egy olyan stílusé, ami nekem nagyon bejön, s ahová azonnal oda teszem Rusz Líviát és bár ebben a stíluscsapatban periféria, de Dargay Attilát is. A kedves szó ugrik be a rajzaikat nézegetve. S nálam ez semmiképpen sem az édibédi-, negédes-kategóriát jelenti, hanem azt, amit a szó takar. 

*

Szóval mindent összeadva, kivonva, szorozva, osztva, szépen kitalált, okos, hasznos könyv ez, jól válogatott illusztrációkkal, átgondoltan, tömören, információgazdagon. 

Csak mondjuk aki valamelyest is otthon van a képregény-világban, annak kevés lesz az információtartalom. Meg sok is, a 19. századi, meg a 20. század eleji, mert az az idő a képregény vajúdásáról szólt, nem a meglétéről. 

Akit pedig nem vagy csak felületesen érdekel a képregények világa, az meg azt sem tudja, vagy nem nagyon, miről is van szó. Számára sok minden, ami a másik csoportnak adja magát, semmit se mond. (Hm. Amit ez a mondat üzen, az annyira evidens, hogy ebben a formában felesleges.) 

A kötet kemény borítót kapott, vastag, minőségi, fényezett papírra nyomták, ránézésre A4-es méretű. A rajzok, festmények tiszták, élesek, színtiszták. Vagyis impozáns kiadványról van szó. .

Viszont mindkét csoportnak ugyancsak vaskos a bolti ára: 7.900 forint. S az egyiknek ezért, a másiknak azért nem éri meg. Hacsak nem annyi példányban készült, amennyi konkrét megrendelést kapott a szerző, meg még néhány, hátha lesznek, akiknek evés közben jön meg a kedvük újabb falatokra. 

8/10

2024 karácsonya után. Huszonhetedike van. Tegnap voltunk a lányoméknál, karácsonyozni és unokanézőben. Tegnap mindkét poronty teljesen szociális volt. Lili unokámmal csuda jót játszottam, meg diafilmeztünk is. Azt hittem, nem érdekli, nem köti le, de két film rövidített verziója után máris rohant és hozott három másik tekercset. :-)

De azért deprimáló, hogy másfél hét elmúlt a szabiból. S alig sóhajtottunk még fel. De minimum vár ránk egy randi a fiamékkal, egy szilveszter Szerelmetesfeleségtársam édesanyjánál és legalább egy korcsolyázás. Meg a könyvtárba is vissza akarom vinni a két „Transmetropolitan” kötetet, mert így nem kell a városon keresztül-kasul hurcolnom ezt két mázsa képregényt. 

No, felébredt SzFT is. Még nem tudom, hogy összebújunk vagy kávét főzök. Olyan jók ezek a reggelek, olyan jó meleg lakásban ébredni, írni, olvasni, lenni... 

...vagy nem lenni! SzFT pár napja régi fényképeket nézeget. Csemete vitte bele, aki két napja meg akarta nézegetni a 2010-es, erdélyi családi „turné” tengernyi képét. Megnézegettük, közben a párjával jócskán bepálinkáztunk, de egyikünknek sem volt semmi baja. „Jó ütemben jött az ebéd?” – kérdezte SzFT. Na, szóval SzFT nézegeti a képeket, és bizony tudatosítanunk kellett magunkban, hogy jócskán öregedtünk. Nem, nem értünk, hanem öregedtünk. SzFT a mostani énjéhez képest kamaszlány volt, amikor megismertem, pedig akkor egy érett nőt láttam benne. Harmincéves volt.  Tizennyolc, majdnem tizenkilenc év telt el azóta. A gyerekeim, akik akkor kamaszok voltak, harminc felett vannak. Csemete hatéves volt, amikor Erdélyben jártunk. Ma huszonegy. Én negyven voltam, most majdnem hatvan vagyok. Hatvan! Egek! 

Mondjuk nem érzem magamat annyinak, csak ha a derekamra gondolok... :-D

Megnéztem, mit írtam az első részről, tudod, aminek szintén frappánsan rövid címe van: A ​százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Nos a kezdeti fenntartásaimat hangoztatva csuda lelkes voltam. És azt írtam, nem tudom, szól-e valamiről is a könyv, de nagyon szórakoztató. Meg Rejtős. (Ami már legalább akkora közhely mint hogy másvalami mágikusan realista...) 

De egyébként tényleg az a blikk maradt meg bennem az első részről, hogy tréfás, skandinávosan abszurd, pörgősen cselekményes, az tuti, hogy van benne egy százéves krapek, aki tényleg száz éves, tényleg krapek, bizonyos dolgokkal le van maradva, de vág az esze mint a borotva, úgy bolyong az életben, úgy kerül kapcsolatba kora egyes nagyjaival mint a Tom Hanks-es Forrest Gump, csak itt nem kell filmtrükköt alkalmazni (na, jó, volt filmváltozata a Százévesnek... Egyébként jól sikerült, arról is az maradt bennem, hogy csuda jól elszórakoztatott, és nem volt bennem hiányérzet a regény után. 

Nem hagyták ki a ziccert  a svédek, ebből a százegy évesből is csináltak filmet. A blogbejegyzésem képei abból származnak majd. A képek alapján a sminkesük nem dolgozott jobban mint az első részben: a száz+-os ember egyértelműen nem száz+ éves, csak úgy tesz, mintha az lenne, de irgalmatlanul kilóg a lóláb a kinézetében. 

 A százegy éves ember kinézete pont olyan mint a róla szóló regény mondanivalója. 

POLITIKA

Nézzük hét, akkor mi a mondanivaló. A cselekményről nem akarok beszélni. Egyrészt, mert nincsen szándékomban semmit elárulni belőle, másrészt, mert bonyolult, így hosszú lenne kifejteni, s végül mert tulajdonképpen a regény összértékelése szempontjából érdektelen. Meg úgy egyébként is. 

De azt mindenképpen fontos tudni, hogy a regény a megjelenése idején funkcionáló politikusokat szerepeltetett a fiktív történetében 

Szóval mondanivaló. Nagyon szívesen mondanám, hogy tulajdonképpen az nincsen, a szerző célja az volt, hogy szórakoztasson, és ezt nagyon magas színvonalon tette. De nem mondok, mert nem mondhatok ilyet. Azért, mert van mondanivalója a szövegnek. Sajnos. És azért sem, mert nem, a szerző nem magas színvonalon szórakoztatott. 

Jó, tényleg, beszéljünk a mondanivalóról!

A mondanivaló, hogy ami jobb oldali, az vagy blőd, vagy náci. A blőd az Trump, a náci az náci.

Trump, az egész világ tudja, és csóválja is a fejét miatta, hogyan lehet ilyen az USA elnöke: trampli, bunkó, paraszt, önző, egoista, agresszív, sutyerák állat. Akinek a politikai tevékenysége abból áll, hogy a cimbiket az ilyen-olyan adóváltoztatásokkal pénzhez juttassa, hazugságokkal önmagát tupírozza, és önnön hibáinak a szarát másokra kenje. És még a frizurája is ordenáré mód szar. Mondjuk ez utóbbi csont nélkül igaz. 

És Jonasson Trumpot annyira utálta(/ja), hogy az unalomig hangoztatta a tahóságát. De tényleg az unalomig. 

Ő helyesen gondolkodik és látja a napi történéseket. Ő a szerző.

Lépjünk tovább! Nem tudom, hogyan áll Svédország a valósan regnáló nácijaival. Azt, ugye tudjuk, hogy hatalmas örvendezés volt a baloldalon, amikor végre találtak egy valós, húsvér neonácit Bácsfi Diana személyében. Ment is a hallelujázás, hogy lám-lám, milyen rohamléptekkel fasizálódik a nemzet, nem csoda, hogy mennyien, de mennyien állandóan ott tartották indulásra készen a becsomagolt bőröndöt az ágy alatt, és csak félve hangoztatták elszigetelt sajtóorgánumokban (Klub Rádió, 168 óra, Index, Origó, stb,), hogy ők jobban utálják a másik oldalt, mint amennyire a nácik őket utálják. A baj csak az volt, hogy a végre megtalált neonáci úgy állt egyedül, ahogyan azt Kaleb, a hóhányó csaló mondta A lator című könyvben/filmben: mint tök a dinnyeföldön. A rohadt, köpködnivaló nácija mögött egy harmatgyenge, pár fős csoport állt, nem csattogott vasaltcsizmás talpak tömkelege a macskaköveken, és nem vágyakoztak Bácsfi Diana örsök a Duna-parti cipők mellett a múlt dicsőségébe emelt, ragyogó tekintettel. Diana gyakorlatilag egyedül lendítette Sieg Heil!-re a jobb kezét. S az agresszivitása kimerült a karlendítésben. Szerencséje volt, hogy a békeszerető Antifa akkor még nem létezett, mert a szart is kiverték volna a büdös náci kurvából! 

De nem tudom, hogyan van ez Svédországban, mennyi ott a valós náci és a valóságuk miben merül ki. Az mindenesetre érdekes, hogy a Jonasson által bemutatott rohadjmegbüdöskoszlottnácigecije egy két fős csoport. S a kettőből az egyiknek nincsen ideje bekapcsolódni a százegy éves történetébe, mert még előtte megmurdel. Röhejesen, de úgy kell neki, ugyan ki siratja őt? De amíg élt, a két fős svéd csoport brutál agresszív volt. Nem csoda, hogy amerikai neonáci támogatás volt nekik kilátásban. 

Szóval a fasizmus, a nácizmus itt a 21. században is velünk élő vérvalóság. S tagadható-e, hogy a jobb oldalhoz kötődik. Amiképpen a holokauszt tagadása is. S az is milyen röhejes már! Annyira gyépések, ezek a relativisták, hogy még arra sem tudnak magyarázatot, hová let hatmillió zsidó a második világháború idején! 

Tagadni csak a holokausztot van értelme. Hiszen a zsidó maffia ebből él. Hogy hova lett hatmillió zsidó azokban az években, azt nem a neonáciknak kell megmondani. Miért pont nekik? Mindenki azt kezd az életével, amit akar, vagy nem?

Hehehe! Vagyis, mit is beszélek... izé... ezen nem nevetünk! Vagy de, mert azért lássuk be, humoros, hogy mennyire hülyék ezek a neonácik, még érvelni sem tudnak! 

Arra most borítsunk fátylat, hogy ez a hatmilliós szám unos-untalan előkerül mint a letaglózó igazság bizonyítéka (lám, itt is!), de ha bárki vitatni próbálja, rámutatva arra, hogy Nürnbergben került elő, ráadásul a szovjetek dobták be a közösbe, onnan kapta fel az egykori sajtó (nocsak!) és a közvélemény. Azonban már a per idején sem volt semmi bizonyíték rá. A talán legilletékesebb Jad Vasem múzeum jelenleg közel ötmillió áldozat nevét azonosította be. Tudom én, hogy a számháború milyen méltatlan a témához, de a hatmillióval nem én kezdtem!

De persze egy regény az nem történelemkönyv, s valóban, mit kellene az általánosan ismert, ezáltal elfogadott számmal kekeckedni? Mindenki így tudja, hogy ennyi az annyi! Ha nem annyi, azt azoknak kell bizonyítani, akik azt mondják, hogy nem annyi! Viszont mekkora poén a nyakukba varrni, hogy nem tudnak annyi emberrel elszámolni, amennyiről azt mondják, nem is volt annyi! Hahaha! A hülye fasiszta anyjukat! Na, lépjünk már megint tovább!

Lássuk teát a pilitikai ellenoldalt!

Hogy a helyiérték megfelelő legyen, vigyázó szemünk Angela Merkelre vessük: ő a kiegyensúlyozott, harmonikus politikus a könyvben, s, bár mind ilyen lehetne! Képben vagy már az egészet illetőn? Ha még mindig nem, segítek ám neked! 

Jó, Németország akkora szarban nem volt a regény írásának az idején, mint amekkorában mostanság van, de a tendencia azért simán látszott már akkor is. Ahogyan az is teljesen egyértelmű, hogy a migráncs-simizés nem hozta a Merkel által várt eredményt: Németország mára ha nem is fonta karba az érkezők felé kitárt karjait, mindenesetre leeresztette őket. Mármint a karjait.

Vagyis Merkel józan politikusságából ebben a kérdésben mindössze a józanság megkérdőjelezhető. 

Folytassam még, vagy ennyiből is nyilvánvaló, hogy miért tartom meglehetősen ízléstelen, szájbarágós politikai nézetpropagandának a Százegy évest? 

S bár a Trumpos résznél akadtam ki (tényleg, idén Amerika választóinak a kicsivel több mint fele megint fasisztanácigeci volt: hamarosan ismét Trump kesz az elnök, ha addig a nem fasisztanácigeci, békeszerető, emberjogi aktivista demokraták lángba nem boríttatják a világot Ukrajna által. De Trumpp szemét állat volt, mert pusztán szavazatmegtartás miatt nem hozta szóba a fegyverviselés jogának az eltörlését. Mer inkább embervér folyjon, mintsem szavazatok vesszenek. Ezt írta Jonasson.

A Biden-kprmányzat által engedélyezett rakéta-provokációra vajon mit írna ma...? Mennyire humoros már. basszunk Trumppal, robbantsuk ki a harmadik világáborút, amíg még mi vagyunk hatalmon, mert ez a marha megakadályozná, hahaha...?

Mondjuk amit Bidenről mondana Jonasson, az szerintem vicces lenne. Igaz, az önmagában is. Szegény öregember! Néha komolyan sajnálom/tam. 

SZTORI / SZERKEZET

A felénél unni kezdtem. Pedig az elején hurráoptimista voltam. Aztán a koporsókészítős jelentektől felélénkült a cselekmény (bár nem éreztem, hogy valahonnan tartunk valahová, csak azt, hogy van egy jó karakter főszereplő, egy jó karakter másodfőszereplő, és elviszik ők a hátukon azt is, ha nincsen központi cselekményszál, csak gegjelenetek vannak. Aztán a neonáci-szál végett kapott összekötő kapcsot is a cselekmény. Igaz, az első harmad fő mondanivalóját, a négy kiló, Kim Dzsongunnak szállított, dúsított uránt mindörökre magunk mögött hagytuk.  

Aztán következik egy harmadik szerkezeti egység. Ebben az etapban a két főszereplő, és az őket kiegészítő harmadik, a nő, egyszerre úgy dönt, a neonáci fenyegetése miatt, akit érthetetlenül, értelmetlenül nem kapcsoltattak le a hivatalos szervekkel, amikor karnyújtásnyira voltak, mert „rendőrt azt ne!”, elmenekülnek Afrikába. 

A dúsított urános kaland hirtelen végével, mert hová lehetett volna még bonyolítani, a neonácis epizód bevonása is erőltetett volt valamelyest, majd jött Afrika... Szemmel látható, hogy Jonasson ugyancsak küszködött azzal, hogy valami egybefüggő történetet összehozzon. Ami végül nem függ össze, egyáltalán nem homogén, és csak annyira homogén, koherens, mint, mittomén, a Piedone sorozat egyes epizódjai: ugyanazok a főszereplők, de egészen más a konfliktus. Ez esetben azonban egy regényen belül. 

Az Afrikába menésnél megint unni kezdtem a sztorit. Aztán persze belendült az a rész is. 

Rész, mert tulajdonképpen három, majdnem önálló történetből áll össze a regény. A koreiai-amerikai rész (Trump mekkora egy hülye!, ez az üzenet), a svéd, koporsós és az afrikai történet. Jó, ott van összekötő szálnak, mármint a főszereplőkön túl, a hasadó anyag, amit rendere a legmebízhatóbb, legembereibb, leglegebb politikus, Angela Merkel kezébe tesznek le a főhősök, mert több normális politikus nincs e földtekén, csak ő, egyedül4 De valahogy olyan kis gyengusz mondanivalónak, de még összekötő szálnak is ez világmegvédés. 

Eljutottam a történet végére. Egyértelmű lett, hogy a Százegy éves is a második részek szokáso, klasszikus sorsára jutott: viszi tovább az első rész frenetikus sikere, de mert gyökeresen újat nem mert mondani, tenni, az első rész bevált receptje alapján próbál sikerhez/bevételhez jutni. És annak a farvizén persze jut is mindkettőhöz. De a saját jogán talpon nem maradna, az tuti biztos. Vagy csak az egynek elmegy/futottak még kategóriában. 

9/10

Szaaaabiiii! A héten egy munkanapom volt, de már alig bírtam magammal. Tegnap már itthon voltam. Mivel múlhatatlan töltöttkáposzta igényem támadt, kimentem a piacra, beugrottam a Flóriánba (szerintem mindent drgábban vettem meg, mintha a Lidl/Aldí/Pennyben vásároltam volna, de legalább az a tudat meg van, hogy magyarnak fizettem magyar árúért. Szóval rajtam kívül mindenki jól járt.  

*

Jártam ma unokázni. Hosszú idő után. Ezért meg azért volt hosszú. De nagyon jó volt végre látni a lányomat is, az öregebb unokámat és a lefrissebb kisebbet is. Olyan kis jókedvű, derűs volt mindenki, a legkisebb pedig annyit aludt, amíg ott voltam, amennyit soha nem szokott. (Elég hasfájós.) Nagyon derűs kisfiú. S most a nagyobbik sem hozta a szokásos „ismerkedési időt”, amire valamiért mindig szüksége van, hanem ha nem is az első, de a második pillanattól fogva teljesen nyitott volt. 

Mondom, csodás volt náluk lenni!

  LAMIAH   
(Dampyr 9.)
Írta: Maurizio Colombo 
Rajzolta: „Majo” Mario Rossi

  A VÉR HÁZA  
(Dampyr 10.)
Írta: Mauro Boselli
Rajzolta: Allesandro Baggi

Annak érdekében, hogy megbízható klasszikust idézzek, idézem magamat. Két okból teszek ilyet: egyfelől sokkal egyszerűbb dolgom van, ha nem kell újra és ismét és megint leírnom ugyanazt. Másfelől te sem unod meg az unos-untig ismétlést. Tehát az önidézet a következő arról, hogy 

Annyiszor írtam már az olasz képregényekről, a fumettiről és azok elsődleges, mert legnagyobb kiadójáról, a Sergio Bonelli Editore-ról, és a legfontosabb sorozatairól, hogy megfogadtam, többé nem teszem. Kérlek, érd be most ennyivel, ha soha nem olvastál még róla, hogy a Dampyr a kiadó egyik legstabilabb sorozata, és van még neki jó néhány.

Nagy szerencsénkre több magyar kiadó is permanensen a műsorán tartja az olasz kiadó műveinek a megjelentetését. Az egyik ilyen kiadó a Frike Comics. Két jó fej, hazánkban élő olasz fazon vezeti, nagy kitartással. Vagy megszállottan. Szerencsénkre.

Kösz Giov, kösz Pike!

Ezt a pár napja kikerült, kilences számú, magyar nyelvű Dampyr kötethez írtam.

De a Dampyr-alapokat aztán tényleg és végképpen nem ismétlem meg. Immár annyira sem, mint az említett kilencedik kötet esetében. Ha kíváncsi lennél rájuk, hát kattints bátran a fenti linkre, vagy az alábbi tengernyi közül bármelyikre/mindegyikre. Ígérem, képben leszel. 

És akkor most csak a lényegről! S így nem is lesz hosszú ez a bejegyzés. 

  LEMIAH  

Lemiah az, aki érthetetlen módon nincsen a címlapon. Csak a sírja. Mert hogy halott.

De persze a Dampyrban a halottság messze nem a visszafordíthatatlanul eltávozást jelenti, hogy egykor, amikor Jézus visszatér riadóval és az arkangyal szózatával, akkor feltámadjon. Dehogy! A halál ebben a sorozatban (tömény, bibliátlan spiritizmus, de tényleg és kétségbevonhatatlanul!) az élet egy másik formája. Hiába is mondja a Biblia, hogy a halál ellenség, 

  * 

Szóval Lemiah... Az egyik legfontosabb róla: széles álkapcsú hölgy. Szerintem a széles álkapcsú nők sokkal vonzóbbak, mint akik nem széles állkapcsúak. Hát még ha a testük is fogható, s nem sós pálcika. Ezért szeretem Szerelmetesfeleségtársamat is. Lemiah széles állkapcsú, de törékeny. És vámpír. Meg túl erős. Nem kellene. Maradok SzFT-nél. Ő semmilyen szempontból nem szívja a véremet. 

Átlapoztam most a történetet, mert visszagondolva nem volt teljesen egyértelmű, micsoda is a borzalmas hölgy. Borzalmas, mert vámpír, mert gyilkol, mert nem tud meghalni. Mert már halott, ugye. De hogy pontosan micsoda, az az átlapozás után sem derült ki számomra egyértelműen. Nagy eséllyel éjúrnő.

Akit jól rászedett egy Shrek (igen!) nevű másik éjúr. De Lemiah visszatért, hogy felvegye a harcot az őt rászedő Shrekkel. 

Mindketten a metró aluljáróban garázdálkodnak. Lemiah a rosszfiúkat teszi helyre, Shrek mindenkit el láb alól. 

Eközben Tesla, Harlan Draka, a vámpírvadász vámpír segítője a volt szerelme körül tüsténkedik, aki híres rocksztárrá lett, de éppen haldoklik. (Vö. a történetét Freddie Mercury-éval.) Tesla számára a legfontosabb, a mindennél lényegesebb, hogy igazságot szolgáltasson a rockernek. De nem tudja kihúzni magát a küzdelemből: Shrek karmai közé kerül. 

Aztán kiderül, hogy van, aki nyíltan gazember (vagy gazizé, bármi) és van, aki sunnyogva az, úgy csinál, mint aki nem is az, közben meg de. 

Aztán persze gazember, gazizé, mindenki elnyeri a méltó büntetését. Kétszeres hurrá! 

Csak a Lamiah-száll lezárásának a motivációját nem értettem. Csak lestem, hogy akkor most mi miért, merre van a hány méter... 

 * 

Összességében? Egyfelől a Glukhovsky-utánérzésű metrós jelenetek nagyon jók. A Tesla rocksztáros vonala sem rossz. Ahogyan Harlan és Lamiah kapcsolata is érdekes. Lamiah sorsa is. Vagyis egységeiben csupa jó ötlet van az epizódban. 

Csak aztán az egységek összessége mégis kétséges lesz. Mintha az alkotók a sok szál között nem tudtak volna dönteni, melyik is legyen a leglényeg. De mert mindegyik érdekes, és mert egyik sem kap fő hangsúlyt, valahogy a sok érdekesség ha nem is érdektelenségbe fúl, de kioltja egymást: kicsit olyan naésaztánhátaztán-érzéssel tűnődünk a régi alapigazságon: van, amikor a kevesebb több. És lapozunk is tovább a következő történetre. 

  A VÉR HÁZA  

Mondjuk a címe, hát... De hagyjuk a prekoncepciókat! Hátha nem... S már annyiszor volt rossz címe egy-egy Bonellis-kötetnek, aztán a tartalma meg mégse nem volt kicsit sem gagyi! 

De persze a cím, ha akarom ígéretes! „Ház áll a sötétben, mit rejthet csende'...?” – énekelte Demjén Rózsi réges-régen a Bergendy együttes Hétfő (Hét fő) című remek albumán. 

Elátkozott ház. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Az a tény, hogy maga a téma kicsit sem vádolható eredetiséggel, nem lombozott le nekifutásból. A Bonelli vérprofi szüzsék, közhelyek újrafelhasználásában. Még csak arra sem veszik a fáradtságot, hogy bármi újdonságot vigyenek bele. Vagy az újdi olyan apróság, hogy eszébe sem jutna rajtuk kívül senkinek, hogy ez érdekes lehet. Jó, mondok példát: egy vámpírfőnök gyerekének a vére öli a vámpírokat, és a vámpírölésben egy identitászavaros vámpírcsaj lesz az egyik legnagyobb segítsége. Főleg az utóbbi zseniális. 

Vagyis itt van a ház, ami öl. Mert van benne valami. Valakik. Bárkik.

Még csak a fáradtságot se veszem, hogy irodalmi előképeket keresgéljek. Mondom, ami kapásból jött: Stephen King Ragyogása.  Ott, ugye egy szálloda az elkövető. Illetve a benne lakozó Valami. Ahol egy odaszorult család, papa, mama, skac éldegél, haldogál. A papa szép lassan becsavarodik. De mondjuk van is mitől abban a szállodában. 

Ez a történet úgy kezdődik, hogy egy nyomasztó házban éldegél fehér papa, fekete mama, kapucsínó skac. A fehér papa, mer' legyünk már polkorrektek, gonosz, de legalábbis megszállott manus. (Mennyire emlékszel a Ragyogás filmváltozatában Jack Nicholsonra?)

Szóval A vér háza alkotói ismert alapanyagból indultak ki. Nem csupán a Ragyogásra gondolok, hanem minden előtte és utána való hasonlatosságra. 

A ház ura hatalmat akar az éj felett. Ezért a házában élnek... izé, léteznek a város legótvarabb arcai, brutális gyilkosai. S mert Verdier nagy hatalmú úr, maga a ház is elég, hm, plasztikus. Változó. Hiába, hogy általában nem tulajdonsága ez egy háznak. 

A történetbe itt is belekavarodik egy Lamiah-féle éjúrnéni is, akivel Harlan ismét szinte barátságot köt. Ez a hölgyemény nem kedvei Verdiert. De aztán a végső összecsapásból nem veszi ki a részét. 

Van még a cselekményben egy húsvér barát, Victor. Aki az éjúrnő segítője. Sok mindent tud a házról, de semmiféle emberen túli hatalma sincsen. Mindenki háta mögött háborúba indul a ház ellen. Ja, hogy aztán Harlan mehessen őt kiszabadítani. S akkor minden elszabadul: a pokol, az indulatok, a fantázia, mozgó falak, lépcsők, átalakuló belső terek, gyíkember, mi szem-szájnak ingere... Szürreálissá válik a történet, olyan kis Alice-essé: semminek nincsen ok-okozati előzménye, összefüggése, következménye. 

Persze, Harlan győz, közben Victor megmenekül, és a végén tartózkodó összeborulás az éjúrnővel, aki maga sem kedvelte Verdiert. És vége...

  MINDÖSSZESEN? 

Azt hiszem ez volt az első Dampyr, amit nem igazán tudtam megkedvelni. Nem a negyedikként olvastam. Már csak azért sem, mert a Dampyr időközben magyar kiadót váltott, és a füzetek számozása a jelenlegi Frike Comicsnál újra kezdődött. Szóval alapvetően több epizódon túl voltam már, amik elnyerték az osztatlan elismerésemet. Ami, kiindulva abból, hogy kimondottan nem kedvelem a horrort, a vámpír- és démon-történeteket, roppant meglepő. 

No, erre itt volt a rész, és tulajdonképpen mindaz benne volt, ami miatt nem kedvelem a horrort, a vámpír- és démon-történeteket. Benne volt a motiválatlanság, a grandiózusnak szánt, de csak kínosra sikeredett végjáték, a fajsúlytalan tétekkel játszó, motiválatlan konfliktus, és a kurta-furcsa lezárás. 

De annyira azért nem lombozott le ez a két történet, hogy felszámoljam a Dampyr iránti szimpátiámat, felszántsam és felsózzam az ízléskitérőm neki illető helyét a lelkemben. Dafke vettem és olvastam tovább. 

7/10

2024 decemberének közepe. Nyüves egy rohangálós hét volt a dolgozdában. Az uncsijaimhoz és a lányomhoz sem jutottam el. Tegnap egy postai ügyintézés is nagyon megszívatott, nem kevéssé a postáskisasszony töketlenségének köszönhetően. Kétszer hagyott ott, mást is csinált, nem csak én ügyemmel foglalkozott, egyszer átadott egy kolléganőnek, aztán őt is elhívta, hogy lejár a munkaidő, pénzt kell elszámolniuk... Több mint másfél órát töltöttünk hat cég utánkézbesítésével, amiből hármat sikerült elintézni. Igaz, a kolleginám is hibázott. Ha nem hibázik, még vagy fél óra, de inkább több lett volna. Így is kétszer jártam ott, az első alkalommal azt mondta, olyan negyedóra lesz a hat cég. De már a pultjához odajutni is tortúra volt. Az ügyfélhívó tíz másodpercenként jelzett. Az én abalkomból kikiabált a kisasszony: 
– 5020-as!
Odament az 5020-as. Abban a pillanatban megjelent az én hívószámom, ugyanahhoz az ablakhoz. Rámozdultam, de hát ott volt az 5020-as. Még kétszer utána megjelent a táblán az én számom. Az 5020-as még mindig ott állt. Amikor elment, mentem volna az ablakhoz. 
– Hányas száma van? – kérdezte a kisasszony. Mondom neki, hogy ez meg ez. 
– Háromszor hívtam már!
– Így van, de amikor a számom a kijelzőn megjelent, akkor már idekiabálta az 5020-ast. 
– Előtte hívtam!
– Lehet, de a kijelzőn csak utána jelent meg a számom. Kiabálni nem tetszett a számomat. 
– Nem igaz, előtte hívtam! 
Nem igaz? Nem küldtem el az anyjába. Később sem, amikor közölte, hogy az egyik címen nem jó az irányítószám. Nézem a netet. Jó volt a szám. Három oldalon is. 
– De nekem itt ilyen irányítószám alatt csak egyetlen cím van, de az nem az! 
– Egy írányító alatt egy utcanév? A posta rendszerében nem jó az irányítószám? 
– Hát ha elrontották, nem lehet jó! 
Mutatom neki, a három oldalon is az a szám van, amit a kollegina beírt. 
– Most akkor mi legyen? 
– Én mondjam meg, hogyan javítsa ki a posta szar rendszerét, asszonyom? 
És ebben a szellemben. És nem szedtem szét a pultot, hogy kivegyem onnan a hölgyet. 

És nagyjából így zajlott a hét, de finisnek felettébb idegesítő volt. 

Mark Stevenson (1971) londoni brit író, üzletember, nyilvános előadó és „vonakodó“ futurológus, valamint félprofi zenész a Clear együttesben (volt egy lemezük, Coming Around címmel), jelenleg a Quantum Pig progrock együttes tagja, így van egy lemezük, Songs Of Industry And Sunshine címmel jelent meg (nem is rossz muzsika!), és standup komikus is volt. A zenélés és az írás mellett, az utóbbiból fakadón több helyen tanácsadói szerepet tölt be: az Egyesült Királyság Védelmi Minisztériumában (éghajlat- és nemzetbiztonsági), a Medicines Sans Frontiers-ben és a Client Earth-ben. Nem éppen unalmas figura. 

Csak ideteszem az egyik videójukat, a basszeros ficko Stevenson. Hallgattam tovább is a lejátszási listájukat, és egyre elismerőbben bólogattam. 

A könyve a futurológiából indul ki. Illetve abból, hogy jelenleg mire képes a tudomány, és hová vezethet az, amire ma manapság képes. 

A könyvét négy részre osztotta. Az egyes részek az Ember, a Gép, a Föld, és az Újraindítás címet kapták. Az egyes részek alatt Stevenson a következő témákat mutatja be, fejti ki, gondolja tovább. 

A képek, szokás szerint, az Ideogram nevű oldalon készültek. Hát vannak érdekes megoldásai az MI-nek! :-D

Vélem, ez a lista így nem túl sokat mondott neked. Nekem sem lenne túl beszédes, ha nem olvastam volna                                   ezt a könyvet. A szerző az utolsó fejezetben így foglalja össze a százezer megtett kilométere után, amit a könyv anyagáért tett meg, hogy mi minden vár ránk. 

Már megjelentek az első, a páciens saját őssejtjeiből kinövesztett póttestrészek.

A bionika hamarosan hozzásegítheti fogyatékkal élő társainkat, hogy mindannyiunknál jobban teljesítsenek.

A Birodalom visszavág (The Empire Strikes Back) azon jelenete, amelyben Luke Skywalker új kezet kap, már a valóságban is megtörtént.

Tanuljuk a sejtek újrakódolását, azaz belülről fogjuk meggyógyítani a betegségeket.

Egyre tovább élünk, és egészségügyi szempontból globálisan egyre csökken a gazdagok és szegények közötti különbség.

A genomikai forradalom következtében a jelenleg nem alkalmazható gyógyszerek is megjelenhetnek a piacon (és jelentősen csökkenhetnek a gyógyszerárak).

A világjárványok megfékezhetővé váltak (még a bioterroristák által terjesztettek is). Nem alakul ki hiány a fosszilis üzemanyagokból, csak éppen nem fosszilis eredetűek (és karbonsemlegesek) lesznek.

Végre eljön a napenergia korszaka.

Küszöbön az áramhálózat- függetlenség forradalma. Igába hajtjuk a különböző életformákban rejlő lehetőségeket, hogy a gyógyszerektől a műanyagig bármit létrehozzunk, azaz,,arra használjuk fel a baktériumokat, hogy bármit olcsón előállítsunk".

A nanotechnológia mindent megváltoztathat, beleértve a kapitalizmus végét és a bőség korszakának eljövetelét.

A gépek a barátaink lesznek (a robotika legújabb fejlesztései még csak nem is emlékeztetnek a Terminátorra).

A szén-dioxid kivonható a légkörből, miközben csökken az emisszió és nő az élelmiszer-termelés (és csökkennek a költségei).

Visszatérünk a világűrbe.

Az internet az emberi jótétemények laboratóriuma.

383–384.

A kifejtett témák ugyancsak lelkesítők. Nézzük csak az első fejezetet!

Ha arra gondolok, hogy Anyu huszonhét évesen halt meg leukémiában, akkor az a lehetőség, hogy valamely genomtérkép segítségével módosított baktérium netán fehérvérsejt-termelésre késztethette volna a szervezetét, hát bizony sokat nem gondolkodtam volna, hogy megtegye, megtehesse! Gondolj bele, huszonhét évesen halt meg és maga mögött hagyott egy hulla szerelmes férjet, aki soha nem heverte ki az elvesztését, hiába nősült még kétszer, halálra is itta magát, meg egy hét éves kisfiút, aki én voltam akkor Meg az édesapját, aki ugyanúgy, ahogy Apu, az alkoholba menekült, pedig csudára hedonista pasas volt egyébként. Imádta a lányát. Apu negyvenhárom éves volt, amikor az alkohol egy lépcső széléhez vágta a koponyalapját, és a szintén tajtrészeg édesanyja meg csak jajveszékelt a vérző fia mellett, ahelyett, hogy mentőt hívott volna. Anyu édesapja, a Gőz papa a máját csapta az alkoholllal ripityomra. Ő ötvenöt éves volt, amikor elment. Senki másnak meg nem engedtem, hogy Zotyinak hívjon. Én meg már mindhármuknál többet éltem. Nélkülük éltem sokkal többet mint velük. Szóval azt hiszed, gondolkodnék, Anyu megmentése felett? Hát lótúrót gondolkodnék! Hát, barátom, hármukat menthetném meg egy kis génvackerálással! Dehogy gondolkodnék! 

Nem veszem sorra az összes felvetést. Túl hosszú lenne az értékelésem. Mark Stevenson könyve sok ponton megdöbbentő, lelkesítő, sok helyen pedig szkepticizmust kiváltó. De inkább lelkesítőn megdöbbentő. 

Az alcíme: Egy optimista utazásai. Nem a szerzőtől származik. Nem volt optimista, amikor útra kelt, és nem optimista az utazás végén sem. Realista. Aki némi szemléletváltás után másképp lát ezt meg azt. Lelkesebb attól, amire az emberiségre vár. De nem volt fejezet, amelynek anyaggyűjtése közben ne lettek volna  fenntartásai, ez meg az ne váltott volna ki belőle félelmet. Aminek rendre hangot is adott. És nincs csőlátása az út végén sem. De azt mondja, a világ hamarosan alaposan megváltozik: az anyagiak statikus értékét felváltja a gondolatok, az újítások, a más megoldások értéke. Már csak azért is, mert a technikai újítások kifelé vezetnek a kapitalizmusból, és meg is fogják azt szüntetni. Ezáltal jobban fogunk élni. Ebben valóban optimista. De mondom, nem felhőtlenül, nem fenntartások nélkül. 

*

Stevenson stílusa könnyed, jó elbeszélő, humora is van. Könnyű olvasni a könyvét, az eddigieken túl lehet rajta jókat rötyögni is. Nem megy erre rá mindenáron, nem erőlködik, a poénjai helyzeti poénok. 

Pár rövid mondattal, nagyon plasztikusan képes bemutatni az embereket, akikkel beszélget és a környezetet, ahol a beszélgetések zajlanak. De tényleg nagyon plasztikusan. 

Jó őt olvasni, na! Túl azon, hogy mindaz, amiről ír, csuda érdekes. Reményteljes. Félelmetes.

8/10

2024 decemberének a közepe. Kész, visszavonhatatlan. Egy év egyre intenzívebbé váló derékfájás után elkerülhetetlen új matracot vennünk. Csemetéét használjuk még mindig, nem vitte még magával, amikor elköltözött, ezért jobb híján addig mi is spóroltunk. De olyan vacak mint egy vízágy: ha egyikünk mozdul, mozdul a másik is. Ha akar, ha nem. Nem akar, de mozdul. Nagyobb baj, hogy a derekunkat teljesen szétcseszte. Mindkettőnkét. 

Apróság, de bexart a vasalónk is. Igaz, nagyságrendi a kiadáskülönbség. De kiadás az is.