Írta: Giancarlo Berardi – Giuseppe De Nardo – Maurizio Mantero
Rajzolta: Federico Antinori
Az egyetlen magyarul kiadott Sergio Bonellis sorozat a Julia , amibe az első magyar nyelvű szám megjelenésekor kapcsolódtam be. Vagyis kezdettől naprakész voltam belőle. Mármint a nyelvünkön megjelenő számokban Bár nincsen mire, de szinte büszke vagyok.
A Julia olyasféle sorozat mint filmben a Colombo. (Lehet, hogy ezt írtam már...) Nem különösebben izgalmas, nem is végtelenül csavaros (bár azért igen), mégis minden darabjára kíváncsi az ember. Minden bizonnyal azért, mert az alakok és a kapcsolataik jól kitaláltak, felépítettek.
De mert eddig az összes (négy) kötetéről írtam, ellenállok és az alapokat nem ismétlem meg újra és újra.
Ha a keretek érdekelnek, kérlek, olvasgasd el az előző részekről szóló bejegyzéseket!
A borító ezúttal nem sikerült jól. Nem a rajz technikájával van baj, nem is a tipográfiával, hangnem a tartalommal. Mármint, hogy a rajz tartalma vajmi kevéssé utal a történet valódi tartalmára, helyszínére, bármilyére. Annak ellenére, hogy valóban van benne egy jelenet, amikor Julia egy horgászó fiúcskával beszélget. De ez a beszélgetés nem jellemző része a sztorinak, csupán apró momentuma. Ez alapján a Julia lehetne bármi: kamasztörténet, romantikus, szerelmes elbeszélés, szabadidő eltöltési kalauz... Bármi... Krimi nem annyira. Se mondanivalójában, se hangulatában, se semmiben nem utal a történet lényegére.
Mert mi is a lényeg...
Julia Kendall ezúttal olyan bűnügy megoldásában vállal főszerepet, amelynek szemtanúja is akadt: mégpedig ő maga. Ez a körülmény megkönnyíti a nyomozást az elkövető után, és a rendőrséggel együttműködve Julia eredményesen halad a cél felé.
De „az emberi lélek nyomozója” ezúttal is csak akkor elégedett a megoldással, ha mélyebben megértheti a bűntett hátterét. Vajon mit sugall Julia intuíciója egy olyan ügyben, amelyben minden egyértelműnek látszik?
– mondja a fülszöveg.
Semmit el nem árulva sem a valós konfliktusból, semmit nem utalva a megoldásra. Különösebben én sem akarom elárulni (majdnem azt írtam, elspoilerezni, de aztán meggondoltam magamat; ha már a koccintásoknál minden esetben rászólok Szerelmetesfeleségtársamra, ha „Egi!”-t mond), mi minden történik a nyomozás során. Csúnya dolog árulkodni.
A lényeg az, hogy Julia lát valami egyértelműt egy gyilkosság helyszínének a közvetlen közelében: egy fiatalember rohan ki füstölgő pisztollyal egy teremből, ahol, ahogy Julia pillanatokon belül megtudja, egy szíven lőtt hulla fekszik. A fiatalember diák a Hollyhock egyetemen,a földön heverő test gazdája tanár. Illetve tanár volt, amíg néhány perccel ezelőttig élt.
Az eset egyértelmű. A lövedék a fiatalember, neve is van, James Reid-nek hívják, kezében levő pisztolyból származott, a pisztolyon ott van Reid ujjlenyomata, ő rohant ki a teremből, ahol a lelőtt tanár, a Julianak egyáltalán nem szimpatikus Harry Towsend még vérző teteme hevert.
Minden tökéletesen egyértelmű: Reid-et letartóztatják. Már csak a tárgyalásra van szükség. Ahol talán az indíték is kiderül.
Julia számára azonban, meglepő fordulat, egyre több minden nem illik a képbe. Tény, az intuíciója az első pillanattól fogva valami gyanúsat jelzett neki. S ahogyan nyomozni kezd, a rendőrbarátja, Alan Webb hadnagy egyre idegesebb: ugyan mifenét kell nyomozni egy teljesen egyértelmű gyilkosságon? El kell ítélni a gyanúsítottat és léphetünk is tovább, ihaj-csuhaj!
De Julia nem képes feladni...S végül persze el is jut a megoldásig. Aminek a gyanúsított nem örül. Pedig számára tulajdonképpen csuda jó hír. Csakhogy neki nem az volt a terve, hogy rájöjjenek a megoldásra...
*
A Julia ezen száma nem rejt túl nagy meglepetést. Eléggé kiszámítható. Nagyjából még nekem sem okozott túl nagy fejtörést, hány éves a kapitány. (Bár ha arra gondolok, hogy az eheti csapatépítőnkön a szabaduló szobában meglepő fordulattal volt olyan feladvány, amire én jöttem rá. Sőt másfél is akadt. Az egyik már majdnem megvolt, amikor külső segítséget kaptunk... Nem mondom el, miről volt szó, hátha jársz arrafelé... A Julia feladványa egyszerűbb volt. :-)
Vagyis a sztori egyáltalán nem nagy durranás. Se nem izgalmas, sem nem igazán csavaros. Olyan kis laposkás. Pedig hárman írták. Sok bába között elvész a jó forgatókönyv?
Az a nagyobb baj, hogy a rajzok is csak hozzák a szokásos színvonalat. Ami nem jelent színvonaltalanságot. De amikor újra kinyitottam a könyvet, hirtelen rám szakadt a valóság: semmi igazán emlékezeteset nem láttam benne olvasás közben. Nem volt olyan rajz ami megmaradt volna bennem. Minden képkocka teljesen korrekten szolgálja a történetmesélést, de semmi kiemelkedő nincsen közöttük. Teszik a dolgukat.
Viszont a két tény, hogy sem a történet, sem az ábrázolás nem tartogat semmi kiemelkedőt, az epizód egészét teszi túl könnyűvé, feledhetővé.
De mert Julia, mert fumetti, mert Bonelli, s mert alapjaiban a sorozat jó, itt kell lennie a polcon ennek a résznek is.
*
Egyetlen momentuma van a történetre, ami említésre méltó. Majdnem elfelejtettem megemlíteni. Pedig kiemelkedőn érdekes dolog ez. A szemtanúságkérdése.
Ha valaki lát valamit, az mindennapi életben mindent visz. Ha látom, hogy belenyúlsz a táskámba, ha látom, hogy feltöröd a kocsimat, ha látom, hogy fojtogatod a Mariska nénit, ha látom, hogy pénzt veszel ki a főnök széfjéből, akkor szemtanú vagyok, és amit mondok az igazság, hiszen tanúja voltam a cselekedetednek: bűnös vagy.
Csakhogy a szemtanúsággal baj van. Ha egy baleset szemtanúit kérdezik, nincs két ember, aki ugyanazt mondja a történtekről. Arról nem is beszélve, hogy a híres kísérlet gorillás videóval bizonyítja, hogy néha nem látunk a szemünktől. (A kísérletről, meg ami következik belőle, könyv is született, itt olvashatsz róla.)
Arról nem beszélve, hogy bár nagyon fontos a logika, az elménk elképesztő logikai bakugrásokra képes. A tények tények, de nem mindegy, milyen összefüggéseket találunk a közöttük. A rossz összekötések elképesztőn messze visznek a valóságtól.
A Szemtanú vagyok ezekre épít.
Mondjuk volt irodalmi és filmművészeti elődje. Ha olvastad vagy/és láttad a Tizenkét dühös embert, tudod, miről beszélek. A darab egy teljesen egyértelműnek látszó gyilkosságról szól: az amerikai jogrendszer szerinti, tizenkét esküdtnek kell ítéletet hozni, bűnös-e a vádlott vagy sem. A darab fő mondanivalója az esküdtek indíttatása, illetve ezen keresztül mutatja be, milyen tragikusan félre mehet egy ítélet, amelynek visszafordíthatatlan következményei lesznek. A darabban ha nem lenne egyetlen esküdt, akinek az eset a fontos, a tényekre kíváncsi, nem hallgat az előítéleteire, nem az a célja, hogy minél előbb szabaduljon és hazamehessen, egy fiatal, nem fehér fiút simán halálra ítélne az esküdtek tucatja. De mert van ez az egyvalaki, bebizonyul, hogy a fiúnak semmi, de semmi köze sincsen a gyilkossághoz. Csak a tények szerencsétlen összejátszása és a közöttük megvont hamis kapcsolatok utaltak arra, hogy ő a bűnös. De jobban megkapargatva a látszatot, elemezve a tényeket, egyértelműen bebizonyul, hogy a fiú teljesen ártatlan.
S mondom, a Szemtanú vagyok erről szól. Ebben az esetben a főszereplő Julia az, aki nem akar hinni önszemének, és nem elégszik meg a tények egyértelműnek látszó, de mégis felületes összekapcsolásával.
Egyszer valamikor, valahol olvastam, hogy Amerikában a DNS-vizsgálatok bevezetése előtt meghozott halálos ítéletek mintegy tíz százaléka téves volt. Mondom: téves. Kiderült, hogy az. De sokra megy az utólag kiderült igazsággal az elítélt és mindazok, akik szeretették, akiknek fontos volt a léte!
Amikor ezt olvastam, én akkor bizonytalanodtam el abban, hogy szükség van a kemény ítéletekre, és általuk a társadalom ilyetén megóvására. Mert valóban vannak esetek, hogy az ember zsebében nyílik a bicska, és azt mondja, aki ilyen-olyan, nem érdemli meg az élete folytatását.
De persze olyan is van, hogy aki ilyet-olyat követett el, erre-arra hivatkozva vissza engedik a többiek közé, és napokon belül új áldozata lesz egy ártatlan élet.
Vagyis jócskán vannak ellentmondások pro és kontra.
Nem, nem fogok igazságot tenni. Eszembe sincsen akár megkísérelni is.
Anagram Comics, Budapest, 2024, 134 oldal · ISBN: 9786155947360 · Fordította: Budai Balázs
7/10
2024 decemberének fizetésnapja előtt egy nappal. Az elfogyása előtt meg úgy három-néggyel. Pedig jön a karácsony.
Még egy hét munka és vár rám egy hosszú szünet. Annyi szabim maradt idén. Nagyon várom. – És mit fogsz csinálni? – Töltött káposztát! De rengeteget! Szerelmesfeleségtársam nevet. – Csak legyen sok töltelék nélküli hús is benne! De komolyan, mivel akarod tölteni az idődet? – Olvasással, írással, heveréssel, veled, a testeddel! – Azért elmegyünk majd korizni is? – Egyszer elmehetünk... – És a többi időben? – Olvasok, írogatok, hevergetek, veled vagyok, a testeden matatok... – Hogy te milyen vagy! – Szerelmes! – Még jó! – Még... igen!
A FEKETE FÉNY (Dampyr 19.) Írta: Maurizio Colombo Rajzolta: Nicola Ganzianella
VÁR A KÁRPÁTOKBAN (Dampyr 20.) Írta: Mauro Boselli Rajzolta: Giuliano Piccinino
Annyiszor írtam már az olasz képregényekről, a fumettiről és azok elsődleges, mert legnagyobb kiadójáról, a Sergio Bonelli Editore-ról, és a legfontosabb sorozatairól, hogy megfogadtam, többé nem teszem. Kérlek, érd be most ennyivel, ha soha nem olvastál még róla, hogy a Dampyr a kiadó egyik legstabilabb sorozata, és van még neki jó néhány.
Nagy szerencsénkre több magyar kiadó is permanensen a műsorán tartja az olasz kiadó műveinek a megjelentetését. Az egyik ilyen kiadó a Frike Comics. Két jó fej, hazánkban élő olasz fazon vezeti, nagy kitartással. Vagy megszállottan. Szerencsénkre.
Kösz Giov, kösz Pike!
Ezért olvashatjuk most ezt a magyarul nagyon friss Dampyr számot is.
[Sóhaj.] Na, jó, bár nem akartam, de mégis elmondom, hogy miről is van szó. De tényleg röviden. Hogy el ne menj már most erről az oldalról!
A Dampyr egy fantasy-horror képregénysorozat. A minőségét jellemzi, hogy sem a fantasy, sem a horror nem az én műfajom, mégis az összesmagyarul megjelent Dampyrt beszreztem, és még mindig repesve várom az új megjelenéseit.
A dampyr nem tulajdonnév. Az elnevezés mégis egy adott személyhez kötődik. A fickót Harlan Draka-nak hívják. Csak félig ember. Másik félben vámpír. De nem szív vért, hanem írtja a vérszívó félhalottakat. Harlan apja úgynevezett Éjúr. Igen, a sötétség egyik nagyágyúja. De nincsenek pariban egymással. Mármint Harlan és apucija. Harlan édesanyja ember volt. Ezért félvér a csávó. S mert félvér, a vére halálos a vámpírokra nézve. Mázli.
Harlannak van két állandó segítője. Az egyik egyik egy vámpírságának ellentmondó, vámpírírtó vámpírbige: Tesla Dubcek. (Nem azonos sem a zseniális, rejtélyes, 20. század eleji feltalálóval, sem Elon Musk autójával.) Azért írta önnön fajáját, mert gyűlöli, hogy vámpírrá tették, és meg akarja óvni az embereket önnön sorsától. ám, egy pozitív identitászavar!
A másik segítőt Emil Kurjak-nak hívják. Balkánon szolgáló katona volt. Teljes mértékben ember. Ilyen is van ebben a sorozatban.
Viszonylag Állandó szereplő a történetekben egy Harlant segítő angyal is. Ő a Prágában játszódó színekben szokott feltűnni. Prágába többször visszatérünk. Hiába, nem hiába, az egyik legvarázslatosabb város, ami csak létezik. Az angyal neve Caleb. A Káleb név bibliai eredetű. Káleb egyike volt a tizenkét kémnek, akiket Mózes Kánaánba küldött, és ő volt aze egész népből az egyik, aki birtokba is vehette az Ígéret Földjét. A másik Józsué volt. De mondom, itt egy angyal neve, aki emberi formában, éterien flangál több történetben is.
Harlan triója tehát alapvetően vámpír-ritkításra szakosodott, de mint ebben a füzetben is, mindenféle jött-ment démonok pusztítása sem idegen tőlük.
Ebben a füzetben a démonritkításban csak Harlan vesz részt.
A horror történetek döntő részben nagy marhaságok. Persze a marhaságot meg lehet csinálni amatőr és profi módon is. A műfaj kliséi, közhelyei adottak maradnak. Kérdés, hogy az alkotó(k) miként élnek velük.
Jómagam döntő részben a végkifejletek teátrális banalitásán szoktam kiakadni. Amikor túlzásba viszik a látványt, hogy minél nagyobbat szóljon a végső megkönnyebbülés, gigantikussá váljanak a tétek. De a túlzások miatt a megkönnyebbülés jobbára pusztán azért következik be, mert végre vége a látványpufogtatásnak. Tudod, azokra a végekre gondolok, amikor a végső összecsapásban a gonosz ellen átváltozik tüzes, nyálkás, hatalmas ezzé-azzá, épületek semmisülnek meg, ég az egész város, lángra gyúlnak a felhők, a tenger, utcák, autópályák tekerednek fel, feneketlen mélységek nyílnak, ahová a főszereplő(k) persze majdnem lezuhannak, ott kapaszkodik az összes valami utolsó perembe, miközben az ezzé-azzá átváltozott főgonosz egyre közeledik. Sok esetben ilyenkor nagyon bölcs párbeszédek, monológok hangzanak el. A főgonosz mondja őket, a győzelme immár tutibiztos bekövetkeztében.
S aztán valami váratlan fordulat következményeképpen hamarosan mégis csak ő múlik ki, nem az aggódva figyelt jóemberünk. (Nézd csak meg ennek a Dampyr-nak a borítóját: nem éppen egy optimista jelenet Harlan Draka-ra nézve!)
Füst kavarog, törött vízcsövek spriccelnek, omlott falak, betört kirakatok, égő autók, koszos emberek, szakadt ruhában, megkönnyebbült szívvel támolyognak, boldogan mosolyognak egymásra... Távolodok a kép, mindent áthat a szebb jövő ígérete: elpusztult a világot lenyúlni akaró ilyen-olyan hatalom.
Nos, a Dampyr is simán él ezekkel az eszközökkel. S ugyan miért ne tenné.
A baj akkor van, nemcsak a Dampyr, hanem bármi esetében, ha
nem tudom komolyan venni az Főellent, a céljait, a módszereit és a félelmetességét (olvastad, láttad A cínterville-i kísértetet?)
ha pereg a cselekmény, de már akkorák a túlzások, a lehetetlenségek, hogy mese ide, mese oda, egyszerűen kicsúsznak a sztori belső kereteiből, lehetőségeiből
ha a látványon túl vagy nincsen igazi feloldás, megoldás (pl. a Főellen valami helyi féreglyukon át visszacsúszik oda, ahonnan jött: de hogy hol van az onnan, egyáltalán miképpen létezhet egy ilyen lény, és mi lesz, ha újra jön?), vagy jó, elpusztult, de van még ott, ahonnan ez jött, akkor kezdődik minden elölről?)
A FEKETE FÉNY
Mondom, ez démon-sztrori. Nincsenek benne vámpírok. Olyan démon-sztori, amit az első olvasás után jól le akartam húzni. Mert nem tetszett.
Aztán úgy jártam, hogy a kötet kiolvasása után nekifogtam megírni ezt az értékelést. Amelynek során összeírtam, hogy mi minden magyar Dampyrt olvastam eddig. Persze, mindet, ami magyarul megjelent. S akkor derült ki, hogy az egyikről még nem írtam értékelést. Hát elolvastam újra, mert a fene se emlékszik évekkel ezelőtti történetekre. Na, aztán a négy epizód össze is kavarodott bennem, ahogyan az kell. Most, hogy folytattam ennek az értékelésnek az írását, elő kellett vennem újra az alapanyagot, hogy miképpen is volt...
S az történt, hogy rájöttem, dehogyis rossz ez a történet!
Az első benyomás szerint például abban sem volt igazam, hogy a címnek semmi köze a történethez. Jó, nem az első eset, hogy az epizód címe bár lefedi a sztori egészét, mégis van benne valami erőltetettség. Volt már ilyen Bonetti-szerte. Úgy fest, vagy az olasz nyelvben rejlő titokzatos sajátosságok lefordíthatatlanok, vagy egyszerűen a szerzők asszociálgatnak nagyon szabadon a címválasztásokkor. De az, hogy semmi köze nincsen a sztorihoz, nem igaz.
Mindössze figyelmetlenül olvastam.
A Fekete Fény egy kristály vagy kő neve, amibe egy rászedett démont bezár egy arab varázsló Mulawa.
Négy fiatal író fausti szerződést köt. A vérükkel megidéznek egy démont, Kyazart. Akinek, mert a vér által testté lehetett, mintegy munkaköri kötelessége (vö. a halász és a dzsinn vagy Aladdin és a csodalámpa története) naggyá tenni az írókat, akiknek a megtestesülését köszönheti. Aztán jól rá is farag, mert az őt megidőző Mulawa zárvánnyá teszi. Ennek a zárványnak lesz a neve Fekete Fény.
Szóval faust-i a történet, csak nem doktorral, hanem néhány íróval, akik a siker érdekében szövetséget kötnek a sötét túlvilággal. Aki teljesíti is a vágyukat: az írók sikerek is lesznek, naná. Csak a sikernek aztán persze ára lesz. Pontosabban a siker meghozója benyújtja a számlát. A hitele pedig túlságosan magas kamatokkal jár. Amivel egyikük sem gondolt, amikor a hitelt felvették. Akkor a cél elérése volt a lényeg. Az elsősorban kívánatos. Kerüljön, amibe kerül, bármilyen áron jöjjön a siker. Akkor úgy tűnt, akármit megér. Aztán kiderül, hogy persze, sokat ér, de annyit nem, amennyii aztán a számlán áll.De akkor már nincsen „add vissza a babaruhát!”.
A fekete fény a sikerhozó démon megidézésével kezdődik. És halálok sorozatával folytatódik. Amíg meg nem jelenik Harlan Draka.
Van-e mondanivaló vagy csupán történet van? Van. Ha nem is vastag rétegben, hiszen ez egy horror-képregény, de van. Mit vagyunk hajlandók megtenni a siker, az ismertség érdekében? S mit azért, hogy amire képesek vagyunk, az minél magasabb színvonalú legyen? S miért akarjuk a minél magasabb színvonalat elérni? Mi a végső cél? S végső soron megéri-e az árát?
*
A történetet Maurizio Colomboírta. Nem, nem a ballonkabátos, szakadt verdás, üvegszemű, nagyfülű kutyás hadnagy, aki vissza-visszatérve idegtépőn zaklatja a gyilkosokat az újabb kérdéseivel. Colombo több magyarul is megjelent sztori írója, bevált Bonelli-szerző.
Aki ha nem is számtalan, mert magyarul ugyancsak számos a Dampyr-kötetek darabja, de több történetet írt már a vámpírvadászról. A rajzolóNocola Ganzianella. Ez a rajzoló aki nem mellesleg, kopasz, szemüveges, egyidős velem és mégsem én vagyok, és nem is Zacher Gábor, akinek én lennék az igazi alteregója) eddig csak egy magyarul megjelent történetet illusztrált. Amitől akkor el voltam ájulódva. Érdekes, hogy elsőre most nem. Nem is raktam össze, hogy láttam már a fickó keze nyomát.
Valahogy elsőre nem voltam pariban a rajzokkal. Pedig ilyen nem szokott történni velem a Bonelli háza táján. Most, amikor autána néztem az elsőre szintén nem annyira bejövős történetnek, és rájöttem, hogy tulajdonképpen mégis csak rendben van, az is feltűnt, hogy a rajzok is rendben vannak. Ezt add össze!
VÁR A KÁRPÁTOKBAN
Persze, hogy Drakulával, Vlad Drakullal manipulál a történet! S ha Kárpátok, akkor persze, hogy Erdély, s ha Erdély, akkor Magyarország. Amit a képregény nagyvonalúan figyelmen kívül hagy. Csak a szocialista román gyermekvédelemnek pöccint egyet az orrára, a legendásan gyalázatos állapotai miatt (tudod, a kosz, a táplálék hiány, az ágyakhoz kötött gyerekek). S persze kihasználja az egykori, vérengző erdélyi vajda vértől csöpögő legendáját. Mert ugyan miért ne tenné?
Két menekülő gyerekkel kezdődik az epizód. Akik egy hegyi faluban a menekülésük közben belefutnak egy francia házaspárba, akinek defektet kapott a kocsija az éjszakában, s a feleség hibájából, meg a férj trehánysága miatt a pótkerék Párizsban maradt.
És motorosok jelennek meg. Akik a közeli vár urának, Vlatna grófnak az elfajzott emberei.
A gyerekek és a feleség szerencséje, a férj már peches, hogy színre lép Harlan Draka, a dampyr is. Az ugyan kicsit homályos, hogyan került ide, és miért pont ekkor, de spongyát rá! Az, hogy a földrajzi területhez van köze, később kiderül: a gyerekcsócsáló Vlatna Harlan éjúr édesapjának, a nagy ellenfele volt. S akkor Vlatna győzött. Merthogy mindketten éjurak, a sötét fejedelmei.
Harlan ellentmondásos viszonya a sötétség-fejedelem apjával az egész sorozatot végigkíséri, s valószínűleg sohasem oldódik meg. A végtelen sorozatok átka: mert a sorozat végtelen, így vannak központi konfliktusaik is, amelyek szintén végtelenek.
Így vannak szereplők, akik vissza-visszatérnek egyes epizódokban. Ha például nem maradt volna ki a Lamiah című kötet értékelésének a megírása, és most nem olvasom újra, fel nem tűnik, hogy mindkettőben van egy Araxenevű mellékszereplő. Aki ugyanaz a személy. Araxe éjúrnő. Ő a bizonyítéka annak, hogy aki éjúr(nő), az nem feltétlenül a velejéig gonosz, sőt, dehogyis.
Araxe egykor jóban volt Harlan apjával, az éjúrral. Aki viszont nagyon nem volt jóban. Vlatna gróffal. Aki aztán lenyúlta tőle Erdélyt. S aki immeg annyira megerősödött, hogy újabb terveket forral. (Hm, megint nem figyeltem. Ha le tudta nyúlni Draka Erdélyét, ugyan miért kellett még marha hosszú ideig erősödnie?)
A tervek útjában azonban ott áll Harlan és Tesla. Akik kapnak egy vak szövetségest, aki azonban nem akárki: Draka éjúr egyik főembere volt valamikor. Vlatna vakíttatta meg. Ezzel nem tette a szövetségesévé.
A cél tehát adott: a többi gyerek kiszabadítása Vlatna várából és Vlatna elpusztítása. Van itt önbizalom. S mert az van, lesz itt izgalmas csatározos, fordulatos cselekmény is. És lett is!
A történet jobbára a látható világon túli urak küzdelméről szól. Izgalmas, érdekes, körömrágós. Tény azonban, hogy az izgalmakon túl azonban nem sokat mond. De amiképpen Toma barátom fogalmazta: „Na, és akkor mi van? Nem elég ha valami marha jól szórakoztat?” Márpedig a Vár a Kárpátokban ezt teszi.
Frike Comics, Budapest, 2024, 186 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891779, fordította: Nagy.Mihály Ágnes
2024 decemberének az eleje. Nem a legfontosabb történés ugyan, de foglalkoztat. Rendeltem a Temuról egy külső dvd-lejátszót és Szerelmetesfeleségtársamnak egy apró kariarit. Jött egy értesítés, hogy akkor a Paketánál van a cucc. Aztán egy másik, hogy a szekrényben van már a csomag. De nyitókód semmi. Írtam a Paketának, hogy mi van ilyenkor. Mire ők visszaírtak, hogy a csomagot a Foxpost szállította ki. írtam nekik is, hogy szeretném átvenni a csomagot. Mire visszaírtak, hogy írjak a speciálisan erre kitalált felületen. A speciálisan erre kitalált felületen semmi olyan választható problémakör nem volt, ami lefedte volna ezt a problémát, írtam valahol. Mire jött a válasz: „Nyugszik, kushad! Egyszer majd válaszolunk!” Kezdek nyugtalan lenni, mert a hét eleje óta ott van a csomag.
*
Egy hét van még az évvégi pihiig. Hosszú hét lesz. De legalább a héten eggyel kevesebb munkanapunk volt. A főnöknénink, aki vagy tíz évvel fiatalabb nálam, szervezett egy elég összetett, de laza napot: szabadulószoba, ebéd, bowling. Kilencedik, hatodik és harmadik kerület. Kivételesen nem kellett vezetnem. Nem bántam. Csak utána meg mehettem szemészetre, tehát volt fél nyolc, mire hazaértem. De jó nap volt.
*
Mit lehet csinálni (semmit) egy olyan kapcsolattal, ahol egyértelműen, de kimondatlanul, ám mást kommunikálva, megalázó parkolópályán vagyok? Kommunikációra esély sincsen. De ha kilépek az egészből, fájdalmas sóhajjal legyintve az egészre, azt mások is sínylik. Patthelyzet.
(Fú, itt ha következetes lennék, a borítóhoz alkalmazkodva kéknek kellene lennie a szövegnek. Hogy következetes legyen a dizájn. Csakhogy valami marha zavaró ha egy nagyobb szövegegység olyan fantáziátlan link-kék, amilyen a nagyon nem sikerült könyvborítón a szöveg színe. Kipróbáltam. Rettenetes. Ezért a merész, alkalmazkodásmentes és következetlen színváltás.)
Az a jó a könyvtárban, hogy fizikai valójukban futhatok össze könyvekkel, amikkel egyébként esélyes, hogy soha máshogyan nem találkoznék.
Könyvesboltba nagyon ritkán járok. Túlságosan frusztrál. Tengernyi sok minden van, ami érdekelne, s nem hogy megvenni nem tudom mindet (se pénz a vásárlásra, se hely a tárolásra), de még csak a könyvtárból kihozni sem igazból opció: már a könyvtári kívánságlistám is a végtelen felé konvergál.
Az a rossz a könyvtárban, hogy fizikai valóságukban találkozom könyvekkel, amikkel egyébként esélyes, hogy soha máshogyan nem találkoznék. Ezáltal az itthoni, olvasatlan könyvek száma ugyancsak csekély mértékben fogyatkozik. Ha erre gondolok, meg arra, mennyi dolga lesz a rengeteg könyvvel Szerelmetesfeleségtársamnak, ha meghalok, mindig lelkiismeret-furdalásom van. Tehát permanensen.
Szóval a könyvtárban egy jövőkutató könyvet keresgéltem, és felfedeztem, hogy van egy teljes polcnyi könyv erről a témáról. Köztük ezt a rettegős alapművet is.
Amikor ennek a kötetnek a gerincét megláttam, és felfogtam a címét, azonnal levettem a polcról és a tartalomjegyzékét kerestem. Arra voltam kíváncsi, hogy ír-e arról, hogy... És igen, ír! Itt van feketén-fehéren: A nap, amikor Szaúd-Arábia kitermeli a legutolsó hordó kőolajat.
Hogy miért pont ez érdekelt? Na, ezt elmesélem! A sztori a családi legendárium szerves része, és szállóige lett egy mondatából.
Van nekem egy feleségem, Szerelmetesfeleségtársam. Aki, meglepő fordulat következik, nem volt mindg a feleségem.
Sőt, volt idő, nem is rövid, hogy egészen más valaki volt a feleségem. Aki, hosszú évek elteltével, aztán már nem volt a feleségem, mert nem akart az lenni, és azt én sem akartam, hogy ne akarjon az lenni. Tehát fájdalmas volt ugyan, de helyre kellett pakolnom a dolgokat.
Pakolás közben kaptam egy emilt: SzFT, akit akkor még nem ismertem jelentkezett be, egy társkereső oldalról. Ahová, mint utólag világossá lett, mindkettőnket a barátaink rugdostak fel. Esélyünk nem volt, hogy egymás nélkül éljük le az életünket, bár elbaxni bármit el lehet.
De nem csak Szerelmetesfelségtársam van nekem, hanem egy barátom is. Ofi a böcsületes beceneve. Van neki is felesége, meg egy szekérderék gyereke innen-onnan. Amikor ez történt, akkor még csak egy lánya volt az előző házasságából, meg vadonatúj babája a másodikból. Ez a baba is kislány volt ekkoriban. És Ofi meg a felesége még nem voltak svájci állampolgárok, hanem az az állapot volt, amiről a Bikiniígy énekel:„mikor még nem messziről hívtál fel, csak a szomszéd házból”
De mert Ofi és a felesége a barátaim, hát felvittem hozzájuk bemutogatni egymásnak az új szerzeményemet és a régi barátaimat. Ofiról tudnod kell, hogy csuda nagyszívű ember, mindenkinek segíteni akar, sokszor az erején felül is. És meglehetősen egyéni gondolkodásmódja van. Nem is mindig követhető. Ja. Informatikus. Tájékozott ember. Nem rabja a konvencióknak. Egy időben együtt adventistáskodtunk, onnan a barátságunk.
Nos, SzFT-vel felmentünk tehát Ofiékhoz a kis belső-óbudai lakásukba. Cipőt le, jöjjön be... Ofi felesége nyitott nekünk ajtót, Ofi a szobában vár, a kezében ott a babájuk, kicsit téblábolva, a maga zavarba ejtő mosolyával ránk néz, ahogyan belépünk, mutatja a babát, akit én is akkor láttam először és leszögezi: – Hamarosan elfogy az olaj! Minden erre mutat. Lesz ám itt felfordulás! Én fel sem vettem a sajátos köszönését. – Ofikám, ő SzFT (aki ekkor persze még nem volt SzFT), életem nője!
Ezzel előhívtam egy másik lapot. Mert SzFT előtt volt egy gyalázatos kapcsolatom, rohadt nagy ballépésem és tévedésem. Egyszer azt találtam fogalmazni, hogy akkor úgy éreztem, annál a nőnél otthon vagyok, ő az otthonom. Ofi és a felesége azóta röhög ezen, s ha szóba kerül, tényleg mindig röhögve mondják ki: „Az otthonod...” De mert kijátszottam az Otthonom-lapot, eltereltem Ofi figyelmét. Néhány pillanatig. Mert aztán visszatértünk az drasztikus olajfogyás kérdésére, s hogy pillanatokon belül mennyire disztópikussá lesz körülöttünk a világ.
Szerelmetesfeleségtársamról, kivagyiságáról nem nagyon esett szó. Elvoltunk a fogyó kőolajjal és az új babával. A látogatás végén, a házból kilépve SzFT (aki, tudod, akkor még egyáltalán em volt SzFT) kikerekedett szemmel nézett rám. – Úristen, ki ez az ember? Nem mondom, hogy a csodálkozása az elmúlt tizennyolc évben teljesen elmúlt. Bár a megszokás elég nagy hatalommal bír. Viszont a mondat, hogy „Fogy az olaj!” , szlogenné lett. Szinte köszönéssé.
Na, és akkor erre itt a vészforgatókönyv, miként reagálhatunk ha egyszer ez tényleg bekövetkezik!
Naná, hogy jött velem haza a könyv!
Az összes képet az ideogram oldalán követtem el az MI-vel karöltve. S kivételesen az összes kép ugyanarról szól. A könyv egyetlen, sajnos-sajnos nagyon-nagyon aktuális fejezetéről. Ami, mindannyian ezt reméljük, csak a legrosszabb forgatókönyv..
mike pearl
hivatásos rettegő. Úgy nagyjából mindentől fél. Most nem jut az eszembe, hogy ugyan mitől nem. Töprengek. Talán az írástól és az írásai megjelentetésétől nem. Mert újságíró. Az lenne az überfeusztráció, ha ebben a minőségében az írásai napvilágra kerülésétől is rettegne. Bár, mélységes mély az emberi lélek, sokan szeretik például a horrort is...
Ez a könyv nem könyvnek született. Eredetileg egy cikksorozat volt, ami a Vice amerikai lapban jelent meg. Aztán ebből a sorozatból lett ez az első könyve. Pearl 1980-ban született, szabadúszó újságíró. És így néz ki a fizimiskája:
Elképesztő, de nem találtam jobb minőségű képet a pasasról. Ez a fotója van a könyvében is, azzal a jelzéssel, hogy Nathaniel Miller fotózta. Egy picit hozzányúltam, mert az eredeti kép olyan kis szürke szamár a ködben volt. Így sem hibátlan, de jobban látszik, akinek látszania kell. Ezen kívül egy, azaz 1 darab fotót leltem még Mike Pearl-ről. De az még kisebb felbontású volt, és vagy tíz évvel ifjoncabb rajta mint ezen. Érd be azzal, hogy hozzávetőleg így néz ki, csak életben sokkal élesebbek a kontúrjai és a részletei.
hátrányból erénykovácsolás
Az, hogy Pearl hivatásos rettegő, nem vicc. Ő maga állítja önmagáról. Úgy nagyjából mindentől és akármitől tud félni, akár van rá valós oka, akár nincsen. De mert ilyen gyáva kukac, ki kellett dolgoznia a maga stratégiáját a mindennapi élethez, a túlélés, vagyis inkább az egyáltalán való élés érdekében.
A stratégiája a következő: utána néz annak, akitől retteg. Ami utána nézés adott esetben roppant hasznos lehet. Rohadtul félt például a pitbulloktól. Mer' azok milyen vadállatok már, meg kiszámíthatatlanok, meg fúj, és phű! Aztán utánanézett: kevesebben halnak meg a világon kutyatámadások miatt mint a fára mászva lezuhanásban. De komolyan így van. Legalábbis Pearl ezt állítja. És ő elhitte, hogy így van. (Az exemet hiába győzködtem, hogy az emberiség halálozási statisztikáiban az éjjeli lepkék által cafatokra szaggatott emberi áldozatok száma erősen a nulla felé konvergál, ő nem hitte el, és továbbra is rettegett tőlük. Hiába, Pearl-lel szemben ő személyesen nem nézett utána az éjjeli lepkék cafatoskodási szokásainak, élt is hát tovább a permanens rettegésben.)
Pearl tehát elkezdett utánakaparászni a félelmeinek. A közérdekű rettegnivalóit aztán közzé tette. Első alkalommal újságcikként, majd másodszor összegyűjtve, könyvként: legyen már egy kupacban a mindennapi fosatásaink az összes oka! Egy híján húsz. Vagy nem tudok számolni. De mindenképpen sok minden, amitől félni lehet.
Természetesen nem fogok végigmenni Pearl összes pelust igénylő kérdésén. Alább elolvashatod a kimásolt tartalomjegyzéket. Adja magát, mi mindenről olvashatsz a könyvben.
Most vasárnap van. Vasárnap este. Hamarosan kezdődik a Megasztár. Szerelmetesfeleségtársam szereti nézni Engem nem érdekel. Itthon voltunk az egész hétvégén, éppen csak ma ugrottunk el a StopShopba táblafilcért. SzFT-nek volt rá szüksége, ajándék lesz. Én meg találtam dimenziós képeslapokat. Nagyon kis helyesek voltak, jobbára állatosak és bolygósak. Egyből Lilire, az unokámra gondoltam. Aztán hazajöttünk, megittunk egy aperót (én kettőt), megebédeltünk, ledőltünk alukálni, aztán felébredve olvasgattunk, majd SzFT leült kicsit dolgozni, én meg portöröltem és felporszívóztam. Közben kicsit rosszul lettem, felfordult a gyomrom, szédültem, kivert a víz, de befejeztem a takarítást. Azóta ülök és olvasok.
Most Pearl könyvében éppen annál a fejezetnél járok, ami az atomháborúról szól.
Ez a fasz Biden-kormány a végagóniájában, az angolokkal karöltve hozzájárult, hogy a szintén fasz Zelenszkij nagy hatótávolságú rakétákkal lője Oroszországot.
Putyin meg közölte, ők úgy vélik, joguk van megvédeni magukat, tehát joguk van a válaszcsapáshoz. Ők is küldtek egy rakétát. Még csak Ukrajnába, és nem volt benne atomfej. De tisztázta, hogy képesek és hajlandók rá... A kérdés csak az, hogy lesz-e még alkalmam odaadni Lilinek a képeslapokat, és neki lesz-e ideje élvezni őket? Az egyiken egy nagyfülű nyuszi szagol egy virágot, a másikon egy kutyus alszik egy függőágyban.
Hátborzongok Pearl felvetésének az aktualitásától.
És basszus, de alig írtam le az utóbbi mondatokat, a laptopom feldobott egy értesítést. Erről van benne szó:
milyen napoktól szükséges feltétlenül rettegnünk pearl szerint, avagy a könyv tartalomjegyzéke
A nap, amikor az Egyesült Királyságban eltörlik a monarchiát
A nap, amikor egy tech milliárdos átveszi az irányítást a világ felett
A nap, amikor az olimpián engedélyezik a doppinghasználatot
A nap, amikor az emberek halhatatlanná válnak
A nap, amikor bárkit tökéletesen tudunk majd imitálni
A nap, amikor az utolsó ember által vezetett autó legördül a futószalagról
A nap, amikor Szaúd-Arábia kitermeli a legutolsó hordó kőolajat
A nap, amikor megnyit az igazi Jurassic Park
A nap, amikor az antibiotikumok hatástalanná válnak
A nap, amikor az utolsó hal is kivész az óceánból
A nap, amikor az Egyesült Államokban betiltják a fegyverviselést
A nap, amikor mindenkit elpusztít egy atomháború
A nap, amikor gyerek születik a Holdon
A nap, amikor leáll az internet
A nap, amikor bezár az utolsó vágóhíd
A nap, amikor az emberiség bizonyíthatóan jelet kap intelligens földönkívüliektől
A nap, amikor kitör a következő szupervulkán
A nap, amikor az utolsó rabszolga is felszabadul
A nap, amikor az utolsó temető is megtelik
Azért ha megnézed ezt a listát, igazából mulatságos költői túlzás rettegéslistának nevezni: egy csomó fejezet van, ami jó hír. Meg egy csomó, ami egyáltalán nem az.
módszertan
Pearl egyöntetű stílusban alkotta meg a mindennapi rettegéseinek a bemutatását. Jobbára fejezetenként van egy szépirodalmi stílusú bevezető, témafelvetésként. Aztán jön a kifejtés. Laza, könnyed stílusban, közérthető megfogalmazásban. S el ne feledjem: humorosan. Nem sírva röhögősen, de jókat derülősen.
Meg az is kiderül, hogy Pearl nem a fotelből ülve oksokodik, elméskedik és retteg. Utána ment a témáinak, utazott, szakértőket kérdezett, aztán foglalta össze, amit megtudott.
Mondjuk ilyesmiért én is szívesen utazgatnék. Rossz lóra tettem. Pár napon át nézegettünk egy Tesláról szóló dokumentumfilm-sorozatot. Mocsokul amerikai. Szájbarágós. Ezerszer ismétel dolgokat, hogy aztán sehová se jusson velük. Három főszereplő van, aki Tesla után kutatnak. Egy asztrofizikus, egy oknyomozó újságíró meg egy Tesla-szakértő. Akik, ha úgy vélik, nyomra bukkantak, fogják magukat és azonnal odamennek.
Két dolog jutott az eszembe, ki finanszírozza az ide-odautazgatást, és honnan van erre szabadidejük? Az már csak apróság, hogy például amikor megtalálták egy Tesla által tervezett helikopter-repülő tervrajzát, azonnal útra keltek az amerikai hadsereghez, mert ott már van ilyen, hogy leelllenőrizzék, valóban Tesla tervei voltak az alapok a megépített cucchoz. És ja, ráadásul még egy próbakörre is elviszik őket. Mondtam is Szerelmetesfeleségtársamnak, kutassunk már Tesla után, akkor mi is bejelentkezhetünk egy ilyen kis röpködésre, meg hozzájuthatunk teljesen titkos iratokhoz, amiknek a tartalmát közzé tesszük, és még mindig élünk, de legalábbis szabadlábon dokumentumfilmezünk. New York egyik legnagyobb szállodája meg minden ajtót megnyit előttünk, a szálloda történése vezet ott végig bennünket, elvisz egy sohasem használt szobába („Ez lehetett Tesla laboratóriuma!”), ahol találunk egy iratszekrényt, eredeti iratokkal, tervrajzokkal, miegyebekkkel. Mondom: eredeti. És a szálloda történészének fel sem rohan a szemöldöke a tarkójára, hogy eddig a büdös francba nem tűnt fel neki ez a szekrény, és miért nem jutott eszébe belenézni?
Na, jó, de ez más téma. Menjünk vissza Pearl könyvéhez!
Az összefoglalásai teljesen érthetők, fehéremberül fogalmaz, lefordítja a szakzsargont mindennapi beszélt nyelvre. S közben sűrűn süt el jó poénokat. Nem zokogva röhögősöket, mert mit lehet azon poénkodni, hogy kitör egy szupervulkán a Yellowstone területén, és gyakorlatilag Amerika nagy része nem éli túl. Esély sincsen a menekülésre. S Pearl még ebben az összefüggésben is tud poént beszólni.
De a könyv azért nem betűkbe rögzített standup comedy. Egyáltalán nem. Azért a fejezetcímek is jelzik, hogy egyik felvetés sem kimondottan fáklyás felvonulásos örömünnep.
Olvasgattam a Molyon a könyv alatti értékeléseket. Általában fikázzák. Felületes, meg ilyesmi. Persze, hogy az. Alapvetően figyelemfelkeltő, szórakoztató kis írások ezek, amiktől adott esetben összeszorulhatnak a farpofáink, mert a legtöbb felvetés ellen innen a panelből, munkavállaló proliként vajmi keveset tehetünk, de ami problémák ettől még valós problémák maradnak.
Talán legjobban az minősíti Pearl felvetéseit, hogy még azok a fejezetek is olvastatták magukat, amelyek a fejezetcímek alapján először annyira nem érdekeltek. Aztán olvasva meg már dehogynem. Több ilyen is volt. Nem mondom meg, melyek, mert nagyon minősítene engem, érd be annyival, hogy az összeset érdekessé tudta tenni a szerző.
Athenaeum, Budapest, 2019, 398 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632938127 Fordította: Müller Brúnó Noé, Müller Máté, Müller Péter Jonatán, Müller Péter Sziámi
8/10
Mocsok egy hét volt. Kutya fáradt lettem. Ráadásul valahogy olyan kis bizonytalan voltam fizikailag. Nem voltam rosszul, de nem voltam teljesen jól. Olyan kis meghatározhatatlan volt, mi bajom van, amikor semmi bajom sincsen.
Például ma is: oké sokat vezettem, reggel hétkor beültem az autóba és fél négy felé szálltam ki (oké, közben is ki-be ugráltam a szállított lakók végett). Az utolsó lakó kisegítésénél konstatáltam, hogy a lábaim olyan fáradtak, mintha harminc kilcsi felett túráztam volna. Örültem, hogy hazaértem, és leülhettem végre. Miközben naná, hogy nem állva, hanem ülve vezettem. Mondom másképpen: hogy végre kinyújtóztathattam a lábamat.
Az a baj, ha kicsit is nem vagyok tökéletesen, rögtön és azonnal az infarktus lehetősége jut az eszembe.
– De azért ne beszéld már be magadnak, bármi van, az csak az lehet! – pirított rám Szerelmetesfeleségtársam.
Szó sem sincsen erről. Csak erről van szó.
Utáltam kórházban lenni. Itthon már jó volt. Különösen, hogy igazából rosszul sem voltam. Csak infarktusom volt. Igaz, az is már három éve.
*
Ezt a muzsikát figyeld! Jazzrock örömünnep a javából. Semmit nem tudok róluk, de a bejegyzés faragása közben elheverve táncoltam rá. Vulfpeck: Live In France
Doktor Csernus Imre iránt csuda lelkes voltam, amikor A nőcímű könyvét olvastam. Tetszett a stílus, a mondanivaló, a kemény őszintesége, az egész úgy, ahogyan volt.
Csernus többi könyve iránt nem voltam ennyire lelkes. Úgy éreztem, a veleje ugyanaz mindnek. Most gondolkodom, mi is a többi könyv? Megnéztem a moly.hu-s adatlapját és bólintottam. Nem olvastam mindet, de azért nem, mert amit A nőn kívül olvastam, az nekem duplikátum volt.
Voltam Csernus előadáson is. Erről részletesen írtam. Egyfelől tetszett. Másfelől viszolyogtam az egésztől, megdöbbentett, hogy ezt egy pszichológus nyilvános showműsort csinál mások nyomorából. Még ha meghökkentő, elgondolkodtató is a tanulsága. Cipolla jutott róla az eszembe.Komoly kétségem volt az este eredményével kapcsolatban. A show alanyainak minden bizonnyal változott az élte. A közönség többi részére gondoltam. Magam is egyfajta reality-showként tudtam csak szemlélni, feldolgozni az eseményeket.
Csernus doki mindezekre azt mondaná: leszarja. Mármint, hogy mi az én véleményem a dolgairól. Mondjuk megértem. Tulajdonképpen ugyanígy vagyok a blogomról írt véleményekkel. (Ez szerintem Csernus nézőpontjából pozitívum. Majd mondom, miért. Erről szól a könyv.)
A magyar több szempontból nem része az én nézőpontomból a Csenus-kánonnnak. Miközben tök logikusan beleillik, minden szempontból. Csak meglepő. Nem is tudom, miért. Amikor egyáltalán nem az.
Csenus A magyar-ral az egész népét tanítja nem középiskolás fokon, hogy egy nép vagyunk, s hogyan lehetnénk igazán egy nép. S hogyan lehetnénk büszke magyarok.
Csernus nagy fába vágta fejszéjét. Volt már több össznépi tépelődés a könyvében felvetett kérdésről. Akkor is, ha Csernus nem pontosan onnan közelíti meg a dolgot, ahonnan a kérdés-elődei.
1939-ben Szekfű Gyula szerkesztésében jelent meg egy cikkgyűjtemény, Mi a magyar? címmel. Vaskos, közel hatszáz oldalas kötetben. Olyan szerzők közreműködésével mint Babits Mihály, Kodály Zoltán, Ravasz László, Keresztury Dezső, vagy Eckhardt Sándor. Többek között.
Aztán 2005-ben és 2006-ban ugyanezzel a címmel egy Romsits Ignácz és Szegedi-Maszák Mihály szerkesztette kötet, a szerzői: Fejtő Ferenc, Andrásfalvy Bertalan, Somfai László, Kornai János, Korniss Péter fotók) Bálint Csanád, Végel László és Grendel Lajos.
Végül 2011-ben egy Sándor Iván szerkesztette kötet, aminek Mi a magyar most? áll a borítóján. A szerzői: Bauer Tamás, Gyáni Gábor, Halmai Gábor, Pataki Ferenc, Poszler György, Sándor Iván, Spiró György, Ungváry Rudolf, Vásárhelyi Mária és Závada Pál.
Erre Csernus egyedül fog neki elvágni a gordiuszi csomót.
És megteszi! :-D
Nem tudom megindokolni, miért, de Csenust valamiért, ha egyáltalán eszembe jutott volna elhelyezni őt bármilyen palettán, kozmopolita palinak tartottam volna. Nem tartottam annak, mert eszembe se jutott ilyen szempontból súlyozgatni a személyiségét. De közben mégis de.
Amikor Csemete, a nevelt lányom megkérdezte, meg van-e nekünk A magyar s hogy lécci, adjam már kölcsön a vőlegénye öccsének, mert nagyon érdekelné, én jól meglepődtem, hogy Csernusnak van ilyen könyve. Nekem teljesen kimaradt, én és a könyv eddig teljesen elkerültük egymást.
Amikor Csemetétől megtudtam, hogy írt ilyet a doki, sejteni véltem, mit mond a magyarságról. Hát kicsit sem sejtettem jól. Prekoncepcionáltam.
TÖBB-E, AKI MAGYAR, AVAGY LEHETÜNK -E BÜSZKÉK A MAGYARSÁGUNKRA?
Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még a Hetednapi Adventista Egyház tagjaként írtam egy cikket a Szövétnek című folyóirat számára. Az volt a címe: Több-e, aki adventista?
Az adventisták azt vallják, az egyházuknak nagyon sajátos, egyedi küldetése, üzenete van ebben a világban. Hogy mint Isten eszköze, a közösség kiválasztott. Ennek persze egyrészt az a következménye, hogy sokan hátradűlnek: frankó, bent vagyok a pixisben, baj nem lehet, megtartom a megtartandókat és hurrá, jöhet bármi, ahoj üdvössség. A cikkben azt mondtam, igen, több, aki adventista, miközben egyáltalán, fikarcnyival, semmivel se több mint bármely más keresztény egyház tagja, vagy az utolsó, asszonyverő alkesz. Rossz nézőpontból nagyon rossz a kérdés.
A kérdés a magyarsággal kapcsolatban is feltehető. Több-e, aki magyar? Hát bárhová is születtünk, nem mindnyájan emberek vagyunk? S a máshová születünk, akkor nem magyarok, hanem svédek, malájok, kambodzsaiak vagy cseremiszek lennénk.
Ahogyan az is nem tök mindegy, melyik családba születtünk? Miért lenne más, több a családunk mint más családok, amikor nagyon sok esetben sokkal rosszabb másokénál?
Én például a gyerekeimen kívül gyakorlatilag nem tartom a kapcsolatot semelyik vérségi családtagommal, csak a gyerekeimmel. Nem haragból, hanem mert így alakult. Nem alakítottam másként én sem.
De mégis, ha meg kell határozni magamat, akkor Mohácsi vagyok. A Mohácsi család négy vagy öt nemzedékkel ezelőtt még a Mertz nevet viselte. Apai nagypapámat és az ő édesanyját nézve érthető volt a névválasztás. De erre csak felnőtten döbbentem rá. Amiképpen arra is, hogy az apai nagymamám leánykori nevében mit jelent a Bagiság. Egy régi, nagypapám által készített, nyolc milliméteres némafilmben volt lehetőségem megtekinteni a Bagi klánt családot. Ahogy mondani kell: hát nem egy vonó volt a társulatban, hanem a száztagú zenekar. Érdekes, de a Bagi nagymamám édesanyja viszont a Jászságban lakott, és hófehér bőre volt. Az anyai ág meg alföldi paraszt család volt. Messzebb nem tudok nézni. És még így is keveset látok.
Zsidó, cigány, jász, alföldi paraszt, van itt minden. Mire legyek büszke? Melyik több mint a másik?
Egyik sem. Így együtt adják ki a felmenőimet. A családomat. A szűk család a Mohácsi és a Gőz família volt. Őket jól ismertem. Mármint nagyszülői szinten. Édesanyám szülei nagyon közel álltak hozzám. Papa hamar elment, Nagyi szerencsére hosszú életet élt, és az utolsó éveit velünk töltötte. Nagyon szerettem őt, gyakorlatilag nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá, pedig már, egek, nyolc éve, hogy elment... Az anyai vonal volt a folyamatos támogatás, mindenféle szempontból.
Apai ágon a nagypapám értelmiségi volt. Nem a mindennapi munkáját, hanem az élethez való hozzáállását tekintve. Sajnos korán meghalt ő is. Írt, festett, eszperantóul beszélt, kreatív volt. A nagymamám a halála után elherdált mindent, ami Papáé volt, az írásait, a festményeit, a könyveit, mindent. :-(
Nos, mire, kire legyek büszke?
Csernus azt mondja, a kérdést nem szabad racionálisan megközelíteni. Meglepő fordulat! Miért nem? Mert a család, amiben felnőttünk, a város, a falu, ahol születtünk, ahol gyerekeskedtünk, a barátok, az első kézfogás, az első csók, az első testi szerelem, a nevetések, a tábortüzek, az étel íze, a mindennapok apróságai, és a nyelv, a nyelv, mind-mind gyökeret jelentenek. Nem azért mintha többek lennének mint másoknak máshol, hanem azért, mert a miénk. És ez nem ráció kérdése.
Ezt a képet az MI készítette. Nem úgy, ahogyan kértem. A meghatáozás a következő volt: A magyar puszta, nyári napon, jobbra gémes kút, mögötte ökörcsorda, a távolban ménes, az egyik lovon csikós ül, az előtérben egy különleges férfialak: a törzse és a mellkasa olyan formájú mint Magyarország, a férfia haja a válláig ér, szakállas, szemüveges, mosolygós, egy fokosra támaszkodik.. Sebaj, spongyát rá...
Tele van a világ jó édesanyákkal. De egy édesanya nem csereszabatos: hiába csodálatos a tiéd is, nem adom érte az enyémet cserébe! Te odaadnád valakinek a tiédet?
Ennek sem a bő gatyához, sem a csikósokhoz, sem a gulasch-hoz, a gémeskúthoz, sem a halászléhez nincsen semmi köze. Még az Anyám tyúkjához vagy a Minek nevezzelekhez se. Csak ahhoz, hogy Nagyi pogácsája, paradicsomleve és pacalpörlköltje (úgy látszik a p-betűben volt verhetetlen az én nagymamám) volt a világ legfinomabbja Eszembe jutott még a phúslevese is. :-D
S aztán a racionalizálás elvetése után Csernus folyamatosan arról beszél, miképpen kell a gondolkodásunkat és a viselkedésünket megváltoztatni.
Mielőtt azonban túllépnénk a racionalitáson...
Volt kamasz ismerősöm, aki megkérdezte, ugyan mire legyen büszke, csak azért, mert Magyarországon született? Hárman voltunk ott a beszélgetésen. A két felnőtt azonnal sorolni kezdte neki a példákat: a golyóstoll, a színes tévé, a helikopter, a Volkswagen első terve, Holywood, amit gyakorlatilag magyarok alapítottak, a számítógép, a C-vitamin, 1956, Nándorfehérvár, Eger, Bécs ostroma, a magyarok nyilai, a pozsonyi csata, az Aranybulla, Európa első alsónadrágja, a magyar nők szépsége, a magyar elme kiválósága... És hosszan tovább... A kamasznak leesett az álla. „Ezeket nem is tudtam... – hebegte, de jó érvelő, azonnal hozzá is tette: – De ilyenek mindenhol vannak!” Persze, mondtuk neki. Nem verseny ez. De te azt kérdezted, ugyan mire lehetnél büszke magyarként. S ez nem kevés, bár korántsem sem teljessége a büszkeségforrásoknak. A Nobel-díjasainkról beszéltünk már? Összesen huszonegy olyan ember van, aki vagy hazánkban született, vagy valamelyik szülője innen származott és megkapta a Nobelt. (Összehasonlításul: Franciaország lakossága több mint hat és félszerese Magyarországénak. A Nobel-díjasainak a száma pedig alig kétszer több mint a magyaroké. A németeknél a nyolcvannégy milliós lakosságra ötven Nobeles jut.
A nyelvünk pedig, Csernus is idézi, önmagában különlegesség. Még G. B. Shaw is azt mondta, ha nem angol lenne, a tökéletes nyelv miatt magyar szeretne lenni.
Gyönyörű tájainkat, a vízben különösen gazdag földjeinket meg még nem is említettük. Meg azt sem, hogy miközben utáljuk a közbiztonságunkat, nem vesszük észre, hogy ha Európa nyugati feléből idejön valaki, akkor csudálkozik, hogy nálunk éjjel is büntetlenül lehet sétálni a Belvárosban.
Szóval alig kell megkapirgálni a dolgokat, sorjáznak az elképesztő adatok, mi mindennel büszkélkedhetünk. Csak éppen gyalázatos divat fikázni mindazt, ami magyar.
„Tipikus magyar mentalitás!” – hallani, olvasni nagyon sokszor a lenéző, utálkozó megállapítást. Ilyenkor nyílik a bicska a zsebemben. Vagy velem van baj: én sokkal több kedves, segítőkész emberrel találkozom mint gyalázatossal. Mi a csuda tipikus? S miért tipikusan magyar, más nációkban nincsenek szar alakok, szemét jellemek?
Ami viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne a magyarok nemzeti karakterével probléma.
Ha már karakter: bennem Csernus úgy élt mint egy nagyon szigorú, mosolytalan, zord figura. Amikor egy előadásán voltunk, abban és akkor sem volt benne semmi humor. Amikor betévedtünk a noszvaji kávézójába, éppen ott volt, ő szolgált ki minket, de akkor is tök komor volt.
Erre a képek, amiket találtam róla majdnem mind mosolygósak. Még a Facebook-os borítóképe is. Így sokkal szimpibb.
MI A BAJ MAGYAROKKAL?
Ha tudjuk a bajt, tudhatjuk a megoldást is. Mindjárt megnézzük, min kellene változtatnunk.
Csernus tabut döntöget. Előveszi a Himnusz-unkat, és azt mondja rá: látlelet. Benne van minden, ami manapság probléma a magyar gondolkodással.
Mert a Himnusz tulajdonképpen egyfajta nyavalygás, hogy milyen rossz nekünk, mennyire megviselt bennünket a sors, mennyire gennyedékek volt velünk a török, a tatár, a Habsburg, s gyere már Isten, segíts rajtunk, add meg, ami hiányzik, amire szükségünk van! S ha Himnuszra mint himnuszra gondolunk, akkor bizony lássuk be, a tempója, a vontatottsága gyönyörű, de rettentő unalmas nyavalygássá teszi.
Gyulán van egy Erkel múzeum. Természetesen megnéztük. Végre eljutottunk oda is, mert eddig kimaradt. Az egyik interaktív tárlőn lehetőség van meghallgatni a Himnusz különféle verzióit. Van olyan, amelyik sokkalta tempósabb a manapság bevettnél. A tempóváltásra van közelmúltból való példa is. Több is.
Csernus nem lcafacázik, ikmondja: a magyar egy hihetetlenül búvalbélelt, negatív, másra mutogató, felelősséget nem vállaló náció. Ilyen értelemben mondja a Himnuszról is, amit mond. Azt mondja, az lesz boldog ember, aki minden körülmények között vállalja önmagát, vállalja azt, amiben hisz, bármi is legyen az, és aki vállalja önnön tetteiért a felelősséget. A hit vállalása azt jelenti, hogy a kitűzött céljaimba mindent beleteszek, amire csak képes vagyok. Nincsen „megpróbálom”, csak megcsinálom van. Természetesen így is elképzelhető, hogy nem jön össze, de az nem kudarc, hanem tanulópénz. A kudarc a félenergia, a próbálkozás, a „valamit teszek” a „mindent megteszek” helyett.
A doki azt mondja, ez hatja át egész társadalmat. Ilyen az egyén, és mert egyénekből épülnek fel a hivatalok és az intézmények is, ilyen az egész életünk: a hit nélküli munkások számára mindenki más fárasztó munkadarab. Mondjuk ez válasz arra is, amit már régen nem értettem: ha valaki a kereskedelemben, az egészségügyben bárhol olyan helyen dolgozik, ahol emberekkel kerül kapcsolatba, akkor miért sértődik meg, ha a munkája során emberekkel kell kapcsolatba kerülnie? Van az nagyon vulgáris, de nagyon igaz mondás, hogy aki kurvának megy, ne csodálkozzon, ha meg akarják baszni.
Meg azt is mondja a doki, hogy csak így vállalható a magyarság: kihúzott derékkal, be a hassal, ki a mellel, gyáva ember, aki nem mer!
Nagyon elgondolkodtatott a doki. Mielőtt a könyvét olvastam volna volt egy esetem. Figyelmetlenségből elcsesztem valamit, aztán megpróbáltam elmismásolni az elcseszést. Akkor meg lebuktam. Mire az első reakcióm a valóság elkenése volt. Ösztönös védekezési reakció volt. S ez a gáz: hogy ösztönből jött a hárítás, a menekülés, az elkenés.
Mert ha ez jön ösztönből, mi van belül?
Azt is mondja a doki, hogy az, aki nem tesz bele mindent a dolgaiba, aki nem teljes hittel végzi, ami végez, az nyilván irigykednifog arra, akinek sikerül, akinek bejönnek a dolgok. Irigykedni fog, mert csak a végeredményt nézi, a hozzá vezető utat nem. Mert az rádöbbentené a saját lustaságára.
No ebben nem állok olyan rosszul. Soha nem zavart mások sikere, anyagi előmenetele. Mindig is tudtam magamról, hoy kényelmes, lusta vagyok. Soha nem tanultam jól, inkább olvastam, zenét hallgattam és a lányokkal meg a barátokkal foglalkoztam. Nem mentem fősuliba sem, mert fárasztónak találtam. Azon kívül, hogy fogalmam sem volt, mi érdekelne annyira, hogy sokat tanuljak róla.
De mindig jó voltam abban, hogy másoknak önzetlenül segítse előrébb jutni. Amikor főszerkesztő voltam, igen sok munkám volt mások írásainak a kiadhatóvá tételében. De éppen a héten történt, hogy egy ismerősöm feltett egy Facebook-bejegyzést egy neki nagyon fontos kérdésről, én meg önálló blogbejegyzést csináltam belőle, hogy nagyobb nyilvánosságot kaphassanak a gondolatai. (Éppen ma reggel láttam, hogy egy, a blogomnál sokkal olvasottabb fórum is megosztotta a mondanivalóját. Kicsit lehangolt, hogy nem csak én voltam ilyen jó fej. De aztán úgy döntöttem, inkább örülök neki.)
Eltűnődtem, mennyire örülök Szerelmetesfeleségtársam üzleti sikerinek? Mármint azon túl, hogy természetesen anyagilag nekem is jobb, ha sikeres, mintha nem lenne az. De hogy frusztrál -e bármilyen szinten, hogy egyre ismertebb, elismertebb és hogy gyakorlatilag ő a családfenntartó. Van bennem egyfajta irigység. Nem a bevétel miatt, látom, mennyi munkával jár. Inkább amiatt, hogy megtalálta, mi az, amit csinálni akar, és szereti csinálni.
Szeretem bütykölni a blogomat. Csak bevétel nincsen belőle... Na, jó, a zenei által legalább koncertekre eljutunk.
Ezen a száz százalékon azért morfondíroztam. Több zenész ismerősöm, akik nem csak plöntyögnek egyet ide, egyet oda,, hanem komoly zenei tudást tesznek az alkotásaik mögé, és állítom, hogy világszínvonalú, amit művelnek, mégis, hosszú évek izzadtsága után sem jutnak egyről a kettőre. Sem ismertségben, sem az anyagiakban. Azt megítélni, hogy vajon száz százalékkal menedzselgetik-e magukat (a zenéjük száz százalékos) vagy csak ímmel-ámmal menedzselgetik, a jó Isten és Csernus Imre tudják eldönteni.
Csernus szerint soha nem a körülmények a meghatározók, az eredmény mindig rajtunk múlik. Minden mosakodás nélkül mondom: az, hogy az Alma Mahlerről írt darabom nem került színre a Schiele-kiállítás idején, nem rajtam múlt. Vagy ha igen, nem tudom, mi múlt rajtam. Szívvel-lélekkel kutattam, írtam, tempósan dolgoztam, aztán két, hozzám el nem jutó információ hiánya agyon is vágta az egész projektet. Nem éltem meg kudarcként, tanulópénz volt, ma is tudom, hogy jót írtam. De óriási csalódás volt mégis.
GLOBALIZMUS, FOGYASZTÓI TÁRSADALOM
Csernus tisztán látja: a társadalom alapja a család. Minden családnak hagyományai vannak. Ha több családnak vannak azonos hagyományai, azt ünnepeknek hívják. A magyarság hagyományai gyönyörűek. De mára a kutyát sem érdeklik.
A doki elmondja, hogy Sógorországban például nem kell falunap a népviselet hétköznapi felvételéhez, Hanzi és Stefi magától értetődő természetességgel ugrik be a kantáros térdnaciba, hogy beugorjon egy sörre Franzihoz. Nem a joggingot veszi fel, bár lehet, az kényelmesebb lenne...
A globalizmus tönkreteszi a hagyományokat, állítja Csernus, és vásárolgató konzumidiótává az egyéneket. Mert nem érdeke az erős helyi közösség. Az ő érdeke a fogyasztásserkentés. Hogy mindenhol kapható legyen az egyenreklámokban tukmálgatott egyenfos termék.
S azt is állítja, hogy a mai húszasok és fiatalabbak már teljesen védtelenek ezzel szemen. Nincs előttük ellenpélda, nagy a csoportnyomás, a korosztály elvárásainak súlya, és nincsen, amit szembe tudnának ezzel állítani.
Persze, nem újdonság, amit Csernus ír. Tudjuk, tapasztaljuk. Igaza van. Csak furcsa volt tőle globalizmus-ellenes véleményt olvasni. Ugyanabból az indokból, amiért elsőre furcsa volt, hogy Csernus számára fontos a magyarsága.
De olyan kis jól, lélekmelengetőn furcsa.
Van egy fejezet a könyvben, Az ízeket élvező magyar a címe. Úgy kezdődik, hogy a magyarok szerencsére enni szeretnek. S hogy mennyi egyedi, csak rájuk jellemző ételük van. S úgy tudta leírni ezt a fejezetet, hogy kezdtem büszke lenni a sárgabarack lekvárra, a szegedi halászlére és a töltött káposztára. Olyan jó volt olvasni, hogy csuda. Éppen krumplit és pácolt húst sütöttem közben, amit aztán barackbefőttel ettem zabáltam fel.
MI A BAJ A CSERNUS KÖNYVVEL?
Hogy egy kicsit akasszuk már a hóhért...
Miközben eszemben sincsen vitatkozni Csernus Imre diagnózisával, főleg, külföldi tapasztalat híján fogalmam sincsen, más nemzetek hogyan állnak a derűvel, a boldogsággal, a tartással, a nemzeti büszkeséggel. Simán elhiszem, hogy búvalbéleltek vagyunk, boldogtalanok, felelősséghárítók és lusták.
Azt is elhiszem, hogy egy gyereknek legalább tizenhétszer kell elmondani valamit, amíg végre eljut hozzá az üzenet. Nos, A magyar című könyv huszonhárom fejezetből áll. Izgalmasabbnál izgalmasabb felvetésekkel. Meg is mutatom milyenekkel, tényleg izgalmasak!
1. A büszke magyar 2. A szavahihető magyar 3. A tudatos magyar 4. A találékony magyar 5. A boldog magyar 6. A himnuszéneklő magyar 7. A felelősségteljes magyar 8. A szenvedélyes magyar 9. A példamutató magyar 10. A hiteles magyar 11. A sikeres magyar 12. A külföldön élő magyar 13. A pozitív magyar 14. A hősies magyar 15. A hagyományőrző magyar 16. Az ünneplő magyar 17. Az öntudatos magyar 18. A tüzes szemű magyar 19. Az őszinte magyar 20. A változtató magyar 21. A közösségi magyar 22. Az ízeket élvező magyar 23. A jövőépítő magyar
A helyzet az, hogy a doki kevesebbnek mint gyereknek gondolja az olvasókat. Egy interjúban el is mondta, neki döbbenet, hogy az előadásain csupa olyan dolgot kérdeznek tőle, amit a könyveiben már leírt. Mondjuk nem értettem a döbbenetét. Én olvasó ember vagyok. Meg feledékeny. Meg nem is olvastam az összes könyvét. Aki kérdez, lehet, mintegy véletlenül tévedt az előadásra, életében nem foglalkozott elmélyülten a doki mondanivalójával.
Nos, talán emiatt az értetlenség miatt írta szó szerint az összes fejezetbe bele Csernus doktor, hogy búvalbélelt, felelősséget nem vállaló, nem hittel élő emberek vagyunk, kitérünk a konfliktusok elől, megalkuvók vagyunk, mi magyarok és főleg nem állunk ki a hitünk, a céljaink, az elveink mellett. S hogy bele kell állni a hámba, ha csak csinálgatjuk a dolgainkat, soha nem leszünk boldogok, elégedettek, mert belénk égettetett az eredménytelenség.
S azt is megtudjuk fejezetről fejezetre, hogy a doki mindent teljes hittel, száz százalékosan csinál, vállalja a dolgaiért a felelősséget, emiatt boldog és elégedett ember, büszke magyar. És a céljait nem mások miatt, nem alkalmazkodásból, megalkuvásból, nem mások kárára akarja elérni, letojja mások véleményét, önmagának akar csak megfelelni.
Mondom újra, mindez az összes fejezetben ott van.
Ha olvastad az előző bejegyzésemet, Mike Pearé rettegős könyvéről, akkor nem lesz újdonság, amit most írok. Láttunk egy csudálatosan rossz dokumentumfilm-sorozatot a feltaláló Tesla-ról. Az alapkiindulása az volt, hogy amikor Tesla meghalt, nyolcvan bőröndnyi irat volt a szállodaszobájában, ahol élt. De csak hatvannak a sorsáról tudunk. Hová lett húsz bőrönd és miért lett hová? Amíg a narrátor ezeket a kérdéseket kicsit hosszabban felteszi, egy képsort látunk, ahogy a félhomályos szállodafolyosóról a sötét szobába lépnek kalapos, ballonkabátos emberek, iratokat pakolnak faládákba a polcról, asztalról, a széfből, lezárják a ládákat... És ezt a képsort nagyjából ugyanezzel a narrációval a sorozat minden részében legalább kétszer bemutatják az egyre kedvetlenebb nézőnek. A sorozat hét részes. Tehát minimum tizennégyszer meghallgatjuk, hogy nyolcvan bőrönd volt, de csak hatvan van, hová lett húsz bőrönd, csak nem a mostani elnök, Donald Trump nagybátyja vezette CIA-elődszervezt vitte el? (Mifaszért lényeges mindig hangsúlyozni, hogy az a Trump ennek a Trumpnak a nagybátyja?) Szóval mondom, minimum tizennégyszer! Rohadt unalmassá lett!
Szerdán a kollégámmal egy cég iratait kellett elhoznunk a belvárosból az újpalotai telephelyünkre. Amikor hazaértem, Szerelmetesfeleségtársam megkérdezte, hogy aktákat pakoltunk-e. Mondtam, igen. Mire ő: „És megtaláltátok?”. Kérdeztem mit. Mire ő: „Hát a hiányzó húsz bőröndnyi iratot!” :-D
Csernus rájuk ver: ő huszonháromszor mondja el ugyanazt. A harmadik-negyedik alkalommal furcsálkodtam. Aztán már átugrottam ezeket a részeket. Mert rettentő unalmassá vált a permanens ismétlődés és az önfény. Értem én, hogy nem lehet eléggé hangsúlyozni ezt a mondanivalót, ah ez ember nem középsikolás fokon akarja tanítani a nemzetet, de ami sok az túlzás.
NEHOGY A FENTI ÜZENETET VIDD ÁM MAGADDAL!
A magyar jó könyv. Élni tanít. Magunkra ébreszt. A magyarságunkra ébreszt. Arra, hogy büszkék lehetünk a magyarságunkra, a bármilyen oldali politika menjen a pébe, sem a kokárda, sem a magyar zászló nem az övé, hanem mindannyiunké.
Van mire büszkének lennünk, ez az üzenet, de elsősorban önmagunkra kell annak lennünk. Ami aztán tiszta lelkiiismeretet, odatett életet és az ebből fakadó elégedettséget és derűt eredményez.
Csernus azt mondja, ezt bárki meg tudja tenni. Tény, hogy melóval jár. De bárki meg tudja tenni.
Jaffa, Budapest, 2024, 318 oldal · ISBN: 9789634759164
8/10
Ma reggel gyakoroltam a határszabást, az elveim melletti kiállást, férfi voltam és magyar. Úgy fest, Szerelmetesfeleségtársammal kapcsolatban teljesen működőképes a dolog. Szabtam egy nem túl éles határt, még én sem tudtam pontosan, mi van, ha dezertál, de már ettől visszakozott kicsit, és máris kicsit másképpen zajlott a reggelünk. Hm...
Doki, szerintem mindenki működik, amit mond. Csak eléggé tele kell, hogy legyen a fax, hogy lépéskényszerbe kerüljünk. Vagy naiv vagyok?
*
Két napja hallgatom az új Solaris lemezt. Valami csodálatos! Egy az egyben még nincsen fent a YouTube-on, de a dupla cédén levő három szvitből az egyik már itt van.
Úgy fest, megvannak a magam gumicsontjaim, amikor nem szép-, hanem tényirodalomról van szó. Ilyen a liberális marhaságok kritikája (most mond: a Biden-kormányzat utolsó pillanatos vergődésében engedélyezte az ukránoknak a tőlük kapott rakéták kilövését Oroszországra: egy nagy lépéssel közelebb lettünk a harmadik világháborúhoz, pedig a nagyobbik unokám még csak három éves, a kisebbik hat hetes sincsen), a migráció kérdése és az LMBTQ eszementségei. Ezekről mintha nem tudnék eleget olvasni. (Más kérdés, mennyi marad meg belőlük az agyamban.)
S úgy tűnik, az MI (továbbra is dafke nem AI, mert magyarok vagyunk, nem?) témája is beállt a gumicsontjaim sorába. Bár úgy tűnik, erről egyelőre annyi újdonságot nem lehet mondani, holott ez a legújabb a többi között. Vagy éppen azért nem annyira szerteágazó amit róla mondani lehet.
Placi barátom hosszú évekkel ezelőtt állította, hogy ami a filmeken megjelenik, az valahol a valóságban is meg van már. Ezt úgy a Terminátor 2. és az A.I. - Mesterséges értelem filmek idején állította. Vagyis tíz-húsz éve. És lőn!
Amikor hazahoztam ezt a könyvet a könyvtárból, hoztam még másik hármat, ami így-úgy hasonló témájú. Utólag derült ki, hogy az egyiket szintén Martin Ford írta. (Vagy: azt a másikat is Martin Ford írta.) Egyébként nincs bennem semmi függés a témával kapcsolatban, egyszerűen kíváncsi voltam egy MI-s alapműre, de beleolvastam, nem érdekelt, ott is maradt, de három másik meg jött velem. :-)
Ez érdekelt legjobban, adandó alkalommal bele is fogtam.
A SZERZŐ
Martin Ford amerikai futurista szerző. Központi témája a mesterséges intelligencia és robotika, és ezeknek a technológiáknak a munkaerőpiacra, a gazdaságra és a társadalomra gyakorolt hatása.
Eddig négy könyvet írt. Ebből az egyik interjúkötet, amelyben Ford a mesterség intelligencia huszonhárom prominens szakértőjével beszélgetett. Köztük volt például a DeepMind vezérigazgatója Demis Hassabis, a Google és a Stanford egy-egy főembere, Jeff Dean, és Fei-Fei Li. A másik három is a MI-ről szól.
Vagyis Martin Ford, mondhatjuk, kicsit monomániás a kérdést illetőn. Vagy csak kihasználja a konjunktúrát. De leginkább helyesen látja a tendenciákat.
A TÉMÁK
A tartalomjegyzékben a következő áll:
Előszó a magyar kiadáshoz (Papp László) 1. A felforgatás nyitánya 2. A mesterséges intelligencia az új villanyáram 3. A szenzációhajhász szalagcímeken túl: reális kép a mesterséges intelligenciáról 4. Hogyan készítsünk intelligens gépeket? 5. Mélytanulás és a mesterséges intelligencia jövője 6. Eltűnő állások és a mesterséges intelligencia gazdasági hatásai 7. Kína és a mesterséges intelligencia alkalmazása a megfigyelő államban 8. A mesterséges intelligencia veszélyei Zárszó: Kétféle jövőkép
Na, ez vicces volt! Egy OCR-progival beolvastattam a telefonomon a tartalomjegyzéket. Aztán itt formázgattam. Közben a laptopomon egy Dirty Loops nevű zenekar muzsikál, amit egy órája egy kollégám ajánlott Messengeren, Szerelmetesfeleségtársam éppen dolgoz az asztalánál, erre megszólalt valahol egy női hang. Nem tudtam mire vélni, keresgéltem, hogy honnan szól? Több böngésző is nyitva van a laptopon, az egyikben írok, a másik reklám nélkül muzsikál, de nem onnan jött a hang. A telefonomból jött. Az OCR-progin megnyomhattam egy gombot, erre az készségesen felolvasta nekem, amit beszkennelt. Mondom: felolvasta.
Teljesen logikus gondolatmenet, eljutunk A-ból Zs-be. Legalábbis amit most láthatunk az A-Zs útból. Az igazság az, hogy ez voltaképpen nem túl sok, de tény, hogy több annál mint amit az átlagember tudni szokott.
Remélem, felkaptad a fejedet, arra, hogy azt írtam: „nem túl sok”! Mi az, hogy nem tudunk túl sokat a MI-ről? Hát nem minden azzal van tele? Nem minden második cikk és hirdetés erről szól?
Az elsők sajnos az amerikai-angol támogatással Oroszország felé indított ukrán rakétákról és Putyin higgadt válaszáról, hogy nos, simán visszalőnek akárkinek. Egyelőre csak egy atomtöltet nélküli rakétájuk ment Ukrajna felé. Egyelőre.
Tegnap, péntek délelőtt Szerelmetesfeleségtársam mint MartAssistworkshop-ot tartott a virtuális asszisztencia működéséről. Volt egy etapja az előadásának, ami az MI-ről szólt. – Az egyik résztvevő kimondottan érdeklődött ez iránt – mondta nekem SzFT. Meghökkentem. – De hát túl sokat te sem tudsz róla, kedvesM! – De azt mind elmondom! – Mit, hogy tud szöveget, zenét írni, meg képet alkotni, ha olyat is, amilyent? Meg hogy nem egy alkalommal összevesztél már vele, mert hülyeséget beszélt? – Miért, mit kellene még? Figyelj csak, Morzsám, mi a címe annak az oldalnak, ahol az a fickó, akivel olyan hosszan szoktál messengerelni, zenéket írat a verseihez...?
És képzeld, sikeres volt az előadása!
Bár nem elsősorban és főleg nem hangsúlyosan az MI-ről szólt, hanem a virtuális asszisztenciáról. Az MI használatáról eszembe jutott egy immár közhelyesen klasszikus filmrészlet. Azért, mert nem egyszer magam is belefutottam már abba, nem mindegy, hogyan kommunikálok a MI-vel. Mert néha marhára nem akar megérteni.
De erről szól most minden. Amikor nem Ukrajnáról és az amerikai elnökválasztásról. Martin Ford három évvel ezelőtt adta ki a könyvét. Ami nagyon csekély időtáv. A nagyobbik unokámmal (szia, Lili!) egyidős a kötet. A kisebbik csak hathetes (szia, Dani!).De a számítástechnikában három év is jelentős idő. Ellenben az is tény, hogy bár minden az MI-ről szól (dafkedafkedafke nem AI!), ahogyan Ford is leírja, amit ma használunk az MI, de még nem az igazán.
Hoppá, mi?
Hogy ez a MI még nem az az MI, amire azonnal gondolnánk, annak roppant egyszerű magyarázata van. Ez az oka annak, hogy Ford könyve a talán szóval jellemezhető legjobban. Talán ez, talán az fog történni. De ez az MI még nem MI igazán. Mesterségesnek mesterséges, de még nem intelligencia igazán. Még csak fantasztikus képességekkel bíró számítógép. Akkor is, ha sakkban legyőzi Kaszparovot, meg go-ban a legjobb emberi mestereket. Akkor is, ha az SAP-programozó barátom elmondása szerint olyan adatokat ás elő, amit ember elő nem szedett volna sohasem, és olyan összefüggésekre mutat rá, amik soha fel nem merülnének.
Azért nem, mert az intelligencia jellemzője az önálló akarat és a személyiség. Ami az MI-nek még nincsen. S valószínűleg addig jó nekünk, amíg nincsen. (Nem tudom, miért jut eszembe a személyiséggel bíró robotról mindig a Galaxis útikalauz zseniálisan depis Marvinja?)
Viszont ez a jellemzően talán-állapot meghatározza a könyv tartalmát is és mondanivalóját is.
AZ ÜZENET
Az első fejezetek leírják, elmondják az MI eddigi útját, majd a jelenlegi (három évvel ezelőtti) helyzet valóságát. Majd számba veszi a lehetséges jövendőket.
Az üzenet egyik része, hogy bár nagyon sokat köszönhetünk máris az MI-nek (például az egészségügyben, a röntgenek alapuló diagnózisok megalkotásában sokkal gyorsabb és pontosabb mint az ember). Ez felettébb hurrá!
A másik rész az, hogy még mielőtt továbblépnénk, komoly előkészületeket kellene tenni az általános MI megjelenése előtt, meg kellene születnie a szükséges, előkészítő szabályozásnak. Mert ha akkor kezdünk neki leszabályozni az MI tevékenységét, amikor már itt lesz, tutira elkéstünk.
Azért késtünk el, mert az MI egészen biztosan fejlettebb lesz mint az ember.
Ez katasztrófához vezethet. Ahogyan Ford is idézi a klasszikusnak nevezett példát a gémkapocs-gyártásról. Ha egy általános MI-nek (értsd: szuperszámítógép) azt a parancsot adjuk, hogy mindent rendeljen alá a gémkapocs-gyártásnak, akkor az valóban mindent alá fog ennek rendelni. Mondent. Péládul önnön leállítását is meg kell akadályoznia. S a gémkapocs-termelés elsődlegesebb lesz mint az emberi életek kultiválása. S ez a fiktív példa barátságos.
Mert gondolj csak az autonóm harci eszközökre! Amúgy Terminátor-módra.
Martin Ford MI-párti, de csak az MI alkalmazásának felettébb átgondolt formájában az.
Ford is említi, hogy van, ahol mentálhigiéniás segítségadásra használják az MI-t. És nagy sikerrel teszik ezt! Vagyis a tökéletesen empátiamentes gép egy olyan területen tevékenykedik, amit elképzelni sem tudunk empátia nélkül.
A héten több helyről is belefutottam olyan hírekbe, amelyek arról szóltak, hogy az MI hatására emberek lettek öngyilkosok. Volt, hogy konkrétan az MI javasolta egy fiatalembernek, hogy szabadítsa meg a világot önmagától, mert teljesen felesleges a léte.
Ugyan el tudom képzelni, hogy józan megítélés szerint van, akinek a léte nem hogy felesleges, de káros is másokra nézve, de annak a hátborzongató lehetősége, hogy egy gép így vélekedhet, és hasonló tanácsot adhat bárkinek, kiveri a biztit. Még annak feltételezésével is, hogy könnyen lehet, csupán teljesen reális.
Ford több alkalommal is felhívja a figyelmet arra, hogy az MI környékén még minden roppant plasztikus, kiszámíthatatlan. A szakemberek vélekedése is több mindt ellentmondásos. Például azt, hogy mikorra lesz működőképes az általános MI, a szuperintelligencia, ki-ki a maga megítélése szerint négy és száz év közé teszi. Mondom. 4 és 100 közé.
Elhiszed már, hogy ez a könyv a vaskos talánok könyve?
ÉS ÚGY ÖSSZESSÉGÉBEN?
Nem túl vaskos a könyv. Kéccáhetvenkét oldal. Bruttó. De vannak jegyzetek is. (Utálatos módon ismét a könyv végén, lehet lapozgatni, ha valakit érdekel.) Könnyen olvasható, nem szakszöveg.
Mégis igen lassan haladtam vele.
Nem tudtam eldönteni, hogy azért-e, mert az információi többségével már találkoztam, ezért nem hatott újdonságnak, vagy azért-e, mert Ford egyszerűen nem ír érdekesen? Attól tartok, mindkét lehetőség fennáll.
Az utóbbit alátámasztja az is, hogy Ford szemmel láthatón túlzottan bízik az olvasói műveltségében, tájékozottságában. Túlzottan, mert magyarázat, előismeretet feltételezvedobálózik fogalmakkal, nevekkel, eseményekkel. Amik, mert eleve feltételezi, hogy az olvasó tudja, miről van szó, általa nem kapnak magyarázatot.
Meg egyáltalán: úgy általában nem tudta megragadni és hosszabb távon magához kötni a figyelmemet. De újra mondom, ennek könnyen lehet, hogy nem annyira a stílus az oka, mintsem hogy túl gyorsan olvastam több könyvet is a témában. De valami azt súgja, nem erről van szó.
P. S.: Teljesen véletlenül szembesültem azzal a ténnyel, hogy mennyi mindent nem tudok arról sem, hogy hány könyv jelent már meg magyarul az MI-ről. Címek slágvortokban, a teljesség igénye nélkül.
A jövő embere Mesterséges intelligencia 2041 A következő hullám Ember 2.0 A negyedik kor Mesterséges intelligencia modern megközelítésben A jövő gyorsabban itt lesz, mint gondolnánk
HVG Könyvek, Budapest, 2022, 272 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635651771 · Fordította: Darnyik Judit
6/10
2024 novemberének huszonadikája. Valahogy marha hosszú volt ez a hét. Untam nagyon Pedig nem is kellett sehová mennem a munka után. De valahogy nehezemre esett a dolgozda is. Pedig ott sem volt szívatós egyik nap sem úgy Isten igazából. És mégis...
*
Szép lassan lejár a hat hét, és végre fizikai valójában láthatom a Kettedik unokámat.
*
Ó, igen, egy kollégám ajánlotta, hogy hétfőn lesz Dirty Loops koncert. Fogalmam nem volt, kik ők, milyen zenét játszanak. Immár van. Jazzes, funkys trió, billentyű, basszus, ének felállásban. Az énekes srác dizájnja és a hangja, valamit a klaviatúrás tudása valami olyan elementáris ellentétben van egymással, hogy az már önmagában is érdekessé teszi őket. De a basszeros depis, érfelvágós fizimiskája sem rímel a zenére, amit fergetegesen művel. A dobos meg a maga külső egyszerűségében zseni a hangszerén. Leltem egy lejátszási listát, van rajta egy csomó muzsikájuk. Jobbára feldolgozásokat játszanak. Meg van olyan is, amikor nem Dirty Loops, hanem Songs For Lovers néven muzsikálnak, akkor instrumentálisan. Nekem az jobban tetszett mint amikor Dirty Loops a nevük.
Nem csupán ők vannak a lejátszási listában. Ezt a darabot külön kiemelném, mert frenetikus. Ez nem Dirty Loops.
A szerzőről önszavaival fogalmazva ezt fontos tudni e bejegyzéssel kapcsolatban:
„Magamról egy mondatot, huszadik századi városlakó vagyok.”
1975-től fogva kísérem nagy figyelemmel az Omega együttes történetét.
A vezetésemmel alakult meg 1979-ben a pécsi Omega Fan Club. Ez volt az első, nyugati mintájú, alulról szerveződő rajongói klub az országban. (Nem összetévesztendő azokkal a klubokkal, amelyek fellépőhelyei voltak az Omegának!)
1979-ben és 1980-ban az országos ORI turné egészében segítő roadokként dolgoztunk a barátaimmal.
Akkortól vált SZEMÉLYESSÉ ÉS BARÁTIVÁ a kapcsolatom a zenekar tagjaival.
1979-től kezdődően nem volt nélkülem turné. Nem az a kérdés, hogy hány koncerten voltam jelen (azt nehéz lenne megszámlálni), inkább az a kérdés, hogy hány koncerten nem tudtam ott lenni. Elenyésző ezeknek a fellépéseknek a száma.
Az évek során Németországban, Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, Romániában, Szerbiában is megfordultam számos Omega-koncerten. Írtam PR-anyagokat, bookleteket az Omegának, számos háttérbeszélgetést is folytattam a tagokkal.
Tőmondatban fogalmazva: az életem egybeforrt az Omegával.
Csatári Bence KÓBOR címmel Meckyről írt könyvéről írok. Noha ez eléggé a nehezemre esik. De muszáj írnom, mielőtt még „rocktörténeti forrásmunka” lesz belőle (ahogyan például itt olvasható)
AZ INTERJÚK MÉLYSÉGEIRŐL ÚGY ÁLTALÁBAN
Nem lenne semmi bajom ezzel a könyvként kiadott, történelmi leírásokkal megtűzdelt interjúval, ha folytatásokban a Story Magazinban jelent volna meg. Esetleg a nívósabb Nők Lapjában. A rocktörténeti forrásmunka kifejezést igen erős túlzásnak tartom.
Úgy gondolom, nagyon kevés ember él hazánkban, aki soha nem hallott az Omega frontemberéről, Kóbor Jánosról, Meckyről. Egészen biztos azonban, hogy nagyon sokan vannak, akik közelebbről nem ismerték őt, ezért mind róla, mind az az Omega együttesről, amelynek ikonikus énekese volt, csak bulvárszintű ismereteik vannak. Még akkor is, ha egyébként kedvelték Meckyt és/vagy az Omega zenéjét.
Az is bizonyos, hogy a harmadik csoportnak a tagjai, akik komolyan veszik, hogy bármi, akármi ne jelenjen meg se Meckyről, se az Omegáról kevesen vannak. A bármi és akármi alatt azt értem, hogy olyan információ, ami nem eléggé alapos, nem eléggé pontos, nem eléggé hiteles, és csak olyan lásson napvilágot, ami megkérdőjelezhetetlen.
Ennek a kisebbségnek fontos, hogy egy, az Omegáról szóló könyvből megismerhesse az események hátterét, mélységét. Azoknak az eseményeknek a hátterét, mélységét, amiknek a bárki számára látható, hallható, megismerhető tartományával már tisztában vannak, de az ismereteiket nem tekinthetik teljesnek. Az ő kíváncsiságuk elsősorban az Emberre és nem a celebre irányul.
Sajnos ez a könyv ennek a rétegnek sokkal kevesebbet ad, mint amennyit adhatna. Sőt, amennyit adnia kellene.
A KÓBOR-KÖNYV MÉLYSÉGE
Csatári Bence kötete annak a többségnek szól, akik felületes ismeretekkel rendelkeznek az Omegáról, és nincs is igényük ennél sokkal mélyebbre ásni. Nekik ajánlani is tudom ezt a könyvet. Nem vetem a szemükre, de őket nem zavarják a pontatlanságok, a kihagyott lehetőségek.
Azt el kell ismernem, kétségtelen, hogy az Omega-szűz olvasó sok mindent megtudhat a kiadványból. Sokat. Ám ha Csatári munkáját összevetem olyan személyes vallomásokkal, mint például Presser Gábor kétkötetes emlékezése, vagy Schuster Lóri önéletrajzi írása (Kaptafa, Csiriz), ez a sok azonnal kevésnek tűnik, mert komoly hiányérzet marad utána.
Ahhoz a többlethez, ami a könyvből hiányzik, nem elég a kapcsolódó irodalom, a levéltárakban fellelhető újságcikkek tanulmányozása. Arra lenne szükség, hogy a szerző néhány évtizedet eltöltsön az Omega társaságában. Ez az, ami Csatári kötetéből hiányzik: a személyes ismeretek, a személyes kapcsolódás.
Nagyon nagy kár a kihagyott helyzetekért! Nem is azzal van bajom igazán, ami a könyvben van (eltekintve a tényszerű pontatlanságoktól), hanem azzal, ami nincs benne, de simán ami benne lehetne, amitől a könyv még emberközelibb és még informatívabb lehetett volna.
Sajnálom, hogy Mecky nem fogadta meg a tanácsomat és nem maga ült le megírni a Nagy Történetet, pedig az intellektusa, tudása és stílusa bőven predesztinálta őt erre.
Természetesen lehetséges ezek nélkül is érdekes, mélységekben menő interjút készíteni. Csak ahhoz Veiszer Alindának, vagy Vámos Miklósnak kell lenni. Bennük meg van, ott él az a kíváncsiság, az az érdeklődés, amely igazán figyel a emberre, s ez a figyelem ad igazi mélységet a beszélgetéseiknek. Ez Csatárinak sajnos nem sikerült.
Semmiképpen nem szándékom Csatárit személyében megbántani a véleményemmel. De ki kell mondanom, hogy Mecky és az Omega fél évszázada könyvben visszaadhatatlan úgy, hogy a szerzőnek lényegében semmi érdemi viszonya nincs sem az Omega egészével, sem az együttes énekesével.
AZ ELSŐ KÓBOR-KÖNYV KÍSÉRLETE
Első ízben mondom el nyilvánosan, amit sokan tőlem függetlenül is régóta tudnak már: valamikor a 2004 és 2010 közötti egyszer már nekifutottunk Meckyvel a könyvének. Az Álmodtam, vagy igaz talán címet viselte volna.
Ez eredetileg nem interjúkötetnek indult. Mecky kereste a módját annak, hogyan lehetne előhívni a mélyben szunnyadó emlékeket úgy, hogy az ne csak az ő számára, hanem másoknak is érdekes legyen.
Ezért kért meg engem, hogy kérdezzem őt. Nem hoztunk döntést a formáról. Azzal a felütéssel vágtunk bele, hogy lássuk, ki tud-e bontakozni ki tud-e nyílni valamivé ez a beszélgetés?
Több alkalommal kihajóztunk a kenesei medencébe. Ott, a tó közepén a csendben, a bekapcsolt diktafon mellett kezdtünk beszélgetni. Róla, Meckyről, a kezdetekről, az Omegáról, és hát a későbbiekről is. A '70-es évek végéig jutottunk.Az első néhány beszélgetés szó szerinti leirata több, mint kétszáz oldalt tett ki.
Miután ezt az első szakaszt visszaolvastam, elmondtam Meckynek, hogy szerintem ez nem jó irány. Hiányoltam a megnyílását. Azt a megnyílást, ami kihozná belőle azokat a mély és személyes tartalmakat, amiket nem lehet az elmúlt, akkor még negyven-negyvenöt év sajtójából visszakeresni.
Akkor még nem olvastam a már említett Presser- és Schuster- könyveket. Ennek ellenére azt javasoltam Meckynek, hogy ne kérjen, ne várjon segítséget: üljön le a klaviatúra elé és a lehető legőszintébben, tekintet nélkül mindenre, írja ki magából, ami benne van, amit gondol és érez. Az lehetne egy jó alapanyag ahhoz, hogy azt szerkesztve, stilizálva megszülessen egy önéletrajzi könyv. És ezzel a mondattal (akkor még úgy gondoltam, átmenetileg) ki is szálltam a projektből. Nem az volt a célom a kiszállással, hogy aztán olyan könyv szülessen, mint amilyen aztán Csatárinál lett. Sőt!
CSATÁRI BENCE KÓBOR-KÖNYVÉNEK A PROBLÉMÁI
Mi a bajom a megjelent könyvvel?
A TÖRTÉNELMI ÖSSZEFOGLALÓK Mindenekelőtt érthetetlen azoknak a történelmi összefoglalóknak a szerepe, amelyek az egyes fejezeteket felvezetik. Amennyiben a világtörténeti kontextust kívánta a szerző megrajzolni, nos, annak ezek a bevezetők szerintem több, mint felszínesek. Ráadásul nehezen kideríthető, hogy miként kapcsolódnak Mecky és az Omega sztorijához. Tehát a kérdés, eképpen egyáltalán mi az értelmük?
Hogy egy méretes sületlenséget kiemeljek, ugyan mi köze volt az első amerikai űrhajós Holdra szállásának ahhoz, hogy az Omega évekkel később a hard rock felől a space rock felé fordult? Semmi!
Oké, legyen megrajzolva egy történelmi kontextus, de ha ez a szándék, akkor én sokkal életszagúbbnak gondolnék egy olyan korrajzot, amely a zenei élet hazai, vagy nemzetközi mozgásait, fejlődését, változását és társadalmi kontextusát elemezné, és ebbe helyezné bele az Omegát.
A TÖRTÉNÉSZ NARRATÍVÁJA Szerintem nem emeli, inkább lehúzza a kötetet az a történészi narratíva, amely Csatári kérdéseit, beszólásait rendre meghatározza. Lépten-nyomon visszaköszön a kommunista rezsimkimondott, ki nem mondott, de erősen sugallt, unalomig visszatérő ostorozása. Minek? Mecky minden esetben egyértelműen visszaüti a labdát, kitér a narratíva megerősítése elől.
Nem is értem, miért lovagol Csatári ezen a témán egy egész köteten keresztül. Rendben van, hogy történészként ez az ő kedvenc, egyéb köteteiben is vissza-visszatérő témája, de már annyira lerágott csont, hogy konkrétan unalmas sőt fájdalmas ehhez kényszeresen vissza-visszatérni.
Az Omega, és ezen belül Mecky munkássága ezer más érdekesebb mozzanattal bír, minthogy mikor, miért és hogyan ütköztek bele a kádári zsarnokságba. Ebben az országban élt és működött az Omega, nem csoda, hogy beleszaladtak pár incidensbe, de a harmadik angliai út elkaszálása talán az egyetlen komoly atrocitás, amit el kellett szenvedniük. Gondoljunk arra, hogy az Aczél-Bors-Erdős triumvirátusnak mekkora hatalma volt, és ennek ellenére is legfeljebb borsot tudtak törni az Omega orra alá
A felesleges és felszínes történeti bevezetők, valamint az antikommunista narratíva erőltetése egy dolog, ennek megítélése lehet ízlés, vagy műveltség kérdése. Végső soron erre akár legyinthetnénk is.
A TÁRGYI TÉVEDÉSEK TENGERE Ám az már bosszantó, hogy a könyv hemzseg a tárgyi tévedésektől. Ennek az írásnak a terjedelme és műfaja nem alkalmas sorra venni ezeket a tévedéseket, pontatlanságokat, de azért kiemelem az egyik (számomra mindenképpen) legfontosabbat.
Vagy Mecky mondta, vagy Csatári adja Mecky szájába, hogy az 1972-es Élő Omega album közönséghangja a pécsi Omega Klubból származik.
Itt keverednek a dolgok. Ha a szerző nincs tisztában az Omega történetével, akkor bizony olyan mondatok születhetnek, amelyek aztán hibásan épülnek be a kánonba. A hibák valóságtartalmát az adja, hogy„ hiszen ez van leírva a Kóbor-könyvben”!
Abban a beszélgetésben, amit én Meckyvel folytattam, érintettük az Élő Omega élő/nem élő voltát is. Itt most nem térek ki a részletekre, de annyi ide kívánkozik, hogy Mecky szerint az 1972-es Élő Omega közönséghangja részben az akkori debreceni és a pécsi Liszt Ferenc teremben tartott koncertekből származik.
Azt, hogy pontosan mi hangzott el a Mecky és Csatári között lefolyt beszélgetés során, természetesen nem tudom. El tudom képzelni, hogy Mecky említhette az 1979-es, a Kisstadion adott koncert közönséghang-felvételét, ami valóban a pécsi Omega Fan Clubban történt. S talán ez keveredett össze a negyedik Omega-lemez közönséghangjának a történetével.
Nem tudom, így volt-e, de akár igen, akár nem, aki kicsit is ismeri az Omega történetét, az egy ilyen mozzanat megírásakor vagy nem téved, vagy ha Mecky emlékszik vissza pontatlanul, akkor felhívja Mecky figyelmét, hogy az talán mégsem úgy volt, ahogy mondja.
Csatári Bence a könyvbemutatón hangsúlyozta, hogy ő nem is kívánta Mecky mondandóját kontrollálni, tiszteletben tartotta az általa elmondottakat. Maximum a lábjegyzetek között tesz említést egy-két ellentmondásról. Legyen így! Azonban ha így van, akkor kéretik a könyvet nem rocktörténeti forrásmunkaként kezelni!
AZ INTERJÚ FORMÁJA Hiányolom továbbá a kérdező témában való jártasságát. Továbbá megkérdőjelezhetőnek tartom, hogy a szerző egy kötetlen beszélgetést formált át interjúvá. Ha nem is az egész kötetre jellemző, de rengeteg esetben előfordul, hogy a Csatári kérdése megegyezik Mecky válaszának az első mondatával. Vagyis egyértelműen utólagos alákérdezésekről van szó. Ez stilisztikailag még el is menne, de hát hol maradnak azok a visszakérdezések, azok a megkérdőjelezések, amelyek egy ilyen beszélgetést izgalmassá, hitelessé tesznek?
ARÁNYTALANSÁG Zavaró a kötet aránytalansága. Miközben a beszélgető felek több tucat oldalon taglalják a gyermekkor, a diákévek történéseit, majd az Omega kezdeti korszakát, addig a 2000-es évek történéseire jóval kevesebb időt-teret áldoznak.
Pedig számos izgalmas mozzanat színesítette ezeket az éveket, hiszen a 2004-et követő másfél évtized újabb aranykort hozott az Omega életébe. Ám úgy látszik, hogy a történészt a közelmúlt, a majdnem jelen kevésbé érdekli, mint az a kor, amiben amúgy is otthon érzi magát.
Abban is tetten érhető az aránytalanság, hogy amíg az első lemeze dalait sorra végigveszik a beszélgetés során, addig a késői lemezekről csak a szerző ad egy zanzásított lemezbemutatót. Ami, hát lássuk be, elég sovány információforrás.
Érdekes, de pontosan ugyanez az aránytalanság jellemzi az eleddig mégiscsak legjobb Omega-könyvet, Majnik László: Mindörökké Omega című kötetét. (Moha megjegyzése)
MECKY BIZONYTALANSÁGA AZ ANYAGOT ILLETŐN Amikor Csatári elkészült az interjú első változatával, annak is az Ótestamentum részével, Mecky átküldte nekem az anyagot, hogy mondjak róla véleményt. Röviden csak annyit feleltem, hogy hát ezt és így véletlenül se engedje nyomdába. Neki részletesen kifejtettem ki a véleményemet. Mecky életében nem került a könyv nyomdába. Azt, hogy ez mennyit nyomott a latba amit mondtam neki, nem tudom. Nem is akarom magamnak vindikálni a meg nem jelenését. Arra azonban kíváncsi lennék, hogy Mecky konkrétan adta-e áldását erre a könyvre így, ebben a formában?
Ha igen, akkor nincs más, el kell fogadnunk, hogy ez jutott...
A KÖTET ERÉNYEI
Biztos vagyok abban, hogy sokkal többen fogják kedvelni ezt a kötetet, mint ahányan nem. Ez nem lehet kérdés.
Kifejezetten tetszik a kötet gazdag képanyaga. Bár akadnak hibák a képaláírásokban. Például az első kép alatt hibás a dátum, majd egy későbbi alkalommal majdnem ugyanezen a felvételen szintén ugyanígy félreírták a dátumot (ami se nem 1976, se nem 1977, hanem helyesen 1978), de sebaj, több is veszett Mohácsnál!
Aztán van egy kép, amelynek aláírásában én is meg vagyok jelölve, mint a képen szereplő személy. A helyzet azonban az, hogy az a személy (sajnos) nem én vagyok.
Néhány ilyen apróságtól eltekintve tényleg klassz a képanyag és legalább két tucatnyi, ha nem több kép van a kötetben, amely itt látható először. (Mondjuk én szívesen láttam volna további fotókat Cikkely Lajostól, Spekker Mikitől és Kisbenkőtől.) Érdemes végig lapozni a könyvet akár csak a képekért, nem fog csalódást okozni!
Szívből ajánlom a könyvet műkedvelő, érdeklődő omegásoknak. Fekete öves rajongók számára pedig kiváló vitaalap a mű. Vegyétek, olvassátok, sok klassz dolog van benne, de disszertációt ne ebből írjatok!
A pécsi Omega Fan Club (a szerző a kép jobb sarkában) A blogbejegyzés szerzője írta a képről: a felvétel időpontja, 1979.október 27, a Kisstadion-koncert közeli közönséghangjának felvétele. Ott és akkor alakult meg az Omega Fan Club.
Két könyvet olvastam eddig Harry Harrisontól. Az egyik tréfásabb volt mint a másik, de ez az egyik a mondanivalójában mégis vérkomoly volt. Az egyik a Bill, a galaktika hőse címet viseli, a másik pedig A technicolor időgép-et. A másikről csak pár sort írtam a moly.hu-n. Annyira pár sort, hogy blogbejegyzés nem is született belőle. Azt írtam róla, hogy bár elszórakoztatott, de ahogy mondani kell manapság, amolyan egynek jó, de azonnal el is felejti az ember, annak ellenére hogy jókat mosolyog, sőt, minimum egyszer fel is röhög.
A két könyv nyomán annyi maradt meg bennem Harrisonról, hogy sci-fi író, aki tréfás dolgokat ír. Kicsit abszurdan tréfásakat. Meg, hogy Douglas Adams mögött simán elfér a dobogó második helyén. Ami azért nem rossz teljesítmény.
Ennek ellenére nem estem neki vadul a könyvei beszerzésének. Mármint fizikai beszerzésének. Digitális formában itt vannak a laptopomon. De azoknak sem estem neki.
Nem azért mintha nem érdemelné meg, de nem vagyok egy nekiesős fajta. Terry Pretchett-et is nagyon kedvelem, de sokkal több mindent nem olvastam tőle, mint amit igen, pedig tele van vele egy polc. Tulajdonképpen ahogy belegondolok, talán Philip K. Dick az egyetlen szerző, akinek minden szépirodalmi munkáját elolvastam. Slussz!
Na most: a Helyet! Helyet! bár Harry Harrison-könyv, egyáltalán nem tréfás. De sci-fi. S úgy nagyjából majdnem mindenben félrevezető. Amire a fülszöveg még rá is tesz egy lapáttal. Vagyis a félrevezetés csak részben Harrison sara.
Ugorjunk csak bele!
„Talán öregnek látszom, de az csak a korom miatt van.”
Harry Harrison (született: Henry Maxwell Dempsey) amerikai sci-fi író valószínűleg temporális lebeny sérült lehetett, mert azok tuti biztosan íráskényszeresek (grafománok). Legalábbis Szendi Gábor ezt állította. A személyes weboldal (mármint Harrisoné) szerint legalább hatvankét könyvet írt, ami regény. Legalábbis átabotában én ennyit számoltam. Ha nem hiszed, járj utána! És egyéb mást, meg még sok mindent.
Ehhez képest a magyarul megjelent könyveinek a száma töredék: tizenkettő jelent csak meg. Vagyis negyede sem az összes műveinek.
Ebből, adja magát az egyik a Helyet! Helyet!. Aminek a fülszövege azt állítja, hogy
Egy párhuzamos univerzum 1999-ének New Yorkjában emberpróbáló az élet a környezetszennyezés és a túlnépesedés miatt. A vizet adagolni kell, és igazi húst csak a leggazdagabbak ehetnek, a többiek egyenízű szójakészítményeken tengődnek.
Három ember sorsa fonódik össze ebben a barátságtalan világban: Andy Rusch rendőrnyomozó, Billy Chung, a tajvani utcakölyök és Shirl, egy milliomos bűnöző kitartott szeretője járják haláltáncuk egyre szűkülő köreit a fojtogató tömegben, és csak remélhetik, hogy megérik a közelgő ezredfordulót.
Harry Harrison európai SF-nagymester világhírű regénye megrázó erejű antiutópia egy olyan lehetséges közelmúltról, amit egyelőre sikerült megúsznunk, de ez nem jelenti azt, hogy a jövőben ne kéne szembenéznünk vele.
A fülszöveg és a regény összevetése után persze az ember elgondolkodik, hogy miért olyanok írják ezeket a szövegeket, akik a barátjuk barátnőjének az unokaöccsének a nagybátyja elbeszéléséből ismerik csak az adott könyveket?
Mert lássuk csak első szavait ennek a fülszövegnek! „Egy párhuzamos univerzum 1999-ének New Yorkjában” játszódik a sztori. Marhaság! Mint arra a Molyon többen felhívják a figyelmet, azért, mert a könyvet magyarul 2008-ban adták ki, és 1999-ben játszódik, attól még nem párhuzamos univerzumban játszódik, hanem az eredeti megjelenéséhez, 1966-hoz képest elképzelt jövőben.
Az összes képet az MI csinálta az Ideogram oldalon. Olyanok, amilyenek. Amilyenek.
Nem tudom, a fülszöveg ostobasága tudatos marketing-e vagy csak sima, lustaságból fakadó tudatlanság? A vizet valóban adagolni kell, de az étel nem csupán szójakészítményekből áll, sőt, elsősorban nem abból, Billy Chung nem tajvani és nem utcakölyök...
Ahogy mondani szokták: a többi stimmel.
Szégyen, nem szégyen, én a mai napig komoly fogalomzavarban éltem.
Az utópia szó jelentésével tisztában voltam. Az antiutópia és a disztópia fogalmakat viszont hibásan értelmeztem magamnak.
Az antiutópia számomra a negatív jövőkép megvalósulósát jelentette, Vagyis ellentétben az utópiával, ahol mindenkinek jó, az antiutópiában mindenkinek nagyon vacak.
A disztópiát pedig egy világégés utáni megmaradt néhányak küszködésének gondoltam.
Azonban helyre kell tennem, hogy ez egyáltalán nem így van.
Előbb a Gugli volt a barátom, aztán megkérdeztem az MI-t is, hogy van-e és ha igen, mi a különbség az antiutópia és a disztópia között? ezt válaszolta (és a válasza megegyezett a guglizásom eredményével):
Igen, az „antiutópia” és a „disztópia” kifejezések közötti különbség finom, de lényeges. Mindkét fogalom egy negatív jövőképet ábrázol, de eltérő módon.
Antiutópia: Az antiutópia az utópiának – egy tökéletes társadalomnak – az ellentéte, ám többnyire annak kritikájaként jelenik meg. Ez a megközelítés arra mutat rá, hogy egy tökéletes, ideálisnak gondolt rendszer milyen veszélyeket vagy hibákat rejthet magában. Tehát, míg egy utópia a tökéletességet keresi, addig az antiutópia azt mutatja be, hogy ez a tökéletesség hogyan vezethet elnyomáshoz, igazságtalansághoz vagy emberek szenvedéséhez. Az antiutópikus művek gyakran arra figyelmeztetnek, hogy a túlzott rend vagy a mindenható rendszer egyáltalán nem hozza el a boldogságot.
Disztópia: A disztópia egy teljesen negatív jövőt ábrázol, ahol a társadalom elnyomó, a szabadságjogok korlátozottak, és az egyén elveszett vagy szenved a rendszer alatt. A disztópia alapvetően egy nyíltan negatív, kaotikus, gyakran szélsőségesen kegyetlen világot tár elénk, amely gyakran környezetpusztítással, technológiai visszaéléssel vagy totális kontrollal jár. A disztópia nem az utópia ellentéte, hanem egy különálló műfaj, amelyben az emberek mindennapi életére hatással van az elnyomás, a félelem és a szenvedés.
Összefoglalva: Az antiutópia a „tökéletes” világ kritikája, amely a túlzott rend és szabályozás veszélyeire hívja fel a figyelmet, míg a disztópia egy eleve teljesen sötét és nyomasztó jövőképet fest. Az antiutópia általában kevésbé kaotikus és inkább rendszerkritikus, míg a disztópia egy nyíltan elnyomó és kegyetlen világ.
Jó pap meg holtig tanul. Ugyebár.
Ennek tudatában a Helyet! Helyet! bizony disztópia. Egy roppant negatív jövőképet felvázoló regény.
*
„– Érzem, hogy ebből baj lesz – mondta Steve Kulozik nyomozó, miközben a fejpántot igazgatta üvegszálas sisakjában.
Amikor megvolt, a fejére tette, és kelletlenül kilépett a védelmet nyújtó perem alól.
– Érzed, hogy baj lesz! – Andy megrázta a fejét. – Micsoda megérzéseid vannak! Kivezényelték az egész körzetet, járőröstől meg nyomozóstól, mint valami kommandót. Reggel hétkor sisakokat kaptunk meg könnygázt, aztán mindenféle parancs nélkül bezártak bennünket ide. És te érzed, hogy baj lesz. Mi a titkod, Steve?
– Velem született tehetség – felelte nyugodtan a kövér detektív.”
*
Az élet ebben a DISZTÓPIÁBANvalóban nyomorúságos. Rohadt nagy a tömeg New Yorkban, Harrison mert nagyot álmodni. A regény idejéhez képest azt mondta, harminchárom év alatt a lakosság száma negyvenháromszorosára növekszik. Bizony ám, háromszáznegyven millióra.
Ekkora tömeggel már nem tud mit kezdeni sem a természet, sem a kormány, sem senki és semmi. Ez a tömeg felzabálja a Földet, végleg halálba mocskolja a bolygót. Sem etetni, sem itatni nem lehet. Sem munkát adni neki.
Jár az agyam, miért kell a drasztikus létszámnövekedésnél összeomlania a társadalomnak? .
A KAJA az oké, persze, vagy jön a műanyag, a műkaja, vagy új élelemforrások után kell nézni. A könyvben nem a szója az alternatíva (ahhoz is termőföld kell, okostojás, és az már nem nagyon van, elfogyott, művelhetetlen, tönkretett), hanem az óceánok: algák, moszatok, hínár, halhulladék-kivonatok (ne csak a húsukra gondolj, hanem mindenükre!), ilyesmik. A hús mint táplálék gyakorlatilag megszűnt, ha előfordul, az ára az aranyéval vetekszik.
Az is világos, hogy minél több ember, annál több a SZEMÉT. Igen, az emberi minőségben is, de én most a termelődő hulladékmennyiségre gondoltam.
Még azt is értem, hogy ilyen ugrásszerű növekedésnél a SZENNYVÍZTISZTÍTÁS hektoliterben képtelen követni a létszámnövekedést, ezért az egy főre eső vízmennyiséget korlátozni kell ebben a világban. A fürdés voltaképpen luxus.
Viszont bár a fenti problémák valósak, de a létszámnövekedéssel több ember áll rendelkezésre a megnövekedett feladatok elvégzésére, s mert megnövekedtek a feladatok ez rengeteg új munkahelyet is teremt. És minden, ami ebből fakad.
*
Egy kis STATISZTIKA következik.
A regény születésének az idején (tudod: '66) az emberiség létszámának a növekedése valós probléma volt. Harrison nyilván ebből indult ki. Gondoltam én.
Beszélgettem megint az MI-vel. Ha New York lakosságát kérdeztem, azt mondta, 1945-ben 7,5 millió volt. 1955-ben 7,8 millió. 1965-ben is 7,8 millió. Vagyis New York lakosságának a száma nem nőtt exponencálisan. Viszont ha az emberiség összlétszámát kérdeztem, ezt a választ kaptam: 1945: 2,3 milliárd, 1955: 2,8 milliárd, 1965: 3,3 milliárd. Ezek a számok álltak Harrison rendelkezésére.
Amit nem tudhatott: New York lakosságának a száma 1999-ben 8 millió volt. Vagyis New Yorkban nem volt érdemi növekedés a regény megjelenését követő harminchárom évben. Ellenben a Föld lakosságának a száma majdnem megduplázódott: 1999-ben hatmilliárdan lézengtünk a bolygónkon.
Azt mondja az MI, hogy „2024-ben a világ lakossága körülbelül 8,1 milliárd fő, ami az ENSZ és a U.S. Census Bureau becslései alapján készült előrejelzések szerint kissé magasabb értéket mutat a 2023-as adatokhoz képest. Az előrejelzések alapján a népességnövekedés üteme lassulóban van, és várhatóan 2084-ben éri majd el a globális csúcsot mintegy 10,3 milliárd főnél, mielőtt stabilizálódna vagy csökkenni kezdene, elsősorban a születési arányok csökkenése miatt világszerte.”
Vagyis ez a disztópia, ha pusztán a statisztikát nézem, egyáltalán jött be.
Ám egy sci-finek nem a jövő precíz megjóslása a feladata. Meg különben is, nekünk, akik túl vagyunk negyed évszázaddal azon a dátumon, amin Harrisonnak majd csak több mint negyedszázad év múlva következett el, könnyű és nem éppen elegáns fikáznunk az ő rossz becslését.
Szerelmetesfeleségtársam a jövő héten előadást fog tartani arról, hogy áll majd a virtuális asszisztensek helyzete 2040-ben. Az első kérdésem az volt, hogy miért, lesz még akkor világ, és ha az MI-re gondolok, lesz szükség még virtuális asszisztensekre? SzFT lelkesen mosolyogva,ezt felelte: „Na, éppen ez az, erről lesz szó!” Akkor mi most jövőlátók vagyunk?
*
Szóval felejtsük el, mi jött be és mi nem jött be Harrisonnak a hatvan évvel ezelőtti jóslataiból. Nem az a lényeg. Illetve nem ez a leglényegesebb. Tévedett, hát tévedett.
Sokkal fontosabb kérdés, hogy milyen lett a regény?
Tulajdonképpen nem a tömegről szól. Harrison úgy becsüli, 1999-ben háromszáznegyven millióan élnek NY-ban. De a lakosság létszáma mindössze elnagyolt háttere egy véletlenül bekövetkezett gyilkossági ügy nyomozásának.
Billy a kínai fiatalember (tehát nem tajvani és nem kölyök) futárként helyezkedik el. Az egyik címre kimenve úgy véli, könnyű lenne betörni a lakásba. Meg is teszi. De rosszkor: a lakás tulaja a fürdőszobából jön elő. A dulakodás közben Billy lesújt rá a feszítővassal, és úgy találja el, hogy a férfi holtan esik össze. A baj csak az, hogy a holtan aláhulló pasas az alvilág egyik fő figurája, akinek komoly politikai kapcsolatai is voltak. Az amúgy is túterhelt rendőrséget felülről utasítják, hogy ezt az ügyet mindenképpen meg kell oldani. A kutya végén a farok van, ez esetben egy Andy nevű nyomozó, hát ő lesz akit baxtatnak az ügy lehetetlen kinyomozásával. Miközben nyomozásnak se a tárgyi, se a személyi feltételei nem állnak a rendőrség részére. Csak akkor van esélyük bárkit elfogni, ha tetten érik. De Andynak nyomoznia kell.
A legelső dolga összejönni a meggyilkolt pasas kitartott nőjével, Shirl-lel. Szerelmesek lesznek. A nő a rendőrhöz költözik. Aki már együtt él egy másik pasassal. Nem, Harrison nem az LMBTQ-t tolja, nem úgy élnek együtt. Csak kényszerűségből. De a kényszer barátokká tette őket. A pasast, akivel Andy együtt él, Solnak hívják. Hetven felett jár.
Andy tehát megpróbál Billy nyomára, majd Billyre bukkkani, Shirl-nek a napjai gyakorlatilag Sollal telnek. Nyomorúságban. Napi szintű túlélés-vergődésben. Azért Sollal, mert Andy orrba-szájba dolgozik.
És tulajdonképpen ennyi a történet... Jó, persze, vannak részletek, meg végül van nem túl bonyolult befejezés is, de a történet a Billy körül szoruló hurokról és a szerelmesek kapcsolatának a tönkremeneteléről szól. Miközben a túlnépesedés nyomoráról kapuk morzsákat. Meg Sol nagymonológját, amiben kifejti, mekkora balfék a társadalom, hogy a születésszabályozás minden eszközét elveti, s hogy egyáltalán nem csak az abortuszról van szó, hanem a fogamzásgátlás egyéb módjairól is, aminek viszont az egyház ezerrel az útjában áll.
A több oldalas monológ szövetidegen a regényben. Semmi nem indokolja, hogy éppen Sol mondja el. Semmi nem indokolja, hogy bárki így arcbapropagálja, hogy nesze, itt a mondanivaló! Túl direkt a szöveg. Azon kívül, hogy sánta, súlytalan is. A katolikus egyház aztán megkapja a konzervatív magét. De vajon mekkora súlya lenne a valóságban annak, ha nem így állna a tanítóhivatal a fogamzásgátlás kérdéséhez? Már csak a muszlim világra, Ázsiára és Indiára való tekintettel is. Akiket a legkevésbé sem érdekel, mit mond Róma, s ami földrészek a túlnépesedés gócpontjai.
Azt csak halkan teszem hozzá, amit Harrison akkor talán még nem tudhatott: a nyugati társadalom létszáma a kényelmes élet lustaságából fakadón komoly fogyásnak indult. A szociális rendszer éppen ezt szívja manapság. Tudod, elöregedő társadalom, nincs, aki kitermelje a nyugdíjakat. Meg a szocrendszeren élősködő, de a rendszerhez hozzá nem járuló tömegek (Pokol Béla szerint nyugaton a migránsok, keleten a cigányság) egyszerűen lecsupaszítják a számlát. Cserébe a nyugati családok nem, hogy nem növelik, de fent sem tartják a létszámukat: fogyás van.
Azt meg még halkabban mondom, hogy az abortusz-érvelést sohasem értettem. Igen, persze, el tudok képzelni eseteket, amelyekben indokolt lehet, de még ezeknél is van bennem bizonytalanság. A megfogant embrió a megfoganástól tekintve negyvenhat kromoszómával rendelkezik. Vagyis ember. Bármilyen fejlődési fázisban van is. Az anyjától különálló élet. Akkor is, ha az anyai gazdatesttől függ a léte.
Nem értem a különbséget. miért gyilkosság egy megszületett csecsemő életének az elvétele, és miért nem az, ha még az anyaméhen belül van? Ha a megszületett gyermek ereit vágom át, megvetetndő, alávaló szemétláda vagyok. És tényleg. De ha pár hónappal korábban ugyanezt a csecsemőt magzat korában szaggattatom darabokra, az szociális, pszichológiai érvekkel indokolható. Miért rendelkezhet egy anya más élete felett? S vajon miért nem rendelkezhet, ha már megszülte azt az életet?
De nem ez a témája a könyvnek.
*
Csak azt nem mondtam el eddig, milyen lett ez a regény. Sci-finek, disztópiának nem jó. Nem eléggé komplex a világa. Már majdnem, de mégsem.
Kriminek egy darabig nagyon jó. Aztán meg eszébe jut Harrisonnak, hogy se közvetlenül, se közvetve nem mondott semmit arról, ami a regény címe, belöki hát Sol monológját, és azzal a mozdulattal tönkre is vágja mind a sci-fit, mind a disztópiát, mind a krimit. Majd a krimit kurtán-furcsán megoldja, a sci-fivel és disztópiával meg nem kezd semmit.
Aztán vége a regénynek.
A szereplők egyébként jobbára se húsok, se halak, félig élnek, félig a képzelet teszi hozzájuk a jellemüket. ezzel együtt kimondottan szórakoztatóak. Annak ellenére, hogy tudom, ez most ellentmondás.
Végső konklúzió? Egynek elmegy. De az intellektusomnak nem volt tőle ejakulációja.
Metropolis Media, 2008, 256 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639828070 · Fordította: Kamper Gergely
7/10
2024 novemberének a közepe. Ha nem is mértanilag.
*
Csemete egyre többször lep meg. Ma azzal, hogy a privát szférájának, párkapcsolata döccenőjének egy olyan szegmensét osztotta meg velem, igaz, már tudok olyan intim dolgairól, hogy az összes pókerarcomat fel kellett vennem, amikor hallottam, amit hallottam. De ez a mai még fajsúlyosabb volt. Nem is annyira a téma, hanem hogy milyen kendőzetlenül elmondta, s hogy mennyire kinyílt egyéb részletekben is.
De a múlt héten meg azt hangoztatta, hogy mennyi minden benne maradt, és törekszik is rá, hogy megfeleljen nekik, amit az évek során mondtam neki. Például évekkel ezelőtt idéztem neki egy Republic szöveget („A szavak mögött ember álljon / Ígéreted kővé váljon”), még azt is tudta, hogy ez a Cipő utáni Republic dala. S hogy nem ám ez az egyetlen, ami benne maradt. S hogy most érti meg, hogy nem velünk él, hogy mennyire idegesítő, ha valaki kiszolgálószemélyzetnek tekinti a másikat a mindennapokban, ha lusta megmozdulni, kinyalatja a fenekét, s ha rajta múlik kupiban és mocsokban élne. Hoppá!
Ofi barátom azt mondta, meglátom, a végén úgyis barátok leszünk Csemetével! Azt mondtam, hiszem, ha látom. Erre...!
Meglepődtem: azt hittem több Kepes András könyvet olvastam, pedig még csak egyet. Illetve egyről írtam értékelést. Mindjárt mondom, melyikről. Van kettő, amit még az internet előtt olvastam (ugye, milyen régen lehetett? De tényleg, vagy negyven éve volt.)
Próbálkoztam több Kepes kötettel is, de egyszerűen nem hagyták magukat elolvasni, hiába is kísérleteztem velük. A szépirodalmi műveiről beszélek.
De nem csupán arról lehetne, hiszen Kepes András elsősorban újság- és nem szépíró. Van több interjúkötete, és van divatos, életmód-tanácsadó könyve is. Meg van töprengős könyve, de azt ne vedd a kezedbe, csak az időd megy vele. Én sajnaazt olvastam. (Mondtam, hogy mindjárt mondom!)
Ez regény.
Ismét Szerelmetesfeleségtársam édesanyja, Márta néni adta a kezembe, ahogyan az elsőt is. Elfogadtam. (Nem mindennel teszek így, és ha el is fogadom, akkor sem biztos, hogy elolvasom, és tök jól állja Márta néni a kritikát: még Náray regényéről is mondhattam neki rosszat, pedig ő már a Náray-összes többrendbeli elolvasásán is túl van.
Szóval ez egy regény. Amit el- és végigolvastam. Innentől akár érdekes is lehet, amit mondani tudok róla.
...azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással.
Karinthy Frigyes
Na, ezt elmesélem! Kérdezem a ChatGPT-t, melyik Karinthy írásban van ez az idézet. Gondolkodás nélküli feleli, hogy KarinthyEsterházy Pétercímű írásában. :-D
Mondom neki, ne hülyülj már, Esterházy Karinthy halála után született! Mondja, hogy ja, igen, valóban, akkor „A ló” című írásában.
Mondom neki, rendben, akkor azt mond meg, melyik kötetben jelent meg ez az írás. Azonnal feleli, hogy ebben és ebben a '29-ben kiadott könyvben. Oké, rendben, volt későbbi kiadása, kérdem tőle.
Ó, hogyne,rengeteg, például a Karinthy összesbe is bekerült!Figyelj, mondom neki, te szórakozol velem? Konkrétanmondd meg, melyik kötetekben jelent meg. Még a Karinthy-össz is sok kötet!
Na, erre végre adott egy kis listát, konkrét címekkel. Viszont rövid keresgélés után nem leltem meg az írást digitális változatban, ezért garantálni nem tudom, hogy az MI igazat mondott az idézet forrására. Még az is elképzelhető, hogy egypárhuzamos valóságban Karinthy tényleg írtpár oldalt, aminek az Esterházy Péter címet adta, csak az MIrossz valóságban turkáltaz információk között.
Nem mottó az idézet, de innen való a könyv címe. Minthogy a főszereplő, György (a Gyurit utálja) kettős életet él. Legalábbis egy ideig. Nem azért mintha skizofrén lenne.
Lássuk egy kicsit részletesebben!
A történet
György családban él, vannak testvérei, van anyja, van apja. De az apja mindig érezteti vele, hogy ő más, butább mint a többiek. Pedig nincsen rossz feje, csak olvasni sokkal jobban szeret mint tanulni. Meg rajzolni is. Meg nyomokat olvasni. De az az apját nem hatja meg, továbbra is lenézően egzeciroztatja (na, ez az a szó, amit ötvenhét évig rosszul használtam: én úgy tudtam, egrecíroztat) a fiút.
Mindaddig amíg az meg nem elégeli és el nem szökik otthonról. Ugrunk néhány évet: Györgyből rendőr lesz, helyszíni fotós. Aki egy idő után úgy gondolja, hogy a tapasztalatai által el tudná követni a tökéletes betörést. Hát lőn!
De nem számol az új bűnügyi módszerekkel, az FBI már húsz éve használja a karakterprofilozást. Mondja egy ezredes, akit azért rendeltek ki, hogy végre a nyakára lépjen az ügynek. A helyi kisfőnök kapásból összekeveri a karakterprofilt a fantomképpel, de ez nem akadályozza meg a szakembereket, hogy el ne készítsék a profilt. Pech!
Böri, család széthullás, szabadulás, és genetikai fordulat-hegyek. (Jó, tudom, ez itt az olvasás utáni bennfentesség szóhasználata, de ha kifejtem, fordulatokat árulok el, az pedig csúnya dolog, te sem akarod tudni, hogy nem a vörös hajú titkárnő, hanem a blazírt lakájt cseppentette a ciánt az úr teájába!)
Az illusztrációkat ismét az MI készítette. Küszködtem vele rendesen, még ezek lettek a legjobbak. Minden kép mögött galéria rejtőzik, érdemes rájuk kattintanod. A képek az Ideogram oldalon készültek.
György történetének a technikája
Az egyes szám első személyű elbeszélésmód használata sokkal egyszerűbbé teszi a személyesség elmélyítését. Az egyes szám harmadik személyé pedig el tud mondani olyan eseményeket is, amelyekben a főhős nem vett részt, anélkül, hogy az valahogy a tudomására jutna, vagy valaki elmesélné neki.
Kepes András ezért átvágva a gordiuszi csomót, felváltva használja a két lehetőséget. Nem a legelegánsabb megoldás, de felettébb célravezető. Tény, hogy sikerül úgy alkalmaznia a váltogatást, hogy az egyáltalán nem zavaró, és még valami modernséget is kölcsönöz a prózájának, és a teljesen lineáris történetvezetésben nem kell hihetetlen megoldásokat alkalmaznia.
György történetének a műfaja
Na, ez az! Itt ha nem is bukik, és nem bicsaklik, de minimum csuklik egyet az összkép. Mert György (szigorúan György, és semmiképpen sem Gyuri) története sok minden lehet. Lehet, ha akarom, családtörténet. Vagy egyfajta szociográfiai regény: mert elárulom, György kilóg a tesók közül, kreol bőrű, fekete hajú. Cigány kisfiú, majd felnőtt, na! AkitEZ SPOILER VIGYÁZZ állami gondozásból vett magához a család.Vagyis szól a kisebbségi sorsról, az állandó megkülönböztetésről, a kitörni vágyásról, a kisebbségi érzésről. Ezt erősíti meg egy icipici, úgy tűnik manapság már kihagyhatatlan, bár csak hajánál fogva odaerőszakolt (hm, a hasonlat kicsit túl, hm, képszerű) LMBTQ-citálás is. Mert a sztori nem manapság, hanem kábé tiz-húsz éve ér véget, mindössze a homoszexualitás és némi pedofíília kerül szóba. Az utóbbi szigorúan elítélendő, megvetendő hangsúllyal. (Mondjuk ez egyáltalán nem baj.)
Viszont van a történetében egy olyan fordulat, amely a simán megerősíti az előítéleteket és a börtönlakók lakosságra vetített százalékarányainak a demográfiai statisztikáit. (Elég finoman fogalmaztam? Nehezemre esett.) Ettől a fordulattól fogva a könyv jól megírt, izgalmas krimi. Nekem ez a rész tetszett legjobban. Mármint írástechnikailag. De úgy egyébként is.
Hogy aztán a végére egy tragikus, megható kelet-európai családtörténetté avanzsáljon. Egy olyan fordulattal, ami viszont már egy kicsit sok lett. Nem annyira hihető. De legalábbis a jelenet nagyon kilóg a regény szövetéből, ott már erősen súrolja a giccs határát.
S na igen, a párbeszédek. Az előbb említett jelentet is a párbeszéd hiteltelensége vágja agyon. Érdekes, de amikor Kepes csak elbeszél, mesél, akkor nincsen baj a szöveggel. De a párbeszédek nagyon sok helyen, hm, nem csupán élettelenek, hanem élet nélküliek. Hiteltelenek. Az volt az érzésem, hogy így semmiképpen nem beszélnek emberek. Sajnos ez a színvonal hullámzás végigkíséri az egész könyvet.
Aztán amikor a könyv véget ér, csak lestem. Letettem, megtörülköztem (mert éppen a fürdőkádban ázva fejeztem be), rendet raktam, kivittem az üres kávés poharat, a ropi edénykéjét, a fügét a konyhába, a bevitt könyveket, a zenét szolgáltató telefonomat a szobába, és közben járt az agyam, hogy akkor mi is van.
Mert (szigorúan) György története nem befejeződött, hanem véget ért. Egyszerre csak. Ha akarom, Kepes elvarrta a szálakat. Ha akarom, sok minden nyitva maradt. Nem sorolom mi, mert spoiler nélkül az is lehetetlen lenne.
Egyvalamit mégis megemlítek, mert azzal semmi különöset nem árulok el. A menhelyről kihozott, előtte áldatlan sorsú kutya kiszámíthatatlansága, és György döntése a további sorsáról, mármint a kiszámíthatatlansága miatt megkérdőjelezhető sorsáról, nagyon szép lett. Nem a döntése lett szép, bár tulajdonképpen az is az, hanem a jelenet leírása, amelyben György döntésre jut. Na, az annyira árnyalt, annyira életszagú, annyira árnyalt, csodálatosan bonyolult érzésekkel mind az ember, mind az állat részéről, s mondom, annyira szép, hogy csuda!
Na és akkor az összbenyomás
Bizonytalan vagyok. Egyfelől mert a regény minden vetületében, szociológia, családregény, krimi: kevés és túlságosan mixelt. Ami nem önmagában baj, csak bajjá válik, mert a végeredmény egyáltalán nem homogén. A tiurmix összetevői nem keverednek el teljese új egységgé, csupán egy zárt térben (ezúttal nem pohárban, hanem a regényben) rétegeződnek egymástól jól elválaszthatón.
Ami kár, mert egyébként egyesével teljesen jól fogyaszthatók lennének az összetevők. Olyan blikkem volt, hogy ha Kepes csak egyre-egyre koncentrál, csuda klassz dolgot hozott volna össze. De így sokat markolt, és kicsúszott a kezéből a sok réteg és mondanivaló. Egyszerűen nem tudta összefogni a szociológiát, a családtörit és a krimit.
Viszont: végig olvastam a regényt. Nem tettem félre útközben. A fenntartások ellenére sem. Ahogy egyébként manapság már nagyon simán megteszem, bármiről, bárkiről is legyen szó. Mert minden ógmógásom ellenére érdekelt, mi történt (szigorúan) Györggyel. S lássuk be, ez tulajdonképpen nem kevés.
Egy gondolat a borítóról
Önmagában nem lenne rossz, csak éppen semmit sem fejez ki a történetből. De tényleg semmit.
Egy gondolat, ami szíven talált (tökön rúgott)
Volt/van egy gondolat a könyvben, ami, ahogy egy sorral fentebb írtam, szíven talált, de inkább tökön rúgott. Azért, mert már többször tűnődtem önmagam felett, hogy vajon türelmes, megbocsátó jó ember vagyok-e, vagy csak simán kihasználható balfasz. Természetesen mindig az előbbire szavaztam, miközben valami ott bent a mélyben azt mondta: hahaha.
A mondat így fest Kepes megfogalmazásában:
Aztán hirtelen elszégyelltem magam: micsoda szar ember vagyok én, hogy mindenbe belenyugszom, hogy velem mindent meg lehet csinálni, és mindennek az ellenkezőjét is. De vajon hol a határ a bölcs elfogadás és a gyáva megalkuvás között?
És csakugyan. Úgy döntöttem, minden hibája, kavalkádsága ellenére is szeretni fogom ezt a könyvet.
Open Books, Budapest, Magyarország, 2023, 400 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635722631
6/10
2024 novemberének átutalás napja, amikor a számítástechnika által a rendszer átutalások formájában, automatikusan megszabadít a fizetésem döntő hányadától. Cserébe viszont a tegnapi nap szabadnap volt. Annak ellenére, hogy csak kedd volt. Azért volt szabad, mert a szociális munka napja volt. Ezek szerint én a szociális szférában sofőrködöm, nem az egészségügyiben. Az elmúlt öt évben ez valahogy nem tudatosodott bennem. Ahoj!
Mivel Szerelmetesfeleségtársam nem adott magának szabadnapot, egyfelől elmentem egy új kávéfőzőért („Morzsám, miért nem jön le a kávé, Vanda már nagyon várja!” – kérdezte tőlem vasárnap SzFT, amikor a fiamék itt voltak. „Tettél bele vizet?”, „Ja, te nem készítetted be? Mindig olyan gondosan megcsinálod.”, „El vagy nagyon kényeztetve!” Viszont a kávéfőző [kotyogósról beszélünk] füle addigra már megsértődött és valamelyest lekonyult. Még lehetett használni, de féltem, hogy elengedi magát, és valamelyikünk leforrázza valamijét.), meg mű-Jäger-ért az Aldiba, mert vasárnap Gerivel, a fiammal a jó részét megittuk annak, amit szombat délután SzFT-vel, SzFT-nek beszereztünk. S ha már elindultam, akkor a könyvtár felé is vettem az irányt. (Az a baj, hogy viszonylag messze van tőlünk a központi. Olyan jó lenne csak átsétálni a könyvekkel a hónom alatt! Tervezzük, hogy egyszer csak Gyulára költözünk, már tényleg többször elképzeltem, hogy elsétálok, maximum elbringázok pár perc alatt az ottani nagyon szimpatikus könyvtárba... Vess meg, marhaság, de még ez is vonz Gyulára.)
Egy felírt cím miatt a jövőkutatás polc előtt álltam meg. Ott volt, amit kerestem, meg másik két, csuda érdekes könyv is. Ugyanígy jártam amikor az MI-vel kapcsolatban kerestem egy optimista-verziós féltáglát. A féltégla maradt, de másik kettő jött velem. Meg felmentem a zenei gyűjteményhez is, és amit kerestem, azt nem hoztam el, de egy fajsúlyos ABBA-könyvet igen. SzFT-nek.
Aki aztán itthon ha nem is rávetődött, de a munkája végeztével az ölébe vette a könyveket, és majdnem egy óráig nézegette őket. „Lesz egy előadásom, ahhoz találtam bennük kiegészítő morzsákat” – mondta.
Nem olvastam most újra őket, még csak rájuk sem nyitottam. Emlékeim szerint egyik értékelésben sem voltam túlságosan lelkes.
De a helyzet az, hogy ha megkérdezel, azt válaszolom, hogy Gardner az egyik kedvenc krimi íróm.
Vannak ellentmondások az életben, ugye?
Az ellentmondás valamelyest feloldása: a Gardner által megteremtett főalak, Perry Mason, a több mint csavaros eszű ügyvéd, és a mellékalakjai, Della Street, Mason titkárnője, Paul Drake, a magánnyomozó és elsősorban a kötetről kötetre elmaradhatatlan tárgyalótermi jelenetei azzá tették. Mármint Gardnert a kedvenc krimi írómmá.
Szerintem mindegyik értékelésben leírtam, hogyan találtam rá. Akkor ragaszkodva a szokásokhoz, hagyományt teremtek, és most is leírom. Hátha nem klattyolgattál vissza az előző bejegyzésekre.
Olyan tizenegy-két éves lehettem. Édesapám és az anyai nagyszüleim családi összhangban kiadtak engem gebinbe a nagyszüleim szomszédjáéknak, Földiéknek. Nyár volt, valaki kellett, hogy vigyázzon a kiskamasz Zotyira. (Mer' ugye, gyárilag Zoltán vagyok.)
Ennek ellenére a nap nagy részét egyedül töltöttem a valószínűleg a ráckevei Duna-ágon levő telkükön. Főleg a csónakban. Amíg Földi néni (a keresztneve direkt nem jut az eszembe) főzött, házimunkált, engem parlagon hagyott. Délutánra előkerült a család kisebbik fia, Tibi, aki pár évvel idősebb volt nálam, és elég jóban voltunk, a délutánokat már együtt töltöttük. Nem tudom, ő merre lehetett délelőtt, és arra sem emlékszem, hogyan került elő: jött, hozták, hopponált....?
Egyre az jár a fejemben, hogy a viharba nem féltettek a Duna mellett, egyedül? Tibivel délutánonként volt, hogy kettesben áteveztünk a szárazföldre, a boltba, meg vissza. Ehhez meg kellett kerülni a sziget csücskét. No, volt hát bizalom, látod!
A délelőtti szabadidős tevékenységem elsősorban (meglepő fordulat következik, kapaszkodj!) olvasásból állt. Jobbára a telek stégjéhez, a nádas takarásába kikötött csónakban.
Az illusztrációkat szokás szerint a Ideogram oldal MI-je készítette. Kivéve ezeket, ezeket a Leonatdo alkotta. Az utolsó kép nem tudom, hogy tréfás vagy tragikus. De több mit fura. Olyan kis posztcsernobili.
A nagyobbacska hétvégi ház könyvespolcán találtam egy csomó krimit. Ami akkoriban a Magvető Kiadó Albatrosz és az Európa Kiadó Fekete Konyek sorozata jelentett. Elég sok minden volt ezekből Földiék könyvespolcán. Ellery Queen, Ed McBain és sokan mások. Többek között E. S. Gardner is. Tőle több is. Az álmos moszkító esete egészen biztosan. Queen széteső volt, McBain komor, ellenben Gardner szellemes és Drake révén néha tréfás is. A tárgyalótermi jelenetei pedig rendre izgalmasak voltak.
*
Az alapképlet nagyjából minden Perry Mason-sztoriban ugyanaz. Mason úl az irodájában, a titkárnője, Della Street bevezet valakit, aki feltár egy problémát, megbízza a probléma megoldásával Mason-t. Aki a megoldás érdekében megbízza Paul Drake-et ezzel-azzal, felhomályosul ez meg az, de újabb bonyodalmak is adódnak a felhomályosulás közben, amik megoldásáért Mason néha furmányos, megkérdőjelezhető dolgokat művel. S aztán tárgyalóteremig fajulnak az események, ahol bár néha Mason meg-megszorul, de mindig akad valami zseniális, agyafúrt megoldása, amivel a gaz, valódi elkövetőt a sarokba szorítja. Mert hogy az ő ügyfelei se elkövetni nem szoktak gazságokat, sem elítélődni.
*
S micsoda konkrétan A guruló csontok esetének cselekménye. Hm, hogyan is foglaljam össze...? Nem egyszerű... Van egy manus, akinek nem az, akinek mondj magát, de még csak nem is, akinek újfent mondja magát. Vagyis volt egyszer egy önazonossága, amit felcserélt egy másik azonossággal, amit megint felcserélt egy harmadikkal. S akiről kiderül, hogy többször iksz évvel ezelőtt már meghalt. S aki együtt töltött hosszú időt elhagyatott helyen egy barátjával, majd egy hölgyeménnyel, akibe mindketten veszélyesen belezúgnak. Nem jó felállás.
Aztán iksz évvel később az egyikük dúsgazdag öreg pasi lesz, akit a családja mindenáron hülyének akarja nyilváníttatni, még mielőtt a vagyonát a szeretőjére hagyná. Mert azt ne már! Ráadásul az agg dúsgazdagot, úgy fest, közben meg is zsarolják, mire úgy osztogatja a húszezer dollárokat (a múlt század harmincas éveiről beszélünk!) mint a cukrot.
Közben adva van csomó rokon, aki lehet, hogy nem is rokon, de ha az, akkor sem azonos magával, hanem kettős énje van. Aki meg tényleg rokon, az büdös bunkó, de legalább ártatlannak tűnik egy idő után.
S mert krimi, előbb-utóbb kell egy hulla, ami természetesen lesz is. Itt utóbb. Akit a halála estéjén a fél város meglátogatott. Mielőtt, miközben, miután meghalt. Legalább a halála egyértelmű: kés a hátba, egészen a szívig.
Lehet nyomozni, gyanakodni, újra nyomozni, újra gyanakodni, kombinálni, egészen a tárgyalótermi végeredményig.
*
A helyzet az, hogy annyi szereplő van, kiterjedt a család, meg nagy ismeretségi kör, hogy már a tizedik-huszadik oldal körül nem győztem vissza-visszalapozgatni, hogy ki-kicsoda is. Perryt, Dellá-t és Paul-t tudtam, majd snitt!
Nem mondom, hogy akad Mason-történet, ami faék-egyszerű, mert nincsen. De ez úgy nagyjából mindent felül-alulmúl bonyolultság tekintetében. Tök komolyan mondom.
Kezdve azt, hogy a címben szereplő csontoknak valóban van ugyan köze a végső megoldáshoz, de sehová sem gurulnak semmikor.
Miközben a felépítésében persze semmi, de semmi meglepő nincsen, lásd a fenti struktúrát! Csakhogy a sorozatos vissza-visszalapozgatások (vö. wjos's who) eléggé tönkreteszik az olvasás élményét, csorbítják a megoldás zsenialitásának az élét.
Ha egészen őszinte akarok lenni, logikailag elfogadom a végső megoldást, de közben kicsit mégis nyakánál fogva előrángatottnak éreztem.
Milyen akkor tehát A guruló csontok esete? Semmiképpen sem olvashatatlan, mert azért Gardner Mason-sztorija. Stílusában, hangvitelében minden kétséget kizárón az. Az is tény, hogy túlbonyolított és a befejezése olyan kis elsietettnek tűnik. Ha nem is deus es machina, meg nem is előkészítetlen, de mégsem teljesen homogén az előzményekkel.
A Perry Mason-alakra épülő filmek és sorozatok
FILMEK
1930-1950-es évek: Erle Stanley Gardner könyvei alapján az 1930-as és 1940-es években 7 Perry Mason-film készült, mindegyik a klasszikus film noir stílust követve. Ezek közül a legismertebbek a következők:
The Case of the Howling Dog (1934)
The Case of the Curious Bride (1935)
The Case of the Black Cat (1936)
1960-1970-es évek: Az 1960-as és 1970-es években, különösen a televíziós műsorok hatására, újabb filmek készültek, köztük:
Perry Mason: The Case of the Lost Love (1966)
Perry Mason: The Case of the Murderous Mermaid (1965)
TÉVÉSOROZATOK
1. Perry Mason (klasszikus tévésorozat) – 1957-1966
Évadok száma: 9 évad
Epizódok száma: 271 epizód
Közvetlenül a könyveken alapuló történeteket dolgozott fel. A sorozat a CBS csatornán ment, és Raymond Burr alakította Perry Mason híres szerepét. Az egyik legismertebb és legfontosabb televíziós adaptáció.
2. Perry Mason (tévéfilmek sorozata) – 1985-1995
Évadok száma: 10 tévéfilm (ezek mind egy-egy különálló "évaddá" számítanak, mivel különálló filmek voltak, de mindegyik a klasszikus sorozathoz és könyvekhez kapcsolódott)
Epizódok száma: 26 tévéfilm
Téma: Raymond Burr, aki már az 1957-1966 közötti sorozatban is Perry Mason volt, visszatért a szerephez, és újabb ügyeket oldott meg. A sorozat folytatásaként vagy spinoffjaként működött.
3. Perry Mason (HBO előzmény sorozat) – 2020-
Évadok száma: 2 évad (a harmadik évad előkészítése zajlik, de még nem került sugárzásra, így jelenleg 2 évad készült el)
Epizódok száma: 16 epizód (8 epizód az első évadban, 8 epizód a második évadban)
Téma: Ez a sorozat nem közvetlenül a könyveken alapul, hanem Perry Mason fiatalkorát, korai életét és pályafutásának kezdetét mutatja be. Sötétebb, drámaibb stílusban készült, és az HBO csatornán sugározzák.
Pallas Stúdió, Budapest, 1999, 262 oldal · ISBN: 9639207225 · Fordította: Kiss Edina
6/10
2024 novemberének majdnem a legközepe. Pénteken koncert volt a Barbában (Brit Floyd), szombaton emiatt gyors ebédet ettünk, bundás kenyeret, aztán délután vásárlás volt. Tegnap pedig felugrottak a fiamék egy villámlátogatásra, volt egy vadi új bőrbakancs nálam, ami nekem nagy volt. Neki meg kicsi. de azért odaadtam neki, vigye el, adja el azzal is kevesebb az új bakancsa ára. Csak utólag gondoltam arra, hogy akár én is eladhattam volna. Nem megbánásiból, csak úgy eszembe jutott.
A baj az volt, hogy szombaton vettünk keserűlikört. Nem Jägert, csak olyasfélét. Amikor Geriék megjöttek, még nem volt készen az ebéd. Gyors koccintás, zutty. Aztán, hogy ne legyen egyedük, még egy. MAjd még pár. Amikor lementünk velük a kocsijukhoz, erősen törtem a magyart. Megebédeltünk, majd eldőltünk. Este hatkor ébredtem,már sötét volt. Azt sem tudtam, milyen nap melyik napszaka van. Először azt hittem valamelyik nap hajnala, mehetek írogatni. Aztán láttam, hogy Szerelmetesfeleségtársam nincsen mellettem. Na, akkor megint horkoltam, átment a nappaliba mellőlem. De akkor hogy fogok írni? Aztán beugrott, hogy SzFT még nem nézte a Megasztárt, tehát a vasárnap este még nem múlt el, tehát hétfő reggel nem lehet. Viszont bevillant az is, hogy a vasárnap reggel már elmúlt... Szép lassan összeállt a kép. De a hányás szélén telt el az este. Érdekes, máskor olyan könnyen kijön ami jönni akar, meg is könnyebbülök, most meg . egy szenvedés volt a létezés. Tizenegy felé tudtam valamit vacsorázni.
Ha kérdeznek arról (nem szoktak), kik a kedvenc íróim, Vonnegut, Bradbury és Wass Albert mellett Márquezt egészen biztosan megemlítem. (Meg persze még sokakat.) De ne hidd el, ez csak egy sznob hazugság.
A másik három nem, de Márquez egészen biztosan az.
Egyfelől nem is olvastam az összes magyarul megjelent munkáját. Másfelől amit olvastam, abból sem tetszett mind. S csak egyetlen regénye van, aminek feltétlen híve vagyok, persze, hogy a Száz év magány. De annak feltétel nélkül és mindenképpen.
De semmi más Márqueztől nem voltam elájulva: mindet a Száz év magány kistesójának látok, egyfajta önplágiumnak, a kicsi erőlködésének a nagy árnyékában. Tudod, mint a téren, amikor nem az ökölbe szorított, Kokósra emelt kezem miatt fut el előlem az ellenségem, hanem mert ott áll mögöttem Zike Gyuri, aki akkora mint a ház, és olyan pofont ad mint ide Lacháza, két hétig csöng a füled, és akkor még csak tréfásan meglegyintett.
Mondjuk azzal már leszámoltam, hogy Eco is a kedvenc íróm. A rózsa nevén kívül majdnem semmit sem voltam képes elolvasni tőle, amit meg igen, az egyáltalán nem tetszett... Vagyis minden tiszteletem ellenére lekerült a piedesztálról.
Márquez nem. Ezért ha nem is rohantam a könyvesboltba a posztumusz regénye megjelenésekor, azért egyfajta esemény volt bennem is a megjelenés ténye. (Mondjuk könyvesboltba soha nem rohangáltam semmiért, mert október elejéig sokkal jobban megérte online vásárolgatni, volt, ahol harminc százalékkal is olcsóbban az új könyveket; na, pártunk és kormányunk a felvásárolt Libri érdekében ennek adott egy baxott nagy pofont ezzel az egy évig tíz százaléknál semmiképpen, semmilyen módon sem nagyobb kedvezményt a könyvekre-törvénnyel.)
A Találkozunk augusztusban egy Márquez által befejezetlennekés sikerületlennek tartott regény egyik része. A regény több részből lett volna egy egész. Aminek ráadásul több verziója is létezik. A többi rész asztalfiókban, egy másik külön könyv-formában (Bánatos kurváim emlékezete), megint másik folyóiratban leközölve jelent meg.
Ez meg, amiről most beszélünk, ugye az író halála után szintén könyv formában.
Az örökösök egy ideig szem előtt tartották, hogy Márquezt ezt semmiképpen sem tartotta megjelenésre méltónak.
Aztán az örökösök gondoltak egyet, és hivatkozva arra, hogy Márquez agya már nagyon nem úgy működött,ahogyan működött egykor,ezért újraolvasták az önálló műnek is felfogható töredéket, és gyorsan ápgrédelték a mester akaratát. Mondván, hogy ha már minden értékelését is befolyásolta a mentális állapota, hát hogyne befolyásolta volna ennek a töredéknek a megítélését is?
Újraolvasták hát, ami rendelkezésre állt, összevetették a változatokat, és rácsudálkoztak, hogy nédd a', hát ez mégiscsak jó, uzsgyi, revideáljuk csak a kiadási készségünket. S lőn!
Majd a világon mindenütt egyszerre, egy időben jelent meg a könyv. Mert egy Márquez-megjelenés világesemény. S többet ilyen, sajnos, úgy sem lesz.
*
De persze a posztumusz cuccok..., hát, hogyan is mondjam, szinte kivétel nélkül másodlagosak az életműben. Azt írtam, szinte, de most nem jut eszembe eset, mű, amikor nem. Nem mondom, hogy kizárólag üzleti szempontból lényegesek, mert teljessé teszik és lezárják az életművet. De semmiképpen sem bírnak olyan jelentőséggel mint az eredetileg is megjelentetésre szánt művek. Most így kapásból és azonnal a Pink Floyd utolsónak nevezett lemeze, a The Endless Riverjutott az eszembe. Ami csak mocsok nagy túlzással nevezhető Pink Floyd albumnak.
Erről ennyit. Lássuk milyen hát Gabo eltitkolt „demo regénye”!
A bejegyzés illusztrációi ezúttal is az MI művei. Kivétel nélkül az Ideogram nevű oldalon készültek.
*
Vagy az elő vagy az utószóban ott van az infó, Gabo (GGM) kedvenc témája a szerelemvolt.
A helyzet az, hogy szerintem egészséges ember nincsen, akinek nem ez a legfontosabb témája. Legalább a szíve mélyén. Nem igaz? (Bár most eszembe jutott Jézus..., Tehát tisztelet a kivételnek.) Akinek társa van, az megtalálta a másik felét, az bármi is van, rendben van.
Miért érzem azt, hogy érkezni fog erre a mondatra a kőzápor? Mert a teljes életet élő, hívatásukat megtalált emberek, a bőrükben magukat tök jól érző szinglik (tényleg?),és persze Isten bármely nemű jegyeseiről se feledkezzünk el (bár az is hivatás)! S a másik nemben véglegesen csalódottak tömegét se felejtsük el, akiknek a száma szinte meghaladja az emberiség összlétszámát. :-D
Szóval a kisregény sztorija egyszerű. A főhős egy középkorú hölgyemény, Ana Magdalena évente elutazik az anyja sírjához, aki egy szigeten van eltemetve. Évente egyszer, augusztusban utazik el. Egyedül, a férje nélkül.
S egy alkalommal összejön neki egy kóbor éjszaka, ahol csuda jól érzi magát. Csak a reggeli ébredés hoz valamelyest fordulatot. Ami azonban nem tartja vissza Ana Magdalenát attól, hogy a következő éves szigetelések során ne szervezzen magának újabb és újabb kóbor estéket.
Miközben a férjével csuda boldogságosan élnek. Bár apuci jó férji ösztönnel megérez valamit Ana Magdalena lelki változásaiból. Pedig teljesen harmonikusan működnek együtt. Minden téren.
Aztán jön egy kis fordulat, fricskányi csattanó, majd vége is a kisregénynek.
*
GGM nem ítélkezik. Még csak a mesélési stílusával sem. Nem mondja azt, hogy Ana Magdalena egyfajta ármeneti kurva. Azt sem mondja, hogy milyen jól teszi, hogy néha frissít egyet a megszokáson. Meg azt sem, hogy micsoda erkölcstelenség így bemocskolni egy házasságot, megtörni a házastársi egységet.
Gabo végső soron semmit sem mond, csak elmesél egy történetet.
Amit én meg végig olvastam. És azon gondolkodtam, amin már sokszor: ha nem tudnám, ki szerző, ha csak úgy a kezembe adnák, hogy nesze, olvasd el, és a végén nyilatkozz, vajon mi lenne róla a véleményem?
Mondjam az első blikkemet? Van egy esztétikai meg egy erkölcsi blikkem. Az esztétikai egyszerűbb. Csuda jó volt olvasni a kisregényt. Ha olvastál már Márquezt, tudod, miről beszélek. Ha még nem olvastál, a Száz év magánnyal kezd! Nincsen benne semmi a GGM-mel kapcsolatban széltében-hosszában, unos-untalan, unos-untig okkal, ok nélkül emlegetett mágikus reallzmusból. De a szöveg egyértelműen megfog. Nem csudálkozom rá a földöntúli részletekre, nem érzek illatokat, mint egyéb Gabo művek esetén, de az apró részletek ismerős mindennapisága fogva tart.
Ahogyan a történet meg tök közömbös. Sőt, számomra érthetetlen és elfogadhatatlan. Nem a megfogalmazása, az érthető teljesen, hanem a szereplő motivációja idegen számomra. De tökéletesen.
Vigyázat! Az erkölcsi zónába léptél!
Világéletemben monogám voltam. Nem mondom, hogy soha nem voltam nővel csak azért, hogy nővel legyek, mert voltam. De nem volt számtalan nőm, gyakorlatilag a két kezem elég megszámolni a majd hatvan évem során megesett numerákat. Azt kérded, hogy a tehénbe lehet ilyen kevés nője valakinek? Én néha még ezt is sokallom.
Azért, mert még ebből is kevés volt, amelyik valóban emlékezetes volt. Mert e csekély létszám alapján is rájöttem, a fiziológia persze, működik, de ha nem vagyok szerelmes a leglényeg kimarad a dologból, és olyan lesz mint egy tökéletesen elkészített, de fűszer nélküli tyúkhúsleves.
S igen, van olyan, amit, akit sajnálok, hogy kimaradt. Persze ha összejön, akkor lehet, hogy ma azt sajnálnám.
Mondom, mindig monogám voltam. Félre sem léptem soha. Nem félelemből, nem igénytelenségből, még csak nem is elvek, hanem egészen más miatt.
Azt nem mondom, hogy nem látok, és adott esetben ne tetszene amit látok. Mindig is láttam, mindig is észre tudtam venni az aktuális partner mellett, partneremen túl is azt, ami szép. És soha nem mozdultam rá semmire.
Egyszerű oka van, miért nem: összetörtem volna valamit, ami nem ragasztható.
Ha Szerelmetesfeleségtársamra gondolok, igaz, csak tizenhét és fél éve vagyunk együtt, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy bárkit is beengedjek kettőnk közé. Hogy más legyen ott, ahol az ő helye van. Hogy megtörjem az egységünket. Hogy fájdalmat okozzak neki. Mert azután már semmi sem lehetne ugyanaz. A szerelmünk által a házasságban lettünk ketten egy testté. De mi ketten lettünk azzá.
Nem mondom, hogy megkísérthetetlen lennék, hogy hóttuti, hogy engem elcsábítani lehetetlen. Nem mondok ilyet, mert a végén még orcára zuhanok.Ahogyan a Biblia mondja: „Azért a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék.” (1Kor 12:12) De el nem tudom elképzelni, hogy SzFT-nek ekkora fájdalmat okozzak.
Emiatt egy másodpercig sem tudtam azonosulni Ana Magdalenával. Igaz, Márquez nem is kéri az azonosulást., csak elmeséli a történetét. Erkölcsi állásfoglalás nélkül. Hacsak az asszony szikkadó, porladó, omladozó házassága és a tények rejtegetése, a bujkálás nem önmagában való ítélet. Mert arra mutat rá, hogy ahol harmadik van ott már túl sokan vannak, ott valami megtört és haldoklik.
S minden bizonnyal önmagamból indulok ki, de egyre az járt a fejemben, hogy ugyan mi hiányozhatott a főszereplőnek, amiért félrelépett? A szexuális kielégülés? Unta a férjét, a férje testét, megszokottá váltak az együttlétek, automatikusak lettek a mozdulatok, liturgikussá vált a szenvedély? Márquez azt sugallja, hogy nem erről van szó.
Inkább arról, hogy Ana Magadénának újdonság izgalmára volt szüksége. Arra az izgalomra, amit a tiltott dolog megtétele jelent?
Mindannyian mások vagyunk. Elfogadom, hogy létezhet olyan ember, akinek erre van szüksége, hogy tönkretegye az életét. Azt is elfogadom, hogy valakinek meg arra, hogy mindezt leírja.
Nekem meg itt hagyja a dilemmát, hogy ha jól is ír le olyan történetet, amellyel egy másodperce sem tudok azonosulni, akkor mit kezdjek a végeredményével? Profi írásmód, számomra visszataszító, értelmezhetetlen, lélekidegen üzenettel. Üzenettel, mert ahogyan belegondolok, a végső csavar egyfajta generációs átokra utal, mini száz év magányra, kikerülhetetlen, mert génekbe kódolt vágyakozásra.
*
Szóval, mondom, a Száz év magány az igen, mindenek felett. A főmű. Minden más másodlagos. Bárhogyan forgatom, akármerről nézem. S bár a Találkozunk augusztusban kerek egész, de nem ragyog, nem csillog olyan szépen, mint a főmű. Hm, s mondom, ha nem tudnám, hogy Gabo, ha úgy olvasnám, hogy nesze, itt egy történet, mondj róla véleményt, szerintem legyintenék az egészre.
Magvető, Budapest, 2024, 84 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631443813 · Fordította: Scholz László
7/10
2024 novemberének első negyede. Trump lett az elnök Amerikában. Két napja nem lehet Budapesten mozdulni, mert itt van negyvenhét ország vezetője. Láttunk egy csoda jó sorozatot, aminek az első évadának a döntő része fergeteges. Aztán az utolsó rész nem. Az a cím, hogy „Végtelen matrjoska”. Az idősebbik unokám imádja a kisöccsét. Legnagyobb meglepetésemre békés, privát teológiai vitát folytatok egy katolikus bloggerrel, vajon mennyire kell szó szerint értelmezni a Tízparancsolatot, amikor az egyértelműen a szombatról beszél. Hideg van. Menni kellene vásárolni, de Szerelmetesfeleségtársam überhosszú üzletimegbeszél. Közben várok egy hívást, hogy megerősítjük-e a hűségünket a jelenlegi szolgáltatónknál, miközben SzFT-nél van az infó egy másik szolgáltatótól egy másik ajánlattal. De SzFT üzletimegbeszél. Gyűlölöm az utolsó utáni perces kapkodásokat. Fáradt vagyok, éhes, nyűgös. Miközben szép az élet.
Ha Benedek Miklós, akkor Illatszertár. Egyértelműen. Legalábbis nekem. Igazságtalan ítélet, tudom nagyon jól, de ezt a darabot minden jelenetében, minden mondatában, minden szereplőjével nagyon szeretem. Egyszerűen mindenki zseniális benne. Mégis, teljesen igazságtalanul nekem Benedek Miklós ugrik be elsőre, ha Illatszertár...
Soha nem láttam Benedek Miklóst színpadon. A halála előtt nem sokkal majdnem. Már meg volt a jegyünk a Hárman a padon cím darabra. Aztán jött a hír, hogy Benedek Miklós betegsége miatt az előadás elmarad. Aztán jött a hír, hogy ezek után Benedek Miklós összes szerepe miindörökre elmarad.
Most néztem bele a Hárman a padon című darabba. Persze, tudom, hogy senki sem fiatalodik, de még azonos korú sem marad, ahogy múlnak az évek, s ezen akkor döbbenek meg leginkább, amikor régen látott embereket látok újra, vagy amikor régi fényképek után nézek Szerelmetesfeleségtársam gyönyörű arcára vagy a tükörbe, de bizony megdöbbentem, hogy a sok éves Benedek Miklós bizony öreg volt a darab előadásának az idején. A hangja sem az a régi, nagyon speciális, nagyon tipikus benedekmiklósi hang volt.
Közhelyes, maga Benedek Miklós is megemlíti a könyvben, de Benedek Miklósról mindenkinek az angolos, némileg merev, „áriisztokrátikus” elegancia jut az eszébe. Egyfelől jogosan, mert maga is azt vallotta, hogy volt mindenki arisztokrata, csak vannak kevés szerencsések, akik annak is születtek.
Ha az Illatszertár Sipos urára vagy Hyppolitra gondolunk, egyből képben is lehetünk, miért is ez a benyomás.
Ami egyfelől valós, csakugyan, másfelől, ahogyan maga a színész is hangsúlyozza, azért voltak bőven olyan szerepei, amelyek nem az arisztokratikus fapofáról szóltak. Például, hogy hányszor, de hányszor pofozta fel vagy fenekelte el Udvaros Dorottyát. Mármint a szerepei szerint.
Elhisszük neki, persze, hogy elhisszük. De azért nekünk, na jó, nekem, mégis csak a valamelyest karót nyelt, blazírt, nagyon szerethető pofa marad.
*
A Maradok tisztelettel, Benedek Miklós beszélgetése Vajda Katalinnal, aki író, forgatókönyv író, s akinek nevéhez olyan darabok kötődnek mint az Anconai szerelmesek vagy a Hyppolit, a lakáj színpadi átirata, amelynek színpadi változatában Benedek MIklós és Szacsvay László játszották a főszerepet.
Azért kellett társzerző a könyvhöz, mert Benedek Miklóst eleve nem volt egyszerű megnyerni egy róla szóló könyvhöz, de arra rávenni már nem lehetett, hogy azt maga is írja meg. Ezért maradt a beszélgetős formula, valós beszélgetőpartnerrel, aki írni is tud.
Benedek Miklós és Vajda Katalin réges-régre visszanyúló kapcsolata meghatározta a beszélgetésük mélységét.
*
Na, igen, a mélység. Ha ismert nevek memoárt írnak, vagy éppen életinterjú készül velük, akkor két veszély fenyegeti őket.
Az egyik a felületesség. Amikor túl nagy léptékkel haladnak az eseményekben, nem mélyülnek el eseményekben, indítékokban, személyes benyomásokban, tapasztalatokban.
A másik, hogy bulvárossáválnak, mert elmélyülnek eseményekben, indítékokban, személyes benyomásokban, tapasztalatokban.
Nehéz megmondani hol van a határ. A részletek nélkül halott minden történet. A másokat is érintő részletek, különösen, ha negatívan érintő részletekről van szó, viszont simán elsekélyesítik az emlékezéseket.
...ha egyvalamit elhallgatsz, elhallgatod azt is, ami belőle következik.
Saul Bellow
Mire gondolok? Van például egy leírás ebben a könyvben arról, hogy Benedek Miklóst miképpen rúgta ki Alföldi Róbert a Nemzeti Színházból. Benedek életrajza szempontjából kikerülhetetlen esemény. Alföldit lehet ezért-azért szeretni és nem szeretni.
A Benedek-Vajda interpretáció nagyon intelligensen, érzékenyen oldja meg a feladatot. Megtudjuk, hogy Benedek kábé három percet töltött Alföldi irodájában, amikor megtudta, hogy ki lett rúgva a gárdából. De Benedek elmondja, hogy Alföldi egyfelől szemtől-szembe mondta el neki a felmondás tényét, nem levélbe értesítette, s azt is elmondja, hogy amikor Alföldi minden mismás nélkül közölte vele, hogy kalap-kabát, ő volt az, aki semmit sem kérdezve azonnal felállt és elköszönt.
Ahogyan Alföldi művészi elképzeléseiről sem egyértelműen azt mondja, hogy überfos, hanem sokkal árnyaltabban, értéket keresve, három rendezésen keresztül, egy hosszabb bekezdésben mutatja be, hogy a szumma az ő értékrendjében negatívumot mutat. S van annyira árnyalt, hogy a végső konklúziót még csak nem is a saját szavaival szögezi le, hanem egy idézettel: vannak olyan darabok, amelyeknek a modernesítése egyszerűen kiheréli őket.
Az egész Alföldi-konfliktus bemutatását az őszinteség és a korrektség jellemzi. Meg sem próbál Alföldi karaktergyilkosa lenni, nem citál elő oda nem illő tényeket, és bár nyilvánvalóan a maga szempontjából tálalja, ami történt, de a szubjektivitás érdekes módon nem lesz az objektivitás kárára.
Vagyis több mint korrekt módon megleli a két buktató közötti pengeélt, és azon vígan táncol.
*
Amikor Benedek intimpistává válik, azt egyetlen személlyel kapcsolatban engedi meg: önmagával szemben. A beszélgetés elképesztő mélységekbe megy. Azért elképesztő, mert a színész nyíltan szembenéz a saját tetteivel, viszonyulásaival, érzéseivel. És se nem mentegeti magát, se nem szór képmutatón hamut önfejére, amikor részese valamely fájdalomokozásnak. De beszél arról is, amikor nem az, amikor a fájdalmat nem ő okozza, hanem az elszenvedője. Ezekben az esetekben is a Nemzetis ügyhöz hasonlóan szubjektíven objektív.
Ilyen téma a szüleivel való kapcsolata. Az édesanyjával élt elég sokáig, miközben az édesapjával szerette volna ezt tenni, de voltaképpen mindkét szülő számára mintegy felesleges kolonc volt. S ezt egészen idős koráig sebként hordozta magában. Érthető módon.
Beszél arról is, hogy mert bizony házasság előtt meglehetős gátlásokkal közelítette meg a női nemet, ezért nem volt alkalma kiélni magát; megtette hát házasság után. S csak a feleségének köszönhető, hogy ezt a házasságuk túlélte.
Elmondja azt is, hogy vacak apa volt. Nem volt jelen a gyermekei életében, nem volt része a tisztában tevéseknek, a fürdetésnek, az etetésnek, a mindennapjaiknak.
Bevallja, hogy a felesége mellett bőven voltak nőügyei.
Torokszorító, amikor a fia, Benedek Tibor betegségéről, haláláról beszél.
Mindezek összességében és végösszegében Benedek Miklós könyve roppant őszinte és megható.
*
Van egy olvasata Benedek Miklós könyvének, aminek a lényegét elég nehezen tudom megfogalmazni. Benedek Miklós színész volt. Színházi ember. Rendezett is, darabokat szerkesztett össze, például a nagy sikerű Budapest Orfeum-ot. Színészek, színésznők, rendezők, írók, dramaturgok, színházi emberek között telt az élete.
A színész ha emlékezik, akkor a történetei középpontjában, ollállá, meglepő felismerés következik, a színház és a filmkészítés eseményei, történetei, titkai, mindenei lesznek. Kelet-Európában természetesen, ha negyven feletti színészről van szó, óhatatlan, hogy legyen benne politika is.
Benedek Miklós könyvében nincsen. Aczél György neve egyetlen esetben fordul elő: amikor egy esetben Kállai Ferenc elment hozzá panaszkodni. Benedek Miklós onnantól nem ült be a mester öltözőjébe a kis sámlira, ahogyan addig tette.
A színház sokszereplős történet. S ahol sokan vannak, ott mindig történik valami valakivel. Ennek ellenére Benedek könyve nem Intim István beszámolója erről-arról a színházról. Benedek könyve beszámoló a saját pályájának, sorsának az alakulásáról. Amiben van jó adag szomor és keserűség is a színészi kihasználatlansága miatt. Hogy nem foglalkoztatták a képességeihez, a tehetségéhez méltón. Hogy nagyon örült, amikor bekerült a frissen megalakult Katona József Színház társulatába, hogy aztán évek repüljenek el és neki jóformán csak pár mondatos szerepek jussanak.. Aztán valami nagyon hasonló történt a frissen épült Nemzetiben. Bár ott volt egy-két gesztusa, mondata, amivel kihúzta a gyufát Alföldinél. Mielőtt meg Jordán Tamás igazgatóságának az idején meg Jordán a színház egészével volt elfoglalva, nem annyira a konkrét darabokkal, amiket igazgatás közben rendezett: vagyis ha Benedek bekerült valamibe, az sem lett, lehetett sikerdarab.
Aztán meg elkerülték a szerepek. Igaz, meg is találták, ki is találta magának őket. A Magyar Televízió két legsikeresebb, legnézettebb színházi közvetítése a Hyppolit, a lakáj felújítása (Benedek volt Hyppolit, Szacsvay pedig Schneider Mátyás) és a Benedek által összeállított, Budapest Orfeum volt, amelyet Császár Angélával és szintén Szacsvayval játszottak többszázas szériában. Ezektől alig maradt el Gene Stone és Ray Cooney darabja a Miért nem marad reggelire?, amiben Benedek Für Anikóval az oldalán tarolt.
Szóval a mellőzöttség ugyancsak relatív. A siker elmaradásáról pedig végképp badarság lenne beszélni. Olyan bliikkem van, hogy több színész is elégedett lenne azzal a mellőzöttséggel és sikertelenséggel, ami Benedeknek jutott, amit elért.
Amit mondani akartam: Benedek utolsó pillanatos önéletrajzi beszélgetéséből szinte teljesen kimarad a napi politika. Maximum a kikerülhetetlen intrika érhető tetten. A színész napi politikával kapcsolatos viszonyára jellemző, amikor felsorolja, melyik miniszterelnök idején milyen díjakat kapott, s hogy mindet gátlástalanul elfogadta. Tehette, mert semelyik kurzusban nem voltak terhelhetőtnek ítélhető viszonyai. (Bár úgy fest, a politikához való viszony, a politikusokkal való kapcsolat csak akkor terhelő, ha jobboldali művészről van szó. Ha baloldaliról, akkor az zsigeri demokráciaféltés, semmi köze a kitartott nyaloncsághoz... Ez a könyvben természetesen nincsen benne, csupán az én megjegyzésem.)
*
Egy szó mint rengeteg: a magam részéről mindig kedveltem Benedek Miklóst, a színészt. S igen, nekem is az arisztokratizmus szó jut róla az eszembe. Annak ellenére, hogy a humora vitathatatlan. Ez a kettő, így együtt, na ezért kedveltem.
S az csak a könyvéből derült ki, hogy mer szokatlanul őszinte, sebezhető ember is lenni. Vagyis most még jobban kedvelem. Csak sajnos már nincsen kit. A könyv utolsó fejezete a társzerző beszédének az írott változata, amit Benedek Miklós ravatalánál mondott el. :-(
Corvina, Budapest, 2024 344 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631369939
9/10
2024 november kettedike, szombat reggel. Majdnem hosszú hétvége, tegnap, pénteken volt elseje, tehát munkaszüneti nap.
Ismét kibukott Szerelmetesfeleségtársam és az én napi rutinomnak az ellentmondása. Ő egész héten a lakásban ül. Én egész héten lótok-futok. Nekem az a kikapcsolódás, ha ülök, olvasok, írok. Neki az, ha végre megy valahová. Így valamelyikünknek le kell mondania a kikapcsolódásról, amire vágyik. S persze, amikor ő mond le róla, eseménytelen is lesz az a nap.
*
Hogy a Teremtő rogyassza rá az eget a Win10-11-re! Egyszerűen képtelen vagyok az itthoni három gépet hálózatba kapcsolni, hogy mindegyik lássa mindegyiket. Minden beállítás ugyan mindegyiken, SMB bekapcsolva, hálózatfelderítés bekapcsolva, jelszóval védettség bekapcsolva, teljes hozzáférés megadva, nincsen tartományban egyik gép sem. De a központi Win10-es masinát egyik laptop sem látja (az egyiken Win10, a másikon Win11 van.) A laptopok egymást hol igen, hol nem. A központi Win10-es a laptopokat jobbára igen, de most éppen az enyémet nem... De ha látom is a sajátomról a központi gépet, bejelentkezni akkor sem tudok rá: felhasználónév vagy jelszó nem megfelelő. Miközben dehogynem...
Fogalmam sincsen, miért van az, hogy bizonyos könyvek olyan szervesen hozzákapcsolódnak adott élethelyzetekhez, hogy csuda, másikoknak meg az olvasását is úgy felejtem, hogy az még nagyobb csuda!
A Villő úgy, ahogyan van az anyai ági nagypapán szüleihez kötődik. A családot Gőznek hívták. A dédpapámat Gőz Károlynak. A Gőz dédit, szégyen, de fogalmam sincsen. :-(
Gőz dédipapa kapott egy agyvérzést, utána mozogni tudott, de elég nehezen beszélt. Gőz dédimamáról meg mindig az Indul a bakterház banyája jut az eszembe. Tőle tudom, hogy Isten nevét káromkodva a számra venni azért nem szabad, mert akkor Isten eltöri a kezemet. Ok, okozat, Isten kauzális, ugyebár...
Nem szerettem Gőz dédiéknél lenni. Ott aludnom nem is kellett soha. Valahol a Klinikák és a Mester utca között laktak, egy sötét kapus, sötét kapualjból nyíló sötét udvar sötét lakásában. Érdekes, az udvarra alig emlékszem, a kapura és a lakásra viszont igen. Ahogy az udvarról beléptünk a lakásba, az egyből a konyha volt. Ahol jobbra állt egy fatüzelésű sparhert, mögötte egymás lábához tolva két heverő, balra egy asztal, a két végén egy-egy székkel. Balra nyílt a kis kutrica-lakás egyetlen szobája. Fürdőszobára, wc-re nem emlékszem, szerintem nem volt. Illetve az utóbbi, minden bizonnyal, közös, az udvarról nyíló helyiségben. A hetvenes évekről beszélünk, akkoriban még bőven volt ilyen, el tudod képzelni?
No, most jön az a rész, aminek az okáról fogalmam sincsen. Tisztán emlékszem, hogy a Villőt ott náluk lapozgattam, és beleszerettem a képeibe. Azért lapozgattam oda-vissza. Meg arra is tisztán emlékszem, hogy valamiért soha el nem olvastam... Egészen a mai napig.
Nem tudom, hogyan és miért került úgy ötven év után ismét a látóterembe ez a füzetnyi mesekönyv. Előjegyeztettem itt-ott, online antikváriumokban. Aztán jött két elektromos levél, hogy ennyiért meg annyiért az enyém lehet. Sokalltam, nem lett az enyém. A harmadik ajánlatra igent mondtam, éppen ingyenes volt a postázás is. Aztán, ahogy ilyenkor mondani kell, izgatottan vártam, hogy megérkezzen, s hogy megtudjam, miért várom izgatottan.
Azt már tudtam, hogy az illusztrációk (hogyan is kell mostanában fogalmazni?) beleégtek az agyamba. Már gyerekkoromban „beléjük szerettem”. És nem az idő szépítette őket:egyszerűen zseniálisak! Mondanom kell az alkotó nevét, vagy elég ha egyet látsz belőlük, és máris lököd a nevet?
Igen, persze: Würtz Ádám! Lesz még belőlük bőven, ne aggódj!
*
Jankovich Ferenc a füzetnyi történet szerzője. Meglepő fordulat, de Jankovich Ferencnek huszonkilenc könyvéről tud a moly.hu! A legismertebb a Hunyadi Mátyásról szóló sorozat, A világverő Mátyás király. Amely a már említett moly.hu-n egyöntetűen az agyzsibbadásig unalmas, teljesen regényszerűtlen regénytrilógia. Ennek ellenére volt vagy nyolc kiadása... Vajon ki vette meg ezt a rengeteg unalmat?
Jankovich alapvetően költő volt, méghozzá Nyugatos, s csak az ötvenes évektől, negyvenéves kora után kezdett prózát írni. Az irodalmi díjait, köztük a Kossuth-ot az ötvenes évek közepéig megkapta.
Fontos és lényeges: ő írta az előre mutató, összefoglaló erejű és mindenképpen tömegslágernek, a Sej, a mi lobogónkat című össznépi kommunista-örökzöld szövegét.
Nem jó ómen! Egyik sem.
*
A Vlló hátulján az áll, hogy HÉT-TÍZ ÉVESEKNEK ajánlja a kiadó. Büszke lettem, amikor az első oldalt olvasni kezdtem, mert arra kellett gondolnom, a nemzedékem gyermekei mennyivel érettebbek voltak, legalábbis szövegértésben mint a mostani fiatalok! Mert hát hiszen hétévesen ilyen szöveget értelmezni és magukévá tenni a későbbi generációk már egészen biztosan nem voltak képesek!
Sűrű erdő, nagyon sűrű erdő a Nagy-Bakony erdeje, mégis kihallatszik a madárfütty belőle... Oly tarkán rezgő szövevényt képez a különféle madarak együttes nótázása, akár mint ha réten a virágokat nézzük.
A pinty pirosan rikkant. Szava, mint a pipacs lobbanása a mezőn. A rigó sárgáskék képzeteket kelt, olyat, mint a libavirág. A pitypalatty meg valami fűvirág illatát hozza magával s vele együtt a gyenge harmat érzését; amint kortyoló, hűs hangokat küldözget a nyári hangulatú legelő felé.
Valahol delet harangoznak. De bármennyire tűz is a nap, akad még harmat az erdő kékellő, feketedő mélyén ott, ahol a sors üldözött kis páfrányok bujkálnak, halványzöld koronáikkal, és körülöttük gombák tenyésznek, fürj tipeg. Onnan jő ez a kellemetes hívesség. A páfrányok száműzött ősnövények ivadékai. Királynők koldus unokái, erdők mélyére taszította őket a mostoha sorsuk.
De van-e mostoha sors egyáltalán?
Aligha.
Minden úgy természetes, amint van legalábbis a természetben. A távoli harangszóba bégetés és kolomp szava is elegyedik. Küldi a legelőn elszéledett birkanyáj. Szélrül legelnek (úgy, amint a nótában van) a félénk báránykák, véletlenül se merészkednek beljebb a sejtelmes susogású vadon erdőbe. Inkább elakadnak gazdájuk közelében, a szélső, szórványos tölgy- és cserfák alatt.
Hát, ha valami, akkor ez egészen bizonyosan úgy felcsigázza egy hatvanas években hét-tíz éves gyermek fantáziáját, hogy térden állva könyörög a folytatásért!
Tréfálok, ne aggódj! Úgy vélem, rosszmagam is ezért nem olvastam el, csak nézegettem egykor. Csak mivel nem fogalmazódott meg az akkori kiskölökben, mi is vele a gond, hát nem is maradt meg bennem, mi is vele a gond.
*
De még mielőtt megosztanám véled, mi a jussa annak a csemetének, aki elmerül a Villő világában, figyeld csak, honnan maga a név, hogy Villő!
A Villő magyar eredetű női név, újabb keletű magyar névalkotás, Kodály Zoltán 1925-ben szerzett gyermekkórusának címe nyomán. A villő szó a villőzés (régi magyar téltemető szokás) során énekelt versekben fordul elő. Valószínűleg a latin villus szóból ered, aminek a jelentése ’lomb’ – mivel a lányok villőzéskor fűzágakkal járták a falut –, és összefügghet a szlovák víla szóval is, amelynek jelentése »tündér«, Wikipedia
Aztán a fülszövegből rögvest kigereblyézhetjük irodalmi ismereteink édesnemes mazsoláját:
Villő, a finn mondavilág fakuló emlékű hőse egy derűs nyári délutánon megjelenik az árnyas bakonyi vadonban...
Spongyát rá, hogy az elébb azt olvastuk, a Villő név magyar eredetű (vagy szlovák), immeg megtudjuk, hogy azért leginkább finn. Hogy is ne lenne az, amikor a komplett mondavilág egyik legnagyobb, bár mára elfeledett hősét is így hívták. Vagy máshogy. Hiszen ha így hívták, akkor magyar lenne. Vagy szlovák.
Kezdek belekavarodni... Arról nem is beszélve, hogy a Villő név: NŐI NÉV. Miközben a könyvecskében egy bodros szakállű törpeóriást hívnak így. Aki ugye, a finn mondavilág egyik hőse, ősi magyar (vagy szlovák) női névvel... A soha meg nem írandó szakdolgozatom témája: A genderizmus megjelenési formái a finn-magyar-szlovák monda- és mesevilág realitásában.
Szóval nem nehéz belátni, hogy kezd hűbammeg lenni a helyzet... És tudom még fokozni.
Ha a keresőbe beírom, hogy finn és hogy Villő, akkor két dolog tolakszik azonnal a szemem elé. Az egyik egy Villő nevű felhasználó finn barackos pitéjének a receptje, amely egyaránt megtalálható a Pinteresten és a Cookpad-on is.
De leltem a Facebook-on egy felhasználót, akinek a neve konkrétan FINN VILLO.
Sajnálatos módon a nagyon jellemző profilképénél több nem található az oldalán. S a poszt 2019-es, tehát Finn Villo mára valószínűleg már nem így néz ki, hanem egyértelműen öregebb lett. De még az is lehet, hogy ez a profil nem a finn mondavilág egyik halványuló hősének az oldala, hanem egy barackos pitéé, aki itt éppen álruhában van.
Azt hiszem, elengedem a finn mondavilág férfinőit...
Egy gondolatig mégsem. Nem ismerem behatóan a finn mondavilágot. Ha szakáll és ha Villő maga a Természet, akkor talán Vejnemöjnenre tudok gondolni (tudod, Kalevala, meg eleve szakállal született; ritka ocsmány kisbaba lehetett!).
De bizonytalan vagyok. Az is megeshet, hogy a fülszveg finnkedése semmi más csak a bágyadt erőlködés a hónaljszagú finnugor-magyar tesóság reflexszerű bizonygatására. Ahhoz hasonlón, hogy Pistikének mindenről az jut eszébe. (S milyen igaza van Pistikének! .-D )
*
A Villő története szálfaegyenes. Skacok gombászni mennek, egy leány, három fiú, találkoznak egy törpeóriással, aki annyira identitászavaros, hogy hol törpe, hol óriás, de valójában ő maga a Természet. S miközben iparkodnak kibogozni, hogy miképpen szorult vaskos hang a cingár testbe, aközben a cingár test megszűnik cingár lenni, és akkora lesz, hogy a skacék éppen csak a lábujja magasságát ha elérik.
Vagyis a törpe mondhatnók, felnő a feladathoz, felismeri a saját identitását: elhatározza, hogy hiába született törpének, ő bizony óriás lesz, és lőn! De persze a nevét mér régebben női névre változtatta... Mintegy hatvan évvel megelőzi a korát, és bebizonyítja, hogy a genetika biz' a, nem köthet zsugorba senkit, ugyan meg nem határoz, mert teremtmény nem lehet, aki ne lehetne azzá, akinek gondolja magát, ezt csak a fékükvesztett homo- és törpefóbok gondolják!
Szóval amíg a srácok elpepecselnek azzal, hogy a törpe termete hihetetlen erekción esik át, addig a gaz sokfejű, pedofil sárkány, aki gyűjti a gyerekeket, elrabolja a gyerekbanda lánytagját. Csóró Márika kénytelen ott repkedni a tűzokodó szájában, amíg az haza nem ér a többi, elrabolt pulyához. Akiket ott gyűjtött a rákos kinövéshez hasonló, tizenhárom púpú hegybe váj zugába zárva... Illetve nem zárható... De akkor amíg a sárkány újabb pedoáldozatot keresett, ugyan miért nem mentek ki a rabcsimoták, ahogy a végén is tették? Stockholm-szindróma vagy mi a bal here?
Szóval a sárkány hiába is röpköd a szájában Márikával, Villő a kalapja karimájába teszi a maradék skacékat és uzsgyi a nyomába ered, illaberek, túl a kerek erdőn, az Üveghegyen, de még az Új Világ MGTSZ elhagyott magtárain is túl, követi a sárkányt. Rohanása közben közli a kalapkarima utazóival, hogy kapaszkodjanak, de onnan ahol vannak, nem eshetnek le. Gondolom, azért, mert ha a figyelmeztetés ellenére leesnek és szarrá törve a magukat a rohadt magasból lendülettel talajnak csapódva, akkor ő még el is picszázza őket. Vagy mi...
Szóval Pedósárkinca nem menekül, a hőseink ripsz-ropsz ott vannak a rákdaganatos hegyénél. Villő, aki törpe, de óriás férfinak tudja magát, a fizika és a biológia törvényeire magasról kulázva egy tónyi vizet akar a pedósárkány barkangjába löttyinteni. Úgy kell őt, aki maga a Természet (most gondolj bele!) visszafogni, hogy héhahó, apafej, szerinted...? Márika mi a francot fog csinálni egy tóval a feje felett odabent, agyamentkém. Mire a törpeóriásférfinő az agyához nyúl, és asszongya, hogy jaténylegakkornemöntömatavat!
Erre mennek be a srácok a hegybe, szépen kihozzák aki nélkülük van bent, a nőiférfitörpeóriás ekkor végre kipancsolhatja magát több kalapnyi, tónyi vízzel, a pedósárkány kipurcan, mindenki megy a maga dolgára, de azért Villő van olyan jó fej, hogy a négyest visszaviszi ahonnan elhozta, és ott újra helyreáll az identitása, ismét elfér egy páfránylevél alatt.
De a történet végére lélekvándorol is, mert a nagypapa, aki mese elején bárányt őrzött a nagyon komplikált nyelvezetű bakonyi erdő szélén, elkezd rá tökre hasonlítani...
Itt a vége, fuss el véle!
*
Persze, alaposan kifiguráztam a cselekményt, és olyat magyaráztam bele, ami akkor még szinte nem is volt, és amit akkoriban egyáltalán nem toleráltak, nem hogy támogattak volna. Teljesen anakronisztikus az interrpretációm. Nehogy komolyan vegyél már!
De valahogy képtelen voltam nem megtenni. Nem azért, mintha nem szeretném a népmese-szerű műmeséket. A legkedvesebb könyveim között van Méhes György zseniáis Szikra Ferkója. Csodálatos könyv, hidd el! Ha van rá lehetőséged, olvasd el mindenképpen!
A Villő a közelében sincsen. Valahogy komolyan vehetetlen, motiválatlanok, képeslap-szerűek a szereplők, és olyan kis semmilyen a történet.
Persze ebben lehet, az is benne van, és emiatt vess meg nyugodtan, a klasszikus meseformák soha nem álltak közel a szívemhez. Andersent a maga komor lassúságával és körülményességével mindiig jobban kedveltem mint Benedek Eleket. Oscar Wilde-ról nem is beszélve. Tudom, nagyon más műfaj a kettő, a szőlőt hasonlítom a görögdinnyéhez, de azt hiszem, érted, mit akarok mondani.
A Villő rokona a Szikra Ferkó-nak. De csak távoli a genetikai kapcsolat.
Ezzel együtt Würtz Ádám rajzai miatt birtokon belül marad a Villő. Olyan kis füzetke, hogy még csak helyet sem nagyon foglal. (S erre mondaná Szerelmetesfeleésgtársam, hogy kiszkenneltem belőle egy csomó képet, ott vannak a számítópen, minek még fizikai valójában is...)
Tényleg, ha már képek: van még néhány, most megmutatom egy galériába ömlesztve.
Ó, majdnem elfelejtettem: van még egy kép. Semmi köze nincsen a Villő-höz, maximum a Sej, a mi lobogónkhoz. A második lapon levő golyóstollas bejegyzés szerint a füzetke a egykor jutalom tárgya volt a zuglói Telepes utcában levő iskolában. A bejegyzés megfogalmazása, tartalmi üressége remekül illeszkedik a Villőhöz.
Móra, Budapest, 1960, 94 oldal · puhatáblás · Illusztrálta: Würtz Ádám
4/10
2024 november legeleje. Tegnap megint konfliktusba keveredtünk. Nem az alanya a lényeges, hanem a tanulsága. Ha van egyáltalán. Egy általunk jól ismert, de soha ki nem ismerhető személy alaposan letolt minket, mert nem találtuk ki a gondolatait, s mert nem alkalmazkodtunk a számunkra ad hoc szervezéséhez. A rettentő agresszív és ingerült megfogalmazásában mi lettünk az érdektelen agresszorok, akik magasról teszünk a fejére, soha nem keressük, semmit sem kérdezünk, soha nem segítünk neki, mindent egyedül kell mindig csinálnia...
Én csak lestem, ahogy hallgattuk a csapkodós haragját, hogy ez most mi a tehén tőgye? Hogy vajon miként lehetséges, hogy valaki ennyire ne lássa át a saját dolgait, ne legyen benne empátia, s ne vegye észre, hogy a szervezéseivel, a hozzáállásával mennyire leszarja a környezetét, s hogy megfelelő kommunikációval, a tények megosztásával, a megfelelő kérdések feltevésével, s némi kiszámíthatósággal, jé, nem lenne oka a dühöngésre.
Á, tudom, hogy ez így, a konkrét történés nélkül nagyin lila, semmitmondó és érdektelen. De a konkrét történéssel meg kiadnám az alanyt és nem az a célom. Valószínűleg csak önigazolni akarok, és feszültségoldani.
Meg ahogy már ezerszer: hangsúlyozni, hogy a beszéd képessége, az absztrakt gondolatok közlésének a lehetősége ide-oda, az ember alapvetően képtelen a kommunikációra, és csak igaza van Juhász Gyulának:
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Sziriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Ó, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
„AMI NEM ÖL MEG... AZ EGY ROSSZUL SIKERÜLT FEJLÖVÉS.”
Jött az üzenet, hogy itt van, megérkezett, megérkezzen-e hozzám is, aztán a válasz után hamarosan a könyv megérkezett hozzám is.
Friss, meleg, tegnap vettem ki a Huszti úti Aldi parkolójába telepített Foxpost szekrényből. (Na, ebben a mondatban két akaratlan reklám is volt. Ide a zsét, cégek, mondom is a számlaszámomat!)
Magam is meglepődtem, mennyire örültem neki.Pedig már nem kellett volna ilyet tennem. Annak ellenére nem, hogy kedves Benyák Druszámnak aKéptelen-Féktelenköteteinél régebbi könyveit még mindig nem vettem kézbe valamilyen formában. Mindig csak az éppen sorra kerülő friss munkáit olvasom. A változás, persze, rajtam áll.
Bár a helyzet az, hogy a blogom arra is jó, hogy időről-időre tudatosíthatom, mennyire vacak a memóriám.
Jeln esetben: ha egy háromrészes sorozat másfél év alatt lát napvilágot, az egyáltalán nem kompatibilis a róla szerzett konkrét emlékeimmel, csupán a mindösszesen-blikkekre elegendők a képességeim.
Amikor a második rész megjelent, elő kellett vennem az első kötet, meg azt, hogy mit is írtam róla. Nem volt ez most sem másképpen, a sorozat harmadik, befejező részénél.
Hogy neked ne kelljen keresgélned, íme, az első két rész értékelése a blogomon. Már csak azért is, hogy ne ismételgessem részről-részre ugyanazt. Például a kötet külső megjelenéséről. S mert ide a rozsdást, hogy vagy nem olvastad, amit az első két kötetről írtam, vagy mert fogalmad sincsen, mit is, megkönnyítem a dolgodat:
Ha lenne hozzá arcom, ahogyan nincsen, akkor most hihetetlenül könnyű dolgom lenne: ledarálnám a cselekmény megoldását, persze kellő homályossággal, hogy ne szpojlerezzem olvashatatlanná Paradiso városka tragikus történetének a feloldását, aztán meghajlás, kar széttár, boldog mosoly, és csá'!
De mert van bennem udvariasság (köszönöm, kedves Druszám, hogy ismét gondoltál rám, és életben tartod a szimbiózisunkat: te írsz, én meg írok rólad, meg arról, amit írsz, cserébe meg olvashatok!), ezért elvetem azt a királyi utat, hogy csak visszamutogatok az első két kötet értékelésének a linkjére. Pedig elég nagy a kísértés, és még nagyobb a feladat, hogy valami újdival töltsem meg a Requiem harmadik részének az értékelését.
Lássuk, mire megyek három kötettel! Apropó! Miért három? Mer' annyi a magyar igazság? Azám, hazám, de figyelj már! Az első rész címe: Egy különös tavasz emlékezete. A másodiké: Egy forrongó nyár emlékezete. A harmadiké: Egy nehéz tél emlékezete.
Szóval hová a viharba tűnt az ősz? Druszám, hallod, hajrá! :-D
Az összes citált fotót az MI csinálta. Kevesebb mint több sikerrel. A buliban benne volt az Ideogram, a ChatGPT, és a DaVinci volt játékban.Nagyon nem teljesítettek a top-on, Néha röhögtem, néha bosszankodtam. Úgy nagyjából egyetlen képpel voltam majdnem teljesen elégedett: a pestis álarcos Dokival, aki a rombolt toronyból nézi a rombolt várost. Ezúttal nem idézem a meghatározásokat (promptokat).
Olvasva ezt a harmadik kötetet, és írva a róla alkotott véleményemet, akarva, nem akarva de biztos lesz, amit ismételni fogok. Azt például egészen bizonyosan, hogy ugyan már itt van mindhárom kötet a polcomon, és lehet sorban egymás után olvasni őket, az elejétől a végső feloldásig, de tulajdonképpen ez a három kötet egy kötetnyi történetet tartalmaz. Akkor is, ha a mindösszes hétszáz oldalnyi lenne.
S a hétszáz oldalról, a sok szereplőről, a misztikáról, az olvasmányélményről hogy a viharba ne jutna az eszembe újra és újra Stephen King. Ami nem feltétlenül dicséret, főleg ismerve az írásaihoz való viszonyomat. De ebben az esetben értelmezd az elismerésem csettintős megnyilvánulásának! Mert King akkor is frenetikus hangulatteremtő és dramaturg, amikor egetverő marhaságot ír...
S már a mondat bepötyögése közben arra gondoltam, hogy az analógia innentől félresiklik, és a dicséret álnok oldalba szúrássá alakul. Szóval maradjunk abban, hogy a Benyák-King párhuzamban King mint alap csak a vitathatatlan íráskészséget jelenti. Oké?
S mert ez az első két kötet esetében már elmondtam, ez itt vaskos önismétlés volt. De ha egyszer igaz!
Hát, ezt többszöri kísérletre sem tudta eltalálni, hiába próbáltam finomítani a meghatározáson.
Fertőzöttek vagyunk az amerikai megoldásokkal. Hős, antihős, a hős segítői, végítélet, világuralmi kísérlet, hős és segítői látszólagos bukása, a világmegmentés az elbukás szélén, majd látványos döntő harc show, és az antihős-szupergonosz bukása/pusztulása.
Mindezek a klisék különösen igazak, ha akció-témáról, sci-fi-ről, fantasy-ról van szó. Nagyon fontos azonban, hogy a klisé nem feltétlenül koppintást vagy konkrét plagizálást jelent. Egy western történetben klisé a revolverhős a nyeregben, a bárpultnál, a préri füve és a színen, az egymásra hatlövetűt rántó főszereplők előtt átgomolygó ördögszekér, de mindezek nem unalmassá teszik a westernt, csak hozzák a fílinget. Ugyanakkor mindezek emlékezetessé sem tesznek egy western-történetet. Az, hogy egy király a trónján ül, természetes tartozéka egy király-ábrázolásnak.
Benyák Zoltán Requiem-je misztikus fantasy. A szereplők neve alapján angol nyelvterületen játszódik. Van benne boszorkány, angyal, ördög, kétszer fejbe lőtt, mégis élő, funkcionáló maszkos alak, korrupt rendőr, és még sokan mások. Ez így érdekes koktél,
Vagyis természetes, hogy a három bekezdéssel ezelőtt felsorolt klisék szinte maradéktalanul fellelhetők a történetben. Ebben az esetben
Az érdekes kérdés ezután következik. Benyák Zoltánlezárult trilógiája mindössze kliségyűjtemény, vagy van-e benne többlet is?
Dobpergés...
Persze, egyfelől kliségyűjtemény. Elkerülhetetlenül. Másfelől meg valami egészen más. S a lényeg errefelé keresgélhető.
Mert az egy dolog, hogy a történet végi nagy csata nem maradhatott el. Az egy másik dolog, hogy egészen pontosan nem értettem a szupergonosz megoldását, illetve teljesen tanácstalan maradtam az indítékait és a kilétét illetőn.Mert ha a történetben elpöttyentett utalások igazak, akkor a megoldás még érthetetlenebb. (Mondanám tényszerűen, mire gondolok, de akkor a gyanútlan olvasóknak ellövöm az egyik, hm, poént.) Ha nem igazak az elpöttyentett utalások, akkor meg még inkább kérdőjeles, hogy ki is ő, és mit is akart.
S főleg a mit is akar a fő kérdés. Mert, oké, a város elpusztítására törekszik, de vajon miért akarja elpusztítani a várost? Miért pont ezt? S mi a célja az elpusztítással? Elég lenne azt biztosan tudni, hogy a cél a pusztítás maga. De ennek meg az általa végrehajtott slusszpoén mond ellene, amire vagy a figyelmetlenségem miatt, vagy mert tényleg nem volt ilyen, de én nem kaptam magyarázatot.
Ha már itt tartunk: a trilógia egyik fő gyengéje éppen a szupergonosz személye. A gonoszsága vitathatatlan, de a személyisége homályos és erőtlen.
Egy szupergonosztól viszolyognom, rettegnem kell, ha megjelenik, ha megszólal, ha csak utalás is van rá. Rázzon tőle a hideg mint Joker pszichopata nevetésétől és szájnyalogatásától, és ne merjem még a nevét sem kimondani mint Tudjukkinek. Érted, ugye?
De az is elég, ha nem is szupergonosz, csak a célt mindenekelőtt elérni akaró kém, mint Donald Sutherland a Tű a szénakazalban című darabban. Vagy ha szinte csendesen pszichopata mint Kevin Bacon Wade-je a Veszélyes vizeken-ben. Csak hadd rettegjek már veszettül tőle, hadd iszonyodjak minden szavától, pillantásától és mozdulatától!
Paradiso szupergonoszáról ez a kép maradt bennem: földöntúli hatalommal bíró, fehér öltönyös, finnyás, nyuzega ifjonc a Belváros bulinegyedéből, aki magas hangú hisztijei közben néha meg-megöl valakit, okos stratéga, de a összkép és cél nélküli.
A regénybeli várost, Paradisot leuraló szupergonosz kétségtelenül aberrált barom, de képtelen voltam a lelkem mélyéig borzongani, iszonyodni tőle, sem szívem mélyéből megutálni nem tudtam őt. Szinte szimpatikus volt. Egyfelől tehát se motiváció-magyarázatot nem találtam a stratégiájára, se karakteres, erőteljes, negatív-ellenpólusa nem volt a pozitív szereplőknek.
Két figura viszont egészen biztosan feledhetetlenmarad. És ettől maga a trilógia is kiemelkedővé válik.
Az egyik a boszorkánylány, Valéria. Akinek a felmenője élesben boszorkány volt. A lány még nem teljesen az, csak egyre inkább, mind tudatosabban. Mintegy lassacskán döbben rá arra, hogy mi minden rejtezik benne. (Tudod, Harry is csak az események közepette értette meg, hogy mire is hivatott.) Vagyis maga a karakter egyáltalán nem vadi új valami, de mégis nagyon kedvesre, egyedire sikerült.
Az abszolút favorit viszont a Doktor, aki pestis álarcot hord. A személyét mindvégig, mondom mindVÉGIG homály fedi, sőt még azt is, mennyire normális vagy elborult. A céljai mindenesetre pozitívak. Ha elborult, akkor is. S sok mindenben bizonytalan. Nem überhős. Csak a bizonytalansága ellenére is roppant tisztán látó, logikus valaki.
A Doki körüli rétegelt és az utolsó utáni sorig úgy is maradó kimondatlanság még izgalmasabbá teszi a személyét. Sikerült őt annyira érdekes, izgalmas karakterré fogalmaznia kedves Druszámnak, hogy tulajdonképpen egy személyben elviszi a hátán a történetet. Mindenki mást elhalványít, pedig van még karakter, aki hm, karakteresen erősre sikerült. Talán azért is, mert tragikus hős. Aki úgy él másokért, hogy neki esélye sincsen a boldogságra.
Ha a személyét mindenáron viszonyítani akarom, de csak ha mindenáron, akkor két alkotás általános hangulata jut az eszembe. Nem feltétlenül az alkotások konkrét szereplői, hanem hangsúlyozottan a hangulatok. Az egyik A fehér lovag-féle Batman. A másik a Watchmen. Úgy gondolom, bármelyik elég viszonyítási alapnak, és önmagában roppant beszédes, hogy ezek a viszonyítási pontok.
Szóval, figyelj csak, úgy gondolom, elég súlyos állításaim vannak: feldobtam
egyfelől Stephen King nevét,
másfelől ezt a két hasonlítási-alapot, A fehér lovagot és a Watchmen-t
Benyák sorozatával kapcsolatával. Ha olvastad már több bejegyzését is a blogomnak, talán tudod, hogy ha objektív soha nem is vagyok, nem nagyon szoktam elfogultan sem lelkesedni.
Na, így mérlegeld ezt a két dolgot, barátom!
Mit mondjak még, így a sorozat végén? Egyfelől azt, hogy bizony el kellene olvasnom teljességében az egészet. Azért, mert az új kötetek olvasásakor nem néha kapirgálnom kellett a memóriámban, hogy kicsoda is a hogyan is volt, s egy újraolvasással egyben, fehér foltok nélkül láthatnám, élvezhetném a történetet.
A másik amit még mondanom kell: nagyon-nagyon ritkán szoktam tervezni újraolvasásokat. Közel hatvan éves vagyok, a polcaim roskadoznak a könyvektől, túl sok is van belőlük, könyvtárba is járok... Vagyis időm sincsen tengernyi, a kínálat is sokkal-sokkal több mint bőséges. S mégis az jár a fejemben, hogy csak neki kellene futni újra... Ezt add össze!
Csak egy dologra nem tudtam rájönni, csak sejtegetem, hogy miért Requiem a sorozat címe. A requiem, rekviem szó alapvetően emlékező gyászmisét jelent. Hm...
POST SCRIPTUM AVAGY AZ ÍRÓ KIEGÉSZÍT
A blogbejegyzésem megjelenése után Benyák Zoltán, kedves druszám írt nekem. Aztán én meg megkérdeztem, hogy idézhetem-e őt. (Minek fáradjak azzal, hogy leírjam még egyszer ugyanazt? :-D ) Tehát az alábbiakban a szerzőt olvashatod.
Azért Requiem (gyászdal) a címe, mert ez egy korszak elmúlását írja le, és egy új megszületését.
A gonosz nem akarja elpusztítani a várost, ahogy nem is teszi. Csupán megrendezi a XXI. század főpróbáját, internettel (kőszikla a téren), megfigyelőrendszerekkel, terrorizmussal, drogokkal, forró őrülettel.
Ő csak a zeitgeist, a korszellem, ami útra indítja az új időket Paradisóból.
Így kerek a paradisoii világ. :-)
Fumax, Budapest, 2024, 232 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634704096
8,5/10
2024 Mindenszentekjének napja. Tegnap írta egy nagyon kedves ismerősöm, Csabai Tamás egy Halloween-ről szóló poszt alá, hogy persze, teljesen rendben van, hogy helyre akarjuk tenni, elutasítjuk a tökünnep spiritiszta, okkult hátterét, de vajon mikor tesszük meg ezt a Mindenszentek ünnepével kapcsolatban? Persze Tom mindezt keresztény szempontból mondta. Írta.
Én meg, ugye, itt agyalgatok egy hete a kispesti temetőben levő síron talált matrica miatt. (Le fog járni édesanyám és a szülei közös sírhelyének a bérlete, s töprengek, van-e értelme és mi értelme van meghosszabbítani. Az előző blogbejegyzés végén írtam erről.) Az elmúlt két napban beszélgettem erről kollégákkal. Néggyel. Hárman azt mondták, amit én gondolok. Elfogódottan, kicsit félve fogalmazták meg ugyanazt, ami bennem is megfogalmazódott.
*
Szamóca lányom az egyik reggel bejött a dolgozdámba a két csemetével a hároméves régivel, Lilivel és a két hetes újjal, Danival.
Elképesztő, hogy dupla nagypapa vagyok. Az én nagypapáim vagy meg sem élték az én koromat, vagy egy évvel később, ötvennyolc évesen haltak meg. S a haláluk környékén, én, az akkori unoka tizenkét-tizenhárom éves voltam. Vagyis nekem vannak róluk emlékeim. Jók. Nagyon jók. Szerettem mindkettőt.
Egyik könyv vezet a másikhoz, mondja a közhelyes közhely. Ámbátor teljesen igaz. Ehhez a könyvhöz ténylegesen egy másik könyv vezetett. Amannak 2084 a címe, és a MI-t (mesterséges intelligenciát; az MI ugyanúgy két betű mint az AI, csak magyarul van) vizsgálja keresztény szempontból. Több szempontból is gyümölcsöző volt az elolvasása. Itt és most csak erre a könyvre mutatok rá: Lennox nélkül, bár ebben bizonyos nem lehetek, csak valószínűsíthetek, rá nem nyílt volna a szemem a Szuperintelligenciá-ra.
A könyvet olvasva gondolkodtam el, vajon a szocializációmban, a személyiségemben, vagy az intelligenciámban (bármekkora is legyen) rejlik annak titka, hogy miközben csudára szeretek élni, szeretem és becsülöm az életet, még egy poloskát sem húzok le a klotyón, hanem kimentem a lakásból, hosszú távon valahogy mindig a dolgok pesszimista végéről vagyok meggyőződve. Talán azért, mert mindig szerettem élni, de az életem első hét évét abban a tudatban éltem le, hogy az anyukám bármikor meghalhat. Beteg volt, leukémiás. Hétéves koromban aztán bekövetkezett, ami bármikor bekövetkezhetett...
Biztosnak vélem például a háttérhatalom létezését, a Covid mögött is őket sejtem, hiszem, hogy ez a világ el fog pusztulni. Hamarosan.
De közben hiszek abban is, hogy nem önnön magától, az ember tevékenységének a következtében tesz ilyet, hanem transzcendentális vége lesz. Ami szomorú, mégis örvendetes. Mert az a vég egy másik kezdetet jelent.
S egyre inkább úgy tűnik, az MI rész lesz az utolsó idők drámájának, tragédiájának. Ezt mondja egyébként Lennox is. De erről beszél ez a közel ötszáz oldal is.
Nem vagyok gépromboló. Használok számítógépet, használom az MI-t is, ha másra nem, képgenerálásra. De néha beszélgetek is vele. Szürreális. De beszélgetek. Blogbejegyzés csak próbaképpen írattam vele. Elképesztően jó lett. S emiatt szomorú lettem.
Mert szép lassan nem csupán a zenészek, képzőművészek, hanem a bloggerek is totál feleslegesek lesznek. Mondjuk nekem meg egy csomó szabadidőm lesz...
A Szuperszámítógép című könyv nagyon röviden összefoglalva azt mondja: JAJ, DE JAJ NEKÜNK! Csak ezt roppant hosszan, részletesen mondja.
Nick Bostrom
Mert lusta vagyok, hogy kicsoda Nick Bostrom, egyszerűen csak kimásoltam valahonnan, és honnan máshonnan mint a bárki által szerkeszthető, ezáltal megbízhatóság és tudományosság szempontjából teljes joggal megkérdőjelezhető Wikipedia-ról.
Lássuk, csak kicsoda is az a grafomániás tudálékos!
Nick Bostrom (születési név: Niklas Boströmm) (Helsingborg, 1973. március 10. –) svéd filozófus, író és kutató. Nemzetközi hírnévre a mesterséges intelligencia-kutatás terén tett szert. Legismertebb műve a „Szuperintelligencia” című könyv, amely feljutott a New York Times Bestseller listájára.
A Stockholmi Egyetemen fizikát és filozófiát hallgatott, a londoni King’s College-en pedig idegtudományt. A London School of Economics-en (Londoni Közgazdasági Iskola) szerezte doktoriját 2000-ben. A Yale Egyetemen tanított 2000 és 2002 között, és az Oxfordi Egyetem posztdoktori ösztöndíjasa 2002 és 2005 között. 2011-ben ő hozta létre az Oxford Martin Tervezetet, mely a jövő technológiáinak hatásait hivatott vizsgálni. Jelenleg ő az igazgatója az Oxfordi Egyetem Emberiség Jövője Intézetének.
[...]
Bostrom professzor több mint kétszáz publikációt írt. A legismertebb a New York Times bestseller listájára is felkúszott „Szuperintelligencia”, amelynek kiadási joga sok országban elkelt már. A könyv a technológiai szingularitás által átalakult társadalomra mért változásaival foglalkozik, és a fizikán kívül a filozófia szemszögéből is megközelíti az ún. „szuperintelligenciát”.
[...]
Maga a Szuperintelligencia című könyve Bill Gates egyik kedvenc olvasmányává nőtte ki magát, ki így nyilatkozott róla: „Mindenkinek melegen ajánlom!”
[...]
Az író több, a transzhumanizmus szempontjából fontos lépést tett meg évekkel korábban. 1998-ban David Pearce-szel közösen megalapította a Transzhumanista Világszövetséget (amely később Humanity+-ra módosította a nevét), James Hughes-zal pedig 2004-ben az Új Technológiák Etikus Kapcsolata Intézetet. Bostrom már nem tagja egyik csoportnak sem. A Foreign Policy beválogatta a világ száz legnagyobb kortárs gondolkodójának listájára, és olyan ismert tudósokkal emlegetik egy szinten, mint Stephen Hawking, Max Tegmark, Ray Kurzweil és Elon Musk.
Bostrom termékeny tudományos pályafutása alatt elég sok szakmai kitüntetésben részesült. Az Oxfordi Egyetemtől megkapta a Professorial Distinction-díjat, majd 2009-ben az Eugene R. Gannon-díjat is bezsebelte az emberiség fejlesztéséért végzett munkája miatt. Mind a Foreign Policy, mind a Prospect magazin beválogatta a legjobb száz, aktívan tevékenykedő filozófusának listájába. Ez utóbbi két listán olyan nevek mellett szerepelt, mint Salman Rushdie, Bill Gates, Margaret Atwood, Richard Dawkins és Barack Obama.
Mondjuk az utolsó névsor személyit egytől-egyig illusztrisak, közéjük tartozni azért rejt némi ellenmondást. Obama ahogy van kakukktojás,de spongyát rá! A lényeg, hogy Bostrom nem csupán egy magát hűdeértelmesnek feltüntető kocka a Dob utca 46/Z-ből, hanem valóban egy sokak által megbecsült... izé, mi is... tudós, na! Vagyis van súlya annak, amit mond. S a szavának azért lett súlya, mert megírta ezt a vaskos könyvet. S nem azért lett súlya a szavának, mert a könyv vaskos.
In medias res
Az úgy volt, hogy akkor Buzas (igen, rövid u.val) Ferenc tanár úr, aki megírta azt a nagyon alapnak számító, nyomdaipari szakkönyvet, bejött a tanterembe, és minden további nélkül belefogott:
– Denzitást tehát úgy számolunk, hogy... – és közben írta is fel a képletet a táblára.
D = lg (φ0/φ)
Ne aggódj, a képlet nekünk annyit mondott akkor, mint most neked. A Bázis Oktatási Iroda Kiadványszerkesztő tanfolyamának egyik csoportja voltunk, a tanár úrral az volt az első óránk, és a féléves oktatás második napjn tartottunk.
– Na, a D, ugye adja magát – állította a tanár úr, de sajnos nem állt meg itt: – De miért kell logaritmust számolni a fí értéknél? És mondják csak, mi is az fi? Csend a teremben. Aztán egyszer csak valaki felnyögött: – És egyáltalán, mi az a denziizé?
A tanár úr erre már felemelte a fejét, első alkalommal nézett az osztályra, és ingerülten, a fejét csóválva mordult fel. – Ezt az előző órán már megbeszéltük! Ne kelljen már mindig kétszer elmondanom mindent! – Mi a tanár urat eddig nem is láttuk! Nem volt még óránk! – Neeem? Akkor minden bizonnyal rossz osztályba jöttem be! – Nekünk a tanár úrral van most óránk most, de eddig még nem volt egy sem! – Aham... – bólintott a tanár úr, majd kicsit eltöprengett és feltette a költői kérdést: – Akkor minden bizonnyal kicsit másképpen kellene kezdenem, igaz? Rendben van! Nos... Jó reggelt kívánok, üdvözlöm önöket, Buzás Ferenc vagyok...
Buzás tanár úr onnantól fogva természetesen csak Denzitás tanár úrként szerepelt a mikroszlengünkben. Az óráit soha nem szerettünk, nem magyarázott valami fényesen, de azt érezni lehetett, hogy amiről beszél, abban hihetetlenül otthon van, és mély tudással rendelkezik.
Én meg azóta sem tudom, mi is az, hogy logaritmus, és mi a fí...? Bár az utóbbit, úgy sejtem, kit tudom következtetni. A denzitásról tudom, hogy a fényáteresztő képességről szól.
Óh, most látom a neten, Buzás tanár úr 2010-ben elhunyt...
Mire ez a történet? Hát, valahogy így kezd, folytat és tárgyal Nick Bostrom is. Csak ellenben Buzás tanár úrral, ő nem bútol újra, hanem töretlenül, egyre mélyebbre merülve halad a maga által megszabott úton. Semmi lacafaca, semmi érdeklődés, hogy ugyan milyen szinten vagy, kedves olvasó. Tessen felnőni a feladathoz, ha Bostromot akarsz olvasni! Vagy ha a szuperintelligencia érdekel.
Mondjuk ebben van tapasztalatom. Mármint a feladathoz való felnövésben.
Ofi barátom is nagyon hasonló módon kommunikál. Valahogy cseppet sem frusztrálja, hogy megértik-e vagy sem. (Volt olyan, hogy a feleségét kérdeztem, ő jobban ismeri, fordítson már, Ofiról magyarra, de volt, hogy Ofifeleség is feladta: „Ezt már én sem tudom!” Most képzeld! Szerelmetesfeleségtársam meg engem szokott kérdezni, hogy Ofi vajon mit ezen-azon. Vagyis vannak mennyiségi tapasztalaton alapuló Ofi-értési szintek.) S ugyanúgy nem ad fogalmi magyarázatot a nem feltétlenül magyar szótövű kifejezéseihez.
És a kötet közel ötszáz oldal. Nem véletlen, hogy miközben világsiker, aközben többször megfogalmazódik, hogy bizony nem könnyű olvasmány. Szerintem Ofival csudára kijönnének, kockák egymást között.
Bostrom bizonyos fogalmakkal csap arcon, hogy érzékeltesse, mennyire műveletlen vagyok, néha a logikám maradt messze távolban az elől rohanó svéd gondolatmenetétől, néha, s ez a legsűrűbb, a kettő egyszerre. Szóval nem volt egyáltalán komfortérzetem, amikor Bostrom részletes figyelmeztetését olvastam. Mert a Szuperintelligencia egy cseppet sem olvasóbarátkönyv, tehát Bostrom cseppet sem jó író.
Ezt figyeld, majdnem teljesen random nyitottam ki a könyvet. Se előzmény, se magyarázat!
Ellenben a téma és a gondolatmenet annyira érdekes, hogy nem lehet olvasatlanul hagyni. Különösen nem 2024-ben, amikor jó pár dolog már megvalósult abból, ami 2014-ben még csak fantázia terméke volt. Akkor még nem volt például valósidejű beszélgetés az MI-vel. Különösen nem élőszóban.
Akkoriban egy ilyen YouTube-videó még teljesen sci-fi-kategóriába tartozott. Nem is annyira a téma az érdekes, bár egyáltalán nem érdektelen az sem, hanem a beszélgetés ténye, gyorsasága és mélysége. Illetve, hogy tulajdonképpen az derült ki a beszélgetés végére, hogy az MI nárcisztikus személyiségzavaros. Küszködni nem küszködik vele. A videóban számomra messze nem a nárcisztikus ingyombingyom a lényeg
Quis est hic liber?
(Mi ez a könyv?, latin. Semmi jelentősége, hogy latinul írom az alcímeket, csak ha már az előző In medias res volt... Valahogy ez jutott eszembe Blostrom stílusáról... Ja, nem tudok latinul. Se.)
A könyv első száz-százötven oldala realitás.
Onnantól egyfajta jövendölés, tudományos előrelátás. Csak nagyon lassan kúszott elő az a felismerés, hogy voltaképpen egy alaposan átgondolt, zseniális sci-fi blöff. Na, kimondtam.
Ez nem azt jelenti, hogy Bostrom mondanivalójából akár részleteiben, akár egészében bármi is hazugság lenne, főleg nem, hogy netán hülyeségeket beszélne. Csak azt, hogy a világsiker könyv döntő része nem a valósággal, hanem a jelen állapot (értsd 2014) alapján levont logikai következményeket veszi végig.
Valami olyasmit képzelj el, mit Mesterházi Lajos zseniális agymenete, A Prométheusz-rejtély. Amit persze egy pillanatig sem veszünk komolyan, mert a görög mitológia az alapja. És sokan mindenek ellenére fantasy-regénynek tekintik. Holott dokumentarista fantasy-regény. Ha regény egyáltalán. S ugye, dokumentálja a mitológiát...
Na, Bostrom ugyanezt teszi a jövővel. Vagyis a könyve egy dokumentarista, technológiai, futurista sci-fi regény. Jó, rendben, a regény szó több mint túlzás. Különös tekintettel Bostrom nehézkes, túlkomplikált stílusára, nehézkes, követhetetlen gondolatmeneteire, alapok nélküli helyzetvázlataira...
A könyv olvasása közben többször megkísértett a gondlat, hogy semmit sem veszítek, ha oldalakat átlapozok (megtettem, gátlás nélkül), illetve hogy voltaképpen elég, ha az olvasásom mindössze belelapozásokból áll, és ahol érdekes gondolatokkal, következtetésekkel találkozom, ott lelassítok. Az utóbbit nem tettem meg. Féltem, hogy akkora lenne a lapozási együttható mértéke, hogy túl sok érdekes dolgot ugranék át. De a háromszázadik oldal környékén nagyon belefáradtam, hogy alig-alig értem, amiről beszél. S képzeld, még úgy is izgalmas felvetései voltak.
Mondjuk gondolkodtam azon is, vajon én vagyok-e ennyire kőfejű, vagy mindenki más sokkal okosabb nálam, hogy ez a könyv világsiker lett? Mert ha az lett, akkor rengetegen megértették, követték a mondanivalóját, sőt élvezték is...
Szégyen rám nézve.
Benedictio vel maledicta?
(Áldás vagy átok?, lat.)
Bostrom nem töpreng egy pillanatig sem: csodálatos dolog, kimondhatatlan nagy segítség lehetne, de tuti, hogy átok, mert tuti, hogy kézben tarthatatlan, hosszú távon ellenőrizhetetlen. A kézben tartása nagyjából addig működhet, amíg az intelligenciája meg nem haladja az emberét. Vagyis még néhány pillanatig.
Utána jön a szuperintelligencia világuralma, esetleg az emberiség kiirtása. Bostrom egyikkel sem bíbelődik, ténynek tekinti mindkettőt, ha nem így vagy úgy jár az MI-k alkotócsapata. De ezért meg azért képtelen lesz így vagy úgy eljárni. Vagyis jön az MI hatalomátvétele, és több mint esélyes az emberiség kipusztítása is.
Nesze neked, én meg mostanság gondolkodtam, hogy megcsináltatom a Digitális Állampolgárságomat!
S hogy miért az, azt fejtegeti sok-sok-sok oldalon át. Felvázol néhány koncepciót egyrészt a várható forgatókönyvekre, a MI reakcióira, aztán meg a kézben tartására. Illúziók nélkül. Nem megyek bele, mi mindenről ír. Azért nem, mert annyira mégsem érdekes és nagyon bonyolult is. Néha az érthetetlenségig az. Arról nem beszélve, hogy amiképpen mondtam, a feltételezéseket csűri-csavarja, hogy újabb feltételezésekhez jusson, amiket tovább tud csűrni-csavarni.
Dat quod a nobis accipit
(Azt adja, amit tőlünk kap, lat.)
Lennox professzor is ezt állította a napokban olvasott, 2084 című könyvében. Ofi barátom, aki maga is informatikus, hevenyészett tiltakozást fogalmazott meg, mondván, hogy maximum a kiindulási alapnál játszhat a dolog, utána tanul, önállóan fejlődik. Belátom, lehet igazsága. Két és fél gyerekem esetében tapasztaltam, hogy az output nem mindig hozható összefüggésbe az input-tal. Miközben azért a végeredmény valahol mégis visszatükrözi a mélyből az utóbbit.
Ad Astra, Budapest, 2015, 466 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155229619 · Fordította: Hidy Mátyás
Mondanivaló: 10/10 Olvashatóság, érthetőség: 3/10
2024 októberének a vége. Tegnap, megelőzve a Mindszentek napjának tömegét, jártam egy temetőmenetet. Mivel a család szanaszéjjel van Budapesten, nem egy napra szoktuk időzíteni az összes látogatást. Vagy mit... Mert évente egyszer megyünk ki. S már évek óta mindig arról beszélgetünk, hogy megyünk, megyünk, de ugyan minek? S minek a gyertya, minek a virág? Kinek? Ki örül neki, kit nyugtatunk meg vele?
A kispesti temetőben van az édesanyám sírja. Koporsós temetése volt. Ötven éve, Az ő sírjába eresztettük az édesapja, anyai nagyapám és az édesanyja, drága Nagyikám urnáját. Ebben a temetőben van, a „lakótelep”-részen az apai nagypapám urnahelye is.
Édesanyám és a szülei sírján egy matrica fogadott, hogy a sírhely bérletét meg kell hosszabbítani. Az egy dolog, hogy nincsen rá pénzünk. A nagyobb kérdés, hogy nem nagyon tudtam megérvelni magamnak, hogy minek is tennék ilyet....? Persze, a megszokás, meg az illem miatt van bennem valami rossz érzés, ha nem tesszük meg. De a megtevést meg tökéletesen feleslegesnek gondolom. Bennem itt élnek mindhárman, Nagyi, akivel sokat éltem együtt is, hol kettesben, hol sokasban leginkább. S ő csak hét éve (egek, már hét éve? :-O) aludt el. Anyu '74-ben, Papa '79-ben halt meg. Én '67-es vagyok.
Már csak azért is kérdés a hosszabbítás, mert a gyerekeim gyakorlatilag soha nem mennek ki a temetőbe. Megkérdeztem mindkettőt, mit gondolnak a meg nem hosszabbításról.
A lányom a temetés óta nem volt Nagyim az ő dédije sírjánál. A nagymamáját, az én édesanyámat nem ismerte, ahogyan a dédpapáját sem.
A fiam pedig a következőt írta nekem: „Ismered a véleményem! 🙂 Nekem a sír, inkább önmagunknak állított kegyelet hely, mintsem a tényleges elhunyt akarata.Egy felújításra nem szánt fejfa jóval szimbolikusabb és szakrálisabb, ahogy szép emlékké szelídül az elvesztett hiánya, ami fa bomlásával együtt apránként halványul. És hát őszintén, neked van ehhez a legtöbb közöd, így hát szerintem a te döntésed a mérvadó ebben! Köszönöm, hogy megkérdezted!”
Szent egyszerűségemben tényleg szentül meg voltam győződve arról, hogy a szerző, Patrick deWitt valami skandináv figura. Ha az nem, akkor kelet-európai.
Merthogy leges-legelőször a Zöld hentesekcímű film ugrott be róla. Mármint nem a szerzőről, hanem a könyvét olvasva.
Igaz, az nem csupán szürreális volt, hanem a végtelenségig morbid is. A főszereplője a megjelenésében önmagában is szürreális, általam nagyon kedvelt Mads Mikkelsen. A Lucien Minor filmváltozatát simán el tudnám vele képzelni. Mármint bármelyik férfiszereplő helyén.
Szóval azt hittem deWitt skandináv, holott kanadai, meg amerikai. Nem teljesen eldöntött. Viszont nagyon skandinávosan, kelet-európaian amerikai. Dafke.
S már bocsánat, de maga a pasas is szürreális, hát hogy a viharba ne azt adná, ami a lényege?
Nem meglepő, de szokásom szerint le vagyok maradva: deWittnek nem ez az első könyve, hanem a Testvérlövészek, ami már a megfilmesítésen is túl van. (Ami, ahogy olvasom, annyira nem tett jót neki. Nagy kedvet nem csinált a filmhez, hogy utánaolvastam... De az alapanyag továbbra is érdekel.) S már ez a könyve is 2015-ös.
Tudom már, a Könyvudvarban láttam meg Lucien-t! Aham, ott! De mert nagyon óvatosan vásárolok már könyvet, múlik felettem az idő, s minden kötet csak újabb nyűg Szerelmetesfeleségtársamnak a végső távozásom után, s mert már elfogyott minden hely, s főleg mert valóban minek is ennyi könyv, amikor vagy nem is fogom soha elolvasni, vagy újra nem fogom olvasni soha. Arról nem beszélve, mennyire beláthatatlan már a birtokomban levő e-könyvek mennyisége is... Szóval a Testvérlövészek tekintetében marad a könyvtár, illetve az e-könyv. (A Központi Könyvtárban nincsen bent, csak némely fiókkönyvtárakban. Tehát marad az e-könyv.)
Úgy szeretném megérteni, mi a fenéért kerül egy e-könyv közel annyiba, mint a nyomtatott verzió, amikor nincsen papír-, nyomda-, szállítási-, tárolási- költség rajta? Benne. Az árában. De akkor miért annyi, amennyi?
Tetszett a könyv címe, meg a borítója. Meg a fülszövege.
SZÜRREÁLIS ÉS SÖTÉT MESE FELNŐTTEKNEK
Patrick DeWitt a „véresen vicces westernregény”, a Testvérlövészek után ezúttal groteszk kópéregénnyel lepi meg olvasóit, miközben egyszerre idézi meg a Grimm-mesék világát, Wes Andersont és a Monthy Python abszurd humorát, valamint a klasszikus pikareszkregények szellemes bölcsességét.
A nyakigláb és nagyotmondó siheder, Lucien Minor rettenetesen unja eseménytelen, léha életét aprócska falujában. Amikor váratlanul állásajánlatot kap egy távoli, rejtélyes falu kastélyából, nekivág hát az ismeretlennek. A fiúra az alfőudvarmesteri pozíció vár. E különös hangzású titulusnál csak maga a baljós látványt nyújtó kastély különösebb. A minden kalandra elszánt suhanc azonban, legyen szó akár rejtélyes éjszakai látogatóról, a kastély közelében örökösen lövöldöző katonákról, tolvajokról vagy agyafúrt hentesről, semmi elől nem hátrál meg. De vajon akkor is helyt áll-e, amikor egy váratlan és mindent felkavaró fordulat áll be a csaknem üres kastély életében?
A fülszöveg piros kiemelései tőlem valók. Ezekre figyeltem fel. Akkor még nem tudtam, hogy reája adásul a szerző fizimiskája, ahogy a bevezetőben mondtam, teljesen megfelel a könyvének. Mármint ennek a könyvének. A többit nem tudom.
Pszichológus kellene, hogy miért a kopéregény kifejezésre figyeltem fel leginkább, holott a szürreálisra, meg a felnőttmesére kellett volna leginkább. Meg a Monty Python-ra. (A csoport nevét, meglepő fordulat, úgy elírták a fülszövegben mint a sicc! Nem nagy a tévedés, csak egy felesleges h-betűről beszélek a szóösszetétel első tagjában. De azért egy Libris könyvről van szó.) De a kópéregényre figyeltem fel.
Aminek semmi köze a Lucien-hez. A kópé-vagy pikareszk regények fő jellemzője, hogy a főszereplő a társadalmon kívül él, de legalábbis a peremén él, csavargó, bűnöző, aki az eszével érvényesül. A pikareszk regények szerkezetére jellemző, hogy a jelenetek sorrendiségének nagyon kevés jelentősége van, felcserélhetők, összekeverhetők. Ráadásul a főszereplők általában rendre kibabrálnak a negatív hősökkel. A Lucien és a főszereplője egyáltalán nem ilyen.
A Wikipedia hoz egy nagyon érdekes listát a pikareszk regények példáira. (Ami listából szerintem minimum két lényeges darab kimaradt: Szolovjov két Naszreddin Hodzsás regénye, A csendháborító és Az elvarázsolt herceg.)
Szóval (és tettel, ahogyan mondani kell közhelyes berkekben), hogy a Lucien nem pikareszk regény az tuti! Nem is mese, az is ziher. Groteszknek groteszk és szürreális is, meg kell hagyni, valóban.
Nem veszem végig a fülszöveg, amelynek az első mondata a kötet címlapján szerepel, ilyen-olyan tévedéseit, csúsztatásait. A lényeg, hogy a célját elérte: felfigyeltem a könyvre. Hurrá! S bár van ebben a fülszöveg felsorolásban minden, tulajdonképpen értem én, hogy valamihez hasonlítani kell, kapaszkodót kell adni a kisérdeműnek.
Immár egyre rendszeresebbé váló szokásom szerint a célirányos illusztrációkat az MI-vel csináltatom. Ebben az esetben is ez történt. A képek most nem teszem oda a meghatározásokat. A jelentek a könyvből való események szándékolt, jobbára azonban a szándéknak nem teljesen megfelelő illusztrációi. Minden kép galéria, tehát ráklattyolva több képet láthatsz.
A kor és a helyszín meghatározhatatlansága
Úgy vélem, ez volt a Lucien legnagyobb húzása. Mármint, hogy sem a sztori történelmi kora, sem a helyszíne meg nem határozható. Vannak kapaszkodók, vagy inkább útjelzők, de azok olyanok, hogy vagy észreveszem, vagy nem. Mondjuk végső soron, voltaképpen teljes lényegtelen is, mikor és hol téblábol az életben Lucien Minor.
Egy biztos, kalandos utazása (tudod, amire a könyv magyar címe utal) egyetlen van az egész könyvben, amikor mintegy bevezetőként Lucien felszáll egy vonatra és elutazik A-ból B-be. Kétségbevonhatatlan, hogy a vonatút egyáltalán nem eseménytelen. De a könyv címének ilyetén magyarítása teljesen félreviszi a történettel szemben támasztott elvárásokat.
Amikor belefogtam a regény olvasásába, valamiért a ködös, nedves skandináv puszta középkori kis falujába tettem a helyszínt. Amit aztán áthangoltam egy angol falu dombteteji kastélyára. Mert Lucien vonatra szállt, miután egy angolos nevű valakivel levelezett. Vagyis a középkorból legalább a 19. századba eljutottam.
A kastély, ahová Luciennek mennie kellett, hogy belevágjon alfőudvarmesteri teendőibe a képzeletemben kezdetben inkább egy pókhálós lovagvár volt.
Mire a bizonytalanság? Hát arra, hogy deWittnek eszébe sincsen információkat adni. Illetve ad infókat, de nem pontosakat. Nem tartja lényegesnek, hogy ezekkel tisztában legyünk. Mert nem a realitás a lényeg. Mi több: sok esetben még össze is zavar. Tudatosan. S ez adja a regény humorának a javát. A párbeszédek zseniális antagonisztikussága.
Mert például, ezt figyeld, itt egy beszélgetés Lucien (a regényben az első említés után csak Lucy [igen, így lánynevesen]) első éjszakáinak egyikéről.
– Tegnap éjjel egy férfi megpróbált bejönni a szobámba. Mr. Olderglough-t lekötötte a cukor gondos kimérése. – Tessék, fiú? Mi az? – Egy ember megpróbált éjjel bejönni a szobámba. – Egy ember? – Egy különös ember. – Valóban? – mondta Mr. Olderglough érdeklődve. Tejszínt öntött a teába, majd megkeverte és megkóstolta; kielégítőnek találta az ízét, és elégedett bólintással konstatálta az élet apró, de megbízható örömeit. – És mi volt benne olyan különös? – Például hogy megpróbált bejönni a szobámba. Mr. Olderglough megfontolta a kijelentést. – Nem tudom, hogy ezt különösnek nevezném-e így önmagában. Hiszen mire jó a szoba, mint hogy bemenjenek oda, nemde? Vagy kilépjenek éppenséggel. Gondolj bele, hány szobába lépünk be és lépünk ki életünk során, fiú. Szobáról szobára járunk, és életnek nevezzük. Kuncogott az emberi balgaságon. Lucy azonban nem volt olyan hangulatban, hogy tolerálja Mr. Olderglough filozofálását, sőt kifejezetten mérges volt a felettesére, amiért játssza az ártatlant, holott nyilvánvalóan tudja, miről beszél Lucy az előző éjszakai látogató kapcsán. – Én igenis különösnek jellemezném, uram. Mivel tekintetbe kell vennünk, hogy nem egy mindenki által használt szoba volt, hanem az én szobám, és hogy ágyban tartózkodtam, és hogy éjnek évadja volt. Ha ez nem különös, akkor nem tudom, mi. Nem is szólva az illető attitűdjéről. – Ó, szóval az attitűdje is különös volt – mondta Mr. Olderglough laposan. – Az bizony. Mintha lázas lett volna, magában beszélt, kuncogott, dörmögött és vitatkozott. – Úgy érti, mintha ketten lettek volna? – Vagy akár többen, uram. Tud erről az illetőről? – Tudok, fiam. Hát nem örülsz, hogy bezártad az ajtót, ahogy mondtam? Nem vagyok mai csirke, nem tagadom, de azért még tudom, miről beszélek. – De ki az? – Mostanában igen ritkán bukkan fel. – És mi a baja? – Ez is, az is. Gyanítom, hogy őrült. Lucy nagy levegőt vett. – Szóval őrült. – Az. – Azt akarja mondani, hogy egy őrült kísért a kastély folyosóin éjjelente? – Kísért? – ingatta a fejét Mr. Olderglough, ahogy lekvárt kent a kenyérre. – Jellemző rád ez a teátrális megfogalmazás. – Nem kísért, uram? – Sétál. – De mit akar? – kérdezte Lucy némileg elkeseredett hangon. – Ki tudná megmondani? Nyilván nem csak egy dolgot. – És miért nem? – Mert senkinek sem elég csak egy dolog. Lucy a tőle telhető nyugalommal kérdezte: – Nem tehetünk vele semmit? – Mit javasolsz, fiú? – Elűzni. – Remek ötlet. Majd meséld el, hogy ment.
Hát nem zseniális? Gondolom, te magad is érezted, hogy ez a beszélgetést semmiképpen sem folytathatták a középkorban. De a még a 19. században sem. Különösen úgy nem, hogy az egyik beszélgető fél egy nagyon vidékről érkezett fiatalember.
Meg úgy egyébként is: mekkora ötlet már Mr. Olderglough permanens mellébeszélése, Lucy szavainak a kiforgatása!
„De mit akar? – kérdezte Lucy némileg elkeseredett hangon. – Ki tudná megmondani? Nyilván nem csak egy dolgot. – És miért nem? – Mert senkinek sem elég csak egy dolog.”
Ezen kívül a sétálgató személynek, aki be akart menni Lucy szobájába, ennek a több mindent akaró személynek „különös attitűdje van”. Ami szó, mármint az attitűd, úgy lóg ki a szövegből, mint a zsiráf feje a kis szoba guppijainak az akváriumából.
És igen, tulajdonképpen ez a regény egyik erőssége. Mármint a váratlan, oda nem illő, antagonisztikus, anakronisztikus reakciók, kifejezések rendszeres felbukkanása, alkalmazása. De ezt úgysem érted, amíg nem olvastad a könyvet. A fenti idézet alapot adhat, mire számíts. Hát erre! Legalábbis ilyesfajtaságra.
Akkor ez most könnyed szépirodalom vagy minőségi lektűr?
Most tényleg fontos ez? Nem mindegy, ha egyszer jó olvasni? Azon tépelődjünk, hogy melyik polcra is tegyük, ahelyett, hogy simán elmerülnénk benne és élveznénk, amit adni tud? Barátaim, feleim, az Isten szerelmére az égvilágon: legyünk már hedonisták egy kicsit!
Na, sikerült?
A napokban olvastam egy bejegyzést, hol máshol, a legnagyobb közösségi oldalon. Egy tanárnőnek írt levél volt, aki nem átallotta Wass Albertet és Nyírő Józsefet tanítani. A galád! Wass Albertet! Nyírő Józsefet!
A levélíró kioktatta a tannénit, hogy ha majd túl vannak Szerb Antal sokmindenén, többek között a két irodalomtörténetén is, meg Örkényen, meg mittudomén min és kin, na, majd akkor jöhet Wass Albert meg Nyírő József.
Eltűnődtem. Szerb Antal két irodalomtörténetét zseniális tartom. Holott sohasem olvastam őket. Mármint úgy, hogy belefogtam az elején és a végén elégedetten becsuktam a könyveket. Azzal együtt, hogy rendszeresen előkerül mindkettő, különösen a világirodalom története.
A Pendragon-t olvastam, marhára tetszett, de a végén csak lestem, úgy, ahogyan Poe Arthur Gordon Pym.je végén, hogy oké, eddig pazarul klassz volt, de akkor most, hogy véget ért, mi a fene is van tulajdonképpen? S persze az irodalom semmiképpen sem versenyistálló, meg futamgyőztes keresés, mert melyik viccesebb, a a Mama, az Ágnes asszony, az Árvácska avagy a Hetedik pecsét? Vagy melyik súlyosabb társadalmi mondanivalóilag: A tizennégy karátos autó, azIndul a bakterház, a VII. Emmanuel vagy Az ezerkettedik éjszaka? S ha a két listát összekavarom, melyik könyv jön ki győztesen? (Szinte leírni is fájt ezt az eget verő ökörséget!)
A magam részéről a nagyon ostoba levélhez nem tudtam nem azt kommentelni, hogy úgy marhaság, ahogyan van, s hogy a tisztelt szülő tuti biztosan van annyira ostoba, hogy Wass és Nyírő irodalmi értékét az őket ért vádak alapján határozzák meg, holott például még az irodalmi világ is eljutott oda, hogy a ténylegesen fasiszta-szimpatizáns Céline irodalmi értékét sem a politikai vonzalmai, hanem a tényleges írásművészeti erényei alapján teszik mérlegre.
Céline alapműve, az „Utazás az éjszaka mélyére” 92 értékelés alapján 87% áll a Molyon. Vagyis az irodalmi értékét, a múltja bármilyen sömörgőzése ellenére elismeri az olvasó közönség.
Na, most, Wass Albert „A funtineli boszorkány”című csodálatos regénye, 302 értékelés alapján 94%-on áll.
Na, most, kiicsit bajban vagyok. Nem is tudom, Nyírő Józsefnek melyik a legismertebb könyve. Talán az „Uz Bence”, annak a filmváltozatában Jávor Pál volt a címszereplő, bár egy pillanatig sem tudtam neki elhinni, hogy ő lenne Bence. Pedig kedvelem Jávort. Szóval a Bencé-s könyv 88%-on áll, 52 értékelés alapján.
A vagyis a kedves szülő által a 'csába kívánt szerzők legfontosabb könyvei igen magas százalékot értek el, ha a tetszési indexet nézzük.
Szerb Antal legismertebb és legkedveltebb műve az „Utas és holdvilág” jelenleg 87%-on áll, ebben a versenyben rekordszámú olvasóval: 1208 -an olvasták. A „Pendragon-legenda” 672 olvasóval 87%-on áll. A két Szerb-féle irodalomtörténet: a világirodalom-sztori 96%-on áll, viszont 26 szavazat alapján, a magyar „csak” 94%-ot ért el, de mindkettőt összesen csak 26-an értékelték.
Egyszerűen nem vagyok hajlandó konzekvenciát levonni. Azért nem, mert marhaság lenne. S ezért nem is versenyeztetem az írókat. De tiszteltetem a kedves szülő marhaságát, aki megteszi. Nagy-nagy valószínűséggel kizárólag irodalmi érték-alapon, mert ő nagy- és még nagyobb tudója, ismerője annak, hogy mi is az. És egyértelmű, hogy semmi köze a politikai nézeteknek, valamint az antropológiai hovatartozásnak az irodalmi munkásság súlyozásánál. (De akkor voltaképpen ki is a rasszista?)
Na, hagyjuk!
Miért citáltam ide ezt a Wass-Nyírő-marhaságot? Mert arról szól, hogy ideológiai alapon sem szabad szépirodalmat olvasni. Ahogy zsáner szerint sem. Mert valami vagy jó nekem, vagy nem. De könyörgöm, semmiképpen sem a szerző ideológiai hovaállása vagy az alkalmazott zsáner legyen már a döntő.
Mondjuk tény, deWitt esetében nem lóg ki sem az ideológiai, sem a zsánerbeli lóláb. Azért nem, mert igazából besorolhatatlan. Ámde voltaképpen teljesen mindegy, hogy könnyed szépirodalom vagy minőségi lektűrről van szó. Ha engem kérdezel, akkor valahol ott, a borotva élén leled a műfaji besorolásban.
Akkor ez egy szuperjó szürreálisan morbid groteszk?
Kár, de nem. Illetve szürreál és morbid, az tuti, de nem szuperjó. Sajnos. Illetve csak a regény feléig az. Aztán ahogy benépesül szereplőkkel a kastély, ahol Lucien, azaz lánykori nevén Lucy munkát vállalt, onnan valahogy beindul a cselekmény, de szétcsúszik, öncélúvá lesz az egész.
A szürrealizmus átmegy tripszerű cselekménybe, ahol már nincsen szükség a belső kohézióra sem. Öntörvényeire sincsen tekintettel deWitt. S ezzel sajnos tönkre is vágja az egész alfőudvarmesteri (ez is mekkora kreálmány már!) sztorit.
Azért marha nagy kár érte, mert egyébként káprázatosan kitalált a kronológiailag besorolhatatlan világ, a párbeszédek szóhasználata, a fordulataik, a blazirt konstatálások! Kilóra megvett az egész, s aztán meg... Ha érdekel, a főrangok tömegpornójánál zuhantam ki a történetből, amikor három páros mindenkije mindenkivel. Nem azért zuhantam ki, mert prűd vagyok.
Ezt elmesélem. Egy volt kolléganőmmel sokat utaztunk együtt a munkánk miatt. Sokat beszélgettünk. Jóban voltunk. Amikor már mindketten kiléptünk a cégtől, ahol közösen dolgoztunk, néha-néha akkor is találkoztunk. De akkor már úgy, hogy a párjaink is ott voltak.
Próbáltunk összehozni egy olyan estét, amikor együtt ihatunk, senki sem vezet. Na, lett rá alkalom, mondhatom!
Egy nap kaptam egy üzit az ex-kolleginától: „Péntektől a gyerek a nagymamánál lesz, jöhettek bátran, bármikor, ihatunk, és ha úgy gondoljátok, összehozhatunk egy minden tabu nélkül négyes együttlétet is.”
Majdnem kiesett a kezemből a telefonom.
Élénk a fantáziám, egyből láttam magam előtt a tabunélküliséget. Ahogy a kollegina párja Szerelmetesfeleségtársamat, minden irányból, ahogy SzFT a párt és a kolleginát, ahogy a párja engem, én a párját, elölről, hátulról (brrrr!). Még az volt a legelviselhetőbb, amikor én a kolleginát, de a helyzet az, hogy valahogy soha nem jutott az eszembe, hogy bármi is, bárhogyan is legyen köztünk, szóval ez sem működött, még fantáziaszinten sem.
Meglepődtem, de semmi érdeklődés nem mozdult bennem a kínálkozó lehetőségre. De abszolút semmi.
Voltunk annyira konzervatívok, hogy kihagytuk a talán soha meg nem ismétlődő lehetőséget. Ha ez prüdéria, akkor prűdek vagyunk. Mi magunk között egymás iránti szerelemnek, és ebből fakadó hűségnek gondoljuk.
Ja, akkor megírtuk, hogy nem, nem, nem, nekünk rendben van az intimszféránk, ilyesfajta frissítésre nem is vágyunk. Azóta sem volt kommunikáció közöttünk. Jobbnak látjuk, ha ez így is marad.
Azért zuhantam ki Lucy történetéből az az arisztokratikus gruppen olvastán, mert nem találtam meg a belső összefüggését az addigi sztorival. Nem illet bele az egészbe, nem voltak kapcsolódási pontok. Legalábbis én nem találtam ilyet.
Amiképpen mindaz, ami innentől fogva történt, olyan kis előkészítetlen volt, azért történt, mert valaminek történnie kellett. S a kizuhanás után, de nem a kizuhanás miatt már valahogy így működött minden. Sajnos. Mégsem veszem meg a könyvet. Pedig a tetszési indexem ugyancsak nagy volt, azt hittem, új kedvenc születik. Nem tett ilyet. :-(
Annyira nem, hogy csak most jutott az eszembe, hogy elgondolkodjak azon, vajon a szórakoztatáson kívül szólt-e bármiről a történet? Egyáltalán nem baj, ha nem, mert a szórakoztatás önmagában is minőségi dolog, ha minőségi a szórakoztatás. De igazából, szerintem, az a véleményem, nem jutottam semmire.
A sztori végén Lucy (tudod, aki férfi, mert valójában Lucien) elindul a szerelmét megkeresni. Mert a szerelem mindennél fontosabb. De tényleg! Hát naná, hogy persze, de azért kicsit kínos volt, hogy mindössze erre jutottunk ki...
Libri, Budapest, 2018, 356 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633108956 · Fordította: Pék Zoltán
6/10
2024 októbere, túl a forradalmi napon. Megint péntek van. Megint eltelt egy hét.
A forradalom napja előtti munkanap a megaláztatások napja volt számomra. Nem a munkahelyen, illetve nem kollégák által. Két olyan eset volt, amikor a helyzet szereplőinek eszébe sem jutott megalázni engem, mi több, nem is tudtak arról, hogy jelen vagyok, sőt, az egyik esetben még csak jelen sem voltam.
Nem a szituációk a lényegesek. Illetve lényegesek, persze, hogy azok, de most nem arról fogok beszélni. Sokkal inkább az foglalkoztat, bizonyos esetekben mennyire nem is az a meghatározó, ami történik velünk, hanem az, ahogyan értékeljük azt, ami történik. Csak lassan döbbentem rá mindkét esetben, hogy én itten kérem, meg lettem alázva. Vagyis nem álltam leforrázottan, hanem felismertem, hogy megaláztattam. Az egyik esetben konkrétan egy ember által, a másik esetben meg úgy alakultak a körülmények. Ráadásul felül is kellett vizsgálnom például a munkavégzésről bennem élő képet.
Annak megfelelően ahogyan, ha jól emlékszem, Hajnóczy Péter kifejti „A tücsök és a hangya” zseniális parafrázisában.
Tudniillik a tücsök abban is egész nyáron csak zenél és zenél, jót mulat, a hangya meg egészen nyáron robotol a télre készülve, szorgalmasan fárad, izzad, napról napra. Aztán közeleg a tél, a tücsök meg sehol... Kérdi a hangya, ugyan hová lett az semmirekellő zenész? Megkapja a választ: a tücsök a nyáron összemuzsikált pénzből elutazott valami egzotikus szigetre, ahol nem kell fagyoskodni, majd tavaszra visszajön, ha már ereje lesz a Napnak. A hangya erre csak nézi meredten a hangyabolyt, arra gondol, milyen mocsok hideg lesz ott télen, és milyen egyhangú lesz az elemózsia a hosszú, hideg hónapok alatt...
Aztán mély meggyőződéssel kijelenti: – Mondd meg, kérlek, LaFontaine-nek, hogy a kurva anyját!
Szóval megaláztatást éreztem, de nagyon esélyes, hogy csak én hoztam össze magamnak az érzést. Próbálom tehát újrahangolni a megaláztatásomat. Az a feneség, hogy amióta tudatosult, hogy esélyesen én okozom önmagamnak, nem hogy csillapodna, sokkal inkább egyre nagyobb, mocskosabb hullámokat vet bennem a felismerés mindkét irányában.
A FEKETE FÉNY 
A könyvértékelés szerzője:
oldalon jelent meg
Szóval a sárkány hiába is röpköd a szájában Márikával, Villő a kalapja karimájába teszi a maradék skacékat és uzsgyi a nyomába ered, illaberek, túl a kerek erdőn, az Üveghegyen, de még az Új Világ MGTSZ elhagyott magtárain is túl, követi a sárkányt. Rohanása közben közli a kalapkarima utazóival, hogy kapaszkodjanak, de onnan ahol vannak, nem eshetnek le. Gondolom, azért, mert ha a figyelmeztetés ellenére leesnek és szarrá törve a magukat a rohadt magasból lendülettel talajnak csapódva, akkor ő még el is picszázza őket. Vagy mi... 
