Fordította és a bevezetést írta: Mónus Áron

A fenti mondat nagyon fontos. Legalábbis a jelenlegi helyzetben. Milyen is a mai helyzet? Túlfeszített, érzékeny, túlérzékeny, hűdehumánus és polkorrekt. A zsidó szó projekciókat kelt. Jót is, jogosan, és rosszat is, bizonyos értelemben ezt is jogosan. 

Lépjünk egy lépést hátra! Most jön egy jogos, de közhelyszerű önvallomás.

A magam részéről pont nagy ívben nem érdekel, hogy milyen nációval kerülök személyes kontaktusba. Természetesen amíg a köreimet nem zavarja. Mindig is voltak cigány barátaim. Volt akinél annyira nem érdekelt a származása, hogy évek múlva, az esküvőjén a vidékről feljött szüleit meglátva döbbentem csak rá, hogy honnan jött. Megdöbbentem, de a barátságunk mit sem változott. Amikor aktív keresztény voltam az egyik legjobb barátom a közösségen belül egy külső jegyeit tekintve egyértelműen zsidó testvérem volt. Aki még tréfálkozott is a zsidósága felett, de nem Cyrano-mód; nem volt sértődős fajta, okos jogászember volt/lett. Egy másik kedves keresztény munkatársam egy kis kéthavi lapnál egy szlovákul is író költő volt, akinek a származása soha nem volt teljesen tiszta a számomra. Magyarul is, szlovákul is jelentek meg verseskötetei. A költő jó ember volt, jó volt vele dolgozni, ezért akkor és ott semmi jelentsége nem volt annak, kifiaborja? Akkor sem, ha ebben van egy kis visszásság. 

Tudatosan biztosan nem, de a tudatalattimban minden bizonnyal ott munkál, hogy van bennem zsidó vér is, cigány vér is, meg jász is, meg azt Isten tudja, mi még. (Ugyan, itt a Kárpát-medencében ugyan ki tiszta faj, tehető fel a jogos kérdés. Mármint az árjákon kívül? Izé, talán a zsidók...?) Az apai nagymamám ágán jött valahogyan a cigány vér. Nem értem a dolgot, mert az apai-ági nagymamám édesanyja a Jászságból származott. Tény, a férjét nem ismertem. De a nagymamám testvére Bandi bácsi bizony látványosan tartalmazott néhány vonót, ahogy édesapám a harmincas éveinek közepén készült fotói alapján is simán jelentkezhetett volna egy OKJ-s vajdaképzőbe. Ellenben apai nagypapám és főleg az ő ágán a dédszülém bizony csoda, hogy túlélte a negyvenes éveket: elég csak rájuk nézni, s van szerencsém még nyolc milliméteres filmeken is megtenni, egyből szemen ütnek az elsődleges faji jellegzetességek. 

No, ez is egy érdekes kérdés! Mármint a faji jellegzetességek kérdése. Van egy oldal, ahol egy ismerősömet azért tiltották le, mert a zsidóság antropológiájáról beszélt. Mondván, hogy rasszista, antiszemita. Próbálta megmagyarázni, hogy az antropológia az tudomány, és bizony, a svédek döntő részben szőkék, a négerek meg barna bőrűek, de mit sem ért az érvelése. Vagyis léteznek az az antropológia különbségek, de azon az adott oldalon [amely egyébként kultúrával, irodalommal foglalkozó oldal] a zsidóság antropológiai jellegzetességeiről beszélni antiszemitizmust jelent. Az ész megáll!

Arról nem is beszélve, hogy az apai üknagypapámat egykor Mertz-nek hívták, a Mohácsi név nem gyári megjelölése a családunknak, hanem felvett név. Mi több, jelenleg egy vállaltan zsidók által fenntartott és vezetett intézmény alkalmazottja vagyok, és bár talán visszásan veszi ki magát, de azt kell mondanom, életem eddigi legjobb munkahelye. 

Talán ennyiből is kiviláglik: marhára nem érdekel a származás kérdése, elvileg sem, az érintettség jogán sem, meg azért sem, mert jelenleg pragmatikus szempontból sem lehetek érintett. S hogy teljes legyen a kognitív disszonancia: egy fia kognitív disszonancia nincsen bennem, hogy van bennem érdeklődés a könyvben felvetett kérdés iránt. Ha nem igaz, amit mond, akkor azért, ha igaz, akkor azért. De tudom, ha az utóbbi bizonyul győztesnek, akkor hiába is hangoztatom, hogy világ életemben pacifista voltam, tisztipincér posztomból fakadón még a seregben is volt szerencsém kibújni a lőgyakorlatok alól: befenyegettem a parancsnokot, hogy ha nekem lőni kell menni, akkor bizony neki nem lesz kávéja. az a napi tíz  Aztán soha igazából nem verekedtem még, senkinek nem adtam se egy tisztességes jobbhorgot vagy balcsapottat, de Fülig Jimmy pofonjai is olyan távol vannak tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől (amin, ugye, tudjuk, nem a várost, hanem egy Makó nevű lovagot kell értenünk). Tudom, a „szó veszélyes fegyver”, hiszen Marx sem fogott fegyvert, „csak” leírta, hogy a proletárdiktatúra az bizony micsoda, és ha micsoda, akkor bizony nem békés, hiszen nem pusztán ideológiai, hanem nagyon is pragmatikus eszköz mások meggyőzésére. Vagyis lehetnék veszélyes, de ebben meg az a hiba, hogy egy fia önutálat nincsen bennem, és a családomat sem akartam soha megtagadni, akkor sem, ha voltak azért bajok. 

Azt azért egyáltalán nem tartom egészségesnek, hogy tiszteletköröket kell tenni egy ilyen témáról való értekezés miatt, és hogy számításba kell vennem, akár három oldalról is érkezhetnek pofonok. 

Katasztrófának tartom, hogy ott tart a világ az európai demokráciák kellős közepén, hogy egy irodalmi oldal vezetője azért törli bizonyos könyvek adatait, mert fél az esetleges perektől. Ha nem személyesen írta volna ezt nekem, hanem csak hallomásból találkozom az érvelésével, nem hiszem el. Tehát egyébként kereskedelmi forgalomban, az antikváriumok rendszerében szereplő és regisztrálható könyvek a fenti érvelés miatt ezen az oldalon nem szerepelnek, Mennek hát a virtuális máglyára, ahogyan egykor az inkvizíció, a nácik és a kommunisták máglyára küldtek könyveket. Illetve nem is úgy. Ebben az esetben a nem is kell hivatalos erőszakszervezet,, a félelelm és öncenzúra sanyarú indexe megteszi a magáét. Bár pragmatikusan gondolkodva értem a logikát, mégis zokognom kell. (Abban inkább bele sem gondolok, hogy a perektől való félelem nem igaz, s ez az érv csak terelés.)

Egyszóval nem hiszek a faji determinációban, pláne a kollektívban nem. De persze ennek ellenére a össznemzeti  benyomásokban persze mindig van valami a lényegből: precíz német, forró vérű latin, hangos olasz, hideg svéd, búsongó orosz, vad szerb, vidám cseh, sztoikus brit, a zsidó pedig... Ahogy van olyan könyvsorozat is, amely a magyarok jellemvonásait karakírozza ki. Ahogy Esterházy Péter még használati utasítást is írt a magyarok „tartásához”, mintha az kutyafaj lenne. Lettek is nagy viták,Esterházy vajon magyargyalázó-e vagy csak roppant szellemes ez az írása. Tény, hogy a saját bevallása szerint Kertész Imre külföldön átment az utca másik oldalára, ha magyart látott. És itt már közeledünk ehhez a könyvhöz. 

MÓNUS ÁRON ÉS AZ ANTISZEMITIZMUS

Érdekes figura. Ha akarom, mulatságos, ha akarom gyalázatos, ha akarom hősies. Nézőpont kérdése. Ha akarom, antiszemita, ha akarom tényszerű. 

Mónus Áron Hódmezővásárhelyen él. Legalábbis a neten nem leltem nyomát annak, hogy már ne tenne ilyet. De élt Franciaországban és Svájcban is. Francia egyetemeken matematikát oktatott, és egy bányaipari főiskola számítástechnikai karán tudományos tanácsos volt. 1988-ban tért haza Magyarországra, vásárolt hetven hektár földet, és azóta is ott él (?). Könyveket ír és fordít. A szabadkőművesekről és a cionizmusról. Kiadója az Interseas Editions. Magyarországon, ha jól kutakodtam, hét könyvet jelentetett meg. Nagyjából mindegyik botrány lett. Több per is indult ellene, de legalább annyit indított ő maga is. A Mazsihisz-szel, Zoltai Gusztávval szemben pert nyert, a bíróság kimondta, hogy az Összeesküvés. A Nietzschei Birodalom. A szabadkőműves bűnszövetkezet című könyve nem antiszemita tatalmú és dokumentumokon alapuló munka. A Mein Kampf és A zsidó világgyarmat programja – Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei-vel, amiket Mónus úr szintén kiadott, más jellegű bajok is vannak a tartalmukon túl. Ha úgy akarom nézni, történelmi dokumentum mindkettő. Ha akarom van más olvasatuk is. Mónus azt mondja, a Mein Kampf magyar kiadása a tisztább történelmi látást, a teljesebb Hitler-képet szolgálta. A Jegyzőkönyvek-ket a szemünk láttára megvalósuló gyakorlat hátterén valósnak találja. Véleménye szerint ez elfogadható álláspont. Ám ezáltal sokan antiszemitának tartják Mónus Áront.. A Men Kamp akkor, amikor Mónus kiadta, még nem szabadult fel a kiadási jogok megfizetési kötelezettsége alól, és Mónus kiadója, az Interseas Editions állítólag nem rendezte a kiadás jogdíját. A Cion bölcsenek jegyzőkönyvéi-vel más baj van: Mónus reálisnak, valósnak tartja, a cionizmus atyjához, Herzl Tivadarhoz és az első Conista Világkongresszushoz köti a jegyzőkönyveket. Mások úgy ítélik meg, a Jegyzőkönyvek a cári rendőrség hamisított koholmányai.

*   Vlagyimir Brucev: A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei közönséges hamisítvány – Racskovszkij fabrikálta, és Hitler tette világhírűvé A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei
*   Hadassa Ben-Itto: A máig élő hazugság – A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei cáfolata

Az antiszemitizmussal van baj. Akkor is, amikor tényleg van. Az a baj, ha valós, gyűlölet van, és a gyűlölet vak. Ahogy Gyökössy Endre írta: ha gyűlölet van, GYŰLik az ÖLni vágyás. 

De akkor is baj van, amikor a hiperérzékeny polkorrektség mindenhol, mindenbe belelátja, hiszen bizonyos más egyéb jelzők mellett (pl.: fasiszta, náci, antidemokratikus, szélsőjobb, populista, stb.) halálos, bármikor bevethető fegyverré, inaktívvá bénító megbélyegzéssé, ellehetetlenítő csodaszerré vált. Aminek még az árnyéka is halálos, kerüli is tehát mindenki.

A reális megítélést ellehetetleníti a szólásszabadságról szóló törvénynek azon cikkelye (1978. évi IV. törvény 269/C § [2010. április 10]), amely a holokauszttagadásról szól. (No, ez is egy hatalmas és érdekes téma, jelenleg ennek sem bukom a mélyére.) A törvény körül hatalmas viták voltak, és a mai napig nem tisztázott egészen, hogyan és mire is lehet alkalmazni. Egy biztos: mindazok ellen jogi bunkósbot, akik a holokausztról gondolkodnak, azzal kapcsolatban kutatásokat végeznek és az eredményeik esetleg eltérnek a mainstream elfogadott adataitól, tényeitől (miközben sok számadat, egykor tényként kikiáltott esemény, cselekedet változott már meg az idők során), akkor azokat nem hozhatja nyilvánosságra. A törvény körüli heves viták során kiderült, hogy a megszövegezéssel és az esetleges következményekkel a legtöbb esetben még a szöveg által védett, így-úgy érintett zsidóság legtöbbje sem ért egyet: egyszerűen hatásköri kavarodás, hogy a jog történészi kérdésekben állást foglaljon. 

Érdekes, de bármilyen más nációval  szembeni ellenérzések nem váltanak ki ekkora válaszreakciókat. (A második a sorban a cigányság. Erről most nem ejtenék szót, messzire visz.) Ennek kettős oka van. Egyfelől a zsidóság történelmi szerepe, valamint a saját választottságának a tudata, és az ebből fakadó csodálatos összezárása a történelem folyamán, amely megőrizte a sajátos kultúrát és a vallást, amelyből a kultúrájuk fakad. Egyszóval a zsidó identitást. Másfelől az a szomorú szerep, amelyet a Harmadik Birodalom szánt a zsidóságnak (s most egy pillanatig nem vitatva az áldozati mivoltukat, és eltekintve attól, hogy a holokauszt köré már vitathatatlanul egész iparág épült). 

Nem ebben a könyvben, hanem egy másiknak az előszavában fejti ki Mónus, hogy kérdés, ki mit ért a zsidóságon. Ott azt írja, hogy más és más a zsidóság egésze (értsd: Kohn bácsi, Dob utca 540/c, fsz. 301. szuterén) és a cionista zsidó, akár elméleti, akár gyakorlati megvalósulása.

És most még csak ne is kavarjunk be Arthur Koestler A tizenharmadik törzs-ének elméletével, amely azt mondja a mai európai zsidóság voltaképpen genetikusan nem is a bibliai zsidóság leszármazottja, hanem a zsidóvá lett kazár birodalom tagjainak a túlélői. Innentől az antiszemitizmus fából vaskarika, mert a kazároknak semmi köze a szemitákhoz, aki antiszemita, annak valójában a kazár leszármazottakkal szemben van fenntartása. Nem bonyolítom tovább.

Vagyis vessünk még egy pillantást a könyv borítójára, és nézzük meg a címet: Zsidó uralom Magyarországon – Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei alapján. Megnéztük? Akkor felejtsük el Kohn bácsit és Grün nénit, és emeljük sokkal-sokkal feljebb a tekintetünket! Mondja a könyv kiadója, fordítója. 

A KÖNYV BEVEZETÉSE

Kicsit nagyon hosszú, kicsit szerkesztetlen és nem minden részében értettem, hogyan kerül ide. Csak reménykedtem, hogy megtalálom majd a szerves kapcsolatot a könyv egészével. A szervetlent értem: Mónus Áron mint fordító (és vélem, int kiadó) ad némi rálátást az általa folytatott kultúr- és szabadságharc menetébe, aktuális eseményeibe. Amik, ma, 2019-ben, tizenhat évvel a könyv kiadása után már nem biztos, hogy annyira aktuálisak. Mindenesetre érdekesek. A ötvenhat (!) oldalas bevezető elmondja, mit és kivel küzdött, milyen eredménnyel a fordító hazánkban. Vagyis nem szigorúan e könyvről van szó. Aztán következik még harmincegy (!) oldal dokumentum, amiből tíz oldal tartalmaz magyar szöveget, a többi francia nyelvű dokumentummásolat. Nem egyértelmű, hogy a tíz oldal magyar az bónusz vagy a valamelyik francia szöveg fordítása, nekem úgy tűnik, mintha a két-két dokumentum megfeleltethető lenne egymásnak. A dokumentumok jelentőségét annyira nem fogtam fel

A Mónus által írt bevezetés foglalkozik egyfelől a könyvkiadói tevékenységével, másfelől a hódmezővásárhelyi eseményekkel Kertész Imre könyvét, a Sorstalanság-ot illetőn (a helyi polgármester, Isépy Tamás több millió forintot költött el a Sorstalanság című könyv beszerzésére, amit aztán a helyi tanulóknak ingyen osztogattak. Mónus egyébként magyargyalázásért feljelentette Kertész Imrét. Olvashatunk a Svájcból hazahozott iratokról, amelyek alapján összekötötte a zsidósággal (nem Kohn bács, Grün néni) a szabadkőművességet, és amely iratokkal kapcsolatban harminckét meghatározó politikusnak és médiavezetőnek írt levelet (levél idézve). Aztán olvasunk még itt a Cion Bölcsinek Jegyzőkönyvei-ről is. Ez legalább szerves kapcsolatban van a könyvvel, mert ugye, az alcím...

Egyszóval itt van ez a nagyon-nagyon hosszú bevezetés, ami kapcsolódik ugyan a könyvhöz, meg nem is, de elsősorban a kiadó hányattatásairól szól. A saját történetének a kiadása egy külön könyvben minden bizonnyal borítékolható kereskedelmi kudarc lett volna, de így meg feleslegesen hosszú lóláb. 

Ahelyett, hogy a szerzőket mutatta volna be mélyebben, illetve a könyv tematikájáról, a megjelenésének körülményeiről ejtett volna néhány szót. Mert szerintem ember nincsen, aki mélyebb ismeretekkel rendelkezne a szerzőpárról Magyarországon, s mert akkor legalább érthető lett volna az egyébként eléggé félrevezető könyvcím is. 

A SZERZŐKRŐL

Jerôme Tharaud-ról a következőt olvasom: „Tharaud Jérôme (1874. május 18., Saint-Junien , Haute-Vienne - 1953. január 28., Varengeville-sur-Mer ) francia író volt. 1906-ban odaítélték a Goncourt- díjjal, és 1938-ban az Académie française tagjának választották.”

Jean Tharaud 1946-ban foglalhatta el a Francia Akadémia székét.

A testvérpár sokat utazott, és helyzetjelentést adtak a Föld különböző pontjairól. Így születhetett a Magyarországról szóló könyvük is. Az rejtély maradt, honnan szedték az információikat. Hiába utazom el Törökországba, csak azért, mert ott vagyok, nem fogom tudni mit mondott tegnapelőtt Erdogan a külügyminiszterének. Mert a könyveben konkrét beszélgetéseket is leírtak a tesók, nem csupán irattárból netán kigyűjthető adatokat. 

A KÖNYV STILÁRIS MINŐSÉGE

Amikor végre túljutottam a Bevezetés-en és belefogtam a főszövegbe, kicsit elanyátlanodtam a szöveg minősége miatt. Nem tudom, a tesók ennyire gyatrák-e francia eredetiben, bár az akadémiai tagságuk, ugye, nem erre utal, vagy csak a fordítót fektette két vállra a szöveg. Az első fejezet a Bismarck arcképe címet viseli. A szöveg valami egyáltalán nem ínycsiklandozó elegye a brokkolival szórt csokitortás tojásoslecsónak. Valamiféle visszaemlékezéssel kezdődik, ami arról szól, ha jól bogoztam ki, hogy a tesók egyike Magyarországon tanított francia irodalmat (ha jól értem, mert nem egyértelmű), valami logikai furfanggal eljut Versailles-hoz, a Magyarországot hihetetlen módon megcsonkító és tönkre tevő békeszerződés aláírásának napjáig. Furfangos módon, mert tényleg úgy kell kibányászni a szöveg értelmét. Alább egy teljesen random példát mutatok, milyen gyémántberakásos megfogalmazásokkal találkozhatunk:

Azoknak az okoknak a megértéséhez, amelyek ilyen beszédre késztették Tiszát, tudni kell, hogy Ferencz Ferdinánd tragikus halála, miközben borzalommal töltötte el, megszabadította öt egy gondtól, ami régóta gyötörte. Mindig mély nyugtalansággal gondolt arra a pillanatra, amikor Ferencz Ferdinánd trónra lépne az öreg császár és király után. A főherceg utálta a magyarokban azt a fajt, amelyet több évszázados küzdelem sem tudott soha alávetni a Habsburgok abszolutizmusának. Azt a szándékot tulajdonították neki, hogy növelje a Monarchiában a szlávok befolyását a magyarok rovására; és számos jel engedett arra következtetni, hogy könnyű szívvel túladna azon a szabadságon, amit Magyarország oly keservesen megszerzett Bécs zsarnokságával szemben. Ferencz Ferdinándnak ezeket az érzelmeit inkább kitalálni lehetett, mintsem pozitív módon megismerni, mert ez a titokzatos egyéniség sohasem mondta el gondola- tát. De minden, ami kibontakozott nyugtalanító arcáról, néhány gyors villanás, amellyel sejtetni hagyta magát egy vakbuzgó jellem, hirtelen heves szavai, amelyek még a császárt sem kímélték, a politikai módszerek alattomos vagy kíméletlen bírálata, amelyeket idejemúltnak vélt, nyilvánvaló sietsége, hogy nagybátyját a sírba juttassa, sok részlet, amelyek jórészt rejtve maradtak minden szem elől, de Tiszának a helyzete az udvarnál és csaknem meghitt viszonya Ferencz Józseffel lehetővé tette számára, hogy megismerje azokat. 
(121.)

Úgy gondolom, ennyi bőven elég... (Pedig bőven van még.) Komoly kísértés volt, hogy felhagyok az öngyötréssel, és azonnal a visszavivendő könyvtári könyvek közé hajítom a kötetet. De még mindig kíváncsi voltam, mi a csudát akar mondani. 

Az érdekes az, hogy a szöveg minősége a könyv közepétől, a hatodik fejezettől javuló tendenciát mutat, könnyebbé válik az olvasása. De gondolom, magyarázni sem kell, a tartalmat mennyire ellehetetleníti ez a fordítás. Pedig nem törvényszerű, hogy ennek így kell lennie. Mármint: annak is lehet igaza, aki nem azt nem tudja precízen megfogalmazni. Vagy lefordítani. 

A SZÖVEG TARTALMA

A könyv címe félrevezető lehet. A szöveg nem általában Magyarország zsidó kézben lételéről szól, hanem a történelmének egy adott pontját, a Tanácsköztársaság egyértelműen gyalázatos, gyászos, szégyenteljes idejét veszi górcső alá. 

A szöveg üzenete röviden összefoglalva ennyi: az első világháború végén, az összeomlás idején, a káosz időszakában egy maroknyi, jobbára zsidó származásúakból álló csoport befolyása alá a vonta az egyébként nagyon vitatott Károlyi grófot, lemondatták vele az utolsó Habsburg uralkodót, IV. Károlyt és véres vörös uralmat hoztak létre hazánkban. Volta- és tulajdonképpen ennyi az üzenet. Mármint, hogy a Tanácsköztársaság irányítói jobbára zsidók voltak, és zsidó befolyás hatására ment végbe, ami végbe ment. S hogy annak idején ez a befolyás akkora volt, hogy már a kultúrát is teljesen átszőtte: erre eklatáns példa a Nyugat folyóirat egésze. 

Ez manapság már nem új dolog, ahogyan az sem, hogy a későbbi kommunista vezetés tagjai között is számszerűen felülképviseltek voltak a zsidó származású párttagok a vezetésben. Ennek lehet jó pár, teljesen mindennapi, szociológia oka is. A Tanácsköztársaság és a kommunista kézben levő Magyarországon kiontott rengeteg vér összekapcsolása a zsidók tevékenységével a felülreprezentáltság miatt érthető, de nem feltétlenül jogos a messzire vezető következtetések levonása. 

POLÉMIA

A könyv végén van egy polémia. Egy fiktív beszélgetés. Egy keresztény magyar és egy zsidó között. A keresztény magyar elmondja, hogy a magyarok mindig befogadók voltak. Befogadták a bárhonnan érkező zsidókat is. Nincs benne annyi üzleti kurázsi, nincs bennük annyi gazdasági gátlástalanság, nem annyira fogékonyak az új eszmék iránt. Mire fölemelték a fejüket és körülnéztek, azt vették észre, hogy az értelmiségi és főleg a gazdasági pozíciókban mindenhol zsidók vannak, és már a tehenük sem tud úgy tejelni, hogy abból ne a zsidó bankároknak legyen haszna, s nincs egy gondolat az újságokban, ami ne zsidó kútfőből származna, alig van darab a színházban, amit ne zsidó írt volna. Mire a magyar felfogja, mi történik körülötte, addigra a zsidó szellemiség teljesen körbefonta, a zsidó érdek teljesen maga alá rendelte. A zsidók az ország lakosságában betöltött számukhoz viszonyítva messze felülprezentáltak az irányító pozíciókban, s persze alig találhatók meg a kézműves szakmákban és a mezőgazdaságban.

A zsidó erre azt válaszolja, hogy bizony ez nagyjából így van. De vajon mennyivel becsületesebbek a keresztények a gazdaságban, mint a zsidók? A háborúban a keresztény vízzel fúvatta fel a tehenét, hogy nagyobbnak, húsosabbnak látszódjék, úgy adta el a hadseregnek. A zsidó meg leitatta a beszerző katonákat, úgy kötött üzletet. Melyik becstelenebb? S a zsidók tehetnek arról, hogy értenek a pénzhez, a gazdasághoz és fogékonyabbak a szellemi foglalkozások iránt? 

Ez a része a könyvnek a maga nemében teljesen korrekt az őszinte pro és kontra érvek miatt. Meg még az ezt követő is, amelyik elmondta, hogy a Tanácsköztársaság véres és hihetetlenül igazságtalan ideje után (egek, mi még úgy tanultuk, hogy a dicsőséges 133 nap! Dicsőséges lincselések, gyilkosságok, az amúgy is romokban levő ország még inkább porba sújtása, a hadsereg leépítése, miközben a románok Debrecenig, a csehek Kassáig jöttek!) a magyar társadalomban hogyan alakult ki az események hatására a fenntartás a zsidókkal szemben, hogyan juthattak az 1920-as numerus clausus-ig, és hogyan torkollott mindez a második világháború alatti deportálásokba. 

Kitekintés a könyv tartalmából, de itt nem tud nem eszembe jutnia zsidó származású Norman Finkeltstein-nek az a gondolata, hogy a zsidók elleni fellépések azért következnek be, mert a helyi viszonyokhoz gyorsan alkalmazkodó zsidóság agresszívan frusztrálja, provokálja az őket befogadó társadalmakat. S ha az fellép ellenük, akkor jön az antiszemitizmus-kártyája a társadalommal szemben, amit a médiában jó pozícióba került hitsorsosok erőteljesen meg is nyomnak. Ördögi kör. Viktimológiai probléma. 

A GYŰLÖLET

Fentebb hivatkoztam Gyökössy Endrére, és a GYÜL-ÖL-et magyarázatára. A alábbiakra ez hatványozottan érvényes. 

Mindezt meg lehetne úgy fogalmazni, hogy az szalonképes legyen. A legnagyobb baj a könyvvel, hogy a testvérpár nem szalonképes. Félreértés ne essék, a magam részéről nem várom el a polkorrektséget. Gyűlölöm, ugyanis. Képmutatónak, hazugnak és elsősorban cudarul diktatórikusnak tartom. Olyan nyelvnek, amely kiforgatja a szavak jelentését és ellehetetleníti a kommunikációt. Ám a durvaság, a félvállról odavetett komplex negatív jellemzések nem azonosak a polkorrektség semmibevevésével. (Attól a nem csekély ténytől eltekintve, hogy a könyv eredeti megjelenésekor még híre-hamva sem volt a polkorrektségnek.)

A szerzők nem szeretik a zsidókat. Ehhez joguk van, ugyanúgy, ahogyan Kertész Imrének ahhoz, hogy ne szeresse a magyarokat. Azonban mert írók, elég meghökkentők az olyan megfogalmazások, mint például, hogy az első világháború idején Budapesten már sok zsidó élt, elsősorban Oroszországból és Lengyelországból érkeztek, ahol „nyüzsögtek a zsidók mint a tetvek” (107.) Úgy gondolom, ezt nem kell kommentálnom. 

Ez bizony tömény, bruttó gyűlölet. Ugyanaz, mint, semmiben sem más, mint Kertész Imréé, aki Frankfurt utcáin átment a másik oldalra, ha magyart látott. Azért gyűlölet, ha egyáltalán magyaráznom kell, mert lealacsonyítón, bármilyen szelekció nélkül minősít. A zsidók nyüzsögnek mint a tetvek. Függetlenül a koruktól, nemüktől, foglalkozásuktól és befolyásuktól. Kertész átment az utca túloldalára, ha magyart látott: nem volt kivétel, nem volt olyan érdem, ami ezt feloldotta volna. Ebben a könyvben sincs semmiféle értelmezési árnyalás, könnyítés, hogy Kohn bácsit és Grün nénit megkülönböztessük a Rothschild-család tagjaitól vagy ez egyébként valóban gazember Kun Béláktól és Szamuely Tiboroktól. Mert a Rothschildok, a Kun Bélák, Szamuelyk és Rákosik (Rothok) gazemberek ezért gazember Kohn bácsi és Grün néni. A könyv jelzőire jellemző, hogy például a véreskezű Cserny József jellemzésére ezt a kifejezést használja: „a hullamosó fia“. Mert Cserny édesapja a zsinagógában volt hullamosó. S mert, gondolom, a szerzők tudatában a hullamosás egyenlő a hullagyalázással, a nekrofiliával. Nem pedig egy foglalkozás. Talán Csernynek meg kellett volna tagadnia az édesapját a mindennapi munkája miatt? Vagy azért, mert zsidó holttesteket készített fel a temetésükre? Vagy mert mit tudom én. A lányom azért nem lehet jó óvónő, mert én csak sofőr vagyok? Vagy mi a csuda...? De ez a többször szereplő jelzős szerkezet visszataszító. 

A gyerekeimnek is mindig azt mondtam, kritizálhatnak, mondhatnak ellent, vonhatják kétségbe a döntéseim jogosságát, ha a megfelelő stílusban teszik ezt. Mert a stílus maga az ember. S mert van, amikor több kell, mint a szavak, de vajon két francia szerzőnek mi oka lehet ilyen megfogalmazása a szubjektív gyűlöleten túl? 

Bevallom: számomra innentől diszkvalifikálták magukat a szerzők. Nem azért, mert antiszemiták. Az antiszemitizmus mára egy olyan bármire használható gumifogalommá vált, amit akár tényszerű megállapításokra is rá lehet húzni. S ha valaki mondjuk a pénzvilág zsidó kézben lételéről ír egy tényekre alapozott könyvet, az is antiszemita. Mármint az irányított közgondolkodás szerint. 

Ha azt mondom, hogy világszerte a zsidók kezében van a média nagy része, az manapság antiszemita megnyilatkozás. Ha Woody Allan kérdezi, hogy melyik a világ legnagyobb zsidó összejövetele és a válasza az, hogy az Oscat-átadás, akkor röhögünk. 

Persze a gyűlölet se pro, se kontra el nem fogadható, hiszen csak akkor nem eredményez vérontást, ha nincsen meg hozzá a külső lehetőség. S egyik oldal gyűlölete sem üti ki, semmisíti meg vagy indokolja a másik oldalét. Akkor sem, ha érthetővé teszi. 

„Mi, liberálisok pedig képtelenek vagyunk kimondani, amit szerintem valójában érzünk, hogy ti. mi még sokkal jobban: gyűlölünk titeket mint ti minket.” (Kornis Mihály) 
„Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bő gatya és a fütyülős barack.” (Landeszman György, rabbi, Heti Magyarország, 1993)

Adalék. Az elhírhedt Schweitzer József-idézetről kiderült, hogy nagyon nagy eséllyel soha nem hangzott el, pláne nem egy olyan Parlamentben, ahol még a MIÉP képviselői is ott ültek. Az idézetet az egyik könyvben felhasználó Drábik János is csak internetoldalakra hivatkozott, amikor a Pesti Srácok meginterjúvolta a kérdésben. De tény, hogy sem a rabbi, sem a Mazsihisz nem tiltakozott az idézet ellen. (Ezekről a szavakról van szó: „Önök magyarok, Kelet-Európa szégyene. Egész életemet arra fogom szentelni népemmel együtt, hogy önöknek ott ártsak, ahol tudok.”)