Szerelmetesfeleségársam alátámasztható véleménye szerint a népmesék terápiás jelleggel is bírnak. Ugyan én most nem népmesét mondok (írok), de abból kettőt is. Mindkettő pompásan példázza ennek a könyvnek a tartalmát.
1. mese
Ez a mese Paul White keresztény indíttatású, de minden transzcendens indíttatás nélkül is simán olvasható és élvezetes könyvéből származik, amelynek a címe: A buyufa alatt.
Valaki talált egyszer egy árva, sérült sasfiókot. Magához vette, ápolta, táplálta, nevelgette.
Egy karóhoz kötötte a lábánál fogva, hogy amíg meg nem erősödik, ki nem kupálódik, el ne repüljön. Így a sasfiók a kötél hosszában tudott körbe-körbe sétálgatni.
Telt-múlt az idő, a sasfióka kikupálódott, megerősödött, és a jótét lélek, aki magához vette, úgy döntött, ideje szabadon engedni a madarat. Levette a sas lábáról a kötelet, és hátrébb lépett, hogy lássa, amint felszáll. A sas nézett a lábára, nézett az égre, megrázta a tollait, kiterjesztette a szárnyait, csapott velük egyet-kettőt, majd elindult a kötélhez kötött lába által kitaposott, szokott, járt útján.
Nem hitte el, hogy szabad.
2. mese
Ez nem is mese, hanem történelem. De mert nem emlékszem, hogy melyik ország mely uralkodóival történt, kérlek fogd fel mesének!
Volt egy uralkodó, aki messzi országból hozatott a palotájába egy különleges, ritka rózsafát. Megkereste az országa legnagyobb tudású kertészét és a palotájában egy kis udvart arra különített el, hogy ott a kertész nevelje, szaporítsa a rózsafát.
A kertész valóban sokat tudott, és a nagy tudása, a keze munkája nyomán hamarosan az egész kis udvarban ott virítottak, illatoztak a különös, gyönyörűséges rózsák. Aki csak belépett erre a kis udvarra, majd elalélt a rengeteg szépség láttán.
Az uralkodó, hogy semmi bántódása ne essék a rózsáknak, őröket állított az udvar bejáratához, akik azt a parancsot kapták, hogy csak az ő külön engedélyével engedjenek be bárkit a rózsakertbe.
Teltek-múltak az évek, és meghalt az uralkodó, meghalt a nagy tudású kertésze is. Majd az ő utódja is.
A rákövetkező uralkodó egyszer kedvtelve sétált a palotában, és sétája során a kis kert kapujához ért. Megkérdezte az ott őrködő katonát, hogy mit őriz. A katona azt felelte, hogy nem tudja, ő csak teljesíti a kapott parancsot.
Az uralkodó bement a kertbe, de semmi érdekeset nem talált benne: szikkadt, száraz földet látott csak, évek óta kiszáradt növénytöveket. Lehangoló, semmitmondó volt a kert.
Az uralkodó nem értette, miért őrzik katonák nap mint nap a kertkaput, miért nem szabad oda akárkink belépnie. Hívatta a nagyon okos embereit, elővetette a nagy törvénykönyveket, és parancsot adott, hogy rögvest nézzenek utána a titoknak.
Az okos emberek kinyitották a könyveket, lapozgatták őket, keresték, hogy miért áll egész nap katona a kis kert bejáratánál. Addig-addig nyálazták az ujjukat, lapozgatták a nagyon okos könyveket, amíg rábukkantak a megoldásra: egykor ebben a kis kertben nagyon különleges rózsákat nevelt a kettővel ezelőtti uralkodó, aki nagyon féltette a növényeit, ő adott parancsot az őrzésükre. De a rózsákat nagyon szerető uralkodó, majd a kertész halála után elfelejtődtek a rózsák, pusztulni kezdett a kis kert. Ám mert a törvény az őrzésükről annyira jelentéktelen volt a többi, nagy és komoly törvény között, hogy senki nem foglalkozott vele. Így a katonák továbbra is ott álltak őrségben a kapuban, még akkor is, amikor már nem volt ott semmi őrizni való.
Az új uralkodó parancsot adott, hogy az immár ostoba és felesleges törvényt azonnal töröljék el a nagyon okos emberek. És így is lett, másnaptól nem őrizték a semmit a katonák.
Na, akkor mi is ez a könyv?
Sajnos nem ugrik be, hogy hol és pontosan mire, de kaptam egy vaskos leszúrást, amikor a demokráciára, mint olyanra írtam kritikus mondatokat. Vélem, hogy a moly.hu-n történt a dolog. Nem értettem az okát. Úgy festett, a bevett, szent tehén, politikailag korrekt témák közé immár a demokrácia is felsorakozott. Azért nem értettem a felháborodás okát, mert manapság már több könyv is feszegeti a kérdését,, Nem is beszélve a Winston Churchill-nek tulajdonított mondásról, miszerint a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit.
A könyv szerzője belgiumi flamand író. Magyarul is több kötete megjelent már. Ilyen a jelen témába is vágó, A populizmus védelmében című könyve, vagy a műfajilag nehezen besorolható Járvány. Reybrouck a most tárgyalt írásának a legfőbb gondolatát a könyve első oldalán mintegy elsütve a puskaporának döntő részét, egy mondatban összefoglalja:
Furcsa idők járnak a demokráciára:
úgy tűnhet, mindenki vágyik rá, de hinni már senki nem hisz benne.
Reybrouck a könyvében nem a demokráciával számol le. Azt mondja, hogy a demokrácia jó, több formája is létezik, létezett, ám az a képviseleti forma, amiben itt Európában és Amerikában élünk, az nagyon nem jó.
Azt is taglalja, hogy a képviseleti formának a legrosszabb, de sajnos immár kőbe vésett momentuma a választás. A választás, ami nem eIkerülhetetlenül része a demokráciának, csak a hosszú évtizedek alatt elválaszthatatlan részévé tették. De annyira részévé, hogy mintegy agymosásképpen még az Emberi Jogok Egyetemes Alkotmányába is bekerült:
A legtöbbünk számára szinonim fogalom a »választás« és a ,,demokrácia«. Zsigereinkbe ivódott, hogy a próbálta képviseletiség elvét a szavazatunk leadásával ültetjük át a gyakorlatba. így áll ez Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában is 1948 óta: »A közhatalom tekintélyének alapja a nép akarata; ez az akarat (...) időszakonként tartandó tisztességes választáson kell hogy kifejezésre jusson.«
Ez a »kell hogy kifejezésre jusson« remekül példázza a látásmódunkat: ha valaki demokráciát mond, mondjon választást is.
De nem különös, hogy egy ennyire átfogó érvényű szöveg – az emberiség történetének legegyetemesebb jogi szövege – precízen előírja, hogyan nyilvánuljon meg a népakarat? Nem bizarr, hogy egy alapvető jogokról szóló nyilatkozat (mindennel együtt sem több kétezer szónál) rögtön a jogok gyakorlatba ültetésénél köt ki?
Kicsit olyan ez, mintha egy közegészségügyi törvénytervezet ételrecepteket is tartalmazna. Mintha a nyilatkozat összeállítói magát a módszert is érinthetetlen alapjogként tisztelték volna. (45–46.)
Reybroucknak az a legfőbb problémája a képviseleti választásokkal, hogy egyfelől a választók nem az őket képviselő emberekre, hanem pártokra szavazhatnak. A választások így elsősorban a média által közvetített és tematizált pártharcokról szólnak.
Bár ebben a modellben tartanak még választásokat, és ezek után új kormányok alakulnak, a választások nyilvános vitája minden részletében eltervezett látványossággá vált, amit a meggyőzéstechnika hivatásos szakértői vezényelnek le – a műsorszámban csak néhány, előre kijelölt, egyetértésben kiválasztott téma kerülhet szóba. A polgárok zömének passzív, apatikus szerep jut, ami kimerül abban, hogy reagálhatnak az eléjük tálaltakra. A valódi politika a színfalak mögött zajlik: a választott kormányok és a saját gazdasági érdekeit képviselő elit diszkrét együttműködésében.
(58–59.;idézi Colin Crouch: Post Democracy, Cambridge, 2004. 4. p)
A pártok viszont vastagon függnek a támogatóiktól, ezért a tevékenységükkel nem csupán a választókra kell tekintettel lenniük, hanem a támogatókra is. A gyakorlatban inkább csak rájuk. Minden más jóformán csak reklám. Nem beszélve arról, hogy az
elmúlt években jelentős hatalom került át a nemzeti parlamentektől olyan nemzetek feletti intézményekhez, mint az Európai Központi Bank, az Európai Bizottság, a Világbank vagy az IMF. Ezek az intézmények nem indulnak demokratikus választásokon, de befolyásuknál fogva a politikai döntéshozatal technokrata vonásait erősitik.
Ma már bankárok, közgazdászok és monetáris elemzők is ott ülnek a politika irányitópultjánál. És nem csak nemzetek feletti intézményekről varn szó. Jóformán minden modern nemzetállamnak technokrata jelleget kölcsönöz a tény, hogy jelentős feladatokat és felelősségi köröket vontak ki a demokratikus térből – példa erre a nemzeti bankok és alkotmánybi- róságok növekvő befolyása. A kormányok úgy láthatták, hogy a monetáris vagy az alkotmányos ellenőrzés kényes feladatát érdemes minél távolabb tartani a politika karmaitól és a választási esélylatolgatástól. (30.)
S ebben a rendszerben éppen a demokrácia jellege vész el: a választások váltak a demokrácia fő jellemzőjévé, ahol a demosnak, a népnek jogában áll x évente végigélveznie a választásokat megelőző politikai show-műsorokat, majd a show-ból levont (?) tanulságokkal az urnákhoz járulni, és mintegy vetésforgóként újra és újra ugyanazokat beszavazni a hatalomba. A szavazások által, észre sem vesszük, de kitermeltük a demokráciának vélt rendszer nem beleszületés, hanem a rendszerből fakadón mozdíthatatlan arisztokráciáját.
És aztán a következő választásokig a kutya sem kíváncsi a demos szavára. Vagyis azért és csak azért van rá szükség, hogy legitimálja a hatalmon levők állandó hatalmon maradását. Ami így végül a demokrácia diktatúrájává válik. Vált.
A politikában, a politikusokban, a politikusoknak, a pártokban, a pártoknak, mondja a szerző, mind kevesebben és kevesebben hisznek. A demokráciában azonban mégis szakadatlanul bízik mindenki.
Viszont így a demokráciának gyakorlatilag semmi köze nincsen a demokráciához: az alanyainak voltaképpen semmi beleszólása nincsen abba, mi történik velük. Holott, állítja egy helyen ez a flamand, a demokrácia nem csupán a népért való tevékenység, hanem igazából a nép tevékenysége önmagáért.
Ráadásul a hatalomba kövesedett pártok a legjobb melegágyai a korrupciónak, a hatalommal való visszaélésnek. Tapasztaljuk világszerte. Mégis kapaszkodunk a választásokba, ami nagyjából soha, semmit meg nem változtat.
Itt rejlik a demokrácia kifáradási szindrómájának oka: mindannyian a választások szélsőséges hívei vagyunk. A képviselőinket lenézzük, de istenítjük a választásokat. Szilárdan hisszük, hogy választások nélkül nem létezhet demokrácia, és hogy a választások elengedhetetlen, alapvető feltétele annak, hogy demokráciáról beszélhessünk. Nem látjuk be, hogy a választás csak egy módszer a demokrácia működtetésében – nem cél, és nem alapelv. (46.)
Emlékszem, a keresztény gyülekezetben, ahová sok-sok évig jártam, szintén voltak választások. Meg voltak a pozíciók, feladatkörök, amiket x évente be kellett tölteni. Teltek-múltak ott is az évek, mire egyszer valaki felvetette, hogy ha hiszünk abban, hogy a Szentlélek ad ajándékokat a gyülekezet minden tagjának, akkor vajon mi miért arra törekszünk, hogy minden bevett pozícióba betuszkoljunk valakit, és miért nem arra, hogy megvizsgálva kinek-kinek a képességeit hagyjuk munkálkodni a tagokat a kapott képességei szerint?
Forradalmi ötlet volt. Majd hamarosan a cölöphöz kötött sas történetére hasonlított a gyakorlat. De elméleti szinten legalább megmutatta, hogy azért, mert egy gyakorlat valamikor jól működött, nem biztos, hogy még ma is működőképes. S hogy nyugodtan lehetnénk kreatívabbak a gyülekezet vezetésében. De persze a járt ösvény mindig kényelmesebb, mert a megszokás nagy úr. A lábunk megszokta a cövekhez kötött kötél engedte szabadságot, ezért őrizzük a kapu mögött a szikkadt földet és az élettelené száradt kórókat.
A megoldás
Mert naná, ez a legfontosabb!
A szerző az athéni demokráciát veszi alapul. Elmondja, hogy az athéni demokráciában a város polgárainak csak egy kis része vehetett részt. Voltak olyan pozíciók, például a hadvezéré, amelyet választás során töltöttek be. Az athéni vezetést azonban sorsolás útján választották ki.
Reybrouck forradalmi megoldása (és nem az ötlete, mert az ötlet nem az övé), hogy az ország vezetésébe be kellene vonni a polgárokat is. Igen, sorsolás útján. Van létjogosultsága a politikusoknak is, de kell, hogy legyen beleszólása a népnek is abba, mi történik az országukkal. Az x évenkénti szavazás és a népszavazások rendszere nem ennek eszköze.
Az első gondolatom az volt, ami a tiéd, persze: ööö... és akkor a sok-sok hozzá nem értő laikus hoz majd törvényeknek és dönt majd olyan kérdésekben, amelyekhez semmi kompetenciája nincsen. Hát egyfelől, ugye, feltehető a kérdés, hogy a mostani szisztéma vajon garantálja-e ennek az ellenkezőjét? Pusztán az a tény, hogy valaki pártszínekben a kormányzás közelébe kerül, önmagában kompetensé teszi a bármilyen szintű vezetésre?
»Futóbolondokat a hatalomba?« Ha az emberek úgy döntenek, igen. De így legalább nem lenne tejhatalmuk. (157.).
Mert az alapelv az lenne, mint Athénban volt: a sorsolással döntéshelyzetbe került polgárok a megbízatásuk csak meghatározott ideig, jócskán méltányos javadalmazásért, de csak egyszer gyakorolhatnák. S nem adott pozíciókra, hanem konkrét célfeladatok elvégzésre létrehozott kis közösségekben dolgoznának az emberek.
S most nyilván neked is rengeteg ellenérv jut az eszedbe. Ami természetes. Nekem is eszembe jutott. De e kis könyvecskét olvasva az is, hogy hány olyan eset volt, amikor valaki, mondjuk egy rövid Facebook-bejegyzésemre reagálva, szimplán azt hitte, a gondolatom és annak háttértartalma addig tart, amíg a bejegyzés, fel sem tételezte, hogy van mögötte háttérismeretem is.
Nos, a szerzőnek is van. És kiderül, nem spanyolviaszt talál fel, és a könyvét nem egy átmulatott éjszaka utáni macsjajajos flash után írta. Olyannyira nem, hogy a sorsolásos munkaközösségi munkára már több országban (Izland, Írország, Kanada, Hollandia), sőt, az Európai Unióban is történtek kísérletek.
Amelyek meglepő eredménnyel jártak.
- Egyfelől, mivel nem kitaposott utakról van szó, bátran lehetett kísérletezni a metódusokkal (pl.: önként jelentkezők közül sorsoljanak, vagy teljesen eseti legyen, kik kerülnek be a körbe?) .
- Másfelől kiderült, hogy a létrejött munkacsoportok a célra koncentráltak, nem kellett marketingre, PR-ra költeniük, nem érdekelte őket a népszerűség mutatójuk (hiszen nem is volt ismerettségük), és sokkal kompetensebbnek, ötletgazdagabbnak bizonyultak, mintsem az előzetesen bárki is gondolta volna.
- S természetesen nem a levegőből vették az ötleteiket, javaslataikat, hanem ahogyan a politikusoknak is, minden segítség, oktatóanyag, szakértői gárda a rendelkezésükre állt.
Mindennek megvalósítása a fennálló rendszerben a regnáló politikai köröknek, pártoknak természetesen nem érdeke sem politikai, sem anyagi oldalról. De az a tény, hogy vannak országok és ahogy mondtam, maga az EU is kísérletezett ezzel-azzal, azt jelzi, hogy a képviseleti demokrácia súlyos válságából kiutat kell találni. S ha ezzel már próbálkoznak, azt jelenti, mérvadó vezetői körök is érzik a válságot. Vagy csak ők érzik igazán?
Nem írom most le, Reybrouck mi mindent mond el és mutat be esetleges lehetőségképpen, mert akkor, a teljes megértés érdekében idéznem kellene a könyv második felét. Amire még elolvasva sem mondom, hogy teljesen átlátom, mélységében megértettem. De ennek az értékelésnek hazudott bemutatásnak éppen ez a célja: olvasd el a könyvet!
Gondolat, Budapest, 2017, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636937904 · Fordította: Zákányi Viktor
8/10
