Éppen a konyhaszekrényeink általa készített ajtajait szerelgette, szerintem pompás asztalos, s a kedvére rásegített egy kis whisky is, de, mivel ismerem annyira, tudom, hogy ez a lelkesedés még nem annak tudható be, s különben is, olyankor nem lelkes, hanem filozófus. 

Szóval Gergő vigyorogva mesélte, hogy mekkora poén már, hogy Róma a piacgazdaság alapvető alapelveivel, működésével akarja tönkre vágni a kis gall falut: ráveszik Obelix-et, hogy álljon rá a nagyüzemi menhir-gyártásra. Úgy fest, a szerzőknek teli van a töke rendesen a multikultival és a piacgazdasággal ostobaságával. Mondhatni, mondta röhögve Geri, nem annyira liberálisak. Elveszik Obelix-től az alkotás örömét, hogy egy öndarálóba kényszerítsék, gazdaggá teszik, ezzel irigyei lesznek, meg kell szerveznie önmaga ellátását is, és senkire, semmire nem jut ideje, csak a minél több menhirre előállítására koncentrál, minél több pénzért, nincs szabadideje, nincs ideje Asterixre sem.

A megoldás? – kérdeztem Gerit. Van, bólogatott, miközben nagyon klasszul alakult már a szobánk és az előszoba közötti küszöb is, amit olyan irgalmatlanul csináltak meg vagy az előző lakók vagy az önkormisok, hogy egy millitől úgy másfél centiig ökörhúgyoskodott a küszöb és a laminált padló közötti rés. De nem mondom el, olvasd el, Apa, ez talán a legjobb rész, s persze, igen, Asterixnél a megoldás!

Elolvastam. Gerinek igaza volt, rényleg ez az egyik legjobb Asterix-füzet. Talán azért is, mert ebben az agyament, agymosott világban akár fel is hívhatja a gyerekek figyelmét arra, hogy nem minden a pénz, a munka, az üzlet. Sőt. S teszi ezt úgy, hogy nem rág szájba, de végigröhögjük az egészet, s jó esetben kapcsolunk hogy bakker, önmagunkon röhögünk.