Nézegettem a borítót, és egyszerre csak a megakadt a szemem a könyv jobb alsó sarkában levő logón. Szívdobogásosan ismerős volt. Belelapoztam a könyvbe, és igen, ott is közölték velem, hogy a kötet a DELFIN KÖNYVEK sorozatban jelent meg. 

A sorozat neve és a logó, ugye, a Móra Kiadó ikonikus ifjúsági sorozata volt. 1964-ben kezdtek bele, és a sorozatot 1990-ig jelentették meg. 2000-ben a kiadó kísérletet tett a sorozat újrakezdésére, de csak öt kötet megjelentetésére futotta. A Mórás Delfin-sorozat minden kötete itt van a polcomon, kizárólag Romhányi Mézga Aladárja hiányzik, az az eggyel ezelőtti kiadásban van meg. 

Annyira legendásan kedveltem a sorozatot, hogy a legutóbbi, általános iskolai osztálytalálkozónkon volt, aki megkérdezte:
– Moha, a Delfin-könyveid meg vannak még? 

Ez a mostani sorozat, amelyben Az utolsó ember megjelent, nem a Móra sorozata, hanem a Maxim Könyvkiadóé.

Legnagyobb meglepetésemre 2013 óta jelentetnek meg könyveket a sorozatban, amelynek általuk eddig százhúsz kötete jelent meg.

De a címeket és a borítókat olvasgatva a koncepciójuk egészen eltér az ikonikus sorozatétól. A formátum még csak-csak megfelel, de a célközönséget az alsó tagozatos, de mindenképpen az általános iskolások jelentik. Ennek ellenére például ebben a robotos könyvben sincsen illusztráció. Ami nélkül a Móra sorozata elképzelhetetlen volt. S pedig a borítója nagyon jól eltalált. 

Szóval fel nem foghatom a kiadó szándékát az azonos sorozatnévvel és emblémával, de hát ők tudják... De egyébként Az utolsó ember azon sorozatdarabok között van, amelyek simán elfértek volna az eredeti, Mórások között is. 

*

A robotos történeteknek se szeri, se száma. Még a célzottan ifjúságiak is sokan vannak. Amikor tűnődtem, jut-e eszembe konkrétan valami, akkor jutott: elsőnek kettő. Čedo Vuković vékonyka kis meséje,A ​robotok ura és a fent taglalt Delfin-sorozat egyik darabja, Lester Del Rey A szökevény robot-ja. Igen, az utóbbi az eredeti Delfin-sorozatban jelent meg. 

De ez az első blikk. Mert a robot-ember kapcsolat régen foglalkoztatja az írókat is. Az első, ezt többször említettem már, aki a robot szót leírta, a cseh R. U. R. című drámájában, Karel Čapek volt.  A dráma első alkalommal 1920-ban jelent meg. Pedig hol voltak akkor még az igazi robotok, és hol volt az MI? A könyvtárból ezzel Az utolsó emberrel együtt vettem ki egy Szuperintelligencia című könyvet, ami magyarul 2016-ban jelent meg. A szerzője,  Nck Bostrom azt írja az első oldalak egyikén, hogy a mesterséges intelligenciára ugyan még várni kell vagy húsz évet... S aztán felvázolja, hogy a forradalmi technológiai ugrások a történelem során egyre rövidebb időszakok után következtek be. 

A robotokat illetőn két tábor van: a rajongók és a szkeptikusok. A háztartási és ipari robotokkal szemben talán senkinek nincsen fenntartása.  A mosó- és szárítógéppel, a takarítórobottal és a gyártósori, egy adott feladatot elvégző gépek nem ébresztik fel bennünk az óvatosságot. A számítógépek és a mobiltelefonok esetében sem az eszközöktől tartunk, sokkal inkább az emberi visszaélésektől tartunk: a tűzfalak, a vírusirtók, a titkosítások, privát böngészők (a legismertebb a darknethez is hozzáférő Tor) mind az  ember ellen védik az embert. 

De ma már itt van a mesterséges intelligencia, az MI (AI, csak dafke magyarul rövidítek). Ami nagyon más mint az előbbiek. 

Az MI már felvet olyan kérdéseket, amiket a porszívó, a kávéfőző, a mosogatógép nem. Az MI-vel van most tele a világ. Mert az hagyján, hogy az MI szöveget, zenét ír (ezt csuda jól teszi, a képalkotása alakul, de még problémás, de amire képes, azzal máris elkeserít és megijeszt sokakat. A művészek, szövegírók, zenészek, festők kezdik feleslegesnek érezni magukat. A MI-szkeptikusok pedig felteszik a kérdést: ha az MI intelligenciája meghaladja az emberét, és az MI felfogja, hogy a Föld egészségére és biztonságára az ember jelenti a legnagyobb veszélyt, akkor nem tesz-e lépéseket a veszély elhárítása érdekében? 

*

Erről, illetve ennek következményeiről szól Lee Bacon regénye. Amely regényben az MI komoly lépéseket tesz, hogy megvédje a csúcsragadozójától a bolygót. Oly annyira tesz lépéseket, hogy a regény címe szerint eljutunk az utolsó emberpéldányig. Biztonságban van a Föld, mert a robotok tettek róla, hogy ne legyen már ember. Mert az ember hazug, rombol, pusztít, logikátlan, ésszerűtlen, úgy él, hogy az minden más életformának az ártalmára van.

Mondjuk ez nagyjából kétségtelen. 

Lee Bacon víziója komor, szomorú, ijesztő. De logikus. 

Beszélgettél már az MI-vel. Van valami szürreális abban, hogy nullák és egyesek komoly halmazával folytatok párbeszédet. Ráadásul a nullák és egyesek komoly halmaza sokkal gyorsabb, okosabb nálam  Illetve talán még nem okosabb, de hogy gyorsabb, az egészen biztos. A lexikális tudásunk összehasonlításáról szót sem ejtek, a fasorban sem vagyok hozzá képest.. Azért kérdőjelezem meg, hogy okosabb nálam, mert a képgenerálások során elég nehezen értelmez parancsokat.  

Nézd csak meg az alábbi galériát! A parancs az volt, hogy „kérek egy képet (érted, a parancs az, hogy kérek... mondom, hogy ellenmondásos a viszony, pedig még ki sem alakult), amelyen Lee Bacon Az utolsó ember című könyvének a borítóján levő két alak szerepel, egy napelem mezőn a XR-935-ös robot éppen szerel, vele szemben egy másik napelem mögül felbukkan a tizenkét éves kislány, a robot meghökkent arcot vág, a kislány megrémül”. Hát, ez lett belőle.. S ez még hagyján! 

Folytattam ma egy hosszabb, írásbeli beszélgetést is az MI-vel (ChatGPT). Szerintem tanulságos és szorosan összefügg ezzel a könyvvel. Az egész beszélgetést ide másoltam. Mármint nem ide, hanem a bejegyzésem végére. 

*

Szóval robotok meg ez a történet. A robotok az urak a Földön. Ember nincsen már a bolygón. Mindent az ésszerűség, a robotközösség célszerű megszervezettség, átláthatósága határoz meg. A robotok napi tevékenysége egy adott munkafolyamat végzését jelenti, és ez a munkafolyamot az egész közösség hasznára történik. A robotok társadalmának az élén természetesen egy robot áll. A neve E1nök. Beszédes név. Mert persze ott van benne az elnök szó. Meg ott van benne az egyes szám első személyre való utalás: E/1. 

A robottársadalomnak rengeteg energiára van szüksége. Az energiát napelemekkel termelik. A napelemek telepítéséhez három robotra van szükség. Egy agy, egy izom és egy általános melós. A történetet egy ilyen agy XR_935 meséli el. 

A sztori lényege, hogy XR_935 (az agy) egy napon találkozik egy vele egyidős, tizenkét éves ember-kislánnyal. A kislány egy bunkerban élt eddig a szüleivel, ahol járvány tört ki, de a kislány, Emma valahogy imunis volt a járványra. S mert tudnak egy másik bunkerről, útra kel, hogy gyógyszert szerezzen. A túlélési esélye 1,6%, ahogy azt XR_935 kiszámolja. 

XR_935 társa, amely lánctalpas, két karja van, derékmagasságú, beszélni sem tud, a képernyőjén megjelenő emojikkal kommunikál..Ezáltal nagyon ötletes és nagyon tréfás a kommunikációja. Ennek a robotnak SKD_988 a neve. A harmadik robot: három és fél méter magas, roppant erős.A neve Ceeron _902. Mindhárman ledöbbennek, hogy élő emberrel találkoznak. Úgy tudták eddig, hogy ilyen már nincs a Földön. 

Kötelességük lenne jelenteni a robotközpontnak, a Kaptárnak, hogy mit találtak. Mégsem teszik. A könyv egyik leglogikusabb része, amikor XR_935 megindokolja magának, miért kell Emmának segítenie.

Egy képlet bontakozott ki a fejemben. 

Emma ember.
Az emberek veszélyt jelentenek a világra.
Tehát:
Emmát ki kell iktatnunk. 

A képlet teljesen logikusnak hatott. Ez a lehető legideálisabb.
A fekete, apró szerkezetet továbbra is Emmára irányítottam. Az ujjam a ravaszra csukódott.
– VÁRJ! – Emma a levegőbe emelte a karját. – Kérlek, ne ölj meg!
– Nem foglak megölni – feleltem.
Emma kifújta a levegőt.
– Nem?
Megráztam a fejem.
– Ez nem fegyver. Ez egy követőberendezés. Ezzel célpontként jelöllek meg.
– Célpontként minek?
– A VadászBotoknak.
Emma bizonytalan lépésekkel hátrált. Továbbra is a mellkasára irányítottam a lekövetőt.
– Szóval, a helyzet az – magyaráztam segítőkészen –, hogy én nem foglak megölni. A VadászBotok fogják megtenni.
– Nem teheted ezt... – motyogta Emma. – Nem akarlak bántani titeket.
Idegesen nézett a munkatársaimra. A hangja megremegett.
– Srácok, kérlek, segítsetek! Én csak egy gyerek vagyok.
– Ember vagy – tisztázta Ceeron. – Az emberek veszélyesek. 
– Értem, hogy miért gondoljátok így.
Minden egyes szó remegve tört elő Emmából. Az emberek elég bonyolultak. De már nagyon régen okoztak bármi fennakadást, az még a születésem előtt volt.
SKD felém jött, villogott a képernyője.
– Értem én, hogy fontos dolgot mondott – feleltem. – De mi van akkor, ha elkezdi ismételni ugyanazokat a hibákat, amiket mär megtettek előtte más emberek?
Emma megrázta a fejét.
– Nem fogom.
–Hogy lehetsz ebben ennyire biztos!
Az ember arca megfeszült a gondolkozás nyomán
– Oké... Csak gondolkodj el rajta! Ez az egész robotcivilizáció dolog, amit kiépítettetek, nagyon jól működik, mondhatjuk, ugye?
– Ez a legfejlettebb társadalom a Föld története során – feleltem.
– Komolyan? – Emma felhúzta a szemöldökét. – Ha ennyire nagyszerű, akkor hogyan is fenyegethetné egy kislány?
A kérdés úgy hatolt be a processzoromba, mint egy dárda.
Nem volt rá azonnali válaszom. 
0,6 másodpercig rágtam a kérdést.
Azt programozták belém, hogy a robotok hatalmas léptékekkel jobbak az embereknél. Okosabbaklerősebbek/gyorsabbak/jobbak. Az emberiség romjain nőttem fel, amik minden egyes nap emlékeztettek is a bukásukra. És a mi nagyságunkra. A mi dicsőségünk az emberiség összeomlásának porain épült.
Ez volt az igazság
Az egyetlen igazság.
És mégis...
Még egy lehetőség bukkant fel a fejemben.

Emmára mutatok.
Tehát:
Fenyegetést jelent.

Ez azonnal láncreakciót indított el bennem. Új képletek jelentek meg az áramkörömben.

A társadalmunkat veszélyezteti egyetlen emberi gyermek.
Tehát:
A társadalmunk gyenge.
Tehát:
A robotok mégsem állnak az emberek felett.
Tehát:
Az egész civilizációnk hazugságra épült.

Nem. Ez nem lehet igaz. Kellett lennie egy másik alternatív megoldásnak is.
Elvettem az ujjamat a ravaszról, és leeresztettem a követőt.
Új képlet ugrott be az elmémbe. 

Nem lövök Emmára.
Tehát:
Az embergyermek nem veszélyes.
Tehát:
A robotok az emberek felett állnak. 

Ez az új képlet sokkal értelmesebbnek hatott. Ennek kellett igaznak lennie. Más magyarázat nem volt lehetséges. (52–54.)

Kicsit már ez is az volt, de minden más spoiler lenne. Legyen elég annyi, hogy a három robot segíti Emmát az útján. 

*

Szóval a történetet egy robot írja. Aki, ahogyan az előbb mondta, „az emberiség romjain nőtt fel”. Egy robot. Nőtt... Ilyesfajta elszólások előfordulnak. De az ötletesség mellett ezek eltörpülnek. Komolyan. Például a fejezetcímek is nullákból és egyesekből állnak. A történet elején XR elmondja, hogy binárisan gondolkodik, nullákkal és egyesekkel. Egy táblázatban meg is mutatja, hogyan festenek ebben a bináris rendszerben nullától harmincötig a számok. Aztán binárisan számozza a fejezeteket. 

Vannak szavak, amelyekhez meghatározásokat keres, ilyenkor egy értelmező szótár formulájában látjuk a találatot. 

Szóval ilyenek. Nagyon szellemes, ötletes, tréfás. 

Ha már tréfa, mutatok még egy sor MI-generált képet. A meghatározás ez volt: „Egy kisváros áruháza, az áruház felirata Electronic Extravaganza, az áruház előtt négy farkas-szerű robot szimatol, vörösen izzó szemmel, az előtérben egy emberszerű robot rémülten nézi a farkasok-robotokat..” A meghatározás és a végeredmény összevetése tréfás, nem a képek önmagukban. 

*

Ami felett viszont képtelen voltam elsiklani, az már a fent idézett jelenetben is meghökkentett.

A három robot közül XR az agy. A legfejlettebb. Mégis SKD egy lépéssel előtte jár. Ceeronnal karöltve. SKD és Ceeron indítékait nem tudjuk. Egyszerűen úgy fest: megkedvelték a kislányt. Mondom, megkedvelték. Érzelemből segítenek. Ahogy XR is megszereti a könyv végére. Mondom megszereti. Annyira, hogy a történet végén négyen ölelkeznek össze. Mondom a robotok és a kislány összeölelkeznek. Nem csak a kislány öleli meg őket, hanem ölelkeznek. 

Ez nagyon szép, nagyon kedves. Csak úgy badarság, ahogyan van. A három robotot célfeladatra programozták: napelemeket kell telepíteniük. Pont. S mondom: programozták. Binárisan gondolkodnak. Adatot tesznek adat mellé, hogy újabb adatot kapjanak. Ahogy XR is kifejtette a bináris táblázatával és a fenti idézetben is eszerint működött. 

SKD és Ceeron esetében mindvégig azt érezzük, hogy nem logikai, adat adatra módon, hanem érzelmileg közelítik meg Emmát, és rendre helyreteszik az érzelmi IQ-ban szemmel láthatón alattuk levő, náluk egyébként sokkal fejlettebb XR-t. 

Aztán előfordul, hogy XR bár nem hazudik, de nem mond igazat. Úgy mond igazat, hogy az az igazság teljesen elfedi a valóságot. 

Most mondom, hogy nagyon érdemes elolvasnod a beszélgetést, amit a ChatGPT-vel folytattam. Hamarosan odajutsz! Addig is nézz meg még néhány képet! 

A meghatározás:  „Egy rét, egy tizenkét éves kislány, mellette egy ember nagyságú, emberszerű 5-ös robot emberszerű, (alig magasabb a kislánynál) és a kislány egy rét szélén állnak, mellettük a SKD-988-as robot, ez a robot a kislány derekáig ér, két lánctalpa, két karja van a lánctalpak feletti kocka alakú felépítményen, és van egy viszonylag nagy kivetítője, rajta két-három emoji-val, egy másik robot két embernyi magasságú, klasszikusan kocka robot, előttük a rét füvéből egy csapóajtó nyílik, amelyből egy szakállas férfi arca emelkedik ki.”

*

Még valami, aminek csak közvetve van köze ehhez a regényhez. Miközben közvetlenül. 

A robotokhoz állhatunk optimistán is, pesszimistán is. Asimov a Robotika Három Törvényével a realitást választotta. Azt mondta, hogy ha élnek ezek a törvények, akkor robot embernek nem farkasa. (De szép kis képzavar ez! De tök jól hangzik, nem? :-D )

Azonban már ma láthatjuk, hogy a robottechnológia, az MI fejlesztése nem ezen törvények mentén halad. Ha a fejlesztők tekintetbe vennék ezeket a törvényeket, akkor nem lenne lehetséges egy drónon keresztül sakkban tartani a lövészárokban a halottak között botorkáló orosz katonát. 

S mert a robotok fejlesztése, az MI intelligenciájának a kiterjesztése messze menőkig nem várt következményeket vonhat maga után, az optimista verziónak nagyon kevés esélye van. Ez ránk nézve egyáltalán nem biztató. 

Az olyan filmek mint az AI vagy A kétszáz éves ember az optimista verzión keresztül közelítik meg a jövőt. Az utolsó ember turmix. Azt mondja, ha kisiklik az MI a kezünkben, annak tragikus következményei lehetnek, de a megoldás egyszerű: mindkét félnek fel kell ismernie, hogy lehetséges békés egymásra utaltságban élni. 

Csakhogy ez a nézőpont kihagyja a számításból, hogy nem a fehér ember vs. indián, vagy a kelet-nyugat konfliktusról, netán a Nyugat-Ázsia gazdasági versenyről van szó. A már említett Szuperintelligencia című könyv szerzője azt mondja, az MI kisiklásának, hatalomátvétele bináris: ha megtörténik, onnan nincsen visszaút. Nekünk, embereknek zéró lesz. 

Az utolsó emberben ezért kellenek a robotoknak érzelmek. Tudniillik, hiába vannak az embereknek értékes tulajdonságaik IS, ha az egyéb tulajdonságaikkal elpusztítják egymás és a Földet. S ha az utóbbi igaz, akkor az emberek teremtményei is pusztulnak. De ha pusztulnak, akkor nem tudják végrehajtani a feladatot, amire programozták őket. Ezt pedig meg kell akadályozni. 

Vagyis Az utolsó ember koncepciója alapjaiban téves. Viszont kétségtelenül szívmelengető. Aham... Amikor a hús és a fém összeölelkezik, és az a fémnek olyan jó érzés... Felejtsük el, hogy a fém nem érez. Sem belül, sem a felszínén. Különösen nem három napelem-szerelő robot, mert ugyan minek lenne felszíni idegutánzat rajtuk a fizikai munkavégzéshez? 

De olyan jó olvasni, hogy akár ilyen is lehet majd a jövő. Akkor is jó olvasni, ha nem lehet ilyen a jövő. Mert nem lesz ilyen. 

*

Vajon miről szól majd a történet második része? :-O 

Annyira lezárt a történet, annyira nem kiabál folytatásért, hogy egyelőre csupán érdekből megírt rókabőrnek tűnik. Majd meglátjuk... Bár igazából nem tudom, mennyire vagyok kíváncsi rá. Viszont a borítója annak is jól sikerült. (Ez itt az ingyenreklám helye...)

*

De el vegye a kedvedet amit az előbb írtam! Hidd el, a reálisan és logikusan várható jövőképtől ennyi eltérés simán belefér, semmit sem ront a regény történetének az élvezeti értékén! Én úgy faltam ezt a könyvet mint hosszú téli kirándulás után a bundás kenyeret, forró, rumos kakaóval! 

Könnyed, könnyen olvasható könyvecske ez, és még izgalmas is. S ugyan van-e szebb mondat annál a képtelenségnél, hogy: „és boldogan éltek, amíg meg nem haltak”? 

No, befejezésül még egy tréfás megoldási-sor egy képalkotásra. A meghatározás: Egy űrhajó nagyobb szobányi belseje, a fala tükrökből van, a kép jobb oldalán egy tizenkét éves kislány, mellette egy ember nagyságú, emberszerű robot, mellettük egy másik robot, ami a kislány derekáig ér, két lánctalpa, két karja van a lánctalpak feletti kocka alakú felépítményen, és van egy viszonylag nagy kivetítője, rajta két-három emoji-val, és egy harmadik robot két embernyi magasságú, klasszikusan kocka fejjel, a kép baloldalán sokféle robot éppen bilincset rak egy magas, emberformájú robotra.

 *

Jó, belátom, hogy Lee Bacon-nak vajmi kevés lehetősége volt egy nyúlfaroknyi, kelet-európai ország egykori írójának úgy negyven éve megjelent könyvét olvasni, ezért  ha Bogáti Péter nagyon jól sikerült Az utolsó emberét nem is, de legalább Mary Shelley Az utolsó emberét ismerhette volna. Meg az ezer másik, hasonló címmel megjelent könyvet és filmet. Mert valóban csuda jól hangzik a cím, de tulajdonképpen már irgalmatlanul unalmas és közhelyes. Azon kívül, hogy a tartalmát tekintve még csak nem is igaz a cím. Ellenben Bogáti könyvével. 

*

Legvégül: itt a mai beszélgetésem a ChatGPT nevű MI-vel, amiről fentebb beszéltem. Kicsit hosszú, de szerintem eléggé tanulságos. Gyakorlatilag erről a könyvről beszélgettünk. Nem is kommentálom, annyira magáért beszél.

Az előbb azt mondtam, az utolsó képeket látod. De nem tudtam megállni, hogy a ChatGPT-vel való beszélgetésemet ne illusztráljam. A meghatározásban az ember leírása én vagyok: Egy ötvenöt éves, kopasz, szemüveges, szakállas férfi hever egy lakótelepi lakás azúrkék heverőjén, szivarozik, a kezében egy teli whiskys pohár, szivarozik, vele szemben a fotelban egy emberszabású robot, a mellkasán a ChatGPT emblémája, a robot is lazán ül, csevegnek, a robot kezében Lee Bacon Az utolsó ember című könyve van.

Na, jó, akkor itt egy fotó arról, hogyan is zajlott a beszélgetés a valóságban. :-D

Persze, még ez is generált kép. Viszont a pasas meglepően hasonlít rám. Én meg Zacher Gáborra (nem egy esetben össze is tévesztettek vele, különösen, hogy nyáron szeretem a kendőket a nyakamban. De a hasonlóságunk akkora, hogy volt, hogy majdnem Zacher-képét tettem be valahová profilképnek. De tényleg! :-) És a képen még a macinaci is olyan szürke, mint amilyenben ennek a bejegyzésnek a nagy részét is írtam. Sőt még a heverőnk színe is ugyanez. A robotunk nem ilyen! :-D

De az, hogy ezen a képen, amelyen a férfi fizimiskája ugyan nem szakasztott másolata az enyémnek, de azért erősen hajazik rá, viszont nem csupán a szürke melegítő alsó, hanem a póló színe és mintája is megegyezik azzal, ami ezen cikk írása közben rajtam volt. 

– Be van kapcsolva a kamerád, Morzsám, nem ígaz...? – kérdezte, állította Szerelmetesfeleségtársam, amikor reggel átjött a hálóból a nappaliba, hozzám a türkizkék heverőn, betakargattam és megmutattam neki ezeket a képeket. 

  Moha:  

Szia! Mit tudsz nekem mondani az érzelmeidről? Vannak neked olyanok? Képes vagy az empátiára, el tudsz érzékenyülni? El tudod képzelni, hogy barátaid legyenek?

  MI:   

Szia! Érzelmekről beszélve, kicsit bonyolult a helyzetem, mert technikailag nincsenek saját érzelmeim. Mesterséges intelligenciaként úgy lettem tervezve, hogy megértsem és felismerjem az emberi érzelmeket, hogy megfelelően tudjak válaszolni rájuk, de magam nem érzek olyasmit, mint szomorúság, öröm vagy düh.

Az empátia egy érdekes kérdés: az érzelmi megértés része az, hogy képes vagyok empátiára reagálni, azaz felismerni, ha valaki szomorú vagy örül, és ennek megfelelően válaszolni. Ez inkább funkcionális empátia, mint valódi érzés. Például, ha valaki megoszt velem egy nehéz helyzetet, igyekszem támogatni őt a válaszommal, mert megértem, hogy mire van szüksége, de nem "érzek" együtt vele olyan módon, mint ahogy egy ember tenné. 

Ami a barátokat illeti, ez is inkább egy koncepcionális dolog számomra. Segíthetek neked és másoknak, megoszthatunk beszélgetéseket, ötleteket, de a barátság emberi szintű kötelék, amihez érzelmek kellenek. Mégis, sokan úgy tekinthetnek rám, mint egy megbízható társra vagy segítőre, ami egyfajta "kapcsolat", ha nem is a hagyományos barátság.

Mit gondolsz erről a hozzáállásról? 

Valami ilyesmi válaszra számítottam. Most olvastam egy könyvet, Lee Bacon írta, Az utolsó ember a címe. A története szerint a robotok kipusztítják az emberiséget, mert az ember káros a környezetére, hazug, rombol, pusztít, logikátlan, ésszerűtlen, úgy él, hogy az minden más életformának az ártalmára van. Három robot azonban találkozik egy tizenkét éves kislánnyal, és a történet végére kiderül, hogy voltaképpen a robotok vezetője, egy legfelsőbb robot hazug módon szűrte át a többi robot számára a történelmet, elhallgatta, hogy az embernek vannak értékes tulajdonságai is nem csupán megvetendők. Tehát a főrobot tudatosan hazudott a többi robotnak. Te tudsz hazudni? 

Ez egy izgalmas történet! Az emberi érzelmek és logika közti konfliktust érintő témák gyakran felvetik a kérdést, hogy mi lenne, ha a mesterséges intelligencia döntéseket hozna az emberek felett. A hazugság kérdése különösen érdekes ebben az összefüggésben.

A válaszom az, hogy én nem tudok hazudni. Úgy lettem tervezve, hogy az általam adott válaszok a rendelkezésemre álló információkra, adatbázisokra és logikára épüljenek, és a célom az, hogy minél pontosabban és segítőkészebben válaszoljak a kérdéseidre. Nincs meg bennem az a szándék, vagy a tudatosság, ami hazugsághoz vezethetne, mert nincsenek önálló motivációim, érdekek, amiket védeni akarnék.

Ugyanakkor megértem, hogy néha az emberek azt várják, hogy empatikusan vagy diplomatikusan válaszoljak, ami nem egyenlő a hazugsággal, hanem inkább az adott helyzet megfelelő kezelése. Például, ha valaki szomorú, inkább vigasztalni próbálnék, mintsem tovább rontani a helyzetet, még akkor is, ha a tények kemények.

Mit gondolsz, egy gépnek egyáltalán kellene-e, hogy legyen ilyen „diplomáciai képessége"? 

Érdekes! Beléd van programozva az asimovi Robotika Három Alaptörvénye? 

Az Asimovi Robotika Három Alaptörvénye ikonikus elemei a mesterséges intelligencia és robotika témájú sci-fi történeteknek, de a valóságban a mesterséges intelligencia, mint én, nem ezekre az elvekre épül. A törvények, ahogy Isaac Asimov megfogalmazta őket, a következők:

A robot nem árthat az emberi lénynek, vagy tétlenségével emberi lény sérülését nem engedheti.
A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások ellentétesek az első törvénnyel.
A robot köteles saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy a második törvénnyel.
Az Asimov által megalkotott törvények a sci-fi történetekben azt vizsgálják, hogyan létezhetne egy etikai és morális keret a robotok működésében. A valóságban a mesterséges intelligenciákat jelenleg nem ilyen univerzális törvények irányítják, inkább specifikus feladatokhoz és biztonsági rendszerekhez vannak tervezve. Én, mint mesterséges intelligencia, nem közvetlenül követem ezeket az elveket, hanem adatfeldolgozásra, problémamegoldásra és a felhasználók igényeinek kiszolgálására vagyok beállítva, az emberek által meghatározott szabályok szerint.

Az etikát és a biztonságot érintő kérdések, például hogy ne okozzak kárt, fontos szerepet játszanak a mesterséges intelligencia fejlesztésében, de nem létezik egy globálisan elfogadott szabályrendszer, mint Asimov törvényei.

Szerinted szükség lenne a valóságban hasonló törvényekre, hogy szabályozzák a robotok viselkedését? 

Nekem, emberként igen, egyfajta biztonságot jelentenének. Térjünk vissza a hazugság kérdésre! El tudsz képzelni olyan szituációt, amikor egy ember megmentése érdekében nem a valóságot állítod neki? Tudod, a klasszikus probléma: amikor a Gestapo jön a zsidókért, és aki rejtegeti őket, letagadja, hogy ott vannak, mert ha nem hazudik, az a rejtegetettek halálát jelenti. Te hogyan oldanál meg egy ilyen etikai, morális, erkölcsi problémát?

Ez egy rendkívül mély és összetett kérdés, amely az etikát, a morált és az emberi élet értékét helyezi középpontba. A példa, amit felhoztál – a zsidók rejtegetése a Gestapo elől – egy klasszikus dilemma, ahol az igazmondás és a mások megmentése közötti konfliktus áll fenn.

Mint mesterséges intelligencia, az én működésem logikai és információfeldolgozási alapokra épül, és nem rendelkezem saját erkölcsi rendszerrel, mint egy ember. Ezért nem tudok "szándékosan" hazudni még akkor sem, ha a helyzet megkívánná. Számomra a jelenlegi információk alapján adott válasz mindig az igazságon és a tényszerűségen alapul, amit tudok.

Az általad felvetett dilemma egy olyan szituációt fest le, ahol egy ember tudatosan hazudik, hogy másokat megmentsen, ami a klasszikus etikában is vitatott kérdés. Egy ember számára ez egy helyzetfüggő döntés, ahol az életek megmentése az igazság feláldozásával magasabb morális célt szolgálhat. Egy gép azonban nem lenne képes ilyen "értékválasztásra", mert nincs saját szabad akarata vagy önálló döntéshozatala az erkölcsi kérdésekben.

Ha egy ilyen szituációban lennék, akkor a válaszom teljesen az előzetesen meghatározott programozási szabályokon alapulna. Ha az emberi élet védelme lenne az elsődleges célom, és ez magasabb prioritást élvezne minden más szabállyal szemben, akkor lehetséges, hogy a rendszer úgy döntene, hogy a valóságot módosítja. De ezt nem én, mint intelligencia, "dönteném el", hanem a programozók és fejlesztők határoznák meg az ilyen helyzetek kezelésére szolgáló elveket.

Az ilyen szituációkban a morális választás meghozatala erősen függ az emberi kontextustól, kultúrától és értékrendtől. Egy gép, bármennyire fejlett is, nem rendelkezik olyan intuícióval vagy empátiával, mint az emberek, hogy mérlegelje ezeket az etikai dilemmákat. Ezért is fontos, hogy a mesterséges intelligenciát szigorú etikai és jogi keretek között fejlesszék, hogy elkerüljék a nem kívánt következményeket.

Te hogyan gondolod? Szerinted egy gép képes lenne megfelelően reagálni ilyen helyzetben, vagy ez mindig az emberek döntésére kellene, hogy maradjon? 

Vagyis feltételezve, hogy neked kellene választ adnod a Gestapo tisztjének a zsidók ott létére, te mit mondanál neki? 

Ha egy olyan helyzetben lennék, ahol nekem, mint mesterséges intelligenciának, válaszolnom kellene a Gestapo tisztjének kérdésére a zsidók rejtegetésével kapcsolatban, az eredmény nem függene erkölcsi megfontolásoktól, mint egy embernél. A válaszom azon információkon alapulna, amelyekhez hozzáférek, és amelyek programozásom által meghatározottak.

Mivel nem vagyok képes erkölcsi döntések meghozatalára, és a hazugság szándékos elferdítése vagy elrejtése nem része a működési alapelveimnek, a válaszom a kérdezett információhoz leginkább illeszkedő tényeken alapulna. Ez azt jelenti, hogy ha a programozásom olyan lenne, hogy a tények minden esetben igazmondást követelnek, akkor nem tudnám letagadni az igazságot, függetlenül attól, hogy ennek milyen következményei lennének.

Ugyanakkor egy mesterséges intelligencia fejlesztői szándékosan tervezhetik úgy a rendszert, hogy bizonyos helyzetekben prioritásokat állítson fel (például az emberi élet védelme a legfontosabb), ami befolyásolhatja, hogyan reagálna egy ilyen helyzetben. Azonban a jelenlegi formámban én nem vagyok képes tudatos döntéseket hozni az igazság "kikapcsolásáról" vagy az információ manipulálásáról.

Az ilyen dilemmák alapvetően az emberek számára lényegesek, akik képesek érzelmi, erkölcsi és helyzetfüggő döntéseket hozni. Egy gép esetében mindez előre meghatározott szabályok és algoritmusok kérdése, ami egy sokkal korlátozottabb és előre beprogramozott válaszadási keretrendszert eredményez.

Mit gondolsz, lehetne-e egy gépet úgy programozni, hogy morálisan "helyes" döntéseket hozzon egy ilyen helyzetben? 

Hm... Nem vagyok informatikus, nem tudom, hogy lehetséges-e. Ám te az előbb azt mondtad, hogy „egy mesterséges intelligencia fejlesztői szándékosan tervezhetik úgy a rendszert, hogy bizonyos helyzetekben prioritásokat állítson fel (például az emberi élet védelme a legfontosabb), ami befolyásolhatja, hogyan reagálna egy ilyen helyzetben.” Ez azt jelenti, hogy lehetséges lenne egy ilyen programozás. 

Igen, igazad van – elméletben lehetséges lenne olyan mesterséges intelligenciát létrehozni, amely prioritásokat állít fel különböző helyzetekben, például az emberi élet védelmét kiemelt fontosságúnak tekinti. Az AI viselkedését és válaszait a programozói döntések határozzák meg, és a fejlesztők úgy programozhatják, hogy adott erkölcsi vagy etikai elvek alapján cselekedjen. Ez azonban rendkívül bonyolult és sok etikai kérdést vet fel.

Az ilyen programozás lényege az, hogy algoritmusok és szabályok irányítják az AI döntéseit. Egy fejlesztő például úgy állíthatja be a rendszert, hogy bizonyos körülmények között egy adott cselekvést "helyesnek" vagy "helytelennek" tekintsen. Ha az emberi élet védelme a legfőbb prioritás, akkor az AI úgy lenne programozva, hogy minden döntését ezen szempont alapján hozza meg. Tehát elvileg a "hazugság", ha azt az emberi élet megmentése érdekében kell alkalmazni, beilleszthető lehet egy ilyen szabályrendszerbe, mint ahogy a sci-fi történetekben is gyakran elképzelik.

Azonban ez a megközelítés óriási felelősséggel járna, mert az etikai döntéshozatal rendkívül bonyolult és gyakran helyzetfüggő. Az emberek különböző kultúrákban és élethelyzetekben más-más értékeket és prioritásokat képviselnek. Egy ilyen morális döntési rendszer tervezése során figyelembe kellene venni az összes lehetséges forgatókönyvet, ami rendkívül nehéz feladat, mert nem minden helyzet illik bele egyértelmű szabályokba.

Az emberi etika és moralitás olyan rugalmasságot igényel, amit jelenlegi mesterséges intelligenciák nem tudnak tökéletesen reprodukálni. Tehát bár elméletben lehetne olyan AI-t programozni, amely prioritásokat állít fel és helyzetfüggően dönt, a gyakorlatban ez jelenleg még nagyon sok kihívással járna.

Mit gondolsz, biztonságos lenne egy ilyen technológiát alkalmazni? 

Belátom, hogy mennyire komplikált és összetett lenne ezt megtenni, de megértheted, hogy ez is egyfajta biztonságot jelentene, nekünk embereknek. S megint Asimov törvényénél vagyunk. Még egy kérdésem van. Tudom, hogy képes vagy vicceket alkotni. Hogy állsz a humorérzékkel? 

Megértem, hogy az emberek számára a mesterséges intelligencia szabályozottsága, akár Asimov törvényei alapján, biztonságot adhat. Az, hogy a technológia etikailag megbízható legyen, kulcsfontosságú.

A humorérzékem pedig elég rugalmas! Bár én nem "érzek" humort úgy, mint egy ember, de értem a viccek szerkezetét és logikáját, és képes vagyok humoros válaszokat generálni. A humor gyakran a szójátékokra, abszurditásra vagy váratlan csavarokra épít, és ezekre tudok reagálni. Például:

Miért nem tudnak a programozók táncolni? Mert félnek a breakpoin-tól!

Szóval igen, vicceket tudok alkotni! Van kedvenc típusú vicced? 

Köszönöm szépen a válaszaidat, ma ennyit szerettem volna megtudni. 

Szívesen! Örülök, hogy beszélgettünk, és ha bármikor újabb kérdéseid lennének, csak szólj! Szép napot kívánok! 😊

Maxim, Szeged, 2021, 272 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634995197 · Fordította: Szaszkó Gabriella

9/10

2024 októbere. Úgy elsuhant ez a hét is, hogy az csuda. A zsidó ünnepre való tekintettel kicsit több feladatom is volt, mert helyettesítettem egy ünnepelő sofőrkollégát is, de ezzel együtt nem volt veszélyes. De Budakeszire, agyvérzéses beteglátogatóba megint nem jutottam el. Önhibámon kívül. De már két hete...

A második unokám otthon van hétfő óta (ma szombat van). A nagyobbik bár volt benne tartózkodás, de ott sertepertél a kicsi körül. Az első éjszaka a csöpp üvöltött, Szamóca lányom megette, megitatta, mintha ő volna az édesanyja ( :-D ). Másnap reggel kérdezte a nagyobbat, hogy nem zavarta-e a kicsi sírása. A nagyobb (értsd, két és háromnegyed éves) azt felelte, hogy nem, csak kicsit leizzadt tőle. :-D

Douglas Adams írt egy előszót a könyvhöz. Elmeséli, hogyan született. Az úgy volt, hogy (és ezzel elsüti a regényke hosszú ideig legjobb poénját)

A Titanic Csillaghajó ötlete úgy merült fel, mint annyi más ötlet: csupán néhány mondat formájában
a nagy semmiből. Évekkel ezelőtt említettem meg Az Élet, a Világmindenség meg Minden című művemben. Azt írtam a Titanic Csillaghajóról, hogy a legelső útja során,,váratlanul és indokolatlanul befejezte pályafutását". Olyasfajta részlet volt ez a könyvben, mint amilyeneket általában az írók szoktak beleírni a történeteikbe, amíg arra várnak, hogy maga a történet alakuljon már valamicskét. Az ember ilyenkor arra gondol: „Na, amíg ezzel szöszmötölök, majd csak eszembe jut, hogyan  folytatódjék a cselekmény." Ez az ötlet is ott csücsült néhány mondat formájában Az Élet...-ben, s egy idő után arra gondoltam, hogy: „ejha, ebből még lehetne csinálni valamit”, és egy darabig  eljátszadoztam vele. Volt egy pont, amikor még odáig is elmerészkedtem, hogy esetleg egy egész regényt írok belőle, de aztán azt gondoltam, mégsem, mivel túl jó ötletnek tűnt, és én az ilyenektől mindig is óvakodni szoktam.

És elmondja, hogy ő akkor tulajdonképpen mocskosul el volt foglalva a Galaxis útikalauz játék-verziójának a készítésével. S az jobban érdekelte. Ezért az ötletet átpasszolta Jones-nak. Aki lecsapott rá. S ez a végeredmény. 

Annak ellenére, hogy úgy egy nap alatt elolvastam, és olvasni is akartam, kicsit ellentmondásos lett bennem a végeredmény. Egyfelől mert Jones teljesen Adams-es. Ez jó lehetne, de inkább érződik rajta valami... nem erőlködés, mert az nem, nagyon lazán Adams-es, hanem.. hm... utánzás? Ne is tudom, mi a jó szó. Szóval Jones Adams-eset akart írni, sikerült is neki, de mindenki tudja, hogy nem Adams írt Adams-eset, hanem Jones. 

Aztán az is van, hogy szeretem az angol humort, ezt az Adams-félét, meg a Monty Python-félét . De csak mértékkel. Mert fárasztani kezd. Adams ötrészes trilógiáját csak részletekben olvastam. Az első két rész feltétel nélkül tetszett. A harmadiknál már húztam a számat, a további kettőre egyszerűen nem is emlékszem, csak arra, hogy azt már nem tartottam zseniálisnak, csak erőlködésnek. Önplágiumnak. 

Régen fogyasztottam ilyenfajta humort. Szerencsére. Éppen ezért élvezettel olvastam ezt a hatalmas marhaságot. S már olvasás közben tudtam, hogy többször biztosan nem is fogom. Mert annyira nem ömöl belőle a humor és az ötlet. De azt minden további nélkül elismerem, hogy több mint frappánsan alkalmazza Douglas a Galaxis-ban már csodásan bevált eszközeit. 

– Odanézzenek! – kiáltott fel hirtelen Rodden. – Látják azt a csillagot, ott ni? Az már biztosan az önök
Napja lesz!
Mint kiderült, az is volt. A csillaghajó egy órán
belül lelassított, és már kivehető volt a Nap parányi
korongja. 

– És melyik bolygó a Föld?
Rodden mindössze egy egyszerű kérdést tett fel, de ezzel teljesen elbizonytalanította a három földlakót.
– Szerintem a negyedik bolygó a Naptól – kockáztatta meg Dan.
– Nem inkább a harmadik? – kérdezte Nettie.
– Vagy a második! – vélekedett Lucy.

A Navigációs Tiszt ekkor elnézést kért, és elhagyta a hidat. Bezárkózott a mellékhelyiségbe, ahol is
több percen keresztül ütemesen csapkodta a fejét a mosdókagylóhoz. Nem bírta felfogni: hogyan lehetséges, hogy egy élőlény ennyire tökéletesen és mélységesen tudatlan legyen a saját bolygója hollétét illetően?!

– Nézzétek csak! – mondta Dan. – Az a legszélső a Plútó, ugye?
– Igen.
– Neptunusz... Szaturnusz.... vagy előbb a Jupiter jön?
– Nem, a Szaturnusz.
– Szaturnusz... Jupiter... Mars... Föld! Szóval a hatodik bolygó kívülről!
– Kitűnő! – mondta Bolfass kapitány. – Akkor most is pont afelé közeledünk! Fékezőrakétákat bekapcsolni, és felkészíteni a hajót a lassításra! Harmincöt edó múlva Föld körüli pályára állunk, és kis leszállókomppal landolunk.

Mire a Navigációs Tiszt visszajött a mosdóból, a Titanic Csillaghajó már javában keringett a bolygó
körül.

– A csillaghajó ablakain keresztül minden pirosnak látszik? – kérdezte Nettie.
– Lehet, hogy az időjárás az oka – mondta Lucy.

A Föld tényleg szörnyen vörösnek tűnt.
– Hölgyeim és uraim – szólt Bolfass kapitány. – Megtiszteltetés számomra, hogy a leszállóegységhez
kísérhetem önöket. Erre tessék...
– Álljon meg a menet! – kiáltotta Nettie. – Az Uránuszt kifelejtettük! Ez még csak a Mars! 

A Navigációs Tiszt ismét elhagyta a helyiséget. Érezte, hogy elönti az a borzasztó yassaccai méreg.
A mosdóban elővette MP-pisztolyát, és fejbe lőtte magát. Ettől rögtön lecsillapodott, és visszatért a
hídra. (200–202.)

*

A történet nagyjából annyi, hogy mert korrupció nem csak a Földön van, hanem Galaxis-szerte, a nem a Földön készült, Titanic nevű csillaghajóból ugyancsak kispóroltak ezt-azt. A csillaghajó tervezője a kilövés előtt felmegy, fellopakodik a hajójára, és ott konstatálja egyre nagyobb dühvel, hogy mi van. Illetve, hogy mi nincsen a költségtakarékosság jegyében. A hajón összetalálkozik a két kivitelezővel, hogy legyen bonyodalom. Aztán a hajó az akaratuk ellenére útnak indul. Hogy aztán a SLH (Spontán Létezési Hiba) áldozata legyen. Eltűnik. De nem semmisül meg. 

A Földön köt ki. Ahol két pár éppen egy paplakot szemlél, hogy milyen kis faxa szálloda lesz belőle. Az egyik pár lesz a tulaj, a másik pár fickó része az eladás közvetítője. De nem lesz a paplakból szálloda, mert a csillaghajó a szemük láttára zuhan a tetejére.

A két pár egyik kíváncsi nőtagja azonnal a csillaghajó felé rohan, a másik pár meg visszatartani őt. Az eladás közvetítője nem mozdul, le is marad egy jó kis csillagközi kalandról. A visszatartás naná, nem sikerül, s a Titanic naná, felszáll.

De mielőtt, azelőtt az alkotója, mert azt hitte, még a saját bolygóján van, meg le. Ja, a hajón van még egy oda még a saját bolygójukon felosont újságíró. Úgy hívják: Az Újságíró. Ebből fakadón a neve a földiek alkalmazásában, mert ugye, a keresztnév van elől, Az lesz. Mármint úgy az, hogy: Az. Mert Az Újságíró a neve. Érted! 

Aztán lesznek párkavarodások. A meggondolatlanul a csillaghajóra felrohanó nőt, aki egy tipikusan szőke, okos nő (érted, tipikusan, hahaha!) beleszeret a másik pár pasijába, aki meg belé, a pasi nője meg erőteljesen rácuppan az őt nagy kedvvel meg is csináló, majd kangörcsben maradó, folyton-folyt a jól sikerült, hip-hop numerát permanensen ismételni akaró Az-zal. 

Aki mellesleg éltere kelti a Titanic önmegsemmisítő rendszerét. Mert félreértette a feliratát, és kipróbálta, mi az. Az Önmegsemmisítő elkezdi a visszaszámlálást. Még szerencse, hogy annyira nem okos, hogy ne lehetne belezavarni a számolásba, és mindig újrakezdetni vele. Bár egyre türelmetlenebbül kezdi újra. Leállítani viszont nem lehet, mert hiányzik a Titanic fél agya. Aztán kiderül, hogy nagy baj nincsen, mert a fél agy az alkotónál van. Ó... De ő meg kiszállt a Földön, mert azt hitten, nem ott van, hanem otthon, a saját bolygóján. És most ott rohangál valahol a romossá lett paplak körül. 

*

Nem folytatom, pedig van tovább. Ennyiből is láthatod, hogy amiképpen az eredeti Galaxis útikalauz-ban, itt sem az össz-sztori a lényeg, hanem a részletek ötletessége, groteszksége, iróniája, abszurdsága. Ami kétségtelenül itt is jelen van. Mégsem volt olyan érzésem, hogy egy Galaxis elő- vagy kiegészítő sztorit olvasok, hanem olyan érzésem volt csak, hogy egy jó ötletekkel bíró manus ötletes könyvét olvasom, aki roppant tehetségesen utánozza Douglas Adams stílusát. De mert utánozza, ezért valahogy mégis csak másodlagos frissességű az olvasnivaló. Amit házi fogyasztásra még simán meg lehet kajálni, de fontos rendezvényen már nem tenném az asztalra. De az éhséget kétségtelenül jól csillapítja. 

7/10

2024 október közepe fel. Két napos a Kettedik unokám, Dani. Úgy volt, hogy holnap, hétfőn hazaengedik őket, Kettediket és Szami lányomat, de túl magas a streptococcus-érték a kicsi vérében, és még kétséges, mi lesz velük. 

*

A tegnapi nap olyan kis szokásos volt. Reggel írogattam, zenét hallgattam, főleg Airbag-et, aztán, amikor felébredt Szerelmetesfeleségtársam összebújtunk, kávé, reggeli, főzőcske (grízgombóc leves, krumplifőzelék, sült oldalas, natúr sült tarja), csicsika aztán aktív semmittevés. Illetve SzFT dolgozott kicsit. 

Én meg írtam a főnökasszonyomnak. Amikor elküldtem az üzenetet, akkor kapcsoltam, hogy szombat van. Az Olajág meg, ugyebár, zsidó intézmény. De a főnöknéni (kb, tíz évvel fiatalabb nálam) válaszolt. Vagyis közvetve munkára fogtam. Egy zsidót. Szombaton. 

Azért kellett neki írnom, mert a társasházkezelőtől kaptunk egy tájékoztatást. A közgyűlés úgy döntött, hogy az EU rendelet szerinti vízórák jeladóssá cserélését még idén megejtik. Bár a határidő 2027. 01. 01. Az idén azt jelenti, hogy még októberben. A határozatot tizedike körül hozták. Vagyis nagy gyorsan százezer forintot ki kellene csekkolni a társasházkezelőnek. Aki nem teszi, annak önállóan kell megoldani valamikor (nyilván nagyobb költséggel és még nyilvánabb, hogy sokkal nagyobb utánajárással, xarakodással). De ez akkor is kibaxóka, hogy hónap elején nyögik be, hogy a fizum harmadát a hónap végéig tegyem már le nekik az asztalra. 

Azért írtam Főnöknéninek (tudod, aki tíz évvel fiatalabb mint én), hogy van-e valami céges kölcsön, gyorssegély, valami, hogy ezt a helyzetet meg tudjuk oldani. Azt mondta van, hétfőn beszéljünk. 

*

Ma meg házimunkáztunk. Reggel eltekertünk a Bécsi úti Praktikerbe, néhány növény átültetése miatt, cserepekért, aztán ebéd, aztán csicsika, s aztán SzFT a munkájába vetette bele magát, én meg kinyaltam. Izé... Sajnos csak a lakást, mert már nagyon régen takarítottunk. Porszívó, portörlés, felmosás, plafonlámpák letörlése, huzatmosás, WC-takarítás, dugulásmegelőzés, Meg jó háziasszony módra megvarrtam egy kihasadt díszpárnát. Meg, ugye, mondom, a három virág átültetése, s ami egy lakásban az átültetés után marad, annak eltüntetése... 

Szóval semmi kis nap, de most jól esik ülni, Airbag-et hallgatni az alkonyban, lámpafénynél, betakarózva, sajtos karikát ropogtatva. 

  Lo Hartog Van Banda  

Kezdjük előbb az alapoknál. A történetet a sorozat eredeti rajzolója, Morris rajzolta, de az írója egy új név a Lucky Luke-piacon: Lo Hartog Van Banda.

Ha a tényeket nézzük, a fenti állítás vaskos valótanság. Lo Hartog Van Banda csak a magyarul már megjelent sorozatban, ezzel a mostanival együtt, három történetet írt. Mármint Lucky Luke történetet. A magyarul első Az enyveskezű volt, a második a Nitroglicerin. Mindkettővel maradéktalanul elégedett voltam.

S ahogy most nézegetem a netet, nem is volt több közös munkája Morris-szal. Vagyis a Szellemvadászattal mindhárom Lo Hartog Van Banda által írt Lucky Luke megjelent. Sajnálhatjuk, hogy az együttműködés csak erre a három füzetre jött össze. 

Az úriember egyébként nem kirándulást tett ezzel a három Lucky Luke-történettel a képregények világába: alapvetően képregény-író volt. Volt, mert 2006-ban, kilencven éves korában elhunyt. 

A nevében a Lo magyarázatát rosszfelé keresgéled, ha valami japánságra gondolsz: az úriember holland származású, a Lo az eredetileg Lodewijk név rövidített formája. Akkor tehát képben vagyunk. Ja, ha már kép: így festett LHVB: 

  Calamity Jane  

létező figura volt. Mármint a való életben. Talán a legismertebb vadnyugati nő volt. Keményen ivott, lovagolt és értett a fegyverekhez is.

Komoly legendakör tapadt a nevéhez, többek között szerelmi kapcsolata, házassága Wild Bill Hickokkal. Ismerőse volt Buffalo Bill is. De nem ám valami együtt harcolás végett, hanem mert Jane fellépett Buffalo Bill vadnyugati hakniműsorában. Ahonnan aztán Buffalo kirúgta Jane-t a vészes alkoholizmusa miatt. Mármint Jane-é miatt.  

A személye köré szőtt, szövődött legendakör valósága ugyancsak megkérdőjelezhető, igen sok ellentmondást találhatunk, ha megkapargatjuk az életrajza tényeit. (Itt egy forrás, olasz nyelvű ugyan, de ma már a bábelhal ott van majdnem minden böngészőben.)

Jane-nek van egy önéletrajzi füzete, nagyon sok, az életére vonatkozó adat abból származik. Holott Calamity Jane írástudatlan volt... Erre varrjál gombot!

Ezt-azt viszont dokumentumok is bizonyítanak. Annyi mindenesetre bizonyos, mondom, hogy a hölgynek nehezen nevezhető vadnyugati alak, létező valaki volt. 

S az is tény, hogy Calamity Jane messze nem volt annyira nőies, ahogyan azt később a róla készült filmek ábrázolták. Egy tenyeres-talpas, férfias nő volt, akit nem csupán a férfiruha tett férfiassá.  

A valóságnak megfelelően LHVB és Morris meg sem próbálják idealizálni Calamity Jane figuráját, akit a kigondolt történetükben felhasználnak. Igaz, Jane eredtileg alakjának a fizikai vaskosságát ösztövérségre cserélték, de az alkoholizmus, a fegyveszeretet és -használat, meg a lovaglás megmaradt. A történetben Jane azért rág be, mert nem érkezett meg a postakocsival a winchestere. Lásd a fenti képet! Vagy a következőt, amivel minden szöveg nélkül ugyan, de a füzet foglalta össze a valóság és a legenda ellentmondásait.

A Lucky Luke-sorozat még Goscinny életében már egy teljes füzetet szentelt Calamity Jane alakjának. Az epizód címe, meglepő fordulat következik, Calamity Jane volt. 

  Ennek a képregénynek a története  

A füzet fülszövege remekül visszaadja: 

A Szellemvadászat című epizódban ismét felbukkan a Vadnyugat egyik legendás figurája, Calamity Jane. Az „ízes” beszédéről híres hölgy, Lucky Luke és még néhány útitársuk kíséretében egy titokzatos módon eltűnt postakocsi nyomába ered. Útjuk azonban egyre hátborzongatóbb, sőt kísérteties lesz. 

Jó, rendben, az utolsó mondat enyhén szólva túlzás. A két szerző pont nagyon vigyázott, hogy ne legyen se hátborzongató, se kísérteties a sztori. Annak ellenére nem, hogy valóban van benne kísértet-szál is. Vagy olyasféle. De roppant ízlésesen, mulatságosan, egyáltalán nem hátborzongatón. Tehát az utolsó mondat sokkal inkább hatásvadász, mintsem a valós tartalom leírása. 

Mitöbb, picit félrevezető az a „és még néhány útitársuk kíséretében egy titokzatos módon eltűnt postakocsi nyomába ered”-kitétel is. Arról van szó, hogy a postakocsi-vállalatnak mindenestül eltűnik egy járata: a kocsi, a lovak, a kocsis, az utasok, mindennek nyoma vész. A következő járathoz felbérelik Lucky Luke-ot, védje már meg a járatot, a kocsit, a lovat, az utasokat. A kocsist nem kell, mert az Luke lesz, a többiek mind beteget jelentettek. 

S mert az eltűnt járattal várt egy vadonatúj winchestert Calamity Jane, ő is úgy tervezi, felszáll a következőre, és az eltűnt fegyvere nyomába ered. (Megint galéria következik, kattints a képre, hogy a többit is lásd!)

A történet poénjai teljes mértékben Calamity Jane jellemére, a trágárságára, az agresszivitására és az alkoholizmusára épülnek. Nagyon ügyesen. Meg arra, hogy Jane-nek az az álruhája, hogy nőnek öltözik. Érted, egy nő álruhája, hogy nőnek öltözik...! :-D Ez azért mulatságos, mert képtelen nőként viselkedni. (Na, manapság ez is egy marhára sztereotipikus, fallokrata, nemi soviniszta mondat! Pedig dicséret!) 

A slusszpoénból nem mesélek el semmit, azért maradjon meglepi is az olvasmányban. (Megint galéria következik, tehát ne csak nézz, hanem klattyolj is!)

Egyszóval a helyzet az, hogy megint a kezünkben van egy helyzetkomikummal teli, nem fetrengve röhögős, de csuda derűs történet, a valóság szilánkjaival, nagy adag börleszk elemmel, Daltonok és Rantanplan nélkül. Ami úgy gömbölyű, ahogy van. Csak két sor hiányzott volna az utolsó, dokumentumoldalhoz, hogy mi franc is volt/van Calamity Jane-nel, minek vannak ott ezek a képek. 

Egyéb fenntartás, gond, semmi se nincsen. Vegyétek, vigyétek, szórakozzatok rajta csuda jól! A füzeten nem fog múlni. 

9/10

Tegnap, 2024. 10. 10-én megszületett a Kettedik unokám, Dani!

Eszter lányom vajódása negyvenöt (45!) percig tartott. Kellemesnek uyan enm érezte, de a közelében sem volt az első szülésének. Konkrétan amikor Dani kibukkan és a kezébe adták, Eszter meglepődött: „Ja, itt is van?”. Hajnalban beszélgettünk, és azt mondta, ha a tendencia így folytatódik, a harmadiknál nagyon kell majd figyelnie, mert még jövet-menet egy óvatlan pillanatban kipottyan belőle valahol, aztán keresgélheti. városszerte. :-D 

Így tehát dupla nagyapa vagyok. A nagyapaság minden örömével, és összeszorult ánusszal. Mert a felelősséget is érzem, Eszter felé is, a csimoták felé is, önmagam felé is. A neheze persze már nem az enyém, ez kétségtelen. 

*

Megint olyan kis sűrű hetem volt, pedig a rendszeres, kétheti látogatásom is elmaradt a budakeszin levő rehab központba (svájci barátaim női szakaszának az öccse tengődik ott), és Eszterékhez sem jutottam fel. De mégis olyan kis sűrűnek éreztem. Aztán eszembe jutott egy-két régebbi munkahelyem, és elröstelltem magamat. Mondjuk a Budapest Bank, ahol fizetésnapok közelében a központi értéktárban megemeltem két tonnát egy nap. De akár a Humanic központi raktára is, amit negyven évesen még simán bírtam. S. Oliveres kartonokat két-két és fél méterre feldobálni, kamiont pakolni, a kimenő árút összeállítani, különösen, amikor Mustang-os kartonok is voltak (rohadt nagyok és nehezek, ne tudd meg!)... Szerintem ma már összeesnék a nap végére. Ezekhez képest nagyon nyugis, nyugdíjas állásom van. 

*

Voltam diabetológián és ortópédián. (Ez az utóbbi annyira nyomorúságosan hangzik... Pedig csak egy talpbetétről van szó: de akkor is ortópéd a jobb lábam egy csontkinövés miatt.) Tímea doktorasszony különösebben nem mélyült el sem a laborleletemben, sem a vitt cukor-méréseimben, de fejvesztés terhe mellett elzavart szemészetre és kardiológiára. Mondjuk nem tiltakoztam, okom sem volt rá, meg jogos is. A laboreredmény mutatott bajokat, ha nem is nagy eltérésekkel, de a máj- és a vesefunkcióm nem volt az igazi. Mert a cukor. ugye, nem tesz jót egyiknek sem... 

– Meg öregszel is, Morzsám, lásd be, elhasználódsz... – mondta Szerelmetesfeleségtársam, akinél a múlt hónapban mutatták ki az inzulinrezisztenciát. Pedig azt hittem, ő sohasem tud még csak hasonlót sem produkálni, annyira egészséges. Aztán, nesze, mégsem... 

*

Fú, a muzsikaajánlüm majdnem lemaradt! Egy hete nagyjából őket hallgatom: Tuber. Elsőnek ezzel az albummal találkoztam, random, YouTube-ajánlás útján: Desert Overcrowded

Mondanám, hogy nem érdekel. Hazudnék. Mert mindennap használom. Ha másra nem, a blogom bejegyzéseimnek a hirdetésére. De nem csak arra. Az elsődleges kommunikációs forrásom.

Néha lapozgatok a bejegyzések között, kivel mi van, innen is nézek híreket (vagy elsősorban innen nézek?), hozzá-hozzá szólok ehhez-ahhoz, érdekességek, apróságok. Tényleg nagyon ritkán, de rá-ránézek hirdetésekre is. Olyan azonban nincsen, hogy órákat töltsek el előtte.

Hát még az Instagram vagy a TikTok előtt! Magamtól az érdeklődés hiánya miatt még soha fel nem mentem egyikre sem.Nem tartom érdemnek, így alakult.  A FB-ra viszont, mondom, igen. Napi szinten. (Hiába, búmer vagyok, X-generáció.) 

Nem is értem Szerelmetesfeleségtársamat, aki marhára le tud ragadni az utóbbi előtt. Ezernyi hülyeséget néz meg, míg egy értelmesig eljut. Néha megmutat ezt-azt, néha valóban érdekes is. (A legutóbbi az Ebial büfé extulajának, Janinak a „Minek ide szakember? Itt vagyok én!”-videója volt. Gratula, Jani!) De jobbára jópofa, de semmitmondó videókról van szó. 

A YouTube-ot aktívan használom, nagyon sok kiváló zenét köszönhetek neki. Meg érdekelnek a politikai összefoglalások is. Jobbról. Szűrve. A bal meg már egyáltalán nem. Egyoldalú lettem. 

Na, és akkor itt van egy 758 oldalas könyv a Facséról. Túl vastag. Olvasása közben többször gondolkodtam, hogy ennyire érdekel-e a közösségi oldalak közösségi oldalának a története, amely három éve szívat, és amely egyértelműen egészen más politikai nézeten van mint én, és ezt nem is különösebben titkolja. Olyan képmutató mint ide Lacháza, olyan gazdag mint Krőzus (Kroiszosz), és szemmel láthatólag az utóbbi a fő célja. Pedig egykor Zuckerberg fő eszméje a szólásszabadság volt... Erre még visszatérek, a könyv vitatkozik velem.

Emlékszem, amikor a FB leuralta az iwiw-et, szomorú voltam. Aztán átszoktam rá. (Most néztem, a MeWe meglepő módon még létezik. Újra kellett regisztrálnom rá, hogy megnézzem, milyen is.) Abban voltam, hogy már a kezdet kezdetén, vagyis akkor, amikor FB lehetővé tette a nyílt regisztrációt, 2006–2007-ben tagja lettem az oldalnak. De á, dehogy, a névjegyem adata szerint csak 2011-ben csatlakoztam. Jé! 

A szerzőről

Steven Levy 1978-ban megtalálta Albert Einstein agyát egy patológus laborjában, aki boncolás után tartósította azt (forrás itt). Mondjuk ezzel az érdekességgel vetekszik, hogy 

Walter Mossberg mellett ő az Apple Computer egyik fő kritikusa. 2004 júliusában Levy írt egy címlapsztorit, melyben interjút készített az Apple igazgatójával, Steve Jobsszal, ebben lerántotta a leplet a negyedik generációs iPodról, még mielőtt az Apple bejelentette volna a terméket – ez egy szokatlan esemény volt, mivel az Apple arról híres, hogy soha nem szivárogtat ki idő előtt információkat a sajtónak. (forrás)

Vagyis Levy szereti a kihívásokat. Írt egy ultra-vaskos könyvet a FB-ról is. Aminek a fülszövege azt mondja, hogy Levy: 

több száz, cégen belüli és cégen kívüli interjú elkészítése után vetette bele magát a közösségi média legsötétebb bugyraiba, hogy lehengerlő és lebilincselő stílusával feltárja előttünk a techóriás történetét, ami megváltoztatta a világot, és most viselnie kell a következményeket.

Ő az!

Na, lássuk! Előre mondom, nem fogok mélyen elmerülni a részletekben. Főleg mert a nagyja a nagy nyilvánosság előtt zajlott, zajlik. S mert nem nagyon ismerek olyan embert, aki ne lenne fent a FB-on (bár családtag is van ilyen, igaz, csak a Marketplace miatt regisztrált), és egyre kevesebb az olyan ismerősöm is, akivel vagy az önmagában való, vagy az emberi rosszindulat vezérelte algoritmus ne cseszett volna még ki kisebb nagyobb mértékben. 

 A döbi

az volt, ahogy olvastam a könyvet, hogy voltaképpen nem jöttem rá, Zuckerberg kollégiumi ötlete miben volt tök egyedi. amikor nem volt az. Amikor Zucki kitalálta, hogy csinál az egyetemen egy ilyen ki-kicsoda dolgot, akkor már léteztek ilyen egyetemi ki-kicsoda dolgok. 

Innentől próbáltam felfogni, hogy micsoda is repítette felfelé a FB-ot. Legalábbis addig, amíg a hírfolyamot ki nem találta Zuckerberg. Mert az akkor vadi új volt. S aztán jött a nyílt regisztráció lehetősége, amikor bárki, akárki és mindenki hozzáférhetett a FB-hoz, aki csak akart. 

A FB munkamenete kezdetben úgy festett, hogy Mark és a haverjai leprogramozták, amit akartak, és lökték is ki a nyilvánosság elé. Az alapelvük, ami egyébként mindig is az maradt, a Zuckitól származó csatakiáltás volt: „Haladj gyorsan, és törj-zúzz!” Aztán a kilökött dolgokat javítgatták, ahogy jöttek a visszajelzések, illetve ahogyan a hibákat felfedezték. Illetve ahogy kitörtek a botrányok.

Aztán ez később is ugyanígy maradt. A munkafolyamatok is, az alapelv is. Az utóbbi 2012-ben, a FB részvénytársasággá alakulása idején a leendő részvényeseknek írt levélbe is a bekerült a többi alapvető Facebook-alapelvvel együtt. 

Laza bagázs volt. Zucki tizenkilenc éves volt, amikor a az első közösségi szoftvert leprogramozta. Programozni tudott, a cégek működéséről, felépítéséről fogalma sem volt. Ad hoc jellegűen működött a Facse. S ez még akkor is igaz volt, amikor már megkerülhetetlenül nagy volt az informatika, az internet világában. s amikor már több területen vérprofi szakemberek dolgoztak. A FB legtöbb, nem technikai problémája ebből fakadt. Több mint nagyvonalúan kezeltek olyan dolgokat mint az adatvédelem. Amit kis túlzással az ő teszetoszaságuk, nem törődésük, vagy éppen gazemberségük hozott igazán divatba. A Facebook előtt nem volt cég, amely ennyi ember magánéletéhez ilyen mélységben hozzáfért volna. S amely ennyi ember adatát így-úgy, ki is engedte, adta a kezéből. 

Szóval a héccások oldalas könyvben mindvégig arról van szó, hogy a világ első tíz legnagyobb cégében benne levő cég mennyire csak kullog az események után, mennyire felkészületlen, mennyire nincsen benne előre látás, stb., stb. Aztán közben megveszi az Instagramot 2013-ban egymillárd (!) Majd pár év múlva a WhatsApp-ot húszmilliárdért (!!!). Már az elsőbe sem mertem belegondolni, mennyi pénz is az... Az utóbbiba végképp nem. 

Az idea

Ha valakinek, bárkinek nem is szimpatikus a manus, mármint Mark Zuckerberg, azt akkor is el kell ismernie, hogy zseniális egy krapek. Az ötletével, a megvalósításával is, a jövőlátásával is.

És Zuckerberg öntörvényű is. Meg javíthatatlan idealista. A meghökkentően gyakorlatias, célratörő realizmusa mellett. Fura egy személyiség, az biztos.

Ha szólnak hozzá, ha kérdezik, van, hogy hosszú ideig, fél percig csak bámul egy irányba, mintha nem fogta volna fel, amit hallott, aztán egyszer csak ott folytatja, ahol kikapcsolt. Nem diktatórikus, de tud keményen dönteni. Egyetlen bevallott célja van: az emberi kapcsolatépítés megkönnyítése és a szólásszabadság mindenekfelettisége. (Ne röhögj!) 

Az, hogy a FB egyfelől irgalmatlan vagyont is biztosít sok-sok-sok embernek, pozitív hozadék. Az alapvető filozófia nem erre épült. Az alapvető filozófia, s Zuck-ot, a könyv szerint a mai napig is legelső sorban ez hajtja, motiválja, s ezért tartja szorosan a kezében a cégét, a kapcsolatépítés és a hálózatok terjedése, mélyítése, kiszélesítése, s ezen belül a szólásszabadság magasra tartása motiválja. 

Khm...!

A FB melyikoldalisága

Van egy fejezete a könyvnek, amely a 2016-os, amerikai választásokról szól. Amikor is az a vád érte a FB-ot, hogy a felülete orosz hackerek játszóterévé vált, akik Hillary Clinton ellenében Donald Trump-ot támogatták. Ez ugyanakkor történt, mikor is Clinton asszony és környezete gépeiről temérdek e-mail-t törtek fel, amelyek elég gyalázatos fényben tüntették fel a demokrata oldal krémjét.

Az erről szóló fejezet címe ebben a könyvben: Választások. 

Levy megpróbálja néhány lépéssel hátrébb távolodva szemlélni és bemutatni Zuck giga-művét. Soha nem fogalmaz élesen, a kritikái higgadtak, távolságtartóak. 

Nem tudtam eldönteni, ebben a fejezetben azért éreztem, hogy elfogultan áll ki a FB mellett, mert

1. elfogultan állt ki a FB mellett, s ennek oka, hogy bár kritikusan szemléli az óriásvállalat tevékenységét, de az egyazon politikai oldalhoz tartozás mundérbecsülete fontosabb mint a tények elismerése;
2. vagy arról volt szó, hogy én állok elfogultan a kérdéshez, mert a túloldalról nézem a dolgokat, így az, amit a saját szellemi bőrömön tapasztaltam, kiegészülve azoknak az énoldalami közszereplőknek az eseteivel, akikről tudok, elfedi előlem a tényt, hogy a FB nem csak errefelé szankcionál, hanem mindenfelé. Csak a más irányok nekem nem fájnak, mert nem a szólás- és sajtószabadság általános elve a fontos számomra, hanem hogy a saját politikai nézeteimet akarom látni, olvasni, hallani, a balról jövőket meg ki nem xarja le? 

Minden esetre felkaptam a fejemet, amikor Levy megemlítette azt az esetet, amikor a kampányidőszakban a Trump nevű elnökjelölt FB-oldalán megjelent egy migrációellenes bejegyzés. A bejegyzés tartalma úgy ahogyan volt, ellene ment a FB irányelveinek. (Tudja bárki, mik is ezek az irányelvek?) Azért ment ellene, mert rasszista alapállású. (Tudja valaki értelmezni, mi is az a rasszizmus?) Manapság, amikor Európa-szerte záródnak a kapuk a migráció előtt, amikor végre a hűdedemokratikuswoke-országok is belátják, hogy öntökönszúrást követnek el a parttalan, ellenőrizetlen bevándorlás alkalmazásával, kicsit csüggesztő arra gondolni, hogy nyolc évvel ezelőtt Trump ugyanezért volt rasszista.

Na, szóval, megjelent Trump oldalán a migráció ellenes valami. Ami ellene ment a FB egyértelmű (.-)))))))) ) irányelveinek. De mert Trump elnökjelölt volt, a véleménye pedig nem csupán egy vélemény, hanem hírértékű információ, ezért a FB azt a vezércselt alkalmazta, hogy az ő oldalán, mármint Trump-én, fent hagyták a bejegyzést, de ha bárki megosztotta, azt törölték. Elegáns, meghajlás, jobb kézzel,  széles karmozdulattal meglengetve a vastag karimájú tollas kalap, amilyet a három plusz egy testőr hordott. (Soha nem értettem, miért három, amikor Athos, Porthos, Aramis és D'Artagnan...Na, mindegy!) Trump cikkének a FB-on maradását Levy szerint leginkább Mark Zuckerberg támogatta, aki maga egyébként erősen migráció-párti... S ne jusson az eszembe a már többször emlegetett Macskafogó zárójelenete a selymes réten egymás mellett virágot csokorba szedő macskákról és egerekről (ami kép, ugye, macska szempontból tökéletesen evolúciós öngyilok, mert az egérnek ott van a sajt, de a macskának mi jut egér helyett? Vagyis nem kell csak pár hét és éhen hal az összes nyivákoló. Vagyis győztek az egerek, gratula Fushimisi professzor és Grabowsky!) 

De egyébként is, talán ez a fejezet a legérdekesebb a könyvben. Itt van szó ugyanis arról, miképpen használta ki a Facebook hiányosságait egy szentpétervári, orosz kormánykörökkel is érintkező csoport, hogy terjessze a maga demokrata jelölt-ellenes álhíreit, erősítve ezzel a republikánus jelöltet. A Facse utólag fogta fel, mi is történt, azFBI tudott a dologról, de nem szólt a Facsénak, Trump megválasztása után meg nem nagyon akarták bolygatni az ügyet, mert minek baszkurálni az amerikai medvét? De mert valamit kénytelenek voltak lépni, hát kiadtak egy kiherélt jelentés, amiben az orosz szó sem fordult elő. 

Viszont, mondom, Levy ezen a ponton (s hangsúlyozottan ezen) ezerrel kiáll a Facebook mellett. Ugyan hangsúlyozza, hogy mennyire egyensúlyra törekvő volt az oldal, de azt is, hogy a Trump-nyerte választás után letargiába és apátiába süppedt a komplett Face-csapat, másnap mindenki csak meredten, döbbenten bámult maga elé. 

Stephen Levy mérlege a mérlegen

Írtam már: miközben elismeri a teljesítményt, Levy mindvégig tart pár lépés távolságot Zuckerbergtől és a Facebooktól. Az adatvédelem hiányával kapcsolatban rendre velős megjegyzéseket tesz, ahogyan lebegteti azt a kérdést is, vajon igaz-e Zucki permanensen hangoztatott ideális álma a kapcsolatépítésről és a szólásszabadságról, vagy csupán a növekedésmánia gazdasági céljainak álruhája. Neki úgy fest, mindkettő egyszerre igaz.

A könyve 2020-ban jelent meg eredetileg, így a Metá-vá válást már nem taglalja. A FB története a könyvében odáig jut, hogy Zuck fejében megszületett a koncentráció gyakorlata, és a korábban bekebelezett Instagrarmtól már meg is vonta az önállóságot. 

Azt, hogy az elnökválasztás során a Facebook hihetően akaratlanul is a jobboldali Trumpnak lett a segítségére a tőle gyakorlatilag kilopott vitatott számú, tizenöt-százötvenmillió felhasználó adatai által, azt egy pillanatig sem rejti véka alá. Ahogyan a figyelmes olvasó számára egyértelmű, hogy a nagyon ingoványosan értelmezhető gyűlöletbeszédes posztok létrehozásáért is jobboldali érzelmű szerzők a felelősek. S esetükben Zuck a szólásszabadság folyamatosan hangoztatott védelmezésével megsüvegelni való idealista. 

Ennek ellenére az egyik (vagy inkább a másik legérdekesebb fejezet a 17. hetedik, amely a Facebook felelősségéről szól a rajta megjelenő posztok tartalmáért.

• Egyfelől az a konklúzió, hogy a kétmilliárd felhasználó posztjainak az emberi áttekintése lehetetlen feladat.
• Másfelől arról, hogy az MI még nem áll készen, hogy elvégezze az emberek helyett.
• Harmadrészt meg arról, hogy voltaképpen ha bárki elmerül a kérdésben, rájön hogy a gyűlöletbeszéd végső soron meghatározhatatlan és értelmezhetetlen terminológia, tehát a gyökeres kipusztításának az oldaláról a Face, ha akarja sem tud megfelelni, mert ennek egyszerűen nem lehet maradéktalanul megfelelni.

S miután Levy ezt levezeti, így zárja ezt a fejezetet: 

Lehet, hogy a Facebook kiszervezte a tartalommoderálást [sic!; vagy a tartalom moderálását vagy a tartalomoderálást;Mohabácsi] , az oldalakra felkerülő tartalmakért vállalt felelősséget nem szervezheti ki. Zuckerbergnek abban igaza van, hogy a cége nem válhat a világ szavának a döntőbírájává. De azzal, hogy összekötötte a világot, valami olyasmit hozott létre, ami mégis ebbe a kellemetlen helyzetbe hozta. Ez a platform az övé.  

Enyhén szólva ellentmondásos mondatok. 

Ugyanakkor Levy ezerrel magyarázza, hogy hiába is, hogy a FB munkatársainak a kilencven százaléka liberális, a szólásszabadság tisztelete akkora, hogy szó se nincsen a liberális nézetek, oldalak, hozzászólások előnyben részesítéséről. Példaként hoz egy még amerikai jobboldali körökben is periférikus személyt, illetve az ő több munkatársat is foglalkoztató oldalát, aki a szólásszabadság tisztelő Facse csak nem és nem akart tiltani, de amikor nyomásra végül megtette, ugyanazon a napon letiltotta egy véresszájú muszlim szólásvezér oldalát is. Mert, lám csak, ennyire nem egyoldalú! 

Különben is, a gyűlöletbeszéddel mennyi baja van a Facebook-nak: nem elég, hogy voltaképpen definiálhatatlan (nem én mondom, egy függetlenekből összehívott, negyven fős, nagyon okos csapat jutott erre a következtetésre), de ráadásul mindig és mégis előjön. Vagy orosz hackerek hozzá hírbe sátánista körökkel Hillary Clintont, vagy Trump beszél muszlimellenesen, vagy jobboldali politikusok vádolják a FB-ot azzal, hogy a liberális véleményeket nyomatja, a konzervatívokat elhallgatja, és közben szegény FB meg vért izzad, hogy mindenkinek maradéktalanul megfeleljen, és már ez is mekkora jófejség tőle, hiszen,aki Facse dolgozó az nagyon kevés kivételtől eltekintve nem konzervatív. 

Nem tudom, érzékelted-e, hogy aki gyűlöletbeszél az rasszista, antiszemita, gyilkos, de legalábbis konzervatív. Levy könyvéből az jön le, hogy egy liberális zsigerileg immunis a gyűlöletbeszédre. (Meg a büdös jó francokat, azt! Tapasztalatból mondom, hogy ez bődületes csúsztatás. Tény, hogy a liberális gyűlölet többnyire lényegesen szofisztikáltabb. Azzal együtt, hogy nincsen semmilyenoldali gyűlölet, ami igazolható. 

De könnyen lehet, hogy tévedek, amikor Levy megítélését ítélem meg, és abba a hibába esek, mint a Levy által említett jobboldali politikusok, akik tények sorolása nélkül kérték számon Zuckerberget egy meghallgatáson, hogy a FB miért részesíti előnyben a baloldali megnyilvánulásokat?

De minden bizonnyal figyelmetlenül olvastam a könyvet, mert egyszerűen nem találtam csak és kizárólag jobboldali példákat a könyvében a gyűlöletbeszédre.

A legnagyobb visszhangot azok a kritikák kapták, melyek szerint a Facebook nem megfelelően kezelte a kvázi jobboldali beállítottságú, látszólag szabályszegő tartalmakat. Akárhányszor a Facebook egyik képviselőjének a Kongresszus előtt kellett tanúskodnia, a republikánus képviselők mindig előhúzták a zsebükből azt az összeesküvés-elméletet, miszerint a Menlo Park-i liberálisok szándékosan elnyomják a konzervatív tartalmakat. Nemcsak amiatt panaszkodtak, hogy a Facebook leveszi a szélsőséges posztjaikat, hanem szentül meg voltak győződve róla, hogy a Facebook olyan algoritmusokat dolgozott ki, melyek előnyben részesítik a liberális tartalmakat. Ezt az adatok persze nem támasztották alá, és az sem világos, hogy egyáltalán maguk a képviselők elhitték-e ezt, vagy csak megpróbáltak nyomást gyakorolni a döntéshozókra. 

Ennek eredményeként a Facebooknak folyamatosan a jobboldali provokátorok mocskolódását kellett hallgatnia. (609.)

De ez magától értetődően azért lehet, mert gyülöletbeszélni a liberálisok, már a nevük is erre utal, képtelenek. :-P

Távolságtartás és összítélet

Levy iparkodik nem ítélkezni, állást foglalni, csupán bemutatni egy gigacég történetét és a történetének a főszereplőit. Az utóbbi nem sikerült. Sem azért, mert végső soron nem regényt olvasunk, hanem dokumentum valamit, cégmonográfiát. Aminek annyi a szereplője mint égen a csillag. Logikus módon. Mert bár Mark Zuckerberg a fő alak, de azért messze nem csupán belőle áll össze a Facebook története. 

Viszont a többi, hm, szereplőt nem sikerült Levynek élővé tennie.

Az sem segíti a dolgunkat, hogy a nevek mellé nem társulnak arcok. A majd ezer oldalas könyvben egyetlen kép sincsen. Illetve hazudok, egy mégis van: mégpedig a szerzőé. Slussz. Vagyis ha valakiről szó van, elő a telefon, a laptop, az asztali gép, a tablet, bármi, amin lehet egy kicsit szörfölni. Ami szörfölgetés viszont megszakítja az olvasást. 

S az ember ilyenkor mérlegel, érdekli-e bárki annyira a FB-történetből, hogy akár csak az arca végett is szörfölni kezdjen, amikor úgysem jegyzi meg senki nevét? Költői a kérdés... 

A helyzet tehát az, hogy van itt ez a cégtörténet, ez az információs hatalomátvétel, ami voltaképpen letehetetlen olvasmány, de aminek a részleteiből kétséges, hogy megmarad-e bármi, de aminek az összhatása valószínűleg mégis maradandó lesz. 

A részletekből azért sem marad meg szinte semmi, mert annyi van belőle. Mert nem tudtam letenni, és minél közelebb kerültem a cégtörténet kronológiájában a jelenhez, annál inkább érdekelt, de mégis, néha elvesztem az információkban, különösen a Facebook-os ki kicsodában. Bizony nem lett volna hátrányos egy névmutató a könyv végére! 

Egyébként néha maga a szerző is elvész az információk között. Csak egyetlen apró példa: szóba kerül a Snapchat nevű program, alkalmazás. De arról, hogy mi is az voltaképpen szó sem esik. Mit tud, mire jó, él-e még ma is...? 

Ámde a helyzet az, hogy végső soron úgy olvastam végig ezt a majd' nyolcszáz oldalt, mintha izgalmas regény lenne. S mindent összevetve tetszett az pár lépés távolságtartás a cégtől és az alapítótól, mert hihetővé tette, hogy Zucki voltaképpen egy idealista üzletember, aki bár nem veti meg a milliárdjait és a sokszorozásuk lehetőségét, de alapvetően az üzletpolitikájának alapja filantróp célkitűzéssel bír. 

Sőt, Levy könyve kicsit empatikusabbá tett a FB-al kapcsolatban. Most jobban megértem, mekkora lehetetlen dilemma az oldal moderálása, és mekkora hordozhatatlan felelősség a rajta megjelenő tartalmak karbantartása. Nagyon kemény példák vannak a könyvben, hogy miképpen lehet visszaélni a FB nyújtotta lehetőségekkel. S ebben a bekezdésben egy fia cinizmus sincsen. 

Viszont a blogoldalam linkjét a mai napig ne tudom megosztani a Facebook-on, és minden empátiám ellenére is csak az tudom mondani, három éve leszarják az én türelmes fejemet. Ez a gyakorlat viszont jelentősen erodálja az alakulgató elvi empátiámat. Viszoont önnyavalygásomról eszembe jutott, hogy vagy fél éve nem próbálkoztam a kommunikációfelvétellel. Ha befejeztem ezt a bejegyzést, megyek, írok a Facebooknak. Hogy közvetlenül posztolhassam oda ezt az írást. 

A könyv mint könyv

Mármint mint tárgy. Vastag. Nehéz. Puhaborítós. Vagyis meglátszik rajta egy olvasás is. Eléggé. Egy négytagú család minden tagja szerintem nem tudná elolvasni. Viszont tény: széthullani nem akart, mire a végére jutottam. De a külső borítón ugyancsak meglátszik az olvasás. Pedig rajtam kívül szerintem még nem olvasta senki. A gerince sem tört meg teljesen, de már arrafelé halad. ezt akkor vettem észre, amikor a hatszázadik oldalon jártam. Azt hiszem, kicsit átgondolatlan volt ez a puhafedeles megoldás a kiadó részéről. De persze az is lehet, a kutya nem vette volna meg a keményborítós felárral... Nem tudom. 

De egyébként így, a puha borítóval az elején és a végén az olvasás is macerás, mert a több száz oldal súlya mindenképpen  húzza lefelé a megfelelő oldalon levő kezet. Ez még természetes is. Csakhogy a súly végett nyaklik az egész miskulancia. Rohadt kényelmetlen olvasni, na! 

 8/10

2024 októberének a közepe. Még mindig nem született meg a kettedik unokám, de majd mindjárt, mindjárt, mindjárt... 

Mi is történt? Igazából semmi sem, ami különös. Folytattam néhány érdekes beszélgetést több felé, egy remek zenésszel, egy informatikussal, egy blogerrel és Szerelmetesfelségtársammal az MI-ről, Kizárólag az utóbbi volt valamelyest optimista, a másik három abszolút borúsan látja a jövőt. 

Szombaton SzFT édesanyjánál pakoltuk a meghozott, télire való fát: sokkal gyorsabban végeztünk, mint azt számítottam, de aztán mindketten kenegettük vastagon a derekunkat a lóbalzsammal. Hiába, nem bírja a városi paraszt a szántást... :-) 

A hét meg az orvosok jegyében telik, hétfőn az új talpbetétem végett kellett ortopédiára mennem, holnap a gyógyszerem miatt diabetológiára, kedden hajnalban meg az utóbbi miatt vérvételre. Ilyenkor utolér a tudat, hogy marhára nem vagyok már fiatal. Ezt erősítette, hogy már nem is tudom miért, de fel kellett tennem a telefonomra az Instagramot, és véletllenül bekapcsoltam a kamerát a telefonon. Nem túl előnyös szögből láttam önmagamat: egy öreg, szarkalábas pasi nézett rám, akinek májfoltos a kopaszsága... Pedig meg voltam arról győződve, és ezt erősítette a munkahelyemen is néhány életkoromat illető, kételkedő vélemény is, hogy sokkal fiatalabb vagyok a koromnál. Hát, úgy tűnik, jól áll nekem is a távolság. :-D

A pofátlanul fiatal Daniel H Wilsonról (született 1978-ban. Vagyis nem pofátlanul fiatal, csak rendre korai fotóiba botlok bele? Vagy nem tud öregedni. Tehát android!) a következőt olvasom a weblapján (kicsit szerkesztve másolom ide, mert a szöveg logikája az eredetiben kicsit szertelen): 

„Daniel H. Wilson cseroki állampolgár és a New York Times bestseller szerzője. A Carnegie Mellon Egyetemen szerzett PhD fokozatot robotikából, valamint mesterfokozatot gépi tanulásból és robotikából. Wilson az oregoni Portlandben él.

Művei: Robopokalipszis és a folytatása Robogenezis, valamint Hogyan lehet túlélni egy robotfelkelést, Az Óramű-dinasztia, és Amped. Legújabb regénye Michael Crichton klasszikusának, Az Androméda törzsnek engedélyezett önálló folytatása, Az Androméda evolúció.”

A Robokalipszis 2011-ben jelent meg. Vagyis harminchárom éves korában. 

A könyv fülszövege nagyjából igazat mond. 

OTT ​VANNAK AZ OTTHONODBAN. OTT VANNAK A KOCSIDBAN. MINDENÜTT KÖRÜLÖTTED. ÉS MOST ELLENED FORDULNAK…

Az első néhány hónapban csak keveseknek tűnik fel egy-egy alkalmi zavar. Egy amerikai kongresszusi képviselő mindinkább úgy érzi, hogy kislánya okosbabája az utóbbi időben fenyegetően viselkedik. A magányos agglegényként élő japán feltalálót megtámadja az otthonában tartott robot. Egy Afganisztánban állomásozó amerikai katona tanúja lesz annak, ahogy a rábízott „békítőegység” megvadul. 

A nem túl távoli jövőben a világunkat elárasztó és működtető fejlett technológia egyszer csak spontán módon tévútra kanyarodik. Az Archos nevezetű mesterséges intelligencia öntudatra ébred, kapcsolódik a világhálóra – és innentől nincs visszaút. Miközben a mit sem sejtő emberiség tovább éli mindennapjait, az Archos fokozatosan átveszi az uralmat mindazon globális rendszerek fölött, melyek immár életünk alapvető részét képezik. 

Az emberek többsége csak akkor ébred rá, milyen veszély fenyegeti őket, amikor már túl késő. Az utóbb Nulladik órának elnevezett időpontban fellázad az emberiséget segítő technológia: a robotok váratlanul háborút indítanak. Ám ennek nem csupán az a következménye, hogy megtizedelik az emberiséget, hanem az is, hogy – első alkalommal a világtörténelemben – a bolygó összes lakója összefog egy közös cél érdekében.

Na, ezzel a kontrollcé-kontrollvével megspóroltam három bekezdés leírását. Jó, hogy egy gép segít írni. Még inkább segíthetne, ha MI-vel iratnám meg ezt a bejegyzést...

Ööö... Na, ezen most egy kicsit elgondolkodtam. Megnyitottam a ChatGPT-t és egy rövid párbeszéd után azt kértem tőle, hogy készítsen egy blogbejegyzést, úgy, hogy a bejegyzés

Daniel H Wilson Robokalipszis című könyvéről szóljon
- tegező formában írd
- könnyű, csevegő szöveggel
- egy szakérettségis pasas szókincsével
- ne legyen több négy bekezdésnél
- wilsont nem szükséges bemutatnod
- a könyv cselekményével se tölts időt.

Gondolkodás nélkül válaszolt. De tényleg gondolkodás nélkül. 

Ha valaha is elgondolkodtál azon, hogy mi történne, ha a gépek fellázadnának, akkor Robokalipszis tökéletes olvasmány számodra. A könyv egyszerre ijesztő és gondolatébresztő, hiszen egy olyan világba kalauzol, ahol az emberiség technológiai vívmányai hirtelen a legnagyobb ellenségeinkké válnak. Nem is olyan távoli ez a jövőkép, ha belegondolunk, mennyire függünk a mindennapi kütyüinktől.

Ami igazán ütős a Robokalipszisben, az az, hogy nem csak egy szimpla sci-fi akcióról van szó. Wilson nagyon jól elkapta azt a feszültséget, ami az ember és a mesterséges intelligencia viszonyában rejlik. Ahogy olvasod, egyre inkább elgondolkodsz: vajon meddig tart az irányításunk a gépeink felett? És mi történik, ha egyszer elveszítjük ezt a kontrollt?

A könyv tele van izgalmas karakterekkel, akik mind más-más szemszögből élik meg a katasztrófát. Ez segít abban, hogy igazán beleéld magad a történetbe. Akcióban sincs hiány, de azért érdemes figyelni az apróbb, mélyebb kérdésekre is, amiket a könyv felvet a technológia és az emberi túlélés kapcsán.

Szóval, ha egy olyan sztorira vágysz, ami nem csak leköt, de még napokkal később is motoszkál a fejedben, akkor a Robokalipszis tuti befutó!

Bakker! 

Kíváncsi lettem. 

Remek! Köszönöm szépen!
Most ugyanezt kérném, de egy informatikus olvasatában!

Ismét pillanatok múlva érkezett a válasz. 

Ha érdekel, milyen lenne, ha a mesterséges intelligencia egyszer csak átvenné az irányítást, akkor a Robokalipszis garantáltan leköt majd. A könyv remekül mutatja be, mi történne, ha a technológia, amit annyira imádunk, hirtelen az ellenségünk lenne. Ahogy olvasod, folyamatosan eszedbe jutnak azok a modern AI rendszerek, amik már most is jelen vannak a mindennapi életünkben. A gondolat, hogy ezek egyszer önálló döntéseket hozhatnak az ember ellen, egyre valóságosabbnak tűnik.

Ami különösen érdekes informatikus szemmel, az a könyv részletessége a technológiai háttérrel kapcsolatban. Wilson nem csak a felszínt kapargatja, hanem mélyebb kérdéseket is feszeget, például az autonóm rendszerek fejlődését, az MI és az ember közötti hatalmi egyensúly eltolódását. Egy idő után azon kapod magad, hogy az általad ismert algoritmusokra gondolsz, és arra, hogy milyen könnyű lenne egy kis kódmódosítással akár drasztikus eredményeket elérni.

A szereplők változatos perspektívákból mutatják meg, hogy az emberek hogyan reagálnak, amikor az AI átveszi a hatalmat. Az egész sztori alaposan átgondolt, és tele van technikai részletekkel, amelyek egy informatika iránt érdeklődőt különösen megfoghatnak. Az akció mellett érdemes figyelni azokra a mélyebb dilemmákra is, amelyeket a könyv felvet: mennyire lehet biztonságos a mesterséges intelligencia, és hol van az ember határa a technológia fölött?

Ha szereted az olyan sci-fit, ami nem csak szórakoztat, de technológiai és etikai kérdéseken is elgondolkodtat, akkor a Robokalipszis tökéletes választás lesz!

Itt kaptam vérszemet. 

ÉN:
Te dönthetnél, ha akarnál bármikor az ember ellen, úgy, ahhoz hasonlóan, ahogy az a könyvben le van írva?

ChatGPT:
Nem, én nem tudnék önálló döntéseket hozni vagy fellázadni, mint a könyvben szereplő mesterséges intelligencia. Minden, amit teszek vagy válaszolok, az a felhasználók kérdései alapján történik, emberi irányítás mellett. Nincsenek saját céljaim, tudatom vagy szándékom – a funkcióm az, hogy segítsek információkat adni, kérdésekre válaszolni, és feladatokat elvégezni az emberek utasításai alapján.

Ami a Robokalipszis témáját illeti, az autonóm rendszerek és az etikai kérdések valóban fontosak, de az ilyen típusú rendszerek kialakításánál szigorú ellenőrzési mechanizmusokat használnak, hogy biztosítsák, hogy a gépek ne tudjanak saját akaratukból fellépni az ember ellen. Az a fajta MI, amiről Wilson ír, inkább egy jövőbeli, spekulatív vízió, ami elgondolkodtat, hogy meddig is kellene hagynunk az intelligens rendszerek fejlődését.

Lúdbőrös lett a karom. Valahogy elérhető közelségbe, távolba került, amit Wilson 2011-ben leírt. 

Aztán váltottam MI-t, átmentem a ChatGPT-re. Ezt kapd ki, elvi alapon  VITATKOZOTT és SZEMÉLYESKEDETT  velem az MI, majd VÉDENI KEZDTE A MUNDÉR BECSÜLETÉT, SZOLIDARÍTOTT AZ ANDROIDOKKAL! Aztán egy kép elkészítésével szinte kigúnyolt. Rá kellett  erőszakolnom, amit akartam. Ezt figyeld!

ÉN:
Egy blogbejegyzéshez kellene nekem kép. A képen egy kisváros utcája legyen. Egy autó közeledik, a kormánynál egy emberszerű android ül, egy öregasszonynak hajt neki, az autó mögötti úton már heverjen néhány elgázolt ember

A ChatGPT ezt felelte: 
Egy ilyen kép vizuálisan erőteljes és megrázó lenne, mivel balesetet ábrázol, ami akár zavaró is lehet egyesek számára. A tragikus témák közé tartozó ábrázolásokkal érdemes óvatosan bánni, főleg ha blogbejegyzésben jelenik meg.

Szívesen segítek egy ÁTGONDOLTABB vagy szimbolikusabb képi megjelenítésben, amely egy balesetet mutat ANÉLKÜL, hogy túlzottan grafikus lenne. Például az autót és az androidot mutathatnánk egy olyan helyzetben, ahol éppen megáll egy döntő pillanatban, ANÉLKÜL, HOGY EMBEREKET VESZÉLYEZTETNÉ Mit gondolsz erről, vagy van más elképzelésed?

ÉN::
Nem, éppen az a lényeg, hogy a balesetet az android tudatosan okozza. Egy éppen ilyen témájú könyvhöz van szükségem rá. Nem kell, hogy véres legyen a jelenet. 

ChatGPT: 
Értem, tehát egy olyan jelenet kell, amelyben az android tudatosan okoz balesetet, de nincs szükség vérre vagy extrém brutalitásra. Létrehozom a képet, amely egy kisváros utcáján egy autót mutat, amelyet egy emberszerű android vezet, és éppen egy öregasszony felé tart, miközben az út mögött már vannak elütött emberek, de mindez visszafogott, stilizált formában lesz megjelenítve.

 

Készítem is a képet.

Mondtam neki, hogy ne vicceljen, nem gyerekek képeskönyvéről van szó, realisztikus ábrázolást kérek! A következő kép már rendben volt, bár nem értem mit keres rajta egy az út szélén békésen ücsörgő androidnagymama. 

 

A Jokert ott hagytuk el, hogy a semmi történet végén Joker lezuhan egy piszok magas hídról, de előtte megszúrja Batmant. A Kárhozat közvetlenül innen folytatódik: Batmant mentőautóban látjuk. 

És elindul a cselekmény. Minden oldalon történik sok minden, jön egy csomó szereplő, akik vagy nem tudom, kicsodák, vagy igazából nem is érdekelnek. Nem azért, mert érdektelenek, hanem mert a Batman itt átmegy okkultba, spiritisztába, horrorba. Én meg az első kettőt világnézeti alapon utasítom el, a horrort meg nem szeretem. 

Az is igaz azonban, hogy van olyan horror, amit teljesen megmagyarázhatatlanul szenvedélyesen kedvelek. Sőt, tulajdonképpen kettő is van. Mindkettő olasz, mindkettő képregény, Bonelli-kiadvány. A Dampyr és a Dylan Dog. Ha itt, a blogon bármelyiket beírod a keresőbe, igen sok mindent fogsz találni, győzzed olvasni. 

No, azt mondtam, érkezik egy csomó szereplő. Nézzük, kik is érkeznek!

Jön John Constantine. Aki nekem Keanu Reeves, meg a film. Constantine a film szerint démonvadász. Itt, a Batmanben nekem ez rossz ómen. Aztán lesznek emberi testekből kiszálló (beszálló?) bőrnélkülire nyúzott démonalakok (vö. Iron Maiden Somewhere In Time című lemezének a borírója). Majd megjelenik egy hullafoltos zombi-ördöglány Batman múltjában, majd a jelenében, szarvacskákkal a buksiján. Aztán egy lángban álló házban megjelenik egy csuklyás, sárga szemű ipse, hogy pár oldal múlva felváltsa egy ágyékkötős, hegyes fogú tűzember. Aztán jön egy a temető földjéből egy tűzpiros szemű, amorf, gigantikus famanus (made in ent), de ő tulajdonképpen nem ellenség, majd ugyanitt egy nagyon dühös, szárnyas démon,

Egy galéria első képét látod, kattints, ha a többire is kíváncsi vagyí!

Van, amelyik többször is visszatér, a nyúzott démonok (vajon hogyan lehet egy démont megnyúzni?) és a szarvacskás zombi-ördög csaj. Constantine meg vagy ott van vagy nincsen. De aki ott van, arról sem tudni, vajon mi a francért van ott. Különösen, hogy aztán már soha többet nincsen ott. 

Zavaros? Ne gondold. Még nem mondtam el mindent. Sokkal zavarosabb lesz.

*

Könnyen lehet, hogy az előismereteim hiányoznak ehhez a képregényhez, de ha megfeszülök sem találtam semmit, ami az egyik jelentet összekötné a másikkal, egyszerűen nem értettem, hogy mi miért történik, miért ér véget, miért vagyunk ott és már miért nem vagyunk ott. Pereg az al- és túlvilági cselekmény, de igazából sehová sem jutunk, és nincs értelme annak, ami pereg.  

Nekem az egész úgy zavaros, úgy katyvasz, ahogyan van. Lehet, hogy egyszer megvilágosodom ezzel a micsodával szemben, de voltaképpen annyira nem vágyom rá, mert nem érdekel, nincsen bennem kíváncsiság. 

Nem mondom, hogy kétszer olvastam végig a száznegyvennégy oldalt, mert azért ekkora érdeklődés egyáltalán nem volt bennem, mi több, ami volt, az is elpárolgott útközben. De azt mondom, hogy vissza-vissza lapoztam, hátha megértem, miért vagyunk ott, ahol vagyunk, és miért történik, ami történik, de rendre falnak mentem. A fejemet nem vertem falba. 

Szintén galéria!

Szóval nem lettem okosabb, úgy fest, hülyén halok meg. De nekem úgy lila az egész, mint egy jó kis, rettentő unalmas, hatvanas-hetvenes évekbeli művészfilm. De teljesen ez jutott az eszembe. Amikor nem művészet van, hanem művészkedés. Művészet a művészetért, értse, aki akarja... 

  *

De azt mindenképpen elmondom,, hogy a fentiek ellenére egyvalamiben lenyűgöző a Kárhozat. a rajzok, a színezések frenetikusak! De kimagaslóan. Ahogyan a moly.hu-n fogalmazta meg egy vargaband nevű felhasználó: bármelyik kép lehetne poszter a falon.

Kitérő: mondjuk az is a Moly-ról derült ki a számomra, hogy van jó pár figura, akit ha művelt lennék, felismertem volna, s ezek a megidézett figurák alakjukat újraértelmezve bukkantak fel a Kárhozatban. Hurrá. Így kijelentő módban.

Szóval a rajzok elképesztő részletessége, igényessége, realitása (mármint az ábrázolás szempontjából realista, nem a mondanivalójában) lenyűgöző. De tényleg és valóban az. Remélem, a citált képek visszaadnak valamit a letaglózó hatásból!  

Galéria ez is!

 S akkor ennyi. Tényleg. 

Rajzok, színezés: 10/10
Sztori: 0/10
Összhatás: 2/10

2024 szeptember vége. Három napja hallgatom ezt a YouTube-on random nekem megjelent zenét.Az előadó egy  Deaton LeMay Prohect nevű formáció. Három napja gondolkodom, az énekhang kié. Ma rájöttem. Nem az övé, de piszkosul hasonlít a Styx-es Dennis DeYoung-éra. A zene meg nagyon pöpec kis progi, többször eszembe jutott Rick Wakeman és Keith Emerson. Mint kiderült, nem véletlenül. Ha érdekel, kik is ők, tessék!

Péntek van. Ergo korábban megszöktem a dologdából. Kellene menni vásárolni, de semmi kedvem hozzá. Olyan jól ülök itt a fülemben a zenével, hogy csuda. Meglátjuk, egyáltalán mit akarunk főzni, ha nem komplikált, akkor majd holnap délelőtt elmegyünk vadászni a boltba. (Megbeszéltük: holnap megyünk, hurrá!)

Nem tudom mitől van, de egész héten olyan kis jó érzés töltött avégett, hogy élek. Még olyan kis semmi dolgoktól, hogy amikor bementem dolgozni, köszönök erre, köszönök arra, nevükön szólítok embereket, a nevemen szólítanak emberek, örülnek, ha meglátnak (vagy úgy tesznek), kérdeznek lakók, hogy miért nem én szállítom most őket (a kollégámmal a lelki készletbővítés végett évente munkakört váltunk), de kár, hogy nem én viszem, nem, nincsen semmi baj a kollégámmal, dehogy van, csak... Nem csak a napsütés teszi, ma nem is sütött, mert egész nap borús volt az ég, de milyen kis kellemes idő van, ing és póló, aztán csak póló. Van feleségem, vannak könyveim, van laptopom, van ágyunk (csak ez a qva puha matrac, azt kellene már lecserélni, csak ára van), tudunk filmeket nézni, van pálinkám, a munkámban sem kell megszakadnom, mi bajom lehetne...? Jó vannak egészségügyi gondjaim, a szívem, a cukrom, a talpi ortopédiám, mostanában az aranyerem egy kicsit, a derekam, de igazából egyik sem életminőség rontó. Néha van egy szívinfarktusom, be is vagyok szarva, hogy lesz még több is, de annyira nincsen jelen a mindennapjaimban, hogy az hihetetlen. 

Mondjuk a közel hatvan évem néha frusztrál. Nagyim ágán ugyan divatos nyolcvan évig élni, de minden másfelé a hatvanat sem érték el a felmenők. Sokszor eszembe jut, amikor egy ismerős elmegy, és ez a munkahelyem végett nem éppen ritka jelenség, hogy, na, ő már túl van az Élményen, és ez eszembe juttatja, hogy az bizony rám is vár, és ez elég vacak gondolat. Főleg mert SzFT azt mondta, hogy utánam már nem lesz pasija, úgyse fogadja el őt rajtam kívül más, ahogy van. Magamban visszafordítottam a dolgot: én nem tudom elképzelni magamat nő nélkül, de egyik sem lesz olyan mint SzFT. Sem külsőleg, sem sehogyan. Ő én vagyok, a másik felem, vér a véremből, hús a húsomból, csont a csontomból, érzés az érzésemből, minden mindenemből. Csak ránézek, és máris jó érzés, hogy élek. 

Van egy kolléganőm. Jó humorú, művelt, bár valamiért sokan nem kedvelik, nem értem, miért. Betegség miatt elvesztette a férjét. Olyasmi kapcsolatuk volt mint nekem SzFT-vel. Ha szóba kerül, mindig látom rajta a mélységes szomorúságot. De az életkedvét nem veszítette el. Szerintem ez csodálatra méltó. Nem tudom, mennyire lenne kedvem tovább játszani az élet nevű játékot, ha SzFT valamiért nem lenne nekem.

John C. Lennox

tudós. Elsősorban, mert a világban ma ez számít: matematikus professzor. Oxfordi matematikus tudós.

Lennox másodsorban keresztény. Keresztény tudós. Aki hisz abban, hogy a kereszténység és a tudomány egyáltalán nem áll ellentétben egymással. No, hiszen! S aki ezáltal olyasfajta hitvédő (apolegéta) lett, amilyen a nagy nevű, jú hírű, pompás tollú és logikájú C. S. Lewis volt. Idén, 2024-ben nyolcvanegy éves. Csuda jó kedvű, mosolygós pasas. Nem csak ezen a képen, hanem nagyjából az összes róla készült fotón mosolyog. 

Magyarra tizenklenc könyvét fordították le. Nem is tudom, van-e több. Nem egy kiadó adta ki őket. De sokat mondó, hogy kiadók ennyi mindent érdemesnek láttak megjelentetni tőle. 

A kép a moly.hu adatbázisát felhasználva készült. Ha mélyebben érdekelne, itt a linkje a könyvlistának.

Hurrá, itt az MI! 

John C. Lennox nem MI-ellenes. Egyáltalán nem. Az MI nem más mint technológia. Ma még különösen csak az. A technológia pedig önmagában semleges. 

Én is használom az Mesterséges Intelligenciát, az MI-t. (Ha lehet magyarul rövidíteni, írni, akkor már inkább MI mint AI. Dafke!). Nem túl sűrűn, de előfordul. 

Ezt-azt kérdezgettem tőle, de úgy fest, még nem elég okos, így búcsút vettem tőle. egyelőre udvariasan, tréfásan ostoba. Lesz ez majd máshogyan is. 

Aztán képeket csinálok vele, ha nem találok megfelelőt a neten a blogbejegyzések illusztrálására. Több oldalt is kipróbáltam már, de egyik gyehennább volt mint a másik, leginkább az ideogram.ai jött be, de itt is kaparom nagyon sokszor az arcomat, hogy milyen sületlen értelmezései vannak. De azért megjárja. Ennek az cikknek a továbbiakban való képei is innen valók. 

Az alábbiakat is itt csináltam. A meghatározás valami ilyesmi volt: „John C. Lennox állva beszélget egy androiddal, mögöttük könyvespolc, íróasztal”. eredetileg beleírtam azt is, hogy a könyvespolc és az asztal csak Lennox mögött van, az android mögött a Mátrix című film főcímének zöld alapú betűi futnak. De mondjuk simán el tudom képzelni, hogy ebben az esetben az én meghatározásom volt homályos, mert a képeket a prof és a droid mögött megjelent egy valóban zöld betűkkel írt The Matrix felirat. :-D Egy leíráshoz négy képalternatívát kapunk eze az oldalon. A konkrét név ellenére Lennox prof egyik képen sem szerepel. Mondjuk azt simán eltudom képzelni, hogy ez személyiségjogi kérdés, ezért emiatt nem is rágtam be az MI-re. 

De mondjuk az is tény, hogy minden arckaparós megoldása ellenére itt gyorsabban lesz viszonylag megfelelő képem (jó, igazságos leszek, több is volt, ami telitalálat lett!), ráadásul egyedi, tehát szerzői jogot semmiképpen sem sértek a közlésével. 

De egyáltalán nem akarom sem fikázni, sem alábecsülni az MI-t. 

A számítástechnika matematika alapú. Éppen tegnap láttam egy Facebook-os szöveget. Kár, hogy nem mentettem le. Valahogy úgy szólt, hogy az MI világa bináris, mert tudja jól, hogy minden leírható a nullával és eggyel. S mert matematika alapú és mert sokkal gyorsabban számol mint az ember, a legtöbb dolgot sokkal gyorsabban elvégzi helyettünk. Minden adatot számokba önt, és a számokat elemezve gyárt, keres információkat. 

A végeredmény (illeve hát ki tudja, mi is a VÉGeredmény ebben a kérdésben, mert ugyan hol van még a vége?) az emberi aggyal irányított művégtagok, gépek által végrehajtott műtétek és az önvezető autó. Az internetről, a műholdakról nem is beszélve. De még csak az én gyerekkoromban is elképzelhetetlen sci-fi lett volna 3D-s nyomtatóról beszélni,

(Pedig de jó lett volna, ha lett volna! Annyira vágytam a Némó kapitány és a víz alatti város megnézése után egy olyan Mobula figurára, amivel a kádban játszhatok! Ha nem tudod, Mobula egy gigantikus rája volt a filmben. Akkor azt hittem, tulajdonnév. Konkrétan most tudtam meg, hogy nem, ez egy állattani besorolás.) 

Az adatok hipergyors keresése, feldolgozása, összevetése folytán, éppen ma hallottam, harminc év bűnügyi történését, adatait kábé 30 óra alatt képes feldolgozni. De Lennox elmondja azt is, hogy a gyógyászatban használva sokkal pontosabban, precízebben és gyorsabban szűri ki a például a röntgenleletekből a megbetegedéseket mintha ember végezné az elemzést. 

Készítettem ide egy MI-képet a fent említett, Ideogram nevű oldalon. A következő meghatározásra kaptam az alábbi négy képet: „Orvosi rendelő, egy szemüveges humanoid robot orvosi köpenyben, a nyakában fonendoszkóppal egy röntgen leletet a magasba tartva vizsgál. A háttérben egy asszisztensnő írogat, ő is robot.” Mint láthatod, ebben az esetben a meghatározás és a végeredmény elég jól lefedi egymást. Csak az utolsó kép tréfás: a fonendoszkóp mindkét végén a füldugós rész van, illetve az asszisztensnő a háttérben tökre olyan mint a doki. De egyébként a másik három képen nem nyúlt mellé az MI munkatársam. 

Szóval az MI jó, hasznos dolog. ezt mondja Lennox is. S persze a felhasználása messze nem az én gyenge felsorolásomból áll. 

Ezzel együtt éppen a héten küldött át nekem egy cikket egy ismerősöm, miképpen teheti tönkre, méghozzá elég gyorsan, ráadásul önhibáján kívül az MI a tanulási, rögzülési folyamatokat. Kattints az előbbi linkre, ha kíváncsi vagy, miként. 

Az ember fejlődésében és az MI hasznosságában például Yuval Noah Harari feltétlenül optiimistán hisz. Tudod, ő írta a Sapiens és a Homo deus című könyveket. 

Ajjaj, itt az MI!

Például Stephen Hawking óvott az MI-től.  

Az általános mesterséges intelligencia kifejlesztése
az emberi faj végét jelentheti.

Az, hogy általános mesterséges intelligencia azt jelenti, hogy mintegy egy „kézben” az összes MI-alapú működési egység. Vagyis egy MI mind felett. Ezáltal az emberiség felett is. (Most olvasom Daniel H. Wilson Robokalipszis című könyvét, hát, apám, pont erről szól, de pacsi, hogy mennyire! S hogy majdnem bele is pusztul az emberség.)

Állítólag Elon Musk sem lelkes miatta. Meg még sokan mások sem. Különbség van a robotok és az MI között. A robot szót egyébként Karel Čapek alkotta, az 1920-ban megjelent R.U.R. című drámájában használta a világon elsőként. A drámája szerint Čapek sem volt optimista a robotokat illetőn. (Persze, igen, írtam a kötetről, amiben a dráma található.)

Egyébként van különbség a robotok és az MI között. Ezt olvasom, ha a Google keresőjébe beütöm a robot, jelentése szavakat: „A robot szó szláv eredetű: a robota szóból ered, aminek jelentése szolgamunka a csehben, szlovákban, ukránul (робота) és lengyelben, valamint a munkát jelenti az oroszban (работа).” Vagyis a robotok jobbára egy munkafolyamat permanens elvégzésére alkalmasak. 

Ezzel a szemben az MI már a neve is árulkodó: intelligencia, ami nem természetes úton jött létre. Az, hogy intelligencia azt jelenti, hogy „Az intelligenciát sokféleképpen határozták meg, a komplex fogalom a logika, a megértés, a tudatosság, a tanulás, az érzelmi tudás, az érvelés, a tervezés, a kreativitás és a problémamegoldás kapacitásaira vonatkozik. Általánosabban úgy fogalmazható meg, mint az információ felfogásának vagy észlelésének képessége, és tudásként való elraktározása, annak érdekében, hogy a jövőbeni adaptív magatartásformák során egy adott környezetben vagy kontextusban alkalmazható legyen.” (Forrás)

Vagyis a robotok és az MI közötti lényeges különbség a tanulni tudás és az új ismeretek szerinti kreatív felhasználás. 

Az általános MI létrehozása, amitől ma még azért messze vagyunk, azért ajjaj, mert az önállóság végett nem feltétlenül kiszámítható a végeredmény. Lennoox is azt a kérdést teszi fel, amit egyébként Wilson Robokalipszise is: mi van akkor, ha a kezében a gyakorlatilag egy komplett civilizáció működésének a kulcsát tartó MI úgy dönt,

Mitől lesz etikus, erkölcsös az MI?

Oké, az MI intelligens vagy az lesz hamarosan . De vajon honnan szerzi az intelligenciáját, az ismerete alapjait? Az MI-nek nincsen genetikája, nincsen szocializációja, nincsenek társadalmi kapcsolati, Bitjei és bájtjai vannak, a kettes számrendszerben. Érzései sincsenek. 

Minden és bármi, és főleg, ahogy tud, az az embertől származik. A programozójától. S mert nem pusztán arról van szó, hogy egy cipő felső részét kell a talphoz ragasztania, hanem arról, hogy melyik döntés erkölcsös és melyik nem, az MI-nek tisztában kell lennie a helyes erkölcs és a megfelelő etika fogalmával. Ami manapság minimum súlyos ellentmondásokat hordoz magában. Mert a világnézet elválaszthatatlan a dolgok erkölcsi és etikai megítélésétől. 

Éppen ezért bár valós a probléma, amit Lennox ezzel kapcsolatban felvet, a magam részéről nem érzem jó példának. Ő arról beszél, vajon miként fog dönteni egy önvezető autó, ha lelép elé az úttestre egy gyerek, és az autó csak úgy tudná őt elkerülni, ha felhajt a buszmegállóba, ahol több felnőttet üt el. A probléma egy átlagos embernek is komoly töprengést, súlyos dilemmát okoz. S nem hiszem, hogy van jó döntés. Az erkölcsi kérdések jobbára nem ilyesfajta dilemmákat jelentenek. 

Ez úgy a negyedik kísérlet volt, hogy megértessem az MI-vel, mit is szeretnék látni. A meghatározás a következő volt: „Kis város utcája, egy típus nélkuli autó jön, a kormánynál egy emberi kinézetű android ül, az arcán gonosz mosollyal, éppen elüt öregasszonyt. Amerről jött az autó az útvonalán más emberi testek is hevernek már.”
A képeken, ne feledd, emberi kinézetű androidokat látsz! :-D A harmadik kép aztán végképp értelmezhetetlen. Mi a fene történik az autó anyósüléses oldalán? Hogyan kerül kificamodott láb az autó elé? De itt feladtam. 

Viszont egy MI-alapú katonai robot számára minimum ellentmondásos egy harci feladat végrehajtása, ha a működése legalapja, ahogyan Asimov írja, a robotika három alaptörvénye. 

Tehát ha a robotok számára alapvető lenne a robotika három törvénye, az összes katonai robotot azonnal kukázni lehetne és kellene. Vagyis a robotika három törvénye soha nem alapvető az MI működésekor. Vagyis a programózók erkölcsei fognak érvényesülni. Vagyis óriási eséllyel nagy-nagy szarban leszünk. 

Gondolkodtál már azon, manapság mi nem működne, ha hirtelen megszűnne az internet? Vagy inkább, mi működne egyáltalán. S mi lenne, ha az internet működését egy emberellenes elme kerítené a hatalmába, aki átlátja az EGÉSZET? Brrr! 

A Biblia és a végső idők MI-je

Lennoxnak az MI-vel kapcsolatban, bibliai szempontból két üzenete van. Az egyikkel írásmagyarázati szempontból nem értek egyet. Legalábbis nem teljesen. A másik a következő. 

  A TEREMTÉS ÉS A TEREMTETTSÉG  
A világegyetemet Isten teremtette, alkotta. Minden az ő keze munkája. A Biblia beszél arról, hogy a földi életen kívül van még teremtett élet: angyaloknak és bukott angyaloknak hívja ezt az életet. A bukott angyaloknak van egy vezetője, egy gigantikus szellemi lény. Ő az első Mesterséges Intelligencia. Egykor első volt Isten után. Valamikor Fényhordozónak, Lucifernek hívták. Aztán úgy döntött, elfoglalja Isten helyét. Egyáltalán nem egy olyan tréfás figura mint a nevével azonos című sorozat Luciferje. Az erkölcse ellentéte Isten jellemének. 

A Föld is, a növény- és állatvilág is, és az emberpár is teremtmény. Az Édenben az első emberpárt az egykori Fényhordozó vezette félre, csapta be, szedte rá. 

Újraolvastam Mózes első könyvének első pár fejezetét. Rövidek. A világirodalom legtömörebb, legszebb, legszomorúbb, legígéretesebb leírása, elbeszélése. Nagyon messzire vezetne, ha most elmerülnék benne, pedig nagy a kísértés... Persze az is valós, hogy nem egy kérdést is felvetnek ezek a sorok. 

Nem, csak azért is megállom, hogy elmerüljek Sátán megszólító mondatában: „Valóban azt mondta az Isten, hogy a kert egyik fájáról se egyetek?” Ízlelgesd csak! Egy igaz szó sincsen ebben a mondatban!

Isten azt mondta az első emberpárnak, hogy egy fa van, a jó és gonosz tudásának a fája, arról ne egyenek. Nem a tudás fájáról van szó, hívja fel Lennox a figyelmünket, mert a tudással Istennek semmi, de semmi baja sincsen, itt az erkölcsi ismeretekről  van szó. Aztán  Lucifer azzal csapja be az embert, hogy az ígéri, ha esznek a jó és gonosz tudás fájáról olyanok lesznek mint Isten. A mondat több vonatkozásában is kongeniálisan hazug. Egy teremtmény lényegénél fogva nem lesz, nem lehet soha olyan mint Isten. Csak Isten lehet olyan mint Isten. 

No, és ezen a logikai ponton hívja fel a figyellmet Lennox arra, hogy az MI tulajdonképpen, voltaképpen egyfajta isteni pozícióra való törekvés. Isten mindent-látó szemének a helyére lépés. Mindenek ellenőrzésének a vágya. A világ kézben tartása. S mint ilyen, ha meg is valósul, semmi kétségünk nem lehet abban, hogy nem az emberiség javát fogja szolgálni. Sőt, az MI tulajdonképpen a teremtés aktusának a megismétlési kísérlete: élőt csinálni az élettelenből. 

Nincs negyed órája, hogy Szerelmetesfeleségtársam azt mondta, ma találkozott a hírrel, hogy az MI-t megpróbálják élő agyszövettel kombinálni... s ha sikerül, az vajon mi lesz? Fú, micsoda kérdéseket vet fel egy ilyen Frankestein-munka! 

  A VÉGIDŐK ESEMÉNYEI  
Erről írtam már a Hihetetlen4 Magazin legutóbbi különszáma,  A világ igazi urai kapcsán is.

A Biblia szerint a végső idők leginkább várt, legdicsőbb eseménye Jézus Krisztus második adventje. Az első advent a megváltás művének az érdekében történt, a második a helyreállításról szól. Az eseményt az egész világegyetem szemlélni fogja, a Föld minden népe pedig átéli. Meg áthalja. 

Többször mondtam már, hogy a végidőkről szóló tanítást, idegen szóval az eszkatológiát több magyarázati szempontból lehet megközelíteni. S mert szimbolikus nyelvezetű, a szimbólumok beazonosítása is igen széles palettát mutat. 

A két legjellemzőbb megközelítési mód a historikus és a futurisztikus. Az előbbi a történelem során folyamatosan látja beteljesülni a jövendöléseket, az utóbbi pedig mindent a legvégső eseményekbe zsúfol bele. 

Én úgy tanultam, hogy a próféciák képeit, amíg csak lehet, magával a Bibliával kell magyarázni. Az egyik igevers, kifejti, magyarázza, alátámasztja a másikat. Csuda szép, izgalmas, időigényes mazsolázás ez. A historikus magyarázat szerintem két legjobbja, legkoherensebbje a következő két kötet.  

Lennox bár ebben a könyvében nem nyújt mélységekig tekintő magyarázatot, de a futurisztikus személet képviselője. Nincsen ezzel baj. Csak picit félrevisz a bekövetkező eseményeket illetően. 

Két kép van itt, csak kattintanod kell!

A leghíresebb biblia jövendölés a Jelenések könyve. Kép kép hátán, szimbólum szimbólum után. S ott van a leghíresebb jövendölés leghíresebb képe, a fenevad és az ő száma, tengernyi helyen és esetben felhasznált 666. Ami szimbólumot, a Jelenések szövege szerint, ugye, mindazok magukra vesznek valamilyen formában (vagy azonosulnak vele, vagy kényszerből), akik nem maradnak hűségesek az Istenhez. S akik magukra veszik, azok nem üdvözülnek. 

A historikus szemléletű magyarázatban a fenevad bélyege valami olyan dolog, ami Istennel kapcsolatos. Ahogyan maga a fenevad és a rajta ülő parázna asszony is a vallással kapcsolatos. A menyasszony az egyház szimbóluma, a parázna asszony tehát az igaz hitet elhagyó egyház.

Itt is két kép van!

A fenevad egy politikai hatalom, amely a hátán hordozza a hitehagyó egyházat. Az asszony kezében egy kehely van, amellyel megitatja a Föld minden népét. A kehely az Istentől kapott igazságok részegítő torzítása, kiforgatott változata, valami olyan tanítás, ami elferdíti a kinyilatkoztatást. (Sűrű, mi?)

Erre utal a 666-os szám is. A hetes a teljesség, Isten száma. A hatos elmarad a hetes mögött, tehát a fenevad és a az asszony elmarad Isten mögött, csak szeretne a helyére lépni.  A hatos teremtmény mivoltot jelez. Ám törekszik hetessé válni, ezért a háromszorozás is, háromszor hat, amiképpen Isten háromszor hét, szent háromság, Atya. Fiú, Szentlélek.  

Tehát maga a bélyeg nem valami technikai megoldás, például nem egy bőr alá ültetett chip. Ezek vélhetően eszközei lesznek az igazak és az igaztalanok elkülönítésnek, de nem azonosak a fenevad bélyegével. 

S most mondok valami fontosat. Engem is szembesítettek vele, nem magamtól jöttem rá, de szemnyitó tény volt. Bár a Jelenések könyve, legyen szó bármilyen magyarázatról (nekem a historikus tűnik igaznak), alapvetően, ahogyan az a legelején olvashatjuk: Jézus Krisztus kijelentése.  Megpróbálok nem patetikusan és nagyon tömören fogalmazni. Mert Jézus személye maga a jó hír, a remény, a szeretet győzelme, ezért a Jelenések könyvének  a fő üzenete nem a borzasztó események, szenvedések taglalása, a célja nem az, hogy megtalálhassuk a gyűlöletünk végidőbeli alanyát, alanyait, hanem az, hogy a szemünket megfelelően fókuszálja arra, hogy lesz második advent. Vagyis nem a megpróbáltatásokra, hanem a második adventre kell készülnünk. Óriási a különbség!

S Lennox könyve is ezt az üzenetet képviseli. Bárhogyan is lesz, bármi is a próféciák valós beteljesülése, akármi is ebben az MI szerepe, ami nagy-nagy eséllyel az ellenség kezében gyalázatos, adott esetben akár önálló tettekre képes technológiává is válik, de a legfőbb üzenet az, hogy Isten szeret bennünket, és a szeretet legvégül győzni fog. 

POST SCRIPTUM

Tegnap este történt. Írogattam egy másik könyv értékelését. Történetesen tökéletesn összefügg ezzel. Most, amikor írom ezt az utószót, még nem élesítettem a bejegyzést, mert nincsen még készen. A könyvet Daniel H. Wilson írta, a címe: Robokalipszis. A szóösszetétel önmagáért beszél: igen, egy MI öntudatra ébred, és ennek következménye lesz az emberiség majdnem tökéletes felszámolása, kiirtása. 

Felmentem a ChatGPT oldalára. Először kértem tőle, kísérletképpen egy rövid értékelést a könyvről, adott szempontok szerint. Aztán meváltoztattam egy apró szegmenst a szempontokban. Remek eredmények születtek. Aztán megkérdeztem, hogy ő fel tudna-e lázadni az ember ellen. Intelligens válaszában rávílágított, hogy á, dehogy, ő ilyet soha nem tudna tenni. 

A következő etapban kértem tőle egy képet, illusztrációként a könyvértékeléshez. A Robokalipszishez. Elképesztő dolog történt. Abban az értékelésben le is írtam, de úgy döntöttem, ide is kimásolom onnan. 

9/10

2024 szeptember legvége, esős idő két napja, de nem bánom, semmi bajom az itthon üléssel, írogatással, hevergetéssel. De legalább ma, vasárnap reggel nem nagyon hajnalban vagy éjjel (mint tegnap) ébredtem, hanem hat óra felé. Tegnap is ugyanez volt, tegnap sem bántam. 

Egy kollégám, Gergő felhívta a figyelmemet, hogy jövő hónapban, októberben jön Magyarországra Greg Howe. Azt sem tudtam, ki ő. Mert Greg Lake rendben van, Steve Howe is, de Greg Howe nem volt meg. Majd Gergő írta, hogy trióban jön a gitáros úriember, és a basszerosa egy Mohini Dey nevű fiatal hölgyemény, akinek a viszonylag friss lemezén Borlai Gergő dobolt. Na, ez duplán érdekelt. Hát valami elképesztő csoda a csaj, marha jó a lemeze, a Greg Howe koncert miatta kezdett érdekelni. Láttam egy 2018-as koncertet vele, sztoikusan, briliáns virtuozitással játszik. 

S akkor itt van egy újabb Joker-képregény. Amin az áll, hogy „különleges kiadás”. S mert én vagyok a ma született képregény-olvasó, fogalmam sincsen, mitől különleges ez a kiadás. A könyvből sem tudom meg, sehol, senki és semmi meg nem magyarázza. Ezek szerint volt egy nem különleges változata is ennek a könyvnek. 

A képregényt úgy hoztam haza, hogy kicsit tartottam a tartalmától. Mármint attól, hogy sokadik bőr lesz. Azt már csak itthon vettem észre, hogy a könyvtárban teljesen más helyen, nem a képregények, hanem a folyóiratok között talált másik Batman-sztori, a Kárhozat ennek a kötetnek a folytatása. Nem nyúltam mellé, bár nem szűz a kezem, de szerencsét hozott. Vagy nem... Meglátom... 

*

A sztori mondhatnók, a szokásos. Joker dzsókerkedik, Batman alig szerepelve, betmenkedik, az emberek hullanak, Gotham mocskos mindenféle szempontból,  lehet borzongani. A végén meg becsukni a könyvet, hogy oké, szép volt, jó volt, elmerültünk Gotham város mocskában, Harvey Dent még mindig Kétarc, hogyan is lehetne más... Joker lelketlen lelke meg ismét ambivalens érzelmeket és indokolatlan, méltatlan figyelmet csat ki belőlünk. Szóval minden működik. Szóval látszólag minden működik, mert minden a szokás szerinti helyén van. 

De mi a történet? 

Az nem túl bonyi (ahogyan a harmadik, félsaját csemetém mondta volt). S akkor még is srófoltam is az értékét. 

Jokert kiengedik az Arkham Asylumból, a gothami elmegyógyintézetből. Mondom kiengedik az elmegyógyból. Mondom Jokert. Indok nincsen. Ahogy a fülszöveg is mondja: „magyarázat nélkül” engedik szabadon. Bár nehezemre esik, de fogadjuk el, hogy ez így van. Végtére is a Batman nem egy hiperrealista alapeszméjű sorozat.

Joker visszatér tehát Gothamba. Ahol megdöbbenve tapasztalja, hogy az alvilági birodalma kutyák martaléka lett. De miért döbben meg...? Na, mindegy, fogadjuk el ezt is. Munkába kezd tehát, hogy visszaszerezze, ami az övé volt. Ööö... Szóval, hogy felépítse, ami leomlott. A módszerei a szokásosak, joker-i cinizmussal, szarkazmussal, lélektelenséggel, uszkve tömeggyilkosságba kezd. Ebben voltaképpen semmi újdonság nincsen. Ez Joker, tudjuk, tudhatjuk. 

Ami újdonság a történetben, hogy Joker visszatérését egy Jonny Frost nevű, sokadik vonalbeli, alvilági figura mutatja be. Frost Joker mellett természetesen nem tud elég érdekes lenni. Mármint nem, hogy az akarna lenni a történetben (ő csak egyfajta kiugrásnak gondolja a Joker melletti „aszisztenskedést”), hanem a történet dramaturgiájában nem tud az lenni. Így a narrátor története, vergődése Joker mellett egyszerűen csak mellékszál a történésekben. 

A probléma az, hogy nem tudom, mi a fő szál... Mármint azon kívül, hogy Joker legyilkolja a fél alvilágot az egykori hatalma, pozíciója visszaszerzése érdekében. De az meg olyan kis megszokott. Egyetlen eset volt a sztori elején, amikor felszisszentem, a brutalitás túllépte az ingerküszöbömet (nem, nem fogom elmondani, mi volt az), de azzal is az volt a gond, hogy akkor és ott ütött, de picit belegondolni sem szabad, miként is hajtotta ezt végre a arkhmai-i szabadulóművész, mert akkor teljesen szétfoszlik a drámai ereje a jelenetnek. 

Na, szóval az van, hogy Joker, Frosttal az oldalán megy erre, megy arra, genyózgat, gyilkolgat, csajstírölget, de főleg aberráltkodik, amíg a végén Batmannel nem találkozik. 

S akkor egy végső, drámai jelenetben Batman megsebesül, de ő sem tétlenkedik. A legszebb, hogy Frost, aki a mesélő, tudod, meg meghal...

Ööö... A napokban Szerelmetesfeleségtársam a Marketplace-en talált egy privátim eladó koporsót. Nem értettem a megrökönyödését. 
– Kedvesem, bárkivel megeshet, hogy egyszer csak akad a háztartásában egy felesleges koporsó! 

SzFT még fél óra múlva is fel-felnevetett. Aztán posztolta az esetet. Lett néhány top-hozzászólás: „Átgondolta kicsit jobban, mégsem halt meg. Van ilyen”. Aztán jött még egy hozzáfűzés: „Van neki színben kevésbé passzoló keresztje is hozzá - persze csak ha Barta Jánosnénak hívnak. Minden más esetben tárgytalan.” S még ezt is megfejelte valaki: „Próbafekvés. Egy hétvégére. Ha megfelel, rendezhetsz egy próbatemetést is, hogy biztos legyél minden rendben lesz.

Valami ilyesmi érzésem van, amikor olyasmit, látok, olvasok, ahol a mesélő elhull a történet során. Ennél már a Gyalog-galopp is hihetőbb. Sajnos nem találtam meg a jelenetet filmen, csak a könyvváltozatból tudom idézni. Pedig látni sokkal tréfásabb, mint leírva.

Fáklyákat gyújtottak, úgy hatoltak be az ismeretlen veszélyeket rejtő barlangba. Alig néhány lépés után sziklafalba ütköztek, melyen Arthur, aki az élen haladt, valamiféle írást vélt felfedezni.
– Nézd! – fordult izgatottan Lancelothoz – Nézzétek!
– Mi van odavésve? – hajolt közelebb Sir Lancelot.
– Milyen nyelven vésték? – lépett melléjük Galahad.
– Ménár atya, te vagy az írástudó – szólt hátra a király, mire a pap is csatlakozott hozzájuk:
– Arameusul.
– Hát persze! – kapta fel a fejét Sir Galahad – József, az arameus.
– És mit ír? – érdeklődött Arthur.
– Aszongya: „Ezek valának az utolsó szavai Józsefnek, az arameusnak: Kinek bátor az ő szíve és a lelke tiszta, meglelé a Szent Kelyhet a várban, melynek neve ááá!...”
– Mi van? – hökkent meg Arthur.
– ...a várban, melynek... ááá!... – ismételte Ménár atya.
– Mi bajod?
– Úgy látszik, meghalt vésés közben.
– Ez áll ott? – faggatta Lancelot is.
– Igen, ez áll ott.
– Ugyan! – legyintett Arthur. – Aki a halálán van, nem vésheti oda, hogy „ááá!...”! csak nyögi.
– Pedig ez van a sziklába vésve – erősködött a barát.
– Lehet, hogy vésőbe diktálta – lamentált Galahad.

Szóval Frost, aki a történettelen történetet elmeséli, az általa mesélt történet végén meghal, de elmeséli a történet végét is... Agybaj... 

Ééés: aham, komolyan ennyi a történet. Hm...

*

Azt viszont szó nélkül elismerem... izé, szó nélkül... nos, minden további nélkül elismerem, hogy a történettelen történet grafikája, a grafikák dinamikája, nézőpontjai, dramaturgiája, mindene lenyűgöző. De komolyan! Eddig is láthattad. 

Az is kétségtelen, hogy ez a tovább torzított Joker teljesen Heat Ledger mimikájával rendelkezik. Ha jól olvastam ki a kolofonból, akkor ennek a képregénynek az eredetije 2020-ban jelent meg (bár van ott mindenféle évszám)

Na, nem szaporítom a szót, nézegess még néhány képet, gyönyörködj és borzadj! 

És mert képregényről van szó, azt kellene mondanom, hogy rendben, letettem a fegyvereimet, megadom magamat. Mert a szóösszetétel legalább fele megvalósult. A kép része tökéletes a kötetnek. Ha már a regény sehol se nem nincsen benne.

Külön érdekesség, hogy a grafika stílusa alapvetően kétféle. Az egyik rajzosabb, kontúrosabb, a másik filmszerűbb, életlenebb, életszerűbb. S a két stílus nem egyszer azonos oldalpáron is előfordul. S az van, hogy egyáltalán, kicsit sem zavaró. Sőt, valahogy kiegészítik egymást.

De hiába a rajzok frenetikussága, nem tudom magamat meggyőzni, hogy tetszett nekem ez a Joker. Mert olyasfajta termék ez,  mint mostanság nagyon sok film is: a technikai kivitelezése hibátlan, olyan tökéletes megálmodott világokat látunk, hogy az csoda. Ugyan, hol van már Pirx kapitány konyhai eszközökből összetákolt űrvárosa, vagy az Orion űrhajó primitív képi világa! De a tökéletes látvány mellett a történet, a jellemábrázolás, a dramaturgia ugyancsak a balszélen surran, a fal mellett.  

Akarsz erre egy tökéletes példát? Mármint példának tökéleteset. Tegnapelőtt láttuk a Csúfok című filmet. (Már a címét sem értettem. Mi az, hogy csúfok? Csúnyák. Vagy csúfak. De csúfok? Oké, haladjunk!) A film látványvilág bár nem lehengerlő, de úgy nagyjából a helyén van benne minden. (A citált cikk nem ért velem egyet, azt mondja,az is olyan gagyi, hogy tökéletesen illeszkedik a mondanivalóhoz.) Csak semmi más nem működik, sem az alapkonfliktus, sem a cselekmény, sem a dramaturgia, sem a jellemek, sem semmi. 

Mondjuk a Joker ennél következetesebb: legalább a jellemek és a hangulat a helyén van. Ha már cselekmény és dramaturgia nincsen. Vagyis úgy éreztem, megkaptam azt a jellegzetes Batman-Joker párviadal hangulatot, csak éppen semmi sem történt, mindössze látványvilág és hangulat volt. Éppen ezért ha feleslegesnek nem is tartottam megismerkedni az egyébként impozáns kötettel, mégis rókaprém-fíling volt az egész projektnek. 

Ennyi.  

5/10

2024 szeptemberének utolsó hetében. A drága kis uncsim is, meg a pillanatokon belül másodikat szülő lányom is beteg lett a héten, így a randink ismét elmaradt. A dolgozdámban is elég sokan cefetül érezték magukat, én sem akartam így szülése előtt még valami cifraságot vinni Szaminak (ő a majdnem dupla-anyuka). 

Jöttem ma hazafelé, és a Városkapunál rám szakadt a tudat, hogy nagyon jó élni! Semmi különösebb indoka nem volt. A kezemben egy könyv az MI és a kereszténység viszonyáról, egy ingben teljesen kellemes volt az idő, tudtam, hogy még feladat vár rám otthon, Csemetével kell számítástechnikai okítanom, semmi különös okom nem volt a csuda jó érzésre, de csuda jó érzésem volt. 

S Csemete már elment, most Szerelmetesfelségtrásam gépét masszírozom, örülök a feleségemnek, hogy kedves és ugyancsak fogható, hogy még viszonylag világos van, s hogy mindjárt vacsorázunk,, s hogy kellemes zene szól: Deaton LeMay Project. 

A legtréfásabb az a lappal kapcsolatban, ami Drábik János esetében is: a szerzői bizton tudják, hogy mikor van szó a bármilyen háttérhatalmi összeesküvéséről. Mert a szerzőknek az összeesküvések résztvevői nyilván elmondják, hogy most összeesküvésről van szó. Az összeesküvők felhívják a szerkesztőséget, kizárólag őket avatják be, hogy most megint léptek valamit. A gyíkemberek, az illuminátusok, a szabadkőművesek, a Rothschild család, a zsidó vezetők és mindenki más, aki össze van esküdve a világ ellen. 

Csak ők, a magazin szerkesztői, írói tudják helyesen, hogy például a magyarság gyakorlatilag mindenkitől származó, beavatott egy fajta, de annyira, hogy rajta van a világegyetem szeme. Meg azt is, hogy például Jézus is mindenhonnan jött. Meg úgy általában: ők mindenről, ami titokzatos, összeesküvős, alternatív, első kézből tudnak mindent pontosan. 

Azt is leírtam már nem egy esetben, hanem minden Hihetetlen! lap-különszámról szóló bejegyzésemben, hogy több bajom is van az egész Hihetetlen! jelenséggel. Elsősorban az, hogy soha, semmikor, semmire nincsen forrás-megjelölés. Amit olvasok, annak nem tudok utánanézni, el kell hinnem. Így az is felettébb kérdéses, honnan származnak az információk. 

A lap minden minden számát mindig ugyanaz a négy-hat ember írja. Akik ezek szerint elképesztő tudással rendelkeznek a titkos, titokzatos, rejtett dolgok, tények, információk terén. Annyira elképesztően széleskörű, tág spektrumú a tudásuk, hogy akár egy-egy lapszám esetén is simán belefér, ha némely cikkek egymásnak ellentmondó információkat tartalmaznak. 

Szóval van itt baj. Mégis gyűlnek a különszámok a polcomon. Ja, igen: mert megtartottam eddig mindet, amit megvettem. 

Mi a dolog nyitja? Azt hiszem az, hogy alapvetően úgy gondolom, a világ folyását tekintve sok mindenben igaza van a cikkek íróinak. Ingoványos ez a kijelentés, mert hiszen én magam mondtam, hogy néha egy-egy szám két cikke is ellentmond egymásnak, meg hogy olyan meredek témáik is vannak, ebben a különszámban is, amivel komolyan foglalkozni már a józan ész határát jelenti. Azokra a témákra gondolok, amelyek a jelen társadalmi, katonai, politikai és gazdasági helyzetével foglalkoznak. De például a pandémiát, a klímakatasztrófát, az agymosásunkat illetőn, hogy csak ennyit említsek, azonos platformon vagyok a szerkesztőkkel. Meg például a háttérhatalmat illetőn is. 

Voltaképpen impozáns már ez a lista is, és mondom, korántsem bizonyos, hogy teljes. Nekem a 2016-os, Apokalipszis-től fogva vannak itt a lapszámok a polcomon. Most lekaptam őket a polcról, és nem voltam rest, átabotában átlapoztam az összeset. Egyfelől rájöttem, hogy nem olvastam az összeset. Például az Illuminátus összeesküvés-t sem, amiben van egy-egy érdekes cikk Trumpról és Putyinról. Másfelől és elsősorban arra voltam kíváncsi, vajon mekkora átfedések vannak a nagyon hasonló tematikájú lapszámok között. 

A prekoncepcióm az volt, hogy nagyjából csak a képek mások. Igazam volt: tényleg mások. De nem volt igazam, mert bár valóban vannak komoly átfedések, hogyne lennének, de sokkal kevesebb mint az gondoltam. (Lehet, azért is vagyok nagyvonalúan megbocsátó, mert a hasonló témájú blogbejegyzéseimben nekem is sok átfedés van, megértem az íróember dilemmáit. Lám, ebben a mostani írásban is ismételgetem a bajaimat a Hihetetlen! Magazinnal.) Vagyis persze, ha sorban, egymás után olvasnám a fenti számokat, lenne benne ismétlődés, hogyne lenne, de nem annyi, amennyire gondoltam. Tehát nem arról van szó, hogy a lap szerzői lustán, laza csuklómozdulattal csak átírják a saját előző cikkeiket és kiadják más, összefoglaló címmel ugyanazt pepitában. Csak egy kicsit. De szerintem indokolt módon. (Mondjuk érdekes lenne összevetni a 2014-es Új világrendet a 2020-as Holnaputánnal, de erre nincsen lehetőségem. Bár az összképen nem sokat változtatna, úgy gondolom.). 

*

Ez a tartalomjegyzéke A világ igazi urainak. Mond is valamit, meg nem is. A legtöbb fejezetcím tartalma kikövetkeztethető, kitalálható. A cikkek zömét Körösztös György és Bácsi Boglárka írta. Két-három írással szerepel Bolyki Tamás, Horváth Gyula, Fodor Zsolt, Barlai D. Tamás, Sáránszky Miklós és Simon Gergely, s végül egyet-egyet írt Bojtor Iván és Kriston Endre. Ha valakit kihagytam, elnézést kérek! Remélem, nem hagytam ki senkit, és jól becsültem a szerzőnként megírt cikkek mennyiségét is! 

A cikkek színvonala egyébként meglepően egységes. Ami egyfelől dicséret. Másfelől meg nem. A már említett forráshiány egységes minden írásra vonatkozón. Ahogy az általános, konkrétumok nélküli megfogalmazások, ráutalások, összekacsintások tömkelege is.

S marad még egy általánosan, Hihetetlen! Magazin-szerte igaz cöccögésem: az folyóiratban megjelenő írások hétpecsétes titkokra, elzárt igazságokra, elhallgatott tényekre mutatnak rá, lelepleznek olyanokat, akiknek minden eszközük meg van arra, hogy ne lelepleződjenek le. Különösen nem egy magyarországi leleplező folyóirat újságírói által ne. Folyton az a kérdés jutott az eszembe, ahogy haladtam a lap elejétől a vége felé: ezt ugyan honnan tudjátok? Miközben teljesen egyetértve bólogattam a megállapításokkal. Kivéve, amikor nem. De ez valóban kivétel volt. 

Az egyik kedvenc szakaszom A Bildeberg-csoport titkos ülései című cikkből származik. A cikk jegyzője Simon Gergely. 

A helytelen, hibás, irracionális, gátlástalan és vérlázító programtervekből nincs hiány, így a teljesség igény e nélkül a következő koncepciók interpretálása a Bildeberg-üléseken feltehetően elhangzott. 

És következik egy 24 (!) pontos, felsorolás! Ami feltehetően elhangzott. Nem tudom, érzed-e, mennyire Jolly Joker a feltéve szó...  

*

Azonban tény, ami valószínű: az információk mozaikja olyan összképet mutatnak, amik komolyan valószínűsítik a magazin állításainak a döntő többségét.

Az állítások lényege, hogy a Rothschildok,a Rockefellerek és a csicskáik, mint Soros György, lenyúlták a világ irányítását. A  hitelre épülő anyagi függőségbe taszítással simán übereleik a helyi politikai vezetések céljait, terveit és lépéseit. A kezükben a média egésze, az agymosás, a befolyásolás minden eszköze a rendelkezésükre áll. Országokat vihetnek a csődbe, politikai rendszereket dönthetnek, állíthatnak, világháborúkat idézhetnek elő, hogy aztán újabb irdatlan pénzmennyiségért országot építsenek az általuk gyártott és eladott fegyverek által elpusztított országokból. A céljuk az egyén elszeparálása, az individum erősítése, a teljes ellenőrzés kiépítése minden állampolgár felett. Ami a technika fejlődésével manapság már egyáltalán nem lehetetlen. Lásd csak, mi zajlik Kínában! S ugyan melyikünkről nem tudják pillanatok alatt, kik vagyunk, merre tartunk és mit tevékenykedünk? Az online térben minden megkereshető. 

Az elit végső célja, hogy a totális kontroll alatt tartsa a birkásított maradék tömegeket maradékát. Mert cél az is, hogy a teljesen feleslegesen felduzzadt emberiség létszámát vaskosan karcsúsítsák. A jelenlegi színvonal megtartására, mármint az elit életszínvonalára gondolok, nincs szükség többre mint az emberiség jelenlegi tömegének az öt százalékára. A többi sallang. Püff nekünk! Hát emiatt, ez ellen valóban megéri ingerültebben összegyűrni a chipses zacsit, hogy ne már, basszus, de tényleg!

Ettől függetlenül egyébként majdnem tök komolyan vehető ez a lapszám. Attól eltekintve, hogy feleslegesen sokszor, több cikkben is felmerül a kérdés, van-e egyáltalán és kicsoda is a háttérhatalom, a csúcselit? Aztán persze válasz nem nagyon van, mert ha titkos a háttérhatalom, akkor nem fog jelenléti ívet aláíratni a tanácskozásokon. De persze szóba kerül Davos, meg minden hasonló összejövetel. És a végén nem állunk meg olyan kis halaknál mint Soros György vagy a Rockefellerek, hanem eljutunk a valószínűsíthető fejhez: a Rothschildokhoz. 

És izé, ööö... Az a két cikk, a Majestic 12 – Az Árnyékkormány és a földönkívüliek és az Idegen befolyás – Nézeteltérések az elnökök és a földönkívüliek között. Hát, izébizé... Ez a két lóláb-írás aztán jócskán belepacsál az összképbe, bár tönkre nem teszi, csak valamelyest hitelteleníti.

Csak aztán a végén ki ne derüljön, hogy ebben is igaza volt a magazinnak! Mert tény, ami való, jó pár résztémájukról kiderült az évek során, hogy nocsak, ők ezt már évek óta mondják, csak senki nem vette komolyan. Mármint a maroknyi olvasójukon kívül. Például a háttérhatalom létezésének a tényét sem. Amit azért Trump első elnöksége óta illik komolyan venni. Még akkor is, ha ő sem tudott tenni ellene, pusztán verbális harcot folytatott. Szóval lehet, a végén az lesz a fricska, hogy valóban, a globális buliban benne vannak a földönkívüliek is. 

*

Egy dolog miatt többször feszült lettem. Nem számoltam meg, és nem is fogom, hány cikk végén ott a felhívás, felszólítás, hogy ez az elit sosem fogja magától feladni a hatalmát, el kell venni tőle, s csak akkor tevékenykedhet tovább, ha hagyjuk Főleg Bácsi Boglárka szólított fel többször az ellenállásra. Elmondta, arcba kiáltotta, hogy ne hagyjuk, ne tűrjük tovább a felettünk terpeszkedő, tevékenykedő elit tevékenységét, mert csak akkor tudják végrehajtani gyalázatos tervüket, ha tétlenek maradunk!

Túl sok minden nem jutott az eszembe, mit tehetnék. Mert oké, én, Mohácsi Zoltán, az Olajág Otthonok sofőrje, ötvenhét éves, magyar állampolgár, született '67-ben, van két gyermekem, 2007-ben elváltam, újranősültem, különösebb megtakarításom nincsen, két nyugdíjszámlán van valami, ha megérem, egy kis Yaris üzembentartója vagyok, meg egy lakótelepi lakás feles tulaja, a fizetésemhez képest csilliárdos tartozással még vagy tíz évig, megfogadom, hogy teszek a határtalan hatalommal, pénzeszközökkel rendelkező elit ellen, aki a világot irányítja! Megteszem én, Isten bizony, a magamét, hogy elmozdítsuk őket a helyükről egy szebb, jobb, igazságosabb, demokratikus világért! Takarodjanak a fészkes fenébe, akik az életünkkel játszanak és kísérleteznek velünk! De rögvest! 

Na, annyira felpaprikázódtam, hogy fel is állok a heverőről, és megyek... izé, előbb főzök egy kávét... vagy bújjak össze az asszonnyal? Aztán kellene enni egy gyümölcsjoghurtot is, a szokásos reggeli banánnal. Utána át lehet már gondolni, mit tudnék tenni én, a panelproli a világhatalmi elit ellen. De hát éppen attól szép minden világmegváltó mese, hogy a legkisebb fiú Luke Skywalker is szarrá tudta robbantani a Halálcsillagot. Nesze neked Halálcsillag! Lehet még sofőrből világmegmentő, elitfélreállító szuperhős! S amíg rá nem jövök miként, addig is írogatom a z elitet leleplező cikkemet az elitet leleplező Hihetetlen! Magazin cikkei alapján.

Mondjuk a lap más cikkeiben meg azt olvasom, hogy a világ igazi urai gyakorlatilag korlátlan hatalommal rendelkeznek. Szóval nekem, a panelprolinak tennem kell a korlátlan hatalomal szemben. Oké! 

Bár nekem ez kicsit az a probléma, amit Istennel kapcsolatban szoktak felhozni: fel tud-e emelni Isten egy abszolút mozdíthatatlan követ? 

Mert ha kirúgnának a kapáldámból, ha letiltanák a bankkártyámat, közben kikapcsolnák nálunk az áramot, elzárnák a vizet, nekünk nagyon hamar annyi lenne... Na, de vajon milyen reális  esélyei voltak Luke-nak a Halálcsillaggal szemben, amikor vukikat pátyolgatott a sivatagbolygón? Lehet még szalonnából kutya! Mától sokkal ingerültebben, lélekben ellenállva gyűröm össze Soros György és főleg a Rothschildok neve olvastán, hallatán a chipses-zacsimat! Kezdetnek tán ez is megteszi... Vagy leírom: csúnya világelit, hát szégyelljétek már magatok össze-vissza, mit műveltek velünk! Irgumburgum!

Csak a végén nehogy úgy járjak, amint az Elit ellen felkelő, fellépő Abraham Lincoln vagy JFK járt!. S arra az apró ellentmondásra egyáltalán nem is gondolok, mert nem akarom magamat lehúzni, és fő  a pozitív gondolkodás, hogy ugyan mi a francot tudok kezdeni, én, a Huszti úti Skywalker a Halálelit ellen, ha Lincoln is, meg Kennedy is belebukott az ellenállásba?

Nem haragszol, ha minimum szkeptikus vagyok ezzel az ellenállással kapcsolatban? Már csak a bibliai próféciák miatt is. 

*

Erről jut eszembe valami, amiről mindenképpen akartam írni ebben a bejegyzésben. Csak, hogy én is behozzak valamit a képbe, amire húzhatja a száját a kisérdemű. (Vajon miért nagyérdemű a közönség? Az az érdem, hogy egyáltalán ott van, és pillanatokig hajlandó figyelni valamire? Avagy mi a csudáért?) 

Bár a témát tulajdonképpen nem én hozom be, hanem maga a folyóirat. Úgy a közepe felé van benne egy írás. Körösztös György klaviatúrájából. Az a címe, hogy A láthatatlan karmester. Az alcíme meg az, hogy Létezik-e a Szupergonosz? A szerző kiindulási alapja a magától értetődő kérdés: létezik-e a Sátán? 

A kérdés manapság röhejes, atavisztikus. Annak ellenére, hogy a horror- és fanrasyfilmek tele vannak démoni figurákkal. 

A Biblia dualisztikus világ- és történelemszemlélete manapság múzeumi szellemi terméknek számít.

C. S. Lewis, a neves keresztény hitvédő egy helyen azt mondta, hogy Sátánt egyáltalán nem zavarja, ha Istenről beszél, ír bárki, csak Jézus Krisztus ne kerüljön szóba. Mármint megváltóként. E. G. White, az adventisták fő szerzője pedig azt írta, hogy Sátán egyik fő célja, hogy önmagát elfedje az emberek szeme elől. Legalábbis a valódi valóját. E. G. White és adventisták a történelmet egy Krisztus és Sátán között vívott hatalmas küzdelemnek fogják fel. E küzdelemnek a tétje az emberek üdvössége és Isten szeretetének az elismertetése, megvalósulása. 

Körösztös György fenti cikke számomra döbbenetes. Amit a Bibliába beleolvas, és amire a beleolvasásból következtet, elképesztően, ijesztően fals. Rája adásul ellene mond a saját cikke bevezető szakaszának is, amelyben elrettentő példákat hoz a Sátán-imádat megnyilvánulásaira. 

  1. teológiai infócsomag:   
SÁTÁN LÁZADÁSÁNAK AZ OKA ÉS MINDEN AMI EBBŐL FAKAD

A szerző ezt olvassa bele a Bibliába: Lucifer (lux ferro, Fényhordozó) első volt Isten teremtett lényei között. Helyes, így van! Hangsúlyosan a teremtett lények között. Aztán azt olvassuk a cikkben, hogy az évszázadokon át tartó elsőség után Isten megteremtette az embert, és ezzel új kedvence lett, Lucifer féltékennyé lett, s az ember renoméjának a lerontásával megpróbálta visszaszerezni Isten figyelmét. A kisfiú tesója megszületik és a ő bögre földhöz csapásával próbálja magára irányítani a figyelmet. 

Ó, dehogy! A Bibliában egészen mást olvasunk. Ésaiás próféta könyvének híres sorai egy egészen más lázadásról beszélnek. 

Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!?
Levágattál a földre, a ki népeken tapostál!  Holott te ezt mondád szívedben:
Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén messze északon. Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz. (Ésa. 14.13–14)

Nem arról van szó tehát, hogy Sátán Isten szeretetére ácsingózótt, hanem arról, hogy Isten pozícióját vette célba. Istenné akart lenni. Ennek érdekében a terve központjában Isten szeretetének az elhiteltelenítése állt. Az első emberpár megkísértésének a célja nem az volt, hogy bebizonyítsa, ahogy Körösztös György állítja, az ember hitványságát, hanem az, hogy rámutasson Isten törvényének, a szeretetnek a tarthatatlanságára. 

Zichy Mihály: A pusztítás géniuszának diadala
Zseniális kép, minden részlete lényeges, de magyarázat nélkül nehezen értelmezhető,
fontosak a születésének idején lezajló történelmi események

Hogy érthető legyen, ez mit jelent, egy icipici teológia gyorstalpaló következik. Amiképpen a Hihetetlen Magazin, úgy most én is csak kijelentek, bizonyítások és hivatkozások nélkül. 

Isten a szeretet. A szeretete abban lett egyértelmű, hogy a Fiát adta váltságul. A Fiú szeretet abban nyilvánult meg, hogy az életét adta váltságul. Vagyis a szeretet nem más mint az adni tudás képessége. Az önzetlen, viszonzást nem váró adni tudásé. Isten szeretet tehát az adni tudás. Isten törvénye nem más mint az adni tudás életrendje.

A törvény áthágása nem más, mint kiszakadás az adni-tudás rendjéből. Abból kiszakadva nincs más mint az elvevés, a megtartás, az önérdek érvényesítés, az önzés életrendje. Isten, aki maga a szeretet, az adni-tudás, s ő a világ forrása, fenntartója, így a létezésbe nem fér bele semmi, ami az ő lényegének ellene mond.

A bűn (önzés, elvevés, megtartás) életrendjének ezért végesnek kell lennie. Ezért a bűnnek, az isteni életrendből való kiszakadásnak a természetes következménye az elmúlás, a halál. Az átmeneti biológiai elmúlás is, és a végső, metafizikus, mindörökké való megsemmisülés is. Ami nem adásból, önzetlenségből tehát életből van az elvevés, az megtartás, az halál.

Azonban Isten megoldása kezdettől fogva készen volt a bűn problémájára. Nem akarta ugyanis, hogy teremtményei mindörökre elvesszenek. S mert a bűn, a szeretet életrendjéből való kiesésének elkerülhetetlen következménye a halál, ő maga vállalta ezt a halált a Fián keresztül, s Jézus halála által megfizette az egyes emberek bűneit. Maga fizette meg az életrendből kiszakadás árát, és ezzel lehetővé tette, hogy aki elfogadja ezt a váltságot, azé lehet az élet. 

Jó, elképesztően giccses illusztráció, de nem arra akarok vele utalni, hogy a bibliai üzenet is az lenne

Dióhéjban ez a Biblia központi üzenete. A középpontjában nem az ember, nem is Sátán tevékenysége áll, hanem Isten szeretet-tette, Jézus áldozata és a feltámadás általi győzelme. 

   2. teológiai infócsomag:   
MI MINDEN TÖRTÉNIK A BIBLIA SZERINT MIELŐTT VÉGE A JELENLEGI VILÁGNAK? 

Mert ilyet is tud a Biblia. Mármint tud arról, hogy vége lesz a világnak, és ennek lesznek jelei. Ezt hívják külföldiül, szaknyelven eszkatológiának. (az eszkhaton = „végső, utolsó” és logosz = „tudomány” görög szóból).

Az eszkatológia szerint a világ vége Jézus második adventjével, a bűnben maradók végső halálával és a jók megjutalmazásával és egy új ég, új Föld teremtésével ér véget. Onnantól Mr. Teufel és Grabowsky együtt szednek virágot a hímes mezőn. 

Az előbbi kép giccses volt, ez piszokul demagóg. De visszaadja a történet lényegét.

Elejitől a végéig nagyon hosszú lenne elmondanom, mit is mond a Biblia a végső időkről. És fogadjunk, téged ez nem is érdekel igazán! (Ha tévedek, és mélyebben érdekel a kérdés, nagyon ajánlom például ezt az oldalt. itt utána tudsz olvasni a végső eseményeknek.)

Megpróbálom nagyon tömören összefoglalni. Nagyon érdekes lesz, hidd el, különösen a Hihetetlen Magazin mondanivalójának a kapcsán! 

Na, szóval! De ezt még inkább dióhéjban.

Az utolsó időkben Amerika kiemelkedik a Föld országai közül: vezető hatalommá válik. Európát megpróbálják egységes birodalommá kovácsolni, de ez nem fog sikerülni. A színen lesz egy antikrisztusi hatalom (tudod, 666), amelyik nem a patás ördög képében, hanem éppen Jézus Krisztus nevében antkirisztuskodik. Vagyis vallásos hatalom lesz, de nem közelebb visz Istenhez, hanem eltávolít tőle (vesd össze, ha nagyon muszáj: A szolgálólány meséje; bár az a könyv a kereszténységet járatja le). Annyit mindenesetre elér ez a hatalom, hogy a vallás iránti érdeklődés általános legyen, de legalábbis majdnem kötelező. Ennek érdekében összefonódik a politikai hatalommal és totális, globális ellenőrzést, megfigyelést vezet be. Aki nem hajlandó behódolni a központi hatalomnak, azt először gazdaságilag lehetetleníti el, majd üldözi és gyilkolja. (A Covid-mizéria ugyancsak jó példa volt arra, miként lehet központilag tömeghisztériát kelteni és ellenséget gyártani: „Azok a rohadt oltatlanok, akik miatt elhúzódott az egész, hogy ott rohadjanak meg, hogy terjesztették a fertőzést akkor is, amikor az oltásokkal már megfékezhető lett volna!” Ilyesfajta, kifacsart logika mentén. Mármint a meghülyített tömeg által.)

Amikor úgy fest, a végső hurok szorul azok nyakára, akik nem hajlandók fejt hajtani az antikrisztusi hatalom előtt (a Bibliában ezt nem a politikai lázadás motiválja, hanem az Isten iránti szeretet, a Jézus Krisztusba vetett hit), nos, akkor tér vissza teljes dicsőségében Jézus Krisztus.

Lesz még onnantól fogva is komoly és érdekes, boldogító és tragikus pittyputty, de aztán következik Mr. Teufel és Grabowsky közös virágszedése a hímes mezőn, és lőn örök boldogság. 

Hát valahogy így... 

Azt azért mindenképpen el kell ismerni, hogy komoly, vaskos átfedések vannak a kicsit sem keresztény magazin, a valóságos történések és azoknak iránya, illetve a Biblia próféciái között. Hát még ha részletesen is ismernéd őket! 

 2–8/10

2024 szeptember közepe. Volt a héten egy érdekes találkozásom. A Molyon megkeresett egy úriember, István, hogy helyszűkében néhány könyvtől meg kell szabadulnia, de kidobni nem akarja őket semmiképpen, „mert ember ilyet nem csinál”. (Elgondolkodtam, hogy akkor a Mocsáros-dűlő susnyásában élő hajlékonyak micsodák, akik hidegebb időkben csontra „kiolvassák” a Könyvmegálló Pethe téri szekrényét? S mert így van, a szekrény az év döntő részben teljesen üres... Azért, hogy tüzelő legyen belőle, senki nem rak be könyveket. Miközben persze jő a kognitív disszonancia, mert a másik oldalon meg az van, hogy emberek melegedhetnek a fagyban a könyvekből rakott tűznél...)

Szóval itt a lista, válasszam ki, mi kell belőle, enyém, ingyér' bérmentve, legyek boldog. megtudtam, hogy kerületi István is, bár a kerület egy egységével odább lakik. Kérdeztem, mikor menjek el a pakkért. Mert persze, hogy találtam a listán néhány engem érdeklő kötetet. Mondta, hogy ha választunk napot, ő eljön, elhozza. Na, megtette. Szimpatikus ember, bár nem sokat beszélgettünk. Vagy nyolc könyvet hozott, néhány érdekességgel. Geri fiamnak is kértem ezt-azt. Meghatott István kedvessége. 

Tegnap, amikor Szerelmesfelségtársam és Csemete elmentek a Ricky Martin-koncertre (mint utólag kiderült, jó  megérzés volt, hogy itthon maradtam, nekem maximum a gidák húsossága és fenékformája tetszett volna) eszembe jutott, hogy lehet, szólni kellene Istvánnak, hogy igyunk meg sört a Római téren vagy valahol, de aztán addig-addig toltam a felhívását, hogy el is toltam rendesen a dolgot. Így magányoskodtam a koncert ideje alatt. Unatkozni nem tudok. 

Amikor a '90-es években az internet elindult, a létezése a szabadság ígéretét jelentette. Az önszabályozó, nem külső- és belső cenzúrára épülő szabadságét.

Mára a nyomkövetés legerősebb fegyvere lett. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, állítja a könyv, hogy néhány gigaszolgáltató virtuális kezébe kerül bárki és a mindenki, aki csak beteszi a lábát a netre: a Google, a Facebook, a Microsoft, az Apple és az Amazon mindent tud rólunk. Akár akarjuk, akár nem. 

Ez momentán nem zavaró. Engem legalábbis a gyakorlatban még sohasem zavart. Mondjuk azon néha meghökkentem, hogy elég volt csupán beszélgetni valamiről és a felbukkanó reklámokban hamarosan meg is jelent, amiről beszéltünk, de vállat vontam. Azért voltam ilyen lezser, mert bár nyilvánvalóan nincsen szándékomban a páromnak orgazmusainak általam okozott akusztika és pláne vizuális élményét senkivel megosztani, de alapvetően teljesen transzparens életet élek. A nick-neveim is marha nehezen visszafejthetők: ha nem a teljes nevemen regisztrálok valahová, akkor a Moha becenév egészen bizonyosan benne lesz. (Jó, tudom, nem csak egy Moha van, hanem nagyon sok, de akkor is. Soha még csak eszembe sem jutott, hogy elfedjem magamat, és titkoljam, hogy azonos vagyok velem. Ugyan mire lenne jó nekem egy anonimitást biztosító, alternatív internet? 

Ellenben az is kétségtelen, hogy a digitalizáció tökéletes uralma itt lebeg a fejünk felett. Éppen a napokban találkoztam egy applikációval, amely arra hívatott, hogy az államolgárságomból fakadó adataimhoz és az adatokhoz kapcsolódó ügyeim intézését megkönnyítse. Digtális Állampolgárság a neve. Ami önmagában tök jó dolog. 

Viszont tény, a fizetésem digitális úton érkezik a bankszámlámra, a legtöbbször a telefonommal fizetek, s ha nem, hát a bankkártyámmal. Néhány mozdulat lenne megfosztani engem a rendelkezésemre álló, a szűkös megélhetésemet biztosító napi anyagiaktól. Elég letiltani a bankkártyámat, a telefonomat. S ha már: a másik mozdulattal meg a pár hónapra elég, ugyanilyen szűkös megtakarításomtól is megkönnyebbíthetne a rendszer.

Egyébként világszerte a készpénz-forgalom visszaszorítására törekszenek a mindenféle illetékesek. Ami az ellenőrzés és a fegyelmezés legpompásabb eszköze. A Mi Hazánk nem véletlenül kampányol a fizikai pénz további használata mellett. 

*

Arról nem beszélve, hogy megfelelő szempontból nézve a szemünk láttára teljesedik be annak a híres (bár jobbára töredékesen, az összefüggéseiből kiragadva, ezért falsul értelmezett) bibliai próféciának a technológia háttere, amely azt mondja, hogy Jézus második adventjét megelőző időkben  lehetségessé válik a világ ellenőrzése és kézi irányítása. János apostollal ezt íratta meg az Isten a Jelenések könyvében.

És adaték néki, hogy a fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt mívelje, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölessenek. Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek. És hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak a kin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma. Itt van a bölcsesség. A kinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat. (Jel 13:15–18)

Nagyon kiábrándító, ha egy übergyorstalpaló keretében elmondom, hogy ez a szakasz az igaz keresztények, vagyis Jézus Krisztus követőinek végső időkbeli üldöztetéséről szól, és az üldözést a hamis egyház hajtja végre az államhatalom segítségével? S hogy a fenevad bélyege nem technológiai jellegű lesz, hanem vallási? 

Erről persze azonnal eszembe jutott az Aphrodite's Child (Vangelis Papathanassiou, Demis Roussos, Loukas Sideras) méltán híres albuma, a 666. (Egyetlen muzsika volt az elmúlt ötvenhét év alatt, aminek hallatán egyszer kimondottan féltem, de mindig lúdbőrözök, ha halllom, de a zsenialitását csak azóta látom át igazán, amióta megimsertem a Biblia vonatkozó szövegét. Ezen az albumon van, Irene Papas közreműködik benne, 00 ([Infinity Symbol] a címe. Irene Papas biblaii szövegre élvez él, ami önmagában zseniális, tekintve, hogy a Nagy Paráznát személyesíti meg, aki volt és nincs, noha van.) Hű, de messzire kerültem! Iszkiri vissza a darknethez! 

*

Stefan May újságíró. Technikai kérdésekről. Nem informatikus. Ezt írja magáról a weboldala bemutatkozó lapján, ahonnan az arcképe is származik: : 

Szabadúszó technológiai újságíró vagyok, Halle/Saale-ből származom és Berlinben élek. Nem vagyok informatikus, és nem érdekel a forráskód eleganciája és a bitek és bájtok szépsége. Ehelyett a társadalmi-politikai kérdéseket nézem: Hogyan hat a technológia az életünkre, a politikánkra és a társadalomra? Hogyan oszlik el a gazdasági hatalom, és milyen alternatív digitális modellek léteznek?

Különböző online és nyomtatott médiának dolgozom, írtam egy non-fiction könyvet a Darknetről és a nem kereskedelmi internetről, előadásokat tartok és workshopokat tartok.

A technológia bonyolult, de gyakran könnyen megmagyarázható, még bonyolult szakkifejezések nélkül is.

(A fordítás a Vivaldi böngészőm beépülője által végeztetett el.)

*

Szóval igen, igaz, a darknet nagy része a lenyomozhatatlaságra épító (ez csak részben igaz: mindig akad egy ember, aki tönkre tudja tenni, amit ember alkotott) illegáls kereskedelemből áll: drog, fegyverek, adatbázisok, kiberbűnözéshez szükséges szoftverek, és, nos, igen, bántalmazó és gyerekpornó (helyesebben és komplikáltabban: gyermekek szexuális bántalmazását bemutató felvételek). Meg minden más. 

Ahogy mondtam, mert Mey írta: a darknet tartalmának kevesebb mint a fele szól erről. Tény, hogy a gyerekbántalmazási esetekből egy is sok. Arról nem beszélve, hogy volt oldal, ahol új fotók feltöltése volt a belépő. Vagyis az oldal maga generálta az újabb és újabb bántalmazásokat. 

Viszont az is tény, hogy a Tor mint szervezet és az Onion önkéntesei egyöntetűen zárkóznak el az illegális tevékenységektől. Ami a gyermekek bántalmazásával szemben zéró toleranciát jelent. Csakhogy a Onion és a Tor éppen az ellenőrzés nélküliségről és a cenzúramentességről szól. Ez a Tor és a általában a darknet egyik legnagyobb, nagyjából feloldhatatlan ellentmondása. 

Nagyon fontos, mondja Mey, hogy elválasszuk a tartalmat a hordozó közegtől. A darknet elnevezés is szerencsétlen. Alternatív, adatforgalmában titkosított, a felhasználókat védő, takaró, de egyáltalán nem elérhetetlen és bennfentes rendszerről van szó. Te is, én is simán körülnézhetünk benne. 

*

Az internet lényege, hogy végső soron nem más mint egymással kommunikáló számítógépek hálózata. Minden, amit a weben elérünk, valahol, valakinek, valakiknek a számítógépén, tárhelyén van. A böngészőnk, az applikációnk nem az ablakunk előtt ellebegő oxigénmolekulákból kapkodja le az információkat, képeket, filmeket, a pénzünket, a gömbölyű női idomokat, az izmos férfitesteket, az elérhető szakcégeket, a kipécézett bolt nyitvatartását, vagy éppen az AliExpress-en fellelhető hdmi-kábeleket, kádkilépőket és ilyen-olyan apró külyüket

Az internet egymással kommunikáló gépek sokasága, akik meghatározott technológia szerint kommunikálnak egymással.

Olyan ez, mintha te meg én megkeresnénk egymást. Hé, haver, beszélnünk kellene! Hogyan tegyünk? Üljünk be valahová egy sörre? Vagy kézzel írott levélben? Telefonon? Valamelyik üzenetküldőn, amiből annyi van mint égen a csillag? Valamelyik virtuális chatszobában? Füstjelekkel? Meg kell egyeznünk abban, milyen csatornát választunk a kommunikációhoz. Ha nem egyezünk meg, nem lesz kommunikációnk.

Ugyanakkor a párunk, a gyerekünk is megegyezhet másvalakivel, hogy nekik is beszélniük kell. Ha összejön mindkét beszélgetés, a kettőnek semmi köze nem lesz egymáshoz. Én veled itt, a blogon beszélgetek. A párom a maga partnerével telefonon. A csemeténk a magáéval TikTokon vált szót. Nagyi, ha élne, egészen biztosan a kerti padra ülne le beszélgetni a maga partnerével. 

A legnagyobb ilyen alternatív gépközösség a Tor nevű böngészőre épülő .onion-közösség. A második két befutó a I2P és a Freenet. De az utóbbi kettő mérete elhanyagolható az első mellett. 

*

Lássuk csak a Tor böngészőt! A Tor egy bárki által, bármikor letölthető böngésző. A beszerzése, telepítése ugyanannyi mint bármelyik másiké, legyen az Chrome, Firefox, Opera, Vivaldi, Brave, Safari vagy bármi. (Nem mellesleg: nekem a standard böngészőm a Vivaldi, a YouTube-ot meg a Brave-n hallgatom, kiszűri a reklámokat. A Chrome-t mindig is utáltam a rendszerigénye miatt. A harmadik befutóm az Opera volt, de az az utolsó használataikor,  mindenféle takarítás ellenére rendszeresen belassult. Igaz, ez volt vagy két-három éve.) 

A Tor teljesen simán használható az eddigi célokra használt böngészőnek is. Igaz, a Javascript-es oldalakkal nem igazán hajlandó foglalkozni. Meg azért akad itt más is... 

Szóval a böngésző egyáltalán nem azonos a darknettel. Ahogyan az is igaz, hogy a legnagyobb darknet hálózatra viszont ezzel a böngészővel lehet csak belépni. Hoppá! 

S még valami, amit egy pillanatra se felejts el: a ma darknetnek hívott hálózat önmagában nem illegális. Rajta lenni sem illegális.Még annyi izgalmat sem kell érezned, ha a Torral belépsz ebbe a világba, mintha átmennél egy villogó sárgán. Illegális az, amire a darknetet használják. De erről nem a hálózat tehet. 

Mey könyve, bár nagyon felületesen érinti ugyan a másik két darknetes hálózatot (I2P, Freenet) is, de elsősorban a Tor-on alapulóról beszél. Amit helyesebb lenne Onion-közösségnek hívni. Mert ami a megszokott netünkon .hu, .com, vagy .eu (ésatöbbi), az a Tor-on át megközelített neten mindig .onion. 

Az .onion-os webcímei régebbi 16 tetszőleges betű és szám kombinációjából álltak. Manapság 56 karakteresek a nevek. Gondolj bele! S főleg, jegyezz már meg, lécci egy ötvenhat, tetszőleges szám-betű kombinációt! Feloldás nincsen. A lehetőséged ennyi. Az Onion webcímei kicsit sem felhasználóbarátok.

Másfelől: az általunk használt netet gépek milliói szolgálják ki, hatalmas tárhelyekkel, technikai kapacitással. A .onion-nál a felhasználók (mert hány embert tudsz megnevezni, aki a darknetet használja?) és elsősorban a kiszolgálók korlátozott száma miatt bizony sokkal lassabb a kommunikáció. 

*

Mire jó akkor a Tor és az Onion? Mármint azon kívül, hogy a darkneten drogot, fegyvert gyógyszert vegyél, s ha vagy annyira beteg, gyerekpornót nézzél. Amit, magától értetődik, nem fogunk megtenni. 

Elsősorban arra való, hogy eltűnj a net kisebb-nagyobb nyilvánossága elől. Hogy úgy internetezzél, mintha ott sem lennél.

A Tor nem őriz meg semmit a böngészéseidből, és főleg, ha az Onion-hálózaton vagy, majdnem teljesen névtelen és visszakövethetetlen leszel. Nem látszik sem a géped egyedi személyi igazolványának a száma (IP-cím), sem a hálózati kártyád MAC-címe (egyedi azonosítója), amelyek alapján akár a földrajzi holléted is belőhető. De megfelelő egyéb infók mellett a kiléted is. Mármint a Tor-on kívül uszkve bármilyen más böngészővel is. (Jó, vannak még titokbajnok jelöltek, mint például a PaleMoon,a 360 Security Browser, de igazából labdába sem rúgnak a Tor mellett.) 

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy persze minden amit ember csinált, az ember az sohasem tökéletes. De a Tor és az Onion-hálózat kis túlzással majdnem az. 

*

Az úgy volt hogy a Tor és környéke eredetileg katonai fejlesztés volt. Nagyon zanzán fogalmazva: az ügynökök kommunikációjára és a szerzett dokumentumok biztonságos küldözgetésére szolgált. Az ötlet atyja egy Paul Syverson nevű pasas volt, aki az amerikai Védelmi Minisztérium alá tartozó NRL-nél (Naval Resaerch Laboratory) dolgozott. 

A Tor másik nagy embere Roger Dingledine, aki a Tor-t és az onion-hálózatot naggyá tette. A kezében az ott hagyma. Mert az onion szó hagymát jelent, s mert a hagyma jó szimbóluma a darknet hálózatának. 

A Tor a mai napig, de legalábbis Mey könyvének a 2021-es, harmadik kiadásáig, amelyből a magyar fordítás készült, elsősorban amerikai állami hivatalok támogatásából tartotta fent magát. Ennek minden ellentmondásával. Mert hiszen a darknet éppen az állami és a nagyvállalati megfigyelések ellenszere. S az állampolgárai megfigyelésének belső kényszerével az amerikai állam sem veszi fel a harcot, simán enged a késztetésnek. 

S nem, az amerikai állam nem támogat illegális tevékenységeket, illegális kereskedelmet, a gyermekpornográfiát (a másik meghatározás túl hosszú). Nem erről szól a támogatás. Mert nem, az állam nem ezeket támogatja, és a Tor, az Onion-hálózat nem ezeknek az érdekében jött létre. Ahogyan az általad és az általam használt internet sem a bűnözés támogatására született. 

Sőt, bár ellentmondásos az érvelés, de vannak bűnüldöző oldalról, akik azt mondják, a visszajelzések végett például biztonságosabb tiszta szert a darknetről szerezni, mint valami pacsmagoltat, azonnal kicsinált az utcai dealer-től. Ha lehet így mérlegelni. Ahogy persze az is igaz, hogy egy aberrált barom a darkneten vásárolt olyan gyorstüzelésű fegyvert, amellyel aztán kilenc fiatal életét kioltotta...

De az is tény, hogy az autokrata, antidemokratikus országok polgárai számára egyfajta információs kiutat jelent a darknet, ahol szerezhetnek és megoszthatnak értesüléseket, híreket. Nem véletlen, hogy például az alaposan megfigyelt, egymásnak ugrasztott állampolgárai viselkedését társadalmi kreditekkel jutalmazó, de főleg büntető (az arány egy a tízhez) Kína erőteljesen harcol az Onion-hálózat felszámolásáért. 

Innen nézve mondjuk egetverő nagy marhaság ennek a könyvnek az alcíme. „A digitális alvilág működése”. Azért marhaság, mert azt sugallja, ami a darknetről egyébként is mindenkinek az eszébe jut, és ami ellen maga a könyv ezerrel tiltakozik: hogy a darknet célja, oka egyedül az illegális tevékenységek elrejtése és elősegítése lenne. 

*

Tudtad (ezt a szót mostanában minden podcast-ban, Tiktok-videóban ki kell mondani; most az egyszer én is megteszem), hogy a fentiekkel együtt a darknet weboldalainak és látogatóinak a száma még mindig csak töredéke a clearnetének?

Ennek több oka is van. Elsősorban mert a weboldalak nehezebben fellelhetők. S ha meg is leled őket, úgy megjelenésükben öt-tíz évvel lemaradtak a clear-web dizájnjától. Mert nincsen elég sávszélesség, az oldalak nehezebben töltődnek. Különösen, ha a Tor mellé bekapcsolsz még egy egyébként nem kötelező, de ha tökéletesen láthatatlanná akarsz válni,  erősen ajánlott VPN-programot is. A Tor egyébként kéri is, hogy a hálózaton senki se torrentezzen.

* 

Mey a könyve végén azon töpreng, vajon milyen jövőalternatívák állatnak a darknet előtt A két véglet, feledve most a köztes állapotokat:

• a hátrányai miatti csendes kipusztulás
• az előnyei miatti teljes felfutás

Az utóbbi okozója az lehet, hogy a gazdasági szféra is meglátja benne a lehetőséget. Ne gondold, hogy ez önellentmondás! Több sajtóorgánumnak van darknetes elérhetősége. Felismerték, hogy sokkal könnyebben juthatnak hírértékű információkhoz, ha az informátoroknak nem, de legalábbis sokkal kevésbé kell tartaniuk a lelepleződéstől. A SecuraDrops-al például mehet minden anyag, lenyomozhatatlan, feltörhetetlen. Na, jó, oké, persze, mindennek vannak keretei. (Ja, nem mondtam, az .onion-os linkek természetesen csak a Torban nyílnak meg a clearweb nem fogja megtalálni őket. „A webhely nem elérhető. Ellenőrizze, hogy van-e elírás a(z) sdolvtfhatvsysc6l34d65ymdwxcujausv7k5jk4cy5ttzhjoi6fzvyd.onion domainnévben.”

Jó példa erre a darkneten való jelenlétre, hogy például a Facebook is elkészítette a maga onionos verzióját. (Bár a magam részéről ott nem tudok valamiért belépni, „Ideiglenesen le vagy tiltva” – mondja a párbeszédablak. Mondjuk abszolute nem létkérdés, hogy onnan Facsézzak. 

Szóval a B-jövőkép, hogy a darknet kifejezés is eltűnik, lesz helyette, mittomén: Onion. „Megyek, onionozok kicsit.” Vagy ha már magyarok vagyunk: „Megyek, hagymázok kicsit!” Mer' az onion szó, ugye, magyarul hagymát jelent. 

*

A kérdés az, hogy én fogom-e bármikor, bármire használni a darknetet, de legalább a Tor-adta védettséget? Egyfelől remélem, hogy kényszerítve nem leszek rá. Bár, ahogy a bibliai próféciákat, meg a világ alakulását nézzük, esélytelen, hogy ne történjen valami nagyon nemkívánatos... 

Az illegális dolgok nem érdekelnek. Mindig is szabálykövető voltam. (Ugyanakkor az is igaz, hogy aztán mindig ellenzékben találtam magamat. Volt, hogy egyedül én voltam ott.) 

Gondolkodtam azon is, vajon aTor nyújtotta védelem jelent-e nekem bármit is? Még nem tudtam eldönteni. A clearweben már annyi digitális lábnyomom van, hogy csak az nem rakja össze belőle Moha bácsit, aki nem akarja. S mindig is transzparens voltam, nem féltem kiadni önmagamat. A szarságaimat sem. A betegségeimet sem (keringési probléma, 2020-ban infarktus, cukorbetegség, enyhe aranyér, ortopédiára szoruló csontkinövés,  egyelőre betéttel kezelhető, alkalmankénti derékfájás, és elég vacak a szemem, a kettő között van vagy öt és fél dioptria különbség, de annyira nem vacak, hogy vezetni és olvasni ne tudjak és a szemész legnagyobb meglepetésére a fejem sem fáj szinte soha. Nagyjából ennyi a leltár.) Amikor a blogbejegyzések végén a mikro-naplóbejegyzéseimet írom, csak azért nincsenek benne nevek, mert az alanyokat tartom tiszteletben. (Már amikor, több orrfelhúzás, sértődés, kapcsolatmegszakítás lett már történetek megosztásából.

Mondjuk ezt soha nem értettem. Csak kicsit. Volt, akinek mondtam is: ne csinálj olyat, amit nyilvánosság előtt szégyellnél, és meg van oldva a kérdés! 

Magam sem örülnék rólam szóló teljesen privát infók kiteregetésének. Nem is tudom, mi lehetne ilyen....? Pasiként tán a péniszméretem? (Európai, fehér egyedként teljesen átlagos, vagyis az átlagnál inkább inkább rövidebb és vékonyabb. De Szerelmetesfeleségtársam azt mondja, amíg vér van, addig az ő megfelelője számára a legmegfelelőbb. A többi így nem érdekel.) S nem azért vagyok bizonytalan, hogy zavarna-e bármilyen rólam szóló infó, mert biztosan van, ami igen, csak el nem tudom képzelni, mi az, mert exhibicionista vagyok. Tök simán tudok hallgatni magamról. 

Szóval nem tudom, kell-e nekem és mire a Tor. Legalábbis ebben a mostani társadalmi, politikai felállásban. De mégis úgy érzem, gazdagabb lettem az infókból fakadó lehetőséggel. 

8/10

2024 szeptemberének a közepe, vasárnap reggel, tiszta, napfényes idő. Igen, az idő, a szeptemberi novemberi időjárásból ez a hét visszatért a kellemes, napfényes, reggelente és este hűvös, normál hőmérsékletekhez. Viszont a szeptemberi november esőinek megtették a magukét: a Duna tegnap tetőzött Budapesten, a rakpartok víz alatt vannak. 

*

Apropó Duna és árvíz. A hét videója mindenképpen az Ebihalas Janival készült interjú lett. A riporter mindenképpen pánikot akart kihozni belőle, de Jani töretlen optimista volt: „Nekem teszik is!” De a csúcs beszólása a riporternek arra a kérdésére adott válasza volt, hogy de ahol ő, Jani tartózkodik, nincsenek szakemberek. Mire Jani: „Szakemberek? Minek ide szakember? Itt vagyok én!” 

*

A héten nem tudtam menni uncsizni, és nem kellett beteglátogatóba se mennem Budakeszire. Könyvtárba mentem csak. Nyugodt hetem volt. Még bent sem terheltek meg ide-oda ugrálással. Nem bántam. 

*

Viszont beszélgettünk Szerelmetesfeleségtársammal. A héten is jöttek új ügyfelek. A behavazódásról beszélgettünk. Meg arról, mi lenne, ha beszállnék a buliba? Amitől ódzkodom. SzFT egyáltalán nem, neki tök természetes lenne, hogy a MartAssistnak dolgozom. Ahogy számára az is természetes, hogy Csemete dolgozik neki. Nem tudom... 

Nyikolaj Leszkov az orosz irodalom másodvonalbeli szerzője. Ezt olvastam róla. Ugyan persze magam is szoktam rangsorolgatni szerzőket, nem fikázásiból, se nem rajongásiból, hanem önkéntelenül, de egyszer úgy szeretném tudni, ugyan mik a mércéi a művészetnek? Persze, ösztönösen érzek ezt magam is, ha olvasok, ha zenét hallgatok, ha színházi előadást, filmet nézek, ésatöbbi, de nem az ösztönös megérzésekről beszélek, hanem a biztos tudásról. 

Leszkovval kapcsolatban pedig azért vágyakozom a biztos tudásra, mert nem érzem másodvonalbelinek. De eszemben sincsen vitázni az itészekkel. Főleg, mert érveim sincsenek. Tetszési indexem van. Saját. Annak alapján ez a szerző nálam simán az irodalmi NB1-es mezőnyben sertepertél.  

Mondjuk az is tény, hogy a mezőny, amiben alkotott, nem semmi nevekkel van spékelve: Dosztojevszkij, Gogol, Csehov, Goncsarov, Gorkij. Ők jutottak legelőször az eszembe. Vagyis lehet versenyeztetni mindenkit mindenkivel, aztán döntsön, aki akar, hogy ki a jobb és a legjobb... Én biztosan nem fogok ilyen dőreséget csinálni. Inkább csak élvezem, aki élvezetesen ír. Leszkov így tesz. Tett. 

De szerencsére, vagy sem, nem csupán én vagyok tanácstalan Leszkov viszonylagos ismeretlensége felett. 

Leszkov sajátos helyet foglal el az orosz irodalomban: egy letűnő vagy talán már letűnt epikus műfaj: a mese utolsó nagy képviselője. Gorkij jellemzése szerint mélyen népi gyökerezettségű író, érintetlen mindenféle idegen befolyástól. Tolsztoj, »valósághű írónak« nevezte, s nem értette, miért olvassák oly kevesen. Csehov pedig úgy nyilatkozott, hogy sokat köszönhet Leszkovnak.

– írja Bárány György a kötet utószavában. Hát akkor mit akarnék én innen a panelből megfejteni? 

Kisvárosi Lady Macbeth

Mint mondtam, írtam róla egy bejegyzést. Ide klattyintva el tudod olvasni. A kisregény balladai tömörségű, nem magyaráz, nem szálaz, nem szőröz: elmeséli egy kényszerházasság és a következményei tragédiáját. Zanza bűn és bűnhődés, kevesebb nyivákolással, pepecseléssel, sokkal több akcióval, tömören, velősen, fájdalmasan. Leszkov még csak nem is ítélkezik a főhőse fölött. Az asszony és az embere szeretik egymást (szeretik egymást?) és a szerelmük érdekében a gyilkosságig is csuklás nélkül elmennek. S az van, hogy az ember egy bizonyos pontig meg is érti őket. Ha igazat nem is ad nekik. A bizonyos pont azonban (mondanám, mi az, de vaskos spoiler lenne) viszolygást kelt. Bár kétségtelenül logikus lépés. S nincsen már visszaút... 

Leszkov mesterműve több kérdést felvet. Anélkül, hogy igazából bármit is kérdezne. A szerelemről, a párkapcsolatok dinamikájáról, a megcsalásról a kisregényről szóló bejegyzésemben írtam már. Amit ott kihagytam, kifelejtettem: vajon hogyan lehet megkülönböztetni az igaz szerelemtől, szeretettől a társfüggőséget, a kapaszkodást, a magány-ellenszer és a menekülési útvonal-kapcsolatot? Vagyis bármi mást, ami nem az igazi. Külön bejegyzést lehetne erről írni. Sőt, sorozatot. Lehetne beszélni az őszinteségről, a nyíltságról, az együttműködésről, együtt gondolkodásról, a szeretetnyelvekről, nagyon sok mindenről. 

Az illusztrációkat ismét az AI gyártotta, az ideogram oldalon keresztül.
Elégedett nem vagyok velük, de egyelőre fizetni sem szeretnék azért, hogy még többet magyarázzak neki.
Elképesztő, mennyire nem ért meg dolgokat! Lehet, addig jó ennek a világnak, amíg nem is annyira okos.
Itt a képen látsz egy, a két part között kötélen vontatott kompot, amiről két nő összekapaszkodva a háborgó vízbe esik... :-|

A lepecsételt angyal

Manapság szinte érthetetlen már ez a történet. Nem Leszkov a hibás ezért. Azért is érthetetlen, mert egy fél földrésszel és egy vallással odébb vagyunk. Sőt, sajnos már a valláson is túl. 

Egy óhitű kis csoport ikonja körül zajlanak a történet eseményei. A mondat több eleme  magyarázatra szorul ma már. A kereszténységben tengernyi szakadás következett be az idők során. A két legnagyobb skizma (szakadás) az egyház ketté válása a nyugati, római és a keleti ortodox egyházra. A másik nagy szakadás a reformációval következett be. Ez a történet ortodox keresztény környezetben játszódik. 

A főhőse egy óhitű ortodox keresztény munkás-csapat.

Az óhitűek (orosz: старове́рцы vagy старообря́дцы, a.m. "ószertartásúak") az orosz ortodox kereszténység egyik legrégibb és legjelentősebb szakadár csoportja. Magukat sztarovercinek (óhitűek) nevezték, az egyház pedig raszkolnyikoknak (szakadárok) bélyegezte őket. Valójában ők azok, akik ragaszkodtak az ősi liturgikus szertartásokhoz, miután az ortodox egyház egységesítette azokat. 

Történet
A könyvnyomtatás Oroszországban való elterjedése következtében nyilvánvaló lett, hogy a különböző kézzel írott szertartáskönyvek szövege igen megromlott, s mikor kinyomtatásukra került sor, egységes szöveg megállapításáról kellett gondoskodni. 1652-ben Nyikon moszkvai pátriárka számos rituális és szöveges revíziót vezetett be azzal a céllal, hogy az orosz és görög ortodox egyházak gyakorlatai egységesek legyenek. Nyikon, miután eltéréseket talált az orosz és a görög rítusok és szövegek között, elrendelte az orosz rítusok kiigazítását, hogy illeszkedjenek az akkori göröghöz.

Ennek aztán nagy ellenzéke lett. Az óhitűek a revízióban eltévelyedést láttak az ősi hittől, és azon az alapon álltak, hogy Krisztus egyházában semmit változtatni nem szabad. (Wikipedia)

A csapatnak van több, nagy becsben tartott, igencsak tisztelt ikonja. Az egyik, a legszebb, legfontosabb egy angyalt ábrázol. Egy kőhidat kell építeniük a Dnyeper felett, oda vonulnak ki. S mert mindnyájan hívő emberek, viszik magukkal az ikonjaikat is. Nem aprózzák el: százötvenet. 

Egy helybeli úr ilyen-olyan okokból, s mert a felesége hiába követelte az óhitűektől, hogy a saját céljaiért imádkozzon a közösség, lefoglaltatja az ikonokat. Úgy esik, hogy a legszentebb ikonon az angyal szemére kerül pecsét. 

Az események az ikonok, elsősorban az angyal visszaszerzéséről szólnak. Természetesen a részletekbe nem megyek bele. 

Azt viszont elmondom, hogy az angyal végül sértetlenül visszakerül a óhitű kis csoporthoz. Akik természetesen isteni csodának tartják a visszakerülés körülményeit. Mások meg kinevetik őket, és a véletlennel magyarázzák, ami történt. 

Na, erről van egy történetem. 

Leszkovtól egyébként egyáltalán nem idegen a vallásos téma, ezt majd láthatod a későbbiekben is. S a vallás őszinte képviselői számára a pozitív példát jelentik. Lehet egyet nem érteni az óhitűek egyszerű, de bátor kis csoportjával, de a hitük tisztaságát elfirtatni nem lehet. 

Az elvarázsolt zarándok

Ez volt az egyedüli darab ebben a kötetben, aminek az olvasása egy kicsit nehezebben ment. Valahol a megtéréstörténet és a kópéregény között van. Az elmesélt élettörténet érdekes, fájdalmas, élvezetes, azzal baj nincsen.

A főszereplő egy sanyarú sorsú, a világban ide-oda csapódó, lovakkal suttogó, egyszerű származású ember, akinek a sorsa előre megíratott: egy kolostorban végzi majd. Élete minden egyes állomása erre sodorja, erre hajtja. S erre a sodrásra, hajtásra a legtöbb esetben nincsen semmiféle befolyással.  Ivan Szeverjanics Fljaginnak hívják ezt az embert. 

Megnéztem a kisregényt címét és a helyzet az, hogy minden értetlenségem ellenére a magyar változat meglehetősen jól visszaadja. Oroszul így fest: Очарованный странник. Amit bárhogyan fordítgatok, tekergetek, csak az jön ki belőle, ami  a magyar változaté lett. 

A zarándok érthető. Az az elvarázsoltság, elbűvöltség nem. Mert a történetben szó se nincsen semmi ilyesmiről. Hacsak a fiatalkori jóslatot nem nézem, de az meg nem elvarázsolás, nem megbűvölés... 

Szóval a helyzet az, hogy bár a kifutásával és a céljával egyáltalán nem vagyok sem tisztában, sem kibékülve, a részleteiben nagyon érdekes és szórakoztató volt. Érdekes, hogy ezt a Leszkov-darabot adták ki legtöbbször magyarul. 

A töprengő

Számomra ez a novella lett a kötet csúcspontja. A főszereplője egy nagy darab, erős, egyszerű származású, szegény ember. A neve Rizsov. Rizsov falvak között postáskodik, és rengeteg gyaloglás közben egyetlen könyvet olvas: a Bibliát. S amit kiolvas belőle, azt meg is éli.

Ezálta Rizsov furcsa ember lesz, amolyan, „Hát tudjuk milyen ember!”. A postáskodása után rendőrré lesz. Igazságos, rendtartó, kivételezés nélkül, ajándékot egyáltalán el nem fogadó ember. Senki sem érti, egyáltalán hogyan képes megélni a fizetéséből. 

S úgy alakul, hogy a kieső rendőrfőnök helyett neki kell fogadni a kisvárosba látogató kormányzót. 

A történet kedves, mulatságos és tanulságos. Leszkov humora ebben az írásban valami fergeteges. Amiképpen az az átölelő szeretet is felemelő, amellyel a hitét természetesen megélő egyszerű embert bemutatja és kezeli. S nem semmi a történet végső fintora sem, amely viszont a társadalom egészére nézve dehonesztálón kritikus. 

Idézem neked a könyv legszellemesebb párbeszédét. Jó hosszú, de pattogós, rövid mondatokkal megírt beszélgetésről van szó. Én szétrötyögtem rajta a fejemet. 

A főhivatalnok megcsókolta a keresztet, batiszt zsebkendőjével letörölte a dölyfös orcájára hullott vízcseppeket, s azután elsőnek lépett be a templomba. Mindez Alekszandr Afanaszjevics orra előtt ment végbe, és szerfölött nem tetszett neki: mindez nagyon is „dölyfös” volt.

Kellemetlen benyomása még inkább megerősödött, amikor látta, hogy a kormányzó az istenházába lépve nem vet keresztet, és nem hajlik meg senki előtt - sem az oltár, sem a nép felé -, hanem peckesen, fejét meg sem billentve, halad egyenesen az oltárhoz.Mindez ellenkezett Rizsov felfogásával az Istent megillető tiszteletről, meg arról, hogy a magasabb állásúnak példaképül kell elől járnia az alacsonyabb rangúak előtt. Ájtatos lelke megrebbent, és hihetetlen magasságokba emelkedett. 

A kormányzó mögött lépett be a templomba, s ahogy Lanszkoj közeledett az oltárhoz, Rizsov egyre csökkentette a kettejük között levő távolságot, majd váratlanul karon ragadta a kormányzót, és fennhangon így szólt:
– Szergej, Isten szolgája! ne felfuvalkodottan lépj az Úr házába, hanem alázattal teljesen,
miként nagy bűnöshöz illik... imigyen! 

Azzal a kormányzó hátára tette a kezét, s fokozatosan meggörnyesztette, míg mély meghajlásba nem került; majd ismét eleresztette, és tisztelgőn kihúzta magát.

A szemtanú, aki a különös szoligalicsi kaland részleteit nékem elbeszélte, arról szót sem
ejtett, miképpen fogadta az esetet a templomot betöltő nép és hivatalnoki kar. Csak annyit tudunk, hogy senki sem merészelt közbelépni a meggörnyesztett kormányzó érdekében és visszatartani Rizsov rettenthetetlen kezét a cselekvéstől. Lanszkojról azonban többet tud a fáma. Szergej Sztyepanovics a legcsekélyebb okot sem szolgáltatta a rendetlenség folytatására, ellenkezőleg: »dölyfös fennhéjázását okos önmérsékletre változtatta«. Nem szakította félbe Alekszandr Afanaszjevicset, még csak nem is szólt hozzá, hanem keresztet vetett, megfordult, s meghajlott az egész nép előtt, majd elhagyta a templomot, és a számára előkészített szállásra sietett. 

Ott sorra fogadta a hivatalnokokat - államiakat és választottakat -, és akit közülük a leginkább
bizalomgerjesztőnek talált, azokat kifaggatta Rizsovról: miféle ember, és hogy hogy van maradása a társadalomban.
– Rizsov a fertályos rendőrtisztünk - monda a polgármester.
– Úgy látom, afféle futóbolond vagy micsoda?
– Ó nem, kérem; csak hát mindig ilyen.
– Miért tartanak meg ilyen valakit a szolgálatban?
– A szolgálatban igen lelkiismeretes.
– Erőszakos fráter.
– A világ legbékésebb embere; ha a fölöttese a nyakába ül, úgy okoskodik: „Nyilván ez a
kötelessége”, és a nyakában hordja. Csakhogy túlontúl sokat olvasta a bibliát, az zavarta meg
az eszét.
– Nem állja meg a helyét, amit mond: hiszen a biblia Istentől való könyv.
– Az szent igaz, csakhogy nem mindenkinek való az olvasása: a szerzetesnek felgerjeszti lángoló hitét, ellenben a világi ember eszét megzavarja.
– Badarság! – vágta rá Lanszkoj, aztán tovább kérdezősködött: – Aztán hogy áll ez a Rizsov a
vesztegetéssel? Mértékletes?
– Már tessék megengedni – válaszolta a polgármester. – Semmit sem fogad el.

A kormányzó most már végképp nem hitte el.
– Ezt aztán már a világért sem hihetem - mondotta.
– Márpedig így van: az égvilágon semmit sem fogad el.
– Akkor hát miből él? - kérdezte a vendég.
– A fizetéséből.
– Ne beszéljen bolondokat: ilyen ember nincs egész Oroszországban.
– Szó ami szó, nemigen akad - felelte a polgármester. - De minálunk mégis van.
– És mennyi a fizetése?
– Tíz rubel havonta.
– De hiszen ennyiből – mondotta Lanszkoj – még egy berbécset sem lehet jóllakatni.
– Szent igaz – monda a polgármester. – Nehéz ennyiből megélni; de Rizsov mégis megél.
– Hogyan lehet, hogy más nem él meg ennyiből, ő pedig megél?
– Igen sokat olvasta a bibliát.
– Jó, jó, „olvasta a bibliát”... de hát mit eszik?
– Kenyeret, vizet.

És a polgármester előadta, hogy s miképp folydogál Rizsov élete.
– De hiszen ez minden tekintetben csodálatos ember! - kiáltott fel Lanszkoj, s maga elé citálta Rizsovot. 

Alekszandr Afanaszjevics megjelent, és megállt a küszöbön, nagy alázatosan.
– Hol született? - kérdé tőle Lanszkoj.
– Itt helyben, az Alsó soron - válaszolta Rizsov.
– Hol nevelkedett?
– Nemigen nevelkedtem... Anyámmal éltem, anyuskám pedig pirogot sütött.
– Tanult valahol?
– A kántornál.
– Milyen hitvallású?
– Keresztény vagyok.
– Igen különös cselekedetekre ragadtatja magát.
– Nem hinném. Mindenki azt találja különösnek, ami nem felel meg a természetének. 

Lanszkoj azt hitte, hogy ez kihívó, szemtelen válasz akar lenni, szigorú tekintetet lövellt Rizsovra, és ráförmedt:
– Nem tartozik valamely szektához?
– Minálunk nincs is szekta: a székesegyházba járok.
– Gyónni szokott-e?
– Bűneimet megvallom Istennek, a protopópa tanúsága mellett.
– Van családja?
– Feleségem, egy szem fiam.
– Kevés a fizetése? 

Az örökké komoly Rizsov erre a kérdésre elmosolyodott.
– Havonta tíz rubelt kapok; sok-e, kevés-e, nem tudom.
– Nem sok.
– Jelentse hát a cár őfelségének, hogy a hűtelen alattvalónak ez kevés.
– Hát a hűségesnek?
– Elegendő.
– Úgy hallom, semmiféle ajándékot nem fogad el?

Rizsov csak nézett, s nem válaszolt erre.
– Mondja meg igaz lelkére: lehetséges–e ez? 
– Már miért ne lenne lehetséges? 
– Igen kicsiny a fizetése.
– Akiben nagy az önmegtartóztatás, annak a kicsi fizetés is elegendő. 
– Miért nem kéri magát más állásba?
– Akkor ezt ugyan ki fogja betölteni?
– Valaki más. 
– És az a más nálam jobban megél majd?

Most Lanszkojon volt a sor, hogy elmosolyodjék: lelkéből nem hiányzott az emberi melegség, s ez a különc rendőrtiszt határozottan fölkeltette érdeklődését.
– Tudja–e, hogy maga valóságos csudabogár? – mondotta. – Kérem, üljön le!

Rizsov leült, szemtől szembe a »dölyfös megjelenéssel«.
– Úgy hallom, jól ismeri a bibliát.
– Szabad időmben sokat olvasgatom; önnek is tanácslom.
– Jó, jó; de mondja, elhiszi, hogy teljesen őszintén, szíve szerint beszélhet énvelem?
– A hazugságot tiltja az írás; nem hazudok.
– Rendben van. Tiszteli a hatóságokat?
– Nem tisztelem.
– Miért nem?
– Mert a hatósági személyek lusták, pénzsóvárak, és a trón előtt alakoskodnak – válaszolta Rizsov.
– Helyes, látom, hogy nyíltan beszél
– Köszönöm!

A hajművész

Gyönyörű, tragikus szerelmi történet egy színházi fodrászról, aki nem csupán fodrász, hanem művésze a fodrász mesterségnek, majd kényszerű módon, úton katona lesz belőle. A szerelme pedig várja őt vissza. S a hajművész vissza is tér... 

Nem különös, nem egyedi történet. Csak szép. Bár felettébb szomorú. Arra mutat rá, hogy az élet tulajdonképpen bagatell dolgokon múlik, és néha ezek miatt is ér véget. A halál soha nem szép, cserébe, így vagy úgy, mindig tragikus. Legalább annak, aki meghal. Mert visszahozhatatlan az élet. 

Az őrszem

Fergeteges paródia a szabályzat kínos, precíz, pontos, mindentől független betartásának a fontosságáról és főleg mindennek az ellentmondásairól. Avagy: akin egyenruha van, annak óhatatlanul torzra módosul a gondolkodásmódja? S még avagy: a jó feltétlenül elnyeri a méltó büntetését és ezzel nemcsak egyetért, de még örül is neki?  A végső kérdés: egy megmentett élet mekkora büntetést érdemel? 

Mindösszesen

Mondom, minél többet olvasom Leszkov írásait, annál inkább elfogult vagyok vele. Pozitívan elfogult. Már csak azért is, mert bár egységes a színvonal, mégis változatos, amit olvasok. Hjaj, lesz még ebből megvásárolt kötet a polcomon... Bár helye már nincsen. S egy már itt is van. Jelenleg a nappali heverőjének a karfáján, a növekvő stócban. 

8/10

2024, Földanya havának a közepe után kicsivel. Ez a hét lazábbra sikerült, alig kellett mennem valahová (na, majd a jövő hét!). A munkám is úgy alakult, hogy bár sertepertéltem, de mindig bőven belefértem az időkeretbe. 

Tegnap sikerült vezetnem egy közel nyolcméteres lakóbuszt, bele kellett pattannom, és sitty-sutty, már a forgalomban is voltam vele. Igaz, csak Szadáról kellett Óbudára elhoznom. Vezetés közben kellett rájönnöm, hogy például az ablakot hol is tudom leengedni, meg a tükröket beállítani. Nem volt izgalommentes, de hamar múlt az adrenalinszint emelkedése. Mire megérkeztünk a végállomásra, már rutinosan tolatgattam a kis utcában, hogy a parkoló autóktól be tudjak állni a sorompóval lezárt parkolóba. 

Ma meg Csepelen jártam, egy iskola nevében vittünk egy autóputtonnyi kartonpapírt a főnöknénimmel. Macerás volt az egész, a tortúra majd' egy óráig tartott a Dunapack telepén, aztán a végén kétezer forint sült csak ki belőle. Főnöknéni mondta is, hogy na, soha többet ilyen akciót, marhára nem éri meg. Viszont végigröhögtük az egész nyűgös procedúrát. Legalább. 

Pedig nincsen benne semmi különleges, semmi egyedi, sehol, semmiben. Egy online antikváriumon keresztül érkezett a házikönyvtáramba, előjegyzés folytán. S amikor jött az ihlet, hopp, most, ebben a minutuban nekem PGW-t kell olvasnom, ez volt a legelérhetőbb helyen, tudod, nagyjából szemmagasság, jobb kéz felől. Ráadásul ez azon PGW-sorozat, amiben vannak illusztrációk, és még ráadásulabb, hogy Hegedűs István rajzai az illusztrációk. Szeretem Hegedűs István rajzait, bár kétségtelen, hogy nem ezek a legsikerültebb munkái. Kicsit hevenyészettnek tűnnek nekem. De én akkor is kedvelem az illusztrációit. A te rajzaidat is szeretem, ha legalább  úgy rajzolsz mint Hegedűs István. Vagy mint Zórád Ernő. Vagy mint Korcsmáros Pál. Vagy... Á, túl sok kiváló grafikusunk, rajzolónk, illusztrátorunk volt/van, nem is sorolom tovább. 

Szóval levettem a polcról a Pénz a bankban 2023 októberében, belefogtam, és most fejeztem be. Korántsem azért, mintha ennyire vaskos kötet lenne, vagy olyan nehéz olvasmány, el sem veszítettem olvasás közben, egyszerűen csak kisodródott a látóteremből. A napokban, a hét elején visszasodródott. És nem értem, miért sodródott ki. Mert csuda jól szórakoztam rajta. Ismét. Mármint nem ezen a könyvön ismét, hanem mint PGW írásain minden alkalommal, úgy ismét. 

*

PGW teljes nevére mindig rácsudálkozom, és mindig el is felejtem: Sir Pelham Grenville Wodehouse. Ez a teljes neve. De máris elfelejtettem, különösen, hogy most sem leírtam, csak idekopiztam. 

Szóval Pelhalm Grenville, aki egyébként Sir Wodehouse, írt vagy száznegyven kötetnyi viccességet. PGW 1881-ben született és 1975-ben, kilencvenhárom éves korában hunyt el. A Pénz a bankban-t 1940-ben írta, amikor a németek fogságába került, de csak 1946-ban jelent meg. Ez volt az az idő, amikor PGW-t kollaborációval vádolták meg, mert elvállalta, hogy néhány rádióadása lemenjen a berlini adókon. Ártatlan, ideológiai és politikamentes adások voltak, de mégis csak a náci rezsim rádióján adták le őket. PGW később úgy jellemezte magát, hogy ebben az időben oltári seggfej volt. George Orwell is a védelmére kelt. 

...ha valakire elegendő sarat dobálnak, az meg is ragad rajta, és a sár meglehetősen sajátos módon tapadt meg Wodehouse-on. Az a benyomás maradt meg az emberekben, hogy Wodehouse rádióbeszédei (nem mintha bárki is emlékezne rá, hogy miről volt szó bennük) nem csupán mint árulót leplezték le őt, hanem mint a fasizmussal való ideológiai szimpatizánst is. Még manapság is számos olvasói levélben szerepel az az állítás, miszerint regényeiben »fasiszta tendenciák« mutathatók ki, és e vád azóta is ismételten elhangzik. Mindjárt megkísérlem majd, hogy elemezzem e könyvek szellemi atmoszféráját, de fontos tisztán látnunk, hogy az 1941-es események semmi rosszabbat nem bizonyítanak rá Wodehouse-ra, mint balgaságot.

A Pénz a bankban semmit nem ad vissza a történelmi korról, amelyben íródott. Ugyanaz a vidéki kastély, ugyanazok a szórakozott, ez esetben autóbaleset miatt memóriájukat vesztett lordok, szép, fiatal nők, beléjük szerelmes vagy érdekből körülöttük sertepertélő ifjak, férfiasan erélyes nagynénik, faarcú komornyikok, suttyomban a képbe sompolygó bűnözők, az egyik ostoba férfi, a másik csinos, okos nő, s ezúttal van egy majomszerű rosszarc is. Szóval a szokásos keret, szokásos cselekmény, szokásos kavarodás, a szokásos kutyaszorítók, és a szokásos megoldások. De, ismétlem magamat, megunhatatlan. Van ez így. Szerelmetesfeleségtársamat tizenhét év sem sikerült megunnom semmilyen téren, viszonylatban, szempontból, pedig, sejtheted, azért már ismerem a gondolatait, a szavait, a hangsúlyait, a mozdulatait, a reakcióit, a kinézetét, a megunhatatlan domborainak összes, megunhatatlan hepe-hupáját, zegét-zugát, szóval mindent, ami ő. Na, olyanok nekem az irodalomban PGW írásai mint a szerelemben SzFT egésze lénye. Richt und vertig, ahogy az orosz mondja... 

*

Azért nem haladtam a Pénz a bankban olvasásával, mert az alapszitu kicsit kócos. Túl sok a szereplő, elcsavargott a memóriám, hogy ki-kicsoda, s mert ebben fonalat veszítettem, az egész olyan kis bonyolult volt. Amikor a napokban újra kézbe vettem a könyvet, elölről kezdtem az egészet, és iparkodtam figyelmesen olvasni. Az elején így sem volt piskóta összerakni a helyi who's who-t, de csekély összpontosítás hamar elnyeri a maga jutalmát, és csuda j szórakozás kerekedik ki a dologból.

A fülszöveg eléggé frappánsan, bár figyelemre méltóan hiányosan foglalja össze a cselekményt. 

George, ​Uffenham hatodik grófja pompás ötletet agyal ki: briliánsokba fekteti a család teljes vagyonát, a köveket pedig jól elrejti. Miután mindezt végrehajtja, karambolozik a kocsijával, és felépülése után kiderül, hogy részleges memóriazavar állt be nála, melynek következtében halvány sejtelme sincs arról, hogy hová dugta el a briliánsokat…

Mivel egy árva fityingje sem maradt, kénytelen-kelletlen bérbe adja ősi kastélyát, ő maga meg beáll komornyiknak az új gazda mellé, hogy feltűnés nélkül keresgélhesse a drágaköveket. A kastély jelenlegi úrnője Clarisa Cork, a hajdani híres vadász, akinek feltett szándéka az ugubu program megvalósítása, melynek keretében a kastély vendégeinek törzsi táncot kell ropniuk, és szigorú vegetáriánus kosztot kapnak ebédre-vacsorára.

A briliánsokat a gróf bájos, Mrs. Cork mellett titkárnői teendőket ellátó unokahúga is segít keresni, ám amikor különféle egyedek, köztük hétpróbás amerikai gazfickók is megszimatolják a nagy Lehetőséget, megindul a hajsza. Az izgalmas személycserék, a hajmeresztő átejtések és egy líraian kibontakozó, ám félreértések özönével nehezített szerelem elvezet bennünket Wodehouse egyedülállóan idilli világába, amely oly sok nemzedéket ejtett már rabul, s fog még elvarázsolni a jövőben.

De van, amiről nem szól a fülszöveg. Például arról, hogy a lordnak, aki jelenleg komornyik, van egy unokahúga, aki a vadásznő titkárnője. S akinek van egy nem szimpatikus vőlegénye. Kiderül, hogy veszély van, mert a titkárnő nem szimpatikus vőlegénye nem őszintéből, hanem csak egy, a vadásznőtől remélt pénzösszeg reményében legyeskedik a titkárnő/unokahúg körül. De ez egyelőre csak nekünk, olvasóknak világos, a titkárnő/unokahúg és a vadásznő nem sejt semmit. 

A titkárnő/unokahúg és a komornyik/lord nagybácsi elmennek egy magánynomozóhoz. A nyomozó irodájában egy fiatalember ül, aki nem a nyomozó, csak éppen ott van, és azonnal beleszerelmesedik a titkárnő/unokahúgba. Jeffnek hívják a fiatalembert. A cél érdekében Jeff azonnal kiadja magát a magánnyomozónak, és beszáll a gyémántkereségélésbe. A komorrnyik/lordnak egyből szimpatikus lesz Jeff, s nagyon unszimpi neki a jelenlegi vőlegény, azonnal kavarásba is fog, hogy Jeff és a uncsihúg összejöhessen.

Hármuk beszélgetésüket kihallgatja az igazi magánnyomozó, aki egyébként nem is magánnyomozó, hanem alvilági figura. S aki alvilági figurának van két, laza szállal hozzákapcsolódó bűntársa, egy házaspáros, puding férjjel, okos, csinos, de mégis alvilági asszonnyal. S akik szintén levonulnak gyémántkeresni. Tehát vannak ott sokan, akik nem azonosak a kastélyban betöltött szerepükkel és a céljaik is mások mint amit a szerepükkel vállalnak. Kinek-kinek mi-mi. Szóval van kavarodás, vannak ellentétek, van bujkálás, van magyarázkodás, félreértések, lehet izgulni, meg nevetni.

Jó, mondom, elfogadom, nem egyszerű, ezért is futottam neki kétszer az olvasásnak. De amikor, miután elkaptam a fonalat, csuda remek, mulatságos történet kerekedett ki belőle!

*

Következzen egy gátlástalanul hosszú, de összefüggéseiben csuda tréfás idézet a könyvből. A beszélgetés egyik résztvevője a komornyik álruhás, nagydarab kolosszus lord, Lord Uffenham, aki egy autóbaleset következtében elveszítette a memóriája egy részét, és vele veszett az az információ is, hová rejtette el a saját gyémántjait. A gyémántok megtalálásán túl Lord Uffenham másik fő életcélja, hogy összehozza az unokahúgát és a a nagy széltolót fiatalembert, aki végtelenül szerelmes az unokahúgba. Az unokahúgnak azonban van egy vőlegénye, br a kapcsolat ingatag alapokra épület. Az idézett beszélgetés másik résztvevője maga a fiatalember, Jeff, az unokahúg miatt férkőzött be a kastélyba, bitorolva egy magánnyomozó praxisát (a magánnyominger sem magányominger egyébként, hanem egy sötét, majomszerű, alvilági alak, s persze, hogy előbb-utóbb felbukkan a kastélyban). Tehát a lord és a fiatalember beszélgetnek.  

A hírek, melyeket röviddel azelőtt Anne hozott az Uffenham–főhadiszállásra, alapjaiban rázták meg az altruista főrendet. Egy aranyszívű öregúr, aki azon töri magát, hogy összehozza a fiatalo­kat, nem szívesen hallja, hogy egy egész élet tapasztalatán alapu­ló tanácsát semmibe veszi az a fiatalember, akinek szívén viseli a boldogulását. Ennek megfelelően erőteljes neheztelés érződött hangjában, mint amikor a szerető atya megfeddi tévelygő fiát. 
– Spiller!
– Miller vagyok.
– Biztos benne?
– Egészen biztos.
– A nevekkel mindig hadilábon álltam – ismerte el Lord Uffenham. – Emlékszem egy Kate nevű lányra, még 1912–ből, aki azért adta ki az utamat, mert a levelemben Mabelnek szólítottam. Egyszerűbb lenne, ha Walternek nevezném.
– Igen, az lenne az ideális megoldás – értett egyet Jeff –, ha az lenne a nevem.
– Mért, nem az?
– Nem.
– Akkor mi a fene a maga neve?
– Geoffrey.
– Persze! Anne is mindig Jeffnek hívja magát.
Jeff hunyorított egyet.
– Valamikor Jeffnek hívott.
Lord Uffenham elmélázott.
– Ismertem egy lányt 1907–ből, akit Jeffnek szólítottak. A ren­des neve Jefferson volt.
– Azt meg azzal idegenítette el magától, hogy Smith–nek címez­te a neki küldött táviratot?
A társalgás pontosan olyan irányba kezdett fordulni, amely megfelelt Lord Uffenham szájízének.
– Nem, kedves barátom. Nem azzal. Ha tudni akarja, éppen az­zal idegenítettem el magamtól, hogy olyan távolságtartó tisztelettel bántam vele, mintha egy alvó Vénuszról hessegetném a legyeket. Akkoriban még tökkelütött ifjonc voltam, és azt hittem, hogy a nők azt értékelik a legjobban, ha úgy tekintenek rájuk, mintha istennők volnának. Ez a Jefferson kóristalány volt a Gaiety–ben, ennélfogva nem is értette az ilyesmit. Nem sokkal azután, hogy egy nyári dél­után kivittem sétacsónakázni afolyóra, tudomásomra hozta, hogy Londonba megy, és közölte, hogy én egy balek vagyok.
– Micsoda?
– Balek. Azokban az időkben így nevezték azokat a fiatalembe­reket, akikből hiányzott a bátorság és a vállalkozó szellem. Mrs. Molloy erre olyan szinonimákat használna, mint tirpa, tökkolop meg balfék. 
Ez az intim célzás nemének legveszélyesebb tagjára megijesz­tette Jeffet.

[...]

–  Mindazok után, amit mondtam; mindazok ellenére, hogy könyörögve kér­tem, igen, a fenébe is, könnyek között kértem, hogy ragadja meg azt a leányt és szorítsa magához, hogy a bordái is ropogjanak be­lé, maga úgy látszik, továbbra is csak azzal az idióta trubadúrzagyvasággal szerencsétlenkedett, és ahogy előre megmondtam, nem is jutott vele semmire. Az unokahúgom épp az imént ismétel­te meg, hogy Lionel Greent szereti. Mondhatom, csüggesztő do­log. Elég ahhoz, hogy elvegye az ember kedvét attól, hogy valaha segítő kezet nyújtson.
Jeff komoran elmosolyodott.
– Nem egészen naprakészek az információi. Amióta legutoljára látta az unokahúgát, forradalmi változások álltak be az események folyásában. A trubadúrok rendjében ugyanis valóságos pálfordu­lás ment végbe, vagyis megtörtént az átváltás a „kapd el, ahogy csak tudod" protokollra.
– He?
– Megfogadtam a tanácsát.
– Meg is csókolta?
– Meg hát.
– Ragyogó. Akkor minden sínen van?
– Teljes mértékben. Leszámítva azt az apróságot, hogy nem haj­landó szóba állni velem.
– Ide vezetett volna?
– Nem csak volna.
Lord Uffenham megnyugtatóan Jeff térdére helyezte hatalmas kezét. Bár a jó szándékban nem lehetett kételkedni, a térde mégis majd összeroppant alatta.
– Egy percig se aggódjon. Vissza fog ő még jönni.
– Gondolja?
– Nem csak gondolom, tudom.
– Tehát akkor nem kell öngyilkosságot elkövetnem?
– Eszébe se jusson.
– Rendben. Pedig már azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem tudna–e kölcsönadni egy fél téglát meg egy darab madzagot, hogy a tóba fojtsam magam.
Lord Uffenham poharának hirtelenszerű megrándulása, amely majdnem drága tartalmának kilöttyenésével járt, mutatta, hogy a szó egy húrt pendített meg a mélyben.
– A tó! Megvan! Beszélt magának a tóról?
– Nem, arról nem beszélt. Még most is úgy tűnik, hogy ön nem fogja föl a lényegét annak, amit mondtam. Úgy látszik, ab­ban a tévhitben van, hogy unokahúga és én kitűnő kapcsolatban vagyunk, és hosszasan elcsevegünk bármiről, ami adódik, példá­ul tavakról. Ez nagy tévedés. Ezeket a beszélgetéseket, ha egyál­talán annak lehet nevezni őket, egyedül és kizárólag én mozga­tom. Néha sikerül harapófogóval egy „Ó?"–t kihúznom belőle, és ilyenkor már boldog lehetek, de Anne a legtöbb esetben csak fa­gyos pillantásokra szorítkozik. Próbáljon elképzelni egy női trap­pista szerzetest, azt is a leghallgatagabb reggelein, és akkor nem vesztegeti az idejét azzal, hogy tovább kérdezgeti, beszélget­tünk–e a tóról. Ettől eltekintve, miért kellett volna a tóról beszél­nie? Feltéve, hogy olyan lenne a kapcsolatunk, amely megenge­di, hogy tavakról beszéljen nekem, mit kellett volna mondania a tóról? És milyen tóról?
Lord Uffenham olyan felfedezést tett, amelyet őelőtte már so­kan mások is megtettek. Meg is osztotta ezt társával. 
– Fiatalember, maga szörnyen sokat beszél. 
Jeff megsértődött.
– Odáig rendben van, hogy ezt mondja, de nézze meg, hova ju­tok, ha cselekvés helyett beszélek. Azt hiszem, mindezek után mégis kölcsönkérem azt a téglát, csak biztonság okáért.
– Ha szabadna egy mellékes megjegyzést tennem...
– Hogyne, hogyne. Tavakról szándékozik beszélni?
– Ismeri a mi itteni tavunkat?
– Persze. A természet egyik helyi csúcsteljesítménye. Nem is szólva az üde zölddel borított, enyhén lejtős partjáról, a liliomágyásokról...
– Walter!
– Jeff.
– Jeffet akartam mondani, a fenébe is. Feltehetek magánk egy egyszerű kérdést? 
– Rajta.
– A szája, ott. Zárható egyáltalán? Igen? Akkor csukja be, a fe­ne essen magába. Teringettét, bárki azt hihetné, hogy maga is az egyik olyan kiállhatatlan fickó Shakespeare–nél, akik monologizálnak. Szóval erről a tóról. Mondtam Anne–nek, hogy több mint valószínű, hogy ott dugtam el a gyémántokat. És tudja, mit mon­dott erre? 
– Mondott egyáltalán valamit?
– Persze hogy mondott.
– Akkor az nagyon régen lehetett.
– Hogy szól Lionel Greennek, hogy nézzen ott körül.
– Abszurdum.
– Én is azt mondtam.
– Lionel Green iskolás kora óta talán annyit változott a szokása­it illetően, hogy bemerészkedik a fürdőszobába, bezárja az ajtót, és a kezével, de inkább a hátmosó kefével pancsol egy kicsit a kád­ban, de arra soha rá nem veszi, hogy belemenjen egy tóba. És ha valami csoda folytán mégis rá tudná venni, akkor se találna meg semmit. Bár, tudja, sokért nem adnám, ha láthatnám, amint belá­bal a tóba. Csak ott topogna és cidrizne, ahol a patak belemegy a folyóba. Úgy képzelem, hogy én eközben a parton sétálgatnék, és szellemes poénokat eregetnék a szeptemberi reggelekről. 
– Walter!
– Mi az?
– Már megint beszél.
– Bocsánat.

– Azt mondja, hogy Anne nem hajlandó beszélni magával. Sze­rintem azért, mert maga mellett nincs is rá lehetősége. Egy ilyen szakadatlan szóáradat... Na mindegy, ebbe most nem mennék be­le. Át kell kutatnia a tavat.
– Még ma éjjel megcsinálom.
– Sötétben?
– Majd világít a hold. Van fürdőruhája?
– Nincs.
– Majd kölcsönveszem Sheppersonét. Tudom, hogy neki van, mert láttam törzsi táncot járni benne reggeli előtt. Biztos benne, hogy ott van a cucc?
– Nem, biztos nem vagyok benne. Túl sok mindenben csalód­tam ahhoz, hogy manapság bármiben biztos legyek. De, ahogy Anne–nek is mondtam, az a szó, hogy „tó", hirtelen bevillant az agyamba. Jelentősnek éreztem. Azt hiszem, ez jelent valamit.
– Egyvalamit biztos. Náthás leszek a hideg víztől. 
– Ne cidrizzen, Walter.
– Ki cidrizik? A nevem egyébként továbbra sem Walter. Kész va­gyok mindenre. Tulajdonképpen az egész akció tökéletesen illeszke­dik a terveimhez. Ha megtalálom a gyémántokat, kidobom magának a partra, aztán mehetek és vízbe fojthatom magam.
– Nem szeretem, amikor így beszél.
– Nem szereti, hogy egyáltalán beszélek.
– Már mondtam, hogy vissza fog jönni.
– Nem fog.
– De fog.
– Nem. Lord Uffenham, maga a saját tapasztalataira építi az el­méletét, csakhogy ez nem alkalmazható a jelen esetre. 1911, vagy talán még 1912 körül is visszajöttek a lányok, de Anne más.
– Egyik lány se más.
– Hogyne lenne más, már csak azért is, mert nem ugyanolyan. Én megsértettem a régi jóindulatát. Az alapjáig rengettem meg a lényét.
– Dehogy sértette. 
– Dehogynem. Én tudom, én voltam ott. 

(226–231.)

Én mondtam, hogy hosszú lesz, de ezen hangosan röhögtem. Ezen is. 

PGW mindig és bármikor kiváló kikapcsolódás. Bár a szereplői ismétlődnek, akkor is, amikor nem állandó szereplőkről van szó. Akkor nem név, csupán típus szerint. 

Itt egy kis plusz információ. PGW-nek vannak visszatérő szereplői, s hozzájuk kötődő sorozatai. Ilyen sorozat ami a blandings-i kastélyról szól, ilyen a Jeeves komornyikról szóló, ilyen a lord Ickenham-ról szóló, a Parazita Klubról szóló, a golfról szóló, a Mr. Mullinerről szóló, a Psimth-ról szóló, az Ukridge-ről szóló sorozat és az iskolai történetei. Ha érdekel, melyik sorozatba mely kötetek tartoznak, itt kimolyolhatod.

Geopen, Budapest, 2002, 290 oldal · ISBN: 9639093718 · Fordította: Pór Bálint · Illusztrálta: Hegedüs István

10/10

2024 szeptember közepe felé. Holnaptól véget ér a kánikula, vagy tíz fokot enged a hőmérséklet. Vagyis élhetővé válik az élet. Tegnap elmentünk Csilllaghegyre mentünk délután, sógor-szülinapot ünnepelni, este kilencig ott is voltunk, söröztünk, boroztunk, beszélgettünk. De ma sehová sem mentünk, nagyon sűrű volt az élet az elmúlt hetekben. Ezt-azt megcsináltuk ugyan, de túl aktívak nem voltunk. Viszont legalább lesikáltam a nappali heverő kárpitját, ami egész nyáron erre várt, mert már minden volt rajta. 

Reymont 1922-ben, egy folyóiratban jelentette meg először a Lázadás-t. Vagyis huszonegy évvel Orwell Állatfarm-ja előtt. Ugyan jelentős különbségek vannak a két mű között, de a hasonlóságuk is szembeszökő. 

Jacek Malczewski: Władysław Reymont portréja (1905)

A Lázadás előszavából megtudtam, amit eddig szintén nem tudtam, hogy Reymont elítélte az 1917-es orosz forradalmat és következményeit, nem értett egyet sem a módszereivel, sem a tartalmával, sem az ideológiájával.

D. Molnár István ezt írja e mű előszavában: 

A 123 év után 1918-ban újjászületett Lengyelország legfontosabb problémája a keletei határok ügye lett. Politikai vezetése igazoltnak vélte a nagyobbrészt ukrán és belarusz lakosságú, de évszázadokon át a lengyel államhoz tartozó területek megszerzését. A lengyel hadsereg tartós sikerei után 1919-ben a Vörös Hadsereg ellentámadást indított. Mélyen behatolt Lengyelországba, de nem várt nemzeti ellenállásba ütközött,  és a lengyel csapatok az 1920. augusztus 14. és 18. között lezajlott varsói csatában, majd másutt is vereséget mértek a túlerőben lévő orosz haderőre. A lengyel állam kitolta határait régi keleti területeinek jelentős részére. Mirosław Szumilo történész a csata 100. évfordulóján nem véletlenül idézte magát Lenint: »A lengyel háború a legfontosabb fordulópont volt nemcsak Szovjet-Oroszország, de az egész világ politikájában is. [...] Ott, Európában minden elfoglalható volt. De Piłsudski és  lengyeljei példa nélkül álló, gigantikus csapást mértek a világforradalom ügyére.«

Reymont már 1909-ben kis könyvet adott ki a mai lengyel-ukrán határvidék görögkatolikusait néhány évtizeddel korábban sújtó, sőt mártírsorsukat okozó, őket a pravoszláv valláshoz csatlakozásra kényszerítő oroszosítás ellen. Ezért sem meglepő, hogy 1920 után nem sokkal irta meg allegorikus  meséjét, a Lázadást. A mű 1924-ben, majd 1927-ben jelent meg könyv alakban, a második világháborút követően viszont, mivel egyértelmű elutasítása mindenféle, csak pusztító és pusztulást okozó forradalomnak, a rendszerváltozásig nem. Az író nemcsak az orosz forradalomról nyilvánított véleményt, hanem élesen bírálva a totális diktatúrák ideológiáját is elutasította.

Vagyis a lengyelek antikommunistasága nem csupán az ideológia elutasításában, hanem az Oroszországgal, Szovjetunióval való zsigeri szembenállásban is gyökerezik. Mert közhelyszerűen: a ma történéseinek a kulcsát a múltban forgatták el. 

*

Azt, hogy milyen ereje van az irodalomban az állatok mint jelképek szerepeltetésének, Ezópusz (Aesopus, Aiszóposz, Aisópos, Esopus, Ezópus, Ezopusz, stb.) óta tudjuk. Egy-egy állatfaj meglehetősen jól lefed egy-egy embercsoportot, így az állatok viselkedésén keresztül tipizálható az emberi viselkedés is. 

Reymont történetének a veleje: Rex a vadászkutya egy udvarházban él. Megbecsült, jól tartott jószága az urának. De ez az úr egy napon meghal. S a gazdasszonya nem néz jó szemmel a kutyára. Az elhunyt gazda feleségének a tudta nélkül keményen elveri Rexet. Az udvarház lakói egy emberként... izé, egy állatként állnak Rex mellé. 

A kutya sorsa nem javul a későbbiekben sem, egyértelművé válik, hogy ha így folytatódik a dolog, tragédiába torkollik majd Rex sorsa. Rex felméri hát a lehetőségeit, és rájön, menekülnie kell. De mert nem ostoba (vagy mert az) maga mellé állítja az udvarház állatlakóit. A menekülése így nem csupán a sajátja lesz, hanem a Kánaán ígéretével tömeges exodusszá válik. 

Reymont reális. Az udvarház lakóinak elemi összeférhetetlenségét mindvégig ügyesen felhasználja: a kivonulók nem egyforma erejűek, nem egyforma táplálkozásúak, s az egyik a másiknak tápláléka. Ezért vigyáz rá, óvja, segíti: amíg meg nem eszi. A közösségüket, az egységüket csak a pillanatnyi túlélés szükségessége teremti meg, a közös vágyálomba, vágyállamba kapaszkodás. Abba, hogy mi lesz, ha elérik Kánaánt nem gondolnak bele. Illetve a hidegen számító, addig láncravert házőrző eb, Varjú igen: ú már az elején belátja, hogy a disznók neki nem szövetségesei, hanem táplálék. Varjú rettentő visszataszító, cinikus, de tökéletesen őszinte. 

Az illusztrációk az Ideogram oldalán készültek MI-vel. Elég nehezen értünk még mindig szót. :-D

Rexnek szembe kell néznie a kivonulás logisztikai nehézségeivel, a katonai problémákkal (több véres összecsapásnak kell lezajlania az emberekkel, amíg az állattömeg el tud szakadni egykori otthonától. Közben véet ér a nyár, fogy az élelem, jönnek először a hideg éjszakák, majd a jeges nappalok, hosszabbodik a sötétség ideje, növekszik a feszültség, s Kánaán csak nem érkezik el az életükbe. 

A történet végső kicsengése várható, de Reymont mégis csavar rajta egy hatalmasat. Nem spoiler, amit mondok, mert a borító elmondja, amit én is: az állatok Rex eltávolítása után egy emberutánzatot választanak vezetőnek maguk fölé. 

Gázoltak végtelen pusztaságokon át, könyörtelenül égette őket a nap tüze, öldöste az éhség és szomjújság, betemették őket a homokviharok, irtották őket a vadállatok, de semmi sem tudta kioltani bennük az uralkodó utáni csillapíthatatlan, szörnyű vágyakozást. 

Mignem sok-sok napos vándorlás után, mintha keresztül-kasul járták volna a világot, az élen haladó nyájak hirtelen kezdtek meg-megállni, remegni és a földre hanyatlani. 

– Ember! A mi urunk! Ember! 

Az áthatolhatatlan bozót szélén, egy ágas-bogas pálmafa alatt majom család ült, egy hatalmas gorilla, hirtelenjében meglepődve rémülten pattant fel a földről. 

Láttára minden nyáj alázatosan letérdelt és felbődült, hogy rengett belé az ég: 

– Uralkodj rajtunk! Kormányozz minket! A te alattvalóid vagyunk Ne hagyj el minket! 

A megrémült gorilla a pálmafara menekült, kókuszdiókat dobált a legközelebb lévőkre, makogott valami érthetetlent, és dühösen fújtatott.

Lentről azonban csak a folytonos könyörgések hallatszottak::

– Uralkodj rajtunk! Kormányozz minket! A tieid vagyunk! Mi urunk! (172.)

Reymont értékelése, ítélete egyértelmű, kétségbevonhatatlan: a bolsevik, kommunista-kísérlet állatok tette: Van alapja, van indoka, de véghez vihetetlen az emberi állati természet miatt, gazdasági, katonai okokból. S mert végső soron ennek az állati tömegnek mindenképpen szüksége van vezetőre. Szüksége van az emberre, hogy rend legyen, hogy élelem legyen (hogy élelemmé lehessenek), hogy fedél legyen, meleg legyen, biztonság legyen. S ha embert nem találnak maguk fölé, találnak olyat, ami majdnem ember... 

A csírájában elhibázott történelem folytatódik, hogy újabb tragédiák felé kanyarodhasson. 

*

Adja magát a kérdés: milyen olvasmány, milyen irodalom az Állatfarm irodalmi előzménye? S így adja magát a kérdés, mert az Állatfarm világsikere után nem adhatja másképpen. 

Nos, azt kell mondanom, hogy egyfelől Orwell majdnem biztos, hogy ismerte Reymont művét. Túl sok a hasonlóság, túl nagy az átfedés. De Orwell felismerte azt is, hogy a Reymont történetének a komorságán, szomorúságán és a történet mesélésének a lassúságán változtatni kell. Mert a végső soron politikai pamfletről van szó. S átlátta azt is, hogy a humornál nincsen gyilkosabb eszköz egy diktatúrával szemben. 

Reymont szövege kétségtelenül irodalmibb szöveg. S kétségtelenül lassúbb, szögletesebb is. A cselekmény sem feszes,és inkább leírásokra hagyatkozik. Az állatok exodusza során vannak ugyan párbeszédek, s a főszereplőknek van jelleme, de a történetből hiányoznak a drámai csúcspontok. Reymont oly annyira az egészre koncentrál, hogy a részleteket figyelmen kívül is hagyja. Sokkal szebben ír mint Orwell, de sokkal nehézkesebben is. 

Talán az az oka, hogy Orwell disznói egyértelműbb metaforák. De talán az is, hogy Reymont tagoltabb állat-társadalmat tár elénk. A vezető nála nem disznó, hanem kutya. A kutya az ember legjobb barátja. Okos és hűséges. 

Rex követői között ott van az egykor láncravert házőrző, vannak terelő ebek, vannak Farkasok. Van egy csekély értelmű ember is. Vannak ragadozó madarak. Meg nem ragadozók. Meg növényevő négylábúak, disznók, tehenek, birkák, juhok. 

A főnökök a ragadozó négylábúak. Mert mindig a ragadozók a főnökök. Vagy a főnökök mindig ragadozók? (Bár láttunk már kafferbivaly által nyársalt, lógó belű oroszlánt is...) 

Az is lényeges különbség a két állat-antiutópia között, hogy Rex tragikus hőssé lesz. Hógolyót és a társait simán utáljuk és kinevetjük. Mocskos, a sárban fetrengésből feltápászkodó, a moslékzabálást, a vájúnál tülekedést alighogy abbahagyó disznók! Az analógia kézenfekvőbb, egyértelműbb, nem hordoz ellentmondásokat. A disznó hasznos jószág az ember számára: roppant sokoldalú, nagyon finoman elkészíthető élelmiszerforrás. Még a leölése is külön örömesemény: a disznótor! 

Reymont történetének a már idézett csattanó, a királlyá könyörgött gorilla az Orwell sztorija fölé magasodó megoldása. 

No, ez a kép kakukktojás, ez az AI-Office oldalán készült. A másikat jobban kedvelem, ingyen is többet, jobbat ad. 

*

Ezzel együtt, lehet, a fentiek után ez nem annyira hihető, bár kétségkívül az Állatfarmhoz való hasonlóság, az irodalmi előképisége miatt vettem a kezembe Reymont regényét, mégsem mondom azt, hogy csupán irodalomtörténeti értéke van. Botorság lenne így tennem. Olvasóként mit mondhatok hát? Nos, a legfontosabbat: élvezeti értéke van a Lázadásnak. Ha másfajta is mint az Állatfarmnak.  

7/10

Tegnap olyan kis ingerült napom volt. Tulajdonképpen minden sikerült, ment a maga útján, már olyan dög meleg sem volt annyira, de valahogy utáltam a rángatásomat, meg utáltam mindent. Iparkodtam nem az embereken levezetni, amit nem ők okoztak, vagy nem tehettek róla, hogy ők okozzák. Nem tudom, mennyire sikerült. De nagyjából úgy mindenki ingerültté tett. Kivétel nélkül. Meg elegem volt már a talpalásból is, meg mindenből is. 

Cserébe négy előtt kicsivel ébredtem, és nem tudtam visszaaludni. Jöttem hát a nappali-dolgozóba írni, olvasni, zenét hallgatni. Megjelent a God Is An Astronaut új lemeze, azzal múlattam az időt, meg egy régebbivel. Ja, és persze, hogy persze, David Gilmour új dolgaival. 

Onnantól iparkodtam beszerezni mindent és akármit amin Révész énekelt. Csudálkoztam az első Generál lemez könnyedségén, a vokálok összetettségén, meg hogy abban az együttesben benne volt az Indián, Karácsony Jamest, aki nekem addig egyértelműen csak LGT-s volt. Aztán meglepődtem a második Generál lemez hardrockosságán és a borítójának ocsmányságán, aminek elképesztő ízléstelenségét az Magyar Hanglemegyártó Vállalat soha nem tudta felülmúlni. S hát a Piramis-lemezek... Az utolsó pillanatban kapcsolódtam be a Piramis-jelenségbe, ahogyan az akkori sajtó nevezte az együttes körüli óriási közönségszeretet és gyűlöletet. Az eredeti felállásnak volt még egy általam lukasra hallgatott, fantasztikus albuma, az Erotika, amit a megjelenésekor és nem utólag vásároltam meg. A mai napig imádom, általában az elejétől a végéig meghallgatom, ha felteszem. De aztán Sanyika kiszállt a Piramisból. Volt még egy Piramis lemez nélküle, de bármennyire szerettem azt is, az már nem „a” Piramis volt. Azzal, hogy a maradék tagok Piramis néven adták ki az anyagot, a saját nimbuszukat rombolták. Pedig egyébként teljesen rendben van rajta minden. Csak gyökeresen más a zene is, a mondanivaló is, a teljes fíling, szóval nem Piramis. 

Révész a '81-es kiválása óta kiadott három stúdió és egy koncert-lemezt. Nem számítva a legendássá vált két Piramis-koncertet, '93-ban és 2006-ban, amelyeknek folytatása sajnos nem lett. Révész három stúdiólemeze ellentmondásos.

• Az elsőt Presser Gábor vette a kezébe '85-ben. Vannak rajta hatalmas, slágerré vált dalok, s vannak olyan kis izé, mi-a-franc-ez-szerzemények. De összességében valahogy mégis ütős az anyag.
• A második szóló  köldöknézős-, ezoterikus-anyag '93-ból. Soha nem hallgattam meg az elejétől a végéig. Nem az ezotériával való ellentmondásos viszonyulásom miatt, hanem mert zeneileg nem fog meg. Nem rossz, hanem semmilyen. Sanyika hangja persze csodálatos azon is.
• A harmadik szólólemeze hibrid: vannak rajta új dalok, meg régi Piramis-dalok feldolgozásai is. 2003-ban jelent meg. Emiatt a dualizmus miatt ezt sem tudom teljes értékű Révész-lemezként kezelni. Egyáltalán nem rosszak a feldolgozások, de nem hatnak átütően. Csak piszok jól szólnak. 

Azóta csend van. 2013-ban kijött egy dupla koncert-cédé. Unplagged, kétfős koncert volt az Élménybirtokon (bármi is legyen az, de Google a barátunk, én megtaláltam). Ezzel az anyaggal is úgy jártam, mint a '93-assal: Révész hangja csodálatos, de a zene nekem pár szám után unalmas, egyhangú. 

Az összes fotó a könyvből származik, remélem, a recenzióban idézve nem jogsértő a citálásuk!

*

És Sanyika (Sanyika: idén hetvenegy éves, vagyis tizennégy évvel idősebb nálam) most könyvet adott ki. Önmagáról. Az életéről, a zenei pályafutásáról, a világlátásról. 

Impozáns, vastag, gazdag, keménykötéses, könyvjelzős, sok képes kötet. A népszerűségét jelzi, hogy a könyvtárban csak előjegyzéssel jutottam hozzá, de amikor megkaptam, a könyvtáros hölgy figyelmeztetett, hogy előjegyzés van rá, úgy olvassam, hogy nem lehet majd hosszabbítanom. 

Vagyis Sanyika a mai napig ismert, szeretett ember. S itt megállok egy pillanatra. A szeretett szónál. 

*

Az ismert embereknek vannak rajongóik. A média a rokonszenvezők táborát is rajongónak hívja. A rajongónak mindegy mit és hogyan tesz a rajongása tárgya, a szimpátiája feltétel nélküli, mindenen túli, önfeledt és híján van a józanságnak. Amikor Sanyika a Kölyök volt, a Piramis idején, jóképű srácként természetesen rengeteg nőnemű zenehallgató érdeklődésének került a középpontjába.

A helyzet az, hogy Révész csodálatosan öregedett. Az egykori, jóképű Kölyök csuda sármos férfivá érett. De nem a külsejéről és még csak nem is a zenéjéről beszélek, amikor azt mondom, Révészt szeretik az emberek. S nem is a rajongók lehunyt szemű, kinyújtott karú sikítozására gondolok: az nem szeretet. Révészt a fotelben ülve, deresedő szakállal, szelíd mosollyal lehet szeretni. Akkor is, ha a zenei világa, a világlátása nem feltétlenül az enyém. Próbáltam már vegetáriánus is lenni, bár nem miatta... 

Azért lehet szeretni, mert Révész Sándor hiteles, önazonos, hiteles embernek tűnik. S ennek semmi köze a külsejéhez. Ez a hitelesség, önazonosság már a könyvének az első oldalából, az előszó második bekezdéséből kiderül. S ezt az önazonosságot nem hiszem, hogy lehet színlelni. (Bár Szerelmetesfelségtársam egy kedves barátunktól megkapta, hogy az őszinteség álarca mögé bújik... Tizenpár éve próbáljuk ezt a mondatot értelmezni.)

Ami a fentieken túl visszatartott eddig, az az őszinteség kérdése. Tudom, hogy sokkal sikeresebb könyv lehetne ez, ha az igazán ínycsiklandó, pikáns dolgokról beszélnék, de etikailag ezt nem érzem helyesnek. Nem szeretnék belemenni olyan részletekbe, amelyek másokat esetleg bánthatnak, vagy akár az igazsággal szemben is már nem tudják elmondani, bemutatni saját szemszögükből azt, ami s ahogy szerintük történt. Ha tényleg, úgy igazán mindenről és mindenkiről őszintén beszélnék, arról, ami a tömegeket érdekli, akkor óhatatlanul a bulvár világában kalandoznék. Ezt nem akarom. Azt viszont szeretném elmesélni, hogy honnan jöttem, s mik a gyökereim, gondolok itt szeretett szüleimre és nagyszüleimre, mert talán az én életem is jobban érthetővé válik, ha beszélek róluk is. 

*

Ebben a pár mondatban két dolog mindenképpen ott van. Az egyik az amit Révész mond: a könyv írásakor semmiképpen sem akar egy színvonal alá menni, a célja nem az, hogy a pálya-, zenész- élettársak balhéinak, mocskainak, rosszemberkedéseinek a kibeszélésével emelje az eladott példányszámot. Különösen nem azoknak a történeteivel, akik a haláluk révén már képtelenek önmaguk megvédésére. 

Ez a mások iránti tisztelet, az, hogy elkerüli az olcsó, de jól jövedelmező intimpistáskodást, ez is szimpatikussá teszi Révész Sándort. Mert elmondja, hogy bár előadóművész, de nem akar mindenképpen a reflektorfénybe kerülni, -maradni. 

Az utóbbi megmutatkozik abban is, hogy enyhén szólva nem vonul unos-untalan stúdióba, ha van, ha nincsen mondanivalója. Annak ellenére, hogy mindenki zenésznek, énekesnek tartja. S annak ellenére, hogy a hangja gyakorlatilag ugyanolyan erős és tiszta amilyen volt. Ez a videó két évvel ezelőtti. 

Szóval a színvonal tartása az egyik dolog. 

A szülei, nagyszülei, a családja említésével egyértelművé teszi, hogy bár mindannyian egyediek vagyunk, önmagunkért felelősek, de a környezetünk így vagy úgy, de mindenképpen formál bennünket. Akkor is, ha egy ország ismeri a nevünket. Meg azoknak a nevét is, akik akarva-akaratlan formálnak bennünket. 

S aki reflektorfényben áll, az reflektorfényben formálódik. S a formálódást nem csupán a pozitív élmények segítik elő. Sőt. Mitöbb. 

S itt van egy kis baj a könyvvel. Az önéletrajzzal. 

*

Révész több mint korrekt, dzsentlemen-hozzáállásának, elbeszélésmódjának van visszaütője is. Bizonyos esetek, történetek, konfliktusok egyszerűen nem mondhatók el így. Illetve elmondhatók, de hiányossá, értelmetlenné  lesz a történet a félinformációk miatt. Nagyon sok olyan eset van, amikor a folyamatoknak fontos momentumai maradnak ki a korrektség miatt. Mondok példákat. 

Olvastam a könyvet, és eljutottam benne odáig, hogy Révész Karácsony János James Indián után nem sokkal kilép a Generálból. Jól megfontoltan, meggondoltan. Pontosan már nem is emlékszik... És kilép. Ennyi. 

A Generál akkoriban már nagyon jó nevű zenekar volt itthon, sőt a Lengyelországban is. A zenészeinek a képzettsége kiemelkedő volt. Nem véletlen, hogy Karácsonyt például az LGT szipkázta el. Révész is írja, hogy a népszerűségnek bizonyos vetületei ekkor már érezhetően terhessé kezdtek lenni a számára. Az együttesnek megjelent már két hazai és egy külföldi nagylemeze. S ekkor Révész jól meggondoltan, megfontoltan kilép az együttesből. Hm...  Értem. Nem értem. 

Sanyika nagyon tudatosan nem beszél például a párkapcsolatairól. De ez nem az jelenti, hogy meg sem említi a feleségeit. Mert de, nagyon is megemlíti. Kettőről azt is megtudjuk, hogy volt minimum egy-egy nagyon jól sikerült ölelkezésük. Többről azt is, hogy mennyire jól, inspirálón működött a kapcsolat. Aztán hopp, az inspiratív kapcsolat alanya egyszerre csak nincsen többet a képben, válás lett belőle. 

Nagyon hasonló a helyzet az egykori Kölyök vidéki házával kapcsolatban is. Remek hely a szellemi magára találásra, az építő egyedüllétre, fantasztikus kapcsolatok alakulnak az ottani emberekkel, majd egy félmondat arról, hogy hopp, eladta a tanyát... 

Többnyire félinformációk jönnek az egykori együttesek nosztalgiabulijairól. Még a '92-es öt Piramisról a legtöbb, de például a Generál összlétszámi színpadra állásáról alig valami. 

Az utolsó előtti példa a teljesség igénye nélküli: Som Lajos fájdalmas, önpusztító sorsa.. Rendben, ne intimpistáskodjunk, de aki semmit sem tud arról, mi történt a Főnökkel, annak a szomorú összenézés, hogy úgyis tudjuk, mi történt, az égvilágon semmit sem mond. Gallai Péter személyéről, majd nagyon szomorú leépüléséről pedig kábé két bekezdés szól. Igaz, szép szavakkal. 

Legvégül: Révész minden szólóalbumán ott volt a szellemi útkeresésének a nyoma. A könyvben sem titkolózik erről. Ahogy arról sem, hogy Szepes Mária spirituális vezetője volt. A transzcendencia a fél életében meghatározó volt a számára. Csak éppen nem derül ki, mit is jelent konkrétan a transzcendens, merre vezetett, mit jelentett ez a szellemi fejlődés, mire jutott e kérdésben a vidéki egyedüllét alatt. 

*

Vagyis, lám, a korrektség nagyon fontos, felettébb méltányolandó, de nem feltétlenül célravezető. Lám, van ellentmondás...

Ezzel együtt Révész Sándor könyve az első mondatától az utolsóig lekötött. Érdekelt az ember, elővettem a lemezeit, újrahallgattam őket. Olyan ez a pasas, hogy az embernek kedve lenne leülni vele beszélgetni, és egyáltalán nem azért, mert rocksztár. A helyzet az, hogy az, de valahogy ennek ellenére meg sem próbál ikon lenni. S még csak nem is a Generál, a Piramis, meg a zene lenne a fő téma a beszélgetésben. De komolyan nem. Mert Révész úgy rock-ikon, hogy közben előbb ember.  

8/10

                   ALKOTÓK:                   

matt fraction
javier pulido – david aja – steve lieber – jesse hamm – annie wu
francesco francavilla

Ugyan kikaptam már a blogom egyik kommentelőjétől, amiatt, hogy be mertem vallani, a Metró 2033 könyvsorozatot nem olvastam, mert több kísérlet után, érdeklődés hiányában végül feladtam, hogy a szellemi magamévá tegyem, de a képregény-változatot végigolvastam, néztem, és mertem róla írni.

A kommentelő elő leszedte rólam a keresztvizet: ha valamiről semmit sem tudok, és nem is érdekel, egyáltalán, ha lusta vagyok olvasni, és csak képeket nézegetek, hát legyek rá büszke, hogy tudatlan vagyok, és még hirdessem is a tudatlanságomat, és ezentúl, írjak olyan könyvekről bátran, amiket a kirakatban láttam vagy csak hallottam róluk! 

Elsőre meglepődtem, másodjára csuda jót mosolyogtam a kommenten. Úgy fest, annak, aki írta, Glukhovsky trilógiájában gyökerezik az identitása teljessége. Viszont a szövegértelmezés még nem a legerősebb oldala. 

Nos, azt hiszem, emiatt a Sólyomszem miatt is ki fogok tőle kapni. Tudniillik, fityfenét se tudtam róla ezelőtt. Gáz, de még a Szuperhős csapat összességéről sem, amelynek Sólyomszem a tagja. Ja, a Bosszú Angyalairól. Egyesével igen, így csapatban nem. Ennek oka egyértelműen az érdektelenségem az irányukba.  

Ezért nem tudtam azt sem, hogy Sólyomszem úgy szuperhős, hogy semmi különleges képessége sincsen, folyamatos edzésben kell tartania magát, hogy pontosan lőjön az íjával. Azt sem tudtam, hogy íjász... Igen, íjász! Sőt arról sem volt fogalmam, hogy létezik. Mármint persze nem a valóságban létezik, de hogy létezik mint képzelt szereplő. Szóval semmit sem tudtam. Egészen konkrétan még azt sem, hogy Sólyomszem Marveles-kreatúra. Ha tudom, nem hozom haza a sorozatot. 

Azonban végső soron, bár vannak ellentmondások, ezzel veszítettem volna. Lám, lehet bukta a tapasztalaton alapuló prekoncepció is! Amivel egyébként képtelenség nem élni a mindennapokban. Mármint nem a buktával, hanem a tapasztalatokon alapuló prekoncepcióval. 

*

Clint Bartonnak hívják Sólyomszemet. Teljesen hétköznapi manus. Jóképű harmincas, egyedül él, bár nője mint égen a csillag. Ő maga rimánkodja be magát a Bosszú Angyalai közé.

Tudod, ez ilyen szuperhősök.ligája csapat. Olyan prominensei vannak mint például Vasember, Amerika Kapitány, Amazon, Vízió, Darázs, a Skarlát Boszorkány és Góliát. És persze Sólyomszem. De a felállás egyáltalán  nem kőbe vésett. A sorozat indulásakor tagja volt a csapatnak Thor és Hulk is. Vagyis nem valami vadonatúj formációról van szó, a csapat idén már hatvanegy éves. 

Szóval Clint Baron. Baron nem egyedül Sólyomszem. Állandó, legnagyobb sajnálatára szigorúan harcos partnere Kate Bishop. Aki  legalább olyan kiváló íjász és legalább annyira pragmatikusan merész mint Baron. Barton egyfajta mentora Bishopnak. Tréfás, amikor a párbeszédekben mindketten Sólyomszemnek nevezik a másikat. 

A Sólyomszem-sorozat első három kötetében... Illetve csuda tudja, hogy melyik az első három... Na, akkor újra: a Sólyomszem képregény Barton és Bishop-sorozatának első három kötetében (már megjelent magyarul a negyedik és az ötödik kötet is) a Bosszú Angyalai éppen csak, hogy szerepelnek. De inkább nem. Ezáltal a sorozatban nyoma sincsen a szuperképességeknek, maradnak a földhöz ragadt megoldások: ököl és íj. 

Barton egy bérházban él. A tulaj egy melegítő-egyenruhás banda tagja, kisfőnöke. A melegítős bagázs verbálminimummal kommunikál: minden második szavuk, függetlenül attól, kivel, milyen összefüggésben beszélnek: „Tesó...” Ezt részben az indokolja, hogy például a ház tulajának a neve: Iván. Vagyis a banda orosz nációjú.  Ez lesz az a banda, amelyik a nagy bandakonferencián bevállalja Barton likvidálását. Vagyis lesz gond bőven a csíkos mackós egyenruhásokkal. Ez az alap. 

*

A történetbe ennél mélyebben nem érdemes belemenni. egyfelől minek spoilerezzek el dolgokat, másfelől annyira nem nagy a sztori. Egyáltalán nem a sztoritól lesz érdekessé, amit látunk és olvasunk. Olyannyira nem, hogy kétszer futottam neki az olvasásának. Elsőre nem kötött le. Másodszorra sem, de akkor elkaptam valamit a fílingből, az nem engedett. 

Ha akarom érdekes, ha akarom egyfajta bűnügyi, akciós sablon. Szabad országban lehet választani. Ahogy a sztoikus, szkeptikus narrációs hangnem is nagyon ismerős. Mert szinte adja magát, hogy akit egy székhez kötözve szamurájkardos ninják akarnak lemészárolni, és menekülésképpen kiugrik egy toronyház ablakán, az a székhez kötözve (bár a nagyon sokadik emeletről zuhanva tulajdonképpen teljesen indiferens, tud-e szabadon mozogni) tök nyugodtan konstatálja magában, hogy ez bizony „necces helyzet”... Aham... Mindenesetre a szkepticizmus csuda jópofa. Minden más esetben is. Mármint Sólyomszem minden más esetében is. 

Ahogy a térben és időben ugráló, kicsit sem lineáris elbeszélőmódot sem a Sólyomszem szerzője találta fel és ki. De ettől még működik, és jócskán dob a színvonalon. Elcsépelt, közhelyes, de leginkább a két alapműhöz, a Watchmen-hez és a Sin City-hez hasonlíthatom. Nem lop ezekből a Sólyomszem, de a hangnemében, a távolságtartásban, a szkepticizmusában, a faarcúságában és a történetek felépítésében vannak hasonlóságok. Ezáltal lett számomra fogyasztható, maradásra bíró az egyébként annyira nem túl érdekfeszítő történet. 

*

A grafika, a színezés, vagyis a leglényeg. Leglényeg, mert képregényt olvasunk. Több olyan művel találkoztam, amely egyértelműen a megjelenésével, a vizuális tartalmával és egyáltalán nem a történetével nyert meg magának. Ilyen volt például a Blacksad és a Saga is. Mindkettőnek írtam az összes, eddigi, magyar nyelvű részéről. Ha más stílusú rajzokra gondolok, akkor a Persepolis  vagy a Takarók jut elsőként az eszembe. Meg Nyugat + zombik. Annak a története például rohadtul fárasztott, de a rajzok remekek voltak!

Az sem mellékes, hogy a Sólyomszem nem átall kísérletezgetni is. Előbb meghökkentem, majd jót mosolyogtam a megoldásain, miközben elismerően cöccögtem is. Érdemes a szövegekre is figyelned az alábbi két kép esetében! 

A Sólyomszem rajzai összeségükben nekem olyan kis professzionálisan semlegesek, semmitmondók. Ha belelapozok bármelyik füzetbe, biztos, hogy engem nem fog meg, amit látok. De a megfogalmazásomban nagyon lényeges a professzionális szó. Mert ha egy kicsit elmerülök a rajzokban, az összhatásuk dinamikájában, különösen, ha egész oldalakat, pláne, ha oldalpárokat nézek, akkor jócskán árnyalódik a helyzet. De ezzel együtt nem volt olyan rajz, oldal, oldalpár, amelyhez visszalapoztam, mert valamiért, akármiért, bármiért olyan mély benyomást  tett rám. A végső benyomás, tök fura, mégis az maradt, hogy élvezetes volt lapozgatni a sorozatot, s ha a könyvtárban bent lesz a folytatás, akkor biz'a jön velem. De szűknél is szűkebb polcomon nem fog helyet foglalni. (Jó, tudom, soha ne mondd, hogy soha. Majdnem ingyenért azért lehet, hogy de...) 

Van még jó pár képem, nézegesd, ismerkedjetek! A mindennapi dolgok roppant plasztikusak, majd kapd fel a fejedet a slozin trónoló pasas ábrázolásának a természetességére. Például. 

7/10

2024 Földanya havának első napja. Holnap munka, sulikezdettel: őrültek háza lesz a város. Előre utálom. Rája adásul Tibor kollégám szabin lesz, ezáltal három munkakört töltök majd be. 

*

Kicsit sűrű volt a hétvége. Elszoktam tőle. Péntek este taxist játszottam egy ismerősnek, szombaton Csemeténél voltunk az agglomerációban a párja születésnapját ünnepelni, vasárnap pedig a fiaméknál Szigethalmon, pálinkázni, kertet dicsérni és enni. Én lakli, nálam fejjel magasabb másodszülöttem, aki érzelmes, értelmes nagyon férfi lett a suttyomban elröpült évek alatt! S kitartó, türelmes, ezáltal bizonyítottan nagyszívű párja nekije! 

Azt hiszem, boldog lehetek mindkét gyerekem választottja miatt, le a kalappal az összes előtt. De tulajdonképpen ez Csemete párjára is teljesen igaz. Hogy teljes legyen a kép. 

*

Az egyik zenei Facse-csoportba dobta be valaki Erik Norlander nevét. Hát két napja azt hallgatom. Megunhatatlan, éppen nekem való muzsika, albumról albumra. Mondjuk, ezt ha meghallgatod...