Kezdjük az alapoknál! Ha nem is vallom magamat filantrópnak, amióta az eszemet tudom, iparkodtam úgy élni, hogy ne legyek mások számára teher, sokkal inkább segítség a környezetemnek. Komolyan. Erről számos nevelőanyám (mert a kettő is szám) minden bizonnyal szkeptikusan nyilatkozna.
Amikor mindez a kereszténységtől súlyosbítottan jelentkezett, volt egy pont, amikor Placi barátom örök érvényű axiómáját alapul véve, miszerint:
Aki keresztény, annak nem kell feltétlenül hülyének lennie.
Máar tudatosan visszafelé kezdtem haladni: le-lecsíptem az empátiámból, a segítőszándékomból. Nem csupán önvédelem diktálta józan paraszti észből fakadón, hanem mert nem mindig segítség, ha valaki(k)nek készen tálaljuk az életet, és nem várjuk el, hogy tegye bele a maga részét is. Ez leginkább a gyereknevelésben tud visszaütni. De nem csupán ott.
Ami miatt ezt mondom, annak kulcsszava az empátia. Mert persze, empatikus voltam a sherwood-i erdő körülötti szegényekkel (le a nottignham-i bíróval!), az elnyomott, kihasznált és irtott indiánokkal, Kunta Kintével és leszármazottaival, könnyeztem Tamás bátya történetének megfelelő részénél, és persze értetlenül néztem a Martin Luther King életéről készített filmet, hogy Amerikában még a hatvanas években is mik nem voltak! Ahogy elkerekedett szemmel olvastam Merle történet az emberről, akinek mestersége volt a halál, és egyszerű adminisztratív feladatnak tekintette, hogy kiirtsa azokat, akiknek sárga csillagot kellett a mellére varrni, és a családjuktól kapott nevük egy tetovált számmá változott.
Fel nem foghattam soha, hogy ember miért bánt tudatosan egy másik embert? Írtam már: lehet nem vagyok igazán férfi, bár Szerelmetesfeleségtársam azt mondja, dehogynem, miért ne lennék az, de még életemben nem verekedtem komolyan soha, senkivel.
Az ember mindig ember volt számomra, függetlenül attól, honnan származik, milyen színű a bőre.
A fentiek miatt abszolút hülyeségnek tartottam azt a keveset, amit az árja-elméletről tudtam, és éppen a fentiek miatt nem érdekelt soha a magyarországi legnagyobb kisebbség, a cigányság egésze, mindig egyénben gondolkodtam. Egyéni szinten pedig nagyon sok a kivétel, még a szűk szociológiám is ezt mutatta.
Azonban ez nem akadályozta meg, hogy éppen az utóbbi példa esetében valamiféle viselkedési tipológiát akaratlanul is észre ne vegyek. Annak ellenére, hogy nem akartam észrevenni. S annak ellenére, hogy ez a tipológia az egyéni viszonyaimat cseppet sem befolyásolta.
Hosszú évekkel ezelőtt került a kezembe a Demokrata című folyóirat két száma, amelyben egy kétrészes cikk a gyarmatosítás alól felszabadult országokkal foglalkozott, köztük a gyalázatos apartheid alól felszabadult Dél-Afrikával. Mindegyik ország, ahonnan a fehér ember kivonult bukórepülésbe kezdett politikai, gazdasági és minden téren – fejtegette a cikk. Nem tudom, miért maradt bennem a gondolatmenete, de bennem maradt.
De arra a következtetésre mégsem jutottam mint David Duke. A gyerekkorom óta belém maródott embertisztelet nem engedte, hogy ilyesmivel akár csak foglalkozzam is. Aztán a tizenhét év aktív keresztény szolgálat végképp félre is tette a kérdést.
De a mindennapi életet, a politikát valamennyire figyelve, különösen az utóbbi években, vagy éppen vigyázó szemünk a Egyesült Államokra vetve, egyszerűen nem lehet elmenni amellett, hogy valami történik a világban: óriási, egészségtelen változás zajlik. Olyan változás, amibe a nyugati kultúra simán bele fog pusztulni. S nem elpusztítják, hanem önnön maga tüsténkedik a saját pusztulásán.
A változást Kelet-Európában cigányságnak hívják, Nyugat-Európában migrációnak, az USÁ-ban néger-kérdésnek. Úgy egyben pedig multikulturalirizmusnak.
David Duke könyvének még a címe is felháborított. Meg a borítója is. Bal oldalt a fehér, nyugodt arcú, rendezett dizájnú szerző, bal oldalt pedig egy félelmetes, ezüstfogú, kegyetlen tekintetű fekete férfi arca. Ordító, demagóg ellentét, el is mondja, miről szól a könyv. Teszem hozzá, a magyar kiadó nem az eredeti borítót használta fel. Az alcím pedig pláne: Faj és valóság.
Persze, hogy zsigeri, belénk ivódott, belénk itatott reflexeket indít el a könyv: rasszizmus, fasizmus, naná!
De mert érdeklődő típus vagyok, s mert nagyon sok mindent kellett már felülírnom amiben hittem, amit elfogadtam, így ötven felé eljutottam oda, hogy ha valami kicsit érdekel, nem vetem el látatlanban. Akor sem, ha előítéletes vagyok vele szemben (na, jó, mondjuk a lapos Föld, meg az anunakik azért...)
Ezzel az előítélettel, viszolygással fogtam bele a könyv olvasásába. Ami előítélet, viszolygás a felületes beleolvasással sem szűnt meg. Annak ellenére nem, hogy a bevezetőben említett kelet-európai cigánysággal (például a legfrissebb, a gyöngyöspatai „szegregácó” és a „megoldása”), a nyugat-európai migránsokkal szemben alkalmazott öngyilkos politikáról kialakult a sajátnak mondott véleményem erőteljesen körvonalazódott: tragikus, pusztulásba vezető marhaságnak tartom.
De úgy döntöttem, mégis elolvasom Duke írását. Elolvastam. Akkor is, ha Duke Wikipediás bemutatása egy igen megkérdőjelezhető személyiséget, politikai pályát és tevékenységet mutat be. Iparkodtam a mondanivalójára koncentrálni, gondolván, hogy láttunk már karon varjút és nem az a lényeg, hogy ki mondja, hanem az, hogy mit mond.
Duke tanulmánya egy életrajzba vagy sokkal inkább egy személyes eszmeváltozás történetébe (elég gyengén) csomagolt esszé arról, hogy az emberiségen belül is léteznek fajok, és Amerikát a fekete faj integrálhatatlansága és elsősorban a fehér faj érthetetlen, a társadalmi és gazdasági történéseket magyarázhatatlanul figyelmen kívül hagyó és félremagyarázó, döntéseiben alapjaiban elhibázott hozzáállása sodorja a kikerülhetetlen pusztulás felé.
Amerikai történelme
Gyalázatos. Mert ott a hatmillió indián, akik már nincsenek ott, illetve alig vannak, pedig az ő földjük volt egykor a kontinens. S az amerikai gazdaság a rabszolgatartáson alapult.
Ami Duke szerint csak részben igaz: az amerikai fehérek tíz százaléka tartott rabszolgát. S ez nem korlátozódott a déli államokra. Még az észak-amerikai polgárháború után is voltak rabszolgák északon is. S maga a polgárháború sem a széles körben elterjedt, kozmetikázott változatáról, a rabszolgák felszabadításáról, hanem az Unióból kiszállni akaró déli államok visszatartásáról szólt.
De az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat jól ismert gondolata ezt tartja:
Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, az embert a teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat.
De amit Duke ír, az megdöbbentő. Citálja Jefferson a széles körben ismert, a szobrára is felvésett szavait.
Semmi sincs határozottabban bevésve a sors könyvébe, mint hogy ezeknek az embereknek (a négereknek) szabadnak kell lenniük.
Csakhogy a híres idézet a következőképpen folytatódik, és már nem szokás idézni:
Nem kevésbé bizonyos, hogy a két, hasonlóan szabad faj nem élhet ugyanazon kormányzás alatt.
A természet, szokás, vélemény kitörölhetetlen elválasztó vonalakat húzott közéjük. Még mindig hatalmunkban áll a felszabadítás és kitelepítés folyamatát békésen irányítani, és olyan lassú mértékben, hogy a gonosz öntudatlanul elenyészik, és a helyüket... hasonló szabad fehér munkások veszik át. Ha ellenkezőleg, hagyjuk, hogy utat törjön előre, az emberi természetnek el kell borzadnia a felmerülő kilátásoktól.
Hasonló tartalmú idézeteket hoz Abraham Lincoln-tól (!) is.
A fajok elkülönítése az egyetlen tökéletes megelőzése az egybeolvadásnak, ám mivel az azonnali elkülönítés lehetetlen, a következő legjobb dolog a távol tartásuk, ahol még nincsenek együtt..
Az ilyen elkülönítést, ha egyáltalán befolyásolható, az áttelepítéssel kell megvalósítani... Ez a vállalkozás bonyolult, ám 'ahol megvan az akarat, megvan a mód is'; és amire az áttelepítéshez most szükség van, az az erős akarat. Az akarat az erkölcsi érzék és az önérdek kettőséből fakad. Hagy hihessük, hogy ez erkölcsileg helyes, és ugyanakkor előnyös is, de legalábbis nem ellenkezik érdekeink- kel, hogy átszállítsuk az afrikaiakat szülőföldjükre, és meg kell találnunk a módját, akármilyen hatalmas feladat is ez.
[Collected Works, II, kötet, 408-9 old.]Nem támogatom, ahogy soha nem is tettem a fehér és fekete faj társadalmi és politikai egyenlőségének bármilyen módon történő megvalósítását. Nem támogatom, ahogy soha nem tettem, hogy a négerekből szavazókat és esküdteket csináljunk, vagy kiképezzük őket hivatali munkára, sem, hogy fehérekkel házasodjanak; és ehhez még hozzáteszem, hogy létezik fizikai különbség a fehér és a fekete faj között, ami meggyőződésem szerint örökre megakadályozza a két faj együttélését társadalmi és politikai egyenlőség értelmében.
[Negyedik vita Stephen A. Douglasszal Charlestonban, Illinoisban, 1858, szeptember 18-án III. kötet, 145-461.]
A folytatás arról szól, hogy a feketéket a beleegyezésükkel kitelepíteni szándékozták, nem pedig a fehér társadalomba integrálni.
Sürgettem a négerek áttelepítését, és ezt folytatom. Az Emancipation Proclamation is ehhez kapcsolódik. Nincs hely két különböző fehér faj számára Amerikában, és még ennél is kevesebb a feketék és fehérek két különböző fajának. Nem tudok elképzelni nagyobb csapást, mint a négerek velünk egyenlőkként való beolvasztását társadalmi és politikai életünkbe... Húsz éven belül békésen áttelepíthetjük a négereket, átadva nyelvünket, irodalmunkat, vallásunkat és államigazgatási rendszerünket olyan feltételek mellett, hogy az emberi nem teljes nagyságáig emelkedhesse- nek. Erre itt soha nem lesznek képesek. Soha nem leszünk képesek megvalósítani az apáink által megálmodott eszményi uniót egy idegen, alsóbbrendű faj millióival közöttünk, akiknek beolvadása se nem lehetséges, se nem kívánatos.
[V. kötet, 371–375.old,]...mindkettőnk számára jobb elkülönülni ... Mi különböző fajok vagyunk. Sokkal nagyobb különbség van közöttünk, mint a legtöbb más két faj között. Hogy ez helyes vagy sem, nem szükséges tárgyalnom, de ez a fizikai különbség nagy hátrány mindkettőnk számára, mivel szerintem az önök faja nagyon szenved, sokan attól, hogy közöttünk élnek, míg a mieink az önök jelenlététől szenvednek. Egyszóval mindkét oldalon szenvedünk. Ha ezt elismerjük, akkor legalább okot szolgáltat arra, hogy miért kell elkülönülnünk.
[Beszéd az áttelepítésről egy néger küldöttségnek Washington D. C-ben, 1862. augusztus 14- én V. kötet, 371.]
Csak tátottam a számat az idézeteket olvastán. Utólag tudjuk, hogy az áttelepítés csak kis mértékben sikerült, Libériába. A fekete lakosság teljes jogúsítása pedig csak 1965-ben következett be. Duke szerint onnan kezdődött Amerika mélyrepülése. S mert ezt a könyvét először 1998-ban jelentette meg, mit sem tudhatott még a Black Lives Matter-mozgalomról, és a 2020-as pusztításokról. (Bár az állítólag rendszeres rasszista rendőri intézkedésekről, bírósági ítéletekről mond néhány gondolatot.)
Az emberi faj és a fajták
Ez volt az a fejezet, ami ellen leginkább berzenkedtem. Csapjunk a lecsóba!
Kezdve azzal, hogy a faj szó a második világháború óta az emberiséggel kapcsolatban tökéletesen pejoratív kifejezéssé vált, olyan asszociációs láncot generál, ami pillanatokon belül az elutasításhoz vezet, bármiről is legyen szó. Kutyafajták, macskafajták, bármifajták léteznek, emberfajták nem léteznek, mert az rasszizmus. Ez az automatizmus működött nálam is e könyvvel kapcsolatban.
Duke az olvasmányai és elmélkedései alapján azt állítja, hogy az ember viselkedés húsz százaléka a szocializáció és nyolcvan százaléka a genetika. Az antropológia szerint az emberi faj három alapvető alfajba sorolható: europid (kaukázusi), mongoloid és negroid.
A sokáig vitatott, de aztán széles körben használt IQ-tesztek azt mutatták ki (Duke szerint legalább háromezer ilyen kutatás végeztek), hogy a kelet-ázsiai fajták átlagos IQ-ja 110-es értéket mutatott, az europidoké 100-at, a negroidoké 70-et (Amerikában 85 körül alakult ez a szám.) Hivatkozik arra is, hogy a negroid faj átlagos koponya űrtartalma és az agyának a súlya átlagosan tíz-tizenöt százalékkal kevesebb mint egyéb fajtáké.
Ad egy rövid evolúciós bevezetést, miért alakult ez így, és miért van az, hogy a negroid faj erőteljesebb, más az izomzatának a felépítése és egészen más társadalmi, szexuális szokásokkal bír.
Duke itt tesz egy fontos kitételt: az mondja, hogy mindez nem az emberi értéket csökkenti, amennyiben az emberi érték a társadalmi hasznosságot, az együttműködési készséget, az erkölcsi, morális tisztaságot, a becsületet és a hasonló fogalmakat jelenti.
Itt beszél arról is, hogy a közgondolkodás minden egyes faj alfajait elismeri, azt is, hogy az alfajok, annak ellenére, hogy a fajon belüli keveredés lehetséges, általánosan más és más külső és belső tulajdonságokkal bírnak. Példának a kutyákat hozza. Átlahosan egészen más testi felépítéssel és mentalitással bír egy csivava, egy dobermann, egy golden retriever és egy bernáthegyi, annak ellenére, hogy mindegyik kutya. S annak ellenére, hogy természetesen az alfajok között is vannak egyedi átfedések, egyezések, hasonlóságok.
Duke arra jut, amire a fent idézett alapító atyák: a különböző fajok együttélése minden résztvevőnek időzített bomba, senki nem lesz elégedett vele. S lőn!
Az amerikai társadalom változásai a XX században
Duke érvelése a következő. A fekete lakosság hatvanas évekbeli felszabadítása Johnson és Nixon idején kiengedte a szellemet a palackból. A fekete lakosság képzettségbeli és gazdasági elmaradottságát a mai napig a százötvenegynéhány évvel ezelőtt eltörölt rabszolgaság intézményéhez kötik. Valamint sokszor hivatkoznak az eltörlés követő, még egy évszázadig fennmaradó, a feketék elkülönülését garantáló törvényekre.
Ezzel szemben Duke azt állítja, hogy a fekete lakosság támogatása a lakásprogramokkal, a széles szociális hálóval mind nagyobb és nagyobb összegeket követel az adófizetők pénzéből, miközben a demográfiai és a foglalkoztatottsági adatok szerint egyre kevesebb ember adójából tartanak el egyre többet és többet. Mert hogy a megélhetés biztosítása kinek-kinek mást jelent. A fehérek döntő többségének a munkát, a feketéknek a könnyű a bűnözésen alapuló könnyű pénzszerzést.
Semmit nem lophatsz egy fehértől, hisz ő már mindent ellopott tőled; minden, amire vágysz, az övé, még az életed is. Minden üzlet nyitva áll előtted, ha a varázsszavakat kimondod.
Ezek a varázsszavak: Szembe a fallal a k-va anyádat, ez rablás!
Vagy törd be az ablakot éjszaka (ezek a csodás cselekedetek), törd be az ablakot fényes nappal, bármikor, együtt, törd be az ablakot, és vidd el az összes cuccot.
Ne hagyj pénzt ott. Nincs idő fizetni. Csak vidd, ami kell.
(Az ünnepelt fekete költő Imamu Amiri Baraka [LeRoi Jones] verse)
A kilencvens évek statisztikái szerint a húsz százaléknyi fekete lakosság hetven-nyolcvan százalékának volt dolga a rendőrséggel. A büntetésvégrehajtási intézményekben a fekete lakosság messze felül reprezentált: a fogva tartottak legalább ötven százaléka fekete és dél-amerikai volt. Ez az ötven százalék jóval meghaladja a lakosságon belüli lélekszámuk arányát.
Washington lakosságából az ebbe a (18 és 35 év közöttiek) eső fekete férfiak száma 48,856 ebből 24,377 illetve közel ötven százalék bebörtönzött, van próbaidőn vagy feltételes szabadlábon, a tárgyalásra vár vagy hivatalosan körözik.
(Washington Post 1997. augusztus. 26)
Duke hivatkozik arra is, hogy megtévesztő az az érvelés, amely az egyre növekvő bűnözést a könnyű fegyverhez jutásban látja. Újabb statisztikát hoz, amely azt támasztja alá, hogy a fehér lakosság körében a fegyverhasználathoz kötődő bűnelkövetések száma a fehér lakosság körében egyáltalán nem növekedett.
...egy nem olyan régi, 1987-ból származó, bűncselekményeket rögzítő adattal, mely szerint miközben a fehér bűnözők csak 3 százaléka támad a feketékre, a feketék a bűncselekmények több mint ötven százalékát követik el fehérek ellen. 1987-ben a támadások 50,2 százalékának volt tettese fekete bűnöző fehér áldozatokkal szemben. 1979-től 1986-ig, 4 088 945 támadásból 2 416 696-ot követtek el feketék fehérek ellen: a faji támadások ennek 59 százalékát teszik ki. Ez arányaiban annyit tesz, hogy a feketék legalább 2 500 százalékkal (25-szor) nagyobb valószínűséggel támadnak a fehérekre, mint amennyivel a fehérek feketékre. Azok, akik azt mondják, hogy a fehéreknek nem kell a feketék által elkövetett báncselekmények miatt aggódniuk, el kell magyaráznom, hogy ezek az adatok azt jelentik, hogy közel 2 és fél millió fehér áldozata lesz a fekete bűnözésnek hét éven belül, és ebbe nem is számítom bele azokat az galádságokat, amelyeknek száma több millióra is rúghat, de már annyira hétköznapinak tekintjük, hogy nem vonnak maguk után feljelentést.A gyilkosságok aránya is hasonló képet mutat. Az FBI 1993-as bűncselekményekről szóló egységes jelentése szerint a feketék 2200 százalékkal (22-szer nagyobb) valószínűséggel gyilkolnak meg fehéreket, mint a fehérek feketéket. Fegyveres rablás esetén 7 031 fekete esett fehérek áldozatául, ugyanakkor 167 924 fehért támadtak meg fekete bűnözők.
(173.)
Az iskolai integráció sem vezetett sikerre. Az oktatási intézményekbe sokszor pozitív diszkriminációval felvett fekete tanulók nem felzárkóztak, hanem lehúzták az oktatás színvonalát. A követelményeket az érdekükben csökkenteni kényszerültek az iskolák, a jól képzett oktatók elhagyták az intézményeket és a csökkenő biztonság, a növekvő agresszió, a lopások, zaklatások, fizikai erőszak elől a tanulók is más intézményekbe kényszerültek.
A helyzet csak egyre romlik, mert a fekete lakosság gyermekvállalási kedve messze meghaladja a fehér lakosságét. A fekete nők sokkal fiatalabban esnek teherbe, és sokkal több gyereket vállalnak mint a fehérek. (Ennek evolúciós okait is érinti Duke.)
Arról nem is beszélve, hogy a feketékkel szemben alkalmazott bármilyen pozitív diszkrimináció voltaképpen fehérek elleni rasszizmus, hiszen rengeteg esetben a képességei és a teljesítménye alapján egyébként alkalmas fehér tanuló azért nem került be olyan a célul választott intézménybe, mert a feketék létszámát megkövetelő kvóta miatt nem fér bele a keretbe. Annak ellenére sem, hogy a felvett fekete tanulók képességei, teljesítménye és tanulási hajlandósága alatta volt a fehérének. (Amerikai numerus claussus.)
A kormányzati intézkedések hátterében a fehérek lelkiismeret-furdalása áll, a feketék elmaradottsága miatt a százötven véget ért rabszolgaságot és fehér rasszizmust okolják. Miközben vannak városok, negyedek, ahová fehér ember már be sem meri tenni a lábát.
A várható jövő
Duke szerint csak két út létezik: vagy a mindenki számára megkönnyebbülést hozó elkülönülés vagy az amerikai kultúra, a fehér ember teljes pusztulása. Pont.
S innen átveszem a szót.
Mindaz, amit Duke 1998-ban (illetve valahol volt egy 2006-os dátum is s könyvben, valószínűleg ezt-azt még hozzátett később) leírt, Nyugat -Európát nézve hihetetlenül ismerős. Voltaképpen ugyanez történik itt is.
Ahogy mondani szokták, ahogy ott a rabszolgatartás, emitt a gyarmatosítás csap vissza. A migránsok és az amerikai feketék hozzáállása igen komoly hasonlóságokat mutat mind az elvárásaikban, mint a munkakészségükben, mind a képzettségükben, mind a fehér emberek iránti gyűlöletükben. Miközben a gazdasági létük fenntartását a fehér táradalomtól várják. Az amerikai szociális háló ugyanúgy omlik össze, ahogyan az európai: a fogyatkozó fehér lakosság adójából egyre szélesebb réteget kell eltartani, és óhatatlanul eljön az a pont, amikor ez képtelenséggé válik Ha eljön az a pont, nagy eséllyel polgárháború tör ki. Ahogyan erre bevezető példa az elmúlt hónapok amerikai történése, a BLM-mozgalom pusztítása.
Ami számomra elképesztő és hihetetlen mindkét kontinensen, ahogy hazánkban is létezik ennek nagyon komoly megfelelője, az a politika és az emberjogi szervezetek hozzáállása a folyamatokhoz.
Úgy tűnik, mintha fehér kultúra egyszerűen nem akarna szembenézni a tényekkel: elkeseredetten, a szemét erősen lehunyva, ártatlan bárányként hisz abban, hogy (miképpen Duke fogalmazott) a farkas vegetáriánus.
Mközben mindkét eltartott, pátyolgatott csoport elvakultan rasszista, és ennek gyilkos következményei is teljesen nyilvánvalók. De a hivatalos kommunikációban ez nem létezik, rendre mindenhol csak a fehér rasszizmus a rasszizmus.
Mindkét kontinens társadalma, valamiféle nagyon rosszul értelmezett és alkalmazott múltbéli szégyenkezésből fakadón simán odatartja a torkát az ellenségnek, mutatva, hová kell harapnia
Ennek jellegzetes példája az az emberjogi képviselő hölgy, akit egy táborban két migráns megerőszakolt. A megerőszakolása után a hölgy sírva kért bocsánatot tőlük, mondván, tudja, nem ők tehetnek az erőszakról, hiszen mindezt a fehérek hozzáállása váltja ki belőlük.
Az ész megáll!
Vagyis mindkét kontinensen majdnem teljes az önvédelem humanizmusra és filantrópiára hivatkozó hiánya, A rendcsinálás, a rend megkkövetelése, a valóban azonos egyenlő jogok alkalmazása nézetük szerint rasszista diktatúra.
KÖNYVAJÁNLÓ A TÉMÁBAN
A szerző mondanivalója teljesen összecseng Oriana Fallaci, Pokol Béla, Douglas Murray és Agnieszka Kołakowska mondanivalójával. De még Réti László regényei is vaskosan ide illenek: Európa falak mögött, Európa halála.
De nagyon ajánlók egy viszonylag friss, disztópikus, ám vastagon a jelenlegi valóságból kiinduló, döbbenetes, kemény regényt is. (A róla szóló értékelésem kicsit elsikkadt itt, a blogomon.) A címe
GERILLA – FRANCIAORSZÁG VÉGNAPJAI
Ez a regény hozzánk időben még közelebb megtörtént eseményeket is alapul tudott venni az egyáltalán nem optimista, kikerülhetetlen végzet felvázolásához.
Antropológiai, biológiai és egészségügyi Ismerethiányom miatt nem tudok.állást foglalni a faj kérdésében. Duke érvei és levezetése logikusnak tűnik, de ez nem feltétlenül bizonyíték. Azonban mindaz, amit az amerikai társadalom széthullásáról, elzülléséről, pusztulásáról írt, innen Európábóltöbb mint ismerős. Bizonyos tekintetben még Magyarországról is. Mind a kisebbségeket illetőn (akik hamarosan többséggé válnak), mind a többségekre vonatkoztatva..Ebből a szempontból a könyve érdekes, informatív korrajz és nagyon is lehetséges jövőkép.
Az utolsó gondolati egységet
a férfi és női agy különböző működéséről és a homoszexualitásról nem értem. Az utóbbival kapcsolatban Duke pár oldalon belül simán ellentmond önmagának. A homoszexualitás általa levezetett okait simán feledve mutatja be az elkerülhetetlen teendőket. Nem megyek bele a fejtegetésébe, de az LMBTQXYWZZs szervezetek felállva tapsolnának neki. Ám egyszerűen nem állt össze számomra, e fejezetnek milyen konkrét köze van a könyvbéli előzményekhez, és ezt Duke sem árulja el.
Viszont adott okot az utánanézésre, tán még a vallott nézetem is megváltozik általa, ha igaza van.
Néhány szó a magyar kiadásról
Kemény fedeles, masszív könyv, ahogyan azt a Gede testvérektől már több könyv esetében megszokhatuk.
További erénye a tipográfiából fakadó olvashatóság. A számos, konkrétan 367 jegyzet a könyv végén kapott helyet Ez esetben ez nem volt zavaró, mert a jegyzetek jobbára hivatkozásokat tartalmaznak az adatokkal kapcsolatban,és nem tartalmaznak további kifejtéseket, magyarázatokat.
A könyv borítójáról már szóltam: demagóg és félrevezető a tartalomra nézve, megtéveszti azokat, akik rápillantanak. Ez nagyon nem sikerült, egyáltalán nem ez a könyv mondanivalója. A kiadó itt alaposan félrenyúlt.
A magyar fordítás élvezhető, értelmezhető még akkor is, ha egy alapos stilizálás azért ráfért volna szövegre. Számos esetben találkozhatunk magyartalan, néha szinte értelmezhetetlen mondatokkal, a magyar nyelvtan szabályait alapvetőn figyelmen kívül hagyó megfogalmazással.
Tartok tőle, hazánkban is érvényesülni fog, a sokkal fontosabb, hogy ki mondja mint az hogy mit mond hozzáállása, különös tekintettel arra, hogy Duke ez után a könyv után írt egy másikat, A zsidó szupremácizmus címmel. Mert innentől végképpen teljesen szalonképtelenné vált, bármit is mond, bárhogyan érvel, akármivel is támasztja alá a következtetéseit.
