Akkor megint írok egy dögunalmas, széllel szembe értékelést, amiben ismét bejön a saját papírformám. Miszerint nem szeretem Stephen King-et. De mégsem tudok egyszer s mindörökre leszokni róla. Valószínűleg azért, mert vannak olyan dolgai, amik mégiscsak csettintősek, így, a hüvelyk és a középső ujjal. No, nem erről a könyvről beszélek.

Az a zseniális egyébként Király úrban, hogy eszébe jut valami apró ötlet, mondjuk ül a göbzin, megy valami író-olvasó purparléra abban a böszme nagy országban, egyik végétől a másikig, aztán csak úgy kipattan, hogy milyen lenne már, ha az utasok egy része egyszerre csak eltűnne? De miért is, teszi fel magának a kérdést. No, nem a futurista keresztény próféciaértelmezés végett, egyfajta titkos elragadtatással, hanem mert… És uszkve kész is van a kötet első felének a sztorija. Időkapu, gömbizék, amik mindent felfalnak, nyomukban a semmi. 

Aztán: vajon hányunknak nem jutott még eszünkbe kedvenc ellenségünkről, hogy megtehetnénk, menne bizony a levesbe. De mert kulturáltak, humanisták, miegyéb vagyunk, ez persze olyan izés, már az is, hogy egyáltalán eszünkbe jut, mert persze, hogy nem, de milyen jó lenne már, ha valahogy mégis, nem mi tennénk, csak de, és kész a következő fele a kötetnek, skizó ezerrel. 
S ez Király zsenialitásának csak a fele, mert a másik fele, ahogy ezeket az ötleteket kitölti, kitömi részletekkel és jellemekkel. S ettől, bármilyen banális vagy éppen baromság az alapötlet (a harapós autós sztorit nem mertem még elkezdeni sem, annyira idiótának tűnik), elkezd élni a dolog. Mondjuk számomra aztán a miafrancvanmármegint-fíling miatt sokszot meg is hal mégis. Most a sztori főgonoszának gyerekkori para-alapjának (mindent fölzabáló, semmit teremtő gömbizék) megjelenése volt, amikor ledobtam a könyvet: na ne! Aztán visszavettem, de nagyon lelkestelenül. 
A skizó író történetét olvasás közben megnéztem Szerelmetesfeleségtársammal filmen. A végén ő csak annyit kérdezett: „Erre miért voltál kíváncsi?” Utólag már nem is tudom. Nem rossz, de nem is jó, olyan kis semmilyen. Lehet, a maga korában ütött, nem volt túltárgyalva a lelkibetegségek ezer formája, de ma és nekem, hát nem.

Aztán, bár tudatában vagyok, hogy King alapvetően horrorírónak minősíttetett, valahogy a fröcssenetek nem kötnek le. Ezzel meg valahogy úgy jártam, mint a Mesék a kriptából sorozattal. Az első éved érdekes, szellemes volt. Mármint intellektuális értelemben (csak az aszott élőhulla ne baromkodna a tökéletesen érthetetlen szövegével minden rész elején meg végén!). Aztán a második-harmadik kimaradt, és a negyedikkel csaptunk a lecsóba. Olyan dögunalmas, hogy mindig az a megoldás, hogy a hulla fölkel és vérengz, hogy csak na! Most King-nél is valami ilyesmi érzésem van.

De mondom, az a vicc, hogy mindezzel együtt és ellenére nem dobálom ki a King-könyveimet. Maximum mennek a Rukkolára. Mint ez is, mert hétszentség, hogy ezt többet úgysem olvasom el.

Folytatódnak Irgum-Burgum Bendegúz és a két manó, Dig és Dag kalandjai a XII. században. Ebben a kötetben a Dalmát tengerpart kalózaival küszkörésznek, s ne mellesleg kiszabadítanak egy fogságba esett hercegnőt is.

Most azt figyelgettem, hogy a manók ellenségei általában úgy gonoszak, hogy közben valahogy mégis kedvelni való alakok, a fekete szívük mellett nagy adag szerencsétlenkedéssel is megverve. Valahogy mindig emberire sikerednek, és soha semmikor egy csepp vér sem! Manapság ez már meglepő.

A kereskedelmi bárka, amivel eddig a lovag és két apródja utazott, Bendegúz és a manók nélkül kihajózik a történetből, de előtte még jó néhány füzeten keresztül főszereplő. Naná, hiszen a kalózok fenik rá és a rakományára a fogukat. A rakomány összejön nekik, a bárka nem, mert a kapitány meg tud lépni a teljes legénységgel egyetemben, igaz, csak miután kifosztották. 
Bendegúz az utolsó pillanatban kiugrik a hajóból, hogy megmentse a lovát. (Emlékeim szerint a pacit nem hajózták be, mert az adminisztráció, de egye penész, legyünk nagyvonalúak! De persze, habár nem volt még példa rá, de tévedhetek is.) A manók kénytelen-kelletlen, de mennek vele, vissza a kalózok fogságába. Ahonnan persze pikkpakk megszöknek, miután seperc alatt porrá gyújtják a kalózok várát.

Olyan kis jólesett olvasni. Nem kacagtam, de jókat derültem rajta. (És ismét bosszankodtam a permanensen kurzívval szedett szöveg olvashatóságának mérlegelés nélküli alkalmazásán.) 
Mondom, hogy jó ez a Mozaik!

In medias res. Mivel a Mozaik Magyarországon igen hektikusan jelet meg, s mivel a Mozaik-könyvek vagy nem vagy piszok drágán beszerezhetők, illetve a FSZEK-ben sincsen meg mindegyik, s mivel a történetek összefüggők, s legalább öt-tíz könyv egy adott sztori-szekció, azt kell mondanom, hogy nem mindig áll össze a kép, mikor vagyunk hol, kivel és miért. 
Ez a hátrány. 
Az előny meg az, hogy azért egy-egy könyv százötven oldal, vagyis viszonylag komplex képet kapunk a történésről.

A polcon előttem ott sorakozik öt irattartó-papucsban tengernyi, de nem hiánytalan sorozatú Mozaik-újság, meg egy-két Mozaik-könyv. Van Irgum-Burgum-lovagos Mozaikom is, de nem ez, amit itten értékelgetek. Elővettem a füzeteket, és most jöttem rá, mi volt már anno is a bajom, amikor véget ért Digedagék vadnyugati kalandja. (Én ezt egyszerűen imádtam. A többit csak szeretem.) Azt lezáró füzet után, az 1975/6-7. szám belepottyant egy törökös-sztoriba, hogy aztán az 1975/8. számban kezdetét vegye az Irgum-Burgum lovagos sor. Csakhogy annak is nem az eleje, hanem a közepe. Az eleje az valahol ott lehet, mint ez a könyv, mert itt legalább az megvan, hogyan lesz Dig és Dag apródja Bendegúznak. Hogy Digedag hogyan került Rómába, ahogyan az ottani kalandjait a 14. kötet meséli, rejtély. De aztán a magyarul megjelent füzetekben Irgum-Burgum Bendegúz kalandjai nem érnek véget, mert az 1976/1. füzetet követőben már nem Digedagék, hanem az Abrafax-ok szerepelnek. Szóval van itt káosz, kérem szépen. 
S lám ez is egy indok, hogy be kellene szerezni a magyarul megjelent könyveket, tán akkor teljes lenne a kép.

Szóval. Ebben a kötetben Digedgék megismerkednek Irgum-Burgum Bendegúzzal, és valami elhamarkodott indokból, csak mert Bendegúz is, ők is más-más okból ugyan, de Keletre akarnak menni, az apródjaik lesznek. Bendegúz nemes és hőslelkű, de végtelenül balfácán, diktatórikus hajlamú, szigorú, de igazságtalan és meggondolatlan lovag. Piszkosul idegesítő, de mégis kedveljük. Képességei és jelleme miatt adott, hogy mindig van zűrbe-bajba kavarodik, naná. 
Ahogy a rukkolás értékeléseknél van: semmi szédítő magasság, semmi rémisztő mélység. Mozaik tehát jó. Nem lenyűgöző, de roppan szórakoztató, mosolyogtató.

Azt viszont fel nem foghatom, miféle tipográfiai megokolásból szedte a kiadó kurzívval a teljes szöveget? A betűméret, bár ez indokolt, elég apró, de azáltal, hogy az apróbetűs szöveg dőlt, vajon az olvasást akarták nehezíteni? S a dologra rátesz lapáttal, hogy jó minőségű, fényes papírra nyomtatták a történetet. Vagyis fényes papíron apró dőltbetűs szöveg. Annyira nem gondolták át. Kár érte.

Horthy Miklós személye vitatéma. Jobb esetben. A rosszabban nem az: ott egyértelmű az elítélése és az utálata. Az elmúlt rendszerben lehetett róla beszélni, ha megfelelő szempontból tette azt az ember. Ez volt a megfelelő szempont: Horthy Miklós a hajó nélküli tengernagy, aki fehér lovon közlekedik, és akinek a nevéhez köthető a náci-barátság és a hatszázezer magyar zsidó koncentrációs táborba szállítása. Ezáltal maga Horthy is fajgyűlölő, antiszemita volt, aki még arra is képtelen volt, mint a románok vagy a szlovákok, hogy időben időben kiszálljon Hitler hajójából, és így az utolsó csatlósává tette Magyarországot. A második világháború alatti tevékenységének a megítélése ebből a szempontból történt, kötelező jelleggel, és csakis így.

A rendszerváltás után is tömérdek monográfia jelent meg a kormányzóról. Jobbára vagy a fenti szempontok alapján megítélve, vagy éppen a ló túlsó oldalára esve istenítette őt. Az általános közbeszéd szerint Horthy illik utálni és megvetni. Még az általam egyébként kedvelt Cabaret együttes Szabadíts fel! című száma, amely mondanivalójában és zeneiségében egyébként hibátlan, így fogalmaz: „Elindultam fehér lovon, és gettóba küldtem magam.”

Szalay Károly nem történész, hanem író és újságíró. Jelen könyve önmeghatározása szerint is politikai pamflet. Eredetileg a Demokrata című folyóiratban jelent meg, sorozatban. E két dologért nem is fogják komolyan venni. (Nekem úgy fest, nem szakmába vágó véleményeket érvényesnek csak az egyik szellemi irányból megfogalmazva lehet érvényesnek tekinteni, ha nem szakember szólal meg a másik irányból, azonnal diszkvalifikálja, khm, magát)

Szalaynak esze ágában sincs a történész szerepében tetszelegni. Ez a megfogalmazásain, és a könyv szerkesztésén egyaránt tetten érhető. (Mondjuk nekem az agyamra ment az a nyomoronc ötlete, hogy minden oldalra jutottak ezekhez hasonló nyelvi leleménye: korlátozonc, furincsák, sunyákolás, lihegenc, hazudonc, hülyönc [az utolsónál letettem a könyvet, elszívtam egy szivarkát, megnéztem a leveleimet, és csak utána olvastam tovább). Nem tudom, mi késztette Szalayt ezeknek a szavaknak a kiokumlálására. Egyszer poén. Akkor sem nagyon. De nagy mennyiségben az ember kezd furcsán nézni az olvasásukkor. A nagyobb baj, hogy komolytalanná teszik a mondanivalóját.

Pedig ez a mondanivaló nagyon fontos, okos és azt kell mondanom, nem elfogult. Ugyan küzd Horthy Miklós sátánizálása ellen, de eszébe sincsen az ördögszarvak helyett glóriát eszkábálni a feje köré, és szárnyakat aggatni a lapockájára.
Néhány jellemző fejezetcím a tartalomjegyzékből: Horthy, a „véreskezű gyilkos”, Trianon – A „rabló béke” (Lenin), A ténymeghamisító homogenizálás, Cenzúra a gyakorlatban, Horthy és a zsidóság, „Két pogány közt” a béke szigete, Horthy ellenzéke a szélsőjobb, Megszállás és kiugrás. E címekből is látszik, hogy nagy fába vágta a fejszéjét ezzel a vékonyka kis könyvvel: egy-egy fejezet akár egy-egy könyv is lehetne.

Szalay ha nem is alaposan, de érdekesen és komoly érvekkel sorra veszi a Horthy ellen szóló érveket. S közben ugyanakkor, a tárgyilagosság jegyében, hasonló mód sorra veszi a mellette szólókat is. Kiindulási alapja, hogy a Horthy-korszakot, Horthy kormányzóságának értékelésekor nem lehet az egész korszakot egyben, a történelmi előzmények és a nemzetközi erőviszonyok, kényszerpályák nélkül értelmezni.

Kiemeli viszont, és talán ez a legfajsúlyosabb fejezete a könyvnek, hogy a kelet-európai zsidóság Magyarországon a legtovább élt viszonylagos békében, s hogy a környező országokból, Romániából, Szlovákiából, ahol német megszállás nélkül is lelkesen összegyűjtötték és irtották a helyi zsidóságot, hazánkba menekültek az ottani üldözöttek. Horthy a zsidó-kérdésben keményen ellent állt Hitlernek, aki tajtékzott, hogy a magyarok bevezetik a zsidó-törvényeket, de alig érvényesítenek belőlük bármit is. Talán mindent elmond, hogy amikor el kellett hagynia Magyarországot, zsidó pénzből kapott életjáradékot. De mindenképpen tegyük hozzá, hogy Horthy Miklós Nürnbergben sem ült a vádlottak padján. S talán az sem mellékes, hogy Keresztes Ferenc vezérezredes segítségével katonai hadművelettel is igyekezett megakadályozni a, ha jól emlékszem, Kerepesen összegyűjtött zsidók deportálását, és visszafordítania az országból már kifelé tartó vonatot.

Horthy nem volt fasiszta. A maga részéről megvetette, kordában tartotta, üldözte mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal tevékenységét. Ezekben a körökben nem is volt népszerű.

*

Nem is részletezem tovább. Csuda érdekes, tanulságos könyvecske Szalay Horthy-könyve. Csak az a baj, hogy akik tudják, hogy az általánosan nyomatott Horthy-kép torz, azok nem fogják elolvasni. Meg azok sem, akik nem tudják ezt, mert őket meg nem is érdekli az egész, „tudják, amit tudnak”. Vagyis csak azoknak érdekes, akik sem utálni, sem imádni nem hajlandók az egykori kormányzót. De azoknak nagyon!

In vitro veritas ennek a Mozaik-könyvnek a címe. Szójáték. Mert ugye eredetileg így fest: in vino veritas, vagyis borban az igazság. Az in vitro kifejezést a tudomány használja olyan kísérletek jelölésére, amelyekben a kísérleti folyamat in vitro, vagyis az üvegben, nem élő szervezetekben zajlik, hanem kémcsőben, Petri-csészében. Jobbára sejtbiológiával kapcsolatban szokták használni. Namost, a kettő együtt, ugye, azt jelenti, hogy hogy az üvegben végzett kísérletekben az igazság. Úgy tűnik, az eredeti német könyvnek is ez volt a címe. Frappáns, de szerintem nagyjából a kutya sem érti. Különösen a Mozaik célközönsége nem. Egyfelől mert a latin, mint olyan, ugyan kinek smakkol ma már, másfelől mert a gyerekek biztosan nem értik. S bár van lehetőségük utánanézni, úgysem fognak.

A jelen könyv egyfajta pilot a Mozaik-tengerben. A képregény-folyam nagyon sokadik évében jelent meg, ráadásul egy olyan időszakban, amikor Magyarországon időlegesen nem is adták ki a füzeteket. Vagyis lóg a levegőben. Aztán meg mégsem, mert magyarázatot ad arra, a három manó, Abrax, Brabax és Califax miért nem öregszik. Mondjuk engem már gyerekkoromban is inkább az érdekelt, de még a Digedag-sorozattal kapcsolatban, hogy ki a csuda ez a három figura, micsodák is, és miért nem csodálkozik senki, amikor kapcsolatba kerül velük, illetve miért nem nézik azonnal gyerekeknek őket? Nem találtam választ ezekre a kérdésekre. Abrafaxékkal kapcsolatban sem. Ami választalanság persze nem csüggesztett el szemernyit sem, továbbra is szerettem a Mozaik történeteit. És soha nem tudtam magamnak megmagyarázni, miért is szeretem őket? Volt izgalmasabb képregény: Rahan, Dr. Justice vagy Okada. Volt intelligensebb: gyakorlatilag az összes magyar, Füleses képregény. Volt mulatságosabb: Pif. De a Mozaik mégis mindig ott volt a toppon. 
(Akkor is, ha számomra az igazi mozaik az a Digedagos Mozaik.)

Akkor a lényeg a hosszú bevezető után. Jó ez a kis könyvecske, akkor is, ha kb. egyharmadát a Mozaik, illetve az Abrafaxok történetének a bemutatása teszi ki, nem pedig a címadó történet. Ami nem túl nagy durranás. Brabax kísérletezik, és egy sikerül egy olyan technológiát kifejlesztenie, amellyel a növények sokkal gyorsabban nőnek. A vele kísérleteket folytató prof megpróbálja rávenni, hogy adják el a techológiát, de Brabax bizonytalan, s a bizonytalansága miatt GMO-ellenes. De a prof és bűntársa nem hagyják ezt ennyiben, bekövetkezik a konfliktus és a baleset ((SPOILER: aminek következtében mindhárom manó szervezetébe bekerül az öregítő anyag. S útnak indulnak, mert Brabax, természetesen tudja a megoldást. Közben rohamosan öregszenek. Roppant mókásak az öreg Abrafaxok fizimiskái.))

Mondjuk az 1976-ban megjelent első Abrafaxos képregény mind időben, mind térben eltér attól, mint ahol ez könyv végetér. Vagyis pilot-nak, hm, nem is tudom.

De mégis jó volt olvasni, nézegetni, s még a megújult technológiájú és stílusvilágú rajzok is tetszettek.

A dolog ott kezdődik, hogy mind a könyv címe, mind a borítója valami veszélyesen gagyi. Az utóbbi akkor is az, ha maguk a rajzok (mert hogy illusztrált könyvről van szó) viszont nagyon jók! Gyorsan jegyezzük meg Zelenyiánszky Zoltán nevét! A borító hozni akarja az ötvenes-hatvanas évek amerikai sci-fi képregényeinek, ponyva sci-fijeinek a stílusát, de miközben kicsit sikerül neki, aközben nagyon nem. Az a baj, hogy a miért nemet nem tudom megfogalmazni; engem riasztott, és nem sarkalt olvasásra. 

Valahogy a gondolom figyelemfelhívásnak szánt, alcímként jegyzet műfaji megjelölés, szatirikus sci-fi, sorsa is ugyanez lett. Ha az arcomba tolják, hogy miként kell olvasnom*, bennem egyből valamiféle ellenállás gerjedezik.

A történet elindul. Aztán halad. Aztán meg-megáll, hogy túltekintsen a főhősön. Egyértelműen Karel Čapek szalamandrás könyvének metódusával teszi ezt. Amikor harmadszor jött az egy főhős, egy mivanavilágban fejezet, kezdtem unni. S azt, hogy szatíra, nem szabad komolyan venni. A szatírán legalább mosolyog az ember, nos, ezen nem.

Aztán a közepén valahogy megint életre kel az egész. Valahonnan onnan, hogy a főhős muki (ahogy a marslakók szólítanak minden embert) bekerül a diliházba. Onnan a normál sztorin túl lesz benne egy kis etika, egy kis filozófia, egy kis, hm, transzcendecia, sőt, ha akarom, egy kis kvantumfizika, tudományfilozófiaként. Persze ne vegyük ám mindezt szó szerint, mert még elijedünk, csak elindult az agyam.

Mert adva vannak ezek az idegesítő kis zöld szemétládák, akik ha akarják megjelennek, ha akarják eltűnnek, de ha megjelennek, akkor valami egetverő genyóságot egészen biztosan beszólnak az embereknek. A legidegesítőbb a genyózásukban, hogy amit mondanak, az mindig igaz. ((SPOILER: S jobbára olyan dolgokat mondanak, amikkel titkokat, leplezett dolgokat fednek fel. Olyanokat, hogy azok, akikről mondják, veszettül nem akarnák, hogy azt mások hallják. Ha könyvet írtál, de a kutya nem veszi, viszont ptomotálni akarod, akkor az az információ, hogy a könyv, ami ezer példányban jelent meg, hogyan lehet világhírű, illetve hogy az ezer példányból is csak a fele kelt, akkor hogyan lehet népszerű, nos nem a legjobb nyilvánosság előtt feltett kérdések.)) Ugyebár. És ezek a zöld mocskok bizony nagyon őszintén beszélnek. Mindenkinek mindenről. S mindig pont akkor, amikor nem kéne. 
Vagyis szó van akkor ugye, a képmutatásról, a magunknak épített művilágról és szó van az igazság elviselhetőségéről. Hogy mi lenne, ha őszintén beszélnénk igazat, és hangosan tennénk, nem törődve azzal, kit miképpen leplezünk le? Vacakul hangzik, nem?

Aztán ott a főhős ismeretelméleti problémája: voltaképpen a képzeletével ő maga teremtette ezt a sok-sok milliónyi megfoghatatlan, elűzhetetlen kis rohadékot, vagyis ha a képzelete teremtőerejű, akkor csak el kell azt is képzelni, hogy egy szempillantás alatt eltűnik az összes marslakó. S aztán a slusszpoén összecseng a 27. számú Galaktikában megjelent Kaszás István szösszenettel: ((SPOILER: mi van, ha csak egy külső erő képzeletének a terméke vagyunk?))

S a befejezés, tudniillik, hogy ki mindneki ((SPOILER: tulajdonítja magának a kis mocskok olajralépését, megint óriási poén.)), megint óriási poén. ((SPOILER: Különösen, hogy nem is derül ki, voltaképpen mi történt?))

Szóval az a helyzet, hogy mindent összevetve jó, szórakoztató és elgondolkodtató ez a könyv.

* Hofinak volt egy jó poénja, ide vág. „Az orvos felírt valami gyógyszert. Nem mondta meg, mire adja. Höhöhö… De én meg nem mondom meg neki, mire szedem!”

Haas úgy ír, hogy az ember szinte automatikusan elkezd az ő stílusában fogalmazni. Csak azért is ellenállok!

S az a vicc, hogy miután ezt a mondatomat leírtam, visszanéztem az eddig olvasott két Brenner-történet értékelését: az elsőt ugyanezzel a mondattal kezdtem, majdnem egy éve. S az a nagy helyzet, hogy Haas semmin nem változtatott semmit, és miközben ezt a harmadik nyomozást olvastam, ahol Brenner már nem is rendőr, hanem mentős, de visszakézből homlokon cuppantja a múlt, teljesen ugyanazok a gondolatok fogalmazódtak meg bennem, mint az első történet olvasásakor. Olyannyira ugyanazok, hogy csípőből, egy az egyben plagizálom a saját gondolataimat. De mielőtt megtenném, leszögezem: az, hogy Brennerről nem tudok voltaképpen semmi újat mondani, nos, nem minősítés. Szerintem sem Haas-t, sem engem nem minősít. Csak azt jelenti, Haas teremtett egy stílust, egy haas-i minőséget, és mi a fenéért szakadna el tőle, amikor jól bevált, működő és ami fő, roppant élvezetes a recept! Többször hangosan röhögtem olvasás közben, de bizony, nagyon jóízűen.

Brenner harmadik nyomozását olvashatjuk ebben a könyvben. Mert nem az első Haas-olvasásom, maga a stílus már nem hatott reveláció erejével. De az a nagy helyzet, hogy Haas minden ereje a stílusában van. Abban, hogy a olvasó végső soron nem olvas, hanem hallgat. Hallgatja, ahogy a narrátor elsörözi vele Brenner történeteit. S hogy ez nem csupán az én érzésem, legnagyobb meglepetésemre ugyanezt mondja könyv fordítója, Bán Zoltán András az utolsó oldalon konkrétan ezt írja: a roppant szórakoztató elbeszélői modor, melynek révén úgy érezzük, hogy az egyes szám első személyű narrátor […] mintegy a kocsmaasztal mellől egyenesen nekünk, a vele söröző olvasóknak címzi mondanivalóját. No, ez az, ezt tudja nagyon jól Wolf Haas! A könyvön keresztül egy kocsmaasztalnál ülve mesélni. De komolyan!

Van/volt egy nagyon kedves ismerősöm, Feri. No, ez a Feri olyan figura, ha elkezd mesélni, egyfelől nem tudja abbahagyni (ettől még lehetne nő is, de nem az), másfelől komplett élmény őt hallgatni, olyan plasztikusan, annyi humorral mesél, hogy olyanok vagyunk, mi hallgatók, úgy csüngünk rajta, mint díszek a karácsonyfán. S közben potyog a könnyünk a röhögéstől. Nemre és fajra való tekintet nélkül.

Ennyit tesz a stílus. Mert über alles. Olyan, hogy az ember, na jó, kis pihenés után újra akar még belőle. Mert persze, azért csak furdalt közben a kíváncsiság, hogy kifene lehet a gyilkos, de bevallom, voltaképpen ez annyira másodlagos volt, mint mondjuk a Rejtő-könyvek történetei. (Kapásból: na, miről szól a Csontbrigád?) Ha emlékszem is bármelyikre, az csak véletlen lehet.

S azért még hozzáadódik az összértékhez, hogy Brenner alakja nagyon kitalált figura. Nem szép, nem humoros, nem penge elméjű, nem pazar társalgó, nincsenek a lényegbe fúróként hatoló megfigyelései, kérdései. De (csak azért sem, nem és nem írom oda, illetve kitörlöm, hogy „a”! De nehéz volt…) Brenner mégis megoldja, a maga lassú, tétova módján, a bűnügyeket, és hiába sziklaként egybeszabott, hiába rossz társalgó, a nőknél mégis jó valamiért. S bár egyáltalán nem egy társasági epicentrum, mégis mindenki kedveli. Szóval ellenmondásos figura, de valószínűleg éppen ettől él. Szeretjük Brennert.

A harmadik robot-krimi. Baley jön, lát, fóbiázik, gondolkodik, beszélget, beszélget, beszélget, beszélget, majd kicsit szerelmeskedik, de mindvégig nagyon gondolkodik, és a végén mégsem buktatja le a tettest, csak beszélget vele, miközben a gonosz, na jó, a téves galaxis-politikai indíttatású csúnya-hősé (aki nem gyilkos; illetve izé, robotot ölni nem is gyilkosság) visszafogott megbűnhődik.

Asimov élő alakokat teremtett. Nekem különösen szimpi, hogy Baley nem egy pángalaktikus erőember rendcsináló, hanem egy esendő zsaru, aki ha kell, még vécére is elmegy! :-)

A beszélgetések, mert történetről a könyv háromnegyedéig gyakorlatilag nem beszélhetünk, ügyesen csűrődik-csavarodnak az érdekek mentén: ahogy Baley ide-oda mászkál, úgy sejlenek fel lehetőségek a megoldhatatlan megoldására, hogy aztán rendre porba hulljon minden eshetőség, s hogy a végén ott álljunk egy nagyon lapos, szimpla megoldással, ami mindvégig a szemünk előtt volt. Hogy aztán mégse így legyen.

Volt egy pont az olvasásban, amikor Szerelmetesfeleségtársamtól tanult módon egyre türelmetlenebbül doboltam az ujjaimmal, hogy legyen már, történjen már valami, unom Baley vizelésit, fóbiáit, sétáit, beszélgetéseit. Helyén volt minden puzzle-darab, de unalmas volt a kép, amit mutatott. A kíváncsiságom, hogy, oké, de mégis mi a fütty történt, mégis a kezemben tartotta a könyvet. Ami végül is az Asimov által kiötlött, zseniális és az egész eposza magyarázatául szolgáló pszichohistória kiindulópontjává vált. Válik. Fog válni. Osszátok szét! De ezzel együtt nekem indokolatlanul túl hosszú volt, egyfajta Bergman–sci-fi, ami egyben túl sok, mégis bajban lennék, ha enyém lenne a döntés, mit vágjak ki belőle.

Ez is egy olyan füzet, amivel eleddig még nem találkoztam. Az alapsztori muris: adva van egy részeges, kiszolgált légiós, akinek, mert minden légiós kap valami földterületet, Caesar kibaxásiból éppen, mi mást, Asterix faluját ajándékozza. A légionárius azonban az első kocsmában felajánlja a falut egy krigli borért. A kocsmáros nem rest, hozza is a bort, majd csapot-papot otthagyva rohan Galliába, hogy átvegye az uralmat a birtoka felett.

S innentől a képregény a politika és a magánélet egymásra hatásának viccesen megformált, mégis nagyon szomorú szatírája. Ahogy beindul a kampányolás a főnökségért, úgy romlanak meg a kapcsolatok, úgy fordul gall gall ellen, úgy esnék szét szomszédságok, barátságok. S miközben nagyokat nevetünk, aközben fáj a szívünk a szereplőkért.

Másfelől a két főnökfeleség háttérmunkálata mulatságosan mutat rá a háttérhatalmak munkálkodására, a politikai kényszerpályákra, és a méltatlan érdekek miatt bekövetkezett hányinger cselekedetekre.

De közben persze, ahogyan azt az Asteerix-füzetek mindegyikénél tesszük, végignevetjük az egészet.

Jó, persze, akarok én objektív lenni, de egyfelől nem tudok, másfelől minek is? Néha már fáraszt a kötelező objektivitás, mintha érték lenne, és a szubjektivitás meg csak az érzelmek ostoba túláradása, elfogultság, meg hasonlók. Szubjektív vagyok és elfogult: ez csuda jó volt!

Egy piti családi perpatvarba keveredik Hasarengazfix, Asterix és Obelix meg mehet Rómába, megszerezni Caesar babérkoszorúját, hogy abból főzhessenek a főnök ellenfelének vacsit. Egy banális konfliktus, és ennek következtében két rajzolt barátunk ugyanilyen banálisnak fog fel mindent, a feladatot, a nehézségeket, az akadályokat. A megközelítésüket persze most is elősegíti a varázsital, kinek így, kinek úgy, meg a jószerencse. Rabszolgává lesznek, szakáccsá, rabbá, gladiátorrá, és valahogy mindig olyan kifacsart szerepbe kerülnek a cél érdekében, hogy csuda! Ez a kifacsartság a legtöbb humorforrás ebben a füzetben: ((SPOILER: ők akarnak rabszolgák lenni, főznek, de valami bűnrossz, amit alkotnak, ami aztán mégis gyógyszerré lesz, Asterix mondja el a bíróságon a saját vádbeszédüket, hogy vessék már őket az oroszlánok elé, mert akkor találkozhatnak Caesarral, stb.)). És persze nincs Asterix hepiend nélkül.

Nem röhögtem hatalmasakat, de az egész olvasás alatt végig vigyorogtam, csak úgy csendeskén. Nagyon tetszett.

Nohát, rádöbbentem, hogy ezt a füzetet még egyáltalán nem olvastam! Pedig gyakorlatilag végigrötyögtem az egészet, már az első oldaltól, a viking nevek miatt: Følsissen, Økørsen (ő a kutya, aki így ugat: våøu), Vedøsen, Tüssen, Røntgensen. A vikingek nem látszanak, ködben hajóznak, ezért fehér alapon csak a szövegbuborékok vannak. Majd sötétben találkozunk újra velük. Akkor a fekete alapon vannak a szövegbuborékok. Amikben minden ö-betű ø-betű.

A sztori olyan kis idióta: Asterix és Obelix kimegy halászni ((SPOILER: „Dobd ki a hálót, Obelix!”, „Parancsára kapitány! És most hogy szerezzük vissza a hálót?”, „Hát csak húzd vissza!”, „Húzzam vissza? Dehát kidobtam!”)), mert a gall faluban nincsen friss hal, de a tengeri vihar elsodorja őket, s bár ők nem tudják ((SPOILER: Amerikában érnek partot)). Fura madárral, találkoznak, ami azt mondja: gluglu, ezért az lesz a gluglu madár. Medvét is vadásznak, de Galliában nincsen medve, ezért találgatnak, hol lehetnek. Aztán találkoznak a föld lakóival, akikről mi már tudjuk, hogy ((SPOILER: indiánok)), így azt is, hová került Asterix és Obelix. De mert Obelixet hozzá akarják adni férjül az általuk centuriónak nevezett főnök lányához, ezért megszöknek. A vikingek a röhejes ø-betűjükkel egy szigeten lelnek rájuk, és azt hiszik, ők az őslakosok. Namost az a jelenet, amikor Töpflix(na, jó, Idafix, de nekem a másik név jobban tetszik) és Økørsen vinnyogva, fetrengve röhögnek egymás ugatásán (vau és våøu, ugye), na az kész, vinnyogós.

Aztán az is csuda vicces, hogy amikor a vikingek rájönnek, hogy nem új földrészt fedeztek fel, mert ((SPOILER: egy gall rabszolgájuk felismeri a gall szót)), csuda csalódott mindenki, és senki sem fogja fel, hol is jártak egyáltalán.

Sorolhatnám a poénokat, de nem teszem. (Na, az is teljesen ott van, amikor a glugluk földjének emberei bőrre rajzolják Asterix és Obelix vadász-technikáját! Ezt látni kell!) Tele van velük a füzet. S tényleg valahogy tök jó, hogy senki nem ért semmit, a végére se, mégis mindenki boldog.

Køszønøm, jót røhøgtem!

Az a helyzet, hogy kegyetlen vagyok és vérszomjas: ha egy könyv nem tetszik, teljesen simán félbehagyom, de ha valamiért mégis eljutok a végéig, és mégsem tetszik, ugyanilyen természetesen pontozom le, akár a pincéig. (Empatikus nem vagyok, rendre értetlenül állok az olyan értékelések előtt, amelyek végigszenvedésről, aligvártamhogyvégelegyenről, meg hasonlókról szólnak. Komolyan tök simán le lehet tenni bármilyen könyvet.*)

Ebbe az Asimovba nagy elánnal vágtam bele az Acélbarlangok után. Örültem, hogy van még Baley-nek munkája. Aztán olvastam, olvastam, és egyre lanyhult a figyelmem, volt egy pont, ahol minden (nem létező, ugye? :-D ) empátiám ellenére már untam, hogy ki ezért, ki azért fóbiázik. Baley az agorafóbiája miatt, a solariaiak meg a másik ember közelsége miatt. Először érdekes volt, aztán nem annyira. De mert kirimiről van szó, és én soha nem tudom kitalálni, ki a gyilkos, a nyomozás végkifejlete fenntartotta az érdeklődésemet. Szerencsére.

Mert maga a nyomozás nem volt ugyan egy vasziszdasz, a végén a csavar sem volt hatalmas, de azért az utolsó oldalak felvetettek néhány olyan kérdést, amiken lehet egy kicsit törpölni. Nem merülök bele, de csak egy példa (ha nem is a végéről): a magányra idomított gyerekek programozása során hatalmas eredmény, hogy tízéves korukban akár egy hétig is el vannak valamilyen képernyő előtt. Mondom: eredmény. Mert a magányra drimbölik őket. Vagyis: képernyő = magány. Írta Asimov 1964-ben. Prófétált. 

Aztán azt fejtegeti, hogy a magányra kárhoztatott solariai életforma azért életképtelen, mert az ember egyik legalapvetőbb tulajdonsága a közösségben élés. Aki erre képtelen, és a magányos ember jobbára azért magányos, mert képtelen erre, az gyakorlatilag halálra van ítélve. Akkor is, ha él. Mert élő, de mégis halott. 
Aztán Baley kimondja a tutit: ki kell törni az acélbarlangokból is, mert lehet, hogy megóvnak, de végül minden, ami bezár, halál lesz. Az élet teret akar.

No, akkor most jön a plágium. A szövegben volt egy-két érdekesség, következetlenség. Az utóbbi, vélhetőn a fordítás hibája. Például: Baley Daneel számára az előző kötetben kolléga, emitt partner. Az első valahogy találóbb és szellemesebb, hiszen Daneel nyomozni segít Baley-nek. De azért van, hogy ebben a kötetben is kolléga Baley. 
Aztán van, hogy Baley egy gyermekmondókát idéz: Kiskomárom, nagykomárom. Öööö… Még jó, hogy nem Debrecenbe kell menni, vagy hogy nem forog a dorozsmai szélmalom. Bár, akár az is lehetne. Bár, végül is Baley földi, Komárom a Földön van… 

Aztán: a két főszereplő az előző nyomozás során simán tegeződött. Itt hivatalossá válik a viszony: magázódnak. 
És Szent Jozafáttal nem tudtam mit kezdeni. Baley a könyv elején lépten-nyomon, majd később egyre csökkenő mennyiségben emlegeti, de nagyon szövegidegen Istennek eme katolikus embere ebben a sci-fiben. 
(Plágium-forrás: Data, Orient és mudlee értékelése a Moly-on.)

* Van egy édes sztorim. Szerelmetesfeleségtársam még alsós isis volt. Nézett egy fosatós filmet a tévében. Legalábbis az ő ingerküszöbének az volt a film. Film közben valamiért kiment az édesanyjához a konyhába, és elmondta, menyire fél a film miatt. 
– Hát akkor ne nézd! – felelte az édesanyja. 
És akkor AkkorMégNemSzerelmetesfeleségtársam kislány agyában valami helyrekattant: „Ja, hogy olyat is lehet, hogy félbehagyom? Jé!” 
És ezt tette.

Az alapmetódus szinte már szokásos: az egyik óbudai könyvmegállóban találtam rá a könyvre. Eleddig elriasztott a hihetetlenül gagyi címe, de most ellenálltam, jött velem. Amikor olvasni kezdtem, volt valami deja vu-érzésem, de még nem kapcsoltam. Csak a nyominger neve, Baley volt marha ismerős. Aztán csak-csak ott motoszkált bennem, hogy ilyen vacak címet Asimov nem adhatott a könyvének. Lapozás előre, eredeti cím: The Caves of Steel. Acélbarlangok, hát persze! A Móra kiadó Asimov-sorozatából. Persze, hogy olvastam már! S persze, hogy nem emlékeztem belőle semmire (minek is annyit olvasni, ezen már sokszor tűnődtem), csak benyomásokra. Például, arra, hogy Asimov milyen pompásan megformálta az egyszerű jellemű, de jó agyú, mégsem zseni, sebezhető Baley nyomozót. Valahol Columbo és Philip Marlowe kereszteződésének gondolom, köpcösnek, nem túl magasnak, kopottas ruhában, némileg semmitmondó külsővel. Tökéletes átlagpolgár. Csak mondom, nem zseni, mint Poirot, de jár az agya, és jól jár.

Amikor először olvastam, az Acélbarlangok verzióban, az még nem tűnt fel, nem tűnhetett fel, hogy a kötet milyen szerves része az Asimov-galaktikának, milyen okosan, finoman viszi előre a kis történet által a nagyot, a gyilkossági nyomozáson keresztül az emberiség fennmaradásának ügyét. Mondjuk arra kíváncsi lennék, amikor Asimov írta a könyveit, volt-e kész terve az egészre, és így illesztette össze az egyes regényeket összekötő ívet, vagy csak utólag alakult ki benne, hogy ezeket össze lehetne sakkozni egyetlen monumentális történetté? Ha erre van válasz, szívesen veszem, köszönöm!

A történet nem hatalmas, nem zseniális, de roppant szórakoztató és ügyes. Már kamaszkoromban együtt futott nálam Lem és Asimov. Az utóbbi könnyebben olvasható, értelmezhető, akciódúsabb, az utóbbi nagyobb kérdéseket vet fel, filozofikusabb, lassabb, de mégis mélyebb. S végső soron mégsem összehasonlítható. Alma és körte, szeder és eper. S most, az Űrváros-t olvasva azért megcsapott a szele annak, hogy Asimov könnyen olvashatósága és cselekményessége mögött mégis ott van jó pár nagy kérdés, nagy felvetés, de ezekre nem mászik rá erőszakosan, csak karcolgatja a cselekményesség mögött. Ebben a könyvben például az urbanizáció, a természettől való elszakadás kérdése, az emberi mivolt meghatározása, a technika mindennapi használatának kérdése, nem veszi-e el túlságosan az életterünket, nem uralkodik-e rajtunk, barátunk vagy ellenségünk, a liberális vagy konzervatív az emberségesebb, előre vivőbb? De ezek a kérdések nem telepszenek rá a cselekményre, nem vonnak hártyát a fogyaszthatóságra. S szerencsére a tuti válaszokat sem akarja megadni, valószínűleg, mert nincsenek is. Azokon agyaljon az olvasó, s ha nincsen hozzá kedve, akkor meg élvezze a nyomozást az Űrvárosban elkövetett gyilkosság ügyében.

Öreg John története nem egy nagy történet. Egy, a külvilág véleményére nem sokat adó, a gondolatait, érzéseit nyíltan kimondó nagypapát befogad egy négytagú család, papa, mama, gyerekek, „csupa szív, szeretet”. S aztán történnek, történgetnek dolgok. Nem nagy történések, voltaképpen morzsák, mozaikok a család életéből Öreg John-nal. (Aki nem John, hanem Jan. Csak átnevezték. Nem nagy dolog: a mindennapi munkámban is gyerekszállítgatok egy görög kissrácot, akit Tzan-nak hívnak, de ő kijelentette, hogy neki John a neve. Hát úgy is hívja mindenki.)

Szép pasztell történet, harsány színek, vad hangulatok, véres érzések nélkül. De vannak benne színek, hangulatok, érzések. Ahogy az életben az lenni szokott. A pasztellel megrajzolt alakok között John alakja éles kontúrral lépdel a történetei sokaságában (vagy csekélységében, mert vékonka a könyvecske?). Valami olyan figurát képzelj el, mint a Sörgyári capriccio Pepin bácsija: néha falra mászol tőle, de nem lehet nem szeretni, minden különcségével és magától értetődő kilógásával együtt.

Két éve halt meg a nagymamám. Így, áprilisban. Nagyon hiányzik. Napi szinten. Amikor még itt volt, nem tudtam, hogy ennyire kötődöm hozzá. Nem volt különc. Voltak furcsa, muris dolgai, de nem lógott ki a sorból. Egy mindennap asszony volt, miközben nagyon nem volt mindennapi. Legalábbis velem nem. Az élete kis pasztell-történésekből állt. Csendesen, önfeláldozón. Aztán mi is magunkhoz vettük őt, amikor már kezdtek nagy bajok lenni. De együtt nevetni még akkor is tudtunk. Aztán lettek még nagyobbak bajok, lízingelt lányomon kívül nem volt a családban, aki a túltolt inzulinja miatt ne élesztette volna újra. Meg volt már felejtés is bőségesen, meg még sok minden. 
Csak azt sajnálom piszkosul, hogy amikor az utolsó napon bent voltam nála a kórházban, infarktus, cukorbeállítás, nem tudtam, hogy az utolsó nap, mert bent maradtam volna. Akkor is, ha már fel sem nézett. Hjaj!

Szeretem Öreg John történetét. Nagyi jut eszembe róla.

Ismét egy magyarul vadonatfriss Lucky Luke-füzet. Amit nem az eredeti szerzőpáros alkotott. Már nem René Goscinny írta a történetet. Ez, ugye, láttuk már mind a Lucky Luke-, mind az Asterix-füzetekben, értéksemleges megállapítás. Mert jó, nem az eredeti alkotók műve, de ettől még lehet marha jó, is meg lehet, olyan kis, hm, izé, még egy bőrös is.

Nos, ez a füzet valahol a kettő között van. Az alapsztori érdekes: Amerikába érkezik kora ünnepelt, francia színésznője, Sarah Bernhardt, hogy egy turné keretében magába habarítsa az egész Újvilágot. Vannak, akik várják, s vannak, akik az ördög eszközének tekintik a csinos, szuggesztív színésznőt. Az utóbbiak végett Lucky Luke gyakorlatilag testőre lesz Sarah-nak. Hogy sikerül-e megvédenie őt, kétséges. Lucky Luke nem sziporkázik, baj ér bajt, s csak a végén derül ki, hogy ki is áll a rengeteg bajkeverés mögött, s hogy Luke ezt szinte kezdettől tudta. Ahhoz képest… Szóval ez egy kicsit gyengus szerkezet. A helyi poénok viszont ülnek, ár az elején azt a küszködést a bálnával annyira nem fogtam fel, jókat mosolyogtam. De az egészt tekintve maradt bennem hiányérzet. Talán azért, mert valahogy nem Luke volt a főszereplő. Vagy nem is tudom…

Ebben a füzetben végre megint volt a történetnek valóságalapja. Sarah Bernhard valóban létezett, valóban ünnepelt színésznő volt. Nagy hirtelen ezt találtam róla: 
„Erős színpadi pátosz, a részletek mesteri realisztikus ábrázolása, az érzésekre való hatás teljes kiaknázása jellemezte játékát. 1879-ben kezdte meg vándorlását a világ színházaiban. Először Londonba ment, majd saját társulatával bejárta csaknem az egész világot. 
Budapesten többször is megfordult; nevét említi a Bűn és bűnhődés című Dosztojevszkij-regény is. Párizsba visszatérvén megvette a Porte-Saint Martin-színházat, s nemcsak játszott benne, hanem fiával, B. Maurice-szal együtt igazgatta. 1900-ban megvette a Théâtre des Nations-t a benne adta elő Sardou Toscáját és Cleopátráját. Leghíresebb szerepei a Phaedra, Andromaque, Medea, a Hernaniban Donna Sol, a Kaméliás hölgyben Margit, Jeanne d'Arc. Férfiszerepeket is játszott (Hamlet, Reichstadti herceg) Színműíróként, szobrászként és festőként is próbálkozott. Kísérletezett továbbá a némafilmmel is. 
Barátság fűzte korának csaknem valamennyi írójához, költőjéhez, Wilde-hoz, Sardou-hoz, Rostand-hoz. Színdarabjainak plakátjait 1895-től Alfons Muchával rajzoltatta. Sikereit gyakran bukás követte, többször szerzett és bukott vagyonokat.”

Azt viszont furcsálom, hogy az akkori amerikai elnökről, a képregényben is (muris) szerepet kapó Rutherford B. Hayes-ról, az USA tizenkilencedik elnökéről egy szó ismertetés sincsen. Voltaképpen úgy kell kitalálni, hogy ő az ország elnöke. Pedig ezt olvashatjuk róla: „Elnöki jelölésének idejére már széles körben ismert volt a polgárháborús években bizonyított becsületessége, és Ohio állam kormányzójaként lelkiismeretességével néha még politikai szövetségeseit is meglepte. Híres volt arról, hogy úgy tudott kommunikálni, hogy azzal senkit se sértsen meg.” De persze ez a képregény értékéből semmit nem von le. Mármint az infó-hiány.