Jó, persze, akarok én objektív lenni, de egyfelől nem tudok, másfelől minek is? Néha már fáraszt a kötelező objektivitás, mintha érték lenne, és a szubjektivitás meg csak az érzelmek ostoba túláradása, elfogultság, meg hasonlók. Szubjektív vagyok és elfogult: ez csuda jó volt!

Egy piti családi perpatvarba keveredik Hasarengazfix, Asterix és Obelix meg mehet Rómába, megszerezni Caesar babérkoszorúját, hogy abból főzhessenek a főnök ellenfelének vacsit. Egy banális konfliktus, és ennek következtében két rajzolt barátunk ugyanilyen banálisnak fog fel mindent, a feladatot, a nehézségeket, az akadályokat. A megközelítésüket persze most is elősegíti a varázsital, kinek így, kinek úgy, meg a jószerencse. Rabszolgává lesznek, szakáccsá, rabbá, gladiátorrá, és valahogy mindig olyan kifacsart szerepbe kerülnek a cél érdekében, hogy csuda! Ez a kifacsartság a legtöbb humorforrás ebben a füzetben: ((SPOILER: ők akarnak rabszolgák lenni, főznek, de valami bűnrossz, amit alkotnak, ami aztán mégis gyógyszerré lesz, Asterix mondja el a bíróságon a saját vádbeszédüket, hogy vessék már őket az oroszlánok elé, mert akkor találkozhatnak Caesarral, stb.)). És persze nincs Asterix hepiend nélkül.

Nem röhögtem hatalmasakat, de az egész olvasás alatt végig vigyorogtam, csak úgy csendeskén. Nagyon tetszett.