Hej, ifjúság, fiatalság, szerelem, táborok, meg a fránya, fene nagy nosztalgiafaktor!
Mert ez a könyv nekem arról szól, hogy égett a tábortűz „a” Barta Laci (akkor még) bácsi gitárolt sok mindent, például a Ballada a fegyverkovács fiáról-t, meg szintén az Omegától a Naplementét, s mi hallgattuk tátott szájjal, mert akkoriban nem lehetett csak úgy ukkmukkfukk lehúzni a netről, amire kíváncsiak lettünk, mert nem is volt még net, s ezek az Omega dalok olyan lemezeken jelentek meg, amik már nagyon nem voltak a boltokban kaphatók. Ezekben még a Presser, meg a Laux zenélt, de amikor mi a táborban a Bartától (magunk között csak így, a Barta volt) hallottuk, akkor az Omega a Kóbor-Benkő-Mihály-Molnár-Debreczeni ötös volt már régen, mert amikor mi a Bartától hallottuk a dalaikat, akkor az olyan '79–'81 körül lehetett.
A mi táborunk nem Ágasvár közelében, hanem a Cuha patak mellett volt, Zirc örül, Porva-Csesznek közelében, a Bakonyban. De mi is patakban fürödtünk nem tudom hány napig, sátorban laktunk, de arra nem emlékszem, hogy őrséget állítottunk volna. S nem számháborúztunk, az tuti.
De az is egészen bizonyos, hogy mi, a Harrerosok a Váradi suli természetjáróival közösön táboroltunk, mert a Barta felesége Balogh Éva néni volt, aki a mi föci-biosz tancinénink volt. A Barta a Váradi suliban űzte ugyanezt az ipart. S szóval ennek a közös táborozásnak volt a szédületes hozadéka, hogy a Váradi suliba is jártak lányok, akik szintén szerették a táborozást. Már a sátorverés idején kinéztem magamnak az egyiket. Nem voltam rest a sátrunk mellett levő kút mellől átsétálni a tábor másik felére, megkérdezni Vikitől, nem tudja-e, hol lehet vizet szerezni? Nézett rám előszőr bután, mert látta, merről jövök, aztán mosolygott, aztán másnap a sátrukban, ahol akkor csak ketten voltunk, életemben első alkalommal csókolóztam. Vele. Szerettem az illatát, a nagy, bodros loboncát.
A csók meg annyira jó volt, hogy sűrűn kellett gyakorolnunk, nehogy elfelejtsük. Olyan sűrűn, hogy Éva néni félre is hívott, hogy megért minket, meg mindent, sem őt, sem a Bartát nem is zavarja a dolog, de másokat lehet, hogy igen, ezért néha, az ő kedvükért, mármint a Barta és Éva néni kedvééért, néha másszunk már ki egymás szájából, legyünk szívesek! Vonakodva bár, de az ő kedvükért balhé, a személyiségi- az ifjúsági- és gyermekjogokra való hivatkozás nélkül megtettük, amit kértek, kést sem rántottam, hogy mit képzel a büdös pedagógus, hogy korlátozni akar? Vikivel rugalmasan gyérítettük az egymást szájában való kalandozást. Mindenki elégedetté vált.
Amikor az első csókolózásom részteibe, persze aznap este, amikor megtörtént, a saját sátrunkban beavattam az enyéimet, Lókát, aki később Pipi, még később pedig halott, Paszulyt, Csabit, Vobit (micsoda egyezés, a könyvben is van egy Vobi, csak a miénk nem raccsolt!), Tomát, meg Blacit, akiknek akkoriban még nem adatott meg ez a frenetikus élmény. Amit addig-addig részleteztem, amig a többiek meg nem pokrócoztak. Minek következtében éjnek évadján ránk szakadt a sátor, kezdhettük elölről a felhúzását. Persze nagy röhögések közepette.
Meg itt történt, hogy az a lökött cigánysrác bejött a táborba amíg mi kirándultunk (nem is emlékszem, volt-e ott valaki, illetve ha nem, hogyan mertük otthagyni a sátrakat cuccokat?), és simán eltüzelte az összegyűjtött fakészketünket, amit az esti tábortűzhöz raktunk halomba. Amikor visszaértünk a napi túránkról, a löki még ott volt a táborban. Fiatal srác volt, jóiindulatú, ám nem túl okos, de legalább föd buta. Ennek egyértelmű jele volt, hogy amikor mondtuk, hogy rendben, elégette a fánkat, nincsen baj, de nekünk kell tüzelő estére, iszkiri tehát, és szedje össze az elégetett mennyiségnek megfelelő adagot. Ő ment, és hozta is a patakban heverő, kidőlt fácskát. Tüzelőnek... A patakból... Mondom, nem volt nagyon okos. De legalább agresszív és rosszindulatú sem. Ha jól rémlik, ott volt velünk este a tűz mellett, enni is kapott. A tűz persze nem az általa hozott fácska által lángolt.
Az ágasvári csata a birtokomban
Ó mennyi minden jut most az eszembe! De abbahagyom, mert nem vagyok Bogáti Péter és amit mesélek, az mondom, nem Az ágasvári csata. Apropó, Ágasvári csata. A Barta mesélt nevetve erről a könyvről az egyik esti tűz mellett, és csudálkozott, hogy Éva nénin kívül, akivel, ugye, családon belüli volt az információ, senki még csak nem is hallott róla. Mondjuk ez nagy csoda nem volt, hiszen a könyv első kiadásán az 1961-es dátum állt. A második meg a jó pár évvel a táborozásunk után jelent meg. Vagyis mi ágasváriilag a köztes létben leledztünk. De a Barta olyan plasztikusan mesélt a regényről, olyan ízesen jókat röhögött közben, hogy naná, hogy kedvet csinált hozzá!
Csode-e, hogy miután visszamentünk Budapestre, rávettem magam az általam ismert antikváriumokra, és addig mentem, amíg szembe nem jött velem ez a még most is a birtokomban levő, mára meglehetősen viharvert példány? Egek mindene, úgy negyvennéhány éve nálam van?:-O
Drága kincs, drága emlék, jó kis röhögős, okulós regény. Amire, gondolom, már kíváncsibb lennél, mint az én úttörő-valóságomra. Pedig nagyon hasonló a kettő. Csak én nem írtam belőle regényt. S még a Viki-kapcsolat is elég dicstelenül ért véget, pár jellemtelen megmozdulásom után szép csöndesen kivágott az életéből, intelligensen elküldött a fenébe. Azóta sem láttam őt. Nem volt nagy szerelem, de mégis csak az első csók... Viki illata még most is itt van az orromban.
Bogáti Péter könyvei közül volt, amit nagyon szerettem. A linkostowni csapda például az egyik kedvencem volt, de Az ágasvári első részét, A Hóvirág másodkormányosa jelenti című regényt is meglehetősen kedveltem. Az utolsó ember-ről nem is beszélve. De nem volt maradéktalanul kedvenc szerzőm, volt több könyve, ami tökéletesen hidegen hagyott. Ha szóba kerül a neve, mégis a kellemes olvasmányélmények, emlékek jutnak az eszembe. Mint most is.
Na, jó, Térjünk a lényegre!
Az ágasvári csata arról szól, hogy...
gyerekek a tanáraikkal nyaralnak a Mátrában és számháborúznak.
De tényleg erről és nem többről. Jó pikánsítva van egy kis tudományos ismeretterjesztéssel (geológia, termodinamika, történelem, de csak annyira, nehogy sok legyen, és többé-kevésbé (kevésbé, de engem csak a töri megoldása zavart) plasztikusan beépítve a történetbe.
Nem elhanayagolható, hogy Bogáti ügyelt a földrajzi beazonosíthatóságra is. Amit igazol az is, hogy a kötetet kinyitva egy kézzel rajzolt, hevenyészett térképet látunk, ami viszont hiába is a hevenyszés, teljesen megfelel a valóságnak.
A történetet a srácokat nyaralni vivő tanár meséli el, egyes szám egyes személyben. Az íráshoz felhasználja a Gömböc bevenevű kölök naplóját (Tábori jegyzetek úgy is mint naplő) is, pár fejezetet onnan kölcsönöz. Több mint tréfás, amikor a két elbeszélő egymással beszélgetve viszi előrébb a történetet. Gömböc néha nyakatekerten fogalmaz és bizony nem nagyon szerény, ha önmagáról van szó.
Fülöp Józsefnek, a korán klasszikussá lett remekírónak életművében külön díszhelyet foglal el e kis gyöngyszem. A szerzőt egyesek Gömböcnek is nevezik.Tegyük hozzá: világító Gömb (-öc), aki beragyogja az irodalom egét. Követi a nagyszerű elődök – Mark Twain, Karinthy Frigyes és mások – legnemesebb hagyományait, de mégis mást, többet nyújt, mint ök. Elég, ha csak arra utalunk,
hogy a fent nevezettek hősei nem tudták a nyelvtant és a helyesírást, és állandóan öklömnyi pacákat ejtettek a papírra. Ez Gömböcnél már nem fordulhat elő. Pacákat sem ejt, mert golyóstollal ír, ami akkor még nem volt feitalálva, és aminél a paca, más néven tintafolt kizárt dolog (tessék figyelni a nemes irályt, e magyaros stílust!). A golyóstoll olyan íróeszköz, ami vagy egyáltalában nem fog, vagy egyszerre elfolyik az egész festék belőle, és akkor el lehet ajándékozni valakinek, akit nagyon szeretünk, mondjuk Dobosnak. E Napló azért is jobb, mint, mondjuk, az ,,Egy komisz kölyök naplója", mert manapság már nincsenek komisz kölykök, vagy ha vannak, nem valók az irodalomba, mert rossz példát mutatnak az ifjúságnak. Jobb, mint a Huckleberry Finn, mert ez a Búvár Kundokról szól, és végül jobb mindennél, mert én írtam, Gömböc.Olyan áhítattal olvasd tehát, Olvasó, hogy ez a Tábori Jegyzetek, úgy is, mint Napló száz év múlva Haladó Hagyomány lesz és Kötelező Iskolai Olvasmány, amiből felelni kell és dolgozatot írni azzal a címmel, hogy ,,Realizmus és természetmegfigyelés, valamint az emberábrázolás mélysége Gömböc ifjúkori műveiben és viszont".
Ennyit Bevezetőnek úgy is mint Előszónak. Áldásom rám.
De mondom, a könyv voltaképpen nem más, mint két iskola nyaraló diákjai számháborújának az ecsetelése. Csukás Istvánnak volt honnan vennie az ötletet a Nyár a szigeten-hez. S aztán az ötletből olyat írt, ami tele van mára közhellyé vált poénokkal, alakokkal („Gazsi bácsi lótetú!”, „Nem kell azt a nagydobot úgy ütni!”, „Enyém nevem Pólika Pál, enyim kulup!”, stb.).
A két könyv között sok a hasonlóság, de sok a különbség is. Csukás alakjai sokkal kidolgozottabbak, maradandóbbak (Csepcsányi, Bádogos, Palánk Géza, Szinyák, Kece, Gazsi bácsi, Pólika Pál, Kenderice Ákos, stb.). Csukásnak eszébe sem jut népnevelni, ezért a regénye sokkal egységesebb, egyöntetűbb mint Bogátié. Valószínűleg az utóbbira ezért nem csaptak le a filmkészítők, míg az előbbiből elkészítették az egyik magyar ifjúsági film alapművet.
De eszembe sincsen versenyeztetni a két könyvet. Simán elférnek egy könyvespolcon, egy tudatban, s ennek a tudatnak a Kedvencek kategóriájában. Mert néhány nagyon jelentős dologban egyek: igenlik az életet, a közösséget, a humort, a felelősségvállalást, a barátságot, és elvetik a fizikai erőszakot mint megoldást. S mindkettőn jókat lehet mosolyogni, sőt, megfelelő helyeken röhogni is.
Az ágasvári csata műfaja
Mint a eddigiekből egyértelműen kiderült: ifjúsági irodalom. Még a coclista rendszerből, az úttörő időkból. Abból a korból, amikor ha valamelyest didaktikusan is, de a dolgok belső logikájából fakadón is létezett az egészséges erkölcsiség, úttörő úttörőnek nem volt a farkasa, számított az összetartás, a becsület, az adott szó, és a fizikai erőszak nem tartozott a megoldási módszerek közé.
Ezt pontosan így éltük meg mi is, a hetvenes-nyolcvanas évek gyerekeiként. De nemrégen olvastam Kss József László remek nevelőotthoni kollázsá, a Talán Pistát, és abban szembesültem mindezzel. S ez még akkor is igaz, ha mind Bogáti, mind KJL valamelyest idealizálnak is. De mondom, ha visszagondolok, nem idealizálnak. Óbudán nőttem fel, és soha nem volt komoly verekedés köztünk. Meg úgy általában, nem halottam komoly ökölváltásokról sem. Ha bunyó volt, az megállt a maximum birkózásnál. Még ha komoly afférből indult is ki.
Illusztrálta: Kassovitz Félix
Ami, ugyebár, garancia. Számomra biztosan az. Eddig is láthattad, hogy az. Karikaturista, grafikus volt, Macskássy Gyula mellett az elsők között volt, akik animációs- és reklámfilmeket készítettek. A karikaturák rajzolás mellett kereskedelmi és filmplakátokat is készített.
Nem sikerült olyan oldalra lelnem, amely felsorolná az általa illusztrált összes könyvet. A Wikipedia rá vonatkozó szócikke bizonyosan hiányos, a moly.hu pedig ezt a szöveget vette át. 
Az ágasvári csata két későbbi kiadását is tetszetős rajzok díszítik, Krenner István és Dudás Győző rajzai. Tetszenek. De vannak könyvek, amelyeknek egy adott kiadása „a” könyv. Például Méhes György Szikra Ferkója csak és kizárólag Rónay Emmi rajzaival Szikra Ferkó. Az ágasvári csata pedig Kassovitzéivel. Ne kérdezz semmit, a kijelentésem ex chatedra. Mert csak. Egyszerűen oda vagyok ezekért a rajzokért. Pont.
S ezel után már csak egy utosó grafika követezhet. Ez:
Móra, Budapest, 1961, 326 oldal · keménytáblás
9/10
2023 júliusának a negyede. Két napja egyetlen dolgon jár az agyam: ha értelmét látnám (nem látom) és minden gátlás, következménytől való tartás nélkül fogalmaznám meg néhány emberről a véleményemet, akik fontossá vagy kikerülhetetlenné lettek az életemben, mit mondanék nekik? A listáról önmagamat sem hagytam ki... Méláztam, hogy le is kellene írnom. De persze értelme az égvilágon semmi nincsen, csak magamat szórakoztatnám vele.
Leginkább azért, mert egyre kevésbé látom értelmét a kommunikációnak. S bár régen is teljesen empatikus voltam Dömdödömmel, néha már akkor sincsen kedvem megszólalni, ha kérdeznek. Nem félek a konfrontációtól, nem is emiatt vannak gátlásaim, s nem a visszaható következmények miatt nem vagyok teljesen őszinte, csak tökéletesen elpocsékolt időnek érzem a konfrontálódást. S az alanyokat féltem. Meg nincs kedvem kidobni az időt a csatornába. Így sem töltöm hasznosan, most is csak firkálok, de legalább senkit nem zaklatok fel vele. (S még ez sem igaz, ha belegondolok...)
Mégis csak igaza van Tóth Árpádnak a csillag-csillag, ember-ember távolságának az azonosságáról. De régen még érdekelt, hogyan csökkenthető a táv. Ma már csak szeretném, ha csökkene, csak éppen nem hiszek benne. Dömdödöm. Nagyon sokszor dömdödöm.
