A Delfin Könyvekről, pontosabban a sorozathoz való vonzódásomról többször és hosszan írtam már, így bármekkora is a kísértés, mégsem ismétlem önmagamat.
Mindazonáltal a gyerekkori kedvenc sorozatomban is akadnak darabok, amelyek kiemelkedően fontosak a szívemnek. Ilyen A láthatatlan professzor, A repülő ember, A kétéltű ember, A kis detektívek, Az ifjú mesterdetektív, A fekete sombrero, A fehér törzsfőnök, Az aranynadrágos fiú, Micsoda kölykök! Ami így minden erőlködés nélkül eszembe jut. De ezek között az egyik legelőkelőbb helyet foglalja el Bogáti Péter XX. századi western-alternatíva-paródiája, A linkostowni csapda.
Amit tegnapelőtt este pillanatnyi gondolattól vezérelten kerestem ki a többi Delfin közül, mert újra megkívántam az olvasását.
Kamaszkoromban voltam olyan megátalkodott, hogy beleírtam a könyvekbe, hogy ötös skálán milyen osztályzatra értékelem. Ebbe egy nagy, többször körberajzolt hatost írtam be. A szennycímlapon pedig pipákkal jeleztem az olvasásaimat. Ha többször olvastam, több pipával. Ebben a könyvben eddig négy pipa volt. Rendkívül szokatlan a pályafutásomban.
Bogáti Péterről semmi különös információt nem leltem a hálón. Még fényképet sem. Író volt, sci-fi író, forgatókönyv író, és legalább huszonkét könyve jelent meg magyarul. Írt ifjúsági műveket, történelmiket és ismeretterjesztőket. Legismertebb darabjai közé tartozik a rendkívül mulatságos Ágasvári csata, annak első része, A Hóvirág másodkormányosa jelenti, az időutazásos Halló, itt Mátyás király!, a posztapokaliptikus Az utolsó ember és a műfajilag nehezen besorolható A linkostowni csapda.
A XX. században vagyunk, a helyzet western, de egy fia pisztolylövés el nem dördül a történet során. A nevében is tréfás várost (Link, érted, ugye? Azért link, mert a várost a neves amerikai, Abraham Link alapította.) a teljesen korrupt városvezetés tartja a markában. A rendőrség teljesen összefonódott az alvilággal, mi több, voltaképpen a városvezetés maga a helyi maffia. Linkostown lepukkant, nyomasztó, sötét hely.
Ahová megérkezik az első szám első személyű elbeszélő, Benjamin Benjamin, a köpcös gömbügynök (aki bár szereti azt mondani, hogy ő az, de nem azonos a villámhárító feltalálójával.) Legnagyobb meglepetésére a pályaudvaron egy hatalmas darab, csokornyakkendős fickó várja, és egy ütött-kopott autóba dugja, amelynek az ablaktörlő-karjára egy súrolókefét erősítettek, és már viszi is a sötét utcákon a Szeretetotthonba.
– Uram, van fegyver önnél?
– Természetesen van. És természetesen nem adom oda.
– Természetesen nem is kértem, uram. Csupán meg akartam győződni felőle. Ámbár Linkostownba a legritkább esetben érkeznek az utasok fegyver nélkül,Ezen nem lepődtem meg, noha életemben először jártam Linkostownban. Mindössze fél perce, hogy megérkeztem a helyi vonattal, amely egyetlen leszálló utasként engem hagyva hátra, már kigördült a pályaudvarról. Igaz, ezt is csupán feltételeztem, mivel a peronon egyetlen lámpa sem égett, s így nem láttam tovább az orromnál. Az előtt pedig egy behemót alak tornyosult, s tette fel az előbbi udvarias, de határozott kérdést. Bár semmi közöm sem volt hozzá, helyesebbnek véltem, ha folytatom a társalgást.
– Találok itt valahol egy taxit? - kérdeztem.
– Természetesen talál – válaszolta készségesen. – De nem tanácsolom, hogy keressen. A linkostowni taxik a legritkább esetben szállítják oda utasukat, ahová az kívánja. De a fuvardíjat minden esetben behajtják.
– Ó! Ez kínos – sóhajtottam.
A gombügynök hamarosan szembetalálja magát a korrupt kisváros korrupt rendőrbiztosával, dr. Colttal, aki csalással péppé veri őt egy billiárd-partiban. Ez meghatározza Benjamin Benjamin további sorsát és a linkostowni eseményekben betöltött pozícióját. Megismerkedik a kirúgott középiskolai tanárral, Sámuel Smithel, akinek van egy egggészen különleges találmánya a gazemberek számára: a könyv borítóján is látható Samuviz. Erről többet egy szót sem, tiltja a jólneveltségem. Kis csapatukhoz tartozik Samuel egykori tanítványa, az egykori gazember, a drabális csokornyakkendős a pályaudvarról, Csokornyakkendős Dzsimmi. Az ő oldalukon áll majd Tódor szaki, az aranykezű ezermester, Enyvesujjú Dzseki, a kamaszbanda vezetője, Tojás, és kedvese, Bucibébi, annak édesapja Monsieur Keszköszé, Brown őrmester, a rendőrségtől. Meg a fél város... Bár utóbbiban nincsen elég bátorság, hogy ezt ki is mutassa.
Főhőseink nem haláluk lehetőségét megvető hősök. Csupán ötletes, gondolkodó muszáj-Herkulesek, a többet ésszel, mint erővel oldalán álló kisemberek.
*
Az egyre szélesebben mosolygó olvasó azon kapja magát, hogy ugyan nem röhögi magát könnyesre, de végig igen derűsen vigyorog. Ez a jellemző a könyvre. Végig. A vigyor oka leginkább az, amit még Rejtő Jenő talált ki: az ilyen-olyan magyar valóság exportálása valami vadidegen környezetbe. Nem tudom, figyelted-e, de a személynevek csak félig vannak angolul, a helyesírásuk részben magyar: Dzsimmi, Dzseki, Sámuel. Aztán itt van pár vállalat elnevezés, s hogy csak kettőt említsek: a Linkostowni Uzsora- és Hitelbankot és a korrupció székházát, a LIGYÁKELI-t, vagyis a Linkostowni Gyárosok és Kereskedők Erkölcsvédő Ligáját. Ami utóbbi már a rövidített neve hangzásában is egyértelműen inkább utal a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországára mint egy század közepi amerikai kisvárosra. A LIGYÁKELI központja egy a nap nagy részében kacsalábon forgó épület, amely csak délután négytől szolgál a gazemberek főhadiszállásául. Akkor a forgás megáll.
A párbeszédek nem sziporkázók, mindvégig megmaradnak a széles derű szintjén, de ott következetesen.
– Iszik valamit?
– Köszönöm, ha akad egy sör...
– Nem akad, de majd segítünk rajta. – Aprót nyomott az egyik srác markába, és az kivágtatott az ajtón. Alighanem a szemben világító Sasszem bárba. – Te hazamehetsz – inlett a másik fiúnak. – Vége a mai szolgálatnak.A fiú köszönt és ment.
– Egyedül elengedi őket? – csodálkoztam.
– Nem bántanak senkit... – felelte mosolyogva, csak a szeme maradt hidegkék. Én ugyan éppen fordítva értettem a kérdést, de megint csak jobbnak láttam nem firtatni a dolgot. Végtére is mi közöm hozzá? Azért jöttem ide, hogy üzletet csináljak, nem pedig azért, hogy neveléstudományi kérdésekbe üssem az orromat!
*
Az egész történet valahogy olyan, mint amilyen az Inke László főszereplésével készült Kojak Budapesten című film volt. Inke és a Kojak-et alakító Telly Savalas legalább annyira hasonlítottak egymásra mint Bud Spencer és a magyar hangja, Bujtor István (aki aztán a Csöpi-sorozattal meg is alkotta a magyar Bud Spencer-filmeket. Tudtuk, hogy nem Kojak-filmet nézünk, de mégis Kojak filmet néztünk, hiszen teljesen azonos volt a hang, és nagyon hasonló a külső.
A linkostowni csapda olyan mintha western lenne, de Bogáti modern környezetbe hozta, és erőszak gyakorlatilag nincsen a történetben. Pisztolypárbaj pláne nincsen. Küzdelem, fortély, bűn a van. De a küzdelem is szellemi, nem test test elleni. Benjamin és Sámuel bajban is lennének az ő fizikumukkal...
*
A regény grafikusa Nepp József. Vagy ahogy szívem szerint írnám: NEPP JÓZSEF. Van, aki e nevet nem ismeri? Ha lenne, csak annyit mondok, Mézga család! Ha még így sem, akkor vagy újszülöttről van szó (újszülöttek ne olvasgassanak engem, mert néha nem vagyok kellően mosdott szájú), vagy teljesen reménytelen esetről. Segítség lehet még: Gusztáv, Dr. Bubó, Hófehér. Ha így sem, akkor úgysem... Nekem Mézga Aladár űrkalandjain és Gusztávon keresztül került kitörülhetetlenül a kedvenceim közé. Meglepő, hogy milyen kevés könyvnek volt az illusztrátora. Még meglepőbb, hogy tulajdonképpen négy van, amely független a rajzfilmektől, amelyekhez köze volt. Még meglepőbb, hogy megnéztem Kiss Ferenc katalógusát, amit a Fülesben megjelent képregényekről készített: Nepp sohasem rajzolt képregényt.
Az a fura, ahogy most átnéztem a könyvet és kifotóztam belőle pár illusztrációt, hogy tulajdonképpen semmi különös nincsen a rajzokon. Nem fenomenálisak a látószögek, a beállítások, az alakok. Egyszerűen jó nézni a rajzokat, és jó lenne még többet nézni belőlük! Nepp rajzain teljesen magától értetődő természetességgel keveredik az élethű realitás, a játékosság és a humor.
*
Így az ötödik olvasásra nem vágott a földhöz a könyv. (Meglepő fordulat, nemde?) Valahogy úgy emlékeztem, nem csupán derűs, hanem röhögős is. Nem az. Lehet, hogy csak ötödikre nem... De most sem tudtam letenni, ha nem is egy szuszra, de kettőre olvastam ki. Áldás, ha az ember reggel másfél-két-három órával korábban ébred, mint Szerelmetesfeleségtársa! S ugyan tudtam, mi fog következni, mégis olyan voltam mint a kisgyerek, szurkoltam a jóknak, és örültem a sikerüknek.
De leginkább annak örültem, hogy empatikus voltam a tetszési indexet illetőn a körülbelül negyven évvel ezelőtti (egek!) magammal.
Teljesen értetlen vagyok azokkal szemben, akik nem akarnak felnőni, és a sokadik x után is büszkék rá, hogy gyerekesek. Szerintem a kíváncsiság, a játékosság, a dolgokra való rácsodálkozás nem gyerekes, gyermeki dolog, hanem nyitott emberi.
Az infantilizmus, a felelősség nem vállalása, a tehetetlenség, a világban való imbolygás gyermeki ugyan, de egy testben felnőtt esetében inkább szánalmas, mintsem irigylésre méltó.
Tudom, hogy sokat változtam, nagyon más lettem, de a tetszési index stabilitása azt jelzi, még akkor is, ha hozzá számolom a nosztalgia-faktort, hogy van bennem valami stabilitás, és gyerekkoromban is volt valami viszonylag fejlett esztétikai rendszer. Már akkor tudtam értékelni, ami szellemes. :-)
Móra, Budapest, 1976, 268 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631105067 · Illusztrálta: Nepp József
9/10
2021 július közepe: már kezdik bizgetni a negyedik hullám jövetelét, miközben a plebsz meg örül a nyárnak, a szababadságnak, a normalitás részleges, időleges visszaállásának.
